A KÉSŐ NEOLITIKUS LENGYELI KULTÚRA NÉPESSÉGÉNEK BIOLÓGIAI REKONSTRUKCIÓJA

Átírás

1 EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR BIOLÓGIA DOKTORI ISKOLA Iskolavezető: Erdei Anna DSc, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja IDEGTUDOMÁNY ÉS HUMÁNBIOLÓGIA DOKTORI PROGRAM Programvezető: Détári László DSc, egyetemi tanár A KÉSŐ NEOLITIKUS LENGYELI KULTÚRA NÉPESSÉGÉNEK BIOLÓGIAI REKONSTRUKCIÓJA Doktori (PhD) értekezés Köhler Kitti Témavezető: Dr. Gyenis Gyula, CSc ny. egyetemi tanár ELTE Természettudományi Kar Biológiai Intézet Embertani Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Biológiai Intézet Embertani Tanszék Budapest, 2012

2 I. Bevezetés... 4 I.1. A probléma felvetése... 5 II. Kutatástörténeti előzmények... 6 II.1. A lengyeli kultúra régészeti kutatástörténete... 6 II.2. A lengyeli kultúra népességének antropológiai kutatástörténete III. Anyag és módszer III.1. A lelőhely régészeti háttérének rövid áttekintése III.2. A vizsgálat anyaga III.3. A feldolgozás menetének bemutatása III.3.1. A demográfiai vizsgálatok során alkalmazott módszerek III.3.2. Az anatómiai variációk vizsgálata során alkalmazott módszerek III.3.3. A metrikus és a morfológiai analízis során alkalmazott módszerek III.3.4. A kóros elváltozások vizsgálata III.3.5. A fogazati státusz vizsgálata IV. Hipotézis V. Célkitűzések VI. Korlátok VII. Eredmények VII.1. A demográfiai analízis eredményei VII.1.1. Csecsemőhalandóság VII.1.2. A gyermekek és a juvenis korúak halandósági viszonyai VII.1.3. A felnőttek életkor szerinti megoszlása VII.1.4. A férfiak és a nők aránya VII.1.5. A túlélési és a halálozási valószínűség VII.1.6. A születéskor várható átlagos élettartam VII.1.7. Az átlagos életkor VII.1.8. A sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének főbb demográfiai jellemzői VII.1.9. Becsült lélekszám VII.2. Az anatómiai variációk vizsgálatának eredményei VII.2.1. Az anatómiai variációk előfordulási gyakorisága VII.2.2. Az anatómiai variációk előfordulása az egyes sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének esetében VII.3. A metrikus és a morfológiai analízis eredményei VII.3.1. A sorozat nagysága, az átlagok variációs terjedelme és szórása VII.3.2. Az alsónyéki népesség kraniometriai jellemzése VII.3.3. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének kraniometriai jellemzése VII.3.4. Az alsónyéki népesség morfológiai jellemzése VII.3.5. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének morfológiai jellemzése

3 VII.3.6. A postcranialis váz mérésének eredményei VII.3.7. Az alsónyéki népesség becsült testmagassága VII.3.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének becsült testmagassága VII.3.9. Az alsónyéki népesség taxonómiai analízise VII A kraniometriai adatok alapján történő összehasonlítás VII.4. A kóros elváltozások vizsgálatának eredményei VII.4.1. Fejlődési rendellenességek VII.4.2. Traumás elváltozások VII.4.3. Fertőzéses eredetű elváltozások VII Nem specifikus gyulladások VII Specifikus fertőző megbetegedések VII Tuberkulózis VII.4.4. Haematogén eredetű elváltozások VII.4.5. Ízületi megbetegedések VII Degeneratív ízületi elváltozások VII A gerinc degeneratív elváltozásai VII Extravertebralis arthrosisok VII Gyulladásos gerincbetegségek VII.4.6. Metabolikus és hormonális eredetű elváltozások VII Osteoporosis VII DISH VII Egyéb metabolikus eredetű megbetegedések VII.4.7. Egyéb kóros elváltozások VII Enthesopathia-k (insertios tendinopathia-k) VII Tumorok VII Az ún. patológiás szülés esetei VII A koponyák esetleges postmortem manipulációja VII.4.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének megbetegedései VII.5. A fogazati státusz vizsgálata VIII. Az eredmények értékelése IX. Következtetések X. Összefoglalás XI. Summary XII. Köszönetnyilvánítás XIII. Felhasznált irodalom XIV. Publikációs jegyzék

4 I. Bevezetés A történeti népességek biológiai rekonstrukciója több tudományág (a történeti antropológia, a paleodemográfia, a paleopatológia, stb.) együttes eredményével valósulhat csak meg, melynek célja a régen élt népességek embertani arculatának megismerése, életjelenségeik, életmódjuk vizsgálata (Lipták 1980). A kutatások elsődleges forrásanyagát a régészeti feltárások során előkerült embertani leletek (koponya- és vázmaradványok, hamvasztott csontok, természetes és mesterséges körülmények között mumifikálódott tetemek stb.) képezik. Ideális esetben (pl. régészetileg hitelesen, teljesen feltárt temetőnél) az előkerült embertani széria az egykor élt teljes népességet reprezentálja. A Kárpát-medencében élt őskori népességek antropológiai jellemzői napjainkban még mindig csak hézagosan körvonalazottak. Az utóbbi évtizedekben az antropológiai anyaggyűjtés széleskörű elfogadtatásának, továbbá a régészeti és embertani leletek párhuzamos feldolgozásának köszönhetően egyre több ismerettel rendelkezünk. Ráadásul az elmúlt két évtized nagy felületű megelőző feltárásai nyomán olyan mennyiségű és jelentőségű régészeti és embertani leletanyag került elő, amely mindkét tudományterület művelői számára soha nem tapasztalt lehetőséget, de egyben kihívást is jelent (Pap 2012). A jelen doktori értekezés is egy nagy beruházást megelőző, modern régészeti módszerekkel dokumentált, őskori temetőrész embertani anyagának klasszikus antropológiai és paleopatológiai feldolgozásán alapul és 2009 között az M6 autópálya nyomvonalán, a Tolna megyei Alsónyék-Bátaszék lelőhelyen a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúrához sorolható közel 2400 síros temetőt és a hozzá tartozó települést tárták fel. A Kr. e. 5. évezredre keltezhető lengyeli kultúra területének csupán egy része esik a mai Magyarország területére, azon belül a Dunántúl, a Gödöllői- és a Nógrádi-dombság vidékére. Ezen belül a legtöbb lelőhelyet a délkelet-dunántúli régióban rejti a föld mélye. A kultúra első és egyben névadó lelőhelyét is itt, a Tolna megyei Lengyelen tárták fel az as években, ahol telepjelenségek mellett két nagyobb sírmező került elő (Wosinsky 1885, 1886, 1889, 1896). A korszak nagy sírszámú temetői, illetve temetőrészletei szinte kivétel nélkül e délkelet-dunántúli területen fekszenek (pl. Zengővárkony, Villánykövesd, Mórágy- Tűzkődomb). Az érintett régióban feltárt temetőkből az alsónyéki ásatásokat megelőzően összesen 628 sír (illetve ezekből 659 egyén maradványa) került elő (Zalai-Gaál 2010). A dokumentációs és módszertani hiányosságok, a leletanyag nem megfelelő kezelése miatt 4

