Munkács megtartó kötődése, érzése, valahová, valakihez tartozás vágya

Átírás

1 Munkács megtartó kötődése, érzése, valahová, valakihez tartozás vágya Nagyszüleimnek, szüleimnek ajánlom Beszélgetés vitéz Pákh Imrével: szülőföldjéhez való kötődéséről, gyermekkoráról, családjáról, lebilincselő fiatalkori emlékeiről, az eddig elhallgatott és elnyomott múltfeltárás igényéről, édesanyjának érdekfeszítő történelmi krónikájáról, édesapja vitézi magatartásáról és a szegények megmentéséről és még sok egyéb másról Ha nem vizsgálod meg az életed, nem is érdemes leélni azt (Szókratész) Amerikában. Nem törekedtek hírnévre, nem személyiségüket akarták növelni, hanem a segítségben minél nagyobb részt venni, a szülőföld hagyományainak, emlékeinek visszaállításában részesévé válni. Nem hiába mondják, hogy a nagyság nagy tetteket kíván, a hírnév kitartást, a tisztelet feddhetetlen erkölcsiséget. Ha valaki gazdaggá akar válni, elsősorban a lehetőségeit, biztonságát növeli, de csak akkor lesz nagyobb, ha vagyonát mások javára is használja. A Pákh családot az említett tulajdonságok miatt is mindenki ismerte Kárpátalján. Én is sokat hallottam róluk. Szeretném megismertetni, bemutatni az egész családot az internet és a Pannon Világ olvasóinak is. Az emlékek és az újságírói érdeklődésén túl több jött létre beszélgetésünk során: az a szellemi szikrázás, amely közelebb vitt az életükhöz, a család Pákh Imre Ortutay Mária és Manajló András társaságában, Aki már próbált megszüntetni kötődést szülőföldhöz, baráthoz vagy családhoz, valamilyen kényszerű okból, csak az tudja, milyen nehéz eltépni ezeket a szálakat, mennyi szenvedés árán lehet szétszaggatni őket. Illetve nem is lehet.., mert ezek a szálak még sok évtized után is összefonódnak. Beszélgetésünk során is ezt tapasztaltam, elég egy megfelelő szó, gondolat, kérdés és újból átéljük kényszerű elszakadásunkat, szülőföldünk iránt érzett vágyunkat, illetve örök szövetségünket. Pákh Imre családja cselekedeteivel: megbecsülést, szeretetet, dicsőséget szerzett szülőföldjén és A család bemutatása 1

2 tagjainak rendkívüli személyiségeihez. Lelki hozzáállásommal is közel tudtam kerülni beszélgetőtársamhoz. Ismerős volt a történelmi és az érzelmi háttér, így a megértés fokozódott. Beszélgetésünk során képzeletünk megalkotta a XX. század eleji és későbbi Kárpátalját: az osztályharcot, az éhezés elkerülésének szülői leleményét, Sztálin birodalmának kegyetlenségét, szüleink bebörtönözését, a nemzetiségek üldözését, a magyar oktatás megtagadásának kényszerét stb Nagyon sok mindent meg lehet tudni a korról, az akkori életvitelről, a szovjet birodalom rendszeréről. Nem akartam gyakran feltett kérdéseimmel megzavarni az emlékezést. Megérintett, ami mondott, éppen ezért nem Pákh Imre emlékezik szerettem volna véleményemmel és érzéseimmel befolyásolni az őszinte megnyilvánulás folyamatát. Gondolatait feljegyeztem, amelyeket most átadok olvasóimnak. Nemesi gyökerek, menekülés a bolsevik Oroszországból Édesanyám nemesi orosz családban született 1917-ben a Fekete-tengeri Anápá városban, Nátáljá Szolóvkina a lánykori neve. Nagyapja, e város polgármestere volt, hosszú időn át. Cári tisztként szolgált, amikor nyugalomba vonult ily módon folytatta a közéletet. Nagy családi birtokunk volt a bolsevik forradalom előtt ebben a csodálatos városban. Nagymamám pedig a Nemes Kisasszonyok Intézetében nevelkedett Szent-Pétervárott, mielőtt férjhez ment nagyapámhoz. Ott találkozott a fess, daliás alkatú tiszttel, nagyapámmal. Első látásra szerelem lett, Szent-Pétervárott házasodtak össze. Fiatalok voltak, nagyanyám még főiskolára járt, nagyapám pedig közben végezte a vezérkari akadémiát. Nagy karrier előtt álltak mindketten. Sokat jelentett akkor, 1910-ben főiskolát és egyetemet végezni egy nőnek! No meg a vezérkari akadémia elvégzése is nagy rangot jelentett. Amikor a családi archívumokat lapozgattam arra jöttem rá, hogy nagyapámmal együtt tanult a vezérkari akadémián egy Wrangel nevezetű báró. A krimi háború fehér-orosz csapatok hadvezére is Wrangel tábornok volt. Nagyapám részt vett a Krím félsziget elfoglalásában, mint fehér orosz tiszt, Wrangel együtt háborúskodott. Sajnos itt esett el. Nem tudjuk pontosan, hogyan. Eltűnt, állítólag saját kísérő kozákjai ölték meg, de ez nem bizonyítható. Nagyanyámnak ezt mondta Wrangel, amikor a holléte felől érdeklődött. Még dédnagyapám is katonáskodott a Kaukázuson, amikor az oroszok terjeszkedtek. A legnagyobb Samil-nevezetű vezért is ők tartóztatták le. És milyen a sors!!! Wrangel báróval, nagyapám parancsnokának az apjával! Nemrég jöttem rá, erre a különleges eseményre, amikor az archivumokat tanulmányoztam. Dédnagyapám Wrangel báróval Iván Tolmázov ( ) Iván Tolmázov feleségével Valentyinával 2

