VI./3. Kolumbán Gábor: A közösségi önkormányzás esélyei. Nemzeti forráselosztás a határon túli magyarság fejlesztési programjaira.

Átírás

1 VI./3. VI. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM, JÚLIUS SZEPTEMBER A politikum viszonyulása a civil szférához Kolumbán Gábor: A közösségi önkormányzás esélyei Sebestény István: A civil társadalom a politika ölelésében Toró T. Tibor: A sajátosság méltánytalansága az erdélyi magyar civil szféra és a politikum viszonya Civil VitaFórum Somai Jozsef: Nemzeti forráselosztás a határon túli magyarság fejlesztési programjaira Civil Kurázsi

2 mszervezetekért 2 civil fórum T a r t a l o m j e g y z é k 3. oldal Kolumbán Gábor: A közösségi önkormányzás esélyei 5. oldal Csáki Rozália: Lehet-e másként? 6. oldal Václav Havel: A civil társadalom és új ellenségei 7. oldal Sebestény István: Civilika 7. oldal Sebestény István: A civil társadalom a politika ölelésében 9. oldal Toró T. Tibor: A sajátosság méltánytalansága az erdélyi magyar civil szféra és a politikum viszonya 10. oldal Ion Olteanu: Ezt a politikai osztályt érdemeljük? Civil Kurázsi 19. oldal Szabó László: Árvíz utáni krónika Beszámolók 22. oldal VII. CIVIL FÓRUM 2005 Ahol a civilek összefognak Civil szervezetek és a közösségi önrendelkezés az EU-s csatlakozás folyamatában 30. oldal Virtuális Iskola egy sikeres projekt Romániában 30. oldal Felhívások 32. oldal Hírek 12. oldal Marius Cosmeanu: A nyílt társadalom és társai Civil VitaFórum 13. oldal Somai Jozsef: Nemzeti forráselosztás a határon túli magyarság fejlesztési programjaira 16. oldal Václav Havel: Globálfasírt c i v i l f ó r u c i v i l t á r s a d a l m i l a p Felelős kiadó: Egri István Főszerkesztő: Csáki Rozália Olvasószerkesztő: Szabó Attila Grafikus: Könczey Elemér Tördelőszerkesztő: Csáki Ferencz Szerkesztői bizottság: Bodó Barna Kolumbán Gábor Magyari Tivadar Potozky László Sebestény István (HU) Somai József Szenkovics Dezső Kiadja az Erdélyi Magyar Civil Alapítvány Elérhetőségek: postacím: Cluj-Napoca, str. Pădurii nr. 11., jud. Cluj telefon/fax: e mail: ermacisza@cluj.astral.ro ISSN Készült a Református Egyház Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának nyomdájában. Megjelenik 1000 példányban. Ára: lej, a 2005-ben megjelenő négy lapszám együttes megrendelése kedvezményesen lej.

3 A politikum viszonyulása a civil szférához 3 A közösségi önkormányzás esélyei Az autonóm közösség kérdése és a közösségi önrendelkezés fogalmai a '90-es évek RMDSZdokumentumaiban és vitáiban jelentkeztek, és ennek a folyamatnak akkoriban legalábbis ahogyan én ezt megéltem az volt a célja, hogy a létező autonómia-igény valamilyen formában gazdaságilag alátámasztható módon megvalósíthatóvá váljon. Akkor nem vonta senki kétségbe, hogy van értelme beszélni autonóm közösségről. Tehát az, hogy az erdélyi magyarság egy autonóm nemzeti közösség, az szinte axióma volt, amit az akkori RMDSZ-vezetés és a döntéshozó testületek elfogadtak. Volt egy kis társadalomtudósi szövegelés különösen kolozsvári és csíkszeredai szociológusok részéről, hogy nem is biztos, hogy az erdélyi magyar társadalom létezik, mint erdélyi magyar társadalom. Liberális doktrína szerint ha Románia demokratizálódik, akkor tulajdonképpen állampolgári alapon nekünk a román társadalomba integráltan kellene megkeresnünk a magunk civil identitását, és eszerint a romániai magyar civil társadalom a romániai civil társadalom integrált része kellene legyen. Az élet rácáfolt erre a társadalomtudósi vélekedésre, hiszen beindult a romániai magyar civil társadalom önszerveződési folyamata, megjelentek az erdélyi magyar egyesületek és alapítványok, és ezek szépen építették intézményi kapacitásaikat, képességeiket és kapcsolatrendszereiket. Mi lett volna az autonómia-politika következő lépése? Itt érkeztünk el '93 februárjában a híres brassói kongresszusra, amikor az RMDSZ hivatalosan felvállalta, hogy politikai eszközökkel azért fog dolgozni, hogy megteremtse az erdélyi magyar civil társadalom autonómiájának mind politikai, mind gazdasági feltételeit. Visszatekintve erre a folyamatra, megállapíthatjuk, hogy az autonómiakeretek megteremtése az RMDSZ részéről nem történt meg. Tehát az érdekképviselet politikája '93 után gyakorlatilag eltért az önkormányzati elképzeléstől, és nem a közösségi önrendelkezés irányába haladt, hanem a romániai politikai hatalom megszerzésére és a román kormánykoalícióban való részvételre összpontosított. E stratégia-módosulás hivatalos felvállalása 1995-ben, a kolozsvári kongresszuson történt meg, ahol kimondták, hogy igenis a bukaresti politikától szeretnének minél többet megszerezni. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az RMDSZ a reálpolitika megoldását választotta, és nem az autonóm közösség építését. A mai nap eljutottunk oda, hogy annak ellenére, hogy az RMDSZ szinte semmit nem tett azért, hogy autonóm magyar közösség létezzen Romániában, létezik magyar civil társadalom és működnek a civil szervezetek Erdélyben. Nagyon nehéz a helyzet. Egyre nehezebb az Európai Unión kívüli forrásokhoz jutni, és a nagy finanszírozók gyakorlatilag már nincsenek jelen, vagy nem érdeklődnek a térség iránt. Ezért értékelődik föl az európai uniós integráció és a finanszírozási politika, illetve annak a civil szervezetekkel való viszonyrendszere. Mindenféle szempontból az Európai Unióhoz való csatlakozás a civil szervezetek számára szabadságfokuk csökkenését fogja jelenteni. Mivel egy bürokratikus mechanizmus vezérli a csatlakozási folyamatot, és az EU-ban bevált politikai gyakorlat, hogy elég komoly pénzösszegekkel járulnak hozzá a kormányok a civil szervezetek finanszírozásához, ez minket beszorít egy eléggé szűkös sikátorba. Egyrészt a kormányaink szegénysége, másrészt pedig az Európai Unió döntéshozóinak a távolsága és bürokratikus mechanizmusai miatt. Saját polgári társadalmunk támogatási kedve nem úgy tűnik, hogy radikálisan változni fog. Drámai események, mint például az udvarhelyszéki árvizek, megmutatták, hogy a civilek képesek megmozdulni, összefogni, és nagy erőfeszítések, illetve anyagi áldozatok árán segíteni a károsultakon. Az emberek nem várták azt, hogy valaki helyettük megoldja ezt a problémát. Ugyanakkor létezik egyfajta mecenatúra, de az, amit mi '90-ben gondoltunk, hogy előbb-utóbb a romániai gazdaság el fogja tartani a romániai civil társadalmat, mára illúziónak Magam is megfogalmaztam, de több egyházi vezető is elmondta tavaly, hogy nem töretlen a civil társadalom bizalma az RMDSZ politikájával szemben. Erre mi történt? Semmi. Érdembeli tárgyalások nem zajlottak le, a finanszírozási rendszerben semmi nem változott. bizonyult. Tehát sem a román, sem a romániai magyar civil társadalmat nem fogja eltartani ez a gazdaság. Nem mondom, hogy nem fog juttatni forrásokat szociális és kulturális célokra, de a komoly fejlesztések finanszírozására máshová kell fordulni. A tavaly még abban reménykedtem, hogy a választások közelsége meg fogja mozdítani az RMDSZ vezetőségét, s a civil támogatási rendszert megváltoztatva, az együttműködés, a konzultáció irányába elmozdulva javítani kíván azon a bizalmi állapoton, ami a választások előtt volt. Magam is megfogalmaztam, de több egyházi vezető is elmondta tavaly, hogy nem töretlen a civil társadalom bizalma az RMDSZ politikájával szemben. Erre mi történt? Semmi. Érdembeli tárgyalások nem zajlottak le, a finanszírozási rendszerben semmi nem változott, sőt, amikor az RMDSZ elkezdett egy úgymond látszat-konzultációt szervezni a készülő kulturális autonómia törvénytervezete kapcsán, akkor meglehetősen arrogáns módon viszonyultak RMDSZvezetők azokhoz az egyházvezetőkhöz, akik meg merték fogalmazni azt az i- gényt, hogy a valamikor létrejövő Autonómia Tanácsba az egyházak delegáljanak képviseleti jogaik alapján személyeket. Mert u- gyebár most az van, hogy ha az egyház azt akarja, hogy legyen képviselője ebben a tanácsban, akkor induljon el a belső választásokon. Ez a logika elfogadhatatlan az egyházak vezetősége számára, és patthelyzet alakult ki ebben a kérdésben. Figyelvén az RMDSZ magatartását, elég súlyos szentenciákat lehet megfogalmazni. Az egyik ilyen az, hogy nem jött létre intézményes együttműködés a civil szféra és a politikum között. A másik szentencia az, hogy az RMDSZ nem is érdekelt abban, hogy autonóm civil közösség létezzen az erdélyi magyarság számára. Azért nem érdekeltek, mert amennyiben egy autonóm civil társa-

4 4 civil fórum dalom működik, hogy ha van autonóm közösség, akkor e közösség fölött nem lehet egy paternalista, forráselosztó kliensrendszert működtetni. A mai vezetésnek az az érdeke, hogy ez a jelenlegi rendszer fennmaradjon. Bármilyen kísérlet, ami a civil szféra oldaláról fogalmazódott meg, hogy megreformálja a támogatási rendszert, falra hányt borsó lett. Végezetül arról, hogy én hogyan látom a jelenlegi erdélyi civil társadalom helyzetét, és mit lehetne tenni ennek javítása érdekében. Abból indulok ki, hogy az a stratégia, miszerint az RMDSZ fogja megteremteni az autonóm közösséget, kudarcba fúlt. Egy fölülről építkező stratégia helyett egy alulról építkező stratégiát kell megfogalmazni. Talán az utolsó órában vagyunk, amikor ezt megtehetjük. Van még elég intézményünk, rendelkezünk még annyi pénzzel, van egy kis tapasztalatunk, van egy kis tudásunk, hogy ezt meg tudjuk tenni. Az RMDSZ azzal ártott a legtöbbet a közösségi autonómiának, hogy önmagát civil szervezetként fogalmazta meg, és átvállalt o- lyan feladatokat, melyeket a civil szféra kellett volna megoldjon, ezáltal elaltatta a civil kurázsit. Tehát olyan embereknek, akik úgy érezték, hogy lenne késztetésük valamilyen közösségi feladatot megoldani, talán valamenynyi energiát, anyagi javakat áldozni rá, azt mondta: pihenjetek még egy kicsit, mert mi megoldjuk ezt a problémát. Ugyancsak erről a típusú magatartásról tanúskodik a Bolyai Tudományegyetem visszaszerzésének ügye. Aki részt vett ebben a folyamatban, tudja, mi történt akkor, amikor Garda Dezső 1991-ben azt mondta Kolozsváron, hogy létre kell hozni az erdélyi magyar magánegyetemet. Akkor egyesek egyszerűen azt mondták, hogy ne szóljon bele, mert majd ők meg fogják valósítani az erdélyi magyar állami egyetemet. Az alulról való építkezésnek az a feltétele, hogy az RMDSZ vonuljon ki a civil szférából. Vonuljon be oda, ahol jól érzi magát: a politikumba. Mert az nem lehet, hogy valaki egyszerre politikai pártként is működik, és közben pedig a romániai bélyeggyűjtő szövetséggel azonos jogi státusa van. Ha lesz egy kulturális autonómia-törvény, akkor talán az...azt a cezúrát, amit minden demokratikus országban megtettek, hogy a civil társadalmat és a politikai szférát elválasztották egymástól, nekünk is meg kell tennünk. RMDSZ vezetősége fölvállalja, hogy a bejegyzési procedúrát önmagára vonatkozóan is kötelezőnek tartja. Azt nem lehet tovább játszani, hogy egyszer politikai párt vagyok, de ugyanakkor érdekképviseletként én hívom le azokat a pénzeket, melyeket az erdélyi magyar közösség kulturális célokra szeretne felhasználni a román költségvetésből. Hát akkor most ezt a politikai pártot hány forrásból finanszírozzák Romániában? Kap pénzt egyrészt azért, mert a parlamentben van, és kap pénzt azért, mert közösségi érdekvédelmi feladatokat vállal fel. Az más kérdés, hogy ellátja-e ezeket. Én úgy gondolom, azt a cezúrát, amit minden demokratikus országban megtettek, hogy a civil társadalmat és a politikai szférát elválasztották egymástól, nekünk is meg kell tennünk. Vannak dolgok, amit az erdélyi magyar civil társadalom jól végez: közösségi építkezés, az emberközeli cselekvések, a helyi társadalomban való részvétel, a helyi önkormányzatokkal való együttműködés. Ezek azok a szintek, ahol továbbra is jelen kell nekünk lenni. Van még három olyan pont, amelyekről szeretnék beszélni: az egyik az együttműködés a romániai civil társadalommal. Tarthatatlan helyzet van, régen el vagyunk késve, sok mindenben ki tudjuk elemezni, hogy miért nem ment ez nekünk eddig. Talán néhányan vannak, akiknek jól ment, de ez nem egy közösségre jellemző magatartás volt. Úgy gondolom, ezen változtatnunk kell. Sokkal aktívabbak, rámenősebbek kell legyünk, kezdeményező-készséggel kell megközelítsük a romániai civil társadalmat, már csak azért is, mert erőforrásokat, tudást és nemzetközi kapcsolatokat hozhatnak számunkra. A nemzetközi kapcsolatok témája lenne a következő kérdés. Én eléggé EU-szkeptikus vagyok. Nem gondolom, hogy az Európai Unió meg fogja oldani a problémáinkat. Egy új helyzetet fog teremteni minden kétségen felül, de hogy ebben az új helyzetben képesek vagyunk-e élni és problémáinkat megoldani, vagy mások fognak élni a lehetőségekkel, és olyan folyamatokat fognak ránk erőszakolni, amelyek hátrányos helyzetünket tovább rontják, még nyitott kérdés. És a válaszok megtalálása nagymértékben rajtunk is múlik. Utoljára hagytam az EU forráselosztó politikájához való alkalmazkodás kérdését. Ha megfigyeljük a magyarországi elosztási procedúrát, észrevehetjük, hogy van egy stratégiai eltorzulás. Magyarország az Európai Unió része már több mint egy éve, s erőteljesen érződik, hogy komoly fejlesztési feladatokat csak uniós pénzek segítségével lehet megoldani. Ezért bekerült a nemzeti fejlesztési tervbe egy olyan fejezet, ami a határon túli magyarok kérdéseivel foglalkozik, de nem abból a megközelítésből, mint az eddigi rendszer, hanem abból, hogy Románia előbb-utóbb uniós ország lesz, és a két nemzeti fejlesztési tervnek valahol kapcsolódnia kell egymással. Olyan regionális, határon átnyúló részek vannak, amelyek mindkét nemzetfejlesztési tervben benne kell legyenek. A magyarországi érdekérvényesítő csoportok, akik láttak ebben fantáziát és jövőt, a javaslatokat megtették, mi kell folytassuk ezt a munkát. Ezért a romániai magyar civil szervezetek szövetsége intézményesen is be kellene kapcsolódjon a romániai nemzeti fejlesztési terv kidolgozásába. Tehát egy sokkal aktívabb tevékenységet kellene vállaljunk ennek a tervnek az elkészítésében. A valóság azt mutatja, hogy nincs nagy konzultációs igény, ennek ellenére meg kell próbálni érvényesíteni érdekeinket ebben a folyamatban. Az a fejlesztési elképzelés, mely nem kerül be a nemzeti fejlesztési tervbe, nem fog európai támogatást élvezni, következésképpen nem fog megvalósulni. Annak ellenére, hogy úgy érzem, az RMDSZ nem fogja megváltoztatni a civil szférával kapcsolatos magatartását, mégis bizakodó vagyok, mert olyan folyamatokat látok a jövőben beindulni, amelyek nem teszik annyira kritikussá az RMDSZ hozzáállását ezekben a kérdésekben, mint amenynyire mi kritikusnak látjuk ma. Úgy gondolom, ha elindulunk egy erőteljesebb megnyilvánulás irányába (civil kurázsi, civil ellenőrzés a politika felett, szakmaiság, a politikai döntéshozás fölötti ellenőrzés, az európai uniós forrásokhoz való hatékonyabb hozzáférések), akkor ez a közéleti hisztéria, amit az RMDSZ hozott, már nem lesz annyira súlyos, és békésebb közösségi élet vár reánk. Kolumbán Gábor Civitas Alapítvány elnök kolumbang@yahoo.co.uk

