Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban

Átírás

1 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban A fenntartható apróvad-gazdálkodás környezeti alapjai Faragó, Sándor

2 Élőhelyfejlesztés az apróvad-gazdálkodásban: A fenntartható apróvad-gazdálkodás környezeti alapjai Faragó, Sándor Publication date 1997 Szerzői jog 1997 Faragó Sándor, Mezőgazda Kiadó - Budapest

3 Tartalom Beköszöntő... xii 1. Bevezetés Történeti ökológiai alapok A mezei élettérben élő apróvadfajok állománydinamikája A magyar táj arculatának változása A földhasználat változása A termesztett növények diverzitásváltozása A táblaméretek változása A mezőgazdasági technológia változása Következtetések történeti ökológiai alapon A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A mezei vadfajok területigénye Fogoly (Perdix perdix) Fácán (Phasianus colchicus) Túzok (Otis tarda) Mezei nyúl (Lepus europaeus) Őz (Capreolus capreolus) A mezei vadfajok habitathasználata Fogoly (Perdix perdix) Fácán (Phasianus colchicus) Túzok (Otis tarda) Mezei nyúl (Lepus europaeus) Őz (Capreolus capreolus) Mezei vadfajok táplálék-összetétele Fogoly (Perdix perdix) Fácán (Phasianus colchicus) Túzok (Otis tarda) A szárnyasvad összegző értékelése Mezei nyúl (Lepus europaeus) Őz (Capreolus capreolus) Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A makro- és mikroklimatikus tényezők szerepe Az ízeltlábú táplálékforrás-kínálat szerepe A növényi táplálékforrás-kínálat szerepe A habitatstruktúra szerepe A mezőgazdasági technológiák hatása a vadállományra A dúvadfajok (predátorok) hatása a populációkra A mezei élőhely-gazdálkodás Magyarország fontosabb fátlan, nem vizes természetes növénytársulásai Füves élőhelyek védelme A füves élőhelyeket veszélyeztető tényezők A füves élőhelyek megőrzésének lehetőségei Ugaroltatás, a set-aside A rotációs ugar/set-aside gazdálkodás Rugalmas és tartós ugar/set-aside gazdálkodás A jelen gazdálkodása és a jövő alkalmazkodó növénytermesztési rendszerek Az integrált növénytermesztés Az alternatív növénytermesztés, biogazdálkodás Extenzív mezőgazdálkodási módok és a mezei vadgazdálkodás A határvegetációk kímélete és fejlesztése Útszélek, vasútpartok, árokpartok, gátoldalak védelme Nem szilárd burkolatú utak védelme Nádfoltok és -szegélyek védelme Gyomsávok, gyomfoltok, ruderáliák megőrzése Táblaszegélyek kaszálásának, aratásának elhagyása Vegyszermentes táblaszegély kialakítása iii

4 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban Tárcsázott (növénymentes) porfürdőző sávok kialakítása Vadvédelmi táblaszegély. A Game Conservancy mezsgye Bogárteleltető bakhátak kialakítása Vadföldek mezei élőhelyeken A vadföldeken alkalmazható növények Vadföldek elhelyezése a vadászterületen, ökológiai vadföldművelés Vadbúvók termesztett növényekből, gyógynövényekből Fás és cserjés vegetáció kialakítása, kezelése A telepítés során alkalmazható fa- és cserjefajok A telepítés módja, a kívánatos szerkezet A fás vegetáció jelenlétének egyéb előnyei Apróvadas vadászerdő kialakítása A mezei térszerkezet átalakítása Mesterséges takarmányozás és vízellátás Az apróvadas vadászterület vadgazdálkodási berendezései Az apróvad takarmányozása A dúvad (predátor) fajok gyérítésének engedélyezett módszerei A bölcs hasznosítás és az élőhely-gazdálkodás Egyetlen fajra vonatkozó bölcs hasznosítás Egy-egy faj bölcs hasznosításának hatása az ökoszisztémákra A bölcs hasznosítás megvalósíthatósága Hazai esettanulmányok a mezei élőhely-gazdálkodás gyakorlatára LAJTA-Project Magyar Fogolyvédelmi Program MOSON-Project Túzokkíméleti területek rendszere Célzott vadföldgazdálkodás a mezei nyúl populációsűrűségének növelésére Egy sokat ígérő koncepció Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) hálózata A vízivadfajok környezetigénye A vízimadarak habitathasználata A vízivadfajok táplálkozása A vadászható vízivadfajok táplálkozása Vetési lúd (Anser fabalis) Nagy lilik (Anser albifrons) Tőkésréce (Anas platyrhynchos) Böjti réce (Anas querquedula) Csörgőréce (Anas crecca) Barátréce (Aythya ferina) Kerceréce (Bucephala clangula) Szárcsa (Fulica atra) A védett vízivadfajok táplálkozása Nyári lúd (Anser anser) Kis lilik (Anser erythropus) Cigányréce (Aythya nyroca) Kendermagos réce (Anas strepera) Nyílfarkú réce (Anas acuta) Kanalasréce (Anas clypeata) A vízivadfajok környezetigényének összegzése A vízivadfajok környezeti rendszere A táplálékforrás kínálat szerepe A habitatstruktúra szerepe Az emberi tevékenység hatása a vízivadállományra Vízi élőhely-gazdálkodás Magyarország fontosabb vízi és vízközeli természetes növénytársulásai A vízi (-madár) élőhelyek típusai A természetes vizes élőhelyek védelme A Ramsari Egyezmény Az Afrikai-Eurázsiai Vízimadár-védelmi Egyezmény (AEWA) és a vizes területek védelme iv

5 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban Víziélőhely-rekonstrukciók Természetszerű élőhelyek kialakítása vízivad számára Vízi élőhelyek átalakítása Folyók medrének, partjainak átalakítása Tavak, halastavak átalakítása Bányatavak átalakítása Vízi élőhelyek létesítése Mesterséges szikes tavak kialakítása Mesterséges édesvizű tavak kialakítása Gazdálkodási formák vizes élőhelyeken, hatásaik és befolyásolásuk Egy különleges vízi élőhely-gazdálkodási fogalom: a nyugalom Hazai esettanulmányok a vízi élőhely-gazdálkodás gyakorlatára Vízi élőhely-gazdálkodás védett természeti területeken Vízi élőhely-gazdálkodás vadászterületen Az elsődlegesen vadgazdálkodási célú élőhelyfejlesztések kapcsolódása a Nemzeti Ökológiai Hálózathoz Irodalom v