3 Natalia Szolovkina ( szül. Tolmazova) Antonina Tolmazova Agnessa Gorcsisnyikova (szül. Tolmazova) harcolt együtt, nagyapám pedig a fiával, év különbséggel! Érdekes momentum a családi történelemben. Déd-, és nagyszüleim bejáratosak voltak a cári udvarba, fogadásokon gyakran megjelentek. Magas műveltségűek voltak, nagy társasági életet éltek. Külföldi tanulmányutakra is gyakran utaztak. Bejárták egész Nyugat-Európát. Nagymamám gyerekként néha együtt játszadozott a cári gyerekekkel. Családi elbeszélés szerint: egyszer, amikor a nagy cári parkban sétáltak nagymamám találkozott Nyikoláj cárral. Úgy mesélték, hogy jött vele szemben egy bajuszos bácsi. Megállt és ránézett a kislányra, aki a nagymamám volt. Ő pedig érdeklődő, cserfes kis szájával a következőket kérdezte: Miért vagy olyan sápadt, bácsi? Sok zöldséget, gyümölcsöt és tojást kell ennie! Te kinek a lánya vagy? - kérdezte a bajuszos bácsi. Nagyanyám illendően bemutatkozott. A cár válasza olyan cserfes szájú vagy, mint apád! Megsimogatta és tovább ment. Nagyanyám ezt többször elmesélte nekünk. Tolmazov család limuzinja Családfánk 1495-ös évekig vezethetők vissza. A Riazanyi hercegségből, bojári családból származott, innen indult. Könnyű volt a korábbi évtizedekben utána nézni, hiszen a kommunisták a nemesi archívumok többségét nem semmisítették meg. Szerencsém volt Moszkvában felkeresni a Nemesi Egyesület (Dvorjánszkoje Obcsesztvo) újonnan létrejött szervezetét, akik kutatásokkal foglalkoznak. Az egyesület vezetője komputeren megkereste nekem a családom őseit, de csak 1917-ig voltak információi. Addig minden pontosan megvan, ki mivel foglalkozott, milyen rangban, a birtokunk helye, nagyapám eltűnése stb Eltűnésének időpontja kb. Jelena Tolmazova ra esik. Még az a fontos epizód él tudatunkban, hogy előtte feltűnt, 2 hajójeggyel a kezében, menekülésre készülődve. Londonba szólt a hajójegy, de csupán kettő, többet nem lehetett szerezni még neki sem. Menekült mindenki a bolsevikok elől. A jegyet tovább adták, szó sem lehetett a két gyerek miatt az emigrálásra! Különösen nagyapám volt a fő bűnös, ellenség, Wrangel mellett szolgáló fehér tábornok, aki még az orosz-japán háborúban is részt vett, japán fogságba is került egy ideig. A család az Anapában maradt, s nagyapám eltűnt Nagyanyám özvegyen, két gyerekkel menekült egy kis bárkában, török segítséggel. Anapából Konstantinápolyba (erről anyám bátyja feljegyzést is készített), így menekültek 3

4 Pert Illarionovics Szolovkin, Wrangel báró Olga Petrovna Szolovkina ( ) meg. Ez a veszélyekkel teli csónakázás mentette meg életüket. Ha ott maradnak, meggyilkolják őket! Érdekes módon a törökök, annak ellenére, hogy az oroszok kétszer is háborúskodtak velük, nagyon tisztelték dédnagyapámat. Amint befejeződött a háborúskodás, szinte testvérként éltek együtt. A törökök mentették ki a családot Anapából! Konstantinápolyban már akkor nagyon sok orosz élt. Egy pár hónapot töltött a család e befogadó városban, majd utána Budapesten keresztül (ez sem véletlen sorsfordító) eljutottak Prágába. Ott telepedtek le január 14-én (görög-keleti újév) találkozott édes- Illarion Vaszilyevics Szolovkin ( ) anyám édesapámmal először Prágában. Apám Kárpátaljáról üzleti ügyben járt Prágába. Akkor Kárpátalja már a csehekhez tartozott. A Pákh-család magyar földön Csehszlovákiában ( ). Meglátni és megszeretni Prágában, a gyönyörű szép Nátálját. Kárpátalja visszacsatolása az anyaországhoz ( ) Ismeretes, hogy a németek november 11-én aláírták a franciák által diktált fegyverszüneti megállapodást. Ezzel tulajdonképpen véget ért az I. világháború Európában. Magyarország számára azonban egy új háború kezdődött, amelyben cseh, szlovák, szerbhorvát hadseregek indultak meg ellene. A Saint Germain-i szerződés 1919 szeptemberében Csehszlovákiába kebelezte be Kárpátalját, több százezer magyar, ruszin és román lakossággal együtt. Tehát, így került a mi magyar családunk is Csehszlovákiába, magyar állampolgárként. Apám az január 14-i soron következő üzleti útján ismerte meg a magas rangú fehér-orosz vezérkari tábornoknak és egyetemi tanárnőnek a lányát Prágában. E sorsfordító és örök életre szóló szövetség a következőképpen, szinte meseszerűen történt. Apámnak, Pákh Sándornak, abban az időben már egy nagy fuvarozó vállalata volt Mun- 4

5 megérintené ez a csodálatos varázslat Anyám a valóságban orosz nemesi származású volt, de empatikus érzelem világával, magas szintű intelligenciájával mélyen átélte a magyar sorsot. Átérezte Trianon tragédiáját, az ő és hazája sorsához hasonló veszteséget. Hiszen őt gyerekkorában menekítették ki szeretett hazájából a bolsevikok elől, ott veszett a család minden vagyona, birtoka. Prágában nevelkedett, a szó szoros értelemben az egyetemi padok között. Nagyanyám mindig magával vitte az egyetemi előadásaira oktatóként, mert nem volt kire hagyni a kis Munkácson. Balról jobbra: Alek, Antonina, Natalia, Tatyana kácson. Az egyik alkalmazottja (aki nyáron vállalt nála munkát az oktatására) Prágában tanult, s ő hívta meg egy társaságba diákok közé. Gyere velem, nagyon szép lányok a diáktársaim!- biztatta apámat. Nátálja- édesanyám is vele tanult az egyetemen. Így történt a sorsfordító találkozás. Egymásba szerettek, utána apám még sokáig látogatta. Egy probléma azért adódott. Anyám nem beszélt magyarul. Apám viszont nem beszélt oroszul. Németül kezdtek el beszélgetni és levelezni. A megmaradt képeslapokról látom, hogy ezen a nyelven írogattak egymásnak. Nagy szerelem volt, 1939-ben, amikor Kárpátalját visszacsatolták az anyaországhoz, összeházasodtak. Kárpátalja újból a több mint 1000-éves anyaföldhöz tartozott június 14-én egybehívott Országgyűlési Képviselőházban a Kárpátaljáról behívott képviselők is elfoglalhatták helyüket. Magyar és nemzetiségi hivatalok működtek Kárpátalján. Visszaállt a magyar oktatás rendje. Ez az időszak volt életük legszebb része. A majdnem teljesen magyarlakta felvidéki és kárpátaljai területek visszaszerzése diplomáciai úton, nem csak az ott élő magyarok és ruszinok egyetlen vágya volt. Mindenki ezt akarta, ezt a vágyat a 20-éves cseh uralom alatt sem lehetett kiirtani. Az egész magyar nemzeti akarattal találkozott ez az igény. E boldog korszakban anyám nagyon gyorsan megtanult magyarul. Írt, olvasott magyar nyelven. Fiatal volt és teljesen egy magyar közegbe került, ahol szerették, tisztelték, becsülték. Az anyja és a bátyja (majd mostohaapja) Prágában maradtak. Sokan mondták, hogy ritkán találkoztak ilyen magyar nemzeti érzésű asszonnyal, mint anyám. Miért alakult így? Én is sokat gondolkoztam ezen, hiszen szeretném, ha az én orosz-német származású feleségemet is Beregvár, Sándor, Tatyana, Antonina, Imre, Alek, Natalia gyereket. 20-éves korában ismerte meg apámat, 22- éves volt, amikor házasságot kötöttek. Ettől kezdve Munkácson élt egy magyar közegben. Senki sem beszélt környezetében a németen kívül idegen nyelveket, így szinte rákényszerült a magyar nyelv állandó használatára. Oroszul akkor senki sem beszélt a magyar végeken, nem éreztük előre a tragédiánkat. Anyám magáévá tette nem csak a magyar sorsot, hanem a magyar kultúrát is. Rengeteget olvasott, művelődött magyarul, annak ellenére, hogy Prágában az egyetlen orosz gimnáziumot végezte, majd cseh egyetemre járt. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagyon boldog éveket éltek 1945-ig, amíg az oroszok le nem rohanták Kárpátalját. Apámnak virágzott az autó-ipara, vállalkozása. Neki volt akkor Kárpátalján a legnagyobb fuvarozói vállalata. Teherautói voltak. A csehek ideje alatt is fejlődött a vállalkozása, de sok mindenben korlátozták. Megpróbálták apámat belevonni a cseh politikai életbe, közéletbe, de ő nem volt erre hajlandó. Ezért más eszközökhöz folyamodtak, pld. erősen megadóztatták. A magyarok időszakában nagyon sokat foglalkoztatták, állami rendelésekkel 5

