Három arabeszk a nyelvészetről 1

Átírás

1 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ Három arabeszk a nyelvészetről 1 A nyelv nyelv. A nyelv beszél. (M. Heidegger) A nyelvész pedig a nyelvvel foglalkozik. Ez igen egyszerű nek látszik. Valój ában azonban a nyelvvel kü lönböző előfeltevésekből l kiindulva, kü lönböző módszertani alapokon lehet foglalkozni. Úgy vélem, hogy ma a nyelvészek lényegében három eltérő módon közelítik meg a nyelvet. Az alábbiakban ezeket a megközelítéseket nemzetközpontú, elmeközpontú és használatközpontú nyelvészetnek nevezzük, bár az említettek helyett a nyelvművelés, a szerkezeti (elméleti) nyelvészet és a szociokulturális nyelvészet (társasnyelvészet) megnevezések is használhatók. Tanulmányom tárgya ennek a három megközelítési módnak a körü lírása azaz nem célom a mai nyelvtudomány ágainak valamifé le osztályozása. 1. Nemzetközpontú nyelvtudomány Ha egyszer a nyelvész szó a magyar köznyelvben alapértelmezésben nyelvművelő jelentésű, akkor nekünk is a nyelvápolói és nyelvgondozói tevékenység elemzését illik első helyre tennünk. Mivel a nyelvművelés mérvadó specialistái többször is kifejtették, hogy a norma gondozása nemzeti ügyünk, a nemzetközpontú nyelvtudomány megnevezést a nyelvművelés önelnevezésének kell tekin- teni (vö. pl. Grétsy 1993, 1998). Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a nyelvi norma terjesztése, hegemóniájának biztosítása tudományos tevékenység-e. Gombocz Zoltán ( ) például éles határt húzott a nyelvtudomány és a nyelvművelés közé (Gombocz 1931), egy másik nagy nyelvtudósunk, Laziczius Gyula ( ) pedig így fogalmazott: A nyelvtudomány nem nyelvművel és, a nyelvm űvel és nem nyelvtudom ány (Laziczius 1939: 133). Ezért az alábbiakban a nyelvművelés nemzetközpontúzpontú ságáról és tudományosságáról egyaránt szólnunk kell. Európában a romantika korától különös hangsúlyt kap az a gondolat, hogy a nyelv egysége és a közös eredet a nemzetet összetartó legfontosabb erő. Sokan úgy vélték, hogy a nemzet egységének záloga a nyelvi egység, azaz a nemzeti nyelvbe özönlő idegen elemek, a szakadár területi nyelvváltozatok és a radi-

2 12 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ kálisan újító csoportnyelvek a nemzet politikai egységét bomlasztó tényezők. Tudjuk azonban, hogy a világ államainak zöme nyelvileg nem egységes, azaz a határokon belül több nyelv, illetve ugyanazon nyelv több változata él egymás mellett. Olaszország nyelvi sokszínűsége például közismert, de Franciaországban sem más a helyzet. Történetileg még inkább igaz ez: egy 1790 táján született felmérés szerint a 25 millió francia állampolgárnak negyede vagy harmada nem vagy alig értette a sztenderd (párizsi) franciát, mert anyanyelvként sajátos nyelvjárást vagy különálló nyelvet beszélt, pl. provánszit, gascognit, katalánt, korzikait, elzászi németet, flamandot, bretont vagy baszkot (Grau 1985: 19). Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy Olaszország, Franciaország vagy akár Kína nem afféle régiókra forgácsolódott kis államocskák, akkor belátható az is, hogy a központi nyelvi norma hegemóniája nem előfeltétele a nemzet politikai egységének. A nyelvi egységnek főként szimbolikus jelentősége van. Az embert az anyanyelvéhez szenvedélyes érzelmek fűzik, de ennek ellenére sem igaz az, hogy a nemzeti egység záloga a nyelvi egység lenne óta Magyarország hivatalos nyelve a magyar. A határokon belül a nyelv fennmaradását és kizárólagosságát nem fenyegeti sem a külső ellenség fenekedése, sem pedig a belső ellenség (így pl. a suksükölők) ármánykodása és cselszö- vénye. A nyelvi megosztotts ág és fenyegetettség témája m égsem kerül le a napirendről. Nyelvünk úgymond olyan, mint a szirteken széttörni készülő hajó, nyelvművelőink pedig olyanok, mint a világítótornyokban szolgálatot teljesítő őrök (MNy 1997: 389). Van olyan vélemény, miszerint a nemzeti nyelvi norma (köznyelvi norma, médianorma stb.) érvényre juttatásához és gondozásához való viszony politikai kérdés, vö. pl. Balázs (2000: 15): Amikor tehát az igényes, a lehető legnagyobb megértést, egyúttal nyilvánosságot jelentő médianorma mellett érvelünk, akkor éppen a polgári nyilvánosság, a demokrácia szellemében járunk el. Úgy vélem, hogy ez éppen a participációs (részvételi) demokrácia egyik fontos nyelvi kritériuma.... Aki pedig ezt az egyéni szabadság, az önkifejezés egyébként tisztelnivaló értékeivel érvelve tagadja, s a médianormát ezekkel állítja szembe, azonkívül, hogy demagóg, a társadalmi együttműködésben kíván zavart kelteni. Legyen szabad Balázs Géza véleményével szemben az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékét vezető professzorról van szó tiszteletteljes ellenvéleményünket kifejezni. A zavarkeltés eredménye feltehetően a zavar, a dolgok természetes rendje pedig a nyelvművelők vélelme szerint az, hogy a nyelv kérdése nem pusztán a nyelv kérdése: a nyelvi norma ápolása a nemzeti önvédelem eszköze. Ha a norma gondozásának (azaz a nyelvművelésnek) nincs nemzetmentő társadalmi jelentősége, akkor a norma gondozójának (azaz a nyelvművelőnek) sincs. Ha a tanulmányunk mottójában hivatkozott (liberál-heideggeriánus) die Sprache ist Sprache koncepció befurakodna a magyar közgondolkodásba, akkor

3 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 13 ennek a nyelvművelők számára a teljes presztízsveszteségen túl gazdasági következményei is lennének. A norma gondozói számára kínálkozó munkalehetőségek megcsappannának: nem lehetne (szerény díjazás fejében vagy akár társadalmi munkában) szakértői véleményeket kiadni, a médiában szerepelni, nyelvművelő tanfolyamokat vezetni, mikrofonengedélyeket aláírni és tudományos alapon eldönteni, hogy jogosult vagyok-e leányomnak a hivatalos jegyzékben nem szereplő Csermely keresztnevet adni. A nemzeti nyelvi norma ápolásának jelentősége tehát (feszes ábécérendben haladva) három szóban foglalható össze: pénz, pozíció, presztízs. Úgy vélem, hogy a rádióhallgató dolga az, hogy beírjon a rádióba: Suhajda Emőke képtelen egy épkézláb mondatot mondani, palócosan beszél, néha még selypít is, az adásszerkesztő dolga pedig az, hogy eldöntse, hogy mit kell az ilyen hallgatói levelekkel kezdeni. Úgy vélem, hogy nem tekinthető normális esetnek az a világ országaiban csaknem példátlan gyakorlat, hogy utónevet a szülők alapvetően egy jóváhagyott listából választhatnak (vö. a évi 17. törvényerejű rendelet és az ezt módosító évi 45. törvény). Úgy vélem, hogy nem liberális vagy netán anarchista politikai állásfoglalás az, ha erről a dologról másképpen gondolkodunk, mint nyelvművelők. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyelvművelés jelenségének valóban van politikai vetülete is. A nyelvművelésnek tömegbázisa van: a nyelvművelői javak széles fogyasztói réteg számára keresett árucikknek minősülnek Magyarországon, Franciaországban, Németországban és sok más országban. A konzervatív értékekre fogékony, feltörekvő középréteg létezése magyarázza azt, hogy a Duden Kiadó Nyelvi Tanácsadó Kö özpontj ába (Sprachberatungsstelle der Dudenredaktion) ma is évi mintegy húszezernyi telefon és levél érkezik. Németország első népi nyelvművelő egyesülete az 1885-ben alapított Der Allgemeine Deutsche Sprachverein volt ( Deutsche Sprachverein néven), amelynek lapja a Zeitschrift des Allgemeinen deutschen Sprachvereins 1925-től Muttersprache c. jelent meg. Egy múzeumigazgató alapította, és olyan nyelvtudósok tartoztak a tagjai közé, mint Friedrich Kluge vagy Otto Behaghel. Mindazonáltal nem volt tudósi szervezet: tagságának kétharmada a kereskedőiiparosi középrétegbe tartozott (1886-ban 6500, 1915-ben , 1930-ban tagja volt). A szervezet fő feladatának az idegen szavak németesítését tar- totta, de valamifé le középosztálybeli, a jobboldal irányába ába sodródó társadalmi mozgalom is volt. A University of Bristol által 2003 áprilisában rendezett Nyelvi purizmus a germán nyelvekben (Linguistic Purism in the Germanic Languages) c. konferencián több előadó is megpróbálta értelmezni a (szélső)jobboldali eszmeiség és a nyelvművelés korrelációj át. Jim Walker előadása például szerelmi viszony -nak (love affair) nevezte ezt a kapcsolatot ( Úgy vélem azonban, hogy Walker adósunk maradt azzal a kézenfekvő megfigyeléssel, hogy a nyelv dolgainak erős