6 Az ábrák listája 1. A mezeinyúl-, fácán-, fogoly- és fürjteríték alakulása között a történelmi Magyarországon 3 2. A túzokteríték alakulása között a történelmi Magyarországon A fogoly, és a mezeinyúl-hasznosítás és -állomány dinamikája között A túzokhasznosítás és -állomány dinamikája között Magyarországon A dúvadgyérítés dinamikája között Magyarországon (a jelzett adatok csak vadásztársasági területekre vonatkoznak) Magyarország alföldi árterei és életkamrái. 1 = ártér, 2 4 = ármentes szintek (életkamrák), 2 = löszsíkságok, 3 = futóhomokos hordalékkúpsíkságok, 4 = medenceperemi hordalékkúpok (FRISNYÁK, 1990) Kétbeltelkes ( kertes ) település (Hajdúhadház a XVIII. században) (FRISNYÁK, 1990) Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1892-ből (SZABÓ, 1994) Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1909-ből (SZABÓ, 1994) Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1911-ből (SZABÓ, 1994) Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1918-ból (SZABÓ, 1994) Magyarország potenciális vegetációegységeinek területszázalékai (=100%), valamint mai, természetközeli maradványaik (=9,38%) megoszlása. 1. potenciális természetes vegetáció, 2. maradványaik (JAKUCS nyomán) A művelési ágak változása között Magyarországon A kenyérgabona vetésterületének részesedése az összes szántóterületből 1895-ben (a vastag vonal a legjelentősebb gabonatermesztő régiót, a magyar búzakamrát határolja) (FRISNYÁK, 1990) Fontosabb növények vetésterülete 1930-ban, 1960-ban és 1989-ben A földbirtokok megoszlása 1895-ben. 1 = törpegazdaságok (5 kat. hold alatt), 2 = kisgazdaságok (5 100 kat. hold), 3 = középgazdaságok ( kat. hold), 4 = nagygazdaságok (1000 kat. hold felett) (FRISNYÁK, 1990) A földbirtokok megoszlása 1935-ben. 1 = törpegazdaságok (5 kat. hold alatt), 2 = kisgazdaságok (5 100 kat. hold), 3 = középgazdaságok ( kat. hold), 4 = nagygazdaságok (1000 kat. hold felett) (FRISNYÁK, 1990) Egy tábla felaprózódása Mosonszolnokon a kárpótlási földek kitűzése után Földművelési rendszerek a feudalizmus korában. A) legelőváltó (a föld kimerüléséig művelt szántóterületek), B) kétnyomásos, C) háromnyomásos, 1 = belterület, 2 = töretlen sztyepp, erdős-sztyepp (legelőhatár), 3 = szántó, 4 = ugar, 5 = őszi vetés, 6 = tavaszi vetés (FRISNYÁK, 1990) A háromnyomásos földhasznosítás előretörése a XVIII XIX. században. 1 = háromnyomásos rendszer, 2 = kétnyomásos rendszer, 3 = egyéb földművelési rendszer (FRISNYÁK, 1990) A szabad és a nyomásos gazdálkodás %-os arányai 1908-ban (Horvátország és adatai nélkül). 1 = nyomásos gazdálkodás, 2 = szabad gazdálkodás (Frisnyák, 1990) A fontosabb mezőgazdasági növények termésátlag-változása Magyarországon (HAJDÚ, 1987) A műtrágya-felhasználás dinamikája Magyarországon (KSH, 1986) A növényvédőszer-használat változása (KSH, 1986 kiegészítve) A fogoly habitathasználata a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997c) A fácán habitathasználata a LAJTA-Projectben, március február A túzok fészkelőhabitatjai az Országos Túzokállomány Felmérések során (FARAGÓ, 1990) A fészkelőhelyek megoszlása a mentett fészekaljak alapján (FARAGÓ, 1990) A túzok különböző ivarú és korú egyedeinek habitathasználata (FARAGÓ ÉS SZÉLL, 1991) A kukorica vetésterületének és a mezei nyúl állományának változása a Bábolnai ÁG területén (BERTÓTI, 1975) A mezei nyúl őszi habitatválasztása a LAJTA-Projectben 1991-ben (FARAGÓ, 1993b) Az őz habitathasználata a LAJTA-Projectben február február között (FARAGÓ, 1993) A mezei nyúl táplálékában előforduló legfontosabb 35 növényfaj Schleswig-Holstein 3 élőhelyén, aspektusonként (BRÜLL, 1976) A különböző táplálékkomponensek átlagos gyakorisága a havonta vizsgált mezei nyúl gyomortartalmakban (ZÖRNER, 1981) Vadpopulációkra ható környezeti tényezők agrár-ökoszisztémákban (PANEK, 1988) Egy jó (1959) és egy különlegesen rossz (1980) foglyos év klimatikus viszonyai Németországban (SPITTLER, 1988) vi

7 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban 37. Három vizsgált mikroklímaelem középértékeinek sorrendje a szárnyasvad csibenevelése idején a LAJTA-Projectben 1989-ben (FARAGÓ, 1992) Az állománysűrűség és a téli elhullás közti összefüggés (STUBBE ÉS PASSARGE, 1980) Két fogolycsalád otthonterületének nagysága a kelés utáni 3 hétben a) a költés egy 11,8 ha-os tavasziárpa-táblán volt, amelynek szegélyét nem vegyszerezték, b) a költés egy vegyszerezett, 8,8 ha-os tavasziárpa-táblán volt (RANDS, 1986 idézi POTTS, 1986) Az éves csibemortalitás és a június 3. hetében meghatározott preferált rovarsűrűség közti összefüggés, Sussex (POTTS, 1986) Ugyanazon táplálkozóhabitatok kínálta állati eredetű táplálékforrás változása egymást követő években a LAJTA-Projectben ( ) (FARAGÓ, 1992) Ugyanazon tábla állati eredetű táplálékkínálata egymást követő években a termesztett növények függvényében (Újkér-Kisalföld, ) (FARAGÓ, 1993b) A különböző habitatok gyomállományai fajszám-, borítás- és diverzitásalakulása között a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1993b) A határstruktúra megváltozásának hatása az életközösségre (BINDER, 1985 idézi DICK, 1990) A szegélyeffektus érvényesülésének lehetséges változatai (magyarázat a szövegben) (GILES, 1978) A mezőgazdaság átszervezése következtében megváltozott a területek apróvadeltartó képessége. Az egységnyi területre jutó táblaszegély töredékére csökkent, a nagy táblák közepe a szárnyasvad számára feltáratlan A vadmenedékek kétféle típusa: 1: csak két szomszédos habitat találkozik (pl. szántó és erdősáv), 2: kettőnél több habitat találkozása (pl. kétféle termesztett növény és erdősáv [GILES, A vadmenedékek minősége szezonálisan változik, az egymást követő években módosul a növénytársulások szukcessziójának következtében (GILES, 1978) A habitatok közti illeszkedések (juxtapozíció = határosság) hatékonyságának kiszámítása (lásd a szövegben [GILES, Technológiai folyamatok időmintázata a fontosabb habitatokban és a túzok szaporodási ciklusa (FARAGÓ, 1993b) Technológiai folyamatok időmintázata a fontosabb habitatokban, illetve a fogoly és a fácán szaporodási ciklusa (NAGY, 1994) A predátorgyérítés hatása két angliai fogolypopulációban (TAPPER ET AL., 1991); a) a róka-, szarkaés kormosvarjú-gyérítés átlagos eredménye a tojásrakás (szürke) és kotlás idejéhez (fekete) viszonyítva; b) a ragadozógyérítés (vonalkázott), illetve elmaradásának hatása a törzs- és őszi állomány nagyságára, valamint a terítékre Magyarország természetes növénytakarója (ZÓLYOMI nyomán) Védett és védelemre javasolt alföldi füves élőhelyek (NAGY, 1992) Jellegzetes út- és vasútpart profilok a LAJTA-Projectben Nádszegély hasznosítása fácánnevelésre (KÖLŰS, 1986) Összefüggés a gabonatáblák mérete és a vegyszermentes, 6 m széles sávok terület%-a között (BOATMAN, 1986) Vegyszerezett (fehér) és vegyszermentes (fekete) területek gyomközösségi paraméterei a LAJTA- Projectben (FARAGÓ, 1993b) A Game Conservancy mezsgye felépítése (lásd a szövegben) (BOATMAN, 1990) Vadföldtípusok a LAJTA-Projectben Fontosabb erdősávszerkezetek és keresztmetszetek (SZMALJKO nyomán GÁL ÉS KÁLDY, 1977) I. Zárt, II. Hézagos, III. Nyitott. a) derékszögű négyszög alakú, b) egyenlőszárú háromszög alakú, c) hullámos (a magasabb fák a sáv szélén vannak), d) egyenlőtlen szárú háromszög alakú (a magasabb fák a szélvédett oldalon vannak) Állandó védősűrű optimális felépítése Az erdősávoknak a mikroklímára és a mezőgazdasági terméseredményekre gyakorolt hatása (WILDERMUTH nyomán BIBER, 1988) Néhány madárfaj denzitásának változása a LAJTA-Project erdősávjaiban, (JÁNOSKA, 1995) Kisemlősközösség fajmegoszlása (n = 800) a LAJTA-Projectben (NÉMETH, 1995) A relatív költség eredmény függése a fészeksűrűségtől a sövényhosszhoz viszonyítva (Potts, 1980) Nyiladék telepítési vázlata Lőnyiladék telepítési vázlata Fácános vadászerdő vázlatos térképe a hajtásirányokkal (KŐHALMY, 1995) Kibocsátóhely kialakításának vázlata vii