5 A politikum viszonyulása a civil szférához 5 Lehet-e másként? Areformtörekvések általában erre a kérdésre adott válaszokként születnek. És amikor azt próbáljuk kideríteni, hogy miként viszonyul a politikum a civil szférához, akkor kimondatlanul is arra akarunk rávilágítani a tények feltárása mentén, hogy igenis szükség van reformra eme viszonyulásban. Kiemelném, hogy alapvetően a saját civil szféránk és politikai képviseletünk kapcsolatát elemezzük. Civil szférában tevékenykedő emberekként, és többségben kisebb civil szervezetek képviselőiként a szervezeti létünket, a munkánkat nagymértékben meghatározza az a mód, ahogyan a politikum a civil szerveződésekhez viszonyul. És bár egyesek szerint darázsfészket piszkálunk, amikor ezzel a problémakörrel foglalkozunk fel kell vállalnunk a csípéseket is, ha előre akarunk haladni. A közösségi lét mindannyiunk sajátja, mert emberek vagyunk. Adott társadalom keretében a civil szférában dolgozó ember és a politikus is közösségi célokért cselekszik, mégpedig ugyanazon közösség érdekeit szolgálva. Ettől a ponttól kezdve pedig nem lehet két külön világról beszélni, nem lehet egymásnak hátat fordítva cselekedni. Egymásrautaltságunkban meg kell találnunk azt a helyes viszonyulásmódot, amely mindkettőnk javát szolgálja. Elméleti síkon csodás gondolatokat lehetne még tovább megfogalmazni. A puszta valóság, a gyakorlati élet azonban mindig rácáfol ezekre. Megvan a rendszer, ki van építve, csupán nem úgy működik, ahogy kellene. Az egyik ilyen, amely a civil szféra és a politikum egymáshoz való viszonyulását meghatározza, a támogatási rendszer itt a politikum kezében van a döntés olyan pénzösszegek felett, amelyek a civil szféra tevékenységeit kellene fedezzék. Az utóbbi években elég sokszor volt terítéken ez a téma, és ma sem került háttérbe. A másik rendszer, amely kapcsolódási pontja a két szférának, a jogrendszer. Ez esetben is a politikum kezében van a hatalom és a lehetőség arra, hogy olyan jogszabályokat alkosson és fogadtasson el, amelyek a közösségi létnek, a civil szerveződésnek teremtenek kedvező feltételeket. Ezáltal a politikum pontosan annak a közösségnek teremt(hetne) megfelelő jogi hátteret az önszerveződéshez, amely bizalmat szavaz neki. Bár tudatában vagyunk ennek az egymásrautaltságnak, nem alapozunk arra, hogy ez egymás támogatásában erősödhessen meg. A konzultáció, amely alapokat és folytonosságot teremthetne ennek a kapcsolattartásnak, és ezáltal a kölcsönös megerősödésnek, még nem működő gyakorlat. A nyitottságra, a nyitásra egymás irányában már akadnak példák, de ezek egyelőre csak a találkozásokban és a beszélgetésekben merülnek ki. A közös továbblépésnek nincs tervezett alapja. Nem készült még olyan terv, amely a politikum és a civil szféra közös előrelépésének stratégiai lépéseit rögzítette volna. Ki kellene ezt elkészítse? Hogyan biztosítható az igazságosság ebben? Hiszen a sérelmek jó része a társadalmi igazságosság hiányából fakad. Könczey Elemér rajza Szöveg nélkül Ezek azok a kérdések, amelyeknek a megválaszolására, majd a konkrét lépésekre sort kellene keríteni. E lapszámunkkal is ezekre a kérdésekre próbáltunk választ kapni/adni. Sajnos nem sikerült ezt nekünk sem sikerre vinni. Nem tudom, hogy a kérdéskör problematikussága, avagy maga az időszak a magyarázat arra, hogy tisztelet a kivételnek sem a politikusok köréből nem születtek meg a cikkek, sem a civil szféra képviselői nem ragadtak tollat, amikor arra kértük, fogalmazzák meg álláspontjukat. Az is lehet, hogy az íráshoz, a véleményünk, tapasztalataink írásban történő megfogalmazásához való viszonyulásunk probléma. A nyilvánossággal való élni tudás is hagy még maga után kívánnivalót közösségünkben. Még tanulnunk kell, és fel kell ismernünk, hogy mi az erőssége annak, ha írásban megjelenik a véleményünk, tapasztalatunk, az ismereteink. Közösségszolgálat ez is, a közvélemény formálása és dokumentáció mindazok számára, akik majdan érdeklődéssel veszik kezükbe alkotásainkat. Bár a szándékunkhoz képest hiányérzettel, de ugyanakkor annál nagyobb örömmel és tisztelettel ajánlom azokat a cikkeket, alkotásokat a figyelmükbe, amelyek e lapszámunkban napvilágot látnak. Megismerhetik ugyanis, hogy mit rejt magában a civilika, visszatekinthetnek az elmúlt választási időszakra a tekintetben, hogy ebben az időszakban hogyan viszonyult a politikum a civil szférához, értékes gondolatokkal gazdagodhatnak e viszonyulás, összekapcsolódás példáinak megismerésével. A politikum és civil szféra működő partnerségére nem sok államban találunk példát. De a létező példák, a működő rendszerek arra engednek következtetni, hogy nem a lehetetlenre törekszünk, amikor azt akarjuk, hogy az erdélyi magyarság politikai vezetői és önszerveződő civiljei a társadalmi fejlődés, a magasabb életszínvonal, az otthonosabb és egészségesebb környezet, a kulturális gazdagodás érdekében igenis fogjanak össze. És ebben valahol nem a már elég sokszor hangoztatott egymásrautaltságuk legyen a motor, hanem az a közösségi érdek, amelynek a szolgálatához mindkét közegnek megvannak a maga sajátos eszközei és módszerei. Csáki Rozália főszerkesztő csaki.rozalia@gmail.com

6 6 civil fórum A civil társadalom és új ellenségei * Az igazi civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. A választási kampányok hevében sokszor feledésbe merül ez az igazság. Olykor-olykor még a kommunizmus is együtt tud élni a magántulajdonnal, sőt néha a magánvállalkozással is, de sohasem a civil társadalommal. Nem véletlen, hogy mindenütt éppen a civil társadalomra mérte a legvégzetesebb csapást nyomban hatalomra kerülése után. A rendszer bukása után a kommunista hatalom által elfojtott szólásszabadságot vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt vehetnek a közéletben. Ennek oka nyilvánvaló: a civil társadalom bonyolultan strukturált, törékeny, olykor titokzatos élő szervezet, amely évtizedek, ha ugyan nem évszázadok alatt fejlődött ki. Lehetetlen felülről, rendeletileg helyreállítani, miután éveken át lényegében nem létezett. Csakis türelmes munkával lehet újjáépíteni három pillérét: az önkéntes, magánjellegű társulást, az állam decentralizálását és a politikai hatalom delegálását az államtól független szervezeteknek. A posztkommunista átalakulás tíz évében azt tapasztalhattuk, hogy új politikai elitjeink vagy apatikusan tekintettek a civil társadalom újjáépítésére, vagy egyenesen ellenezték azt. Mihelyt megragadta a hatalmat, az új elitnek egyszeriben nem volt ínyére, hogy átengedjenek bármit is az örökségükül jutott állami hatalomból. Fura módon sok demokratikus, antikommunista politikus is görcsösen ragaszkodik a túlméretezett állami hatalomhoz, a kommunista korszak e hagyatékához. Ezért van az, hogy sok iskolát, kórházat, kulturális és egyéb intézményt továbbra is centralizált adminisztráció irányít, holott azok átalakulhattak volna önálló intézményekké, amelyeket az állam vagy tisztes távolból szemlélne, vagy átlátható eljárással támogatna. Kilenc éve húzódik a vita az állam decentralizációjáról, de egyetlen kormányszerv sem mutatott még arra hajlandóságot, hogy harc nélkül átengedje egyes hatalmi jogköreit a régióknak, vagy a helyhatóságoknak. Azért túlzott hazánkban az adóztatás, mert az állam fizet ezer meg egy dologért, amelyet voltaképpen nem kellene finanszíroznia, ha létezne fejlett civil társadalom; akkor ugyanis maguk a polgárok fizetnének közvetlenül. Ennek az ernyedtségnek nincs semmi köze ideológiákhoz. Egyes politikusok mégis ideológiai mentséget keresnek az állami hatalom csorbítatlan fenntartására. Többnyire így érvelnek: Az emberek minket választottak, akaratukat nyilvánították, hogy mi kormányozzunk. Aki ezen változtatni akar, az a képviseleti demokrácia ellen intéz támadást. A javak szociális újraelosztása az állam feladata, és nem is engedhető meg szerepkörének zsugorítása ezen a téren. Aki központi ellenőrzéstől mentes párhuzamos struktúrákat akar teremteni vagy támogatni, az magát a parlamenti demokráciát kérdőjelezi meg. A civil társadalomba vetett hitet sokan balosságként, anarchizmusként, szindikalizmusként értelmezik, sőt még olyan is akadt, aki protofasizmusnak nevezte. Valójában azonban arról van szó, hogy nem akarnak osztozni másokkal a hatalmukban, s ebben gyökerezik az érvelésük, amely szerint a civil társadalom: támadás a politikai rendszer ellen. A pártok, mintha azt mondanák: A kormányzás a mi dolgunk. Ti csak válasszatok, ennél többet ne akarjatok! Pedig ez sületlenség. A politikai pártok és a demokratikus intézmények csak akkor működhetnek jól, ha erőt és ötletet merítenek egy fejlett, plurális polgári környezetből, és ki vannak téve e polgári környezet bírálatainak. A civil társadalom nem szándékozik a parlament vagy a politikai pártok megkerülésével cselekedni. Ellenkezőleg: hozzá akarja segíteni A civil társadalomba vetett hitet sokan balosságként, anarchizmusként, szindikalizmusként értelmezik, sőt még olyan is akadt, aki protofasizmusnak nevezte. Valójában azonban arról van szó, hogy nem akarnak osztozni másokkal a hatalmukban... őket, hogy képességeik és lehetőségeik legjavát nyújtsák. A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményező-képességüket, és végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. A civil társadalom valódi pluralizmust gerjeszt, a pluralizmus versenyt teremt, a verseny pedig minőséget eredményez. Ebben a tekintetben sok a hasonlóság a gazdaság és a politika között. Minél többféle kezdeményezést engednek felszínre kerülni, annál nagyobb az esély, hogy a legjobbak és a legötletesebbek fognak diadalmaskodni. Ha mindig és kizárólag a központi állami hatóságok és a központi politikai testületek akarják eldönteni, hogy mit kell tenni, és hogyan, akkor egyenlőségjelet tesznek a hatalom és az igazság közé, márpedig ez a tétel századunk legveszélyesebb politikai elképzelése. Minél rétegzettebb a civil társadalom, annál virágzóbb, s minél virágzóbb annál inkább szilárdabb a belpolitikai helyzet. A civil társadalom megvédi az állampolgárokat a politikai hatalmi változások túlzott hatásaitól, mivel elnyeli, sőt kiküszöböli ezek egy részét az alacsonyabb szinteken. Ezáltal lényegében meg is könnyíti a politikai változásokat. A kormányváltás így nem tűnne szélviharnak, amely mindent máshová sodor. Ahol a civil társadalom nem eléggé fejlett, ott minden probléma felszüremlik a hatalom központjában. Ám minél több hatalom marad a központban, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a központ erői megszerezhetik a teljes ellenőrzést az ország fölött. A kommunisták nagyon jól tudták ezt, azért szóltak bele még a méhészegyesület belső ügyeibe is. Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy belássuk: a civil társadalom pénzügyileg is önfenntartó. * A cikk a Civil Szemle 2004/1-es számában (7-9. oldalakon) jelent meg először.