4 14 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ kézben tartását nem csupán a jobboldali eszmeiségű középréteg tartja tökéletes megoldásnak, hanem a politikai színpad másik oldalán álló, rendpárti egyéneknek is tetszik az, ha nem a sok zavaros fejű liberális dönt az olyan nagy horderejű kérdésekben, mint egyen vagy egyék. Ha a német nyelvmű velés és a jobboldal viszonyát szerelmi viszony -nak nevezzük, akkor szólnunk kell egy nagy szerelmi csalódásról is ban az történt ugyanis, hogy a Sprachverein vezetője k éréssel fordult Hitlerhez: mellőzze a Führer az olyan idegen szavakat mint Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, Sterilisation, hogy a vezér gondolatait a nép még jobban érthesse és azok még népközelibbé (volksnah) váljanak. A Sprachverein ekkor már gőzerővel munkálkodott azon (vö. Muttersprache 1933), hogy elfoglalja a neki megfelelő helyet a harc frontján (den Deutschen Sprachverein in dieser Kampffront an der richtigen Stelle einzuschalten), illetve, hogy a Sprachverein a német nyelv rohamosztagává válhassék (SA unserer Muttersprache). Mozgalom indult a boltok cégtábl áinak, az étlapoknak, a pályaudvarok, terek, sportegyesületek neveinek, a köztéri reklámplak átoknak a n émetesítéséért. Göring birodalmi marsall rokonszenvezett az idegen szavak és használóik lefü lelésének és megregulázásának gondolatával, de Goebbels május 1-jén a Reichskulturkammer ülésén váratlanul megdorgálta a párt nyelvi rohamcsapatát. Ezért a Sprachverein vezetésének 1937-ben Stuttgartban nyilvános önkritikát kellett gyakorolnia. Sziszegve bár, de kimondták, hogy most már aztán ideje megálljt parancsolni a szertelen németesítgetésnek és nyelvgyártásnak (haltlosen Verdeutscherei und Sprachschöpferei ), illetve, hogy nagy tévedés a hazafias érzületet pusztán az idegen szavak használata alapján megítélni (Beurteilung vaterlä ndischer Gesinnung nach dem Fremdwörtergebrauch). Az 1937-es stuttgarti közgyűlés nagyreferátuma, Ewald Geissler A nyelvművelés mint faji kötelesség (Sprachpflege als Rassenpflicht) c. előadása immár helyesen azonosította a német nyelv igazi ellenségeit. Geissler úgy látta, hogy a német nyelv Thomas Mann, Feuchtwanger, Stefan Zweig és más ilyen személyek írásai nyomán való megbomlása (Zersetzung) miatt időszerű vé vált bizonyos felészakiasítás s (Aufnordung ). Alfred Götze, a jeles germanista és fegyvertársai is rámutattak, hogy a fő ellenség a német nyelvbe furakodott zsidó elem. És újra helyre állott a német politika és a nyelvművelés már-már elveszettnek hitt harmóniája. Mi is az a nemzeti nyelvi norma és kik a hordozói? A norma szó két különböző dologra utal. Minden beszélőközösségben létezik valamifé le, a helyességre vonatkozó, spontán megegyezés, nyelvi konszenzus azaz közösségi norma. Ezt a hallgatólagos konszenzust sokszor központilag is kodifikálják. Ennek eredménye az intézményes (akadémiai) norma, amely a közösségi normán alapul, de általában kevésbé toleráns a változatokkal szemben. A spontán norma változásait az intézményes norma mindig némi késéssel tükrözi ez a rugalmatlanság pedig mindig több-kevesebb feszültséghez vezet. A két norma viszonya dialektikus, vagyis a spontán és az intézményes norma kölcsönösen

5 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 15 hatnak egymásra. Az intézményes norma képviselői a nyelvművelők, akik módosítani próbálják mindazoknak a nyelvhasználatát, akik nem a kodifikált akadémiai nyelvszépség szabályainak megfelelő módon írnak és beszélnek, tehát vagy a spontán közösségi normát követik, vagy egy annál szűkebb nyelvhasználati csoportnormához igazodnak. A spontán közösségi normát követi például az, aki a helyes Nyelvtanulá ás v égett ment Angliába helyett a helytelen Nyelvtanu- lá ás miatt ment Angliába típusú szerkezetet használja. A spontán közösségi normától eltérő, régiónként is változó csoportnormát követi az, aki a Fé lek, hogy elhalasztják szerkezet helyett a Fé lek, hogy elhalasszák szerkezetet használja. A nyelvművelők által vállalt harmadik feladat a beszéd alkalomszerű és esetleges kisiklásainak éber szemmel való figyelése. A véletlenszerű kisiklások és nyelvbotlások kipellengérezése azonban elméletileg megkérdőjelezhet ő feladat. Mondhat például valamit egy gimnazistáról, ha érettségi dolgozatában M óricz háromrészes Erdély trilógiáj á -t emlegeti (talán nem tudja, hogy a trilógia három részből áll), de ez mégsem a magyar nyelvkö öz öss éget é rintő kérdés. Az egyedi és a rendszerszerű jelenségek közti határvonal megvonása alapvető módszer- tani megkü lönböztetés (lenne). Mi a létjogosultsága a nyelvi norma gondozásának, a nyelvművelésnek, illetve magának a normativitásnak a nyelvészetben? A nyelvészek meg szoktak különböztetni preskriptív (normatív, előíró) és deskriptív (tisztán tényleíró) megközelítési módot. Egyesek eleve tudománytalannak minősítik a preskriptív megközelítést, de belátható, hogy valójában a normativitás és a tudományosság között nincs kapcsolat. Egy leírás tudományossága ugyanis csak attól függ, hogy a tényekről mennyire kimerítően és pontosan ad számot: ebből pedig a csatolt értékítélet semmit nem vehet el igaz, semmit nem is adhat hozzá. A nyelvleírás preskriptív/deskriptív minősítése helyett egyébként inkább a normativitás fokozatairól kellene beszélni. Egy idegen anyanyelvűek számára írott nyelvtannak például preskriptívebbnek kell lennie, mint ugyanazon nyelv akadémiai nyelvtanának. Tévedés tehát azt állítani, hogy a preskriptív (normatív) jelleg eleve kizárná a tudományosságot. Nyilván nem azonos például a Morális Lény fogalmi megközelítése, magatartásának objektív leírása, illetve ezek értékelése és az erkölcsös viselkedés normáinak megszabása, de egy objektív és rendszeres etikai leírás (deskripció) nem veszíti el az értékét amiatt, mert az olvasóit a helyes viselkedés normáinak követésére szólítja fel (preskripció). Azt sem állítom, hogy az etikai normák közvetítése haszontalan lenne, amiként a nyelvi nevelésnek, a társadalmi presztízzsel rendelkező, kifinomultabb és bonyolultabb nyelvváltozatok terjesztésének a jelentőségét sem vonom kétségbe. Úgy vélem azonban, hogy a létező nyelvművelés nem járul hozzá a szocializáció minőségének a javításához, a nyelvileg hátrányos helyzet és más hasonló társadalmi probléma megoldásához. Az ingyenesen hívhat ó zöldszám -ot ingyenesen hívhat ó szám -ra vagy zöldszám -ra javítani affé le kellemes úri passzió. Ez talán lehet az anyanyelvi nevelés ízesítésére szolgáló fű szer, de nem

