A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai. Főiskolai jegyzet. az Agrártermelés alapjai (specialist szint) tantárgy oktatásához Biológia szakon

Átírás

1 A környezetkímélő gyümölcstermesztés alapjai Főiskolai jegyzet az Agrártermelés alapjai (specialist szint) tantárgy oktatásához Biológia szakon Készítette: Komonyi Éva Ph.D a II.RF KMF megbízott docense

2 TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés 2 1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok 3 2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása 4 3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények A termőhely ökológiai tényezői A termőhely ökonómiai tényezői A termőhely műszaki tényezői A környezetkímélő gyümölcstermesztést meghatározó biológiai tényezők A telepítendő gyümölcsfajok és fajták kiválasztásának szempontjai Az alanyok kiválasztásának szempontjai A környezetkímélő gyümölcstermesztésben alkalmazott művelési rendszerek A gyümölcsültetvény telepítésének kivitelezése Tereprendezés Talajjavítás Telepítés. A gyümölcsös kitűzése A környezetkímélő gyümölcstermesztés technológiai elemei Termőfelület- és termés-szabályozás Talajerő-gazdálkodás Növényvédelem Növényvédő szerek A gyomok mint kártevők Termés-betakarítás A gyümölcsfajok fontosabb érési és betakarítási sajátosságai Termésbecslés Áruvá készítés és tárolás A tárolhatóság idejét befolyásoló tényezők Tárolási veszteségek és betegségek...87 Felhasznált irodalom

3 Bevezetés A mezőgazdasági termelés és tudományos kutatás a második világháború óta kimagasló eredményeket ért el. Többek között meghatározták a mezőgazdasági növények trágyázási módszereit és technikáját, valamint a gyomok, a betegségek és a kártevők elleni küzdelem hatékony eljárásait. A termésátlagok növelése céljából egyre több kemikáliát használtak fel. Ugyanakkor nem vették figyelembe ezek káros mellékhatásait. Környezetünk a számos szennyező forrás következtében sok helyen olyan mértékben vált szennyezetté, hogy már nem bízhatunk a természetes öntisztulásban. Aktív beavatkozásra, környezetkímélő technológiák kidolgozására és azok sürgős bevezetésére van szükség. A környezetet, a termelőt és fogyasztót egyaránt védő környezetkímélő termesztéstechnológiák széleskörű elterjedése a gyümölcstermesztés terén is a sürgetően megoldandó feladatok közé tartozik, ugyanis változik a fogyasztók igénye és fokozódik félelmük a környezetük és élelmiszerük szennyezőivel szemben. Rendkívül erős verseny alakult ki a piacokért. Megszűntek azok a nemzetközi szerződések, amelyek a megtermelt gyümölcs értékesítésének alapját képezték. Az Európai Unió a közelmúltban dolgozta ki új élelmiszer szabványait, amelyből nyilvánvaló, hogy a védjeggyel igazoltan, ellenőrzött termesztésből származó egészséges termék az eladhatóság, az export piacokon való megjelenés feltétele lesz. Ez a követelmény Ukrajnára is vonatkozni fog, hisz a csatlakozási szándék aláírása minket is kötelez az EU követelményeinek betartására. Nyugat-Európában környezetkímélő (integrált) termesztés folyik a gyümölcstermesztéssel hasznosított területeken. Nálunk is elkezdődött az integrált termesztéstechnológiák kutatása és üzemi kísérletei, számos pozitív tapasztalatot szolgáltatva alkalmazásuk lehetőségeiről. Sajnos azonban, részben a korábbi nagyüzemi termelés korlátai, részben a hagyományos alany-fajtaszerkezetű, nagytérfogatú fák kezelhetetlensége miatt az integrált technológiának elsősorban csak a növényvédelmi oldala fejlődött. Ugyanakkor a környezetkímélő alapelveket megfogalmazó integrált termesztés az előrejelzésekre, a megengedett károsítási küszöbértékekre és a szigorúan meghatározott növényvédő szer típusokra alapozott növényvédelmi feladatokon kívül számos más technológiai elemet is magába foglal: terület kiválasztás, megfelelő, jól alkalmazkodó és betegségekkel szemben ellenálló (rezisztens fajták alkalmazása, tájfajták újra terjesztése stb.), magas szakértelem, növényápolás, helyes talajerő-gazdálkodás és a fitotechnikai műveletek jó időzítése. 2

4 1. A gyümölcstermesztésben használatos termesztési módok A gyümölcstermesztő üzem mérete, a termesztési cél, a termesztő környezettudatossága, szakértelme, a piac követelményei határozzák meg a gyümölcstermesztés módját. Milyen termesztési módokat alkalmaznak az ültetvényekben ma? 1. Hagyományos termesztés (a múlt) főleg az idős gyümölcsösökre jellemző, ahol többnyire az ökonómiai (gazdasági) szempontok érvényesülnek. Fejlett termesztéstechnológiát igényel, de nem ellenőrzik rendszeresen. A termék-előállítás folyamatáról hiteles tanúsítvány nem áll rendelkezésre, az ökológiai és környezetvédelmi szempontok nem elsődlegesek. A hagyományos termesztés jellemzői: kedvezőtlen termőhelyi adottságok; nagy tenyészterület, kis ültetvénysűrűség, (extenzív termesztés); erős vagy középerős növekedési erélyű alanyok használata, tradicionális fajtahasználat; nagyméretű koronák, a kézimunka nem kivitelezhető; öntözés nélküli termesztés, alacsony terméshozamok, nagy termésingadozás; termésszabályozás hiány, gyenge vagy közepes gyümölcsminőség; hiányos árukezelési infrastruktúra, alacsony jövedelmezőség. 2. Integrált termesztés (a jelen)- itt az ökonómiai és az ökológiai szempontok egyensúlyban vannak. Az integrált termesztés a genetikai, agrártudományi, kémiai és biotechnikai eszközök kombinált és gazdaságos alkalmazását jelenti, ugyanakkor megfelelő gyümölcsminőséget is biztosít, továbbá védi a környezetet és az emberi egészséget. ( nemzetközileg elfogadott meghatározás). Az integrált termesztés jellemzői: környezetkímélő termesztéstechnológia alkalmazása, ellenőrzés; kedvező termőhely; ellenállóképes fajták használata, gyenge növekedésű alanyok; ellenőrzött szaporítóanyag használata; nagy ültetvénysűrűség (intenzív termesztés); vizsgálatokra alapozott tápanyagellátás; sorközök füvesítése; a növényvédelemben előrejelző módszerek alkalmazása, célzott védekezés: a károsítók gazdaságos kártételi küszöbszint alatt tartása; 3