7 A politikum viszonyulása a civil szférához 7 Amikor mindent az állami költségvetésből kell fizetni, akkor nyilván több adót kell beszedni, és bizony sok pénz elsikkad e műveletek közben. Egy olyan rendszerben, ahol a jótékonysági adományok levonhatók az adóból, a hasznos kezdeményezések több pénzhez jutnak, mint most jutnak, amikor az állam pénzeli őket. A civil társadalom egyébként adólevonások lehetősége nélkül is megteszi a maga jobbító lépéseit. Minden eddigi szempontnál fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket. Az emberi lények nem egyszerűen gyárosok, profithajhászók vagy fogyasztók, hanem legbensőbb mivoltuk szerint társas lények, akik az együttélés és az együttműködés különféle formáira sóvárognak, akik befolyásolni akarják a köröttük történő dolgokat, és elismerésre vágynak azért, amit adni tudnak a környezetüknek. Az emberi természet kiteljesedésének egyik legjobb eszköze a civil társadalom. Ellenségei tisztában vannak ezzel, és éppen ez tüzeli leginkább az ellenkezésüket. Václav Havel Cseh Köztársaság volt köztársasági elnök Civilika Örökké vissza-visszatérő, gyakran feltett kérdés: politizáljanak-e a civilek? És a gyakran adott válasz így hangzik: Éppen azért vagyunk civilek, mert nem óhajtunk politizálni. De vajon élhetnek-e civilek politika nélkül? Van-e élet a politikán kívül? Közismert: a politika a polisz (ókori városállam) szóból ered. Vagyis politizálni annyi, mint a város, a köz ügyeit intézni. És a civilek vajon nem a közjó érdekében munkálkodnak? Még akkor is, ha csak egy kisközösség keretein belül tevékenykednek? Vagy amikor saját céljaik elérése, szervezetük fenntartása vagy érdekeik képviselete kapcsán éppen a szenátussal kell együttműködni, netán konfrontálódni? Hisz a politika sem más, mint rész- és csoportérdekek érvényesítésére irányuló cselekvések folyamata. Tehát a civilek is kénytelenek nap, mint nap politizálni, csak nem tudják? Talán igen. Talán mégsem. Hisz van egy nagy különbség a politikusok és a civilek politizálása között. Ez előbbiek általában pártokba tömörülve a hatalom megragadását vagy megtartását tűzik ki célul. Aztán jó esetben ez a cél eszközzé szelídül. S a hatalom az az eszköz, amivel ideológiájukból fakadó céljaik megvalósítását remélik, aminek birtokában döntési helyzetbe kerülnek, s így közvetlen ráhatásuk van az eseményekre. A civileknek nincs szükségük hatalomra. (Ha a civil hatalomhoz jut, már nem civil.) Az ő eszközük eleve szelíd: a figyelemfelhívás, az érvelés, a meggyőzés, a közvetítés. S mindezt anyagi ellenszolgáltatás nélkül teszik. Így ez már egy kicsit más, mint a politika. Ez a civilika. A politika pénzről szól. A civilika legfeljebb csak beszél a pénzről. Igaz, mindkettőre szükség van. És azokra is, akik ezeket művelik: politikusokra és civilekre is. Az előbbiek politizáljanak, az utóbbiak civilizáljanak Sebestény István Civitalis Egyesület elnök civitalis@axelero.hu A civil társadalom a politika ölelésében Kétségtelen, hogy a mindenkori civil társadalom a mindenkori politika által meghatározott működési keretek között tud csak létezni. A politikai struktúrán kívül legfeljebb illegalitásban vagy a világtól elzárt Robinsonként vegetálna, azonban a civil társadalom lényege éppen az, hogy a mindennapi társadalmi lét szerves részeként nyíltan és nyilvánosan tevékenykedjen. A civil társadalom tehát kénytelen-kelletlen a politika ölelésében leledzik. Mindez önmagában még se nem negatív, se nem pozitív helyzet, csak egyszerűen adottság. Az már más kérdés, hogy milyen ez az ölelés. Hiszen ez lehet szeretetteljes, óvó, baráti, támogató, diszkrét, vagy ránehezülő, bénító, sőt, mi több, fojtó. Nem az ölelés ténye ellen kell tehát lázadni, legfeljebb adott esetben a minősége miatt. A tény elfogadása nem jelent alázatos behódolást, rezignált beletörődést. Éppen ellenkezőleg, a politikával való zsigeri, értelmetlen szembenállás az, ami a civil társadalom presztízsét csökkentheti. Az állam nem én vagyok mondja a civil, de ha hozzáteszi, hogy az államban én nem vagyok, az már baj. Hiszen a legfontosabb funkciója éppen az, hogy államot irányító hatalom és az államot alkotó társadalom közötti párbeszédet, információáramlást elősegítse, a kiegyensúlyozott kapcsolatot fenntartsa, konfliktushelyzetek esetén közvetítsen, s ha kell, határozottan kiálljon a kormányzat ellenében is a kormányozottak érdekében. Ezt pedig nem teheti külső közvetítőként, hanem csak a nép közül valóként, aki viszont ismeri az úri huncutságot is. Erre a feladatra pedig csak az vállalkozhat, aki hajlandó megismerni és megérteni a politikusok gondolkodását, de ő maga nem akar politikussá válni. A civil, aki politizál, már nem civil többé. Ugyanakkor a civil, aki nem hajlandó politikusok fejével gon-

8 8 civil fórum dolkodni, nem tudja a civilek érdekeit képviselni. Olyanokra van szükség, akik művelni tudják a civil politika, vagyis a civilika művészetét. Ezek a civilikusok, olyan személyek, akik ugyan a civil társadalom tagjai, de a közhatalom letéteményeseivel való kapcsolatfelvétel során bürokratákként is képesek viselkedni. A civilek és a kormányzat párbeszéde sokszor azért válik parttalanná, mert a civilek nem beszélnek bürokra- A civilek és a kormányzat párbeszéde sokszor azért válik parttalanná, mert a civilek nem beszélnek bürokratául, a kormányzati képviselők pedig nem értik a civil nyelvet. Tolmácsra van szükség, azonban arra nem várhatunk, hogy ezeket az állami szféra nevelje ki. tául, a kormányzati képviselők pedig nem értik a civil nyelvet. Tolmácsra van szükség, azonban arra nem várhatunk, hogy ezeket az állami szféra nevelje ki. De milyen is legyen az igazi civilikus? Elsősorban ismernie kell az államgépezet működését, a jogi, gazdasági szabályrendszert, mind a hatalmi, mind a civil intézmények jogait és kötelezettségeit. Ez amiatt elengedhetetlenül fontos, mert ennek hiányában a közigazgatási szervek illetékesei nem tekintik tárgyalópartnernek, jobbik esetben elnéző mosollyal tessékelik ki, de könynyen szembesülhet azzal is, hogy létező vagy nem létező jogszabályokra hivatkozva egyenesen jogtalan behatolóként kezelik, akinek semmi keresnivalója sincsen ezen a területen. Másodsorban tisztában kell lennie azzal is, hogy a civil társadalom igényei, követelései eredeti formájukban ha mégoly jogosak is sokszor nem terjeszthetőek a maguk nyers formájában a döntéshozó szervek elé, hiszen ezen grémiumoknak számos olyan tényezőt is mérlegelni kell, amelyek egymással éppen ellentétesen hatnak, és a társadalmi érdek összetett fogalmának aktuális értelmezése során könnyen juthatnak olyan megállapításhoz, hogy egy-egy részérdek figyelembe vétele éppenséggel a közérdek sérülését eredményezné. Nem elég tehát egy-egy téma felvetésekor csak annak bizonyítása, hogy annak megoldása mennyire szolgálja az érintett társadalmi csoport, réteg helyzetének jobbítását, hanem fel kell tudni mérni azt is, hogy a javasolt megoldás nem okoz-e szintén könnyen bizonyítható érdeksérelmet más, szintén érdekelt sokaságnak. A civilikusnak tehát nem elegendő az adott ügy látszólag kézenfekvő megoldásának egyoldalú hangoztatása (pl. ne épüljön itt autópálya, mert környezeti ártalmakat okoz), hanem képesnek kell lennie olyan kompromisszumos javaslatok egyidejű felkínálására is, amely a másik nézőpontból elhangzó érvekre is megnyugtató választ tudnak adni (akkor merre vezessék el a forgalmat). Nem törekedhet tehát mindig a teljes sikerre, hiszen a rövid távú győzelem sokszor csak a későbbi háborúskodás magvát veti el. Harmadsorban vigyáznia kell arra a függetlenségére, amit az őt megbízó civil társadalomtól kapott. Ennek megőrzése nem könnyű feladat, hisz a mindenkori hatalom hajlamos arra, hogy a környezetében lévő felhasználható elemeket kisebb-nagyobb engedmények árán magához kösse. Minden csomó azonban, amit a civilikusra a politika ráköt, egyben egy-egy olyan a civil társadalomhoz kötő köldökzsinór elvágásával jár, ami később már nem pótolható. Az együtt működés ne legyen együttműködés. A negyedik és talán a legfontosabb ismérv az, hogy a civilikusnak sohasem szabad törekednie arra, hogy döntési pozícióba kerüljön. Ez a politikusi ambíciók része. A civilikus nem kaphat erre felhatalmazást (ugyan, kitől is kaphatna?), már csak azért sem, mert a döntéshozatal olyan felelősséggel jár együtt, aminek felvállalása egyet jelent a hatalomba való betagozódással. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tartozik felelősséggel tetteiért, de miután mandátuma is csak a civil társadalom egy bizonyos részének, egy kisközösségnek, egy szervezetnek a képviseletére A politika nem nélkülözheti a civilikusokat, ezért ha ezeket a civil társadalom nem tudja kitermelni magából (vagy azért, mert nem engedik, vagy azért mert nem képes rá), a hatalom teremti meg őket a maga elképzelései szerint... szól csak azok felé, akik e társadalmi csoportosulást alkotják. Ezzel együtt tisztában kell lennie azzal, hogy akik végül is a döntéseket meghozzák, azoknak (legalábbis elvben) az egész és nem csak a civil társadalom felé van számadási kötelezettségük. A politika nem nélkülözheti a civilikusokat, ezért ha ezeket a civil társadalom nem tudja kitermelni magából (vagy azért, mert nem engedik, vagy azért mert nem képes rá), a hatalom teremti meg őket a maga elképzelései szerint (legtipikusabb megjelenési formái ennek a kegyvesztett vagy kiöregedett ejtőernyős politikusok). A rendszerváltás előtt persze ez automatikusan így történt, hiszen a pártállam fojtó ölelésével járó időszakában szóba sem került az, hogy a civilikusokat a pusztán papíron létező civil társadalom válassza, ezt az akkor bevett kinevezési metódussal oldották meg felülről. A civil társadalom újjáéledésének másfél évtizedes történetében azonban a lehetőség már adva volt ahhoz, hogy ezt a feladatot a civilek saját maguk által kiépített kereteik között lássák el. Hogy mennyire tudtak élni ezzel, az már egy külön elemzés témája lehetne. Magyarországon most két olyan általános területet emelnék ki, amely különösen nagy jelentősséggel bír a mindennapi civilika művelésének szempontjából. Az egyik a Nemzeti Civil Alapprogram (NCA), amely működik, a másik az országos civil érdekképviselet (OCÉ), mely még nem létezik, de igény van rá. Mint ismeretes, a két program megvalósulása sokáig egymással párhuzamosan néha egymásba gabalyodva haladt. A kormányzat a civil társadalommal való hivatalos kapcsolatfelvétel érdekében nyíltan is kinyilvánította azon óhaját, hogy szívesen venné, ha a civilek létrehoznák formális érdekképviseleti szervüket, melyet a hatalom elfogadna (tárgyaló) partnernek. Ezen kívül, az NCA civil tagjainak delegálását is egy már létező OCÉ hatáskörébe utalták volna. Miután világossá vált, hogy az OCÉ kialakítása csak hosszas egyeztetések, lassú folyamat eredményeképpen sikerülhet (ha egyáltalán sikerülhet), az NCA beindítása pedig különböző okok miatt nem tűr halasztást, az első ízig-vérig civilikus testület (az