6 16 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ maga az anyanyelvi nevelés. Sokunk számára ismert például a babfő zelék és a babérlevél közötti (igen intim) kapcsolat, mégis meglepődnénk, ha valaki a babérlevelet babfő zeléknek nevezné. Tátódjék hát el a száj annak hallat án is, hogy a létező nyelvművelés anyanyelvi nevelés lenne! Úgy vélem továbbá, hogy létező nyelvművelők által használt fordulatok a nyelv őrzésé -ről, védelmé -ről, rontásá -ról, szennyezésé -ről fennhéjázóak és sértőek azokra nézve, akiknek a nyelvi kultúráját úgymond emelni kívánják. A nyelv rendületlen védelmezőjének öntudata és az ezzel járó honfiúi/honleányi pátosz elnyomja az eltérő nyelvváltozatot használó másik ember iránti tiszteletet. Metaforaválasztása szerint a nyelvművelő olykor huszár, aki védi a nyelvet és harcba száll annak ellenségei ellen, kertész és földmíves, aki kiirtja a nyelv testén tenyésző gyomnövényt (avagy nyesegeti a nyelv vadhajtásait), de lehet felcser is, aki operál és purgál, legyőzi a betegséget és kivágja a rákos kelevényt. A kedvező társadalmi megítélésű formák terjesztése nem szükségszerűen jár együtt a beszélő nyelvváltozatának megbélyegzésével, a vulgáris, műveletlen, kigyomlálandó címkézéssel, de a létező nyelvművelésben mégsem a melléültető, hanem a növényirtó jelleg dominál. A hozzáadó és a felcserélő pedagógia különbségéhez vö. Lanstyák (1994) és Kontra (2003). Harmadrészt, úgy vélem, hogy a létező nyelvművelés arány- és kortévesztése nem véletlen. Platón 2 (Állam 409bc, 477b) szembeállítja az episztemikus és az empirikus tudást, azt mondván, hogy a tárgy természete dönti el, miről lehet csak véleményünk (doxa), illetve tudásunk (episztémé). Az első fennmaradt európai nyelvtan, Dionüsziosz Thrax műve a tárgyát a költők és prózaírók szokásos nyelvhasználatának empirikus ismerete -ként határozta meg. Ezzel a grammatikai mesterséget egyszerűen a tapasztalat és jártasság szintjével jellemezhető gyakorlati tudás kategóriájába sorolta: ami az elvek és racionális összefüggések ismeretén alapuló tudás (episztémé) ellenpárja (vö. Állam 409b, 422c, Törv. 720b, 857c, Gorg. 463b és Arisztotelész Metaph. 981a2, Nik. Eth. 1139b.). Egy régi kommentár szerint Dionüsziosz Thrax azzal, hogy empirikusnak nevezte a grammatikai mesterséget, lejáratta azt, mert az empíria elvi alap nélküli foglalatosság (vö. Hilgard 1901: ??). Ezt a szót az orvosokra használják, akik elvek nélkül (aneu logou) kezelik a betegeket. Tudják, hogy egy gyógyszer hat a fekélyre, de ha megkérdezzük, hogy miért, akkor zavarba jönnek. A grammatikában viszont minden a szükségszerű szabályosság elvén alapul (meta logou kai tész deouszész analogiasz kanonizei). Ez a régi kommentár jól mutatja, hogy milyen régi hagyománya van a nyelvészetben az empirikus és az episztemikus tudás közti határvonal elmosásának, a nyelvi helyesség körüli ködösítésnek. Értelmetlen ugyanis azt állítani, hogy bárkinek a nyelvhelyességi ítéletét a nyelv géniuszának tudományos elemzése motiválná, mert a helyesség nem egyszerűen a nyelv elvont, belső természetéből, hanem a használatából következő tulajdonság. Talán olykor lehet egy nyelv belső, mélyebb logikájá -ról beszélni,

7 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 17 de ez mindig valamiféle, a mérvadó beszélők nyelvhasználatához képest létező racionalitás, pl. az adott nyelvben szokásos kifejezésekhez képest lehet valamit terjengős -nek minősíteni. Az ama fa alatt vagy azon fa alatt, illetve az az alatt a fa alatt szerkezetek közötti választásunk egyszerűen azon alapul, hogy ma az utóbbit szokás használni. Botorság lenne, ha valaki az előbbi kettőt jóval frappánsabbnak és logikusabbnak nevezné, mint a terjengős az alatt a fa alatt szerkezetet. A nyelvész ítélete nem a jól megalapozott elméletből, azaz a nyelv szerkezetének elmélyedő tudományos búvárlatából indul ki (Papp 1939: 18). Elmélkedik, elmélyed, sőt olykor tán búvárkodik is, de a nyelvész sem tud mást, mint a laikus: megfigyeli a nyelvhasználatot. Nyelvhelyességi kérdésekben a nyelvész akárcsak a laikus a mérvadó beszélők nyelvhasználatának ismerete, a nyelvi tapasztalaton alapuló ízlés alapján dönt, és a vélekedésének (doxa) ad hangot. A nyelv változatainak, a nyelvi ízlés hátterének alapos ismerete talán feljogosítja a nyelvészt vagy az írót arra, hogy a nyelvi értékítéletekkel kapcsolatos véleményét kifejtse és másoknak tanácsokat adjon. Ha ezt teszi, akkor világossá kellene tennie, hogy nem a tudomány egzaktságát képviseli, hanem csupán az általa mérvadónak vélt normát. Mivel ezt a normát a nyelvművelők nem átfogó felmérések, hanem egyéni tapasztalataik alapján ismerik, tág tere van az eltérő véleményeknek. Ha a nyelvhelyességi ítéleteik pontosan tükrözik a mérvadó beszélők nyelvhasználatát, akkor empirikusan adekvátak, de a megalapozott empirikus tudás sem episztemikus tudás. Szemfényvesztés azt a látszatot kelteni, hogy a nyelvhelyességi ítéletek alapja nem a nyelvi ízlés, hanem valami titokzatos episztemikus tudás lenne. Ezzel összefü ggésben kell szót ejtenü ünk a nyelvmű űvel ői hozzáértés legendáj ár ró l. Grétsy László (N Né épszabads ág, április 7.) egy vita sor án azt állítja vitapartneréről, hogy mint»általá nos nyelvész «a magyar nyelvészethez el ég kev és- sé, a nyelvm űvel éshez pedig egyáltalá n nem ért. Az olvasó ennek alapján úgy gondolhatja, hogy a magyar nyelv leírásának értelmében vett magyar nyelvészet és a nyelvművelés közötti viszony az azonosság, rokons ág, kö özels ég stb. fogal- maival írható le. Erről szó sincs: a magyar nyelvészet és az általános ános nyelvészet sajátos szakterü letek tévhit, hogy a magyar nyelvészet specialistái kis híj án nyelv- mű űvel ők. Az olvasó netalán még azt is gondolhatja, hogy az általános ános nyelvészeknek (vagy a nyelvtudomány egy éb szakterü letén dolgozó kutatóknak) kevésbé hiteles jogosítványuk van arra, hogy nyelvhelyességi és nyelvesztétikai kérdésekben véleményt nyilván ítsanak. Erről sincs szó: a nyelvhelyesség kérdéseiben éppúgy nem perdöntő a nyelvmű űvel ő vagy a nyelvész véleménye, amiként nem az esztéták és kritikusok kizár ólagos joga és kompetenciája annak a megítélése, hogy melyik festmény szép és ezért a Nemzeti Galériába való. Tévedés azt hinni, hogy a magyar nyelvészek vagy esetleg a média nyelvmű űvel ő mű sorainak szereplői jobban értenének nek a helyes magyars ág megítéléséhez, mint egy magyar finnugrista, netán mint az orosz, francia stb. nyelvészet magyar szakembere vagy aká ár egy j ó ízlésű laikus.

