Fények és árnyak a kisgyermekkor történetében

Átírás

1 216 SZL gyökeresen átalakult, és elsődleges, organikus kontextusa is megváltozott, a fiatal városi értelmiségi körökben újból van igény erre a kultúrára, és egyre keresettebbé és értékesebbé válik a népzene és néptánc. A negyedik fejezetben olvashatunk a kalotaszegi zenészek kultúraközvetítő és -alkotó szerepéről is. zek a specialisták nemcsak őrizték és közvetítették, hanem közvetett és közvetlen módszerekkel alkották a tánczenei hagyományt, ezáltal befolyásolva magát az adott tánckultúrát is. A kiadvány értékes része a függelékben található, a 20. században működő kalotaszegi cigányzenészek, cigányzenekarok, cigányzenész dinasztiákról szóló adatok összefoglalása, amely a szerző szerint az eddigi szakirodalmi névtelenség ellensúlyozása. gyetértek Sárkány ihállyal abban, hogy Könczei Csongor bensőségesen ismeri ezt a világot. Nem kívülállóként, hanem a jelenséget maga is belülről ismerő, értelmező kutatóként mutatja be a témát. rről tanúskodik a felhasznált gazdag szakirodalom és a rengeteg információ, amelyekhez a kutató hozzájutott a zenészekkel folytatott beszélgetések, közös zenélések, különböző tánctalálkozók stb. során. Ismerek kalotaszegi cigánymuzsikusokat, tudom, hol laknak, hogyan muzsikálnak, és ők is ismernek engem írja a szerző. zt a közvetlen, személyes kapcsolatot folyamatosan érezzük a könyv olvasásakor. Az idézett interjúk szövegei sem pusztán csak interjúk, hanem a kutató és kutatott személy közötti emberi kapcsolatok hű tükrözői, és így sokkal többek, mint egyszerű szakmai információk. z a személyesség kétségkívül nagy erénye a kötetnek. Nem volt lehetőségem megismerni Netti Sándort, a hírneves kalotaszegi prímást életében, csupán hátrahagyott muzsikáját csodáltam, de a kiadványban közölt interjúk olvasásakor úgy érezhettem, hogy magával a zenésszel is találkoztam. A könyv könnyen olvasható. Nemcsak zenészeknek ajánlom a kiadványt, hanem táncosoknak, népdalénekeseknek, néprajzosoknak és minden érdeklődőnek is, aki szereti vagy meg szeretné ismerni Kalotaszeget és azokat a muzsikusokat, akik megszólaltatói, ápolói és a leghitelesebb képviselői a kalotaszegi népzenének. Gergely Zoltán Fények és árnyak a kisgyermekkor történetében Deáky Zita: Jó kis fi úk és leánykák. A kisgyermekkor történeti néprajza agyarországon. Századvég, [Bp.] oldal Könyvében Deáky Zita merőben új szemlélettel, számos új forrás kiaknázásával freskószerűen írja át, és gazdag szempontrendszert alkalmazva bővíti ki a kisgyermekkorra, annak történetére vonatkozó ismereteinket század közti magyarországi történeti, néprajzi, kulturális antropológiai, művelődéstörténeti, társadalomtörténeti, pszichológiai, szociológiai, pedagógiai, egyházi, orvostörténeti irodalom és számos nemzetközi szakirodalmi tétel alapján (a könyvben összesen 680 címre hivatkozik!), európai kontextusba helyezve, áttekinti a kisgyermekekkor magyarországi kultúrtörténetét, annak koronkénti közös, de társadalmi rétegenkénti, etnikumonkénti és családtípusonkénti különböző gondolkodásmódját, értékrendjét, nevelési elveit. A gyermekkor kutatásában szokványos témákat (korosztályi besorolás, életmód, nevelési elvek, munka, ünnepek) újabbakkal egészíti ki, melyek a gyermekek szenvedéseit, annak okait (árvaság, törvénytelenség, háborús körülmények, betegség, a gyermekmunka kihasználása), majd az azok enyhítését célzó tevékenységi formákat, illetve intézményeket tárják fel. A polgári korszak legfontosabb filozófiai, Gazda Klára (1944) nyugalmazott egyetemi docens, Sepsiszentgyörgy, gazdaklara@gmail.com