9 A politikum viszonyulása a civil szférához 9 NCA Tanácsa és kollégiumai) megválasztása végül is egy törvény által kialakított delegálási rendszer alapján történt, illetve történik a jövőben. Mindez azonban nem csorbítja ennek a testületnek a civil voltát, és a majdnem kétéves működése egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ha nem is mindig tökéletesen, konfliktusok nélkül de összességében képes volt eredményesen a civilek érdekében tevékenykedni, úgy, hogy közben ezek a testületek a politika (óvó?, támogató?, néha-néha ránehezülő?) ölelésében sem váltak az állami bürokratikus intézményrendszer szerves részévé. Vagyis ezekben a szervezetekben résztvevő civilikusok megmaradtak annak, amire eredetileg megválasztották őket: a civil társadalom állami támogatások elosztásában felelősen részt vállaló képviselőinek. Ez a pozitív példa arra, hogy a civilika teret nyert a hazai közéletben is. Ugyanakkor, az OCÉ megoldatlan ügye arra is rávilágít, hogy ugyan a civilikusaink képesek arra, hogy egységesek legyenek abban, hogy a politikai babérok csábításának ellenálljanak, ellenben saját berkeiken belül sajnos továbbra is ugyanolyan megosztottság uralkodik, mint a politikusainknál. Ha a szekértáborok nem is annyira azonosíthatóan határozhatóak meg, más típusú érdek- és értékrendszerek mentén hasonló küzdelmek zajlanak köreikben, és a legkisebb közös többszörös megtalálása, az érdekegyesítés megvalósítása valószínűleg hosszú időn át várat még magára. Pedig talán az erre való képesség lehetne az ötödik olyan tulajdonság, mely az igazi civilikusokat jellemzi Sebestény István Civitalis Egyesület elnök civitalis@axelero.hu A sajátosság méltánytalansága az erdélyi magyar civil szféra és a politikum viszonya Apolitikum és a civil szféra viszonya a világ naposabb oldalán sem problémamentes, de legalább léteznek elfogadott íratlan szabályok. Normális társadalmakban a politikum és a szervezett civil társadalom papíron nem rögzített, de a felek által betartott társadalmi szerződés alapján kohabitál. A politikum és a civil szféra nem konkurens, hanem komplementer viszonyban van egymással. Szebben, magyarul: egy párt és egy civil szervezet a normalitás világában nem ellenfelek, még csak nem is versenytársak, hanem egymást kiegészítő partnerek jól azonosított közös célok elérésében. Egy civil szervezetbe azok tömörülnek, akik a szervezet által megcélzott többnyire jól beazonosított terület témáihoz értenek, azt szeretik, és hajlandók egyéb teendőik mellett tenni is érte. Egy párt tagjai a politika sajátos szabályai szerint különböző döntéshozó és végrehajtó tisztségek megszerzésére szövetkeznek, hogy ezen tisztségek által adott hatalom (lehetőség és felelősség) birtokában a párt programjának végrehajtásán fáradozzanak. A civil szféra barátságos törvényes keretet, jóindulatú bürokráciát és programjainak futtatásához elengedhetetlen a- nyagi támogatást vár el a politikum által uralt intézményektől, a pártok jelzést és visszajelzést, de főleg mozgósítást és szavazatokat várnak el a civil szervezetektől. Normális társadalmakban ez (így) működik. Könczey Elemér rajza Szöveg nélkül Mifelénk, Erdélyben, Romániában a normalitás még ritka vendég. Az erdélyi magyar civil társadalom normális működésének akadályai részben a kisebbségi létből, részben a térség sajátos kulturális-civilizatorikus hagyományaiból származnak. A teljesség i- génye nélkül vegyünk számba néhányat a sajátosságok közül: 1. Az újjászületés eufóriája sajátos önszerveződési formát eredményezett: egy a társadalom egészét átfogó mind a problémák, mind a célcsoportok szempontjából teljességre törekvő politikai érdekképviseleti és érdekvédelmi szövetség kialakulását és konszolidációját. Az RMDSZ jószándékú felelőtlenséggel szinte mindent felvállalt, ami a közösségi léttel kapcsolatos. Mindent és mindenkit. Kezdetben mindannyian civilek voltunk, leszámítva azokat, akiket a hálózat jól meghatározott feladattal helyezett ki (be?) különböző tisztségekbe, de ők is civil köntöst viseltek. A nagy társadalmi munkamegosztás részlegesen és tökéletlenül, vagyis sajátosan csak később következett be.

10 10 civil fórum Különböző evolúciós folyamatokat követve egyesek politikussá váltak, mások megmaradtak civilnek, igaz, különböző kasztokba szerveződve. A kezdetben mindennek keretet adó RMDSZ fokozatosan alakult át párttá és simult bele a román politikai életbe. Ez ugyan már egy másik elemzés tárgya, de ennyit az erdélyi magyar civil szféra sajátos működése helyenként működésképtelensége szempontjából fontos itt is tisztázni. 2. A politikum és a civil szféra többrendbeli szétválása a kisebb-nagyobb szkizmák sorozata is sajátosan és tökéletlenül történt. A totális (totalitárius?) RMDSZ még élénken él a memóriákban és reflexekben, sokszor a gyakorlatban is. Nem mindenhol alakult ki egy normális együttműködő és egymást kiegészítő viszony az RMDSZ helyi szervezetei és a civil egyesületek között, helyenként vetélytársként kezelik egymást. Hasonló a helyzet országos szinten is. 3. Az erdélyi magyar demokrácia félszárnyúsága, az intézményesített pluralizmus és a politikai váltógazdaság hiánya a civil szféra működésére is kihat. A civil szféra függősége a politikumtól nem idegen más társadalmakban sem, és ennek mértéke a demokrácia állapotának egyik fokmérője. Mifelénk ezen kiszolgáltatottság mértéke igen nagy, helyenként egyes szervezetek teljes ellehetetlenítéséhez vezet, ha vezetőik nem feltétlen hívei az immár több mint egy évtizede regnáló belső hatalmi kurzusnak, és ennek a nyilvánosság előtt hangot is adnak. 4. A civil társadalom működéséhez elengedhetetlen források nagyságának meghatározása, valamint fel- és szétosztása fölött szinte teljes egészében a politikum rendelkezik és ez így nincs rendjén. Mondom ezt, mint ideiglenesen főállású politikus, akiben még szeretném hinni elegendő empátia és nosztalgia maradt az egykori értelmiségi-civil gondolkodásból. Ha nem sikerül ezen az állapoton változtatni, a civil szféra szereplői kénytelenek: (i) vagy saját önbecsülésüket és függetlenségi törekvéseiket feladva belesimulni a politikai tájba, a némaság cinkosságát vállalva, (ii) vagy politikai eszközökhöz nyúlni civil igazuk védelmében, és ezáltal feladni azt, ami a civil gondolkodás lényege. Egyik alternatíva sem kívánatos. A politikum és a civil szféra jelenlegi viszonyát talán legjobban Szörényi Levente egykori dalszövegének kezdő sora fejezi ki: A helyzet jó, de nem reménytelen. Toró T. Tibor Románia Képviselőháza az RMDSZ Temes megyei képviselője torottibor@yahoo.com Ezt a politikai osztályt érdemeljük? Hogyan választunk beszédtémát? Úgy, hogy arról beszélgetünk, ami foglalkoztat! Miért beszélnek a civil szférában dolgozók a politikumról? Egyszerűen a- zért, mert foglalkoztatja őket, hogy ki mit, miért tesz, és miért nem tesz, mikor pedig az lenne a feladata, hogy tegyen a politikai osztályon belül! Nem mindegy, hogy hogyan vezetnek bennünket azok, akiket megválasztottunk. Az sem mindegy, hogy a kormányon lévők hogyan és milyen mértékben vállalják feladatul a civilek igényeinek megválaszolását. Magától értetődő, hogy a civil társadalom tematizálja a jó kormányzást, ennek elveit és azt, hogy milyen elvárásai vannak azokkal szemben, akik a közjóért a polgárok érdekeit szem előtt tartva kellene cselekedjenek. Az is természetes, hogy jól bejáratott gyakorlat alapján önmagunknak is feltegyük a kérdést: vajon jó úton járunk-e annak alkalmazásában, amit kormányzóinktól elvárunk? Átláthatóság, nyitottság, koherencia, hatékonyság olyan elvek, amelyek a civil társadalom tevékenységét is irányítaniuk kellene. Még akkor is, Az az indoklás, hogy a pártok nonprofit szervezetek általi finanszírozásának betiltása szakadást okozna a pártok és civil társadalom között, egyenesen Oscarfődíjat érdemelne szemérmetlenségi kategóriában! ha önálló jogosultságú szervezetek vagyunk, abban az esetben, ha küldetésünk, célkitűzéseink és tevékenységeink közé besoroljuk a közjó szolgálatát, ugyanazon elvárásoknak kell megfelelnünk az elvek betartásának kötelezettsége szintjén, mint a közigazgatási egységeknek. Ha elismerésre törekszünk, lakossági és kormánytámogatásra pályázunk, akkor kötelességünk alkalmazni is ezeket az elveket. Még nem jutottunk el a nyugati demokráciák szintjére, ahol a polgárok háromnegyede részt vesz a civil társadalom kezdeményezéseiben és 30-40%-uk az önkéntes tevékenységekben viszont egy ilyen társadalom felé tartunk. El is fogjuk érni ezt. Előbb vagy utóbb ez elsősorban rajtunk múlik, de nem kizárólag csak rajtunk! Banális dolog azt állítani, hogy a politikusok eltávolodása a polgárságtól és ez utóbbiak eltávolodása a politikától a demokrácia bukását okozza. Vagy azt, hogy valamely jelenség a politikum hozzá nem értésének tudható be De mégis ez a helyzet! Hasonlóképpen banális, mint annak a megállapítása, hogy hiányzik a hatalmon lévő képviselőink politikai akarata a civil társadalommal való párbeszédre. Mikor jelenik meg felszólalásaikban a civil társadalom kifejezés? Amikor határhelyzetbe kerülnek, a választások közeledtével, és amikor létjogosultságuk megerősítésére szorulnak! Kifejezetten mulatságos, a- hogyan megsokszorozódik a civil társadalomra való hivatkozás, amely hirtelen fontossá válik olyan kérdésekben, mint a kétkamarás kormányzás felszámolása, az európai integrációs csatlakozáshoz szükséges intézkedések sürgetése, vagy éppen a Fejlődés Évezrede célkitűzéseinek elérése!

11 A politikum viszonyulása a civil szférához 11 Ám mily különös ezek a hivatkozások a sajtó előtt hangzanak el vagy az Európai Bizottság, avagy az ENSZ képviselői előtt! Nagyon ritkák a civil szervezetekkel történő hiteles egyeztetések, amelyeket kormányzók vagy politikai pártok kezdeményeznek azzal a céllal, hogy bármely szabályzat kidolgozása előtt prioritásokat határozzanak meg, stratégiát dolgozzanak ki közösen Mi a helyzet a választások között? Emlékezzünk csak vissza a kormányzók siralmas tevékenységére 2000 és 2004 között: Beszűntették a kormány és a nonprofit szervezetek közötti kapcsolatok hivatalát, és a DAIS-szal helyettesítették, amelynek neve most éppen a sztenogrammák botrányához fűződik! A tisztviselőket a civil szervezetekkel való együttműködésre felkészítő szerv helyére egy ellenőrző rendszert helyeztek! Felszámolták a miniszterelnöknek a nonprofit szervezetekkel való kapcsolatokért felelős konzultatív tanácsát. Módosították a politikai pártok finanszírozási törvényét azzal a céllal, hogy a civil szervezeteket átalakítsák a pártok pénzügyi forrásteremtő ügynökségeivé, illetve, hogy ezek egyes törvény által nem engedélyezett támogatásokat átirányítsanak a pártok javára. A képviselőkhöz intézett kérésünket, miszerint mondjanak le a politikai pártok tevékenységét finanszírozó nonprofit tevékenységekről, mellőzték. Keserű szájízt hagy választott tisztségviselőink eme primitív, haszonleső magatartása Az az indoklás, hogy a pártok nonprofit szervezetek általi finanszírozásának betiltása szakadást okozna a pártok és civil társadalom között, egyenesen Oscar-fődíjat érdemelne szemérmetlenségi kategóriában! Olyan politikai osztályunk van, amely elszakadt a civil társadalomtól, amely elfelejtette ha egyáltalán tudta valaha, hogy mi a küldetése Korlátozták az e- gyesülés szabadságát azáltal, hogy valamely civil szervezet bejegyzéséhez szükség volt a szakminisztérium jóváhagyására Tény, hogy ritka az az ország, ahol az ilyen típusú jóváhagyás nem volt alapvető feltétele a civil szervezet bejegyzésének, de ezek az országok uniós és NATO-tagállamok! Az elemzett politikai osztály mandátumának vége felé a nonprofit szervezetek javára módosították a Pénzügyi Törvénykönyvet, végre valahára bevezetve az 1%-os rendelkezést és módosítva a szponzorálási kulcsokat is. Közeledtek a választások Mi történt a választások után? Választási platformjában mindkét fél a két fő politikai erőre utalok elfogadható előrejelzésekkel kecsegtette a civil szférát. A szövetség győzött. És? Új kormányzásunk van. Csaknem egy esztendő kormányzás után mit nyújtottak a nonprofit szervezeteknek? Visszavonták a minisztériumi jóváhagyás kötelezettségét az e- gyesületek és alapítványok bejegyzési feltételei közül (2005/246-os törvény). Létrehoztak (idén júniusban) egy konzultatív kollégiumot a nonprofit szervezetekkel való kapcsolattartás érdekében, amely a több mint három hónapja érvénybe léptetett kormányszintű jóváhagyás után sem látott napvilágot! Mindez a törvény szemrebbenés nélküli megsértésével történik, amely világosan kimondja, hogy a törvénytervezetek és hivatalos szabályzatok nyilvános vita tárgyát képezik. De ne feledjük, közel öt év telt el azóta, amióta a 26/2000-es rendelet előirányozta, hogy minden közigazgatási egység keretében a civil szervezetekkel való kapcsolattartásért felelős külön részlegnek kell létesülnie. És? Hiába! Azt hiszem, ez a törvénykezési hatékonytalanság is mutatja a civil társadalommal való együttműködés i- ránti érdektelenséget! Sajnos, politikusaink és kormányzóink gyakorta a megtűrés és mímelés szerepét játszszák a civil szervezetekkel való párbeszéd, konzultáció terén két választás között, illetve manipulációs eszköznek használják ezeket közvetlenül a választások előtt. Rövid- és középtávon a legnagyobb kockázat, hogy a civil társadalom kizárt kerék lesz, amelyet kizárnak a társadalmi párbeszédből (lásd a CES folyamatát), a fejlesztési stratégiák meghatározásából és a szektoriális közügyek kidolgozásából. Mennyire jártasak politikusaink a civil ügyekben? A franciaországi Waldeck Rousseau, az egyesületek törvényének (1901) szerkesztője szerint: Az egyesülés nem egy odaítélt szabadság, hanem egy alapvető jog. Nem egy, a közintézmények részéről kegyelt engedmény, hanem az emberi tevékenységek természetes, alapvető és szabad végrehajtása. Politikai osztályunk úgy tűnik, még az európai kormányzás Fehér Könyvét sem ismeri az Európai Közösségek Bizottsága által 2001 júliusában nyilvános vitára bocsátott dokumentumot, sem azt, amely 2002 decemberében elnyerte a Bizottság szavazatát, és amely a A konzultálás és párbeszéd kultúrájának megszilárdításáért Alapértelmezések és minimális, alkalmazandó szabályok címet viseli. Mi található ezekben a dokumentumokban, amelyek kötelező háziolvasmányok kellene legyenek a politikusaink számára? Javaslatok, útmutatók, gyakorlati kormányzási stratégiák, amelyek alapfeltételét képezik a kormányzók alapvető szükségleteinek. Beszélnek ezekben a dokumentumokban a hatóságok szükségszerű jobb és nyíltabb hozzáállásáról és részvételéről, a civil társadalom bevonásáról, arról, hogy az Unió szorgalmazta a csatlakozásra készülő országokban a civil társadalom fejlesztését, mint a csatlakozáshoz szükséges feltételek szerves részét. Olyan politikai osztályunk van, amely elszakadt a civil társadalomtól, amely elfelejtette ha egyáltalán tudta valaha, hogy mi a küldetése Természetesen találunk magyarázatokat: egy államközpontú hagyomány, a nonprofit szervezetek nem eléggé látványos tevékenysége, elcsúszások Rövid- és középtávon a legnagyobb kockázat, hogy a civil társadalom kizárt kerék lesz, amelyet kizárnak a társadalmi párbeszédből (lásd a CES folyamatát), a fejlesztési stratégiák meghatározásából és a szektoriális