8 18 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ Általánosan elterjedt téveszme az is, hogy a nyelv őrzői, a nyelvhelyesség letéteményesei, illetve a nyelvművelés gazdái főként az írók és a költők lennének. Amiként a nyelvész és a nyelvművelő sem gazdája a nyelvnek, az író és költő sem az. A magyar írók és költők (Csokonai, Vörösmarty, Arany János és mások) nyelvi és nyelvészeti kérdésekről írott munkáit szükségtelen itt méltatni. Mivel a magyar kultúrában az írók és költők tekintélye igen nagy, szentségtörő gondolatnak tűnhet az, hogy például Kosztolányi egyes, a nyelvre vonatkozó megállapításaihoz kritikailag kell viszonyulni (vö. Sándor 2001). Sokak számára Kosztolányi megfellebbezhetetlen tekintélynek számít (Deme 1946, 1960), de például az idegen szavakkal kapcsolatos elképesztően szélsőséges nézeteit a mai nyelvművelők zöme sem osztja (legalábbis remélem, hogy nem), vö. még Radics (2002). A nemzeti norma tulajdonát nem lehet sem a nyelvművelőkre, sem pedig az írókra és költőkre átruházni, mert az alanyi jogon a miénk. Ami pedig az ezzel járó állítólagos felelősségünket illeti, az egyfajta oroszlánfejű, kecske- testű, kígyófarkú (nőstény)szörnyeteg, amelyet alighanem a nyelvművelők talál- tak ki a profá n tömeg és persze a nehéz sorsú Bellerophón szórakoztatására. 2. Elmeközpontú nyelvtudomány Tanulmányunk második részében a szerkezeti-elméleti nyelvészet előfeltevéseit elemezzük kritikai szempontból. A szerkezeti-elméleti nyelvészet művelői, de ezen belül különösen a generatív nyelvészek szerint a kommunikáció majdani általános elméletéhez az emberi nyelvi képességben központi jelentőségű, autonóm (önálló és független egészként vizsgálható) összetevő, a nyelvtani-mondatszerkezeti komponens leírásán át vezet az út. A közvetlen vizsgálati objektum számukra nem is a társadalmi konvenciók által szabályozott kommunikációs rendszer az E-nyelv (külső nyelv), hanem egy részben az ember biológiai adottságaként létező, a beszélő elméjében lakozó struktúra az I-nyelv, azaz belső nyelv (Chomsky 1986: 15 50). A generatív nyelvészetet ezért elmenyelvészet -nek nevezhetjük, bár elmenyelvészek a strukturalizmus egyes iskoláiban is voltak és vannak. Ezeket a nyelvészeket összeköti az a meggyőződés, hogy a nyelvet nem mint kommunikációs rendszert, nem mint fizikai, fiziológiai, pszichológiai, logikai, szociológiai jelenségek elegyét kell elemezni, hanem mint öntörvényű szerkezetet (Hjelmslev 1961: 5 6). É. Kiss Katalin szerint a nyelvtudomány a generatív nyelvészet előtt társadalomtudomány volt, amely a tárgyát elvont társadalmi képződményként definiálta (É. Kiss 1998: 23): A generatív nyelv észet tárgya ezzel szemben az emberi egyén anyanyelv- tudá ása. E tudá ás a generat ív elm élet feltételezése ése szerint biol ógiai entitás: bizonyos agyi struktúrák meghatározott műk kö dé ése. Minthogy a generat ív

9 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 19 nyelvészet t árgya konkrét, biológiailag meghatározott létező, a generat ív nyelvészet term észettudom ány. Továbbá, á, ha a tudá ással, a tudá ás mibenlété- vel, a tudá s használatával foglalkozó tudományok kognitív tudományok, a generatív nyelv észet els ősorban kognit ív tudom ány. E lendületes megfogalmazás azt sugallja, hogy a generatív nyelvtudomány művelői az agy működését kutató természettudósok és kognitív pszichológusok. Ebből annyi kétségkívül igaz, hogy a generatív mondattan specialistái valóban nem foglalkoznak a nyelv használatával, a társadalomban való működésével, ezért a társadalomtudós névvel semmiképp sem bélyegezhetjük meg őket. Valójában azonban a formális mondatelemzés elméletileg megalapozott és módszertanilag következetes művelését sem lehet természettudománynak minősíteni. A generatív nyelvészek úgy vélik, hogy le lehet írni a nyelv szerkezetét, a nyelv használatára és változataira való tekintet nélkül. Minden normális ember tudja például, hogy az Erzsi megvárta Annára mondat nyelvtanilag hibás, míg az Erzsi megvárta Annát grammatikus. Ennek megállapításához állítja a generatív elmenyelvész a használatra való bármiféle utalás szükségtelen: a mondatok nyelvtani jólformáltsága szempontjából a diskurzus típusának és a beszédhelyzetnek az ismerete érdektelen. Persze, elképzelhető, hogy valaki másképp ítél, mint minden normális ember mi azonban normális emberek vagyunk. Aki más nyelvjárást vagy nyelvváltozatot beszél, mint mi, az más beszélőközösséghez tartozik ez viszont már egy másik leírása tárgya kell legyen. Például a hadd vasaljam ki típusú szerkezetet a normális emberek prototípusa, az Ideális Beszélő használja, míg a hadd vasalnám ki vagy a hadd vasalom ki szerkezeteket nem, ezért az utóbbiakkal bár a tág értelemben vett magyar nyelv -ben előfordulnak a mi szintaktikai leírásunk nem foglalkozik. A generatív elmenyelvészet fenti gondolata csábítóan egyszerű egyéb erénye azonban nincs. A jólformáltsági ítélet végső soron az Ideális Beszélő ítéletein alapul, még akkor is, ha közvetlenül egy mondattani modell dönt a nyelvtani helyesség kérdésében. Az Ideális Beszélő absztrakciója mögött pedig a köznyelvi beszélők -nek nevezett személyek igencsak heterogén nyelvhasználata áll: azaz nem lehetséges a nyelvhasználat változatosságának az elsinkófálása. Mivel azonban az iskolai oktatás is azt sugallja, hogy a nyelvtani helyességet a nyelv mérvadó, sztenderd beszélői egyöntetűen ítélik meg, először ettől a tévtantól kell megszabadulnunk. Szabolcsi Anna és Laczkó Tibor szerint az alábbi (1, 2, 3 és 4) szerkezetekből egy hibás, egy helyes, kettőnek pedig kétséges a jólformáltsága (Kiefer 1992:264): (1) az este hatkor való talá lkozás Má riával, (2) a Má riával való talá lkozás este hatkor, (3) az este hatkor Má riával való talá lkozás, (4) a Má riával este hatkor való talá lkozás.

10 20 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ Számomra nem evidens, hogy (1) helyes, (2) és (3) kérdéses, illetve (4) hibás, és feltételezem, hogy vannak még, akik számára nem az. Nem igaz, hogy a helyesség megítélése a köznyelvi beszélők körében egyértelmű lenne, bár feltehetően A kutya ugat vagy a Hazánk fő őv árosa Budapest mondat helyességét senki nem vonja kétségbe. Ugyanakkor például A cilinderből l elő őr rá ntott minden ~ összes nyúl szeme piros, illetve a Jó ská t mérnöknek ~ mérnökké nt ~ mint mérnökö t alkalmaztá k mondatok megítélése már korántsem egyöntetű. A jólformáltság a be- szélők számára legtöbbször nem abszolút, hanem fokozati jellegű ismérv, vagyis a szerkezeteket sokszor nem egyszerűen a helyes vagy hibás értékekkel minősítik. É. Kiss (1987: 78, 113, 57, 220) alábbi, úgymond jól formált mondatai között is a beszélők fokozati eltéréseket állapítanak meg: (5a) Óvatosságb ól a levelet ajánlva adta fel [Já nos]. (5b) A levelet ajánlva adta óvatosságb ól fel Já nos. (6a) Já nos ritká n hívott meg mindenkit. (6b) Já nos ritká n meghívott mindenkit. (6c) Já nos meghívott ritká n mindenkit. (7a) Marinak ki mit adott nászaj ándé kba? (7b) Marinak mit ki adott nászaj ándé kba? (8a) Já nosnak sikerült nem elsírnia magát. (8b) Já nosnak sikerült nem sírnia el magát. A beszélők szerint (5a) talán valamivel jobb, mint (5b), (6a) sokkal normálisabb, mint (6b) vagy (6c), (7a) és (8a) pedig természetesebb, mint (7b) vagy (8b). McCawley (1991) ezernyi példáj át gyűjt ötte össze olyan (angol, spanyol, német stb.) mondatoknak, amelyek bizonyos szempontból furcsák. A furcsaság oka sok esetben az, hogy a szerkezetválasztás motivációi ütköznek. A folyamatosság és eredményesség ütközik például olyan mondatokban, mint (9) és (10), ezért zavaró sok magyar számára az ige után álló meg igekötő. É. Kiss (1987: 55, 71) szerint azonban mindkettő grammatikus: ( 9) Nem Má riát várta meg Já nos este a mozi előtt, hanem csak sétált. (10) Já nos (é épp) ette meg az ebédet, amikor a postás csengetett. A generatív szerkezeti nyelvtanok nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy a beszélők szerint a mondatok viszonylag helyesek és kanonikusak (mintaszerűen tipikusak), illetve viszonylag hibásak és marginálisak. A szerkezeti jólformáltság forrása és mértéke a nyelvhasználat. Azok a mondatok minősülnek szerkezetileg hibásnak, amelyek semmilyen kontextusban nem fordulnak elő, és egy mondat jólformáltságát csak azzal lehet igazolni, hogy bemutatjuk a létezését. Van például olyan angol nyelvváltozat, amelyben a Liz waited on Anne forma jelentése Erzsi (meg)várta Annát, de ma ez a forma inkább csak Erzsi