2 SZL 217 pedagógiai, lélektani megalapozottságú személyiségépítő nevelői gyakorlatát (Gyermektanulmányi úzeum, szakosított társaságok, könyvtárak, kiállítások, szakfolyóiratok, önálló publikációk, előadások, művészi kísérleti telepek stb.) elemezve megállapítja, hogy a nevelési elvek megreformálása változásokat hoz a kultúrában, a hétköznapi gondolkodásban és a művészetben is. A kötet valamennyi fejezete elméleti tisztánlátásról, sokoldalú, árnyalt problémafelvetésről, társadalomtörténeti beágyazottságú szemléletről és koherens vonalvezetésről tanúskodik. A korosztályi besorolás kérdésével indít, kijelentve, és példákkal szemléltetve, hogy a különböző kultúrákban a generációs csoporthoz való odatartozást nemcsak a biológiai adottságok, hanem a hagyományokon nyugvó kulturális sajátosságok, társadalmi elvárások, az értékrend és gondolkodásmód is szabályozzák. A kutatót a gyermek szocializációs közegének kiszélesedési üteme, valamint a felnőttektől való függőségi viszonya izgatja. A magyar parasztságra jellemző korcsoport-szerveződést a saját világ kialakításaként, a korai önállósodásra való törekvésként, a felnőttektől való elkülönülés igényeként értelmezi, míg a játék és paraszti munka korai összemosódását, a nemi minták 4-5 éves korban kezdődő elsajátítását, valamint a korai jegyesség intézményét a gyermekkort rövidítő tényezőkként fogja fel. téren legsúlyosabbnak a gyermekmunka kapitalizmus kori kihasználását tartja, melyet a 19. században a hatósági szabályozások sem tudtak megszüntetni. Számba veszi a család mint elsődleges szocializációs közeg történelmi, társadalmi, gazdasági meghatározottságú szerkezeti típusainak az életmódban, identitásban, értékrendben, kapcsolathálóban, illetve a nevelésben megmutatkozó lenyomatait. Felfigyel a reformkori anyafunkció nemzeti-politikai tartalommal való kibővülésére. Felemlíti a vonatkozó magyar szókincs és keresztnévadás család szerepére, hierarchikus felépítésére vonatkozó kifejező jellegét. A könyvben ezután a természetes családi támogatottságot nélkülözők problémáinak felvázolása következik. A szerző folklór- és szépirodalmi szövegek, emlékirat- és önéletírás-töredékek nyomán érzékelteti az árvaság megélésének életre szólóan fájdalmas életérzését, hátrányos kihatását az életpályára. Az árvák egykori nagy számát a háborúk, járványok pusztításával, az elégtelen higiéniai viszonyokkal, az egészségügy fejletlenségével magyarázza. ajd a megbélyegző törvénytelen gyermek státus társadalmi kulturális-jogi hátterét (a leányanyák megszégyenítése, büntetése, kiközösítése, a háborús viszonyok, a cselédkedés, majd a nők városi munkavállalása, gazdasági válság stb.) és traumatikus következményeit (gyakori csecsemőgyilkosság, nagyfokú csecsemőhalandóság, lelencsors, életre szóló hátrányos megkülönböztetés) ecseteli. Pozitívabb kicsengésű a cseregyermekrendszerről szóló fejezet. z az intézmény, ha társadalmi csoportonként és koronként változó módon is, a gyermek épülését: idegen nyelvekben való jártasságát, viselkedésének és értékrendjének kultúráltságát, baráti és rokoni kapcsolati körének kitágítását, olykor az egész életpályája alakulását szolgálta: A gyermek életmódjának társadalmi meghatározottságáról szólva, a kutató megismertet az intim és közszféra szétválási folyamatának polgári hátterével, rétegenként különböző állomásaival, szembeállítja a szűkebb hatósugarú, de a gyermekeknek nagyobb szabadságot biztosító falusi, illetve a kitágultabb, de korlátozóbb nagyvárosi térhasználatot. Részletekben gazdag, szemléletes képet fest a vagyoni, társadalmi és foglalkozási, etnikai csoportokhoz, család- és településtípusokhoz, falusi és nagyvárosi környezethez rendelődő megannyi lakástípusról és lakáskörülményről, kezdve az arisztokrácia és városi nagypolgárság fényűzőbb otthonaitól melyekben polgári mintára megjelenik a gyermekszoba az átlagos, két-három helyiséges, de a családot télen egyetlen helyiségbe zsúfoló lakásokon át a palóc nagycsalád asszonyai és gyermekei számára fenntartott, télen is fűtetlen kamaráig, a higiéniailag elfogadhatatlan barlang- és barakklakásokig, földbe ásott putri és hasonló szükségmegoldásokig, melyeket