5 ebből azonban csak 224 sír embertani feldolgozása történt meg napjainkig (Virchow 1890, Malán 1929, Nemeskéri 1955, Zoffmann 1968, , 2004a, 2011b, 2012d, Kiszely 1973). Ezért is kiemelkedő jelentőségű az alsónyéki lelőhely, hiszen itt négy év alatt több temetkezés került elő, mint az elmúlt közel 150 év során összesen. Tekintettel a sírok nagy számára, valamint a temetkezési szokásokban megfigyelt, a későbbiekben tárgyalandó különlegességekre, nyilvánvaló, hogy Közép-Európa egyik legnagyobb (részben) feltárt újkőkori temetőjéről van szó, mely egyedülálló lehetőségeket nyújt a korszak népességének kutatására és megismerésére. I.1. A probléma felvetése A Kárpát-medencei neolitikum számos kultúrája, csoportja esetében nem tisztázott, hogy azok milyen eredetűek, illetve közöttük milyen kapcsolat állhatott fenn. Míg az újkőkor kezdetén, a termelőgazdálkodásra történő áttérés során mindenképp számolhatunk új (déli, délkeleti eredetű) népességek megjelenésével a Kárpát-medencében, addig a neolitikum későbbi szakaszaiban ezt már nem sikerült egyértelműen kimutatni. Alapvető kérdés maradt mind a mai napig, hogy egy helyben továbbélő népesség alkotja-e az egymást követő kultúrákat/fejlődési fázisokat, vagy számolhatunk-e kisebb-nagyobb akár többször ismétlődő népmozgásokkal a neolitikum későbbi periódusaiban is. A lengyeli kultúra kialakulásában az általánosan elfogadott nézet szerint két fő tényező, a helyi eredetű közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája 1 és a déli, délkeleti gyökerekkel rendelkező Sopot művelődés játszott meghatározó szerepet (Milojćić 1949, Kalicz és Makkay 1972, Kalicz 1985, 1988, 2001a, Regenye 1998, P. Barna 2011). A közép-európai vonaldíszes és a lengyeli népesség közti kontinuitásra utal többek között a két kultúra elterjedési területének nagyfokú egybeesése (Kalicz 1988). A kései neolitikum emlékanyagában azonban olyan déli, délkeleti hatások (Sopot kultúra) is kimutathatók, amelyek alapján új népcsoportok beáramlása vagy beszivárgása sem zárható ki az adott korszakban (Pavúk 1969, Lichardus 1974, Kalicz 1985, 1988, 2001a). A kultúra népességének eredetével kapcsolatban a fenti régészeti eredményekkel párhuzamosan az embertani irodalomban is többféle elképzelés ismert. Ezek között az alapvető különbség az autochton lakosság továbbélésének (Szathmáry 1980, 1981, Zoffmann 5

6 1984, 1986a, 2000, 2001, 2004a, 2005), illetve újabb népcsoportok esetleges déli, délkeleti irányból történő bevándorlásának eltérő mértékében van (Kővári és Szathmáry 2001, Kővári 2008). Értekezésemben elsősorban erre az alapvető kérdésre keresem a választ az Alsónyéken feltárt temetőrész embertani anyagának metrikus, morfológiai és taxonómiai vizsgálatával, a korábban publikált leletek áttekintésével és a rendelkezésemre álló adatok kraniometriai összehasonlító vizsgálatával. Emellett részletes gyakorisági adatokat közreadva elemzem az egyes kóros elváltozásokat, lehetővé téve ezáltal a későbbi összehasonlító vizsgálatok elvégzését. Ezt az indokolja, hogy a biológiai rekonstrukció szerves részét képező paleopatológiai kutatások korábban általában csak kevés, vagy ritkán előforduló megbetegedést ismertető tanulmányt közöltek, melyek az egyes lelőhelyek népességének általános egészségügyi állapotáról igen kevés információt nyújtottak (Pap 1995, 2012). II. Kutatástörténeti előzmények II.1. A lengyeli kultúra régészeti kutatástörténete A késő neolitikum kezdete Nyugat-Magyarország területén a közép-európai vonaldíszes -, míg Kelet-Magyarországon az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának felbomlásához köthető, melynek nyomán a Dunántúlon a lengyeli -, az Alföldön pedig a Tisza-Herpály-Csőszhalom művelődés alakult ki (Kalicz 1988, 1989). Előbbi jelentősége abban mutatkozik meg, hogy csaknem egy évezreden át, szinte az egész Kr. e. 5. évezredben kultúraformáló szerepet játszott Közép-Európa nagy részén, elsősorban az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében. Ennek a hatalmas kiterjedésű és hosszú életű európai művelődésnek melyre inkább a kultúrkomplexum elnevezés használata lenne indokolt a kialakulásával, korszakolásával, elterjedésével kapcsolatban az ősrégészet hazai és nemzetközi kutatói olyan nagy mennyiségű szakirodalmat halmoztak fel, melynek részletes ismertetésére itt nincsen mód, így a következőkben elsősorban csak az eredetkérdésre és az értekezés témája miatt a temetkezésekre vonatkozó kutatási eredményeket ismertetem. A kultúra hazánk területén elterjedt az egész Dunántúlon. Budapest körzetében átlépte a Duna vonalát, megjelent a Gödöllői- és a Nógrádi-dombságban, eljutva egészen a Zagyváig. 1 Korábbi elnevezése: Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrája (DVK). Tekintettel azonban arra, hogy a vonaldíszes népesség egységes régészeti leletanyaga a Dunántúlról kiindulva Csehoszágon, Morvaoszágon keresztül Németország északkeleti és középső vidékéig elért, sőt a Párizsi medencében is kimutatható, a dunántúli elnevezés helyett a közép-európai jelző használata indokolt (Marton és Oross 2009, Oross és Marton 2012). 6

7 Az Északi-középhegység előterében laza településhálózata épült ki (pl. Hernádcéce, Mónosbél, Gönc, Zalkod, Meszes, Ižkovce), melyet a távolsági nyersanyag kereskedelem (dunántúli radiolarit, kárpáti obszidián, északi tűzkő) hozott létre (Vizdal 1986, Kalicz 1994). A kultúra észak felé Szlovákiában, Sziléziában és Kis-Lengyelországban jelent meg (Kalicz 1985, 2001a). Déli határa a Dráva folyó volt, és feltűnt Északnyugat-Horvátországban is. Nyugaton Szlovéniában, Burgenlandban, Alsó-Ausztriában és Morvaországban terjedt el (Kalicz 1985). A nagy kultúrkörön belül az eltérő kapcsolatrendszereknek köszönhetően három területi csoport (keleti, középső/átmeneti és nyugati) körvonalazható (1. és 2. ábra; Kalicz , , 1985). Ezek közül a nyugati csoporthoz Magyarország területéről mindössze Sopron és Vas megye Burgenlandhoz és Alsó-Ausztriához közel eső része tartozik. A középső csoport a Dunántúl középső részén fordult elő, míg a keletihez a Kelet- Dunántúl, a Gödöllői- és a Nógrádi-dombvidék tartozott (Kalicz 1985, 1988). E területi csoportok előzményei már a korábbi vonaldíszes kultúrában megfigyelhetőek voltak. A lengyeli kultúra kialakulásával elkülönülésük még határozottabbá vált, amit a leletanyagban és a temetkezési szokásokban megfigyelhető különbségek is világosan jeleznek (Kalicz 1985, Bánffy 2007a, 2007b). 2 A lengyeli művelődés szubsztrátumát a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája és annak csoportjai (a Keszthely-csoport, a kottafejes kerámia és a zselízi csoport, illetve a Šarka típus) alkották. Általánosan elfogadott nézet szerint a két kultúra között szoros leszármazási kapcsolat állhatott fenn, melynek legfontosabb bizonyítéka, hogy a lengyeli kultúra elterjedése még ott is, ahol nem természetes határa volt megegyezik a megelőző vonaldíszes népesség elterjedési területével (Kalicz 1985, 1988, 1989, 2001a). A Sopot kultúra a balkáni-anatóliai kultúrkör részeként, a Vinča kultúra hatásainak közvetítésén keresztül szintén jelentős befolyással bírt a középső és a késő neolitikum váltásának idején (Dimitrijević 1969, Kalicz és Makkay 1972, Regenye 2002). A művelődés keletkezési és elsődleges elterjedési területe Kelet-Szlavónia, a Dráva és a Száva közötti terület, valamint a Szerémség nyugati része (Dimitrijević 1969). Szerepét korábban egyfajta katalizátorhoz hasonlították, mely szerint a Dunántúlra való behatolásával stimulálta az egész lengyeli komplexum formálódását (Dimitrijević 1969, Kalicz és Makkay 1972, Kalicz 1998). Beáramlása a régióba két irányból történhetett: Kelet-Szlavóniából a Kelet-Dunántúlra, míg Nyugat-Szlavónia felől a Délnyugat-Dunántúlra. A területi elkülönülés mellett kulturális 2 Egy másik felosztás szerint ugyanakkor csak két csoportról, egy keletiről és egy nyugatiról beszélhetünk, melyek között a határ a Balaton környékén húzódhatott (Bánffy 2007a). 7