12 12 civil fórum közügyek kidolgozásából. Nem szabad lemondanunk arról, hogy megneveljük saját vezetőinket! Legfőbb harcunkat a polgárért vívjuk! Mit tehetünk annak érdekében, hogy a nonprofit szervezetekbe vetett bizalom megnövekedjen és elérje az EU-s országokban létező hitelességet? (Tizenhárom csatlakozásra váró országban végzett felmérések alapján a kérdezettek 39%-a hajlamos megbízni a nonprofit szervezetekben, 38%-a nem. 52% hajlandó megbízni az önkéntes szervezetekben, 30%-a nem. Mi a helyzet nálunk? A románok 27%-a bizalmát adja a nonprofit szervezeteknek, 43%-a nem, az önkéntes szervezetek hitelét 33% élvezi, 30% pedig nem.) Mit tehetünk annak érdekében, hogy a közvélemény-kutatások eredményei hasonlót mutassanak az európaival? A civil szervezetek szakmaisága és szolidaritása révén lehet csak esélyünk arra, hogy a politikai osztályunk másként viszonyuljon a polgárhoz, hozzánk. Dr. Ion Olteanu MASTER Forum elnök paltin@dnt.ro A nyílt társadalom és társai Ha önértékelést kéne tartania a civil szférának 16 évvel az újraindulás után, mindenekelőtt arra kéne odafigyelnie, hogy ne ábrándítson ki. Más szóval, legyen ugyanolyan kritikus és lényegretörő önmagával, mint azokkal a társadalmi területekkel szemben, amelyeket ebben az időszakban reformra akart bírni. Gyengeségek Magunk mögött hagyva a támogatók logikáját, legyen az hazai vagy nyugati, a romániai civil szféra képviselői elsősorban arra kéne figyeljenek, hogy egységében tekintve egy megerősítési folyamatban lévő területen gazdálkodnak, amelynek kérései és elvárásai sok esetben éppen úgy érvényesek ma is, mint az átmeneti időszak kezdetén. A Temesvári Kiáltvány 8. pontja, környezetvédelmi problémák, roma közösség, mozgássérülteknek nyújtott szolgáltatások mindez csak néhány példa az elmúlt másfél évtized megoldatlan kérdéseinek listáján; mindamellett, hogy rengeteg a pozitív irányú megvalósulás. Úgy teltek el ezek az évek, hogy a civil szférának nem sikerült meggyőznie társadalmi partnereit az ilyen típusú prioritások megoldásának fontosságáról. Még akkor is, ha járatlan területen mozog a romániai civil szféra, a szükséges ismeretekkel ellátva sem sikerül jó eredményeket elérnie addig, amíg saját működési elvei nem tárgyilagosak és ezeket nem tudja érthetően bemutatni a kívülállóknak. Társadalmi rövidlátás A különbség a '90-es évek elején született elképzelések és a ma vizsgált eredmények között önmagáért beszél. Ezt a képet egészítik ki a versenytársak által kezdeményezett folyamatlassító vagy -leállító kampányok is, amelyek mindannyiszor életbe léptek, ahányszor kényelmetlen kezdeményezések azaz normalizáló kísérletek érkeztek a civil szférától. Egy további gond a civil szféra számára a(z) (át)láthatóság is: jelen pillanatban vagy gyanakvással kevert negatív képpel társul, vagy éppen azok számára nem ismertek a projektek, akik a jövőre nézve merész vállalkozások kritikus támogatói lennének. Márpedig nem kis fontosságúak ezek a kezdeményezések a román társadalom számára. Az arculatban és tekintélyben tükröződő lékek életben tartják a civil szférával kapcsolatos téveszméket. Csakis így lehetséges az, hogy egy nonprofit szervezet irányítását ma is összetévesztik a nyugati autók iránt tanúsított túlzott elfoglaltsággal... Megalapozott formák... miért volt szüksége a politikumnak olyan sok időre, hogy felismerje a civil társadalom képviselőinek, illetve az azt jól ismerő politikusoknak az előléptetési szükségességét a kulcsfontosságú pozíciókba? A becsületes vizsgálat érdekében meghatározhatnánk néhány kiindulópontot. A jó hír az, hogy ennek a fejlődési folyamatnak egy igen fontos pillanatában vagyunk. Két példánk is van ez ügyben: a nemrég lemondott kultuszminiszterünk, Mona Muscă, és a jelenlegi igazságügyi miniszter, Monica Macovei. Eltekintek attól, hogy a Tăriceanu-kabinet mindkét képviselője a társadalomnak abból a rétegéből származik, amelyről sokan úgy gondolják, hogy nincs mit keressenek az ország dolgainak intézésében, így csak a dolgok pozitív oldalát ismertetem. Politikusi mivoltában Mona Muscă évek óta a legismertebb támogatója a romániai civil társadalom kezdeményezéseinek. Monica Macovei pedig ő maga is képviselője a civil szférának. A romániai közvéleményben e két kormányképviselő a legnagyobb elismerésnek örvend, tevékenységüknek és hatékonyságuknak köszönhetően. A tények tükrében magától értetődő a kérdés, miért volt szüksége a politikumnak olyan sok időre, hogy felismerje a civil társadalom képviselőinek, illetve az azt jól ismerő politikusoknak előléptetési szükségességét a kulcsfontosságú pozíciókba? A két említett példa annál is beszédesebb, mivel igazolják, hogy az európai normáknak és értékeknek való megfelelés építésében szükség van olyan vezetőkre, akik ismerik a címzettet. Akik felvállalják ezeket az értékeket, és ezeknek megfelelően élnek, de nem azért, mert a Nagy Nyugati Testvér úgy akarja, hanem azért, mert az európai mentalitás és viselkedésmód sajátjuk. Mert minden érdeken túl elhivatottság is létezik. Marius Cosmeanu Cotidianul Napilap, Dokumentációs Osztály vezető mariusc@cotidianul.ro

13 A politikum viszonyulása a civil szférához 13 civil fórum melléklet Hogyan tovább? VI. évfolyam, 3. szám, július szeptember v i t a Nemzeti forráselosztás a határon túli magyarság fejlesztési programjaira Ebben a cikkben leginkább az erdélyi magyarság fennmaradását és fejlesztését szolgáló hazai és külföldi (főleg magyarországi) erőforrások elosztásából és fölhasználásából származó tapasztalatok következtetéseit fogalmazzuk meg, mert véleményünk szerint az aktuális támogatási rendszereken az idő túllépett, a rendszer, a rendszerek megkoptak. A rendszer elemzésén túl szükséges maga a támogatás szóhasználat és fogalom értelmezése is, ezzel szintén foglalkoznunk kell. Beszélhetünk arról, hogy 89-es fordulat után egy teljesen új helyzet alakult ki az anyaország és a határokon túl életre eszmélő magyarság között. Ezt az újbóli egymásra találási viszonyt azóta is több érdemi és látszati jelenség kíséri. Ezeknek a jelenségeknek az elemzése hozzásegíthet a rendszer lényeglátásához és jobbításához. Érdemi tényező a magyar alkotmányból következő kötelezettsége az anyaországnak, mely szerint A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását. Ezt a feladatot rója a magyar politikai elitre az alkotmány. Ha summásan ezt az alkotmányos feladatot nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy ennek a kötelezettségnek a mindenkori politikai elit eleget tett, és eleget is tud tenni bármikor, mivel a feladat kitűzése annyira általános, hogy valójában bármit is tehet, mert bármilyen határon túlra sugárzó anyagi, szellemi, erkölcsi cselekedet elvileg beleilleszkedik az alkotmány eme passzusába. Teheti ezt annak okán, hogy felelősséget érez a határon kívül élő magyarok sorsáért, vagy hogy előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását akár preambulumként is használható bármilyen határon túliakról szóló dokumentumban, mert elvnek jó, de nincs semmilyen körülhatárolt tartalma. Az ebből eredő kérdésfeltevés viszont csak annyi, hogy a felelősség arról, hogy milyen mértékig kell alkotmányból eredeztető következményeket vállalni az anyaor- A ma esetlegesen a- lakuló támogatások nagyságrendjének megállapítását a jövőben egy elmélyültebb szakmaiságot feltételező, értékteremtésre támaszkodó, a határon túli magyarság érdekeivel egybefűződő fejlesztési tervek kidolgozásának az eszközével, általános nemzeti forráselosztással kellene helyettesíteni. szág kormányának addig mindenkori, amíg ez az alkotmány érvényben van, és csupán annyi amenynyire éppen futja a jóakarata. Így történhetett meg, hogy az Antall-kormány ennek az alkotmányból fakadó kötelezettségnek az alapján elindult egy támogatási nagyságrenddel, amely aztán az infláció rátához és a GDP növekedéséhez is igazodva majdnem évről évre emelkedett. Igaz ugyan, hogy közben mégis visszaeshetett ez a nagyságrend: így például felére az közötti időszakban, és az utolsó három évben is csökkent az erre szánt költségvetési hányad. Ezek tények, melyek egyértelműen igazolják a mindenkori nagyságrend esetlegességét. Ennek a folyamatnak valójában két oka lehetett: vagy romlott az illető időszakban Magyarország gazdasági potenciálja, vagy veszített a fontosságából a határon túliak gondozásának kérdése. Szerintünk bármelyik feltételezés igaz lehet, a választ nem mi kell megadjuk. Az utóbbi évek folyamatai arra engednek következtetni, hogy ebben a kérdésben nincs normarendszer. Lehet, hogy nem is kívánatos egy szigorú szabályozási állapot, mert az esetleg kötné a kezeket. Mivel ennek az alkotmányos kötelezettségnek a teljesítése elsősorban kihangsúlyozottabban anyagiakban nyilvánul meg, azaz az évi költségvetéshez kapcsolódó kérdés, a határon túliak költségvetési támogatása a mindenkori győztes politikai formáció a- karatának függvénye volt, és gyakran fő tényezőjévé vált a határon kívüli magyarságra hatást gyakorló eszköznek. Ezt a helyzetet hangsúlyosabbá növelte az a tény, hogy a négy éves politikai váltások