5 a környezetet és fogyasztót kímélő növényvédő szerek használata; öntözés (vízpótló, kondicionáló), tápoldatos öntözés; a gyümölcsök szermaradvány - szennyeződésének ellenőrzése; optimális tárolási feltételek biztosítása. 3. Ökológiai szemléletű (bio- vagy ökológiai) termesztés, ahol többnyire az ökológiai szempontok érvényesülnek, a környezetet és fogyasztót maximálisan védő termesztéstechnológia: semmiféle szintetikusan előállított anyag nem kerül felhasználásra; az ökológia adottságok (talaj, fény, hőmérséklet, kitettség, csapadék) és a biológiai lehetőségek (a fajta rezisztenciája, toleranciája a betegségekkel szemben, jó alkalmazkodóképesség) természetes körfolyamatok maximális kihasználása a cél; hasznos szervezetek betelepítése, felszaporítása, biológiai növényvédelem. Az ökológiai gyümölcstermesztés - épp úgy, mint a hagyományos - történhet: árutermelő gazdaságokban, házi kertekben, hobbikertekben, szórvány gyümölcsösben. Az EU-országokban az ilyen jellegű termesztés részaránya a gyümölcstermesztésben mindössze 1-2%. Elsősorban házi kertekben, igen kis felületen van létjogosultsága, ahol nincs nagy termelési kockázat és számos lehetőség adódik a kémiai anyagok helyettesítésére. 2. Az ökológiai szemléletű gyümölcstermesztés kialakulása Az emberiség múltjában egymást érték a természetbe való elhibázott beavatkozások. Az ipari méretű, intenzív gyümölcstermelés a sikerét a kémiai növényvédelemnek és a műtrágyák használatának köszönheti. A gazdasági eredmények elaltatták a termesztők (kutatók, oktatók, szaktanácsadók, ipari termelők stb.) ökológiai előrelátását A kemikáliák használatának az 1970-es évekre túltermelés, és a környezeti elemek leromlása lett a következménye. A túlzott vegyszerhasználattal tönkretettük a talajok élővilágát, mielőtt azokat megismertük és megfelelően kamatoztattuk volna a gyümölcstermesztésben. A nem ökológiabarát kemikáliák a fertőzött környezeten és a szennyezett gyümölcsökön keresztül az emberek egészségét közvetlenül veszélyeztetik. A társadalom ösztönös reakciója, a fogyasztóknak a kémiai (különösen a rákkeltő) anyagoktól való fokozott félelme irányította rá a figyelmet a vegyszerhasználat következtében fellépő környezetterhelésre. A '70-es évek végén felismerték, hogy az agrárium nem csak 4

6 élelmiszertermelő üzletág, hanem környezetgazdálkodási funkciója is van. Ez a felismerés eredményezte a hosszútávon fenntartható mezőgazdasági irányzatok létrejöttét. A cél az ökológiai szemléletű gazdálkodás lett, vagyis a természeti értékek megőrzése, a természeti erőforrásokkal való takarékos, ésszerű használat. Ma, a gyakorlatban leginkább elterjedt és megvalósítható integrált termesztés fejezi ki a legjobban az ökológiai szemléletű gazdálkodás lényegét. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az integrált termesztést az IP (Integrated Production), az integrált gyümölcstermesztést pedig az IFP (Integrated Fruit Production) jelenti. A '90-es évek elejére tehető az integrált termelés, és ezen belül az integrált gyümölcstermesztés kialakulása. Az IP elvei először Svájcban, a németországi Baden- Württenbergben és Dél-Tirolban fogalmazódtak meg. A megfelelő termésmennyiség és gyümölcsminőség elérésénél döntő szemponttá vált a technológia minden egyes elemére vonatkozóan az optimális megoldások kidolgozása. Fontos követelmény: a talajélet fenntartása és a hasznos szervezetek kímélése; a termőtalaj pusztulásának csökkentése; a gyümölcstermő növények megfelelő kondíciója; a talajerő-gazdálkodás módszereinek átértékelése, fejlesztése (zöld-; ásványi-, szerves trágyázás); a talajművelés során kevesebb bolygatás; műtrágya, növényvédő szer csak kúraszerű, a megfelelő helyeken való alkalmazása; a táj ökológiai adottságaihoz való alkalmazkodás; extrém talajú területek kivonása- erdősávok, fasorok, zöldterületek kialakítása; tájnak megfelelő szerkezet és méret kialakítása; tájba illő növény faj- és fajtaszerkezet kialakítása (értékőrző tájtermesztés) Az IP fő gerincét az integrált növényvédelem IPP (Integrated Plant Protection) jelenti. Az ilyen jellegű növényvédelemben korszerű kemikáliák környezetbarát módon kerülnek felhasználásra és célja a károsítók kártételi küszöbérték (gazdasági kár) alá szorítása agrotechnikai, biológiai eszközök használatával, a károsítók természetes ellenségeinek védelmével, és a különböző betegségekkel szemben ellenálló fajták termesztésével. Az IP eredményességét alapvetően befolyásolja a megfelelő szaporítóanyag és a választott fajták. A szaporítóanyag minőségéért a faiskolák felelnek. A legfontosabb követelmény a vírusmentesség és olyan alanyok használata, amelyek jól alkalmazkodnak a helyi feltételekhez (talaj- víz- és hőmérsékletviszonyok), betegségekkel szemben ellenállóak, jó irányba terelik a nemes növekedési, elágazódási-, virágzási- és termőre fordulási tulajdonságait. 5

7 A fajták kiválasztásánál fontos figyelembe venni a fajtahasználat biológiai, ökonómiai és műszaki tényezőit. A biológiai tényezők közé soroljuk az alanyokkal való kompatibilitást, a jó termeszthetőséget, a fajta ökológiai igényét, származást, környezetéhez való alkalmazkodását, fagyérzékenységét, rezisztenciáját és toleranciáját a betegségekkel szemben, virágzási és termékenyülési viszonyait, növekedési erélyét, a korona habitusát, méretét, sűrűségét, a gyümölcs érési idejét, morfológiai jellemzőit és beltartalmi értékeit. Az ökonómiai tényezők közül fontos a termesztési cél, az exportlehetőségek, a fajta gazdaságos termeszthetősége és áruértéke. A termesztés legfontosabb műszaki tényezője a technológiai elemek gépesíthetősége (metszés, talajművelés, trágyázás, növényápolás, növényvédelem, betakarítás, osztályozás, csomagolás, szállíthatóság). Mindezeknek a követelményeknek szinte mindegyik történelmi vagy tájfajta megfelel, mivel ezek hozzá vannak szokva a helyi körülményekhez. Valóban számtalan előnye van annak, ha őshonos fajtát választunk, és nem csak annyi, hogy az adott térségben ők termeszthetők a legkevesebb kockázattal. Az ökológiai szemléletű gazdálkodás azt jelenti, hogy rezisztens, nemzeti fajtákat termesztünk a környezetkímélő termelésbe beilleszthető kémiai szerekkel, amik nem sértik a természetvédelem érdekét. Az ily módon előállított gyümölcsök kevésbé megterhelők szervezetünk számára is. Ezen felül, ha a távoli jövőbe tekintünk, az őshonos fajták termesztése hozzájárul a táj-rehabilitációhoz, és a gazdasági hagyományok megőrzéséhez. Ezek már a gyümölcstermesztés alapvető szempontjai. A nemesítők fő célja egy-egy újabb fajta előállítása során, hogy azokba rezisztenciahordozó géneket, genomokat építsenek be. Ha belegondolunk, akkor logikus, hogy ezeket a géneket a történelmi és tájfajták hordozzák, amelyek már évszázadok, sőt évezredek óta élnek az adott területen. Ezek az alapfajok a legrezisztensebbek a tájra jellemző betegségekkel és kártevőkkel szemben, és a legújabb ismereteink alapján elmondható, hogy genetikailag stabilak. Ha sikerül a nemesítés során magas rezisztenciát kialakítani az új fajtánál, akkor hasonlóképpen az ősi fajtákhoz be lehet őket illeszteni a környezetkímélő termesztésbe, mivel a gyümölcs minőségi elvárásai megfelelnek a követelményeknek. Az, hogy a növény rezisztens, csupán annyit jelent, hogy kevésbé fogékony a betegségekre, nem azt, hogy egyáltalán nem kaphatja el azokat. A rezisztens fajták ugyan kisebb kockázattal, de hasonló törődéssel tarthatók sikeresen, mint kényesebb társaik. 6