8 különbségek is kimutathatók: a keleti csoportban közvetlenebb a Vinča kultúra hatása, míg a nyugatiban a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának jellegzetességei dominálnak (Kalicz 1988, Regenye 2002, P. Barna 2011). A lengyeli népesség létrejötte tehát egyfajta polikulturális alapon ment végbe, melyet az egyes elterjedési területeken más és más helyi előzmények határoztak meg. Emellett egyéb, távolabbi vidékekről (pl. a Nyugat-Balkán irányából) érkező kulturális hatások is érvényesülhettek, és jelentős szerepe lehetett annak a középső neolitikum végén megélénkülő (Spondylusra, sóra, kőnyersanyagokra épülő) csere-rendszernek, amely összekötötte a Balkánt Közép- és Észak-Európával (Kalicz , 1988, Pavúk 1981, 1986, 2007, P. Barna 2011). A kultúra szorosan vett kialakulási magterülete Délnyugat-Dunántúl és Délnyugat- Szlovákia, valamint Burgenland egy része (Kalicz 1988, 2001a, 2007, Čižmař és mtsai 2008). E meghatározott, szűk határokhoz köthető kialakulás (ún. formatív fázis) után fokozatosan rajzolódnak ki a művelődés terjeszkedésének útvonalai észak, továbbá a Dunántúl középső és keleti régiója felé, mely bizonyosan fáziskéséssel történhetett. Erre utal például az, hogy a délkelet-dunántúli régióból a jelenleg ismert legkorábbi lelőhelyek csak a kultúra Ib fázisától kezdődnek (Kalicz 1989, 1998, 2001a, Zalai-Gaál 1993, P. Barna 2011). 3 A lengyeli népesség általában kerülte a sűrű erdővel borított hegységeket és a nagy folyók környékét, helyette inkább a tagolt felszínű és jó kilátást (ellenőrzést) nyújtó fennsíkokat részesítette előnyben (Pavúk 1991, P. Barna 2011). Pavúk (1991) alapvetően éghajlati változásokkal hozza összefüggésbe azt a települési szerkezetben végbement változást, melynek eredményeként a megelőző közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája által kedvelt csernozjom talajoktól eltérő környezetben, a korábban nem lakott, magasabban fekvő, csapadékosabb területeken telepedett meg. Regenye (2005) az eltérő termelési rendszerre vezeti vissza a két kultúra különböző települési szokásait: míg a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának népessége a földművelésen és a kertgazdálkodáson, addig a lengyeli kultúra népe a szarvasmarha-tenyésztésen, a kőkitermelésen, a kőfeldolgozáson és a kőkereskedelmen alapuló gazdálkodást helyezte előtérbe. 3 A magyar kutatás a lengyeli kultúra fejlődésében alapvetően három fő fejlődési fokozatot (I-III), azokon belül további alfázisokat állapított meg, melyek közül a Lengyel III a maga díszítetlen, festés nélküli kerámiájával és új edényformáival már a korai rézkort képviseli. Zalai-Gaál (2001a, 2001b) emellett a déldunántúli lengyeli fejlődést öt időhorizontra bontotta (korai, korai-átmeneti, átmeneti, átmeneti-késői, késői). A szlovák kutatásban két kronológiai felosztás érvényesül, négy, illetve öt fokozattal, és több átmeneti fázissal (Lichardus és Vladár 1964, Pavúk 1965). 8

9 A dunántúli neolitikus kultúrák közül a lengyeli kultúra temetkezési szokásait ismerjük a legjobban (Kalicz 1985). Ha ugyanis a korai újkőkor temetkezéseire vonatkozó adatok után kutatunk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy meglehetősen gyér ismeretekkel rendelkezünk. Annak ellenére, hogy a kora neolitikus Starčevo kultúra nyomai újabban egyre több lelőhelyről kerülnek elő, ezek között továbbra is csak kis számban szerepelnek a temetkezések (Kalicz és mtsai 2007). A művelődés települési objektumokban talált zsugorított csontvázas, továbbá rendszertelenül bedobáltnak tűnő emberi vázmaradványai mellett újdonságot jelentenek azok az Alsónyéken feltárt temetkezései, melyek során használaton kívüli kemencékben helyezték el a halottakat (Bánffy és mtsai 2010). Az első nagyobb kiterjedésű temetők a közép-európai vonaldíszes kultúrkör nyugati elterjedési területéhez köthetők (pl. Kleinhadersdorf, Flomborn, Aiterhöfen-Ödmühle, Bruchstedt, Sondershausen; Osterhaus 1980, Nieszery 1995, Kahlke 2004), melynek a Kárpát-medencéből is ismert nagyobb temetője, pl. a nyitrai (Pavúk 1972, Peschel 1992). A Balatonszárszó-Kis-erdei dűlő lelőhelyen feltárt 43 sír ugyanakkor még a telepi temetkezések körébe sorolható (Oross 2004, Oross és mtsai 2004). A zsugorított csontvázas rítussal eltemetettek fektetésében és irányításában szabályosság alig volt kimutatható, mely elmondható a korábban és az azóta feltárt vonaldíszes sírokról is (Oross és Marton 2012). A teleprészektől térben és/vagy időben elkülönülő temetők használata a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúra idejére keltezhető (Kalicz 1985). Figyelembe véve azonban az egész elterjedési területet, rögtön szembetűnik, hogy a kultúra nagyobb sírszámú temetői, illetve temetőrészletei elsősorban a keleti régióból, azon belül is főként a Délkelet- Dunántúlról ismertek, míg ettől északra és nyugatra általában már csak kis sírszámú, illetve nem szokványos temetkezései kerültek elő. 4 Nem véletlen tehát, hogy a lengyeli kultúrával kapcsolatos első régészeti adatok és az ezekből levont első fontos megállapítások is a délkelet-dunántúli területhez kötődnek. A teljesség igénye nélkül ebből a régióból Wosinsky lengyeli (kb. 130 sír), Dombay pécsváradaranyhegyi (8 sír), szekszárd-ágostonpusztai (22 sír), villánykövesdi (28 sír) és zengővárkonyi (368 sír), Torma pári-altecker-i (11 sír), valamint Zalai-Gaál mórágy- 4 Az eddigi régészeti eredmények alapján nem csupán a temetkezési szokásokban mutatható ki eltérés az egyes régiók között. További különbség, hogy míg a nyugati csoportnak főként a legkorábbi és a legkésőbbi lelőhelyeit ismerjük (kialakuló szakasz és Lengyel III), addig a keleti, délkeleti régióból többnyire az ún. festett időszakok ismertek (Lengyel I és II eleje), és egyelőre nem tisztázottak a későbbi időszak történései. Emellett, míg a nyugati terület ontja a különféle kultikus leleteket, idolokat, addig a keleti csoportra ez nem jellemző. Az eltérések mögött ma még nem tisztázható kulturális, etnikai különbségeket feltételez a kutatás (Bánffy 2007a, 2007b). 9