3 218 SZL a korabeli orvosi szakirodalom a tüdővész meg angolkór melegágyainak és ezáltal a nagyfokú gyermekhalandóság okozóinak tart. A kötetben tárgy- és életmód-történeti áttekintés ismertet meg a különböző társadalmi rétegekhez tartozó gyermekkorosztályok alvási, étkezési tisztálkodási, öltözködési viszonyaival, azok orvostörténeti megítélésével. Források idézésével teszi szemléletessé a háborúk, elemi csapások, betegségek, járványok, gazdasági válságok eredményezte ínséges periódusokat, azok szenvedéseivel, nyomorával, gyakori halálos kimenetelével, jelezve az ezeket enyhíteni próbáló intézményes jótékonykodás eseteit. Külön fejezetben foglalkozik a nevelés Ó- és Újtestamentumra alapozott, mélyen vallásos meghatározottságával, a vallási és erkölcsi ismeretek összefonódásával, a teremtett világ rendjének szakrális értelmezésével, a szülői ház, templom és külső szakrális tér kulturális szignáljaival, a gyermekek rítusokban való fokozatos aktivizálódásával. egismertet a keresztény vallásos nevelés problémáját feszegető egyházi és pedagógiai szakirodalom koronkénti és felekezetenkénti nézeteivel, gyakorlati tanácsaival, a vallásgyakorlásra vonatkozó törvénycikkekkel és a szekularizációval kapcsolatos nézőpontokkal. Részletekbe menően elemzi a mindennapi vallásos gyakorlat konkrét megnyilvánulásait, majd az ünnepek közül a karácsonynak a vallási szocializációban, illetve a temetkezési szokásoknak a halálélmény feldolgozásában játszott szerepét. Külön alfejezetben foglalkozik a zsidó ünnepek megszervezésével, lefolyásával és szakrális nevelésbeli funkcióival. Végül egyetértően idézi John Gillis megállapítását, miszerint a szekularizáció az egyházi ünnepek helyett a szülőgyermek érzelmi kapcsolatát építő rituális családi ünnepeket erősítette fel. (John R Gillis: Childhood and family time: a changing historical relationship. In: A.. Jensen L. ckee: Children and the Changing Family. Routledge Falmer, London New York, ) A munka gyermekkultúrában elfoglalt helyéről, számos alakító tényezőjéről írva egyaránt részletezi annak a család megélhetésében játszott gazdasági szükségességét, valamint nevelő szerepét. lemzi a munka fogalmának, történetileg változó értelmezését és megítélését, pedagógiai irodalom szerinti funkcióit. Számba veszi azokat a 19. századtól megjelenő európai és magyar törvényes szabályozásokat, melyek megpróbálták korlátozni a szegénység és urbanizáció következtében tömegessé váló ipari gyermekmunkaerő kizsákmányolást. bben a fejezetben jellemzi a különböző újonnan létesülő egyletek (pl. Országos Gyermekvédő Liga, a Törvényes unkásvédelem agyarországi gyesülete, az Országos Stefánia Szövetség stb.) ez irányú tevékenységét. egállapítja, hogy a két világháború közötti társadalmi, gazdasági és szociális összetevők nem hagyták érvényre jutni a nemzetközi szervezetek, így Nemzetközi unkaügyi Hivatal, majd a Nemzetközi unkaügyi Bizottság első világháborút követő, agyarország által is elfogadott gyermekmunkát tiltó egyezményeit. A fejezet másik nagy egysége a gyermekmunka társadalmilag meghatározott formáit elemzi, kezdve a földművelő-állattartó és kézműves gazdaságok családi munkamegosztás keretében kijelölt feladatköreivel, a libapásztorságon és pesztraságon keresztül a bánya- és gyáripar különböző területein foglalkoztatottak egészségre káros munka- és életviszonyaiig. A háborút elsősorban következményei menekülés, bujkálás éhezés, szenvedés, erőszak, meg nyomorodás, árvaság, kiszolgáltatottság, rabszolgaság, járványok, koncentrációs táborok, halál stb. összefüggésében és magyar történeti dimenzióban, a török kortól kezdődően, az emlékiratokból merített megrázó példák alapján tárgyalja. De szól az es forradalom gyermekhőseiről is. Bemutatja a pedagógiai gondolkodásban az első világháborúra vonatkozó szemléletváltást, mely során a kezdeti propagandaírásokat kiábrándult, a szenvedőkkel együtt érző cikkek, versek váltották fel. Pszichológusok, jogászok pedagógusok elemezték a háború gyermekkultúrára és gyermeklélekre gyakorolt közvetlen hatásait, a háborús játékok játszásakor felszínre törő

