A Tiszai koronakerület

Átírás

1 Vármegyék és szabad kerületek 349 A Tiszai koronakerület Vladan Gavrilović A Tiszai koronakerületet Mária Terézia királynő június 28.-ai adománylevele hívta életre. Létrehozását úgy is értelmezhetjük mint a szerb granicsároknak nyújtott kárpótlást az ugyanez évben megszüntetett tiszai-marosi határőrvidék helyébe. A tiszai-marosi határőrvidék megszüntetéséről az 1741-es magyar országgyűlésen hoztak döntést. E koronakerület megalakulása nagy jelentőséggel bírt a szerbek számára hiszen lehetővé tette, hogy ne kerüljenek a megye és a magyar kamara közvetlen irányítása alá, melyek hatalma a 18.század során rendkívüli súllyal nehezedett a környék lakosságára. Ennek oka, hogy a bécsi udvar a 18. század közepétől a kamarai jövedelmek behajtását bérbe adta, ami igen kaotikus és szerencsétlen viszonyok kialakulásához vezetett. A kamarai jövedelmek bérlői maguk vagy mások nevében, a rend és a törvények teljes mellőzésével kényszerítették ki a lakosságtól az adót. Annak érdekében, hogy kielégítsék az állam iránt vállalt anyagi kötelezettségeiket és hogy maguk is meggazdagodhassanak, akár évente többször is behajtották az adót. A lakosságnak hasonló volt a helyzete a földesúri birtokokon is, de a megyei hatóságok is hajlamosak voltak túlkapásokra. Tartva az ilyen állapotoktól, a feloszlatott határőrvidék lakossága tömegesen az Orosz birodalomba és a Bánátba távozás mellet döntött. Látva a lakosság (szerb határőrök) számának megcsappanását, az uralkodónő határozatot hozott egy privilégizált körzet megalakításáról, amely maradásra ösztönözhetné az emutett populációt - e meggondolás miatt jött létre a tiszai koronakerület. Az közötti fennállása során a koronakerült három oklevelet kapott. Ezek szabályozták a magyar kamara iránti viszonyát és

2 350 Vladan Gavrilović: A Tiszai Koronakerület körülírták a kerület lakosságának előjogait. Az első diploma 1751-ből, a második 1774-ből, a harmadik pedig 1800-ból származik. Az első két adománylevél magyar nyelven megjelent a Bács - Bodrogh Vármegyei Történelmi Társulat 1890-es évkönyvében, a három privilégió latin változatát a Vajdasági Levéltárban őrzik Újvidéken, míg a harmadik diploma eredeti példánya a Zentai történelmi levéltárban található meg. Külön figyelmet érdemel a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia karlócai levéltári részlegében fellelhető első oklevél szerb (ún. szlavenoszerb) és latin átirata. Az előjogok 14 tiszamenti települést érintettek: Martonos, Kanizsa, Zenta, Oстpoвo, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Szenttamás, Túrfia, Földvár, Csúrog, Goszpodince Ó- és Új Kovily. A koronakerület székhelye Óbecse volt. A kerület kiterjedése 1769-ben csökkent, mivel négy helységet (Goszpodince, Csurog, a két Kovilj) az újonnan alakított sajkás zászlóalj területéhez kapcsoltak. Az említett oklevelek beleilleszkednek a magyar közjogi viszonyokba. Nem szándékunk az oklevél diplomatikai elemzése, mindöszsze a diszpozíció azon pontjaival szeretnénk foglalkozni melyek a kerület közigazgatási, gazdasági és jogi viszonyait határozzák meg. A koronakerület jogi helyzetét az 1751-es privilégium első pontja határozta meg. E szerint a volt (szerb) határőrök soha nem rendelhetők magánföldesurak vagy a megye joghatósága alá, hanem szabadok maradnak a magyar kamara joghatósága alatt. Ez a rendelkezés biztosította azt, hogy - habár a koronakerület de facto a Bács-Bodrog megye területén helyezkedett el, de jure kiemeltetett a megye juriszdickiója alól és a magyar udvari kamara alá rendeltett, a közvetlen adminisztrálását viszont a Zomborban székelő bácskai kamarai igazgatóság végezte. Jogi szempontból érdekes még a privilégium harmadik pontja, mely kimondja, hogy a kerület előzetes engedélye nélkül tilos a kerületbe történő betelepedés. Arra hivatkozva, hogy a tiszai koronakerületben nagyon sok szabad, kihasználatlan földterület található, továbbá, hogy megengedhetetlen miszerint egyes marhakereskedők jelentéktelen értékű adó ellenében több ezer hold nagyságú legelőket használjanak, maga a Kamara csakhamar megszegte az emutett rendelkezést és serkentette a terület kolonizációját. A kolonizációnak politikai jellege is volt. A szerbek ugyanis úgy vélték, hogy e földeket mint valamikori határőrök, a múltban szerzett érdemeikért kapták a bécsi udvartól, tehát kizárólag a szerb nemzetet illetik meg. Ezt az érvelést a