11 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 21 kiszolgálta Annát jelentésben használatos. Három évszázaddal ezelőtt azonban az Erzsi megvárta Annát mondat tipikus angol megfelelője a Liz waited on Ann volt a ma szokásos Liz waited for Ann mondat helyessége pusztán abban áll, hogy létezik. Ugyanis a beszélők számára valami pontosan olyan mértékben helyes, mint amilyen mértékben előfordul. A létezés és helyesség összefüggésének tényét a nyelv vonatkozásában talán azért nehéz elfogadni, mert az életünk legtöbb területén ilyesféle összefüggés nincsen. A létező szocializmus például öt évtizeden keresztül állt fenn, de ez talán nem perdöntő bizonyítéka e politikai rendszer helyességének. Úgy tűnik azonban, hogy a nyelvi helyesség más: die Sprache ist Sprache. A generatív elmenyelvészek nem képzelik azt, hogy a helyesség a nyelv elvont, belső természetéből következő tulajdonság. Nem gondolják, hogy agyi struktú- rák meghatározott működéséből lehet levezetni azt, hogy például a görögben vagy a magyarban melléknévi állítmányt számban egyeztetni szokás az alannyal, az angolban viszont nem, pl. Houtosz ho logosz aléthész esztin ez a szó igaz, de Houtoi hoi logoi alé étheisz eiszin ezek a szavak igazak, viszont This word is true és These words are true/*trues. Az egyes nyelvek ugyanazt a dolgot igen kü lönböző módokon fejezik ki: ezek a lehetőségek nem korlátlanok, és valóban fontos dolog azt kutatni, hogy mifé le lehetőségek közül választanak a nyelvek. Ettől fü ggetlen tény az, hogy bármely nyelvben a formák elfogadásának egyetlen mércéje éje a használat. Ma az angolban a He never asks nothing Soha nem kérdez semmit féle tagadó formák nem minősülnek sztenderdnek, de Chaucer korában még a mai magyarhoz hasonlóan a széttagolt összetevős ( kettős ) tagadás volt a norma. A nyelvhasználat változik: a széttagolt összetevős tagadás az angol írott nyelvi forrásokban a 17. század derekától egyre inkább visszaszorult, de a társadalmi presztízzsel rendelkező nyelvhasználat még legalább egy évszázadon át megosztott maradt. Ennek a ténynek nyilván semmi k öze sem lenne a mostani érvelésünkhöz, ha a változó társadalmi nyelvhasználat nem érintené az egyes beszélőt, vagyis az egyes egyén nyelve nem mutatna ingadozást. Akkor ugyanis azt lehetne állítani, hogy a szerkezeti leírás az egyén tudatában adott homogén nyelv áttételes teles tü kröződése. Ez azonban nem felel meg a valóságnak az egyén nyelve két értelemben is megosztott. Egyrészt, az empirikus vizsgálatok látványosan igazolták, hogy még ugyanazon beszélő jólformáltsági ítéletei is meghökkentően következetlenek, azaz heterogének. Másrészt, az egyén nyelvhasználata sem egynemű, hiszen nyelvváltozatok inventáriuma, egyfajta nyelvi repertoár (vagy kódkészlet ). Ezért a nyelvészeti legendák hősének, az Ideális Beszélőnek is a helyzettől függően sokféle identitással és széles anyanyelvi repertoárral kell rendelkeznie. Egyszerűen nem értelmes tudományos absztrakció az, amely elvonatkoztat attól, hogy az Ideális Beszélő adekvát módon ismeri és használja nyelvének változatait, azaz, hogy az anyanyelvi kompetenciának terjedelme van. A változatok teljes skálájáról persze egyetlen leírás sem tud számot adni, de a nyelvi egyneműség elvi előfeltevése akkor is képtelenség.

12 22 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ A beszélőközösség és a helyzetek sokféleségét tükrözi a beszélő nyelvismerete, ezt pedig a leíró nyelvtan: ezért Tompa ( ) vagy Kiefer (1992) is heterogén nyelvi anyagot tartalmaz. A nyelvi anyag kiválasztása, a beszélők nyelvi repertoárjából való válogatás és a változatok minősítése tekintetében a mai szerkezeti nyelvtanok semmiben nem különböznek a hagyományosaktól: főként a számítógép képernyője előtt fogant, ötletszerűen válogatott, szubjektív ítéletek alapján jól formált -nak minősített mondatok nyelvtanai. Az Én testvérem (hallgass rá m)! (Kiefer 1992: 198) és sok más hogy-jön-ez-ide típusú szerkezet mellett a modern mondattani tanulmányokban tömegesen fordulnak elő olyan jól formált példamondatok, amelyek láttán elképed a jámbor olvasó. Ezek egy része annak a generatív elmenyelvészeti alapvetésnek a jegyében jött létre, hogy a szerkezeti bonyolultság és a nyelvtani jólformáltság között nincs kapcsolat. Ezért jól formált például a Já nos hallottam, hogy Má riát mondta, hogy elveszi feleség gü l vagy a Já nos moziba mondta, hogy szeretné, ha mennénk mondat (É. Kiss 1987: 127). Az utóbbi mondatot egyébként Kontra (1983) szerint 103 magyar beszélőből 80 elfogadhatatlannak minősítette. Kedves példamondatomat, a Kati azt a ké t fiút mindennap átúszott érte Japánba, úgy érdekelte mondatot Pólos László, a jeles logikaprofesszor alkotta két évtizeddel ezelőtt akkoriban ez még tréfa volt. A beszélők megítélése szerint például a hosszú, inká król szóló előad adá s esetleg hibás, az inká król szóló hosszú előad adá s esetleg helyes mondattani szempontból viszont állítólag mindkettő jól formált. Miért az? Miért nem az? Az olyan mondatok, mint A fiú, Má riával akit láttam, régi barátom vagy Já nos valószín ű a hír, hogy ötkor érkezik úgymond jól formáltak (É. Kiss 1987: 52, 159), bár a feldolgozásukat, megértésüket megnehezíti az, hogy a Má riával és a való szín ű a hír összetevő nem a szokásos (tipikus, kanonikus) helyén van. Tekintsük még az alábbi mondatokat is (É. Kiss 1987: 51, 83): (11) Azt mondják, hogy Já nost, őt Má ria hívta meg. (12) Azt hiszem, hogy Já nos, ő szereti Marit. Igaz-e, hogy a (11) és (12) mondatok jól formáltak, azaz nyelvtanilag helyesek? Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a magyar köznyelvi beszélők szokták-e az ilyen névszói összetevőt (Já nost, Já nos) névmással megerősíteni (ő őt, ő), akkor a válasz természetesen igenlő. Ha ezt a tényt a nyelvtaníró rögzíti a nyelvtanában, akkor ezzel az ilyen mondatokat boldog jólformáltakká avatja. Az eljárás persze önkényes, és világos az is, hogy itt a nyelvi szabályoknak nem ugyanarról a szintjéről van szó, mint ahol például eldől, hogy egyeztetjük-e számban a melléknévi állítmányt az alannyal (Az ifjú leányok *csinos ~ csinosak). Ezt azzal lehet alátámasztani, hogy egyes nyelvekben például a brit angol egy északi nyelvjárásában, illetve a nyugat-afrikai angolban az ilyen (ún. rezumptív) névmási megerősítés a nyelvtani norma: ami viszont nem igaz a magyar esetében, hiszen az Azt mondják, hogy Já nost Má ria hívta meg vagy az Azt hiszem, hogy

13 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 23 Já nos szereti Marit mondatok is jól formáltak. A sztenderd angolban is előfordulnak olyan mondatok, mint pl. My husband, he s crazy A férjem (az egy) őrült, de a nyugat-afrikai (nigériai, ghánai stb.) angol esetében ez a szerkezet kötelező (Trudgill Hannah 1994: ): (13) The guests whom I invited them have arrived. A vendégek, akiket meghívtam (őket) megjöttek. Az angol magas presztízsű változataiban és a magyarban az ilyen szerkezeteket főként az érzelmi kiemelés motiválja (14). Akkor is természetes a névmási appozíció, ha egy hosszabb szerkezeti összetevő ékelődik közbe (15). A beékelt összetevő utáni rezumptív névmás használata a norma, így (16)-ben a névmás elhagyásának (Ø) szokatlanságát kérdőjel jelzi: (14) JFK, he was a great president, indeed. Kennedy, az ~ ő (aztán) nagyszerű elnök volt. (15) JFK, with his spellbinding voice and the calm poise, and still relatively young he was a great president. Kennedy a lenyűgöző hangjával, higgadt kiegyensúlyozottságával, és még viszonylag fiatalon ő (aztán) nagyszerű elnök volt. (16) Pétertő ől, aki már pszicholó ógus hallgató korá ban megismerkedett olyan kö öz- tö rvényesekkel, akiknek addig senki sem foglalkozott a lelki problé ém áival, tő őle le/ /?Ø hallottam. A pontosság kedvéért, a generatív elmenyelvészetnek a nyelvhasználatra vonatkozó elvi álláspontját illetően meg kell jegyezni, hogy a szerkezeti nyelvtanok is utalnak változatokra, pl. Mikorra mondta, hogy jön? ~ Mit mondott, hogy mikorra jön? és Valaki nagyon szeretném, ha eljönne ~ Valakit nagyon szeretnék, ha eljönne (Kiefer 1992: 535, É. Kiss, Kiefer Siptár 1999: 165). Az a kézenfekvő gondolat azonban, hogy a nyelvhasználat, a változatosság és a jólformáltság összefüggése érdekes tudományos kérdés lenne, alig merül fel, de vö. Bybee Hopper (2001) és Bod Hay Jannedy (2003). A generatív nyelvészet ismert tétele az, hogy a nyelvtani helyesség a nyelvi kompetencia, míg a jól formált mondatok helyzeti elfogadhatósága a performancia, azaz a beszédtevékenység kérdése (Chomsky 1965: 11). A performancia kategóriájába azonban a generativisták nem csupán az élőbeszéd esetleges, véletlenszerű jelenségeit (pl. a nyelvbotlásokat) sorolták, hanem a nyelvhasználat rendszeres és kötelező érvényű szabályait is. Ezért sok nyelvész úgy vélte, hogy a (grammatikai) kompetencia fogalma helyett a lényeges általánosítás inkább az lenne, ha a kompetencia fogalmát kitágítanánk, hogy beleférjen a nyelvtani tudáson túl a nyelv használatát meghatározó valamennyi rendszeres és kollektív ismeret, és ezt állítanánk szembe mindazzal, ami véletlenszerű és esetleges. Ezt a fel-