4 SZL 219 ellentétes érzelmeket, indulatokat és azok ellensúlyozásának lehetőségeit. A beteg gyermek témaköre alkalmat ad az európai és magyar orvostudomány-történet ide vonatkozó részleteinek áttekintésére és azon belül a gyermekgyógyászat mint önálló szakág 19. századi kialakulásának és intézményesítésének, az első gyermekkórházak küzdelmes tevékenységének a bemutatására. A kórházi betegségek közül a gyakran halálos kimenetelű gyermekbalesetek egyik kórokát, a lúgkőmérgezést tárgyalja részletesen, rámutatva a kormányzat orvosi figyelmeztetéseket számba nem vevő tragédiákhoz vezető mulasztásaira. agyarországon csupán 1876 után foganatosítottak szabályozott és államilag ellenőrzött intézkedéseket a temetőket megtöltő járványos betegségek megelőzésére és védekezési technikáira nézve (bejelentési kötelezettség, a beteg elszigetelése, az orvosi segítség büntetés terhe melletti kötelező igénybevétele). Statisztikai adatok érzékeltetik a törvény áthágásából, a fokozatosan bevezetett kötelező oltások elmulasztásából származó halálesetek óriási méretét. A járványos betegségek közül a kisgyermekek pestisének nevezett, rengeteg áldozatot követelő himlő és torokgyík gyógyításának kultúrtörténeti tényeit mutatja be. ajd a vakság, siketnémaság, torzszülöttség, elmebetegség okaival kapcsolatos hiedelmeket, a fogyatékosok életesélyei javítását célzó, a századtól működő intézmények működését ecseteli. A továbbiakban a gyermekeket ért sokféle hiány, negatívum ellensúlyozásának vagy kivédésének korai történeti egyházi, magán- és egyesületi formáit, így az alamizsnálkodást, az árvaés lelencházak szegénygondozói tevékenységeit elemzi. zt követően a 19. század második felében felszaporodó társadalmi egyesületek (pl. a Fehér Kereszt Országos Lelencház gyesület, majd az 1906-ban megalakult Országos Gyermekvédelmi Liga) problémamegoldó kísérleteit mutatja be, a lelenc- és árvagyermekek nevelőszülőkhöz való kihelyezésén vagy örökbeadásán keresztül az állam gyermekvédelmi szociálpolitikai kötelezettségének tudatosításáig és kieszközléséig. Szól a cigány gyermekek nevelésére vonatkozó, racionális célokon és filantróp szándékokon nyugvó állami intézkedéseknek (a gyermekek családból való kiemelése és magyar családi, majd a 20. század elején menhelyi közegbe való áthelyezése) az érintettekre nézve traumatikus kihatásáról. Az első világháborús hadiözvegyek és -árvák támogatását célzó kísérletek (a szükségletekhez képest csekély állami segélyek kiutalása, hadiárvagondozó intézetek létesítése, az orvosi közbenjárás kötelezővé tétele, a szociális munka intézményes formáinak kezdeményezése) képezik a következő fejezet tárgyát. A kisdedvédelmi és nevelőintézmények, az óvoda és bölcsőde történetének felvázolása következik. A szerző bemutatja az óvoda 1812-es kezdeményezésétől kezdődő, a gyors elterjedéséhez vezető folyamatot, melyhez számos, az intézmény funkciójára, gyakorlati tevékenységére és oktatási nyelvére irányuló vélekedés, vita kapcsolódott, míglen 1891-ben meghozták az óvodai oktatást kötelezővé tevő törvényt. kkortól a korábbi németesítés helyett az óvoda a nemzetiségek magyarosításának fórumává vált. A bölcsőde létrehozását a nagyvárosi nők ipari munkavállalásának káros következményei tették szükségessé ben agyarországon megalakult az lső Pesti Bölcsődeegylet. Alapszabályok rögzítették a hivatását és működési elveit. Végezetül a gyermekirodalom kialakulásának előzményeit (a gyermek- és felnőttkultúra szétválása, az anyanyelv fejlesztésének igénye, a kötelező oktatás bevezetése, vallásos és világi tankönyvek és illemkönyvek, külföldi gyermekkönyv-fordítások), továbbá jelentősebb úttörőit (Bezerédj Amália, Gáspár János, Sebők Zsigmond, óra Ferenc), célkitűzéseit (erkölcsös, hazafias, szociálisan érzékeny, lelkiekben gazdag gyermekek nevelése, minőségi szelekció) és hordozóit (könyvek, gyermeklapok) mutatja be és értékeli. Kiemelten szól Pósa Lajos és Benedek lek a gyermekírók és -lapszerkesztők (Az Én újságom, Cimbora) munkásságáról, ügyszeretetéről, a gyermekek morális nevelése iránti elkötelezettségéről és népszerűségéről.