3 Vármegyék és szabad kerületek 351 Magyar kamara és más magyar kormányszékek sem tudták elfogadni, így a betelepedés folytán jelentősen megváltozott a kerület etnikai összetétele. Ez nem eléggé szembetűnő a bácskai kamarai uradalmakat (beleértve a Tiszai koronakerületet is) felölelő 1764-es lakosságösszeírás adatai alapján, mégis, a koronakerületbe történő intenzív betelepedés tényét jól tükrözi az a tény is, hogy a kamarai uradalmak összlakosságából (72.466) an (23,1%) a Tiszai koronakerület területén éltek. A kolonizáció jellegéről képet alkothatunk a községekben megválasztott képviselőkkel (Selectarum Comunitatum) kapcsolatos 1768-as adatok alapján is. Ezekből kitűnik, hogy a betelepült magyarok száma kiegyenlítődött az eredeti szerb, határőr lakosság számával - elsősorban a kanizsai, zentai és adai községekben. Meg kell jegyeznünk, hogy a valamikori szerb határőrök a katonai határőrvidéki élet során gazdaságilag megerősödtek, míg az újonnan jött kolonisták nem kaptak gazdasági jellegű kedvezményeket. Nem kaptak kész házakat, marhát sem vásárolhattak kedvező áron és nem részesítették őket adókedvezményekben sem. Új életüket mindössze azzal kezdhették amit az előző lakhelyükről sikerült magukkal hozniuk. A betelepülők többnyire meglehetősen szegények voltak, amiről legjobban a koronakerület "gazdáinak" közötti öszszeírásai tanúskodnak. Példaként említhetjük Becsét, ahol 1760-ban 98 szerb gazdát írtak össze, evvel szemben egyetlenegy magyar gazdát sem ben amikor a szerb gazdák száma elérte a 105-őt, két magyar gazdát is összeírtak ban az arány a következő: 191 szerb, illetve 27 magyar, 1778-ban 228 szerb és 83 magyar gazda szerepelt az összeírásban. Mindezt azért érdemes kihangsúlyozni, mert ezáltal szembetűnőbbé vállié a Habsburg udvar kettős mércéje a német és magyar telepesek esetében: míg a magyarok majdnem semmilyen kedvezményben nem részesültek addig a bácskai német kolonisták - elsősorban a 18. század hetvenes és nyolcvanas éveiben - nemcsak gazdasági jellegű kedvezményekben részesültek (kisebb adóterhek, jószág az államtól), hanem építőanyagot vagy anyagi támogatást is kaptak a házépítéshez. A nem szerb telepesek érkezése kezdetben bizonyos feszültséget váltott ki "a honos szerb lakosság" köreiben, melyek a későbbi évtizedek folyamán, szerencsére feledésbe merültek.