14 24 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ fogást tükrözi a Dell Hymes által az 1960-as években alkotott terminus, a kommunikatív kompetencia (Hymes 1987). A kommunikatív kompetencia terjedelméről némi fogalmat adnak az alábbi példák: (17a) Én tudtam, hogy Marxnak igaza van. (17b) Én úgy tudtam, hogy Marxnak igaza van. (18) Mari egy olaszhoz akar feleség ül menni. (19) Ha ez az alak orvos, akkor én vagyok a római pápa. (20) A: Örülnél, ha az öcsém meg a felesége eljönnének húsvétkor? B: (Annak) örülnék, ha az öcséd eljönne. (21) Mina-san, nagai aida taihen o-sewa ni narimashita. (japán) Önök hosszú időn át igen nagy segítségemre voltak. Minden normális ember tudja, hogy (17a) szerint igaz a beágyazott mondat propozíciója (Marxnak igaza van), (17b) szerint viszont nem. Tudjuk, hogy (18) esetében az egy olaszhoz kifejezés vonatkozhat egy konkrét személyre, de utalhat bármely személyre, aki az egy olasz kategóriájába esik. Tudjuk, hogy az eleve kizárható feltételes következmény a (19) típusú feltételes mondatokban nyomatékos tagadásként működik: Kizárt, hogy ez az alak orvos legyen. Ez a kommunikatív szerkezeti típus egyébként nem kizárólagosan a magyar, sőt nem is csak az európai nyelvek sajátja (vö. pl. modern héber Im hu rofe, az ani tsintsenet/ kugelager Ha ez orvos, akkor én meg dunsztosüveg/golyóscsapágy vagyok, vagy akár kínai Ta yaoshi yisheng de hua, wo jiu bu shi ren Ha ez orvos, akkor én nem is vagyok ember ). Tudjuk azt is, hogy a (20) párbeszédben B nem örülne, ha A öccsének a feleségével együtt kellene töltenie a húsvétot. Vannak persze az egyes nyelvekre jellemző, idioszinkratikus fejlemények a kollektív használati szabályok között is, pl. a (21) példában a japán mondatnak és szó szerinti magyar fordításának a kommunikatív funkciója más, mert a japán mondat csak a végleges elváláskor használatos búcsúzási formula. Ez a japán beszélő számára pontosan annyira kollektív tudás, mint egy-egy ige múlt idejű alakjának az ismerete. Mivel ezeket a szabályokat alapvető nyelvi szabályoknak tekintjük, nem tudunk mit kezdeni azzal a felfogással, miszerint ezekkel az elme titkait búvárló nyelvész nem foglalkozik. Chomsky egyébként nem állítja azt, hogy a beszélők kollektív tudásának részét alkotó grammatikán túli ismeretek rendszertelenek és elemezhetetlenek volnának, vö. Chomsky (1980: 59 és ) ez talán az első világos kifejtése a mondatszerkezeti kompetencián túli tudásra vonatkozó generativista álláspontnak: Megkülönböztetjük a nyelvtani kompetenciát és a pragmatikai kompetenciát : az előbbit a forma és jelentés ismeretére korlátozva, az utóbbit a különböző célokkal összhangban a megfelelő használat feltételeinek és módjának

15 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 25 ismeretére. Így a nyelvet szerszámként foghatjuk fel, mely használatba vehető.... A pragmatikai kompetenciát alkotó szabályok és elvek rendszere határozza meg, hogy ezt a szerszámot miként lehet hatékonyan használni. A pragmatikai kompetencia magába foglalhatja azt, amit Paul Grice a társalgás logikájának nevezett. Azt mondhatjuk, hogy a pragmatikai kompetencia helyezi bele a nyelvet a használat intézményeinek közegébe, összekapcsolva a szándékokat és célokat a rendelkezésre álló nyelvi eszközökkel. A nyelv ismerete természetesen túlmegy a mondat szintjén. Tudjuk, hogyan kell létrehozni és értelmezni különböző diskurzusokat, és nem kétséges, hogy a diskurzus szerkezetét is általános elvek vezérlik. Tudnunk kell azonban, hogy ezekkel az általános elvekkel a generatív nyelvészet egyáltalán nem törődik: a generatív elmenyelvészet a diskurzus szerkezetétől izolált, illetve mesterségesen létrehozott, halott mondatok szerkezetét elemző tudomány. A bonctan eredményei persze mindig sokat mondanak az élettan kutatója számára. A kommunikatív kompetencia fogalma csak akkor lehet a nyelvész számára értelmes kategória, ha sikerül definiálni, hogy mi az a rendszeres (tehát tudományosan megragadható) tudás, amelyet kifejezetten nyelvi tudásnak lehet tekinteni, mivel a nyelv használata során nagyban támaszkodunk a nyelven kívüli, ún. enciklopédikus tudásunkra. Például a Hol van Európa? mondat sokféle szerepet tölthet be. Szolgálhat arra, hogy információt ajánljunk fel, de arra is, hogy információt kérjünk, kifejezhet szemrehányást, gúnyt stb. Csak képzelőerő kérdése, hogy tucatnyi, kontextuálisan eltérő, lehetséges funkcióját azonosítsuk. A Juliska fé rje uránbányász volt mondat hallatán a hallgató többféle következtetéssel is kísérletezhet (pl. Juliska és Joci elváltak, egyikük már nem él, szegény Jocit nyugdíjazták, állást változtatott, bezárták az uránbányákat). Az ilyen következtetések nagy része azonban nem nyelvi ismereteken alapul: ellentétben a fenti példákkal (17 21), amelyekben a kollektív kommunikatív kompetencia elemeiről van szó. A nyelven kívüli tudás következményei is lehetnek nyelviek. Vélhetően egyetértünk abban, hogy az Eszter megcsókolta Annát, mert annyira sírt mondat esetében a főmondat és a mellékmondat ala- nya különböző (Anna sírt, nem pedig Eszter). Viszont az Eszter megcsókolta Annát, mert olyan jókedve volt mondat esetében a fő- és mellékmondat alanyát azonosnak vesszük (Eszternek volt jó kedve). Itt az alany azonosítására, a kétértelműség eldöntésére azt a tudásunkat használtuk fel, hogy a mi kultúránkban ki, kinek és mikor szokott csókot adni. Mindazonáltal az összehasonlító csóktan és a nyelvészet határát meg kell valahol vonni a nyelv használatában számtalan olyan dolog van, amellyel a nyelvész képtelen foglalkozni.