14 14 civil fórum Könczey Elemér rajza nyomán a közalapítványi kuratóriumok kijelölése, amelyekre a pénzügyi kapcsolatok ápolását feladatként hárították, szintén az előbb jelzett célnak az érvényesítését szolgálta. A támogatások nagyságrendje mindig a parlamenti viták, s ezen belül a politikai érdekérvényesítési küzdelmek alkufolyamatából született meg, de sosem a határon túli magyarság fennmaradásához és fejlődéséhez szükséges anyagi háttér értékelése határozta meg azt, s még kevésbé az a tény, hogy a határon túli magyarság a közösségépítésben, a nemzeti kultúra fenntartásában és nemzetépítésben betöltött szerepében mire képes és képességének érvényesítéséhez milyen pénzügyi anyagi háttér szükséges. Ráadásul ez az alkotmányos nemzetfenntartó felelősség a fogalomhasználatban és a tudatokban támogatási politikaként, rendszerként, aktusként él, holott ez nem más, és nem lehetne más, mint szabályozott kötelezettség a pénzügyi eszközök segítségével történő költségvetési forráselosztás a teljes nemzeti megmaradás biztosítása érdekében. Ebben a környezetben nem a támogatás fogalma köré kellene csoportosítani az ügy kezelését, hanem az anyagi erőforrások nemzetgazdálkodást jelentő felosztása fogalomrendszere köré. Különben is: általában kit kell támogatni? Aki elesett? Vagy aki nem áll a lábán? Az igaz, hogy a határon túli magyarságra a XX. század történelmi döntései súlyos csapást mértek, vagyontalanították, elhurcolták, másodrendű polgárrá minősítették őket, azonban ma is áll a talpán szenvedésben edzetten és felmérhetetlen széles Szöveg nélkül skálájú értékteremtésre képesen, önsorsát, az anyaország és az egész nemzete javát szolgálva. A külső és belső értékeket gyűjtő erők közös hasznosítása lehet az össznemzeti megmaradás útja. A nemzet megmaradásának nincs más alternatívája, csakis a teljes értékű együttműködés, összefogás. E cél megvalósítása nem az aktuális támogatási rendszer (szerintem nem is rendszer, hanem egyszerűen káosz) fenntartásával oldódik meg, hanem a nemzeti erőforrások értékmegtartó és növelő racionális költségleosztásával. A ma esetlegesen alakuló támogatások nagyságrendjének megállapítását a jövőben egy elmélyültebb szakmaiságot feltételező, értékteremtésre támaszkodó, a határon túli magyarság érdekeivel egybefűződő fejlesztési tervek kidolgozásának az eszközével, általános nemzeti forráselosztással kellene helyettesíteni. Egy ilyen típusú gondolkodásból eredő reform elfeledtetheti az olyan nem túl hízelgő és kételyeket támasztó, feleket elválasztó hivatkozást, hogy itt a magyar adófizető állampolgár terhére történik valami, annak ellenére, hogy valójában a magyar költségvetésben a személyi jövedelemadó csupán kb %-a a költségvetés bevételi résznek. Ugyanakkor nem ismeretes, és nehezen felmérhető az anyagi-pénzügyi nagyságrendje a határon túliak értékteremtéséből származó jövedelemnek (költségmentesen kapott értelmiségiek, orvos, közgazdász, képzett szakmunkaerő, magyar kultúra közös teremtése és megtartása stb.), amely elvben a személyi jövedelemadónál nemhogy kevesebb, de valójában nagyobb értéket is jelenthet, ha a magyar nemzeti kultúra alakulását és fejlődési lehetőségét vesszük tekintetbe. Ez ugyan spekulatív jellegű logikai levezetés, de csak azért, mert ezekről a tényezőkről nincs igazi számvetés, nincs felmérés, nincs anyagiakká átalakítható értékelés. Valójában senki nem tud feleletet adni arra a kérdésre sem, hogy a határon túliakra szánt költségvetési öszszeg miért annyi, mint amennyi, mivel ennek az összegnek a megállapítása egy olyan döntési folyamat következménye, amely 1990-ben elindított támogatási összeg feletti parlamenti bizottságok és ellentétes politikai pólusok évenkénti alku tárgya volt, nem pedig egy jól racionalizált, nemzetépítést megvalósítani képes, értékteremtő tényezők meghatározásából fakadó, tudományosan alakuló nagyságrend. Az a tény, hogy a költségvetési támogatás szerkezete hogyan oszlik meg fejlesztési vagy fogyasztási alapokra, szintén nem megnyugtató, egyfelől, mert nem ismerünk ilyen stratégiai normarendszert, másfelől, mert nem hivatalos vélemények és értékelés szerint a fejlesztési rész az utóbbi időben nagymértékben elmarad a fogyasztási részhez viszonyítva, különösen a több milliárdot kitevő oktatási támogatások (tanulói és tanári bérpótló támogatások) nagyságrendjének felpörgetése révén. Ki dönti el, hogy fejlesszünk vagy fogyaszszunk, vagy pedig mennyit fejleszszünk vagy fogyasszunk? Fejlesztési programokra nincs szervezett intézménystruktúra. Vajon ki gondolkozhat ma a közösségek érdekeinek az egészében? Valószínű, hogy az önrendelkezésig, autonómiáig nincs kitől ezt elvárni. A nemzetközi, konkréten az EU-s támogatások igen nagy jelentőséggel bírnak a közeljövőben, és így ezek is részei kellene legyenek a máris készülő nemzeti fejlesztési terveknek. Nem költői kérdés, hogy hogyan kerülünk bele a nemzeti fejlesztési tervekbe, amelyek hosszú időre döntik el rövidesen minden régió felzárkózási esélyeit. Van olyan szakmai képviselete az erdélyi magyar civil szférának, hogy bekerüljön a magyar vagy román, vagy mindkét nemzeti fejlesztési tervbe, amelyek tudvalevő, hogy meghatározzák hét évre az európai támogatások nagyságrendjét? Vagy fellép a két szék közötti szindróma? Valószínűleg igen, ha nem talál kompetens és hatékony gazdára és közvetítőre az ügyünk.

15 A politikum viszonyulása a civil szférához 15 Szerintünk egy esetleges reform a támogatási rendszerek romániai, magyarországi és EU-s források kihasználásának integrálását kell rövid időn belül fókuszába vegye. Márpedig házunk táján a támogatási rendszereknek van gazdája. Az egész civil szféra anyagi támogatásának rendszeréért a felelősséget egyértelműen magára vállalta az RMDSZ, legyen az magyarországi vagy hazai állami forrásból eredő. Ezt a felelősséget a vállán hordozó szövetség mindaddig megdicsőülve végezheti is, ameddig ez a vállalkozása nem alakul át civil társadalom feletti paternális ügykezeléssé, vagy hatalmi erő- és presztízsnövelés eszközévé, mert ebben az esetben a jelenség már az etnobiznisz jellemző vonásait veszi fel magára. Az erdélyi magyarság építkezésére szánt összegek elosztására szakosodott szervezetek jelenlegi szervezési-strukturális állapota színtiszta politikai összetételű az Illyés alkuratóriuma, a Communitas és Progress alapítványok kuratóriumai esetében, sőt az ezekhez tartozó szaktestületek személyi összeállítása esetén is a bizalmi szempontok érvényesülnek inkább (lásd azokat a személyeket, akik egyszerre több pénzelosztó testület tagjai), mint a szakmaiság. Etnobiznisz, amelynek gyökerei nem személyekben, hanem magában a társadalom ellenőrzése alól kikerült rendszerben van. Ez hamar utat tör magának, ha nincs felettük is számonkérési lehetőség. A civil szféra aktív részvételének szerepe a rendszerben az kellene legyen, hogy anyagi források elosztásában illetékes vezetőket önkontrollra, állandó érvelésre, álláspontjuk logikus kifejtésére, döntéseik nyilvános megokolására és szakmailag alapos előkészítésére, esetenként a döntések korrekciójára kényszerítse. Ez így jelenleg nem működhet erkölcsileg korrekt keretek között, annál is inkább, hogy hiányzik a pénzelosztással kapcsolatos közösség által is elfogadott szabályozás. Az erdélyi magyar közösség által tizenöt év alatt kitermelt politikai vezetés politikai és gazdasági hatalommal Ki dönti el, hogy fejlesszünk vagy fogyasszunk, vagy pedig mennyit fejleszszünk vagy fogyaszszunk? Fejlesztési programokra nincs szervezett intézménystruktúra. Vajon ki gondolkozhat ma a közösségek érdekeinek az egészében? Valószínű, hogy az önrendelkezésig, autonómiáig nincs kitől ezt elvárni. rendelkezik a közösség fejlesztése érdekében a két állam által biztosított teljes anyagi-pénzügyi forrás felett. Könnyedén előfordulhat, hogy forráselvonással ellehetetlenít, vagy fékez számára nem rokonszenves szervezeteket, vagy éppen méltánytalanul túlkedvezményez biztosan kiszolgáló szervezeteket, amelyeket majd utólag ki is tüntet a jól végzett munkáért. Sajnos, ez a jelenség gyakorlati e- setekkel is példázható, azonban ennek a cikknek a célja nem az ilyen esetek feltárása, ezt megtették, megteszik mások. A támogatási pénzek elosztásával kapcsolatban a szakmaiság és a nyilvánosság állandó jelenlétének kérdése vitathatatlanul fontos, azonban ez a kérdés sem megoldott, vagy csak részben és formálisan igen. Vitáznunk kell azonban a forráselosztás függetlenségéről, avagy függetlenítéséről is. Tájainkon magyarországi mintára próbáltak a közalapítványokhoz hasonló rendszert kialakítani, de ebben ott is, itt is vannak alaposan vitatható elemek. Egy nagy különbség azonban létezik köztük: míg a magyarországi közalapítványok összetételét hatalmiak és ellenzékiek paritásos részvétele az aktuális kormányzásnak és az ellenzéknek legalább a politikai egyensúlyát igyekszik kialakítani, addig nálunk a teljes egyszínűség képlete áll fenn, tehát semmilyen e- gyensúlyhelyzetről nem beszélhetünk. Egy méltányos és a közösség minden területét átfogó értékteremtő forráselosztás feltételezi, hogy a Egy méltányos és a közösség minden területét átfogó értékteremtő forráselosztás feltételezi, hogy a pénzelosztást jellemezze a függetlenség, a szakmaiság és a nyilvánosság. pénzelosztást jellemezze a függetlenség, a szakmaiság és a nyilvánosság. Egy egészséges támogatási struktúra képviselete szakemberekből kéne álljon, amelyben a politikum és a civil szféra képviselői egyaránt részt vesznek. Pillanatnyilag a politikum mindkét terület szerepkörét magára vállalta, s azon hiteles szerepe helyett, hogy megszerzi a közösség számára a lehető legnagyobb támogatási összegeket és kidolgozza az elosztás működtetéséhez szükséges szabályozást, hatalmi önerőből kisajátítja annak elosztását is. Ez a szereptévesztés viszont mélyen sérti a szakmaiságot, mely egyetlen garancia lehet a működtetési és fejlesztési prioritások érdemi érvényesítésében. A nyilvánosságot úgy kell biztosítani, hogy a pályázati lehetőségekhez tartozó információkhoz és a döntések megismeréséhez való hozzájutás a közösség egyetlen érdekelt tagjának igazságérzetét se szorítsa háttérbe. Éppen ezért kell a politikai és civil szférának közösen gondolkodni a támogatási struktúra és szempontrendszer kérdéseiben. Természetesen a civil szféra régen egyetért a támogatási rendszer reformszándékával, melyet az RMDSZ újabban meghirdetett. E szándék időszerűsége halaszthatatlan magának az RMDSZ-nek is, mert az eddigi rendszer további fenntartásával önmaga népszerűségét, tekintélyét is veszélyeztetheti. Tekintettel arra, hogy egy reform esetén az egész támogatási rendszer kulcskérdését, mégpedig a döntéshozás kérdését kell elsősorban megoldani, megreformálásra szorulnak a döntéshozási struktúrák és azok működési mechanizmusai. Az új rend szakmaisága képes kell legyen olyan projektek struktúrájának kialakítására, amely át tudja fogni a közösségi igényt, mely ismeri, felméri és kielégíti azt a közösségi kapacitást, amelyre képes az erdélyi magyarság. A magyar kisközösségek jelenlegi alternatívája az egész társadalmat érdekeltté tevő új elosztási rendszer kialakítása, valamint egy új fejlesztési projektstruktúra kidolgozása és megvalósítása. Legyen világosság, legyen reform, mely egyöntetűen a civil szféra, az RMDSZ, és így az egész magyar közösség hasznát szolgálja. Somai József Romániai Magyar Közgazdász Társaság elnök malortime@cluj.astral.ro