6 A Pákh család Pákh Anna ( ) Pákh János ( ) János ( ) Sándor ( ) Zoltán ( ) halmozták el, mert szükség volt rá az újjáépítéseken is. Tagja lett a Fuvarozó Vállalkozók Szövetségének, nagy tekintélye volt példaszerű szakmai munkájával, diesel-szakértőnek tartották, az is volt. Nagyüzemet hozott létre. Érdekes fénykép került nemrég a kezembe, amikor a családi albumot rendezgettem. Apám a bátyjával tündököl egy Tátramotorbiciklin. Fiatalkori fénykép, apám akkor éves lehetett. A nevezetes esemény abból adódott, hogy ez volt az első motorbicikli Munkácson. Sajnos ez a korszak nem tartott sokáig, mert a szovjetek lerohanták 1944 végén Kárpátalját. A 4. ukrán front szeptemberében a Tatár-hágón keresztül lépte át először a magyar határt Kárpátalján. Egy teljesen más, tragikus időszak következett. Szovjet megszállás időszaka. Mi volt a politikai színfalak mögött? A félelem és a hazugságok labirintusában. A Pákh család címere Amikor 1944-ben bejöttek az oroszok, apámat nem vitték el azonnal, mint a többi magyar embert, a GULÁG-ra. Szerencséje volt, mert a szovjeteknek nagy szükségük volt rá. Minden lopott német autót hozzá vitték az oroszok javításra, mert nem értettek hozzá. A benzinkút is apám műhelye mellett volt. Nélkülözhetetlen érték mindkettő. Bizony erőteljesen figyelték, lesték minden műszaki hozzáértését, szakmai tudása nélkül semmire sem jutottak volna a lopott kocsikkal. Létfontosságú ember volt számukra akkor ott Munkácson. Bizony ez a feladat sem volt kockázat mentes. Még mindig borzongok, amikor arra gondolok, milyen véletlenen múlt akkor az ember élete. Történt egyszer, hogy egy partizán elhozta apámhoz a lopott Opel kocsiját és meghatározta az elkészítés időpontját. Apám minden igyekezete mellett sem tudta a szovjet partizán parancsát végrehajtani. Nem volt műszakilag egyszerű feladat megjavítani 6

7 Natalia Sándor az autót. Kért tőle még egy kis időt. Ilyen kihágásért fejvesztés járt, ezt apám is tudta, de mindennek megvan az ideje, nem tehetett semmit. Falhoz állították és odaszólt a parancsnok partizán a katonájának: kivégezni! Abban a pillanatban lépett be a műhely udvarába egy még nagyobb nacsalynyik, a katonai elhárítás egyik főnöke, akinek szintén ott volt a kocsija, javításra besorolva. Mi történik itt? kérdezte szinte ordítva leállítani a kivégzést! parancsolta. Ezen múlott, hogy apámat nem lőtték fejbe Évtizedekig nem hagyott nyugton ez a múltbéli epizód, amikor hajszálon múlott apám élete. Ezt a bolsevik fenevadot meg akartam kerestetni és megtudni, él-e még, megváltozott-e az emberi természete, szemlélete? Bűneihez csatlakoznak a többi kivégzések is Kárpátalján. Például Bródy András (Kárpátalja első miniszterelnöke) és társainak kivégzése. A szovjet hadsereg pontosan 1944.október 26-án érte el Beregszászt és Munkácsot, két nappal később már Ungvárra is betörtek. November 22-én már elrendelték Bródy letartóztatását. A szovjet hódítás alá került országrészben, a Kárpátaljai területi Népbíróság, május 25-én népellenes tevékenység, hazaárulás a magyarok javára folytatott kémkedés, fasiszta bérenc stb., vádra, halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte november 7-én végezték ki. Az én főszereplőm volt a gyilkos. Minden kivégzést ő irányított Kárpátalján. Csatlakozom azokhoz A három Pákh testvér a szovjet GULÁG-ban, Balról: Sándor, Zoltán, János az emberekhez, akik azt vallják: hogy a múlt megértése a jelen megértésének nélkülözhetetlen feltétele. Valamint a jelen megértése nélkül nincs iránytű a jövőhöz. Vártam az alkalmat, amikor szembenézhetek ezzel az emberrel, e szadista fenevaddal. Az alkalom megérkezett. A 90-es évek végén Kijevben felkértem egy munkacsapatot, ők megtalálták ezt az embert. Felhívtak engem telefonon: mit csináljanak vele? Kíváncsi voltam, most hol él, mit csinál? Egy pici kis lakásban él a fiával, fekvő beteg, roncs ember- válaszolták. Hozzányúlni nem kell, adtam ki a biztonsági csapatomnak a parancsot, de megérdemli, hogy legalább egy kicsit érezze, mi a halálfélelem és tudja meg, nem felejtünk! Hiszen több száz embert ölt meg. Aztán kérdezzétek meg tőle, miért csinálta ezt a sok gyilkosságot? Válasza nem lepett meg, hiszen akkor már tapasztaltuk, hogy kialakult egy újfajta emberi- szörny lény, amely hozzászokott az emberöléshez Nem csalódtam: Ilyen időket éltünk! - mondta ezt csináltuk! Egy év múlva apám sem kerülhette el az ottani magyarok sorsát ben testvérével együtt először a gyűjtőfogházba vitték, majd Szolyvára (az ottani haláltáborba) szállították. Lerongyolódva, betegen kergették őket gyalog Szanokba, Lengyelországba, ott vagonírozták be őket. Akik nem bírták a gyaloglást (már Szolyván is mérgezett vízzel itatták őket), azok út közben estek össze, meg- 7