5 220 SZL Deáky Zita azt a szándékát, hogy a könyv egészén, a benne felmutatott sok szenvedéstörténet ellenére mindenütt átsugározzon a generációk öszszekapcsolódásának, együtt haladásának, küzdelmeinek értelme, célja, végső soron öröme, reménye, sikeresen megvalósította. Felkészültségének, eredetiségének, leleményességének, koncepciózusságának, hitelességének, logikus építkezésének, ökonómiájának, fellengzésmentes, közérthető tiszta stílusának, a szemléltetésben megnyilatkozó igényességének (a könyvet 300 gondosan megválasztott fotó illusztrálja) köszönhetően műve várhatóan a nemzetközi szakmai életben is modellértékű lesz, és jelentős sikerre tarthat számot. Gazda Klára Néprajzi tudománytörténet: miért, kinek? Czégényi Dóra Keszeg Vilmos Pozsony Ferenc (szerk.): Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvárt. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 18. Kvár oldal Bevezetés: két konferencia, egy kötet Az idő és a munka antropológiájának egyik implicit (de néha még ki is mondott) állítása, hogy a mai modern időszemlélettel (lineáris, egzakt, mért stb. idő) és az ebből a koncepcióból fakadó munkafelfogással (kikényszerített munka) szemben a ciklikus és feladatorientált, a természetet és az abba ágyazódó emberi tevékenységeket alapul vevő idő bizonyos értelemben humánusabb. lőször azért, mert az emberhez igazodik, másodszor mert segít eligazodni a végtelenül folyó időben, tagolja azt, visszatéréseket és kiszámíthatóságot biztosít. Bennünket most e második jellegzetesség érdekel: a tudományos életnek a rítusai is hasonlóak ahhoz, ahogy a mindennapi életben az elvégzendő, szabályosan ismétlődő feladatok és az ünnepek tagolják az időt. A különböző tudományos egyesületek, szervezetek éves, kétéves (vagy egyéb rendszerességgel megrendezett) konferenciái humanizálják és világosan tagolják az amúgy a mindennapi rutinból és a sokszor kiszámíthatatlan projektek egymásutánjából építkező időt, kiszámíthatóvá teszik és a tapasztalatokból fakadóan tervezhetővé teszik a jövőt. És ebben szerepük lehet a rendszeresen megjelenő periodikáknak és egyéb kiadványoknak is. Úgy tűnik, nincs ez másként a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) és a agyar Néprajz és Antropológia Tanszék (NAT) közös őszi konferenciájával sem: a minden év októberében megrendezett konferencia most már hagyományosan a kolozsvári (vagy azzal kapcsolatban levő) néprajzi oktatás és kutatás történetét járja körül, és ezeknek a konferenciáknak az anyagára épül a KJNT Évkönyve, így a tudományos idő tagolását a két esemény mintegy körbezárja. Saját történelme minden közösségnek igen fontos identitásmeghatározó tényező, és ha nincs ilyen történelem, azt meg kell írni. A kolozsvári néprajzi iskola most érett oda, hogy a saját történelmével kapcsolatos kutatásokat hangsúlyosan megjelenítse, a tudományos publikum elé vigye, azokat megvitassa, és az eredményeket közölje, és ez egy igen fontos lépés az iskola mint szakmai közösség megteremtésében és fenntartásában. Annak, hogy ez a történetírás most zajlik, nyilván érthető okai vannak, és ezek egy része benne is van a kötetben. A többi okról ha lesz még érdeklődés a néprajzi tudománytörténet iránt majd későbbi generációk szakemberei fognak értekezni. A KJNT 18. Évkönyve főként az 1989 előtti periódusra (vagy inkább: periódusokra) fókuszál, és szerteágazóan, intézménytörténeteken, tudományos irányzatok elemzésén és személyes életpályák bemutatásán keresztül járja körül a kolozsvári néprajz történetét. Szabó Árpád Töhötöm (1975) egyetemi tanársegéd, BBT, Kolozsvár, szabo_tohotom@yahoo.com