10 tűzkődombi (109 sír) feltárásai emelhetők ki (Wosinsky 1885, 1886, 1889, 1890, Dombay 1939, 1958, 1959, 1960, Torma 1971, Zalai-Gaál 1988, 1999, 2001a, 2002). A keleti csoport északi elterjedési területéről a Gödöllői-dombság területén található Aszód-Papi földek mutat rokonságot a délkelet-dunántúli lelőhelyekkel. Az itt feltárt település és a 224 sírból álló temető jelentőségét valószínűleg stratégiai helyzetének köszönhette, ugyanis a korszakban fontos nyersanyagok (obszidián, Spondylus) kereskedelmét bonyolító utak kereszteződésénél fekszik (Kalicz 1985, 1988). Aszód kapcsolatai révén megemlítendő még a délnyugat-szlovákiai Svodín (Szőgyén), ahol 161 sírt tártak fel (Nĕmejcová-Pavúková 1986a, 1986b, 1995, Pavúk 1991, 1997). A Dunántúl középső és nyugati részéről általában már kevés adattal rendelkezünk a lengyeli temetkezésekkel kapcsolatban. Itt csupán a Fejér és Komárom-Esztergom megye határán fekvő Csabdi-Télizöldesen volt megfigyelhető a településen belül temető, ahonnan 35 sír került elő (Antoni 1982). Ezen kívül Veszprém-Jutasi út lelőhelyen tártak fel egy 8 temetkezésből álló sírcsoportot, mely a házak és az agyagkitermelő gödrök között helyezkedett el (Regenye 2006). Különlegessége miatt említést érdemel még a Zala megyei Esztergályhorvátiban feltárt tömegsír (38 egyén csontmaradványaival), melynek értelmezése (kultikus temetkezés, háborúskodás során elhunytak, tömeges gyilkosság áldozatai) vitatott (P. Barna 1996, 2011, Makkay 2000, Zoffmann 2007). A nyugati elterjedési terület alsó-ausztriai és morva régióiból a megfigyelhető komoly telepsűrűség ellenére szintén hiányoznak a keleti csoportot fémjelző temetők, és a telepeken belüli sírcsoportok sem jellemzőek (kivétel: Friebritz-Süd; Urban 1979, Ruttkay , 1985, Neugebauer-Maresch 1995, Neugebauer-Maresch és mtsai 2002, Zápotocká 1998, Podborskỳ 1970, 1989, 2004, Čižmár és mtsai 2008). A jelenség oka egyelőre tisztázatlan. Vannak, akik a kutatás hiányosságának a számlájára írják, míg mások szerint a halottakat egyáltalán nem, vagy nem megfelelő mélységben földelték el. De azt sem lehet kizárni, hogy a temetkezések hiányát egy olyan rítus (pl. hamvasztás) alkalmazása eredményezte, melynek nem maradt semmilyen régészeti nyoma (Neugebauer és Trnka 2005). Podborský (1989) szerint kevés jelentőséget tulajdoníthattak a halottak elhantolásának, és csak a jelentős személyeket temették el rituálisan. Erre utalnak a feltárt tömegsírok, az állatokkal való együttes temetkezések, a nem teljes emberi vázak, továbbá a telepeken előkerült szórványos embercsontok. A korai társadalmakkal kapcsolatban talán az egyik legizgalmasabb kérdés a szervezettség természetéről és mértékéről szól (Renfrew és Bahn 1999). A társadalmi egyenlőtlenség neolitikumban kezdődő kialakulását, illetve legkésőbb a rézkorra történő 10

11 megszilárdulását a Kárpát-medence közösségeiben korábban többen is feltételezték, főképp a temetkezések vizsgálatai alapján (Gyucha 2009). A széles körű elemzések és analógiák szerint a lengyeli kultúra népessége valószínűleg törzsi rendszerben élt, és az azt alkotó csoportok tagjai között létezhettek bizonyos státuszok, melyek öröklődhettek (ezt jelzik a gazdag gyermektemetkezések, a koponya nélküli sírok, stb.; Zalai-Gaál 1988, 2001b, 2009). A Délkelet-Dunántúlon az ezredfordulóig előkerült temetkezések tipokronológiai és szociálarchaeológiai elemzését Zalai-Gaál (1988, 2001a, 2001b, 2002) több munkájában, doktori értekezésében és akadémiai doktori disszertációjában is összefoglalta. Ennek során gazdagság szerinti ún. leletspektrum kategóriákat állított fel, mellyel igazolta a délkeletdunántúli késő neolitikus temetkezésekben megnyilvánuló társadalmi különbségeket. Hasonló társadalomrégészeti elemzéseket végzett el újabban Siklósi (2010), aki a keletmagyarországi késő neolitikus temetkezésekkel történő összehasonlítása során tárgyalta a lengyeli kultúra népességének temetkezési szokásait, s ezeken keresztül a társadalmi differenciálódás nyomait. A lengyeli kultúra megszűnésének okait nem ismerjük teljes mértékben, és máig problematikus az ezt követő Balaton-Lasinja kultúrával való kapcsolata (Bánffy 1994). 5 Az újkőkor utolsó szakaszában jelentősen megváltozott a Kárpát-medence klímája. Környzetettörténeti adatok szerint az ún. atlanti fázis földművelésre alkalmas, enyhe éghajlata véget ért, helyébe a szubboreális hűvösebb korszaka lépett. Ez a természeti környezet átalakulását vonta maga után, mely kihatott a korabeli gazdálkodásra és ennek nyomán életmódbeli változásokat, az állattartás előtérbe kerülését eredményezte. Mindez szerepet játszhatott abban, hogy a korábbi állandó települések kisebb, ideiglenes közösségekre bomlottak fel és a társadalmon belül a temetkezésekben már eddig is megnyilvánuló különbségek még erőteljesebbé váltak (Makkay 1982, Kalicz 2001a, Horváth és Virág 2003). A változások fő tényezői emellett a növekvő rézhasználat és az egyre intenzívebb kereskedelem lehettek, melyek véget vetettek a lengyeli típusú fejlődésének (Bánffy ). II.2. A lengyeli kultúra népességének antropológiai kutatástörténete A kultúra embertani kutatásának története lényegében egyidős a régészetivel. A Tolna megyei Lengyelen feltárt két sírmező 80, illetve 49 sírjából származó csontmaradványok jelentős része azonban hamar elkallódott, az előkerült embertani anyag a feltáró, Wosinsky 5 A művelődés festetlen kerámiával jelzett, kora rézkori fázisát (Lengyel III) a hazai kutatás csak az 1970-es évek óta ismeri (Raczky 1974). 11