8 János (balról), Sándor (jobbról) haltak. Apám mesélte, hogy a tehervonat résén figyelték az egyre távolodó csillagokat, s úgy tűnt nekik: nem kelet-, hanem dél-felé haladnak. Ez kissé megnyugtatta őket, talán mégsem az örök jég birodalmába szállítják a rabokat. A csillagok állása segítette őket a tájékozódásban. Valóban, Grúziába vitték őket, az ottani GULÁG-táborba. Nem volt -50 fok hideg, meleg volt, de rettenetesen éheztek. Nem csak a rabok, még a rájuk vigyázó katonák is éheztek. Útépítkezésen voltak, nem zárt helyiségben, így nem szakadt meg teljesen az ott élőkkel a kapcsolatuk. Szó szerint a Jóisten mentette meg őket az éhhaláltól! Grúziában a nemzeti és keresztény hagyományokat tisztelő emberek éltek és élnek. Ez a mentalitás is apámék segítségére volt. Apám bátyja szobrász volt, kőfaragó, apám pedig a fémekhez értett. Jézus-fejet öntött ki ólomból a keresztre és ezt adták el a mellettük settenkedő grúzoknak. Nagyon idejében történt, mert a nagybátyámat már a végelgyengülés fenyegette. Robbanás szerűen történt a csere! Hozták a kenyeret, az életmentő táplálékot, pedig éhínség volt akkoriban náluk is. Elterjedt a hír a lágerben, hogy alkotnak a rabok, keresztet Jézus-fejjel. A grúzok nagyon leleményesek, jöttek és hozták az élelmet. Az egyik grúz kislány, aki először kapta meg ezt az ajándékot, elmesélte a börtönben dolgozó apjának. Még ő is segített az ételt becsempészni. Hosszú évtizedek után sem felejthető ez a gesztus, első adódó alkalommal Anna és János Pákh Sándor Mercedes terepjáróval és sofőrrel felkerestük őket. Tartottuk velük a kapcsolatot. Nálunk is voltak Amerikában 2-szer ig tartott a rabosítás, addig voltak foglyok apámék. Kiengedték őket. Grúziából könnyebb volt hazajönni, mint Szibériából. Viszont Magyarországra, hiába voltak magyar állampolgárok, oda nem engedték ki őket. Mindenre kiterjedő figyelemmel, aprólékosan és tökéletesen felépített rendszerként működött már akkor Kárpátalján Sztálin birodalma. Minden kérés, folyamat, gondolat, cselekvés ellenőrizve volt. Kárpátalja, mint a nagy szovjet birodalom része. Egy új élet kezdete ( Testközelből szemlélve a valóságot) A szovjetek, mire apám kiszabadult a fogságból, már uralták egész Kárpátalját. Annak ellenére, hogy a 4. ukrán front emberéletben és hadianyagban súlyos veszteséget szenvedett a Kárpátokban vívott harcokban. Az utánpótlásra a behavazott szorosokon, a felrobbantott alagutakon, viaduktokon és hidakon át majdnem hogy lehetetlenné vált. A magyar hadvezetés hősiesen és kitűnő szakmai felkészültséggel küzdött. A túlerő a szovjet özön, megtette a magáét. A Kárpátokat és Kárpátalját a magyar katonák kényszerből elhagyták vagy fogságba kerültek. Nem felejthető az a tény, hogy városainkat és falvainkat - a magyar katonai vezetés kitűnő stratégiai előrelátásának köszönhetően nem égették fel és nem rombolták le, így a lakosság megmenekült a háború legborzalmasabb következményeitől. Apám hazaérkezése után teljesen háttérbe húzódott és bezárkózott. Nagyon sok traumát szenvedett az átéltektől és a jelen tényállásától. Dolgozott, volt rá lehetősége, mert a cégünk a házunk mellett volt, így nem lehetett teljesen elkobozni. Diesel-motorokkal foglalkozott, a vállalkozásnak ez volt a telephelye. A nagyműveltségű anyámat felvették egy cégbe könyvelőnek. Főkönyvelőként kereste a kenyeret egész életében, egy helyen. Az igazgatók jöttekmentek, ő maradt. Nagyon jó munkaerő volt, nem 8

9 A Pákh család Pákh Natalia ( ) Pákh Sándor ( ) Pákh Tatiana (1941- ) Pákh Sándor (1942- ) Pákh Imre (1950- ) merték bántani. Apám is megpróbált több lábra állni. Amikor a 60-as években megengedték a félig privát vállalkozásokat, apám egy sírkő- üzemet működtetett. A gránit szállítás lehetősége már működött, az egyik testvér, mint már említettem, szobrász volt. Természetesen, a hatóság állandó zaklatásának voltak kitéve, finánszokat szabadítottak rájuk, házkutatások sorozatára emlékszem. Különösen az jelentett nagy veszélyt, amikor rájöttek, hogy anyám egy volt fehér-orosz cári tábornok lánya. Ennél kellemetlenebb referencia nem volt abban az időben. A vörösök és a fehérek közti polgárháború a maga elképesztő öldökléseivel banditizmusként élt a bolsevikok emlékezetében. Természetesen az ő szemléletük szerint a fehérek voltak a banditák. Apám a GULÁG-ot is megjárta, aztán burzsuj (tisztes vállalkozó) is volt, tehát, fekete-listára kerültünk. Sajnos akadtak olyan munkatársai is apámnak, akik talán félelemből, ellene fordultak. Pedig ő adott kenyeret az egész családjának. Valamikor segédmunkása volt az illető, aztán a szovjet rendszerben belőle csináltak igazgatót, így megjött a kedve a kizsákmányoló volt gazdája ellen fordulni. Anyám óriási rátermettsége és nagy műveltsége segített kilépni mindig a legnehezebb szituációkból. Rengeteget olvastak mindketten. Arra emlékszem, hogy az ágy melletti polcon mindig ott volt 3-4 könyv és lefekvés előtt minden este olvastak. Óriási könyvtárunk volt. Annak ellenére, hogy apám műszaki szakember volt, a humán műveltsége szinte mindenkit megdöbbentett. A lexikális-, és verstudása szinte egyedülálló volt. A magyar verseket (és nem csupán a nagy költőkét) kívülről idézte. Emlékszem, egyszer már felnőtt koromban vettem egy szép bőrkötésű verses könyvet. A szerzőt nem ismertem. Dicsekedtem az apámnak, milyen szép kivitelű a kiadvány. Ő belelapozott és a benne lévő verseket felismerve idézte őket. Hihetetlen memóriája volt! Világjáró barátai, amikor élménybeszámolót tartottak neki, ő pontosan ismerte azokat a helyeket és eseményeket évvel ezelőtti történéseket olyan életszerűen idézett fel, mintha tegnap történtek volna. Mindenki csodálkozott azon, hogyan lehetett ennyire művelt, polihisztor, hiszen Munkács nem volt egy Budapest vagy Bécs, ahol az emberre szinte ráragadt a műveltség. Egyetemet sem végezhetett, mert az államrendszer állandó változásban volt. Cseh uralom alatt volt fiatal, nem tudott annyira csehül, hogy ezen a nyelven 9