8 3. A termesztés előfeltételei és a termőhelyhez támasztott követelmények Az ökológiai szemléletű termesztés elsődleges előfeltétele a szemléletváltás és elkötelezettség a termelők oldaláról. A szigorú és viszonylag drága technológiával megtermelt gyümölcsöt csak úgy tudják jövedelmezően értékesíteni, ha van kereslet. Tehát a következő fontos előfeltétel a reális piacfelmérés. Ehhez fontos a termelési cél (friss fogyasztás vagy ipari feldolgozás) pontos megfogalmazása. Ezenkívül nélkülözhetetlen a szakértelem, a szakemberek folyamatos képzése, továbbképzése, valamint a környék gazdasági, munkaerőpiaci és infrastrukturális helyzetének felmérése. Környezetkímélő gyümölcstermesztés kialakítható: új gyümölcstermő ültetvény telepítésével és hagyományos ültetvény átállításával, vagy háztáji kertben. A gyümölcsösök kialakításának előfeltétele a termőhelyi adottságok ismerete. A gyümölcstermő ültetvények telepítése előtt a hely megválasztása a legfontosabb feladat. A gyümölcsös telepítésének helyét az adott gyümölcstermő növény ökológiai igénye határozza meg. A hely kiválasztása akár több évtizedre szól és a gyümölcsös egész élettartamára meghatározó fontosságú mind az ültetvény kondíciója, mind pedig a gyümölcs minősége és mennyisége szempontjából. A kiválasztott terület ökológiai tényezői összhangba kell, hogy legyenek a telepített gyümölcsfaj ökológiai igényével. Ez is fontos előfeltétele az ökológiai szemléletű termesztésnek. Továbbá a termőhely kiválasztása során fontos, hogy ne legyen külső szennyező forrás. Ilyen szennyező források lehetnek a hagyományos gyümölcsösök, forgalmas közutak. A szomszédok sem növényvédő szerrel, sem műtrágyával ne szennyezzék a területet. Ipari szennyezés és egyéb (pl. nehézfém) terhelés nem lehet. A fő szempont, hogy ne telepítsünk rossz adottságú területre gyümölcsöst A termőhely ökológiai tényezői A terület ökológiai tényezőihez tartoznak az éghajlat és domborzat által meghatározott fény-, hőmérséklet-, csapadék- és talajviszonyok, a terület kitettsége és lejtése. A gyümölcstermesztés szempontjából a legjelentősebb az időjárás hatása, miután a helyhez kötöttségből adódóan a gyümölcstermő növények ki vannak téve a termőhely sokszor nagyon változékony időjárási viszonyai egészének mind a tenyészidőszak, mind pedig a téli, nyugalmi időszak alatt. 7

9 A fény: A gyümölcsfajok fejlődése szempontjából nagy jelentősége van az éves napfénytartamnak, ami a napsütéses órák számát jelenti egy adott éghajlati övezetben. Ukrajnában tájkörzettől függően napsütéses órát mérnek évente. Ez a napfénytartam a legtöbb mérsékelt égövi gyümölcsfajnak elegendő zavartalan fejlődéshez és terméshozáshoz, de a fény- és hőigényes fajok, mint például az őszibarack, kajszi és a szőlő termeszthetőségének északi határán vagyunk. A fajták kiválasztásánál figyelemmel kell legyünk a tenyészidőre. Általában a hosszabb tenyészidejű fajtáknak nagyobb a fényigényük. Tenyészidőben napsütéses órát hasznosítanak. Ennek megfelelően a mérsékeltövi gyümölcsfajokat három csoportba sorolhatjuk: fényigényes fajok: őszibarack, mandula, kajszi, szilva (hosszú tenyészidejű fajták), téli körte, birs, téli alma, dió, szőlő, cseresznye (hosszabb tenyészidejű fajták), málna, szeder; kevésbé fényigényes fajok: alma (nyári fajták), körte (nyári fajták), szilva (rövidebb tenyészidejű fajták), meggy; árnyéktűrő (de nem kedvelő) fajok: ribiszke, szamóca, köszméte, áfonya, mogyoró. A fényellátástól függ többek között a virágrügyek differenciálódására és csak a fénynek kitett helyeken folyik zavartalanul, ezért kihat a termesztés gazdaságosságára. Azok a fajok (fajták), amelyek igényüknél kevesebb megvilágításban részesülnek vontatottabban fejlődnek, rossz a kondíciójuk (így érzékenyebbek a betegségekkel szemben), termőrészeik vékonyabbak, beérésük lassú, és fagyérzékenységük is fokozott. A gyümölcs fejlődését, színeződését és beltartalmi anyagainak (vitaminok, cukor, ásványi sók, szerves savak) kialakulását szintén a jó fényellátás segíti. A fényellátás javításának lehetőségei közé tartozik a termőhely (déli, dél-keleti, délnyugati lejtők), a sorirány, a térállás és a koronaforma megválasztása valamint a fitotechnikai műveletek (pl. nyári hajtásválogatás) elvégzése. A hőmérséklet: A különböző fajok és fajták termeszthetőségének fontos befolyásolója a sugárzás mellett a hőmérséklet. A hőmérséklet kihat a gyümölcsfajok őszi lombhullására. A rövidülő nappalok és a hőmérséklet csökkenése a fáknál olyan hormonális folyamatokat indít el, melynek eredménye a mélynyugalom. Mélynyugalmi állapotban a hazánkban termesztett fontosabb gyümölcsfajok rügyei és föld feletti fás részei csak -20 C alatt károsodnak jelentős mértékben. A mélynyugalmat - megfelelő hideghatás után - kényszernyugalom követ, ami megint csak hőmérséklet függvénye és addig tart, amíg a levegő hőmérséklete tartósan el nem éri a biológiai nullapontot, vagyis a C hőmérsékletet. A rügyfakadás, a virágzás, a termésérés üteme egyaránt függ a környezet hőmérsékletétől. A hőmérséklet hatással van a 8

10 növény élettani folyamataira: a fotoszintézisre, a légzésre, a transzspirácíóra, a víz- és tápanyagfelvételre. A tenyészidő folyamán, a fejlődés különböző szakaszaiban a gyümölcstermő növény hőigénye különböző: minimális hőigény, amely mellett megindul a növény élettevékenysége (nedvkeringés, gyökértevékenység); optimális hőigény, amelyen a növény fejlődése, élettevékenysége a legjobb. A mérsékelt földrajzi szélességeken, így hazánk területe esetében is ez a tartomány a C között van. Az ennél alacsonyabb, vagy magasabb hőmérsékletek esetében a gyümölcstermő növényekben az életfolyamatok sebessége változik, eltér az optimálistól. - alsó tűrési határ: az optimálisnál alacsonyabb hőmérséklet esetén lassabbá és korlátozottabbá válnak az életfolyamatok, amelyek az alsó küszöbhőmérséklet elérésekor még visszafordítható változásokat idézhetnek elő. Az ultraminimum (hideghalál) bekövetkeztekor a növény vagy növényi rész elhal (elfagy). Ez szokott bekövetkezni a késő tavaszi fagyok esetén. A fajták helyes megválasztásával bizonyos mértékig kivédhetjük ezeket a károkat. Például az április végi, május eleji fagyok károsítják a dió csúcsi hajtásait. Jóval kisebb mértékű a terméskiesés a későn fakadó hibridek (pl. A 117) és az oldalrügyön is termő (pl. Pedro) fajtáknál. Jó, ha ismerjük a gyümölcsfajok virágzási sorrendjét: igen korai virágzású: a mogyoró (február); korai virágzású: mandula, japánszilva, köszméte, kajszi (március vége-április közepe); középkorai virágzású: cseresznye, piros ribiszke, fekete ribiszke, őszibarack, európai szilva, meggy (április közepe-vége); középkésőn virágzó: körte, szamóca, alma (április vége-május eleje; későn virágzó: dió, birs, naspolya, málna (május eleje - közepe); igen későn virágzó: szeder, gesztenye (május végétől) (Soltész, 1997). Az igen korán és korán virágzó fajok vannak a legnagyobb veszélynek kitéve tavasszal, hisz ezeket károsíthatják a legnagyobb mértékben a késő tavaszi fagyok. Vannak évjáratok, amikor a később virágzó fajokat (április, május) is károsítja a fagy. Tavaszi fagyokra érzékenyek: a mogyoró, mandula, kajszibarack, őszibarack, cseresznye, körte, dió; később virágzók: köszméte, meggy, alma, szamóca, szilva, ribiszke, birs, naspolya, málna, szeder. A fagyra legérzékenyebbek a virágrügyek, virágok és a terméskezdemény, ezt követik a hajtásrügyek, majd a vesszők, a törzs és vázágak. Míg a föld feletti részek C-ot is 9