12 túlzott előzékenységéből kifolyólag külföldre került. Ennek köszönhetően mindösszesen öt (!) koponya állt az antropológusok rendelkezésére, melyek vizsgálata ugyanakkor a Kárpátmedence őskori népességeinek első tudományos igényű embertani feldolgozását is jelentette (Virchow 1890, Malán 1929). Az ezt követően feltárt dél-dunántúli lelőhelyek embertani anyagát általában néhány síros sorozattöredékek képviselték: pl. Villánykövesd: 23 váz (Zoffmann 1968); Szekszárd- Ágostonpuszta: 22 váz (Nemeskéri 1955); Pári-Altacker: 11 váz (Kiszely 1973); Pécsvárad- Aranyhegy: 8 váz (Zoffmann ). A korábban legnagyobb sírszámú zengővárkonyi lelőhely 368 sírjából is csak 64 temetkezés embertani anyagát mentették meg, amely az egykori népesség alig 20%-át reprezentálja. A leleteket tanulmányozó Zoffmann ( ) munkájában külön hangsúlyozta, hogy az itt megfigyelt demográfiai aránytalanságok részben annak köszönhetőek, hogy az embertani leletek megőrzésére továbbra sem fordítottak kellő figyelmet. A zengővárkonyi temetőfeltárás részletes alaprajzait szintén Zoffmann ( ) közölte. A kultúra első, teljes temetkezési csoportját képező sorozata a mórágyi lelőhely B.1 jelzésű része, ahonnan a feltárt 86 sírból 82 csontvázmaradvány klasszikus embertani feldolgozása ugyancsak Zoffmann (2004a) nevéhez köthető. A demográfiai adatok, továbbá az öröklődő anatómiai variációk előfordulása alapján elvégezte az eltemetett egyének lehetséges családi kapcsolatainak rekonstrukcióját, és megbecsülte a temetőt használó közösség egy generációra eső lélekszámát. A hagyományos antropológiai vizsgálatokat Lengyel ( , 1986) szerogenetikai elemzései egészítették ki. Mindezek ismeretében a lelőhely szociálarchaeológiai elemzése is elvégezhető volt (Zalai-Gaál 1988, 2001a, 2001b, 2002). Az ún. keleti csoport északi elterjedési területének két legjelentősebb lelőhelye közül a 224 síros aszódi temető antropológiai feldolgozásának eredményei hamarosan publikálásra kerülnek (Zoffmann 2012a), míg a szlovákiai Svodín 161 feltárt temetkezéséből 98 sír embertani anyagának vizsgálati eredményei közöltek, bár egyéni alapadatok innen nem ismertek (Jakab 1986). A továbbiakban terjedelmi okokból eltekintek az antropológiailag feldolgozott lelőhelyek egyenkénti bemutatásától, melyek részletes adatai a függelékben az 1. táblázatában és a 3. ábrán láthatók. A mai Magyarország területéről Alsónyéket leszámítva összesen 27 lelőhelyről 580 egyén csontmaradványának a feldolgozása történt meg, melyek túlnyomó részét Zoffmann vizsgálta (Zoffmann 1968, , , 2004a, 2007, 12

13 2011b, 2012a, 2012d). 6 Ezen kívül Lengyel ( , 1985a, 1985b, 1985c, 1986) a mórágyi, a zengővárkonyi, a villánykövesdi és a pécsváradi szériák csontmaradványain elvégzett szerogenetikai elemzései, valamint ugyanezeknek a sorozatoknak a paleopatológiai és a szájpatológiai vizsgálati eredményeit ismertető tanulmányok érdemelnek említést (Kollár 1948, 1960, Huszár és Schranz 1952, Schranz és Huszár 1962, Regöly-Mérei 1960, 1962, Bartucz 1966). A történeti embertan igen sokáig a taxonómiai analízis segítségével próbálta az egyes népességek, népcsoportok eredetét meghatározni, melynek alapján a lengyeli kultúra népességén belül az atlantomediterrán és a nordoid komponens dominanciáját állapította meg (Bartucz 1938, Nemeskéri 1961, Farkas 1975, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 2000, 2001). Zoffmann a viszonylag homogén villánykövesdi népességet atlantomediterrán jellegűnek határozta meg (Zoffmann 1968). Kiszely a pári-altacker-i szérián belül szintén e típus dominanciáját emelte ki, amelyben emellett protonordoid, atlantomediterrán-nordoid és nordoid-cromagnoid jellegű típusvariánsokat is talált (Kiszely 1973). A Csabdi-Télizöldesen élt népesség főbb taxonómiai jellegeit is részben e robusztusabb felépítésű mediterrán variáns képviselte (Köhler 2004). Az északi vagy nordoid-protonordoid elem jelenléte a kultúra névadó lelőhelyén, Lengyelen Virchow (1890) szerint tisztán, Malán (1929) szerint cromagnoid elemekkel keverten fordult elő. Ilyen jellegű koponyákat ismerünk még az alsó-ausztriai Wetzleinsdorf, Poysdorf és Poigen, valamint a szlovákiai Lužianky lelőhelyről (Ehgartner és Jungwirth 1956, Jungwirth 1967, 1977, Vlček 1961). A kultúra népességén belül a robusztusabb felépítésű mediterrán taxonba sorolható egyének mellett megtalálhatók a gracilis mediterrán típus képviselői is. A Zengővárkonyon és a Csabdi-Télizöldesen feltárt embertani anyagban a dolichokran koponyák egy része sorolható e típusba (Zoffmann , Köhler 2004), melyek mellett az alsó-ausztriai Bisamberg lelőhelyen feltárt nő koponyája képviseli még e taxont (Jungwirth 1956, 1977). A hosszúfejű embertani komponenseken belül az alacsony és széles arcú cromagnoid-a taxon szintén felbukkan a lengyeli népesség körében. Malán (1929) Lengyelen a nordoidok mellett az ő megjelenésükkel is számol. Zengővárkony dolichokran koponyáinak másik részén szintén e variáns jegyei voltak megfigyelhetők (Zoffmann ). Pári-Altacker lelőhelyen egy esetben nordoid jellegekkel keverten fordult elő (Kiszely 1973). Végül a 6 Ebből azonban csak 22 lelőhely 350 temetkezésének antropológiai vizsgálatának eredményei közöltek. 13