8 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban 72. Kibocsátóhely keresztmetszeti vázlata Fácános vadászerdő állományszegélyének kialakítása Egyenlő oldalú háromszögek ráillesztése a vadászterület térképére az ökotonok és vadmenedékek optimális kialakítását demonstrálandó (lásd a szövegben) (GILES, 1978) Egy tagosított, 100 ha-os üzem táblái mai elhelyezkedésének vázlatos rajza (SPITTLER, 1994) Az ugarokat sávszerűen kell elhelyezni, hogy jó élőhelyet nyújtson az apróvadnak (SPITTLER, 1994) Az ugarsávoknak 2,5-2,5 m széles zöldugarból és feketeugarból, illetve 9 m széles tarlóugarból kell állniuk (SPITTLER, 1994) A habitatkínálat változása LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997c) Őzetetők szemes- és szálastakarmány etetésére (KŐHALMY, 1990) Kombinált etető őz számára (KŐHALMY, 1990) Hordós szilázsetető őznek (KŐHALMY, 1990) Komplex vadetető elhelyezése erdősávban (KÖLŰS, 1986) Sózók típusai, amelyek az őz számára is elhelyezhetők (KŐHALMY, 1990) Fácán (szárnyasvad) etetők (KŐHALMY, 1990) Fogolyvárak, fogolyetetők (KŐHALMY, 1990) Hagyományos és új nyúletetők széna etetésére (KŐHALMY, 1990) Alkalmi vízkiemelés csőkútból vaditatásra, háti motoros szivattyúval vályúba (őz), illetve itatótóba (apróvad) (KÖLŰS, 1986) Varjúfélék tömeges fogására alkalmas élvefogó csapda (STUBBE, 1983) Ládacsapdák különböző típusai: a) különböző méretekben készíthető, gyakorlatilag minden szőrmés kártevőre használható, b) billenőcsapda menyétfélék fogására, c) kotorékcsapda rókakölykök fogására (STUBBE, 1983 nyomán, mm-ben) Héjakosarak és szárnyas predátorok fogására alkalmas Larsen-csapdák (STUBBE, 1983 és GAME CONSERVANCY, UK) Ládacsapda elhelyezése etetőnél (STUBBE, 1983) Ládacsapda elhelyezése bürün (STUBBE, 1983) Egy apróvadas vadászterület berendezése csapdákkal; K: ládacsapda, W: menyétcsapda, V: varjúcsapda (STUBBE, 1983 ) A vadászati nyomás és a vadgazdálkodás hatása a fogoly tavaszi denzitására, egy populációszimulációs modell alapján szemléltetve (POTTS, 1986) Élőhely-fejlesztési térkép 1992-ben a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1994c) A fogoly törzs- és augusztusi állománydenzitásának dinamikája között a LAJTA- Projectben (FARAGÓ, 1997b) A Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeinek elhelyezkedése A fogolypopulációk denzitásának változása a Magyar Fogolyvédelmi program projectjein ( ) A MOSON-Project túzokpopulációjának és a populáció szerkezetének (ivari és korösszetétel) változása között (FARAGÓ, 1997d) Túzok védelmére javasolt Környezetileg Érzékeny Területek (ESA-k) (FATÉR ÉS NAGY, 1993) A mezei nyúl tavaszi populációsűrűsége 1981 és 1984 között a vadfölddel kezelt és kontrollterületen. A függőleges szakaszok a szórást jelölik, a nyíl a vadföldek létesítésének évét mutatja (KOVÁCS, 1988) Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerébe javasolt területek Magyarországon (MÁRKUS ÉS NAGY, 1995) A libák táplálkozóterületei Nyugat-Magyarországon (FARAGÓ, 1994f) Vízivadfajok habitathasználata a Dunán (FARAGÓ, 1996b). Rövidítések: erdővel borított szigetek, zátony, part és kőgát, főáramlat, mellékáramlat, folyók településeken belüli szakaszai, kikötők, repülő, élőhelyhez nem köthető egyedek A vízivadvédelem és -gazdálkodás információs rendszere Vízivadfajok táplálékfelvételi típusai (SZÍJJ, 1965) Vízivadfajok táplálkozási formáinak gyakorisága (%) (SZÍJJ, 1965). 1. bukva, 2. gründolva, 3. úszva, 4. vízfelszínről, 5. szárazföldön (legelve), 6. egyes példányokra vadászva A táplálkozási formák alkalmazása különböző vízmélységek esetén (SZÍJJ, 1965). 1. bukva, 2. gründolva, 3. úszva, 4. vízfelszínről, 5. szárazföldön (legelve), 6. egyes példányokra vadászva A vetési lúd táplálékkomponenseinek alakulása október-december folyamán, a Fertőn (FARAGÓ, 1994f) viii

9 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban 110. A tőkésréce táplálék-összetételének havonkénti alakulása Csehországban (TOUFAR ET AL., 1987). Fehér: magok és gyümölcsök, fekete: állati eredetű táplálék, vonalkázott: zöld növényi részek A különböző környezeti tényezők direkt és indirekt hatásai a vízimadarak megtelepedésére (KALBE, 1981) A tónagyság, az összes foszfortartalom és a vízinövényzet borításának hatása a vízimadarak mennyiségére és fajgazdagságára (HOYWE ÉS CANFIELD, 1994) A táplálékkínálat kihasználása egyes fajok vagy fajcsoportok által (DOBROWOLSKI, 1973 után KALBE, 1981) Egyes habitattípusok jellemző vízimadár-közösségei (KALB, 1981) A parti növényzet sávos elrendeződése (zonáció) és a feltöltő szukcesszió (FELFÖLDY, 1981) Egyes vízimadárfajok állományának csökkenése a Fertő Herlakni-taván, a növényevő halak telepítése után. a) barátréce (Aythya ferina) és kormos szerkő (Chlidonias niger), b) szárcsa (Fulica atra) (KÁRPÁTI, 1983) Nádasok vertikális és horizontális tagolódása (magyarázat a szövegben). BLAB (1986) A tavaszi aspektusban a Duna különböző habitatjaiban megjelenő vízimadárfajok (FARAGÓ, 1996b) A Hornborga-tó (Svédország) élőhely-rekonstrukciójának lépései (BJÖRK, 1994) A Hornborga-tó makrofita vegetációváltozásának hatása az aljzatfaunára és a madársűrűségre (BJÖRK, 1994) Azon tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a nedves területeken végzendő gazdálkodás formájának és intenzitásának meghatározásához (FREDRICKSON ÉS LAUBHAN, 1994) A növényzet fenntartásának lehetőségei mederkotrási munkálatok után HOLMES ÉS HANBURY, 1995) Mellékágak és öblök kialakítása (WARD ET AL., 1994) Egy hagyományos folyópart profilátalakítása (HOLMES ÉS HANBURY, 1995) Kisebb folyók parti sávjainak átalakítása. Öblök, árnyékolt szélvizek létesítése Halastavak természetszerű átalakítása (OMITÉ NATIONAL D INFORMATION CHASSE- NATURE, 1991) Széles nádszegély átalakítása a vízivad számára (COMITÉ NATIONAL D INFORMATION CHASSE-NATURE, 1991) Bányatavak mederaljzatának kialakítása (ANDREWS ÉS KINSMAN, 1990) Tőzegbánya tavak kialakulása a fejtés (jövesztés) során Mesterséges szikes tó kialakítása (KOVÁCS, 1992); a) elszikesedett, füves rizskalitka a földmunkák előtt, b) a tómederben meghagyott sziget az eredeti növényzettel, illetve a szikes agyag szétterítésével kialakított part, c) az elkészült tófenék további mélyítésével nyert agyagból kopár sziget építése a tó közepére Mesterséges édesvízi tó fészkelő vízivadállománynak (KALBE, 1981) Javaslatok mesterséges fészkelőhelyek kialakítására (LUTZ, 1986) A vadászatnak a vízivadra gyakorolt hatása (NOWAK, idézi FARAGÓ, 1982) Teljes évi vadászati tilalmat élvező, nemzetközi jelentőségű, vadlúd éjszakázó helyek Magyarországon A Fertő-Hanság Nemzeti Park mekszikópusztai élőhely-rekonstrukciójának térképe (KÁRPÁTI, 1991) Vadásztársaságok által vízivad-gazdálkodási céllal kialakított Kurjantó-Balázs-réti tározó Magyarország javasolt Nemzeti Ökológiai Hálózata (NÉMETH, 1995) ix