10 diplomázzon. A magyar oktatási rendszert viszont a csehek eltörölték. Biztosan tudom, apám önszorgalomból lett ilyen. Nagyon jól tudott németül, de ezt a tudást a szakmája is megkövetelte. Műszaki ismereteit német szakkönyvekből tanulmányozta, jegyzetelte. Folyamatosan képezte magát a legfrissebb információkkal, újításokkal. Gyakran kérdeztem tőle, mire kell neked annyira a német? Azért, mert a legtöbb műszaki irodalom németül van. A Diesel-cégéhez kellett a tudás, s ezt a legmagasabb szinten művelte. Német teherautókat üzemeltettek, hihetetlenül szerette a szakmáját. De nem csak vezette a cégét, hanem tervező, konstruktor is volt. Újításokkal is foglalkozott. Olyan egyéb gépeket tervezett, amelyeket később legyártották. Emlékszem, a szovjet rendszerben a technológia alacsony szinten működött a gyárakban. Ő tervezett oda pld. favágó, famegmunkáló gépeket és egyéb konstrukciókat. Nagy szükség volt rájuk! A műszaki magas szintű műveltsége mellett nagyon szerette a szépirodalmat, s amint már említettem a verseket. A történelmi olvasmányok is minden estéjét kitöltötték. A lágeri évek óta szinte a szakmájának, bizalmas baráti körének és a családjának élt. Ritkán ment ki a városba. Olyan nem fordult elő, hogy kiment volna korzózni (pedig ez akkor nagy divat volt, találkozási hely) vagy étterembe vacsorázni. A bizalmatlanság légköre érezhető volt házon kívül. Évek során kissé felengedett, de ha bejött hozzá valaki és oroszul szólt, figyelmeztette őket: ha beszélni akarnak vele, tanuljanak meg magyarul! Természetesen ismerte a nyelvet, de csak szükségből használta. Amennyire csak lehetett elválasztotta magát a külső szovjet típusú élettől. Éljenező, május 1-i felvonulásokra, még ha kötelezték, akkor sem ment el. A házkutatásokat és a finánszok látogatását, a soron következő felforgatásokat már szinte közömbösen fogadta, a szovjet rendszer kényszerének tekintette. Megetette, megitatta őket hiszen elvárták aztán rendet csinált. De ezek a látogatók még a jobbik fajtából valók, hiszen nekik is kellett tervet teljesíteni! Így sem volt veszélytelen! Sokat kellett kivinnem a lakásból, mert nem lehetett tudni, mit keresnek, mit akarnak elvinni. Még most is van olyan fényképem, amelynek a hátlapja törölve van, mert személyek után is kutattak. Visszagondolva apám elbeszéléseire és életének példájára, nagyon sok mindent meg lehet tudni a korról, hogyan éltek a magyar családok Kárpátalján, a 2. világháború után. Nekünk szerencsénk volt, mert apámat és testvéreit viszonylag hamar hazaengedték a rabságból. Sokan maradtak Szibériában 7-10 évig vagy ott pusztultak. Talán az új generáció másként szemléli a múltat, mint én és más elbeszélők. De mi így tapasztaltuk meg saját bőrünkön a szovjetek birodalmának hosszú évtizedes kezdetét. Munkácsi nagyszüleim A legszegényebb régióban is erőt adtak és célt tűztek ki a magyarság gazdasági megmentésére Akkor születtem, amikor Kárpátalja 5-éve a szovjet birodalom része volt, június 28.-án. Közvetlenül a nagyszülők háza mellett laktunk, nagyon szerettem velük lenni. Nagymamám német származású volt, nagyon jól beszélt németül élete végéig, de szellemében, érzelmeiben magyarnak érezte magát. Ő vitt minden vasárnap a katolikus templomba, sajnos, egyetlen templomba járó volt a családban. Ő tanított meg imádkozni, vallásos nevelést kaptam. Gyakran jártak katolikus papok a családhoz. Nagyapámnak a városban rendkívül nagy tekintélye volt. Szorgalmas, segítőkész ember volt mindig. Emlékszem, kisgyermekként leggyakrabban engem küldtek el vásárolni a Kossuth utcába. Ismeretes, hogy abban az időben üresek voltak a boltok, nagyon kevés élelemhez lehetett hozzájutni. Egy jelszó, amelyet minden esetben ki kellett mondanom a következő volt: Én az öreg Pákh unokája vagyok! Nem apámra (pedig ő is nélkülözhetetlen volt Munkácson), hanem nagyapámra kellett hivatkoznom. Erre a jelszóra mindig kaptam valamit, még húst is, amit nagyon nehéz volt beszerezni. Még a magyar világban nagyapám a magyar-lengyel határon dolgozott fináncként, utána a munkácsi dohánygyárban tisztviselőként. Őslakos, gyönyörű daliás férfi, a hölgyek bálványa. Mindenki ismerte a városban, közismert ember volt és segítőkész. Szerette az életet! Nagyon értett a fafeldolgozáshoz, fakereskedelemmel is foglalkozott, mindent kipróbált, ami hasznos. Mindig volt valami új célja, mert vallotta, hogy e nélkül nincs semmi az ember életében, ami erőt adna a rossz elviseléséhez. Gyakran voltam szemtanúja, amikor mérnökök hívták: nézze meg az erdőt, hány köbméter lehet, saccolja meg! Pontosan megállapította, nem tévedett. Pincéje is volt, tele borral, pálinkával, azzal is kereskedett. A legnépszerűbb viszont a füstölője volt. Munkács egész magyarsága hozzá járt, amikor disznót vágtak, hiszen élelem az üzletekben nem volt. Ő mindenkin segített cselekedeteivel, ötleteivel. Még a legnehezebb szovjet időkben is volt célja, ötlete, hogyan lehet a viszontagságokat elviselni és a semmiből (fűrészporból füstülőt például) hasznos, praktikus dolgot csinálni. Modern füstölő óvta a munkácsiakat az éhezéstől. A bor, pálinka pedig kellett az ünnepekre, a vendégeknek és a fináncoknak (említettem, mindig hatósági kontroll alatt voltunk). A mi családunkban soha, senki sem ivott. De nem csak praktikus segítőkészségével szerezte meg a népszerűségét nagyapám! A mi időnkben Kárpátalján nem volt virágüzlet. Nagyapámnak viszont gyönyörűen gondozott kertje volt! Hihetetlenül szép, színes, de még fekete rózsákkal is telítve! Szinte az egész város nagyapáékhoz járt, ha születésnapi csokrot akartak 10