11 elviselhetnek, a gyökér már 7 15 C-on is elfagyhat, de mivel a talaj lehűlése a gyökérzónában a legkisebb, ezért a gyökérzet teljes elfagyása ritkábban fordul elő. Téli fagyokra érzékenyek (-20 o C, vagy tartósan 15 o C): őszibarack, kajszibarack, mandula, körte, alma. Fajon belül a fajták között is nagy különbség lehet. A téli fagytűrés a mélynyugalmi állapottal függ össze. Olyan fajtát válasszunk, melynek a mélynyugalmi szakasza hosszabb. A korai őszi fagyok is lehetnek negatív hatással gyümölcsfáinkra, ugyanis, ha a lomb nem érik be és hullik le, hanem ráfagy a fára, akkor a télre való felkészülése a fának nem megfelelő és a téli fagyok károsíthatják. - felső tűrési határ, amely fölött a növény élettevékenysége leáll (ez általában 40 C-on következik be). A hőmérséklet emelkedése során egyre gyorsabbá válnak az életfolyamatok, a transzspiráció mértéke megnő, a növény sok vizet veszíthet, elérve a felső küszöbhőmérsékletet a folyamatok felgyorsulása a növény károsodásához vezethet. Ezek a küszöbhőmérsékletek tehát olyan ún. kardinális hőmérsékleti pontok, amelyeknél megváltozik a növény viselkedése. A növény fejlődése során a különböző fejlődési fázisokban eltérőek lehetnek ezek a kardinális hőmérsékleti pontok, pl. virágzáskor szűkül az optimális tartomány, és alacsonyabbra helyeződik a felső, valamint magasabbra helyeződik az alsó küszöbhőmérséklet. Az különböző fejlődési fázisok időbeli hossza is függ a hőmérséklettől, ennek értelmében tehát a magasabb hőmérsékletű napok esetében ugyanazon fejlődési fázison hamarabb túljut a növény, mint alacsonyabb hőmérsékletű napok esetében. Például a virágzáskori magas hőmérséklet hatására túl gyorsan megy végbe a virágzás, gyorsan kiszóródik a pollen, és a bibeszekrétum felszáradása következtében rosszabbul tapadnak meg a pollenszemek. A rövid virágzástartam alatt a méhek kevesebb virágot tudnak meglátogatni és ritkábban. Összességében csökken a megporzás és a termékenyülés esélye. A gyümölcstermő fajok hőmérséklet- és fényigénye között megfigyelhető a kapcsolat, ahogyan a fényhiány, úgy az alacsony hőmérséklet is korlátot szab a gyümölcsfajok (fajták) északi elterjedésének. Egy növény hőigényét a tenyészidő hőösszege és a tenyészidő hossza viszonylatában jellemezhetjük. A melegigényes fajoknak a tenyészidőszakban 3200 o C hőösszegre van szüksége, pl. őszibarack, mandula, kajszibarack, az almák közül a Delicious fajtakör. A közepesen melegigényes fajok: körte, birs, cseresznye, szeder, dió, szamóca, meggy, naspolya. Hűvösebb klímát kedvelők (3100 o C hőösszeg): alma, piros- és feketeribiszke, áfonya, málna, mogyoró. 10

12 A gyümölcstermő növények hőigényével összefüggő éghajlati jellemzők: a tenyészidőszak hőösszege; az évi középhőmérséklet; a korai- és késői fagyok ideje, tartama és a nyári hőségnapok száma. A gyümölcstermesztés szempontjából fontos a talaj hőmérséklete is, különösen a tavasszal. Minél hamarabb melegszik fel a talaj, annál hamarabb kezdődik a fák gyökértevékenysége, indul el a nedvkeringés és kezdődik a vegetáció, ami korábbi virágzást is eredményez. A korai virágzásnak megvan az a veszélye, hogy a tavaszi fagyokban a virágok részlegesen vagy teljesen elfagynak. Ezért kell kerülni a korán virágzó fajoknál a déli kitettségű lejtőket. A talajok felmelegedésének üteme függ a hőkapacitásuktól. A talaj hőkapacitását az anyagi minőség, a szerkezet mellett döntően a nedvesség és levegőtartalom befolyásolja. A talaj hőmérséklete még függ a sugárzás-visszaverő képességétől, amely tág határok között változik, hiszen a világos színű, sima, kevés nedvességtartalmú talaj több sugárzást ver vissza, mint a sötét színű, érdes (pl. szántott), nagy nedvességtartalmú felszín. A csapadék: A gyümölcsfák és bokrok életfeltételeinek egyik alapvető tényezője a víz. A víz a gyümölcstermő növények fejlődése, produktivitása szempontjából döntő fontosságú. Víz alkotja a növény testtömegéinek %-át, a talajban tárolt különböző tápanyagok vízben oldva válnak felvehetővé a növény számára, a víz biztosítja a fotoszintézishez szükséges hidrogént. A víz jelentőségét a növényi élet szempontjából az is jelzi, hogy minden kilogramm szárazanyag létrehozásához több száz liter víznek kell keresztülhaladnia a növényen, amelyet azután a növények nagyrészt a levegőbe párologtatnak el (transzspiráció), ami a növény hőmérsékletének szabályozásához is hozzájárul. A vizet gyümölcstermő növények folyamatosan igénylik, de különösen a kritikus időszakokban (pl. virágrügy-differenciálódás, aktív hajtásnövekedés, termésérés). Ilyenkor már néhánynapos vízhiány is súlyos következményekkel járhat. A csapadék térben és időben igen változékony elem, döntően (95 %) hulló csapadék, és kis mértékben (5%) felszínközeli mikrocsapadék formájában jelent bevételt. A csapadék hullásakor a csapadék egy része közvetlenül a talajra kerül, egy része pedig felfogódik a leveleken. A talajra jutó csapadék további sorsa a beszivárgás és az elfolyás. A két folyamat arányát a csapadék intenzitása, mennyisége, illetőleg a talaj szerkezete, dőlésszöge, borítottsága határozza meg. Ez azért fontos, mert a talaj vízkészletének növelését csak a beszivárgás eredményezi, tehát ez a vízmennyiség hasznosul csupán. A növények levelén 11