4 352 Vladan Gavrilović: A Tiszai Koronakerület A kerület adminisztratív berendezését a privilégium több pontja szabályozta. Rendelkeztek a községi elöljárók és az esküdtek szabad megválasztásáról, továbbá önálló 12 tagú bíróság felállításáról, melynek tagjait a kerület községei választották; a privilégium meghatározta a kerület külön kamarai-uradalini igazgatását, létrehozta a vegyes kerületiuradalmi bíróságot, melyet a kerületi bíróság és a megyei bíróság tagjai alkottak. Az oklevél előírta, hogy a lakosok kötelesek az uradalomnak átadni minden gabonaféle 1/8-át, ugyanakkor előirts mentességüket bármilyen további járadék és robot alól, és kimondta az italkimérés szabadságát, egész évben. Ki kell emelni a privilégium 17. és 18. paragrafusát. Az előbbi a kerület lakossága számára megerősíti a szerb egyházi privilégiumok érvényességét, míg az utóbbi Becsét, Zentát és Kanizsát kamarai városok rangjára emeli, heti piac és évi vásárok rendezésének a jogával. "A mezővárosok közül a kamarai mezővárosok rendelkeztek a legnagyobb fokú szabadalmakkal. A kamarai mezővárosokon kívül léteztek egyházi illetve püspöki mezővárosok, valamint a helyi világi földesurak mezővárosai - a több szabadsággal rendelkezők önállóan választhatták meg elöljáróikat és bizonyos szabályrendeleteket is alkothattak"... A kontribúció összegét az 1751-es összeírásnak megfelelően évi forintban rögzítették, ami a kerület fennállása alatt nem változott jelentősebb mértékben. Legnagyobb adó Zentát (2457 ft), Becsét (1970 ft), Ostrovót (1868 ft) és Szenttamást (1848) terhelte. Az említett forint a katonai és uradalmi szervek között oszlott meg, avval, hogy a nagyobb része a hadsereget illette meg. Az oklevelek szerint a kerület földjének egyedüli tulajdonosa az uralkodó volt kinek érdekeit közvetlenül a Magyar királyikamara érvényesítette. A parasztok a földet csak használatra (művelésre) kapták. A földterületek rendezésének alkalmával (1764, 1784, 1796, 1796, 1814, 1829) a Kamara számára nagy nehézségeket okozott a katonai határőrvidék fennállásának idejéből örökölt földhasználati mód. Arról van ugyanis szó, hogy a határőrök közt nem osztottak szét meghatározott nagyságú földterületet, hanem mindenki akkora területet foglalt amekkorára szüksége volt. Az említett földfoglalásos rendszerből és hagyományos kétnyomásos gazdálkodásból származott a Kamara legtöbb gondja a Kerület egész fennállása alatt. Az emutettek következménye a rendelkezésre álló földek alacsony kihasználási foka volt. Ezt

5 Vármegyék és szabad kerületek 353 tükrözik az 1787-es összeírás eredményei is, melyekből kitűnik, hogy a szántók az összes földterület ( ) mindössze 1/6-át képezték ( hold) míg a 5/6-a a rétek, legelők, mocsarak és nádasok között oszlott meg. Legtöbb szántófölddel Zenta (6.131 hold), Szenttamás és Becse (mindkettő közel holddal) rendelkeztek. A kerület elsődleges mezőgazdasági termékét gabonafélék képezték, míg kukoricát, burgonyát, viszonylag későn, a 19.sz. közepén kezdték termeszteni - igaz egyre növekvő részaránnyal. A dohány termelése a 19. század elején honosodott meg, az amerikai kontinensen lejátszódott események hatására: az amerikai függetlenségi háború befejeztével megszűnt a virginiai dohány Európába importálása. A tiszai koronakerületben a dohányt csongrádi és Szeged környéki kertészek honosították meg, először Kanizsán, majd Zentán és Óbecsén. A földek trágyázása nem volt szokásban mivel úgy tartották, hogy erre nincs szükség, illetve hogy míg ugarban hagyják, a föld megpihen és a rajta legelésző állatok maguk is trágyázzák. Ami a marhaállományt illeti igen nagy eltérések mutatkoznak, például az 1828-as adóösszeírás adatai és más források, pl. végrendeleté, hagyatéki tárgyalások adatai közt. Úgy tűnik, az adóalapul szolgáló jószág összeírásakor a gazdák letagadták vagyonuk nagyobb részét. Szemléletes példája ennek Becse, ahol az emutett összeírás szerint háztartásban mindössze 564 ökör és 406 tehén volt, ami hihetetlenül alacsony szám. Emellet szól két adat, százholdas birtokkal rendelkező gazda marhaállományának száma az adóösszeírás tükrében és a hagyatéki tárgyalásuk esetén: az adóösszeírás szerint egyiküknek sem volt sertése, ugyanakkor a hagyatéki tárgyalás szerint számuk meghaladja a nyolcvanat. Hasonló a helyzet a birkák esetében, az öszszeírásban 100-at jegyeztek, a végrendeletben viszont kereken 800-at. A privilégium a tiszai koronakerület számára italmérési jogot (pálinka és sör) biztosított. E jogot a Kerület az július 3.-ai keltű Zomborban megkötött szerződéssel Petnoffer sörfőzőnek adta bérbe. Általa Petnoffer a Kamarának és a Kerület magisztrátusának fizetendő évi bérlet és azon kötelezettség ellenében, hogy Becsén sörgyárat építtessen a tiszai koronakerület területén kizárólagos jogot kapott a sör és pálinka mérésére. Az 1756-ban alapított becsei sörgyár a Habsburg monarchia déli végeinek legrégibb gyárai közé tartozik és alapításának ténye arról

6 354 Vladan Gavrilović: A Tiszai Koronakerület tanúskodik, hogy Dél-Magyarország iparának fejlődőse már a 18. század közepén megkezdődött.