11 szerezni. Segítőkész háza mindenki számára nyitva volt! Nagyapám háza és kertje már nincs meg Munkácson. A mi régi házunk még megvan, amit eladtunk. A mi házunk volt a nagy ház, emelettel, ahol a nagybátyám lakott, két külön bejárattal. Munkácson a magyarok alatt négy házunk volt, egyiket sem kaptuk vissza. A Sugár-utcai volt a legszebb. Most 8-10 család lakja. Elkobozták tőlünk, büntetésként, mert 1944-ben, amikor Munkácshoz közeledett a front a németek főhadiszállása volt, kinézték maguknak a legjobbat, a legszebbet. A németek, amikor elfoglalták a főhadiszállásukat, elhívták apámat, nézze meg, semmit sem tettek tönkre! Apám mesélte, hogy amikor belépett a Bocskai utcai házba, csodálkozva vette észre, hogy a német katonák (nem tisztek) és az orosz hadifoglyok egy hosszú asztalnál együtt étkeztek. Szinte hihetetlen! A parancsnokuk levitte apámat a pincébe, a raktárukat is megmutatta. Tele volt ládákkal, de csodálatos rend volt. 5cm-re volt minden láda a faltól, tele alkatrészekkel. Természetesen apám nagy érdeklődéssel nézte a kincseket, hiszen ő is autókkal foglalkozott. Mindegyik alkatrész katonás rendben, megszámlázva, sorban feküdtek előtte. Nem vehetnék legalább egyet, a legszükségesebbet? kérdezte apám az ezredestől. Szívesen adnék, de nem tehetem, itt rendnek kell lenni!- válaszolt végén egy német parancsnok nem mert eladni egy csapágyat, mert fejbe lőtték volna érte. Nem szeretek rá emlékezni, de elmondom, mi lett a házból, amikor bejöttek az oroszok. A németek kivonulása után az oroszok is ezt a házat választották főhadiszállásnak. 1-2 hónap múlva a WC összetörve, leszerelve, a házra nem lehetett ráismerni. Vajon emberi lények voltak, akik ezt cselekedték? Sorsfordító Idők Verecke híres útjai mellől Amerikába, de nem elszakítva az önkéntes tevékenységtől a munkácsiak javára. Munkácson újból ragyog a Turul-madár. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a 104-évet élt apámnak, vitéz Pákh Sándornak mindvégig (amíg csak élt) méltó párja volt Nátálja édesanyám egy fehér-orosz vezérkari tiszt lánya. Nagyon művelt asszony volt, Prágában egyetemet végzett. Anyám családjában mindenki több nyelven beszélt, olvasott, írt. A bolsevista forradalom előtt jóléti államban éltek, magas színvonalú kulturális és gazdasági javakat élveztek. Apám is egy régi nemesi családból származott, amely még 1662-ben kapta nemesi rangját Lipót császártól. Hogyan találtak szellemileg és érzelmileg is egymásra? Bizonyos tekintetben egyformák voltak apámmal. Mindketten a színvonalra törekedtek, az önművelés, olvasás, nélkülözhetetlen volt mindkettőjük számára. Először németül beszéltek egymáshoz, mert nem volt közös nyelvük. Mint említettem, anyám nagyon gyorsan megtanult magyarul, szellemileg, érzelmileg is azonosult családunkkal. A környezetünkben senki sem mondta volna meg, hogy ő nem magyar, akcentusa sem volt, olyan tisztán beszélte a nyelvünket. A családban pedig mindenki magyarul beszélt. Én 7-éves koromban, amikor elsős lettem, akkor kezdtem először oroszul beszélni, de sohasem használtam a nyelvet otthon. Problémáim voltak, pld. nem tudtam megérteni, mit jelent az otcsesztvo!, a Sándor-fi? Furcsa volt számomra a Sándorovics használata. A bátyám (Ali) egyszer bevallotta nekem, hogy ő 10-éves koráig nem tudott anyja orosz származásáról. Furcsa dolgok, de igaz! Anyám orosz iskolába íratott, mert féltett az érvényesülés elveszítésétől, attól, hogy később nem lesz lehetőségem felvételezni az egyetemre. Abban az időben csak oroszul lehetett felvételizni az egyetemekre, főiskolákra. A magyar nemzetiségi végzősök nagyon sokat szenvedtek e miatt, származási korlátozásokról nem is beszélve. A nővérem még apácákhoz járt, aztán zenei pályát választott. Valóban, érettségi után azonnal felvettek a Leningrádi Egyetemre, de nem csak a kitűnő érettségimnek köszönhettem a sikert. Sportoltam, szenvedélyesen. Asztalitenisz és a jéghoki volt mindenem. Emlékszem iskolás koromban az egyik évben az volt a legnagyobb bánatom, hogy nem kaptunk az én méretemre korcsolyát. Szenvedtem, mert akkor már jéghokit is játszottunk a befagyott és vízzel leöntött pályákon. Népszerű volt ez a sport Munkácson. A magyarsággal együtt nélkülöző ruszinság az előző évtizedekben, Kanadában kerestek megélhetést. Többen visszajöttek, amikor már kissé enyhült a szovjet légkör. Magukkal hozták a jéghoki szeretetét. Korombeli gyerekektől tanultam meg én is ezt a sportot, nagyon szerettem. Még a havon is korcsolyáztam, számomra nem volt akadály. Mi nyertük meg a megyei bajnokságot. Sportszeretetem segített az iskolai előmenetelben is. Be kell vallonom, hogy számomra szégyen volt orosz iskolába járni magyar létemre, de anyám praktikusan gondolkozott. Tudta, hogy e nélkül nincs perspektíva. Apám például soha nem tette be a lábát abba az iskolába, anyám néha bement érdeklődni. Emlékszem, összehasonlítva a múltat a jelennel: egyszer 5-ször kellett bemennem a gyerekeim iskolájába egy nap, már amikor Amerikában éltünk. Dühös voltam a gyerekeimre, rájuk szólva azt mondtam: én ma többször mentem be az iskolátokba, mint apám 10 év alatt! Anyám nagyon szigorúan megkövetelte tőlünk a tanulási kötelességünk végrehajtását. Érdekes módon anyámmal oroszul csak egyetemi éveim alatt kezdtem beszélgetni. Főként a családi dolgokat, emlékeket mesélte el nekem oroszul, a rokonság történeteit. A család egyik része külföldre menekült, a másik, akiknek nem volt lehetőségük, Szovjetunióban maradtak. Mindenki katonatiszt volt a férfiak közül a családban, felmenő katonai dinasztia. Nagyapám testvéréről mesélt a legtöbbet anyám. Szomorú eseményekkel kezdte: amikor a megmaradt 11