10 A táblázatok listája 1. A dúvadgyérítés eredményei 1907-ben és 1908-ban a történelmi Magyarországon (Horvátország és Szlavónia adatai nélkül) A vetésterület megoszlása a gazdaságok területnagysága szerint 1930-ban Magyarországon (KH, 1983) A vetésterület megoszlása 1989-ben Magyarországon (KSH, 1990) A főbb növények vetésterületének alakulása Mosonszolnokon (KSH, 1976) A búza, árpa, kukorica és burgonya vetésterületének megoszlása területnagyság szerint Mosonszolnokon (KSH, 1976) Rádiótelemetriás módszerrel ezideig mért mozgáskörzetnagyságok a mezei nyúlnál (KOVÁCS ÉS BÚZA, 1988) A fogoly állati eredetű táplálékának megoszlása április augusztus időszakban Magyarországon (n = 257) (CSIKI, 1912) A fogoly táplálékának alakulása Magyarországon (VERTSE ET AL., 1955) A fogoly állati eredetű táplálékának megoszlása nagyobb taxonok szerint Magyarországon (n = 451) (VERTSE ET AL., 1955 nyomán FARAGÓ, 1990a) A fogolycsibék táplálékának összetétele életük első 9 hetében Csehszlovákiában (JANDA, 1964) A fogoly térfogat%-ban kifejezett táplálékkomponens alakulása Csehszlovákiában (JANDA, 1956) és a Német Szövetségi Köztársaságban (BRÜLL IN GLUTZ ET AL., 1973) A gyomnövények magvainak relatív fontossága a fogoly őszi táplálékában (POTTS, 1986) A fácán szárazanyagra vonatkoztatott szezonális táplálék-összetétele mezőgazdasági területeken Magyarországon (n = 777) (FARKAS, 1983) Felnőtt fácánok táplálék-összetételének havi változása Magyarországon (HAVASI ÉS VÁRADI, 1988) Felnőtt fácánok táplálékkomponenseinek gyakorisága Magyarországon 288 begytartalom-analízise alapján (HAVASI ÉS VÁRADI, 1988) A fácáncsibék táplálékának összetétele életük első 9 hetében Csehszlovákiában (JANDA, 1964) A túzok táplálékának megoszlása Magyarországon 16 gyomorvizsgálat alapján (STERBETZ, 1977 nyomán FARAGÓ, 1990a) A spanyol túzokok állati táplálékának rendenkénti, illetve családok közti megoszlása az összrovarszám %-ában a tavaszi aspektusban (PALACIOS ET AL., 1975) A túzok táplálékának összetevői Kazahsztánban (RJABOV ÉS IVANOVA, 1971) A túzok táplálékkomponenseinek arányváltozása május augusztus időszakban Kazahsztánban (RJABOV ÉS IVANOVA, 1971) Az állati eredetű, az Arthropoda- és a Coleoptera-táplálék aránya (%) a szárnyasvadfajok adult egyedeinek április augusztus időszakban, illetve fiókakorban kimutatott táplálékában (FARAGÓ, 1990a) A mezei nyúl tápnövényei és azok értékszámai (BRÜLL, 1973 után KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985) Az őz szezononkénti legfontosabb tápnövényei Kelet-Németországban (KNORR nyomán STUBBE ÉS PASSARGE, 1980) Egy területegység elméleti illeszkedési (juxtapozíciós) elemzése. Az illeszkedési indexet megkapjuk, ha arányítjuk a szorzatok összegét a maximális potenciális értékkel, minden kategóriában. Példánkban az indexszám 490/(65 10) 100 = 75 (GILES, 1978) A mezőgazdálkodásnak a vadon élő növény- és állatvilágra gyakorolt hatása (HILL ET AL., 1995 alapján) Agrárhabitatok fészkelőhelyenkénti bonitása (FARAGÓ, 1993b) A LAJTA-Project és a MOSON-Project területének bonitálása fészkelés szempontjából (FARAGÓ, 1993b) Újabb növénytermesztési rendszerek (KISMÁNYOKI, 1993) A Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeinek természetes ökotonsűrűsége A vadföldeken termeszthető növényfajok ökológiai jellemzői (W. ILLÉS nyomán) A vadföldeken termeszthető növények termesztéstechnológiája (W. ILLÉS nyomán) A telepíthető fa- és cserjefajok ökológiai jellemzői, méretei (BARTHA nyomán) A telepíthető fa- és cserjefajok fenológiai viszonyai, szaporodásmódja, szaporíthatósága (BARTHA nyomán) A fa- és cserjefajok telepíthetősége különböző termőhelyeken (BARTHA nyomán) x

11 Élőhelyfejlesztés az apróvadgazdálkodásban 35. Az élőhelyfejlesztések területnagyságai a LAJTA-Projectben, (FARAGÓ, 1997b) Az ökotonok hossza és denzitása a LAJTA Projectben (FARAGÓ, 1997b) Az ökotonok alapdenzitása és élőhelyfejlesztéssel történt növelése a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997b) A szárnyas predátorok fészkelő állományai a LAJTA-Projectben (JÁNOSKA nyomán, 1995) Élőhelyfejlesztések a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben A dúvad- (predátor-)gyérítés értékei (pld/km 2 ) a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben A vadászható fajok hasznosításának (teríték + befogás) értékei a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben ) A vadászható vadfajok terítékváltozása között a MOSON-Projectben A kezelt területen létesített vadföldek nagysága és növényi összetétele 1982-ben és 1983-ban (KOVÁCS, 1988) A kis lilik habitathasználata (SERBETZ, 1990) A vetési lúd táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A nagy lilik táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A tőkésréce növényi táplálék-összetétele Magyarországon (n = 353) (STERBETZ, 1967b) A tőkésréce állati táplálék-összetétele Magyarországon (n = 353) (STERBETZ, 1967b) A böjti réce táplálékkomponenseinek megoszlása Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) A böjti réce növényi és állati táplálékának aránya Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) A csörgőréce növényi és állati táplálékának aránya Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) A csörgőréce táplálékkomponenseinek megoszlása Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) A szárcsa évszakonkénti táplálék-összetétele a Duna-delta halastavainál (n = 160) (KISS ET AL., 1985b) A kis lilik táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A cigányréce tápláléka Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1969) A cigányréce növényi tápláléka a Duna-delta halastavain (n = 88) (KISS ET AL., 1984) A cigányréce állati tápláléka a Duna-delta halastavain (n = 88) (KISS ET AL., 1984) A kendermagos réce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 79) (STERBETZ, 1991) A nyílfarkú réce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 79) A kanalasréce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 11) STERBETZ, 1991) Fontosabb vízivadfajok habitatjai, tápláléka és fészkelőhelye. A) Vadászható fajok Védelmi prioritások meghatározása. A vízivadfajok fontosabb igényeinek összefoglaló táblázata (ANDREWS ÉS KINSMAN, 1990) A vízivad fő habitatjai és gazdálkodási követelmények (BURGESS ET AL., 1995 után módosítva) A költő vízivad érdekében végzett, gazdálkodásra vonatkozó ajánlások (WARD ET AL., 1994 után módosítva) xi