16 26 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ 3. Használatközpontú nyelvtudomány A használatkö özpont ú nyelvtudomány kifejezés olyan nyelvészeti megközelítésekre utal, amelyeket pragmatikai, társalgáselemzési, szociolingvisztikai, illetve (Sándor Klára terminusával) társasnyelvészeti jellegűnek is lehet nevezni. A használatközpontú zpontú nyelvészet abból a megfigyelésből indul ki, hogy egyetlen nyelv sem egységes, és ez a variabilitás, azaz belső változatosság tudományosan érdekes jelenség. A magyarban az ugornak ~ ugranak vagy az alusznak ~ alszanak, a titeket ~ benneteket vagy a hotelnak ~ hotelnek váltakozása vélhetően nem hordoz sajátos társadalmi jelentést. A szabad váltakozások egy része azonban szociálisan motivált: összefü gg a beszélők társadalmi helyével, csoportazonosságával, tanultságával, életkorával vagy nemével. Még ugyanaz a személy is ugyanabban a helyzetben igen kü lönböző módon fejezheti ki magát. Mivel a generatív nyelvészetet nem érdekli a nyelvváltozatok társadalmi jelentése, az elmenyelvészek számára mindez egyszerű véletlennek minősül. Novalis szerint azonban auch der Zufall ist nicht unergründlich er hat seine Regelmäßigkeit ( a véletlen sem megfejthetetlen megvan a maga szabályszerű sége ). A modern szociolingvisztika szabályszerű és társadalmilag motivált véletlenek tömegéből építi fel a nyelv leírását. A generatív elmenyelvészettel szemben a használatközpontú zpontú nyelvészet meg kívánja magyarázni azt a jelenséget, hogy a nyelvi formák kanonikus jellege (azaz helyessége ) nem abszolút, hanem fokozati. Rehabilit álja a tendenciát mint a nyelvi szabály alapvető típusát, az abszolút szabályt pedig csupán a tendencia speciális esetének tekinti. Ez azért fontos, mert a nyelvi szabályok zöme nem abszolút, hanem viszonylagos jellegű. A nyelvtan legalapvetőbb kategóriái, a szóosztályok (szófajok) eleve fokozati, azaz életlen (angol: fuzzy) jellegűek. Az angol segédigé -nek jobb példája a must, mint a need, a need pedig tipiku- sabb segédige, mint a help. A tipikusság fokozatai a szavak kapcsolódásaiban is megmutatkoznak. A magyarban a gyanú inkább sanda, mint lopakodó vagy rosszindulatú, inkább alapos, mint helytálló, inkább támad, mint keletkezik, inkább eloszlik, mint elmúlik, inkább fé rkő őzik, mint ér valakihez. A használatközpontú zpontú nyelvészet a mondatokat a beszédhelyzetbe ágyazott, szerves egységeknek tekinti, amelyek jelentése sokfé le tényező összjátékának az eredője ezek közül csupán egy a grammatikai forma. Formai szempontból (19) éppúgy feltételes mondat, mint (22) vagy (23), de a tartalmi-funkcionális kü lönbségek nyilvánvalóak: (22) Ha nem tévedek, akkor ma péntek van. (23) Ha esik az eső, akkor elmarad a meccs. Az, hogy ma valójában péntek van-e vagy sem, független attól, hogy tévedek-e, viszont a meccs megtartása függ attól, hogy esik-e az eső. A Ha segíts ég kell, este

17 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 27 otthon vagyok ~ Ha segíts ég kell, este otthon leszek mondatok közötti választás talán esetleges is lehet, de a jelen idejű alak (vagyok) esetében az így is, úgy is; mindenképp értelmezés a tipikus. A nyelvi szerkezetek a beszédhelyzetbe ágyazott formák, amelynek értelmezése a szituáció számos tényezőjétől függ: a leírt cselekvés vagy esemény időbeliségétől, vélt fontosságától, hírértékétől, dinamizmusától/stativitásától stb. Ez magyarázza, hogy például (24) és (25) a magyar beszélők számára általában elfogadható, ugyanakkor (26) és (27) többé-kevésbé furcsa: (24) A katonák énekelve meneteltek az úton. (25) A szerencsétlenek fé lig agyonverve hevertek az ágyon. (26) A fiúk olvasva hevertek az ágyon. (27) Most olasz nyelvtanfolyamra járva műv észett örténetet is tanulok. Úgy tű nik, hogy (28) és (29), illetve (30) és (31) ugyanazon esetekben igaz vagy hamis a köztü k lévő kü lönbséget csak a diskurzus menetéből lehet magyarázni: (28) Péter legalá bb olyan magas, mint Miklós. (29) Péter van olyan magas, mint Miklós. (30) Lanstyáknak van pénze. (31) Nem igaz, hogy Lanstyáknak nincs pénze. A használatközpontú nyelvészet a jelentéseket a diskurzuson belül, azaz a mondatnál nagyobb terjedelmű, koherens nyelvi egységek (párbeszéd, szöveg) keretében vizsgálja. Már maga a diskurzus típusa is meghatároz egy sor nyelvi döntést, ideértve a grammatikai választások egy részét is, pl. a Bárczi által idé ézett török forrás és a Bárczitó t l idé ézett t örök forrás csak abban kü lönböznek egymástól, hogy az utóbbi veretesebb, elegánsabb. Furcsa lenne viszont a vendé égek gekt tő ől felza- bált temérdek véres hurka kifejezést használni, mivel a véres hurka és az ablativus auctoris közismerten taszítják egymást. Végezetül szólni kell még egy elvi különbségről, amely a generatív elmenyelvészetet és a használatközpontú nyelvészetet szembeállítja egymással. Az 1960-as évek előtt kevés kutató kételkedett abban, hogy bármely anyanyelvi beszélő nyelvtudása, anyanyelvi intuíciója tartalmazza a nyelv lényeges elemeit és szabályait, azaz hogy a nyelv leírása puszta önmegfigyelés révén lehetséges. Az intuíció ösztönös ráérzés, nem az észlelt objektum szerkezetének elemezésén alapul, nem racionálisan levezetett ismeret. A szorzótábla mechanikus ismerete (vagy az a szemléleti tudás, hogy két pont között a legrövidebb távolság az egyenes) nem elemzett és levezetett ismeret, szemben például azzal a levezetéssel belátható állítással, hogy a háromszög belső szögeinek összege 180 fok. Az anyanyelvi intuíció kifejezés nem szerencsés, mert a nyelvi szabályok elemzéssel ragadhatók meg, bár nem mindenki képes azonnal kifejteni őket. A beszélő számára egy-egy szabály implicit (nem tuda-

18 28 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ tos és nem kifejtett), pl. a magyar alanyi (határozatlan) és tárgyas (határozott) ragozás használati szabályait csak komoly szellemi erőfeszítéssel tudjuk megadni. A szabályrendszer mégis elemezhető és levezethető, vagyis nem intuitív, hanem diszkurzív. William Labov (1927 ) amerikai nyelvész talán elsőként tulajdonított jelentőséget annak a problémának, hogy a nyelvi leírást a kutatók a saját maguk által szállított, intuitív adatokra építik (Labov 1972). A nyelvész csak egy az anyanyelvi beszélők közül, ismeretei töredékesek, ítéletei pedig nem objektívak. Ez azt jelenti, hogy a nyelvre vonatkozó ítéleteiben a nyelvész nem csalhatatlan, azaz a nyelv teljesebb és pontosabb leírásának az egyéni intuíció ( nyelvérzék ) mellett az objektív, empirikus vizsgálat az alapja. A nyelvész intuícióját persze nem haladta meg a tudomány, hiszen az mindenképpen a kutatás kezdete és vége, de mivel az egyéni ítélet már sokszor tévesnek bizonyult, tanácsos a nyelvre vonatkozó intuitív feltevéseket amikor csak ez lehetséges empirikusan ellenőrizni. Labov és követői ezért hatályon kívül helyezték az anyanyelvű nyelvész ítéletének perdöntő voltáról szóló axiómát, kidolgozták a nyelvi felmérések módszertanát és elvégeztek több úttörő jelentőségű empirikus vizsgálatot. Foglaljuk össze azt a négy különbséget, amely a generatív elmenyelvészetet és a használatközpontú nyelvészetet (használatnyelvészetet) alapvető módon szembeállítja: ELMENYELVÉSZET (1) Elvonatkoztat a nyelvváltozatoktól és a használattól. Tárgya nem a kommu- niká ció elmélete, hanem az anyanyelvi beszélő tudatában adott, autonóm struktú raként felfogott grammatikai kompetencia leírása. (2) Az alapvető szerkezeti szabályokat abszolút érvényűként kezeli (nem beszél gyakorisági mutatókról, tendenciákról, kontingenciákról, illetve tipikusságról). (3) A mondatokat izolált egységként kezeli. Nem is foglalkozik a mondatnál nagyobb koherens egységek, a diskurzus elemzésével. (4) Tagadja, hogy az empirikus vizsgálatok hozzáj árulnának a nyelv bármely releváns tulajdonságának megértéséhez, mert a nyelv lényeges elemei minden anyanyelvi beszélő intuíciój á- ban adottak. HASZN Á LATNYELV ÉSZET (1 ) Központi kérdése a nyelvhasználat és a nyelvváltozatok kutatása. Tárgya elsősorban a kommunikáció elmélete, a nyelvi formák szociális, a beszélők közti viszonyokat jelző jelentéseinek kontextuális vizsgálata. (2 ) Bármifé le szociális jelentésű és rendszeres összefü ggés (gyakoriság, tipikusság stb.) iránt érdeklődik. Az abszolút szabályt csupán a tendencia szélső esetének tekinti. (3 ) A mondatokat szerves, a beszédhelyzetbe ágyazott funkcionális egységként kezeli. Elemzési kerete a természetes diskurzus. (4 ) Úgy véli, hogy az empirikus vizsgálatok nagyban hozzáj árulnak a nyelv lényeges tulajdonságainak megértéséhez. Tagadja, hogy egyetlen anyanyelvi beszélő minden lényegeset tudna a nyelvéről. Mindebből sok minden következik. Többek között az is, hogy a használatközpontú nyelvészet (szociolingvisztika, társalgáselemzés, pragmatika) a nyelvtudás fogalmát gyökeresen más módon határozza meg, mint a generatív nyelvészet.