12 katonatiszteket ban, Sztálin sorozatos likvidálásukra adta ki a parancsot. Nagybátyám a kaukázusi hegyekbe menekült, elvegyült az ottani bennszülöttekkel. Jól ismerte a terepet, hiszen valamikor Anapa környékén volt a nagy birtokuk. Még a németek is megkörnyékezték, magas beosztású hivatalt ígérve, de ő mindenkit elutasított és a hegyi elzártságot választotta. Csalódott, elkeseredett az események folytan. Annyira kiábrándult az életből, hogy még a keresztet is letépte a nyakláncáról és eldobta az úton, amikor egyszer a tengerparti sétányon ment. Nem mese, amit mondok: nagybátyám 6-7 év után, amikor leereszkedett a hegyi rejtőzködéséből és ment ezen az úton, észrevett egy csillogó jelt, az eldobott keresztjét. Ez az égi jel, a megtalált kereszt, meghatározta a további életét. Elszigeteltségében újra megtalálta a célt. Az elkülönültség érzete megszűnt a Gondviselés megérintette. Szüleim még találkoztak vele. Nagybátyám Pszkovba költözött és ott családot alapított. Nagyanyám is, mint már említettem, hihetetlenül művelt asszony volt, Prágában tanította a francia nyelvet az egyetemen. Én is találkoztam vele. Anyámat azóta sem lehet egyetemi padsorokba ültetni, ( mert gyerekként, kényszerből) mindig ott ücsörgött, várta az óra végét, amikor az anyja hozzá is szólhat, nem csak a tanítványaihoz. Az 1970-es években történt meg a Sorsfordító a családunkban. Befejezve az egyetemet, ahol az őseim is tanultak, külföldön, először Magyarországon, utána Amerikában kezdtem az új életet. Szüleim 77-ben jöhettek utánam, az Egyesült Államokban találtunk mindannyian új hazára. Apám, már akkor harmadszor indult újra a nulláról, 70-évesen. Kemény munkával, családi összefogással és sikeres vállalkozásokkal teremtett új egzisztenciát. Sohasem feledkeztünk meg szűkebb hazánkról, Munkácsról, nekem az otthon eltöltött több, mint 20-év a legtöbbet jelentette. Apám évtizedekig karitatív tevékenységet végzett. Jól emlékszem, amikor hazalátogatott Munkácsra, fogadó napokat tartott. Percről-percre be volt osztva a napja. Először a papok viziteltek nála, egyházi segítséget kérve. Minden kérést teljesített. Még 100-éves korában is óránként látogatták a munkácsiak. Természetesen kiadtuk az ukázt : beteg ember nem jöhetett vizitelni! Ne fertőzzék meg, hiszen már 100-éves volt! Ösztöndíj, betegségi segély, templomépítés stb., nagyon széleskörű volt a támogatási területe. A magyar emlékek, hagyományok, ősi szobrok állítását kiemelten támogatta apám, vitéz Pákh Sándor. A Turulmadár, örök emlék és a legnagyobb büszkesége. Hihetetlenül sokat foglalkozott a visszaállításával. Az eredeti szoborból nagy nehézségek árán megszerezte a Turul-madár karmát, nagy becsben tartott családi ereklye ma is. A cseh idő alatt a csehek lefűrészelték és lerombolták a talapzatot, a részeket a Munkácsi Vár udvarába száműzték. Amikor Munkácsot 1938-ban visszacsatolták az anyaországhoz, elkészült egy visszaállítási terv. Erről van egy eredeti fénykép is a birtokomban, ahol a magyar katonák ott állnak mellette a vár udvarán. De jött a háború, a szovjetek lerohanták Kárpátalját, nem jutott a helyreállításra idő. Amikor bejöttek az oroszok az egész szobrot (apámnak sikerült megmenteni a két mancsát, egy jótevő lefűrészelte, apám rejtegette a nemzeti szimbólum kincsének részét) beolvasztották. A történelem fintora, hogy ebből a nyersanyagból az oroszok vörös csillagokat készítettek a szovjet emlékművekre. A kárpátaljaiak számára ez emlékmű gyalázást jelentett. Nagyon fontos volt számunkra a visszaállítása. 80-éves álmunk 2008-ban teljesült. Apám abban az évben már nem tudott Munkácsra jönni, de lélekben velünk volt az újra avatásán. A több évtizede várt ünnep létrejötte is annak a bizonyítéka, hogy apám gondolkodásában, tetteiben és beszédeiben erős teremtőképesség létezett. Mindig tudta, milyen irányba kell mozdítani a dolgokat, hogy célt érjen. Munkács bölcse és segítője volt, minden cselekedetét szülőföldje iránti szeretete táplálta, de ez már egy másik történet folytatását igényli. Budapest, március A bevezetőt írta és Pákh Imre emlékeit feljegyezte: Ortutay Mária Pákh Imre nagyapjával Pákh Jánossal, Sándor, Natalia, Imre és Tatiana 1953-ban. 12