14 szlovákiai Lužianky taxonómailag elemezhető női koponyája részben szintén e típus jegyeit mutatta (Vlček 1961). Emellett szórványosan, de brachykran elemek is előfordulnak a Nyugat-Kárpátmedence késő neolitikumának embertani összetevői között. A zengővárkonyi sorozatban három egyén koponyája volt rövidfejű (Zoffmann ). A Balatonederics-Döme barlangban feltárt juvenis férfi a curvoccipital tarkóprofilú alpi típusba sorolható (Bernert és mtsai 2002). Alsó-Ausztriából a stillfriedi lelet képviselte szintén e variánst (Schürer v. Waldheim 1919), míg az Eggenburg lelőhelyen feltárt férfi koponyáját Ehgartner (1956) a planoccipital tarkóprofilú taurid (a német irodalomban "Glockenbecher") típusba sorolta, ez azonban erősen vitatott (Zoffmann 2001). E rövid áttekintés alapján a lengyeli kultúra népessége igen heterogén összetételű lehetett. Az egyes lelőhelyeken feltárt csontmaradványok taxonómiai meghatározásának bemutatása jól szemlélteti, hogy annak eredményei olykor nehezen értelmezhetőek, vagy akár ellent is mondanak egymásnak. Ennek okát részben a vizsgálatok alapját képező, a szubjektivitás által erősen befolyásolt morfológiai leírásokban, részben a meghatározások során alkalmazott különböző nomenklatúrák használatában kereshetjük. Ehhez még az is hozzájárul, hogy már az őskor legkorábbi szakaszaitól kezdve tapasztalható kisebb-nagyobb mértékű típuskeveredés, így egy-egy egyént nem lehet valamelyik taxonba egyértelműen besorolni. Fenti problémák kiküszöbölésére vezették be az objektívebb, metrikus adatokra építő összehasonlító biometriai módszereket, melyek segítségével már nem az egyes taxonok népességen belüli előfordulási gyakorisága, hanem a leletegyüttesek/népességek közötti összefüggések, kapcsolatok, adott esetben különbségek mutathatók ki (Zoffmann 1983, 1992). Így a mórágyi B.1 temetkezési csoport feldolgozása során Zoffmann már a hagyományos taxonómiai elemzés helyett a helyi fejlődéssel járó gracilizációs folyamatoknak legkevésbé kitett arcmagasság-méretek alapján különített el típusvariánsokat. Az Alekszejev és Debec-féle (1964) kategóriák által kifejezett metrikus jellegek felhasználásával három nagyobb jellegegyüttes előfordulását mutatta ki a szérián belül (A: magas, keskeny, leptomorph arcú variáns; B: alacsony, keskeny, leptomorph arcú variáns; C: alacsony, keskeny, eurymorph arcú variáns), melyek különböző arányokban, de megtalálhatók a lengyeli kultúra délkelet-dunántúli és alsó-ausztriai csoportjaiban is. Mórágyon ezek közül az utóbbi, eurymorph arcú (C) típusvariáns dominanciája tűnt ki. A metrikus adatösszehasonlítások alapján az egész lengyeli populációban és a mórágyi B.1 csoportot reprezentáló sorozatban is a jellegegyüttesek keveredése mellett figyelemreméltó, hogy az egyes változatok jól elkülöníthetőek voltak egymástól. Ez alapján Zoffmann nem 14

15 csak a B.1 temetkezési csoportra, hanem az egész mórágyi közösségre kiterjedő endogámiát feltételezett (Zoffmann 2004a). Ugyancsak a kraniometriai adatokra épül a Penrose-féle (1954) disztancia-analízis is, melynek segítségével Zoffmann főleg Közép- és Délkelet-Európa, valamint a Közel-Kelet, több mint 50 neolitikus és rézkori sorozatának bevonása és elemzése által négy nagyobb csoportot különített el (Zoffmann 1984, 1986a, 1992, 2004a). Az ún. "keleti csoport" tagjai az ukrajnai mezolitikus és neolitikus (Dnjepro-Donjec kultúra) szériák, melyhez szignifikánsan kapcsolódik az al-dunai Lepenski Vir kultúra sorozata. Az ún. "délkeleti csoport" magját a közel-keleti neolitikus és rézkori szériák alkotják, melyhez a délkelet-európai Gumelniţa- és Tripolje-, az alsó-ausztriai lengyeli kultúra, valamint a Kárpát-medencei badeni kultúra sorozatai csatlakoznak. 7 E déli, délkeleti eredetű konglomerátumon belül a legfeltűnőbb az alsó-ausztriai lengyeli széria jelenléte. Ez alapján felmerül ugyanis annak a lehetősége, hogy a lengyeli kultúra népességének összetevői között, annak különböző elterjedési területein más és más embertani komponenssel számolhatunk (Zoffmann 1984, 1986a, 2004a). 8 A harmadik, ún. "nyugati csoport" főleg németországi neolitikus sorozatokból áll, melynek tagjai erősebb-gyengébb szignifikanciával kapcsolódnak részben egymáshoz, részben az ún. délkeleti csoporthoz. Az említettektől élesen elhatárolódik a negyedik, az ún. "közép-európai csoport", melyet főleg Kárpát-medencei neolitikus szériák alkotnak: így a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának összevont sorozata a Nyugat-Kárpát-medencéből és Csehország területéről, a lengyeli kultúra sorozatai Aszódról, Mórágyról és a Dél-Dunántúlról, a tiszai kultúra összevont sorozata a Kelet-Kárpát-medencéből, a Vinča kultúra sorozata Hrtkovci-Gomolava lelőhelyről, és mint a csoport egyetlen földrajzilag e körön kívül eső tagja a középeurópai vonaldíszes kerámia kultúrájának a sorozata a németországi Bruchstedt lelőhelyről. 9 E "közép-európai csoport" leszámítva a németországi Bruchstedt temető jelenlétét, valamint a Rössen és Hinkelstein kerámiák sorozatához való laza kötődését sem dél/délkelet, sem nyugat vagy kelet felé nem mutat szignifikáns kapcsolatokat. Viszonylagos izoláltsága alapján feltételezhető, hogy a Kárpát-medence területén egy sajátos, esetleg még a 7 A csoport egyetlen nyugat-európai tagja az összevont Rössen és Hinkelstein kultúrák sorozata. 8 Újabb leletek bevonásával az alsó-ausztriai sorozat folyamatos bővítése nyomán némiképp módosultak az eredmények. Eszerint a továbbra is erős déli, délkeleti kötődés mellett már figyelemre méltó hasonlóság mutatható ki a közép-európai vonaldíszes kultúra bruchstedti temetőjével és összevont csehországi szériájával. A többi lengyeli sorozattal azonban ezek után sem mutatható ki semmiféle kapcsolat, mely alapján továbbra is feltételezhető, hogy Alsó-Ausztria területén olyan embertani komponenssel számolhatunk, mely a kultúra dunántúli népességéből hiányozhatott (Zoffmann 2004a). 9 A bruchstedti temető sorozatának e közép-európai tömbbe tartozása régészetileg mindenképpen magyarázatra vár. 15

16 neolitikum előtti időkre visszanyúló autochton lakossággal számolhatunk, melyet az újkőkor folyamán legalábbis a Penrose-analízis segítségével kimutatható külső etnikai hatás (migráció, infiltráció) semmilyen irányból nem ért. A dunántúli lengyeli kultúrában a régészetileg kimutatható déli, délkeleti impulzusok ezek szerint inkább kulturális, illetve gazdasági jellegűek lehettek (Jelinek 1973, 1978, Zoffmann 1986a, 2000, 2001, 2004a, 2005). Szathmáry (1980, 1981) a Kárpát-medence őskori népességeinek struktúrájára, valamint az egymást követő népességek továbbélésére vonatkozó összehasonlító tanulmányaiban többek között a Dunántúlon és az Alföldön egy időben élt lengyeli és tiszai kultúrák embertani jellemzőiben megfigyelhető eltérésekre hívta fel a figyelmet. 10 Emellett a lengyeli kultúra dunántúli, alsó-ausztriai, valamint morvaországi elterjedési területein feltárt leletek kraniometriai jellegzetességeiben is számos különbséget mutatott ki. 11 A lengyeli népesség antropológiai összetevőin belül megtalálható kifejezettebb archaikus formák (atlantomediterrán és cromagnoid elemek) jelenléte alapján a népesség déli eredeztetését ő is kizárta (a tiszai kultúra népében azonban feltételezte déli/délkeleti elemek részvételét). Az Alföldön a kora rézkorban megjelenő tiszapolgári kultúra és a dunántúli lengyeli populáció embertani összetevői között nagyobb mértékű hasonlóságokat mutatott ki, mint a késő neolit tiszai és a kora rézkori tiszapolgári népességek között, amit a Kárpát-medencén belüli, a rézkor elejére még intenzívebbé váló népmozgásokkal magyarázott. Guba és mtsai (1997, 2001) szerint a neolitikum népességeinek alakulásában két hatás figyelhető meg: az autochtonitás és a déli eredetű népcsoportok bevándorlása, mely az egyes periódusokban eltérő mértékben érvényesült. Az egész korszakra jellemzően a déli bevándorlók helyi népességekbe történő integrálódása, azaz az autochton lakosság dominanciája mutatható ki. Elemzéseik szerint a Kárpát-medence keleti és nyugati régiójában élt újkőkori népességek közti különbségek csak a korszak végére (a lengyeli és a tiszai kultúra kialakulásának idejére) csökkentek jelentősen. Kővári és mtsai (Kővári 2008, Kővári és mtsai 2000, Kővári és Szathmáry 2001, 2008) több tanulmányban foglalkoztak az egyes őskori népességek továbbélésének kérdésével. Elemzéseik jelentős különbségeket mutattak ki a lengyeli és tiszai népességek embertani jellegei között. Míg a tiszai kultúra népének kraniológiai arculata a kora rézkori tiszapolgári és a középső rézkori bodrogkeresztúri kultúrában csaknem azonos mértékben volt 10 Míg a tiszai kultúra férfi népességét közepesen alacsony agykoponya és keskeny homlok jellemezte, addig a lengyeli kultúrán belül a magasabb agykoponya és a szélesebb homlok előfordulása figyelhető meg. A nők körében ezzel ellentétes tendenciát figyelt meg. A továbbiakban az arc a tiszai kultúra esetében magasabb, az állkapocs szélesebb, a szemüreg alacsonyabb volt, mint a lengyeli népesség körében. 16