13 visszatartott víz mennyisége (intercepció) a levél nagyságától és felületének minőségétől függ, illetőleg a csapadék intenzitásától. Az intercepció idején csökkenhet a csekélyebb párologtatás következtében a talajból felvett víz mennyisége, de ugyanakkor megnőhet a gombás betegségek kialakulásának veszélye. Veszélyes lehet a gyümölcstermesztés szempontjából a magas talajvízszint és a sok eső hatására a talaj felszínén kialakuló pangó víz. Mindkettő a gyökerek fulladását okozhatja. A beszivárgás intenzitása a talaj áteresztőképességétől függ, amelyet a talaj típusa határoz meg: agyagos, kötött, nedvesedésre duzzadó agyagok áteresztő képessége kicsi, a nagyobb méretű pórusokból álló laza, homoktalajok áteresztő képessége nagyobb., vízmegtartó-képessége kicsi. A túl sok csapadék a meredek domboldalakon talajeróziót idéz elő, elhordja a termékeny talajt. A termőhely kiválasztásánál ezeket a tényezőket figyelembe kell venni. A gyümölcsösökben inkább a vízhiány szokott gondot okozni. A víz hiánya csökkenti a vegetatív és a generatív teljesítményt, kritikus esetben a levelek száradását, idő előtti lehullását, sőt gyümölcshullást is okoz. A talaj vízveszteségének jelentős részét a párolgás okozza. A folyamat egyrészt a párolgó közeg tulajdonságaitól, másrészt pedig a párát befogadó közeg, a levegő állapotától függ. A talaj esetében a talaj szerkezete és vízgazdálkodási tulajdonságai a meghatározóak, míg a növények esetében a fizikai és biológiai állapot a döntő. A párát befogadó levegő állapotától való függés esetében a felszínre érkező sugárzás a legfontosabb, hiszen ez szolgáltatja a folyamathoz az energiát, továbbá a levegő párabefogadó képességét az aktuális páratartalom és a szél is befolyásolja. A levegő páratartalmának napi és évi járása van. A nap folyamán a tartalom dél körül a legnagyobb, és napfelkelte előtt a legalacsonyabb. Az évi és területi eloszlás szintén a hőmérséklet függvénye, közepes szélességeken a relatív páratartalom nyáron alacsony, télen pedig magas. A levegő párafelvevő képességével vezérelt párolgást potenciális párolgásnak nevezik. A potenciális párolgás alapvetően a levegő párafelvevő képességétől függ, de függ a párolgó felszín (páraleadó rendszer) tulajdonságától is: a levegő ugyanolyan párafelvevő képessége esetén is eltérően alakul a talajoknál vagy a növényzetnél. A potenciális párolgás nagyobb része a nyári félévre, a tenyészidőszakra esik. A gyümölcsösökkel borított területek párolgása nem csak fizikai folyamat (evaporáció), hanem a növényzet által részben szabályozott fiziológiai folyamat is 12

14 (transzspiráció). A gyümölcsültetvény esetében ezért egy összetett folyamatról evapotranszspirációról beszélünk. A talaj, ezen belül a gyökérzóna nedvességtartalma időben változik elsősorban az időjárás alakulásának megfelelően. Azokban a térségekben, ahol az átlagos évi potenciális párolgás meghaladja az átlagos évi csapadékot, az éghajlati vízhiány jellemző, alacsony az átlagos évi talajnedvesség, gyakori a talaj nedvességhiánya. Azokban a térségekben, ahol az átlagos évi csapadék haladja meg az átlagos potenciális párolgást, azaz az éghajlati víztöbblet a jellemző, magasabb a talaj nedvességtartalma, ritkább a talaj vízhiánya. A talajnedvesség éven belüli változása szintén szorosan összefügg az időjárás alakulásával, az éghajlattal. Hazánkban, ahol mérsékelt égövi éghajlat van, az őszi hónapokban elkezdődik a hőmérséklet csökkenése, a lombvesztett fák párologtatása is csökken, lényegében megszűnik a transzspiráció. A csapadék általában meghaladja a párolgást, a többlet egy része a talajban felhalmozódik. Elegendő őszi csapadék esetében a talajok a tél végére, a tavasz elejére kellő mértékben telítődnek, ami kedvező a gyümölcsfák tavasszal újrainduló élettevékenysége szempontjából. Tavasszal a hőmérséklet növekedésével növekszik a párolgás, kilombosodás után a transzspiráció is. A megnövekvő evapotranszspiráció nem csupán az ilyenkor lehulló csapadékot fogyasztja, hanem a talajban korábban felhalmozódott nedvességet is. A tenyészidőszakban a talajnedvesség csökken, és általában a nyár végén, ősz elején a legkisebb. A talajok nedvességének alakulása erősen függ a talaj típusától is. A gyümölcstermesztésben az időjárásnak megfelelően a talajban kialakulhatnak olyan szélsőséges vízháztartási állapotok, amelyek valamilyen szempontból a gyümölcstermő növények számára kedvezőtlenek. Nagyobb mennyiségű és/vagy heves intenzitású csapadékok és azokat követő intenzív beszivárgás a talaj nedvességtartalmát oly mértékben növelheti, hogy az káros a növények fejlődésére. Hosszantartó csapadékhiány, főként magas hőmérséklettel párosulva, a párolgás erőteljes növekedéséhez, ezzel együtt a talaj nedvességtartalmának olyan mértékű csökkenéséhez vezethet, ami szintén kedvezőtlen a növény fejlődése számára. A talaj túlságos vízbősége belvizeket, vízhiánya aszályt okoz. A belvíz jellemzően síkvidéki jelenség. A kötött talajokra a felszíni összefolyással kialakuló belvizek a jellemzőek. Laza, homoktalajok esetében a belvizek felszín alatti úton is kialakulhatnak. Ilyen talajoknál a bő csapadékból jelentős a beszivárgás, a talajba szivárgó víz hatására a talajvíz megemelkedik, majd a terep mélyebb részein felszínre bukkan és okoz vízborítást. Síkvidéki területeinken a belvizek leggyakrabban tél végén, tavasz elején jelennek 13