16 16 civil fórum Globálfasírt Havel alábbi eszmefuttatása teljes terjedelmében az Európai Utas c. magyarországi kiadvány 2005/2-es lapszámában jelent meg. Az újraközlése mellett az egyszerű hétköznapok élményéből a globális társadalmi változásokra rávilágító gondolatok szóltak. A globalizáció által gerjesztett olyan társadalmi változásokra világít rá, amelyekkel nekünk, a civil életért küzdő személyeknek is számolnunk kell. A véletlen akaratából nemrég olyan napot éltem át, amely ismét arra kényszerített, hogy eltöprengjek az úgynevezett globalizáció témakörén, illetve a jelenkori civilizációs fejlődés egészén s a hozzá kapcsolódó különféle veszélyeken. I.... gazdasági szempontból talán előnyösebb, ha a termelés és az árusítás javarészt a nagy nemzetközi szervezetek védőszárnyai alatt összpontosul, amelyeknek pénzük és úgynevezett knowhow-juk is van. Csakhogy más szempontok is léteznek. Délután egy szupermarketben vásároltam. Nagy volt, mint egy pályaudvar; kicsit bolyongtam benne, s mint mindig, most is elámultam az élelmiszerek sokféleségén és mérhetetlen mennyiségén, amivel észrevétlenül is arra kényszerítik az embert, hogy jóval többet vásároljon, mint amennyit akart. Természetesen én is megadtam magam: noha eredetileg csak egy kiló almáért tértem be, mégis megrakott kocsival távoztam. Egy kis csomagocskát azonban, amely már a bevásárlókocsimban volt, végül mégsem vittem el. Amolyan félkész termék volt: ízesített őrölt hús, amelyet elég megsütni, s máris kész a fasírozott. A húsféleségeknél ácsorgó idősebb eladó ugyanis felismert, s azt tanácsolta, hogy ne vegyem meg. Nem is náluk készül mondta, hanem isten tudja, honnan szállítják hozzájuk (és nyilván az egész áruházláncba), s ki tudja, mi mindent őröltek bele. A húst, leginkább talán e derék ember iránti udvariasságból, visszatettem a polcra, s megkérdeztem, hol van ebben a városban egy igazi hentesüzlet, ahol a szemem láttára darálják le, amit szeretnék. Az úr egy összeesküvő tekintetével nézett szét, majd halkan ennyit mondott: Leradíroztak bennünket. Valaha tehát bizonyára hentes volt, aki kissé megalázónak érezhette, hogy öreg napjaira olyan termékekkel megrakott pult mögött kell ácsorognia, amelyeknek elkészítésében nem vett részt. Ezek az élelmiszeráruházak lassan és észrevétlenül kiszorítják az apró boltok és árudák jelentős részét a falvakból és a városokból. Kizárólag gazdasági szempontból talán előnyösebb, ha a termelés és az árusítás javarészt a nagy nemzetközi szervezetek védőszárnyai alatt összpontosul, amelyeknek pénzük és úgynevezett know-how-juk is van. Csakhogy más szempontok is léteznek. Ugyanolyan fontosak, sőt talán fontosabbak az előbbinél. Az utcákon és a sarkokon, a falvak és a városok piacterein található kis üzletek mindig a társadalmi élet afféle kicsi központjai voltak. Ide jártak a szomszédok, akik egymást és az eladót is ismerték, általában váltottak pár szót, s így ezek a boltocskák is egyfajta viszonylagos társadalmi stabilitás megtestesítői voltak. Azáltal ugyanis, hogy elősegítették a megnevezhető és megismerhető emberi közösségek fenntartását, részeivé váltak valaminek, amit röviden társadalmi önkontrollnak neveznék. Minél erősebb ez az önkontroll, a társadalom annál nyilvánvalóbb módon képes megőrizni az emberi együttélés bizonyos elemi normáit, s annál kevésbé kényszerül arra, hogy ezeket sorozatban gyártott törvényekbe és előírásokba préselje, a- melyeket végül már csak a szakemberek ismernek, s amelyek ezért semmire sem jelentenek biztosítékot. Nem állítom, hogy pont a kisvállalkozások felszámolása idézi elő az elidegenedést, s ezáltal az agresszivitás és a bűnözés terjedését. Azt állítom csupán, hogy ez a felszámolás szerves része a mindent átható uniformizálásnak és elszemélytelenedésnek, s hogy ez a fejlődési irány egyértelműen káros az emberek erkölcsi világára, nem egy esetben pedig új bűnözési formák kialakulásához vezet. Egyébként röviddel a szupermarketben tett látogatásom után Los Angeles-i barátnőnkkel beszélgettem, aki most mondta el először, hogyan halt meg a férje: egy fiatalember lőtte le egy mellettük elhaladó autóból. Csak meg akarta mutatni a barátainak, hogy nem fél. Merészelt volna ilyesmit tenni, ha nem rejtette volna el őt a modern nagyváros anonimitása? Bolygónk egyre több lakója él városokban, a városok gigantikus agglomerációkká nőnek, s ez óhatatlanul kihat az élet minden területére, legyen szó akár a település tömegvagy közösségi jellegéről, az urbanisztikai szerkezetről vagy a fogyasztástól a szórakozásig mindenre kiterjedő tömeges szervezettségről. Az ember pedig civilizációs névtelenségbe, végül pedig egzisztenciális magányba süllyed. II. A marxizmus és a kommunizmus számos tekintetben az újkori civilizáció szélsőséges megnyilvánulása, pontosabban néhány vonásának eltúlzása volt: a világot és az emberi létezést kizárólag racionális és materiális szempontból vizsgálta, határtalanul hitt az úgynevezett általános törvényszerűségekben s főleg azon képességünkben, hogy e törvényszerűségeket fel tudjuk tárni, s így végső soron mindent meg tudunk érteni. Az a sziklaszilárd és gőgös meggyőződés vezérelte, hogy az igazság egyedüli birtokosaként kizárólagos joga van arra, hogy mindenkinek az életét megszervezze. Ez a kényelmes alapállás csábítást és kísértést jelentett, s volt idő, amikor számos kiváló és tehetséges ember engedett e csábításnak, köztük az avantgárd építészek több nemzedéke is. Sokan közülük, a modernizmusba vagy magába a kommunizmusba vetett hitüktől vezérelve egy téveszme áldozataivá

17 A politikum viszonyulása a civil szférához 17 váltak: azt hitték, tudják, miként lehet az építészet révén segítséget nyújtani az emberiségnek az élet racionális, előnyös és igazságos megszervezéséhez. Tévesen úgy gondolták, hogy az lesz a legcélszerűbb, s az... az emberek ott élnek legszívesebben, s ott jönnek ki legjobban egymással, ahol egyetlen napszakban sincs halotti csend, ahol a település különböző funkciói nincsenek egymástól szigorúan elválasztva... III. életminőség szempontjából is a legjobb megoldás, ha az emberi települések különböző funkcióit elkülönítik egymástól. Kezdetét vette tehát a lakás és a munkahely, a bevásárlás és a szórakozás, a zöldövezet és az ipar szétválasztása. Létrejöttek a zöldövezetek, a sporttelepek, a lakóhelyi és ipari ö- vezetek, az üzletközpontok, a hivatali élet központjai, a vendéglátó- és szórakoztatóipari negyedek, a kulturális központok, s végül a multicentrumok. A fentebb vázolt építészeti gondolkodásmód különböző, esetenként kedvező, esetenként borzalmas következményeit állandóan itt látom magam körül, legyen szó akár a reménytelenül komor lakótelepekről, amelyeket a kommunizmus hagyott ránk, akár a sorjázó szupermarketekről, amelyeket a kapitalizmus alakított ki hazámban, s amelyek hatalmas raktáraikkal és parkolóikkal befurakszanak a még szabadon hagyott tájba, s közben pazarló módon tönkreteszik a termőföldet, sztyeppéhez teszik hasonlóvá. Szeretném, ha pontosan értenének: nem állítom, hogy ezekért a beavatkozásokért kizárólag a modern építészek felelősek. Ez itt a mi civilizációnk, a modern ha úgy tetszik, újkori világszemlélet terméke, az emberi gőg és az egysíkú célszerűség vagy gazdaságosság kifejeződése, civilizációnk materialisztikus jellegének a következménye. Az avantgárd és modern építészek koruk igényeinek tesznek eleget, hozzátartoznak korukhoz, elsajátítják annak gondolkodásmódját, kényszerűségből vagy önként teljesíteni akarják elvárásait, s ezért így vagy úgy továbbgondolják, továbbfejlesztik azokat. S lám, kiismerhetetlensége révén maga az élet bizonyítja be, hogy miként én is vallom a napjainkban követett út mennyire nem egyértelmű: egyszer csak kiderül, hogy az emberek ott élnek legszívesebben, s ott jönnek ki legjobban egymással, ahol egyetlen napszakban sincs halotti csend, ahol a település különböző funkciói nincsenek egymástól szigorúan elválasztva, hanem ennek az ellenkezője érvényesül változatos s olykor meglepő módon pont az élet kapcsolja össze ezeket a funkciókat, s ezáltal olyan utcák és utcácskák kialakulására ad lehetőséget, amelyekben lakások és irodák, az üzletek és éttermek váltakoznak egymással, vagy olyasmi jön létre, ami a természet és az emberi település közti egyértelmű határvonalat még őrző faluközösség emlékét idézi. [ ] Amikor a városokban és a falvakban a kis boltokhoz hasonlóan felszámolják a különböző közösségek társadalmi metszéspontját jelentő helyi mozikat s a nagyvárosok személytelen multiplexeire cserélik azokat, az végső soron nem más, mint újabb durva és meglehetősen pusztító hatású beavatkozás a társadalomnak mint organizmusnak az életébe. Hogyha továbbra is következetesen ez az irányzat érvényesülne, akkor egy szép napon a Cseh Köztársaság összes moziját egy megahiper-szuper multiplexnek kéne felváltania. Valakinek ez persze rendkívül előnyös lenne: már nem kellene a filmtekercseket az országban szétszállítania elég lenne az egyik helyiségből a másikba vinni, s még számos más dolgon is takarékoskodhatna. Ismét azt látjuk tehát, hogy ha kizárólag a gazdasági szempontokat veszszük figyelembe, akkor ez a megoldás nagy előnyökkel járna, mármint annak, aki effajta mozit üzemeltetne. U- gyanakkor viszont nagy szerencsétlenséget jelentene, s nem csupán a Az Európai Unió általánosan elfogadott és jóváhagyott céljai közé tartozik, hogy a bruttó nemzeti össztermék tekintetében utolérje és megelőzze az Egyesült Államokat. Az állandó mozgás, növekedés, változás, haladás és fejlődés eszméje kezdettől fogva vezérelve az euroatlanti civilizációnak. nézők számára, akiknek sok-sok kilométert kellene megtenniük egy-egy esti mozilátogatás kedvéért. Mindenekelőtt az egyes közösségeket és régiókat sújtaná, életükből ugyanis újabb olyan tényező tűnne el, amely sajátos arculatuk egyik alapvető öszszetevője, emellett pedig a társadalom erkölcsi önkontrolljának az ösztönzője. Talán még nyilvánvalóbb lesz, hogy mire gondolok, ha ezt a komor látomást kiterjesztem: képzeljük el, hogy egy tízmilliós országban az összes polgárt egyetlen gigantikus multiplex várja, ahol ráadásul örökké ugyanazt a véget nem érő sorozatot vetítik, s a szerzők is mindig ugyanazok s van még egy gigantikus hipermarket, egy gigantikus sporttelep és egy hatalmas ipari övezet, ahol az ország egész ipara összpontosul. Energiaellátásukról egyetlenegy óriásira növesztett atomerőmű gondoskodik. Ebben a célszerűen és racionálisan megszervezett országban mi sem természetesebb, mint hogy az összes lap is egyetlen tulajdonos kezében van, aki maga dönti el, hogy e tízmillió ember mit tudhat a világról, s mit nem. Mit jelent valójában egy ilyen mértékű központosítás? Lényegében véve totalitást. S amikor számtalanszor hangsúlyoztam, hogy a kommunizmust a jelenkori civilizáció kegyetlen karikatúrájának tartom, akkor többek között arra is gondoltam, hogy a kommunista típusú politikai és gazdasági diktatúra afféle görbe tükre csupán annak a jelenkori civilizációnak, a- mely lényegéből fakadóan egyfajta észrevétlen, rejtett és jól álcázott diktatúra felé tart. Nevezhetjük ezt a kartellek diktatúrájának, a reklám, a fogyasztás, a nyereség vagy a korporációk egyeduralmának vagy bárminek. Mindenképp ugyanarról a centralizációs tendenciáról van szó, vagyis a hatalomösszpontosításról, a monopolizációról, a mindenre kiterjedő egységesítésről, még ha a végtelen sokszínűség palástja leplezi is az egészet. A központosított világ groteszk vízióját egy ország határai között keltettem életre. A gondo-

18 18 civil fórum lataimat ihlető folyamat azonban nem egy konkrét országhoz kapcsolódik, s végképp független az etnikai hovatartozástól. Hogyha például a világ legnagyobb autógyárai egyesítik a vagyonukat, aligha fog bárkit is érdekelni, hogy egy adott cég melyik országban jött létre. Képzeljük el, mi fog történni, ha egyszer majd kivétel nélkül egyesülnek, s egyetlen autógyár lesz az egész világon! Lehetséges, hogy ez nemcsak a tulajdonosok, de ügyfeleik számára is roppant előnyösnek fog bizonyulni. De vajon az emberiségnek javára válik-e egy ilyen lépés? Jó-e, ha egy ilyen közkedvelt közlekedési eszköz gyártása egyetlen társaság, mi több: egyetlen ember kezében összpontosul? Nem vezethet-e a gazdasági hatalom ilyen nagyfokú Könczey Elemér rajza koncentrációja földünk kormányainak és lakóinak a zsarolásához? S lényegét tekintve nem jelentene-e újabb brutális támadást az emberi faj sokszínűsége ellen, olyan támadást, amelyet nem az eredendő, hanem egy központilag manipulált sokszínűség zászlajával lepleznének? S végül nem idézné-e elő mindez épp azt a veszélyt, amelyről beszélek, tudniillik az élet további uniformizálásának, az emberi természet elnyomásának, s végül a felelősségtudat folytatódó meggyengülésének a veszélyét? Véleményem szerint minden központosítás veszedelmes. S attól tartok, ha civilizációnkban, a ma élő emberekben nem újul meg gyökeresen a felelősségtudat, akkor a legtökéletesebb monopóliumellenes törvény és a gazdasági élet legalaposabb szabályozása sem lesz elegendő ahhoz, hogy ennek a rejtett civilizációs fejlődési iránynak egyszer s mindenkorra gátat vessen. IV. Szöveg nélkül Az Európai Unió általánosan elfogadott és jóváhagyott céljai közé tartozik, hogy a bruttó nemzeti össztermék tekintetében utolérje és megelőzze az Egyesült Államokat. Az állandó mozgás, növekedés, változás, haladás és fejlődés eszméje kezdettől fogva vezérelve az euroatlanti civilizációnak. Az újkori tudomány és technika bámulatos fejlődése csupán ennek az ősrégi lényegét tekintve talán keresztény ideának a modern változata. Mindazonáltal bátorkodom leszögezni, hogy a nyugati kormányok nyílt vagy rejtett technokratizmusa fölöttébb kétértelmű s ezért veszedelmes jelenség. Megtörténhet, hogy minden mutató tökéletes és nagyszerű lesz, miközben fejlett világunkban szinte lehetetlen lesz élni. Az élet minőségét ugyanis nem lehet kizárólag mennyiségi jellegű gazdasági mutatókkal kifejezni. Előfordulhat, hogy valaki közülünk olyan országban fog élni, ahol szédületes ütemben nő a bruttó nemzeti össztermék, ahol minden virágzik, a szupermarketek zsúfolásig tele vannak áruval, az országutakat elárasztják a kamionok, az energia egyre olcsóbb, egyre többet építenek, az ipari övezetek száma egyre nő, a multiplexek mind nagyobbak, és mindenünnen szuggesztív reklámokkal ostromolnak bennünket s közben minden érdektelen lesz és sivár, üres és lélektelen, csúnya és színlelt, sokfélesége dacára is végtelenül egyforma. Az emberek pedig egyre idegesebbek, csalódottabbak, magányosabbak és szomorúbbak lesznek. Nincs a kezemben semmiféle útmutatás arra, miképp lehet földünkön széppé, mindenki számára vonzóvá tenni az életet. Annyit tudok csupán, hogy megbocsáthatatlanul felfuvalkodott az, aki azt hiszi, hogy kezében van ez az eszköz, s az nem más, mint a gazdasági mutatók mechanikus és tételesen kimutatható növekedése. V. Emberek milliói élnek a világon, akik örülnének, ha hetente legalább egyszer vehetnének maguknak egy globálfasírtot valamelyik szupermarketben, és olyanok, akik valahol a sárban tengődnek, s legfeljebb álmodhatnak arról, hogy van lakásuk legyen az bár a létező legrosszabb panelházban a kommunizmus örökségeként ránk maradt valamelyik lakótelepen. S alighanem szerfölött boldogok lennének, ha legalább egyszer az életben jegyük volna egy multiplexbe. Sokszor találkoztam, beszélgettem ilyen emberekkel. Természetesen üdvözlöm és támogatom, ha a fejlett világból találmányokat, műszaki berendezéseket, árut és tőkét küldenek földünk kevésbé fejlett régióiba de csak akkor, ha ezzel valóban az emberek szükségleteit elégítik ki, s nem kétes hírű vezetők zsebeit tömik tele. Félek azonban attól, hogy közben azokat az ellentmondásokat is exportáljuk, amelyeket civilizációnk rejt magában. Gyakori jelenség ugyanis, hogy más térségekben és más körülmények között éppen a mi euroatlanti kiváltságaink, szokásaink, szabályaink és elképzeléseink exportja idéz elő közvetve vagy közvetlenül súlyos problémákat. S ha ezek összeadódnak, előbb vagy utóbb planetáris katasztrófához vezethetnek. Nemcsak emiatt, de emiatt is az eddigieknél nagyobb figyelmet kellene fordítanunk ezekre a gondokra. Václav Havel Cseh Köztársaság volt köztársasági elnök G. Kovács László fordítása