12 Beköszöntő Tisztelt Olvasó! Hazánk területének csaknem 70%-án mezőgazdasági művelés folyik. Korábban a kor szellemének megfelelően úgy tekintettünk erre a közel 7 millió hektárra, mint aminek kizárólagos feladata az élelmiszertermelés. A mezőgazdasági nagyüzemek ennek a célnak a szellemében, minden más szempontot háttérbe szorítva gazdálkodtak. Rá kellett azonban döbbennünk, hogy ezen az óriási területen tartósan nem folytatható a környezet kihasználása, bármilyen nemesek is a kitűzött célok. A termőföld termőképességének csökkenése, az ivóvízkészletek minőségének romlása, az élővilág a sokat emlegetett biológiai sokféleség veszteségei láttán be kell lássuk, hogy új szemlélet kialakítására és bevezetésére van szükség a mezőgazdaságban is. A mezőgazdasági területekről napjainkban már úgy kell beszélnünk, mint bonyolult környezeti rendszerről, amelyben fenntartható gazdálkodást kell folytatnunk azért, hogy az utánunk következő generációk is képesek legyenek fedezni a nemzetgazdaság szükségleteit. Eközben az egészséges környezet megtartása létérdekünk. Az Európai Unió országaiban már megkezdték ezen újfajta szemléletnek a gyakorlatba történő átültetését. Hazánk új agrárkoncepciója is ilyen általános megközelítéssel fordul a mezőgazdasági területek irányába. A jövőben az ország kétharmadán úgy kell hatékonyan termelni, hogy emellett meginduljon a vidék fejlesztése, a környezet- és természetvédelme jogos elvárásai pedig ne sérüljenek. A fenntartható mezőgazdálkodás lehetővé teszi a területén található növény- és állatfajoknak, illetve azok közösségeinek fennmaradását. Csakis ez biztosíthatja azt, hogy bizonyos gyakori fajokat bevonjunk a gazdálkodás körébe, növelve a földterület értékét. Ily módon válhat a mezei vadállomány is a mezőgazdasági területek értékteremtő, haszonvétele pedig a földbirtok további bevételi forrásává. Az előttünk fekvő könyv nemcsak azt mutatja, hogy milyen óriási problémák halmozódtak fel a nagyüzemi gazdálkodás során, hanem azt is, hogy léteznek kitörési pontok, vannak olyan alternatívák, amelyek kiutat jelenthetnek. A könyvben széles elméleti háttérrel bemutatott módszerek itthon és külföldön már kiállták a gyakorlat próbáját. Itthoni bevezetésük kezdeményezője és élharcosa e kötet szerzője, így a Tisztelt Olvasó első kézből kapja az információkat. Nem tekinthet el e sorok írója attól, hogy személyesen is ne igazolja a felvázolt koncepciók alkalmazhatóságát. Korábbi munkahelyén a Lajta-Hanság Rt. területén működnek a ma már Európa-hírű, e könyvben sokszor idézett LAJTA- és MOSON-Projectek. A mintegy évtizedes közös munka ékesen bizonyítja, hogy ha van rá akarat, az együttgondolkodó mező- és vadgazda, a természetvédelmi szakember és a vadbiológus kutató megtalálja az előremutató közös hangot. Mindezek alapján jó szívvel ajánlom minden gazdálkodó, hivatásos természetvédő, a földtulajdonosok és természetbarátok figyelmébe ezt a könyvet azzal, hogy cselekedjenek a benne leírtak szerint. Mindannyiunk javára fog válni. Mosonmagyaróvár, március 16. Dr. Nagy Frigyes földművelésügyi miniszter xii

13 1. fejezet - Bevezetés szövetséget kötök veletek, s utánatok utódaitokkal, és minden élőlénnyel, amely veletek van : a madarakkal, a háziállatokkal s az összes mezei vaddal, mindennel, ami kijött a bárkából, a föld minden állatával. A teremtés könyve. 9. A világ új rendje A Föld folyamatosan gyarapodó népességének élelemhez juttatásának kényszere miatt egyre nagyobb és nagyobb területeket vontak mezőgazdasági művelés alá szerte a világban, így Magyarországon is. E folyamat az erdőterületek zsugorodásához, a gyepterületek eltűnéséhez, a mocsarak lecsapolásához, a folyók szabályozásához vezetett, amelynek hatásaként elsősorban Európában, a természetes ökoszisztémák csaknem teljesen eltűntek vagy nagymértékben degradálódtak. A biológiai sokféleség (biodiverzitás) jelentőségét a Riói Egyezmény (1992) deklarálta, de már korábban több nemzetközi megállapodás, így a Ramsari Egyezmény (1971), a Bonni Egyezmény (1979) és a Berni Egyezmény (1979) is megfogalmazta a sokféleségnek, a veszélyeztetett és a vonuló állatfajok védelmének, a természetes közösségek jelentőségének és előnyeinek, megőrzésük fontosságának, s különösen élőhelyük védelmének szükségességét. A fenti, jogilag is megfogalmazott igények és szükségszerűségek szinte kizárólag a természetes, vagy természetszerű élőhelyek védelmére helyezik a hangsúlyt. Ezzel szemben különösen Európában, az érintetlen természetes élőhelyek kiterjedése korlátozott, a területek nagy részén mező- és erdőgazdálkodás folyik. Ezeken a művelt és részben a védett területeken s erre a fenti egyezmények lehetőséget is nyújtanak fenntartható gazdálkodás folytatható, beleértve a vadászati hasznosítást is. A vadállomány fenntartható, bölcs hasznosítása feltételezi a művelt, kezelt területek vadeltartó képességének növelését, elsősorban az élőhelyek minőségének hatékony élőhely-gazdálkodással történő javításával. A bölcs hasznosítás elve egyúttal a nem védett területek biológiai sokféleségének is záloga. A természetes élőhelyek védelme a vadgazdálkodó érdeke is, főként a vízivad-gazdálkodás során származnak e vadkamrák létéből előnyei. A passzív területvédelem mellett azonban a vadgazda feladata az is, hogyélőhelyek létesítésével, a meglévők okszerű átalakításával helyet teremtsen a vízimadarak, a vízivad számára. Vízi élőhelyek létesítése a halastavak építése révén már viszonylag régóta folyik. Ezek a habitatok az elveszett vizes területek bizonyos funkcióit képesek pótolni, nem csoda tehát, hogy szerte a világon sok halastó szerepel az ún. ramsari területek listáján. Az élőhely rehabilitációt és fejlesztést elsődleges céljának tekintő természetvédelmi és vadgazdálkodási beruházások csak az utóbbi időben kerültek előtérbe. Mivel a vízi élőhelyek létesítése kapcsán mind ökológiai, mind ökonómiai szempontból sok korlátozó tényezővel kell számolni, ezért a vízi élőhely-gazdálkodás lehetőségei behatároltak. Mindezek mellett annak is tudatosulnia kellene, hogya vízivad nem Isten ajándéka, azzal ugyanúgygazdálkodni kell, mint a többi szárnyasvaddal. Amíg a vízi élőhely-gazdálkodás meghatározott területekhez, tevékenységhez kötődve bizonyos fajta extenzivitást vagy egyenesen természetszerű/természetes állapotokat feltételez, addig a mezei élőhelyek, s az ott élő apróvadállomány fenntartása, fejlesztése a mezőgazdasági tevékenység miatt sokkalta nehezebb feladat Magyarországon. Az elmúlt negyven évben a termelés kizárólagossága minden más érdeket még a jogos környezeti érdekeket is háttérbe szorított. A nagyüzemi intenzív mezőgazdasági viszonyok között a szakemberek egyedüli esélyt az intenzíven tenyésztett apróvadban (fácán) láttak, annak minden buktatójával együtt. Azt az ellentmondást, hogy a nevelt fácánt elszegényedett élőhelyre bocsátották ki, amely azt nem tudta megtartani, nem sikerült feloldaniuk. A rendszerváltás után a fácánkibocsátás visszaesésével apróvad-gazdálkodásunk soha nem látott mélypontra jutott. A mezőgazdasági környezet változásának tendenciája, kiteljesedése után kétségtelenül kedvezőbb helyzetbe hozza a magyar apróvad-gazdálkodást a korábbiaknál. Azt azonban illuzórikus lenne feltételezni, hogy az egykori extenzív gazdálkodás is visszatér, így a mezei élőhely fejlesztése a jövőben kiemelten fontos feladatként fog megjelenni. E feladatok megvalósítása során mindig szem előtt kell tartani a mezőgazdálkodás érdekeit. A jó szakembert éppen arról lehet megismerni, hogy a vadbiológia és az ökológia tudományos hátterével képes olyan alternatívákat kínálni, amelyek valamennyi együtt gazdálkodó, s egyúttal a vadállomány érdekeinek is megfelelnek. A mezei élőhelyfejlesztés azonban nemcsak a vadgazdálkodás látja hasznát, hanem a 1

14 Bevezetés természetvédelem is. A füves puszták védelme, a gyepterületeken (nedves, száraz) és agrárkörnyezetben élő fajok védelme közös érdekből fakadó fellépést feltételez és igényel mindkét említett féltől. A fenntartható vadgazdálkodás, a vadállomány bölcs hasznosítása elvének térhódítása a vadgazda és a vadász részéről is erős szemléletváltást igényel, melyhez az új vadászati törvény új kereteket ad. Közös érdekünk, hogy az új kezdet egyúttal a magyar apróvad-gazdálkodás új aranykorának a nyitánya legyen. E váltásnak a záloga a jelen és a jövő képzett szakembereinek a kezében van. A szerző e könyvvel a maga eszközeivel az új szemléletű szakemberek képzéséhez szeretne hozzájárulni. Végezetül szeretném megköszönni lektoraimnak, dr. Bartha Dénes és dr. Kőhalmy Tamás professzoroknak a segítő bírálatokat, illetve a Földművelésügyi Minisztérium Vadgazdálkodási és Halászati Főosztályának a könyv megjelentetéséhez nyújtott támogatást. Sopron, március 10. dr. Faragó Sándor 2