15 meg. A belvizek megjelenése és nagysága lényegében négy tényezőtől függ: a téli félév csapadékától, a télvégi hótakaró nagyságától, az őszi talaj vízállástól és a télvégi talajfagy nagyságától. A belvizek elleni védekezésnek két lehetősége van: az alkalmazkodás és a szabályozás. A ma kevésbé gyakorolt alkalmazkodás jelentheti akár a gyakorta belvízjárta területek művelés alóli kivonását is. A belvizek szabályozása lényegében a fölös vizek mesterséges úton való elvezetését jelenti a tűrési időn belül. Az aszály kiváltó oka az időjárás, főként a csapadék és hőmérséklet, szél szélsőséges alakulása. A hőmérséklet emelkedése, különösen, ha erős széllel párosul a párolgás növeléséhez vezet, a növekvő párolgás a talajoknak elsősorban a növények által könnyen felvehető nedvességkészletét csökkenti. Ha a kedvezőtlen feltételek tartósan fennmaradnak és a talajok nem kapnak vízpótlást, akkor kiszáradnak, aminek következtében a növény károsodást szenved, csökken a termés mennyisége, romlik a termés minősége, szélső esetben a növény elpusztul. A károsodás mértéke függ a növény aszálytűrő képességétől, amit a növény faja, fajtája, változatos genotípusa határoz meg. A kiszáradás folyamata a különböző talajtípusokon eltérő ütemben megy végbe: különösen a laza, homoktalajok érzékenyek a kiszáradásra. A levegő magas hőmérséklete közvetlen hatással van a növényre: a hőmérséklet emelkedésével növekszik a vízigény. A talaj nedvességhiányából fakadó aszály a talajaszály. A talajaszály mellett kialakulhat az aszály másik formája a légköri aszály is. Ilyen helyzet akkor van, amikor a levegő páratartalma alacsony (relatív légnedvesség <30%) és magas a levegő hőmérséklete (>30 C). A levegő ilyen állapota olyan intenzív párologtatásra kényszeríti a növényt, amit a gyökérzet nedvesség felvevő képessége vagy a növény vízszállító képessége nem képes követni, így az aszály tünetei akkor is jelentkeznek, ha a talajban egyébként elegendő nedvesség áll rendelkezésre a növény számára. Az aszálykár mérsékelhető, esetleg meg is előzhető a talaj vízkészletét jól hasznosító és a szárazságot toleráló gyümölcsfajok (fajták) termesztésével, ugyanakkor az aszálytűrő fajták intenzív termesztési körülmények között nem mindig felelnek meg. Az aszálytűrő fajták megválasztása passzív védekezés az aszály ellen. Az aktív védekezés, mérséklés vagy megelőzés általában technológiai jellegű: lehet agrotechnikai (pl. a fasorok takarása mulccsal) és lehet vízgazdálkodási. Ez utóbbi a víz megfelelő időben és mennyiségben való rendszeres biztosítása öntözés segítségével. A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a legtöbb mérsékeltövi országban a gyümölcstermesztés fejlesztésének, az intenzitás növelésének és a gazdaságos termesztésnek egyik alapfeltétele az öntözés. Az öntözés mértékét, gyakoriságát nemcsak az évi 14

16 csapadékmennyiség, hanem a tenyészidőben lehulló mennyisége valamint eloszlása határozza meg, valamint a növények vízigénye és szárazságtűrése. Nagy vízigényű fajokhoz soroljuk azokat a fajokat, amelyek mm/év csapadékot kívánnak: pl.: alma, körte, birs, szilva, szamóca, málna, szeder, fekete ribiszke, dió. Ezek a magasabb páratartalmú, szélcsendes fekvést kedvelik. Közepes vízigényű fajok, amelyek mm/év csapadékot igényelnek: meggy, mandula, naspolya, cseresznye. A szárazságtűrés és a vízigény nem ugyanaz. Lehet egy nagy vízigényű faj (fajta) is toleráns az időszakos szárazsággal szemben. Egyes termőhelyeken gyakran számíthatunk jégesőre, ami kárt tehet a virágokban és a termésben is. A kár mindkét esetben tetemes lehet. A virágzás idején jelentkező jégeső elveri a virágokat, kötődésre csak kevés áll rendelkezésre. Terméséréskor pedig a károsodott gyümölcs csökkent értékű, monília- vagy más gombafertőzésre hajlamos. A gyümölcsön kívül sérül a növény lombozata és ágrendszere is. Leghatékonyabb megoldásként itt is a megfelelő termőhelyre telepítés javasolható vagy a jégvédő hálós védekezés ajánlott, ami sok esetben akár a napégéstől is megóvja a gyümölcsöket. Az ónos eső is tehet kárt a gyümölcsültetvényben, ugyanis jégkéreggel vonja be a fák ágrendszerét, rügyeit. A rügyek nagyon érzékenyek, elpusztulhatnak. Az ágrendszer óvatos ütögetésével a jégbevonat könnyen eltávolítható. A szél és levegő: Az enyhe légmozgás kedvező a gyümölcsösökben, különösen a szélporozta növények esetében. Huzamosabb ideig tartó esőzések után csökkenti az esélyét vagy megakadályozza a gombás betegségek megjelenését és elterjedését. Az erős szél viszont akadályozza a megporzó rovarok munkáját, letörheti a gallyakat, ágakat, károsítja a lombozatot, gyümölcshullást okozhat és fokozza az evapotranszspirációt. A kedvezőtlen hatásokat szélvédő erdősávok telepítésével gyengíthetjük. A szélverésre érzékeny fajoknál (pl. körte) merev szerkezetű korona kialakítása, illetve a fa támrendszer melletti nevelése és a termőgallyak lekötözése javasolható. A levegő különböző gázelemei nélkülözhetetlenek a növények életfolyamatai számára. A levegő szén-dioxid-tartalma (0,03 %) az asszimilációs folyamathoz (fotoszintézis) nélkülözhetetlen. A növény légzéséhez (disszimiláció) oxigén (21%) jelenléte szükséges. A légköri nitrogén (78%) a legtöbb növény számára közömbös, de egyes növényfajokkal (pillangósok) szimbiózisban együtt élő baktériumok (Rhizobium fajok) képesek lekötni, és a növénytáplálkozás körfolyamatába vinni. A légköri nitrogén a nitrogénműtrágya-gyártás nyersanyagkészleteként is fontos. 15

17 Az emberi tevékenység, az erőteljes iparosodás, az egyre intenzívebb mezőgazdálkodás, a beépített területek arányának rohamos növekedése a légkör szennyezettségének növekedésével, egyúttal a légkör összetételének megváltozásával jár. Természetes körülmények között a légkört alkotó gázok mennyisége állandó, mert azon folyamatok intenzitása, amely a légkörbe való bekerülésüket és a légkörből való kikerülésüket eredményezi egyező intenzitásúak. Ha a két folyamat közül akár az egyik, akár a másik, vagy akár mindkettő intenzitása megváltozik, a légkörben aktuálisan lévő mennyiségük, ennek következtében hatásuk is módosul. A talaj: A talaj több ökológiai tényező hordozója, a termelés színhelye, a felszín természetes eredetű, ásványi és szerves anyagokból álló, bonyolult összetételű képződménye. A talaj ásványi alkotókból, szerves anyagokból, vízből, talajlevegőből és élőlényekből épül fel. Legfontosabb tulajdonsága a termőképessége (termékenysége), vagyis hogy a rajta élő növényzetet a megfelelő időben és kellő mennyiségben látja el vízzel és tápanyagokkal. Más természeti erőforrások integrátora, reaktora és transzformátora; a biomassza-produkció színtere; a hőmérséklet, tápelemek és a víz természetes tároló közege. A klíma elemeit mindig a talaj - növény rendszerben kell tárgyalni, ugyanis a rendszer elemei szoros és szakadatlan kölcsönkapcsolatban vannak egymással. A rendszer elemei közül a talaj mutatja a viszonylag legnagyobb állandóságot, ugyanakkor a talaj művelése és tápanyag-utánpótlása az ember által irányítottak és befolyásoltak. Éppen ezért kétféle termékenységről beszélünk: természeti- és tényleges termékenységről. A természeti termékenység: a talaj természetes adottsága, amely a növény életének minden szakaszában biztosítja a növekedéshez, fejlődéshez szükséges tényezőket (víz, levegő, tápanyagok). Tényleges termékenység: a talaj természeti adottságainak és az ember által alkalmazott agrotechnikai ráhatásoknak az együttes eredménye. A racionális talajhasználat a környezetkímélő technológiák egyik alapkövetelménye és célja a talaj termőképességének a kihasználása, minél hosszabb ideig való fenntartása, fokozása és megvédése. A talaj termékenységét meghatározó tényezők: a talaj típusa, szerkezete, víz-, levegőés hőgazdálkodása, a termőréteg vastagsága, humusztartalma, tápanyag-szolgáltató képessége, kémhatása (ph), sóviszonyai, a talaj fekvése és biológiai tulajdonságai. Mindezek a talajok kialakulását meghatározó talajképző tényezők és talajképző folyamatok eredménye. Dokucsajev munkássága alapján öt talajképző tényezőt különböztetünk meg: a földtani, a domborzati, az éghajlati, a biológiai tényezőt, valamint a talajok korát. Az ember 16