19 A politikum viszonyulása a civil szférához 19 CivilKurázsi Bár nap mint nap civil szervezetekben dolgozunk, ahol az összefogás, a közös célért való összehangolt munka, az együttműködés ad erőt nekünk, elbizonytalanodunk A különböző elkeserítő társadalmi történések, a közvetlen közelünkben megtapasztalható érdekharcok, önző megnyilvánulások néha megfogalmazzák bennünk a kérdést: milyen közösséget szolgálunk? Hol vannak a közösségi értékek? Egyáltalán melyek a mai közösségek értékei? Elbizonytalanodásunkban lankad a lelkesedésünk, amely a civil szférában való tevékenykedésünket élteti. Olykor magunkra maradottan érezzük magunkat ezzel a lelkesedéssel, mert nem kapunk megerősítést. De nem vagyunk egyedül, van példát adó CIVIL KURÁZSI az emberekben. Új rovatunkkal ennek szeretnénk egy-egy példáját bemutatni, hogy itt álljon fehéren-feketén: van közösségi összefogás, van alulról szerveződő megmozdulás, amely csodálatos erővel tud hatni, és dicséretes eredményeket tud felmutatni. Árvíz utáni krónika Folyó év augusztus 23-án a Nyikó mentén akárcsak más udvarhelyszéki településeken emberemlékezet óta nem látott árvíz tette tönkre több ezer ember életének munkáját. A tizenhat halálos áldozatot is követelő árvíz óriási anyagi károkat okozott. A közvetlen kárvallottak száma meghaladja a kétezret, azonban a mezőgazdasági károk által az érintett falvaknak majdnem teljes lakossága árvízkárosultnak tekinthető. A szóban forgó településeken sok családi hajlék lakhatatlanná vált vagy súlyosan megrongálódott. Rengeteg sütőház, házi műhely, csűr, istálló és más mellékhelyiség összeomlott; állatokat, személygépkocsikat, mezőgazdasági gépeket ragadott el az ár, több ezer hektáron tönkretette a termést, ugyanakkor nagy mennyiségű betakarított gabonát és takarmányt elsodort a raktárakból. Az árvíz nem kerülte el a középületeket sem: templomokat, iskolákat, művelődési és közösségi házakat rongált meg, ugyanakkor hidak és teljes útszakaszok váltak átmenetileg járhatatlanná. Az árvíz pusztítása által kiváltott hatás óriási volt. Szavakkal nem lehet kifejezni azok gyászát, akik elveszítették családtagjaikat. Lelkileg nehéz lesz feldolgozni a halálfélelmet, amely több száz személyt közvetlenül érintett. Hetekkel az árvíz után eljutott hozzám egy megrázó tartalmú rövidfilm, amelyet egy tizenéves gyermek készített az árvíz lezajlása közben a saját fényképezőgépével. A félperces felvételt egyfajta búcsúüzenetnek szánta a családja részéről, akik a riasztó mértékben növekvő víz elől a padlásra menekültek: Itt [ ] beszél Székelyszentmihályról. Vége A világvége eljött. Ennyi. Ha valakik megtalálják, emlékezzenek ránk. Hála Istennek, ez a család túlélte az életveszélyt és most, hónapokkal az árvíz után, velük együtt nemcsak az áldozatokra emlékezünk kegyelettel, hanem az árvíz másnapjától kibontakozó, példátlan közösségi összefogásra is visszatekinthetünk. Bizony, azokban a napokban és hetekben rengetegen siettek az árvízkárosultak segítségére, igyekezve adományaikkal, önkéntes munkájukkal hozzájárulni a felépüléshez. A Székelyföldről, Erdély más vidékeiről, Magyarországról, az amerikai egyesült államokbeli unitárius-univerzalista gyülekezetekből és a világ más országaiból számtalan embertársunk hallgatott a lelkiismeret szavára. Köszönet érte mindenkinek! A következőkben írásom személyesebb hangvételt ölt, ugyanis azt próbálom összefoglalni, aminek valamennyire én is részese voltam. Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) folyó év augusztus 18. és 21. Itt [ ] beszél Székelyszentmihályról. Vége A világvége eljött. Ennyi. Ha valakik megtalálják, emlékezzenek ránk. között Kobátfalván szervezte meg évi csúcsrendezvényét, a XXIX. Erdélyi Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A kétszázharminc fiatal részvételével lezajlott rendezvény előkészítésében és kivitelezésében a helybeli faluközösség példás módon nyújtott segítséget (adománygyűjtés, szállásbiztosítás, konyhaszolgálat, más szervezési feladatok ellátása stb.). A konferencia utóélete az árvíz előtti órákig tartott Kobátfalván. Augusztus 23. napjának délutánján a közeljövőbeni viszontlátás reményében búcsúztam el mindazoktól, akikkel az előző hetek közös szervezési munkája barátokká kovácsolt össze. Nem sejtettük, hogy a Nyikó mentén új időszámítás kezdődik, és mi már másnap találkozunk. Az árvíz másnapján Segesvárról fordultam vissza, annyi kenyérrel és vízzel, amennyi az ODFIE személygépkocsijában elfért. Útközben értesítettem néhány egyletvezető-társamat a kialakult helyzetről, kérve őket, hogy mihamarabb térjenek vissza a Nyikó mentére. A helyszínen elsőként Szombatfalvi József esperessel, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör vezetőjével és Bán Gagyi János kobátfalvi tanárral találkoztam, majd néhány helybeli fiatallal nekifogtunk a gyorssegélyezésnek. Közben telefonos

20 20 civil fórum úton megkezdtük kapcsolatrendszerünk mozgósítását a segélyezésre és a takarítási munkálatokra. Napközben megkerestem azokat a személyeket, akikről feltételeztem, hogy a környező falvakban kézbe veszik a szervezés irányítását, és közösen gyorsfelmérést készítettünk az árvízkárosultak létszámáról, a lakhatatlanná vált házakról, valamint a legsürgősebb igényekről. Estére kirajzolódott a legfontosabb tennivalók köre, és kezdtek kialakulni a helybeli szervezőcsapatok is. Az adományok fogadására két épületet jelöltünk ki: a kobátfalvi általános iskolát és a siménfalvi unitárius paplakot. Mindkét helyszínen külön felelősei voltak az adományok fogadásának, nyilvántartásba vételének, lepakolásának, az adományok neme szerinti csoportosításának. Az adományozóknak igyekeztünk köszönetet nyilvánítani, elkértük az elérhetőségüket, és felvázoltuk számukra a további igényeket. Egyes szállítmányokat átmenetileg raktároznunk kellett, miközben összeállítottuk a családonkénti segélycsomagokat. Az adományok célba juttatását az egyes településeken a helyi adottságok (árvízkárosultak száma és lakóhely szerinti szétszórtsága, a rendelkezésre álló szállítóeszközök, a helybeliek szervezőképessége stb.) alapján különböző módon biztosítottuk. Néhány településen szinte mindent házhoz szállítottuk, máshol pedig az árvízkárosultakat hívtuk a meghatározott ütemterv szerinti szétosztásra. Mindkét esetben folyamatosan frissítettük az általános igénylistát, és lehetőségeink szerint figyelembe vettük a sajátos szükséghelyzeteket is. A siménfalvi paplakból a helybeli és a rugonfalvi árvízkárosultakhoz igyekeztünk eljuttatni az adományokat, míg a kobátfalvi iskolából a székelyszentmihályi, nagykadácsi, kiskadácsi és kobátfalvi rászorulókat segélyeztük. Gyorsfelmérésünk alapján a két központból segélyezett árvízkárosultak tényleges rászorultságának aránya 40-60% volt, amit az adományszállítmányok egy részének átvételekor, illetve a fennmaradó rész továbbirányításakor figyelembe vettünk. Szervezőcsapatunk más alkalmas tagjai a takarítási és helyreállítási munkálatokat irányították. Az első két hétben naponta többtucatnyi önkéntes érkezett kétkezi munkára. Egy részük előzetes hívás és jelentkezés nélkül jött, mások pedig kérésünkre. A csíkszeredai katonai egységtől is általában harmincan álltak a rendelkezésünkre. A takarítási munkálatok gyors elvégzéséhez sok erőgépre és szállítóeszközre lett volna szükségünk. A szegényes helyi lehetőségeket néhány támogatónk segítségével sikerült valamelyest kiegészíteni. Az önkéntes munkacsoportokat, valamint a rendelkezésünkre álló erőgépeket és szállítóeszközöket a települések között, illetve azokon belül úgy osztottuk be, hogy munkájuk együttes eredményessége a működési területünk egészét tekintve a lehető legnagyobb legyen. A rendelkezésünkre álló adatok alapján esténként elkészítettük a másnapi munkatervet, amelyet a tudtunk nélkül érkező önkéntesek száma és felszereltsége alapján reggelente pontosítottunk. Ez a tervszerűség pl. Kobátfalván azt eredményezte, hogy az erőgépek, a szállító járművek és a melléjük beosztott munkacsoportok nem keresztezték egymás útját, hanem a falu felső végétől kezdődően a főút két oldalán többnyire párhuzamosan haladtak lefele a házak, udvarok és sáncok takarításával, az iszap, a szemét és az épületromok elhordásával. A lehetőségek szerint a szivattyúkat és a vízpumpákat is hasonló tervszerűséggel üzemeltettük. Voltak önkéntesek és hivatásos gépészek, akik több napig maradtak a Nyikó mentén, így természetesen gondoskodnunk kellett az étkeztetésükről és a szállásukról, akárcsak a nem helybeli szervezők esetében. Amint utaltam erre, minden este szervezési megbeszéléseket tartottunk, amelyeken kiértékeltük az aznapi fejleményeket, a két központunk raktárállományát egyeztettük, számba vettük az újabb tennivalókat, és átnéztük a csoportokra, illetve személyekre szabott szervezési forgatókönyvet. Mindez eléggé időigényes volt, főleg az első napokban, amikor esténként nemcsak a kobátfalvi hadiszállásunkon, hanem másik két faluban is munkaülést tartottunk. A nyári árvizek utáni szokásos járványveszély kialakulását megelőzendő, az illetékes szerveknél rendszeresen szorgalmaztuk a szükséges védőoltások beadását és más közegészségügyi tennivalók ellátását (pl. az állattetemek összeszedését). Jövendőbeli árvizek esetében kulcsfontosságú lesz erre is hatékonyan felkészülni! Szervező munkánk fontos részét képezte a kapcsolattartás a visszatérő adományozókkal és a támogató szándékú érdeklődőkkel, az írott és elektronikus sajtó képviselőivel, a miénkhez hasonló szervezőcsapatokkal, a hivatalos hatóságokkal, intézményekkel, és általában mindazokkal, akik bármilyen jellegű segítséget felajánlottak, illetve akiktől mi kértünk meghatározott segítséget. Az árvíz okozta károk alapadatait, az általános helyzetképet és a legszükségesebb igényeket tömören összefoglaltuk, s azt három nyelven, felhívásszerű szóróanyagként terjesztettük. A súlyosabb károkat szenvedett családok és középítmények helyzetéről fényképes adatlapokat készítettünk. Tehát adományszervezői tevékenységünk és az illetékesekkel való kapcsolattartásunk folyamatos volt. Lássuk hát, milyen fajta adományokat kértünk, mit hoztak a leginkább a kezdeti időszakban: ivóvizet, kenyeret és más alapélelmiszereket, fertőtlenítő- és tisztítószert, matracot és takarót, ruházatot, gumicsizmát, alkalmi munkaeszközöket, konyhai kellékeket stb. Egyes adományozók napokon át meleg ételt biztosítottak az árvízkárosultaknak. A további hetekben