17 kimutatható, addig a lengyeli kultúra mintája meglepően magas százalékban jelentkezett a tiszapolgári kultúrában, mely Szathmáry (1980) korábbi megállapításait igazolja. Eredményeik szerint a kései neolitikumban új népelemek érkeztek a Kárpát-medencébe, melyet a különböző korszakok embertani anyagának kraniometriai jellegzetességeiben megfigyelhető markáns eltérésekre alapoztak. III. Anyag és módszer III.1. A lelőhely régészeti háttérének rövid áttekintése A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum megbízásából ben elkezdett Alsónyék-Bátaszéki feltárások során a Lajvér-patak mesterséges árkától északra, Alsónyék- Kanizsa dűlőben (M6 TO 010/B), és a medertől délre, Bátaszék-Malomrét-dűlőben (M6 TO 011) feltárt területek még más-más nevet kaptak. 12 A ben, immár a KÖSZ megbízásából folytatott leletmentések során a legjelentősebb feltárások Bátaszék-Mérnökségi Telepen (M6 TO 5603/1) és Bátaszék-56-os úton voltak (M6 TO 5603/1). 13 Az azonban csak a folyamatos terepbejárások és a négy év alatt végzett ásatások nyomán vált egyértelművé, hogy a bátaszéki csomópont környékén kutatott, különböző azonosítókkal ellátott ásatási felületek egyazon óriási kiterjedésű, a neolitikum időszakában intenzíven lakott lelőhely részeit képezik (Ódor 2007, Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Gallina és mtsai 2010, Bánffy és mtsai 2010, Osztás és mtsai 2012). Az egyes lelőhelyrészek legfontosabb adatait a 2. táblázat és a 4. ábra szemlélteti. Az egész lelőhely nagyjából É-ÉK-D-DNy-i irányban, közel másfél km hosszan nyúlik el. Legnagyobb szélessége 700 m, becsült területe m 2. A ténylegesen feltárt terület nagysága m 2. A lengyeli kultúra népe által preferált, magasabb fekvésű életterekkel ellentétben Alsónyék síkvidéken fekszik, melyet egykor vízjárta területek vettek körbe, ahol még a pleisztocénben kialakult ármentes teraszszigeteken telepedtek meg a különböző embercsoportok. A lelőhely a Tolnai Sárköz DNy-i részén található. Földrajzi elhelyezkedése a Dunántúli-dombság és az Alföld határán alapvetően meghatározza természeti környezetének kettős arculatát (Osztás 2008, Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b). 11 A dél-dunántúli régióval szemben az alsó-ausztriai és a morva lengyeli népességet kifejezettebb brachykrania, stenometopia és chamaekonchia jellemezte ben a 010/B lelőhely feltárását a MTA BTK-RI és az Archeosztráda Kft. végezte (ásatásvezető: Zalai-Gaál, Osztás; munkatárs: Szarka), melybe bekapcsolódott az Ásatárs Kft. (ásatásvezető: Gallina; munkatársak: Paluch, Somogyi). A 011 lelőhely leletmentése az Ásatárs Kft.-hez köthető (ásatásvezető: Hornok, Gallina; munkatársak: Somogyi, Varga). A 011 lelőhely D-i részének a feltárását ben a KÖSZ munkatársai folytatták (ásatásvezető: Majerik). 13 Ásatásvezető: Osztás; munkatársak: Boldog, Koós, Schultz, Szarka. 17

18 A feltárt nagy kiterjedésű területen a késő neolitikus lengyeli kultúra a legdominánsabb és a legtöbb objektumot produkáló korszak, de a kora neolitikus Starčevo és középső neolitikus közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának előfordulása szintén kiemelkedő fontosságú (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, Gallina és mtsai 2009, Bánffy és mtsai 2010). 14 Az értekezésben elemzett 010/B lelőhelyrészen a három ásatási évad alatt m 2 nagyságú területet kutattak meg. Ezen belül mintegy 6000 régészeti jelenséget azonosítottak, melynek közel 90%-a a lengyeli kultúra hagyatéka. A főbb objektumcsoportokat a temetkezések, az épületek, továbbá a különböző méretű és funkciójú egyéb települési objektumok képviselik, melyek a feltárt területen nem egyenletes sűrűségben fordultak elő. Az É-i, ÉK-i részén, a tartós megtelepedésre alkalmasabb magasabb térszinteken sűrűn és nagyjából egyenletes eloszlásban helyezkedtek el, míg dél felé haladva előfordulásuk egyre ritkásabb volt (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b). A temetkezések itt is, akárcsak a többi lengyeli lelőhelyen (Dombay 1960, Kalicz 1985, Zalai-Gaál 2001a, 2001b, 2002) a házak közötti területen, jól elkülönülő kisebb egységekbe, ún. sírcsoportokba rendeződtek (5., 29. ábra, CD melléklet), melyeket a régészeti kutatás általában rokoni egységekként határoz meg (Kalicz 1985, Zalai-Gaál 1988, 2001b, Peschel 1992, Siklósi 2010). 15 Egy-egy csoporton belül a halottak fektetésének és irányának kötött rendje figyelhető meg: egy-két kivételtől eltekintve azonos volt a sírok tájolása (Ny-K-i vagy K-Ny-i, illetve a fő irányoktól kismértékben eltérő). A továbbiakban a jobb vagy bal oldali fektetés sírcsoportonként változó dominanciája szoros összefüggést mutat az égtájaknak megfelelő irányítással. Mindez azzal a nagyon egységes szokással köthető össze, mely szerint az eltemetettek arca minden esetben délnek nézett. A csontvázak helyzete és az eltemetettek neme, illetve életkora között az adott régióban és korszakban még nem figyelhetők meg összefüggések (Farkas 1976, Siklósi 2010). A sírcsoportokon belül egymásra temetés, szuperpozíció ritkán fordult elő, amely egyfajta tervezettségről (pl. sírjelölés) tanúskodik. A halottak többségét szabálytalan, ovális alakú sírgödörbe temették el. Megtalálhatóak ugyanakkor azok a sírcsoportokon belül változó számban előforduló szokatlanul nagy (közel 2 2 m-es) és mély sírgödrök, amelyeknek a négy sarkában megfigyelt oszlophelyek alapján valószínűsíthető, hogy ezek egykori szilárd szerkezetű oldalfallal nem rendelkező 14 A későbbi korszakokból középső és késő bronzkori, kelta, római és népvándorláskori objektumokat tártak fel (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, Gallina és mtsai 2009). 15 Az ásatás összesítő alaptérképét (függelékben CD-n mellékelve) a szekszárdi Meridián Kft. készítette. A sírokról és a sírcsoportokról készült részletes elemző térképek elkészítésében Osztás és Réti nyújtott segítséget, melyet ezúton is hálásan köszönök. 18