18 lakta területeken ezekhez járul hozzá még az emberi tevékenység, mint a talajképződést módosító tényező. a talajképző kőzet szolgáltatja a talajképződés nyersanyagát. Ennek fizikai tulajdonságai és kémiai, ásványtani összetétele nagymértékben befolyásolja a rajta kialakult talaj tulajdonságait. A domborzati tényezők határozzák meg a felszíni és felszín alatti vizek mozgásának irányát, valamint módosítják az éghajlati tényezők hatását. A domborzat nemcsak a talaj fejlődésére lehet jelentős hatással, hanem a talajpusztulásra is. az éghajlati tényezők közül a hőmérséklet-, a csapadék- és a szélviszonyok és ezek dinamikája jelentősek. E tényezők meghatározzák, hogy mennyi energia és nedvesség érkezik a felszínre, befolyásolják a talajban lejátszódó fizikai és kémiai folyamatok kialakulását, sebességét, egyben megszabják azt is, hogy a talajon milyen növények és állatok élhetnek, a növények által termelt szerves anyag milyen ütemben bomlik el. Az éghajlat kihatással van a talajszintek közötti anyagvándorlás uralkodó irányaira is. A biológiai tényezők a talajon és a talajban élő szervezetek tevékenysége következtében jutnak érvényre. A zöld növények elsősorban a szerves anyag termelésben, míg az állati- és mikroszervezetek a megtermelt biomassza lebontásában, átalakításában és keverésében jelentősek a talajképződés során. Azokat a talajokat, amelyek hasonló környezeti tényezők együttes hatására alakultak ki, a talajfejlődés folyamán hasonló fejlődési állapotot értek el, és egyazon folyamattársulás által jellemezhetők típusba soroljuk. Egy típusba tartozó talajok minden lényeges és a talaj termékenységét meghatározó tulajdonságuk is hasonló. A talajosztályozási rendszer magasabb egysége a főtípus, ami rokon típusok egyesítésével jön létre. Ebben már jelentős szerephez jut a földrajzi szemlélet, amely a hasonló földrajzi környezet hatását juttatja kifejezésre. Fő talajtípusok: Váztalajok: ebbe a csoportba azok a talajok tartoznak, amelyek képződésében a biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért hatásuk korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet kedvezőtlen tulajdonságainak következménye (ellenáll a mállásnak), vagy származhat a felszín állandó, gyors változásából. A felszín változásának oka lehet folytonos és erőteljes vízerózió, valamint a defláció. A váztalajok gyümölcstermesztésre nem alkalmasak. Barna erdőtalajok: az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma, a fák által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az ezt elbontó, főként gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által 17

19 megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgzását, agyagosodását, elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki. Gyümölcstermesztésre alkalmas talajok. Mezőségi (csernozjom) talajok: e főtípusban azokat a talajokat egyesítjük, amelyekre a humuszanyagok felhalmozódása, a kedvező, morzsalékos szerkezet kialakulása, a kalciummal telített talajoldat váltakozó kétirányú mozgása, valamint az erős állati keverő tevékenység a jellemző. E talajok az ősi füves növénytakaró alatt bekövetkezett talajképződés eredményei. Gyümölcstermesztésre alkalmas talajok. Szikes talajok: e szikes talajok kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható nátriumsók döntő szerepet játszanak. Részben a talaj oldatban oldott állapotban, részben pedig a szilárd fázisban, kristályos sók alakjában vannak jelen, vagy a nátrium ionos formában a kolloidok felületén adszorbeálva található. A szikes talajok tulajdonságait a sók mennyisége, minősége és a talaj szelvényben való eloszlása szabja meg. Feljavításuk után válnak alkalmassá gyümölcstermesztésre. Réti talajok: ezek keletkezésében az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet. Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek a következménye. A vízhatásra beálló levegőtlenség a sötét színű szerves anyag felhalmozódását és az ásványi részek redukcióját váltja ki. Réti talajok általában a tájak mélyen fekvő, vízjárta területein találhatók. Ebben az esetben gyümölcstermesztésre nem alkalmasak. Láptalajok: állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt álltak, és a vízborítás mentes időszakokban is telítettek voltak vízzel. Az állandó vízhatás következményeként a növényzet elsősorban vízi növényzet, így a nád, a sás, a káka, tőzegmoha elhalása után a szerves maradványok a víz alatt vagy vízzel telítve, tehát levegőtlen viszonyok között csak részlegesen bomlanak el, vagyis tőzegesednek. Ilyen formában gyümölcstermesztésre alkalmatlanok. Folyóvizek, tavak üledékeinek és a lejtők hordalékainak talajai: a talajképződési folyamatokat az időszakonként megismétlődő áradások és az utánuk visszamaradó üledék, illetve az erózió által elmozdult talajrészek másodlagos lerakódása gátolja. A szelvényekben nincs szintekre tagolódás, az egyes rétegek közötti különbségek csak az üledék tulajdonságaitól, nem pedig a talajképző folyamatok hatásától függenek. Tulajdonságaikat elsősorban a folyók által lerakott vagy a lejtőn lehordott anyag összetétele szabja meg. A gyakori vízborítás nem kedvez a gyümölcsösök telepítésének. 18

20 A talajok művelhetősége és bennük a tápelemek mozgása szempontjából fontos tulajdonság a talajok kötöttsége, amelyet a talajban lévő uralkodó szemcseméretű komponens szab meg. Ennek alapján homokos, vályogos és agyagos talajokat különböztetünk meg. A talajok kötöttségét az Arany-féle kötöttségi szám (K A ) mutatja: Durva homok: <25 Homok: Homokos vályog: Vályog: Agyagos vályog: Agyag: Nehézagyag: < 60 A homokos talajok kevésbé kötöttek, könnyebben munkálhatók, mint a vályogos és főleg az agyagos talajok. Földművelési szempontból laza (K A = 25-30), középkötött (K A = 30-42) és kötött (K A = 42-60) talajokat szokás megkülönböztetni. Mivel a fizikai talajféleség meghatározza a talaj szerkezetét és közvetve hatással van a talaj víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodására is, ezáltal befolyásolja az eredményesen termeszthető gyümölcsfajok megválasztását, ezek terméshozamait és egyes esetekben sajátos agrotechnikai eljárások alkalmazását teszi szükségessé. Az agrotechnikai eljárásokkal a talaj szerkezetét javítjuk. A talaj szerkezetén a talajszemcséknek sajátságos térbeli elrendeződését értjük, amikor a talaj száradása során vagy száraz állapotban magától vagy mechanikai hatásra (nyomásra, feszítésre,) különböző alakú és méretű szemcsehalmazokra, aggregátumokra, szerkezeti elemekre esik szét. Az ilyen talajt szerkezetes talajnak nevezzük. A talajszerkezet - különösen a vályog- és agyagtalajokban - fontos szerepet játszik a hézagrendszer kialakításában, a víz mozgásában és tárolásában. A szerkezeti elemek felépítésétől, egymáshoz való illeszkedésétől függ a nagy, a közepes és a kisméretű pórusok, valamint a nedves talaj levegő és víz aránya. A jó szerkezetű talajban a tápanyag-feltáródás intenzívebb, folyamatosabb, művelése kisebb vonóerőt igényel. Felszíne száradás folyamán nem repedezik meg. A gyökér fejlődése az ilyen talajban zavartalan. A mezőségi talajok például jó, morzsás szerkezetű talajok. Az agyag frakció növekedésével a szerkezet romlik (erdőtalajok, réti talajok, szolonyec szikesek) a gyúródás és zsugorodás, a repedezés nagyobb. Az ilyen talajszintek átművelése nehezebb, a lágyszárúak nehezen gyökereznek beléjük, de a fás szárúak gyökeresedése könnyen végbemegy. A gyökeresedés szempontjából a porozitásnak is nagy jelentősége van. A pórustérfogat a szilárd részek által elfoglalt tér és a hézagtér viszonya. A porozitás a talajban 19