19 HÁROM ARABESZK A NYELVÉSZETRŐL 29 Úgy véljük, hogy a nyelvnek nincs a kommunikációtól független elmélete, és nincs az alapvető funkciójától (a kommunikatív funkciótól) független ismerete sem. A fenti idézetben Chomsky arra a közismert metaforára utal, miszerint a nyelv a kommunikáció szerszáma (Platón Kratü losz 388c). Ha meg akarnánk határozni, hogy a fűrész micsoda, abszurd lenne annak a taglalására szorítkozni, hogy miben különbözik a fűrész formája más szerszámokétól (pl. a kalapácsétól), miközben egy szót sem ejtünk a funkciójáról. Ahogy a szerszám formáját is a használat, a funkció alakítja ki, a nyelv esetében is evidens ez: a funkció a nyelv ontológiai meghatározásának a része. Szilágyi N. Sándor remek megfogalmazása szerint a kajakozó mozdulatait ( a kajakozás grammatikáját ) megpróbálhatjuk a vízre való tekintet nélkül leírni: nem lehetetlenség ez, csak éppen az nem fog soha kiderülni, miért kell a kajakozónak ezeket a furcsa mozgásokat v égeznie, s hogy miért éppen ezek a mozgá ások azok, amelyekb ől a grammatika áll, és nem mások (Szilágyi 1996: 39) A használatnyelvészek szerint kompetens beszélő az, aki a környezete által tőle elvárt nyelvi repertoárt ismeri és képes használni is. A beszélő repertoárja folyamatosan bővül, ahogy életének egyre újabb állomásaihoz érve, sajátos helyzetekkel szembesülve, nyelvileg is társas lénnyé válik. Megtanulja, hogyan kell a hunyót kiszámolni; házibuliba hívni valakit; a fogorvosnál bejelentkezni; esküvői pohárköszöntőt mondani stb. Ez a tanulás nem zárul le a felnőttkor elérésével, bár az intenzitása talán csökken. Az egyénnek a társadalomba való integrálódása a szocializáció (Somlai 1997). A nyelv a szocializációnak egyszerre eszköze és célja. A nyelvi szocializáció egyfajta szereptanulás: egyes helyzeti normák elsajátítása. A fekete bőrű amerikaiak angoljában, az afroamerikaiban a csoportidegen, kilógó személy neve lame béna. Minden beszélő nyelvi mozgássérültként kezdi, majd egyre több színtéren, egyre több mozgást sajátít el, és így a közösség marginális tagjából beltaggá válik. A nyelv használata adott szituatív sémák és forgatókönyvek, azaz kötött cselekvési láncok rendjében történik (Goffman 1974, Schank & Abelson 1977, Tannen 1993, Edwards 1994). Ezek a sémák és láncok szűkítik le a beszélő választási lehetőségeit megszabva nyelvi viselkedésének keretét és megnyilatkozásainak sorát. Például a vacsora az étteremben vagy a látogatás a fogorvosnál c. életfilm forgatókönyve (az ebben lehetséges cselekvéssorok, kérdések és válaszok köre) lényegében kötött. Az egyes kontextusok és a bennük előforduló sztereotip nyelvi elemek kapcsolata kétirányú. Egyrészt, minden nyelvi elem feltételez egy sor kontextuális tényt ez az alapértelmezés vagy alapérték (angol: default interpretation vagy default value), amelyet adottnak tekintünk, hacsak a beszélő vagy a konkrét helyzet nem jelez valami a szokásostól eltérő tényállást. Másrészt, a konkrét kontextusok (helyzetek és résztvevők) feltételeznek bizonyos elsődleges választásokat (szavakat, szerkezeteket). A magyarban az artikulált melléknév például alapvetően a beszéd jelzője, a kreatív pedig talán az alkotó művészé. Mindazonáltal ezek a szavak léteznek sajátos értelme-

20 30 CSERESNYÉSI LÁSZLÓ zésekben is: lehet beszélni artikulá lt (értsd: átgondolt ) gazdasági elképzelések- ről vagy kreatív (értsd: a tényeket meghamisító, elfogultan kezelő ) történetírásról. A szavak nagy része esetében több keret létezésével kell számolni, így például a játszik ige esetében is (színlelés, szórakozás, előadás, verseny). A szavak szótári definícióját elsősorban az nehezíti meg, hogy mindegyik szó sajátos tényállásokat, sémákat idéz fel. Ezeknek a sémáknak az ismerete éppúgy az anyanyelvi beszélők kollektív tudásának része, mint a nyelvtan. A magyar beszélők tudják azt, hogy az agglegé ny szó csak olyan férfiakkal kapcsolatban hasz- nálható, akik már (jóval) túllépték a nősülés szokásos életkorát, de nem utal a szó olyan férfira, aki elvált, aki özvegy, aki a barátnőjével él együtt, valamint akit a házasságkötésben a szellemi döntésképtelensége, illetve eltérő szexuális orientációja vagy a cölibátus korlátoz (Fillmore 1975, Kiefer 2000: 32 33). Más példa: tudjuk azt is például, hogy a magyar özvegy (vagy az angol widow) szót milyen kanonikus, azaz szokványos keretben használhatjuk. A tipikus forgatókönyv szerint özvegy az a nő, aki egy bizonyos ideig tartó együttélés után, betegség vagy baleset következtében veszíti el a férjét. Aligha használjuk a férjét elveszített asszonyra az özvegy kifejezést akkor, ha például a hölgy újdonsült férjét az esküvőről hazatérő- ben érte halálos baleset, illetve akkor sem szerencsés (angol: felicitous) a használat, ha az asszony netán több baltacsapással maga végzett a vele kegyetlenül bánó férjével. Kompetens magyar beszélőként tudjuk, hogy az igekötők (a perfektivitás mellett) miféle sajátos sémákat és forgatókönyveket idéznek fel: megmosakodik, lemosakodik és bemosakodik (az orvos a műtét előtt) vagy elismer és beismer, illetve megismer, felismer, kiismer. A szónál nagyobb előre gyártott elemeket is helyzeti értelmezésük, jelentésük kontextusaival együtt tároljuk, pl. [nem örülnék, ha...], [elé égg é el nem ít élhető módon], [akit egyébké nt nagyon tisztelek] stb. Tudnunk kell, hogy a generatív elmenyelvészet tudományos presztízse igen nagy, képviselői számos egyetem és kutatóintézet legfontosabb pozícióit töltik be. A generatív nyelvészettől eltérő előfeltevésekből kiinduló, használatközpontú zpontú nyelvészet mű velőit ugyanakkor gyakran illetik azzal a váddal, hogy nem a l ényeggel foglalkoznak, illetve hogy a vizsgálódásaik alapja nem a tudományos elmélet (sőt, ha szabad egy sajnos az értelmező szótárb ól egyelőre hiányz ó kifejezést használnunk: lealkalmazottnyelvészezik őket). Úgy tű űnik, hogy a jelenleg Magyarorsz á- gon, Hollandiában, Olaszorsz ágban vagy Japánban általános ános nyelvészetet vagy elméleti nyelvészetet tanuló egyetemisták jelentős része nem is tudja azt, hogy létezik a nyelvnek egy funkcionális-kontextuális megközelítése is, és hogy a generatív elmenyelvészet axiómának tekintett el őfeltevései könnyen megkérdőjelezhetőek. Az erőviszonyok ebben a pillanatban nem teszik lehetővé, hogy a mérleg nyelve a kontextust és a funkciót középpontba helyező nyelvészet irány ába billenjen, b ár reménykednü ünk az ért talán lehet. Ez ért örü ltem, hogy egy nyelvészetet tanuló egyetemistáknak és nyelvész doktoranduszoknak szóló könyvben kifejthettem a véleményemet, illetve elmondhattam azt, ami eleddig úgy látszik valahogy elkerü lte az