15 2. fejezet - Történeti ökológiai alapok A mezei élőhely-gazdálkodás elméleti alapjainak feltárása, majdan pedig gyakorlati megvalósításának során akkor járunk el helyesen, ha történetiségében is elemezzük a vizsgálódásunk körébe tartozó apróvadfajok állományalakulási tendenciáit, illetőleg Magyarország fás vegetációval nem borított területeinek átalakulását. Ily módon szükséges vizsgálnunk a tájátalakulást, a mezőgazdálkodás térhódításának és technológiai változásainak kérdését, ez utóbbi témába beleértve a termesztés módjait, a termesztett növényválasztékot, a táblaméreteket stb. Mindezzel azt érhetjük el, hogy a populációnagyságok, illetőleg a hasznosításuk dinamikájának maximumai ki fogják számunkra jelölni a legkedvezőbb ökológiai adottságú periódus(oka)t, azt az állapotot, tájszerkezetet, határstruktúrát, gazdálkodási formát, amely az állatvilág, azon belül az apróvad, a vízivad számára is optimális volt. Ily módon a vadfajokat, mint a környezet változásainak indikátorait használjuk fel arra, hogy a számukra legmegfelelőbb ökológiai viszonyokat meghatározva napjaink korlátozott adottságait figyelembe véve alakítsuk élőhelyeiket A mezei élettérben élő apróvadfajok állománydinamikája Sajnos a vadállomány elterjedéséről, nagyságáról, sűrűségéről, e tényezők változásának dinamikájáról országos statisztikai adatszolgáltatási kötelezettség hiányában régebbi állománybecslési és teríték adatok nem állnak rendelkezésünkre. A kiépült vadászati statisztikai adatszolgáltatási és feldolgozási rendszer jóvoltából 1884-től már publikáltak országos terítékadatokat, amelyek 1920-ig a történelmi Magyarországnak a jelenleginél háromszor nagyobb, km 2 -es területére vonatkoznak (de nem tartalmazzák az ugyancsak a Magyar Királysághoz tartozó Horvátország és Szlavónia adatait, további km 2 -t), azt követően pedig jelenlegi országhatárainkon belüli területviszonyokra érvényesek. Ezen adatsorok a területváltozás ellenére a tendenciákat feltétlenül mutatják, főként azért, mert az apróvad szempontjából fontos alföld jellegű területek zöme a trianoni határváltozások után is Magyarország fennhatósága alá tartozik. Az évek időközéből mezei nyúlra, fácánra, fogolyra, fürjre és túzokra vonatkoztatva már rendelkezésünkre állnak terítékadatok (1. és 2. ábra). 1. ábra - A mezeinyúl-, fácán-, fogoly- és fürjteríték alakulása között a történelmi Magyarországon 2. ábra - A túzokteríték alakulása között a történelmi Magyarországon 3

16 Történeti ökológiai alapok A mezei nyúl terítéke az 1880-as években mintegy évi pld. körüli volt. Ez az érték a századfordulóra pld.-ra növekedett, ettől kezdve azonban ugrásszerű volt a változás, s 1907-ben pld., ben pld., 1912-ben pld., 1913-ban pld. került terítékre. A fogoly éves terítéke az 1880-as években alig haladta meg a pld.-t, de a századfordulóra ez az érték megduplázódott, 1907-ben pedig már pld.-t lőttek. Ezt követően néhány évben szerényebb volt a teríték ( pld.), de 1913-ban ismét meghaladta az 1 milliót. A fácán lévén telepített vadfaj, kezdetben szerény mértékű terítékkel képviseltette magát, hasznosításának éves értéke nem érte el az pld. t. Ez a mennyiség a századfordulóra megduplázódott, 1913-ban pedig már pld.-t ejtettek el. A fürjteríték statisztikák között tartalmazták a haris (Crex crex) lelövési adatokat is. E két fajból akkor együtt pld. közötti, növekvő éves mennyiséget ejtettek el. A századfordulón fürjből pld.-t lőttek. Ez az elejtett egyedszám 1907-re pld.-ra nőtt, ugyanakkor harist is lőttek (ekkor már külön nyilvántartva) ban a fürjteríték lecsökkent pld.-ra. Ennél a fajnál is növekvő trendet lehetett kimutatni a terítékalakulásban, igaz erőteljes hullámzás mellett. A túzok(otis tarda) terítékét a múlt század végén együtt adták meg a daruéval (Grus grus), ezért pontos adataink csak a századforduló utáni időszakból vannak. Ha ezen időszak éves terítékét példánynak vesszük, akkor ez alapján a Kárpát-medence túzokállománya legalább , egyes becslések szerint példány volt. A trianoni határokon belül egyed maradhatott. Ha a napjainkig tartó időszakot tekintjük, a későbbiekben a fürj és a túzok védetté vált, ezért a faj állománydinamikája a terítékváltozással nem követhető nyomon, igaz túzok esetében rendelkezünk becslési adatokkal. A fácán állományalakulása az intenzív tenyésztés és kibocsátás miatt már nem a környezeti tényezők hatására alakult, ezért nem szolgálhat az élőhelyváltozás indikátoraként. A fogoly, a mezei nyúl és részben a túzok esetében viszont rendelkezünk napjainkig tartó adatsorokkal (a fogolykibocsátás nagysága az állománynagysághoz képest elhanyagolható volt). A több mint száz évet felölelő időszak adatai azt mutatják, hogy a század elején felfutó állomány és terítéknagyság a két világháború között is fennmaradt. Az 1928/29-es kemény télen a fogolyállomány jelentős része elpusztult. Ennek ellenére az 1930/31-es vadászidényben már foglyot lőttek, s az 1936/37-es szezonban a fogolyállományt pld.-ra becsülték (!). Ugyanezen vadászidényben a nyúlállományt pld.-ra becsülték, a nyúlteríték pedig pld. volt ban a statisztika 7600 pld.-os túzokállományt mutatott, egy 1941-es felmérés pedig 8560 pld.-t adott meg. A II. világháború és az azt követő 15 év időszakából nincsenek egzakt statisztikai adataink. Az 1960-as évek elején fogolyállományunk meghaladta a , mezeinyúl-állományunk az pld.-t. A fogolyállomány alacsony hasznosítás mellett az 1970-es évek közepéig növekedett, 1974-ben pld.-t tett 4

17 Történeti ökológiai alapok ki. Ugyanezen évben a teríték pld., a megelőző évben pld. volt, ezek voltak a legmagasabb éves terítékek a háború után. Ezt követően vészes fogyatkozásnak indult a fogoly ban ugyan részleges, átmeneti vadászati tilalmat állapítottak meg rá, de nem sikerült megállítani csökkenését. A tenyésztést és a kibocsátással történő állományregenerációt azzal igyekeztek elősegíteni, hogy a kibocsátott mennyiségnek előbb 50, majd 40, jelenleg pedig 30%-áig lehet a foglyot visszavadászni. Ez azonban nem változtatott, mert nem is változtathatott a helyzeten ben mindössze foglyot számláltak Magyarországon. Ekkor kezdődött meg a fogolyállomány lassú regenerációja ban már foglyot számláltunk, ami az évinek 205%-a, tehát egyedszáma megkétszereződött. A mezeinyúl-állomány 1975-ig tartósan pld. körüli értéken állt, 1975-ben pld.-t számláltak. A hasznosított (lőtt+befogott) mennyiség ezzel szemben igaz kisebb megtorpanásokkal, de folyamatosan csökkent. A mélypont a mezei nyúlnál is 1992-ben volt, a becsült példányszám ekkor egyedet tett ki, míg a hasznosítás pld. körül állandósult óta a mezeinyúl-állomány is növekszik, 1996-ban már pld.-t számláltak, ami az évinek 130%-a (FARAGÓ, 1988, 1995, KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985). A túzokállomány a II. világháború után 1969-re mindössze 2800 példányra csökkent, aminek következtében 1970-től védett lett e faj. A védelem hatásaként állománya néhány év után meghaladhatta a 3000 pld.-t, de az 1980-as évek eleje óta folyamatos az egyedszám-csökkenés ben még 2700 pld.-t számláltunk, majd a kemény telek okozta elvonulás és az elhullások miatt ezt követően legalább 1000 pld.-nyal csökkent e népesség. Napjainkban a túzokállomány 1300 pld.-ra tehető. Napjainkban a mezei nyúl állománynagysága körülbelül megegyezik a száz évvel korábbi az élőhelyek pozitív irányú változását megelőző, időszak állományával (főként, ha hozzávesszük az egykori és mai Magyarország területi különbségeit). Fogolyállományunk azonban annál jóval szerényebb, ma általában nem éri el a hasznosíthatóság mértékét, száz éve viszont a leggyengébb években is példányt lőttek (3. és 4.ábra). Túzokállományunk is mintegy a tizede a 100 év előttinek. A mennyiségi változásokkal egy időben területi átrendeződés is bekövetkezett az apróvad elterjedésében és denzitásában Magyarországon. Amíg századunk első felében az apróvadfajok állományainak súlypontja a Kisalföldre esett beleértve a mai Szlovákia DNy-i területeit is (főként a Csallóközt), addig a század második felére a legfontosabb apróvadas vidékké a Nagyalföld vált. 3. ábra - A fogoly, és a mezeinyúl-hasznosítás és -állomány dinamikája között 5