19 sírépítmények maradványai lehettek (6. ábra). 16 Ezekbe a sírokba az itt élt közösség rangos tagjait temették el, amelyet nemcsak a sírgödör kialakításának különössége, hanem az igen gazdag mellékletek is jeleznek (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Zalai-Gaál és mtsai 2012). 17 Emellett megtalálhatóak a csoporton kívüli, magányos sírok is, amelyek a feltárt területen, egymástól kisebb-nagyobb távolságokban, elszórtan jelentkeztek. Előfordultak olyan, főként agyagnyerő- és hulladékgödrökből előkerült sokszor melléklet nélküli temetkezések is, melyek tájolása sok esetben eltért a Ny-K-i vagy K-Ny-i főiránytól és az eltemetettek arrcal nem a szokásos déli, hanem más irányba néztek. 18 A sírokba helyezett változatos kerámiamellékletek, viseleti- és presztízstárgyak a temetkezési szokások és a társadalmon belüli differenciálódás széles körű vizsgálatát teszik majd lehetővé. A több ezer síredény, hasított és csiszolt kő-, agancs- és csonteszközön kívül nagy számban fordulnak elő vadkanagyarból, Spondylusból, dentaliumból, csontból, rézből és malachitból készült viseleti tárgyak és ékszermellékletek. A különleges sírobjektumok közé sorolhatjuk azokat az edénytemetkezéseket, amelyekbe csecsemők, kisgyermekek maradványait helyezték el (Zalai-Gaál és Osztás 2009a), és azokat a sírokat, amelyekben feltételezhetően a koponyával történő postmortem manipuláció különböző formái figyelhetőek meg (Zalai-Gaál 2009). Emellett gyakran találkozunk szokatlan, vagy ritkán előforduló sírmelléklettel is, pl. vadkanállkapocs, vagy agyagmécses sírba helyezésével. Az emberi váz mellől több esetben kutyacsontváz, vagy kutyakoponya került elő. Előfordult néhány urnás hamvasztásos rítusú temetkezés is (3099., 3102., 3182., sírok), bár ezek között akad olyan, melynél bizonytalan a temetkezésként való meghatározás. 19 A ritka, különleges temetkezéseket és leleteket számos tanulmány ismertette (Zalai-Gaál és mtsai 2009, 2011a, 2011b, 2012). A lelőhely jelentőségét növeli, hogy cölöpszerkezetű, körülbelül 20 méter hosszú és 8-10 méter széles, hossztengellyel É-ÉNy-D-DK-i irányú házak maradványai is előkerültek. Ahogy a sírcsoportok létesítésével kapcsolatban, úgy a feltárt és eddig azonosított Forma, szerkezet, mélység, hosszúság és szélesség szempontjából 817 sírgödör volt vizsgálható, melyek közül 123 sarkain fordultak elő ilyen belső cölöplyukak (Zalai-Gaál és mtsai 2012). 17 Az alsónyéki feltárásokat követően 2010-ben a baranyai Borjádról, továbbá a somogyi Marcali-Halastóidűlő lelőhelyekről kerültek elő hasonló oszlopszerkezetes temetkezések, míg korábban hasonlóak nem voltak ismertek a lengyeli kultúra elterjedési területéről (Zalai-Gaál és mtsai 2012). 18 A rítus szempontjából kiemelkedő jelentősége lehetett az arc délre néző helyzetének, amely a lengyeli kultúra temetkezéseire mindenütt jellemző. Kérdés, hogy az ettől eltérő irány milyen jelentéssel bírhatott, a különbségtétel ugyanis vélhetően szándékos volt (Zalai-Gaál 1988). 19 A hamvasztás nem idegen a lengyeli kultúra népétől, bár mindig kisebb arányban fordult elő a zsugorított csontvázas temetkezéssel szemben. 19

20 oszlopszerkezetes épület elhelyezkedésében is valószínűsíthető valamiféle tervezettség. Az előkerült házalapok formája és méretei eltérő építési periódusokat sejtetnek (Osztás és mtsai 2012). Kutatásuk az építési technológia megismerését, az alsónyéki telepszerkezet elemzését, egy ún. háztipológia kidolgozását is lehetővé teszi, amely alapján a jövőben lehetséges lesz a házak, épületcsoportok relatív kronológiai rendszerének a kidolgozása, továbbá olyan kérdések tisztázása, hogy egy időben vajon hány házban laktak, stb. 20 A leletanyag többsége időben jól behatárolható, sok hasonlóság fedezhető fel Zengővárkony késői sírcsoportjaiból, továbbá a villánykövesdi, a pécsváradi és a mórágyi temetőkből feltárt kerámiával. Az eddigi adatok szerint a telep és a temető használata az átmeneti, Lengyel Ib horizont idején kezdődhetett, de a sírok 90%-a a kései, Lengyel IIa1-2 horizont idejéből származik. Zalai-Gaál feltételezése szerint ez az időszak párhuzamos lehet az Észak és Nyugat-Dunántúlon telepleletek alapján kimutatott Lengyel III periódussal, a szlovákiai Topolcsány-Szob, illetve bizonyos leletek alapján a Nitra-Broždany horizonttal (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Zalai-Gaál és mtsai 2011a). III.2. A vizsgálat anyaga Az Alsónyéken folytatott ásatások során összesen 2359, a lengyeli kultúra körébe tartozó temetkezés került elő. A sírok elhelyezkedése, a feltárási szelvény határaihoz való közelségük, valamint a terepbejárási adatok arra utalnak, hogy a feltáratlan területeken a még felderítetlen sírok száma közel annyi lehet, mint a jelenleg ismerteké. A lelőhely nagysága a feltárás, valamint a doktori iskolába történő jelentkezésem, illetve témaválasztásom kezdetén még nem volt ismert és az is csak jóval később derült ki, hogy a különböző nevű feltárási területek ugyanahhoz a késő neolitikus-kora rézkori telephez és a hozzá tartozó temetőhöz tartoznak (Zalai-Gaál és Osztás 2009, Gallina és mtsai 2010). Így viszont a teljes anyag feldolgozása antropológiai szempontból jelentősen meghaladta volna a doktori disszertáció adta időbeli és terjedelmi korlátokat. Ezért a feltárt temetkezések közül tanulmányomban az északi, ún. 010/B részen feltárt 862 sír embertani feldolgozásának eredményeit mutatom be. A lelőhely embertani anyagának antropológiai vizsgálata folyamatosan halad előre, a teljes széria feldolgozása, statisztikai módszerekkel történő részletes kiértékelése várhatóan még több év munkáját veszi igénybe Zalai-Gaál a sírok és leleteik relatívkronológiai és szociálarchaeológiai elemzését végzi. Osztás PhD értekezése a lelőhely településtörténete és épületeinek elemzése témakörében készül, Somogyi PhD dolgozata pedig az épületekhez kapcsolható agyagnyerő helyek és gödrök telepkerámiájának tipológiai és statisztikai elemzését tűzte ki célul. 21 A 010/B részen kívül nemrégiben fejeződött be az 5603/1 Mérnöki telep és az 56-os út elnevezésű lelőhelyrészek mintegy 500 temetkezésének a vizsgálata. 20