13 Dr. Harsányi István Galambok a Tüzelőállásban c. naplója megjelenése után nagy sikerű, barátokkal, érdeklődőkkel, az írásban megjelent bajtársak rokonaival zsúfolt, poszthumusz megjelent könyvének bemutatására került sor a Litea könyvszalonban Budaváron február 28-án. Dr. Harsányi István életútját fia, dr. Harsányi Ádám mutatta be, a könyvet ismertette és méltatta: Bertók T. László történész, újságíró, szerkesztő és Babucs Zoltán hadtörténész, a bevezető tanulmány szerzője, Közreműködött: Kisfalussy lehel színművész. Harsányi István, a Sárospataki Református Gimnázium magyar-latin szakos tanára, tartalékos tüzér hadnagyként szolgált a Donnál, a II. Magyar Hadseregben. Ezrede több, mint 90%-os veszteséget szenvedett az áttörés és a visszavonulás során. A kötet nem csak napról napra készített eredeti naplójegyzeteit tartalmazza, hanem a szerző egyéb katonai tárgyú karcolatait, háborús életképeit is, melyeket hazaküldött a frontról. A könyv a Doni áttörés 70. évfordulója előtt is tiszteleg. Különös örömünkre szolgált, hogy polgári szavazatok alapján, a II. Magyar Hadsereg hősiességére emlékezve, az Donnál szolgált katonáknak poszthumuszt odaítélték a Magyar Örökség díjat. A szerző bajtársai emlékét, a fronton eltöltött mindennapjait teszi reflektorfénybe naplójában, de egyben utalva arra, hogy a világháború kitörésekor egyértelmű volt, hogy Magyarország sem kerülhette el a belépést. Hiába próbálta megőrizni semlegességét, jelentősen korlátozta a lehetőségeit Közép-Európában elfoglalt geopolitikai helyzete. A kérdés csak az lehetett, a németek szövetségeseként vagy megszállt országként vesz részt a háborúban. A magyar revíziós vágyak és a németek kezdeti sikerei sokakkal elhitették, hogy a németekkel kötött szövetség visszaadhatja Magyarországnak elvesztett területeit. Felejthetetlen emberi portrékat mutat be nekünk könyvében a szerző. Pozitív példaképeket, a legnehezebb helyzetekben is a kisember cselekede-teit, a bajtárs vallási és erkölcsi értékmegőrzési szintjét. Ezt nem mindig lehet társadalmi ranggal, neveléssel és kultúrával bebiztosítani. Belső lelki indíttatásból Requiem a Bajtársakért fakad. Tanári mivoltát a szerző a fronton sem felejtheti, az akkor és ott lévő társadalmat pszichológiai érzékenységgel tárja elénk. A mindennapi küzdelmek az életért, a golyózáporos félelmek, negatív lelki hatást válthattak ki néhány katonában, de mint lélek-, és társadalom kutató az önfelmentés és a heroizálás árnyalatát mellőzi. Bátran néz szembe az igazsággal, még ha fájdalmas, akkor is, a naivitásnak nem enged teret. A könyvbemutatón felidézték, hogyan és miért került ki 1942-ben a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Don partjára, majd a részletes történelmi áttekintés közben, bizonyításként is, a Napló legszebb részleteiből olvastak fel. Mindenki számára hasznos és élvezetes lehe- Dr. Harsányi Ádám megnyitója tett e könyvbemutató: akár barát, diák, hozzátartozó, tudós vagy hadtörténész, mert történelmi témája mellett, a Donnál hősiesen harcolók, az akkor ott mindennapjaikat élők gondolkodásába, jelenébe bepillantást nyújtott. Megkérdőjelezhetetlen hazafiságukat, emberségüket, néha felmerülő emberi gyengeségüket és a szovjet életkörülményeket oly hitelesen ábrázolva, az olvasóhoz oly közel hozva, mintha csak egy óramutatót állítottunk volna vissza az évekre. Tudósítónktól Dr. Harsányi István felesége és fia társaságában (1970-es évek) 13

14 2013. április 19-én nyílt meg Kovács Lajosné festőművész több csoportos bemutatója után, önálló kiállítása Bélapátfalván. Sokan gyűltek össze ebben a hegyekkel körbevett gyönyörű kis városban gyönyörködni, ünnepelni, gratulálni Mártának, az alkotónak, a legutóbbi évek alatt született alkotásaihoz. Résztvevője voltam e tárlatlátogatásnak, s a festmények láttán felgyülemlett gondolataimat próbálom most összefoglalni. Hogyan is születtek ezek a szép tájképek, portrék, regény illusztrációknak is beillő festmények? Hiszen amatőr alkotóból nőtte ki magát a művész, önművelő, önképző módon! Nem volt alkalma és lehetősége festőművész Akadémiákra járni, s mégis megtalálta a lélektől lélekig ívelő stílusát, kifejezésmódját. A művészi alkotófolyamat kezdeti élményére kérdeztem. Melyek voltak azok az indítékok, amelyek elindították a festészeti kifejezés útján? Elmondta nekem, hogy műalkotásainak létrejöttében szerepük volt a tudat-, és érzelmi életében lejátszódott változásoknak. Lelki egyensúlyának helyreállításában sokat jelentett a kifejezésvágy megtestesítése. Ez pedig abban nyilvánult meg, hogy a néha igencsak sok szenvedéssel járó múltat maga mögött hagyva, ÉLNI, s alkotni akart, méghozzá olyasmit, amiben nemcsak saját maga, hanem mások (gyermekei, rokonai, Egy Alkotás Születése Kovács Lajosné (balról) rokoni társaságban szerettei, egy szóval felebarátjai) is örömüket lelik. Ezért gondolom, nem hibázok, ha azt mondom, hogy nem azért alkotott ő, hogy utánozza szép tájképeivel az őt körbevevő valóságot. Nem csak a szép és nyugalom utáni vágy illetve a puszta gyönyörködtetés vágya késztette őt alkotásokra. Sokkal mélyebb és bonyolultabb indítékai voltak. Kovács Lajosné Márta érett festőművésszé vált. Festményei gyönyörködtetnek és vallanak valamiről valakinek. Alkotásai: egy ember vallomása, üzenete. Azért szeretik képeit annyian, mert a látogatók, gyűjtők meglátják és meghallják a műalkotásban azt az üzenetet, szépséget, amit a művész üzenni akar. Az alkotó mélyen átéli a megörökített valóságot. A művészi önterápiával, kifejezésvággyal kezdett alkotóművész mai tárlata pedig bebizonyította nekünk, látogatóknak, hogy a legmélyebb átéléséhez, nem is juthat el másként az ember, csak műalkotási folyamattal. Legyen az festészet, rajz, irodalom vagy zene! Gratulálunk és további alkotói sikereket kívánunk! Bélapátfalva Tudósítonktól Kiadja a Kárpátok Régió Kultúráért Közhasznú Egyesület. Felelős kiadó: Manajló András - az egyesület elnöke. Főszerkesztő: Ortutay Mária. Telefon: Szerkesztőség címe: 2600 Vác, Bulcsú u pannon.vilag@gmail.com Készült: AMG experts Bt HU ISSN