18 Történeti ökológiai alapok 4. ábra - A túzokhasznosítás és -állomány dinamikája között Magyarországon 6

19 Történeti ökológiai alapok A haszonvad mellett foglalkoznunk kell a dúvadfajok (predátorok) mennyiségével és vadászatukkal. A ragadozó fajok megítélése a vizsgálat alá vont 100 évben gyökeresen megváltozott. A korábban korlátozás nélkül elejthető predátorok zömét ma szigorú természetvédelmi jogszabályok védik. Részint azért, mert egyedszámuk megfogyatkozott, továbbá azért, mert megváltozott megítélésük az ökoszisztémákban betöltött szerepüket illetően ben és 1908-ban a történelmi Magyarországon az alábbi mennyiségű (1. táblázat) az apróvad szempontjából fontos, predátort ejtettek el. Némelyik mennyiség a mai viszonyok között szinte hihetetlen, de egyúttal mutatja is mai állománysűrűségük részbeni okait. 1. táblázat - A dúvadgyérítés eredményei 1907-ben és 1908-ban a történelmi Magyarországon (Horvátország és Szlavónia adatai nélkül) Borz Róka Nyest Görény Menyét Sas Keselyű Sólyom Kánya

20 Történeti ökológiai alapok Az természetesen bizonytalan, hogy milyen fajokat takar a sas, sólyom vagy kánya kifejezés, de megdöbbentő a pld.-t meghaladó szőrmés és pld. körüli a szárnyas ragadozó gyérítési eredmény, s akkor még a statisztika nem tartalmazta a kóbor kutyák és macskák, illetve a varjúfélék adatait (hacsak nem a kányák között). A predátorok gyérítésére, az 1960-as évek első feléből származó értékek csak az ország vadászterületeinek 88%- át bérlő vadásztársaságokra vonatkoznak (hiányoznak belőle az állami területek adatai). Ebben az időszakban mintegy rókát, kóbor kutyát, kóbor macskát, dolmányos varjút, szarkát, szajkót lőttek évente. Abban az időben még nem állt védelem alatt a héja és a karvaly sem, ezekből az éves teríték , illetve db volt (NAGY ÉS BENDEREK, 1973). Az közti negyedszázadban jelentős változások következtek be egyes predátorok megítélésében, jogi helyzetében. Védetté vált Magyarországon a héja, a karvaly, a borz, a menyét és a nyest ez utóbbi védettségét 1993-ban ismét megszüntették, vadászható lett a vetési varjú. A legfontosabb predátorok terítékdinamikáját a nevezett időszakban az 5. ábra mutatja (FARAGÓ, 1986b, 1994). 5. ábra - A dúvadgyérítés dinamikája között Magyarországon (a jelzett adatok csak vadásztársasági területekre vonatkoznak) A róka terítéke gyakorlatilag stabil volt, pld. között változott. A vadászati nyomás stabilitása nem feltétlenül jelenti a populáció nagyságának változatlanságát őszétől megindult Nyugat- Magyarországon a SAD-B19 vakcinával folytatott, veszettség elleni immunizációs program, mely 1994 év végéig 6000 km 2 -t érintett (NAGY ET AL., 1995). A korábban állományszabályozó szerepet betöltő veszettség nagy területről kiszorult, ezáltal a rókapopuláció itt növekedésnek indult, jelentős gondokat okozva az apróvadgazdálkodásban (és a természetvédelemben). 8

21 Történeti ökológiai alapok A kóbor kutya terítéke már az 1960-as években növekedni kezdett, az éves csúcs pld. volt (1976), ami után folyamatos csökkenést lehetett tapasztalni napjainkig ban pld. esett. Kóbor macskából az 1980-as évek elején már kétszer annyit lőttek, mint 20 évvel korábban, 1983-ban csaknem esett, azóta azonban folyamatos a csökkenés az évi pld.-ig. Dolmányos varjúból az 1970-es években évi pld.-t lőttek, kiemelkedett 1974, amikor pld. esett. Az 1980-as évek elejére pld. volt, az 1990-es évek elején pld. alá ment a teríték. A teríték csökkenése az állomány növekedését eredményezte. A vetési varjúról 1973 óta készülhet statisztika, akkor oldották fel védettségét. Az országos teríték azonban csalóka, mert a fészkelőkön kívül tartalmazza a hozzánk érkező téli kóborló példányokból elejtetteket is. Az 1970-es években évi pld.-t lőttek, 1978-ban pld. került terítékre. Ezt erős csökkenés követte, s az 1990-es évek elején pld. volt csupán a teríték. Mivel telepesen fészkel, a vetési varjú esetében volt leghatásosabb a szelektív gyérítés (3-klór-4-metilanilin-hidroklorid hatóanyaggal preparált tojásokkal), aminek következtében 10 év alatt a faj fészkelő állománya a negyedére csökkent (KALOTÁS, 1988): 1980-ban pár, 1992-ben pár. A teríték csökkenése tehát egyértelműen a fészkelő állomány csökkenésére vezethető vissza. A szarka terítéke az 1970-es években csaknem pld. volt, azóta folyamatosan csökken ben került a es határ alá, 1993-ban pedig már alig haladta meg az pld.-t. A csökkenés részben a nyugati országrészben tapasztalható tényleges állományregresszióval függ össze, részben a kevésbé hatékony gyérítéssel magyarázható. A predátor fajok terítékeinek csökkenése feltétlenül hatással volt populációik növekedésére, s az általuk az apróvadban okozott, ki nem mutatott mérvű kár növekedésére A magyar táj arculatának változása Magyarország potenciális vegetációtérképének ismeretében kijelenthetjük, hogy azember tájátalakító tevékenységének kezdetén hazánk területének mintegy 85%-át erdő borította. Ezen erdők jelentős része, illetőleg a fennmaradó területek zöme állandó vagy időszakos vízhatás, vízborítás alatt állt. Az itt élő népek folyamatosan, főként égetéssel irtották az erdőterületeket, hogy legelőkhöz, illetve szántókhoz jussanak. Ennek hatására a honfoglalás kori erdősültség már csak 37,2% volt, azaz erdeink felét már őseink bejövetele előtt kiirtották (BARTHA ÉS OROSZI, 1995). Főként az Alföldön lehetett erdőmentes területeket találni, ahol az ártéri mocsarak és lápok tagolták a magasabb térszinteken fekvő vidékeket. E magasabban fekvő területeket tudta a mindenkori lakosság használni, itt telepedett meg, folytatott földművelést, míg az árterek a rét- és legelőgazdálkodás és a rideg állattartás színhelyei voltak (GLASER, 1939, idézi FRISNYÁK, 1990.). Ezeket a magasabb térszinteken fekvő Alföld-részeket, melyek a tartós élet feltételei voltak, életkamráknak nevezte el. Az életkamrák és az árterek gazdálkodása már az Árpád-korban egymást kiegészítő (komplementer) tevékenység volt (FRISNYÁK, 1990.) (6. ábra). 6. ábra - Magyarország alföldi árterei és életkamrái. 1 = ártér, 2 4 = ármentes szintek (életkamrák), 2 = löszsíkságok, 3 = futóhomokos hordalékkúpsíkságok, 4 = medenceperemi hordalékkúpok (FRISNYÁK, 1990) 9