21 70 és 25% között változik. Jó porozitásúnak azt a talajt tekinthetjük, ahol az összporozitás tf. % körül van. Minél több pórus van a talajban, a gyümölcsfák gyökerei annál könnyebben szövik át. A vízvisszatartás és vízáteresztés a hézagtérben játszódik le, amely a talajban lévő víz és levegő versengési helye. A talajban lévő pórusok mérete azonban különböző, és az egyes mérettartományok más és más szerepet töltenek be a talaj életében. A talaj pórusai között három nagy mérettartomány különböztethető meg. A makro pórusok a talaj levegőzöttségét biztosítják. A mezopórusok a talaj vízgazdálkodását, tehát a vízvezetést és a vízvisszatartó képességet befolyásolják. A mikropórusok az erősen kötött vizet tartalmazzák. A különböző pórusméretek ideális aránya 1:1:1. A pórusok átmérője és helye jelentősen megszabja a talaj fizikai tulajdonságait. Szoros összefüggés figyelhető meg a pórusok átmérője és a bennük lévő víz elszívásához szükséges erő között. Minél nagyobb egy pórus, a vizet annál könnyebben engedi át, a gravitációval szemben nem tudja megtartani. Ez jellemző a durva pórusokkal jellemezhető homoktalajokra. A kapilláris méretű pórusok erősebben kötik és tartják a talajnedvességet, így megfelelő csapadékmennyiség mellett a növények hozzájutnak a vízhez. A mikropórusokban a víz erősen kötött állapotban van, ezért a fák számára felvehetetlen. A környezetkímélő, korszerű gyümölcstermesztésben alapvető a korlátozottan rendelkezésre álló vízkészlettel való ésszerű gazdálkodás, amelynek egyik alapeleme a talaj vízháztartásának, nedvességforgalmának szabályozása. A vízellátás szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy a talaj mennyi hasznos vizet képes raktározni és biztosítani a fák, ill. bokrok számára. Ez függ a talaj vízgazdálkodásától, amely alatt a talajban lévő víz mennyiségét, állapotát, formáját, mozgását és változásait értjük. Közvetve vagy közvetlenül ez a tényező szabja meg a levegő- és hőgazdálkodást, a biológiai aktivitást, a művelhetőséget és a hasznosítás lehetséges irányait. A talaj nedvességtartalma mélységben és időben egyaránt változik. Változásai a meteorológiai, geológiai tényezőktől, a talaj tulajdonságaitól és az emberi beavatkozásoktól egyaránt függenek. A nedvesség időbeni változása alapján a talajokat három nagy vízgazdálkodási kategóriába soroljuk: kilúgzásos (vagyis a vízben oldódó anyagok kimosódása a talajszelvényből), egyensúlyi és párologtató. Kilúgzásnál a talajba jutó víz mennyisége több az elpárolgó és elpárologtatott víz mennyiségénél. Ez a típus erdő talajainknál gyakori. Egyensúlyi, amikor a talaj felszínére hullott csapadék nem jut el a talajvízig, hanem a beázási rétegben mozog, a beázás és a párolgás-párologtatás egyensúlyban van. Ilyen típus a mezőségi talajokra jellemző. Párologtató típusról akkor beszélünk, ha a talaj felszínére jutó víz és a talajvíz együttesen 20

22 párolog, és a talaj szelvényben a felfelé irányuló vízmozgás az uralkodó. Ilyen jelenséget szikes talajainknál figyelhetünk meg. A talaj vízgazdálkodására hat a talaj szerkezete, tömődöttsége, ásványi és mechanikai összetétele, a gyökér- és állatjáratok, valamint az agrotechnika, az öntözés, a melioráció. A talajvíznek a felszíntől való távolsága és sóösszetétele szintén megszabhatja a talajok vízgazdálkodását és szikesedését. Talajvíznek nevezzük a talaj hézagait összefüggően kitöltő vizet. Megkülönböztetünk típusos, pangó talajvizet, valamint a lejtők talajvizét. Jó minőségű talajvíz esetén a kapilláris-transzport értékes vízkiegészítést jelent a gyümölcsfák számára, de a nagy sótartalmú talajvíz a szikesedés előidézője lehet. Hazai éghajlati adottságoknak megfelelő területeken a talajvíz a tél végén, a tavasz elején emelkednek a legmagasabbra és közelíti meg a talaj felső termőrétegét vagy magát a terepszintet, ezzel is csökkentve a talaj felső, csapadékot befogadni képes rétegét. A nyári időszakban a talajvízszintje csökken és legalacsonyabb értékét az ősz elején, szeptemberben vagy októberben éri el. Az évszakos ingadozás mellett észrevehető az évek közötti ingadozás is. Száraz és meleg évek csoportosulása a talajvízszintek jelentős süllyedéséhez, a nedves és hűvös esztendők csoportosulása a talajvízszint jelentős emelkedéséhez vezet. A megemelkedett talajvízszint a gyümölcsfák gyökereinek fulladását okozhatják. A talaj pórusterének azt a részét, amelyet nem foglal el víz, levegő tölti ki. A talaj levegőtartalma a fizikai talajféleségtől és a tömődöttségtől, valamint a szerkezettől függ, mennyisége homoktalajokban a szántóföldi vízkapacitásig telített állapotban térfogat %, vályogtalajokban 10-25%, agyagtalajokban pedig 5-15% között mozog. A gyümölcsfák számára szükséges levegő mennyisége elsősorban a fajtól függ és általában térfogat %. Rossz talajlevegőzöttség esetén károsodnak a gyökerek és a fák, ugyanis, a talaj kémiai és mikrobiológiai folyamatok anaerob irányba fordulnak. A gyümölcsfák fejlődéséhez a talajban lévő vízen, levegőn kívül hőre is szükség van. A talaj hőmérséklete a talajba érkező és a talajból távozó hő egyensúlyától függ. A talaj a napsugárzásból, a Föld belsejéből áramló hőből, a szerves anyagok lebomlásából és a talajba kerülő vízből jut hőenergiához. A kisugárzás és a talajnedvesség párolgása a hő leadást növeli, a talaj menti fagyok kialakulásában nagy szerepe van. A fent említett talajtényezők közül a talajok kémhatása is fontos szerepet játszik a gyümölcstermő növények fejlődésében. A termesztett gyümölcsfajok igen érzékenyek a kémhatásra. A talajok kémhatása közvetlenül és közvetve is meghatározza a növények növekedését és fejlődését. A növények tápanyagfelvételére a gyengén savanyú, illetve a semleges közeli kémhatás a legoptimálisabb. A talajok kémhatása nem állandó, viszonylag 21