22 Történeti ökológiai alapok Kezdetben az állattenyésztés, a legeltetéses állattartás dominált, mint mezőgazdálkodási tevékenység, ami elsősorban az árterek természetes takarmánybázisán alapult, de ez kiegészült az életkamrák gyepterületeinek kínálatával. Ennek megfelelően kialakult egy ún. legelőváltásos legeltetési módszer, melyet az árvizek szabályoztak. Tavasszal és ősszel áradások idején az életkamrák gyepterületeit, nyáron és télen az árterületeket hasznosították. (A legelőváltásnak ezt a síksági tájtípushoz tartozó módszerét réti transzhumációnak nevezik). Már a korai feudalizmus idején kialakult az a térszerkezet, mely az árterek állattenyésztő, az életkamrák földművelő jellegén alapult, mely fennállt a XIX. századig, a nagy tájátalakításokig. A korai feudalizmusban Magyarországon is létrejöttek a különböző földművelési rendszerek és határhasználati formák. A XIII. századra alakult ki a feudális földmonopólium, az uralkodó osztály földhöz való kizárólagos joga, míg a parasztság földjét örökletesen birtokló, de földesurának szolgáltatásokkal tartozó telkes jobbágy lett. A jobbágytelek egy belső és egy külső telekből állt, ebből a külső telek foglalta magába a szántóföldet és a rétet. Ezeket évente váltogatták. A XIII. században egy átlagos jobbágytelek mintegy 12 ha volt. Az Árpád-korban léteztek földesúri gazdaságok is. A környezeti adottságoknak megfelelően, tapasztalati úton alakult ki a faluhatár térszerkezete, ami az évszázadok során meglehetősen állandónak bizonyult. A parcellák táblákat, a táblák dűlőket alkottak. A parcellák alakját a mikrodomborzat befolyásolta. A középkori agrárforradalom (ekkor kezdték széltében alkalmazni a fordítós eketípust is) alapvetően megváltoztatta Magyarország agrárföldrajzi képét. A XV. századra tehető a mezővárosok megerősödése (autonómia, vásártartási jog stb.), aminek következtében az agrárnépesség áramlása meggyorsult e központokba. Ennek kényszerű következménye lett a falvak jelentős hányadának elnéptelenedése, a jobbágytelkeknek 30 50%-a üresen állott. Ez a belső népvándorlás, illetve a termelési struktúraváltás idézte elő az ún. pusztásodás folyamatát, mely főként az Alföldre volt jellemző. A mezővárosok ugyancsak monokultúrás állattenyésztési központok kétbeltelkes települések voltak, belterületükön lakó- és szérűskert övezettel, a határban belső és külső legelővel és szántóföldekkel. Látható, hogy viszonylag összetett ezen időszakban is a határ képe. A török hódoltság után a felszabadult alföldi területeken a XVIII. század első felében megindul a kultúrtáj rekonstrukciója, a benépesítés és területfejlesztés. A földrajzi alapok, pl. a vízföldrajzi kép még hasonló volt a honfoglalás időszakához. Ennek következtében a XIX. századi folyamszabályozásokig, ármentesítésekig az árterületek az extenzív állattenyésztés, az életkamrák a növénytermesztés színterei maradtak. A földrajzi környezet változását a kultúrpuszták növekedése, az erdőterületek csökkenése jellemzi. 10

23 Történeti ökológiai alapok A tájátalakítás, környezetformálás a XVII. században csíráiban, lokálisan, a XVIII XIX. század elején regionálisan, a XIX. század végén országosan követhető nyomon. A XVIII. századi betelepítések és belső népvándorlás megváltoztatta a településhálózatot is. Az elpusztult vagy megritkult településű régiókban új falvak, a mezővárosok határában tanyák épültek. Ez utóbbival egy időben a középkori eredetű kertes (kétbeltelkes) települések átalakultak (7. ábra). 7. ábra - Kétbeltelkes ( kertes ) település (Hajdúhadház a XVIII. században) (FRISNYÁK, 1990) E korszakra jellemző tanyafejlődés alapvető oka, egyúttal történelmi magyarázata a már említett XV. századi pusztásodási folyamat, illetve a XVI XVII. századi településritkulás volt. Az alföldi városok hatalmas, több száz km 2 -es határra tettek szert, melyet aztán extenzív állattenyésztéssel hasznosítottak. A XVII. században a telelőszállások mellett kialakultak a mezei kertek, tehát kisebb szántók, s az itt létesített gazdasági udvarok voltak az első tanyák. Állandó lakott hellyé a tanyák csak a XIX. században váltak, addig gazdasági központként működtek. A korábban említett kertes településszerkezet hasonló módon, elsősorban a népességnövekedés hatására szűnt meg, a szérűskert övezet is benépesült, továbbiakban a lakó és gazdasági funkció egy telken összpontosult, ezáltal a kertek helységekké alakultak át. A XIX. század második felében Magyarország területe a folyószabályozások, ármentesítések, láp- és mocsárlecsapolások, a belvízelvezetés, a futóhomok megkötése és az erdősítés kapcsán jelentősen megváltozott (FRISNYÁK, 1990). E tájátalakítási munkák közvetlenül a Kisalföldön és a Nagyalföldön fejtették ki hatásukat, de közvetve az egész ország életét megváltoztatták. Az közötti tájátalakítást, a kultúrtáj létrehozását egyes szakemberek második honfoglalásként értékelik. A táj arculatát illetően a legnagyobb hatású beavatkozás a Tisza szabályozása volt, mely 1846-ban indult meg. A folyó alföldi szakaszán (Tiszaújlak Titel között) ig összesen 112 átvágás történt, ezzel a Tisza hossza 1419 km-ről 962 km-re, pontosan 38%-kal rövidült. A gátak közé szorított folyó ártere a mai országterületet tekintve km 2 -ről 1200 km 2 -re csökkent. A Tisza szabályozásával együtt megtörtént a mellékfolyók rendezése is, ekkor szorult gátak közé a Szamos, a Körösök, a Berettyó és a Maros. Ezzel egy időben megindult és befejeződött az Ecsedi-láp, a Kis- és Nagysárrét víztelenítése, mely az alföldi csatornarendszerek kiépítésével vált teljessé. Összesen km csatorna épült meg. Természetesen a Dunántúlon is folytak hasonló munkák. Erre az időre tehető a Duna és mellékfolyóinak szabályozása, illetve a Balaton környéki mocsarak, mint a Nagyberek vagy a Hanság stb. természetes 11

24 Történeti ökológiai alapok állapotának felszámolása is. Ugyanekkor a futóhomokkal veszélyeztetett tájakon fasorokat, erdősávokat és erdőket telepítettek, de ugyanezt a célt szolgálták a szőlő- és gyümölcstelepítések is. A munkák eredményeként a korábbiaktól eltérően a Kárpát-medencébe, mint vízgyűjtőbe érkező vizek gyorsan eltávoztak innen, így a tájátalakítások a mikro-, mezo- és makroklímára is jelentős hatást gyakoroltak. A feudalizmusban a földművelés térhódításával meginduló sztyeppesedési folyamat az ismertetett tájátalakítások eredményeként a XIX. század végén jelentősen felgyorsult. Az ármentesítés eltüntette az addigi két fő tájtípus az ártér és ármentes terület közti különbséget, az ármentes területet, s ezáltal a szántóföldi gazdálkodást tette abszolút uralkodóvá. A mezőgazdasági termelés ökológiai alapjainak megváltozása következtében között a szántóföldek területe 3,2 millió hektárral növekedett, így e művelési ág aránya 34,7%-ról 45,5%-ra nőtt, ezzel egy időben a rét-legelő hányad 28%-ról 21%-ra csökkent. Az ismertetett folyamatokkal egy időben játszódott le a határ tagosítása, mint a modern mezőgazdálkodást elősegítő földbirtok-rendezési művelet. Ennek kapcsán a parasztgazdaságok sok helyütt szétszórt, kis egységekből (olykor részből) álló birtokait vonták össze. A nagy tájátalakítással együttjáró ( közé tehető) időszakot, amikor lejátszódott a magyar mezőgazdaság tőkés átalakulása is, az alábbi adottságokkal jellemezhetjük: tőkés nagybirtokok a földterület mintegy 50%-án, törpe- és kisgazdaságok a földterület másik 50%-án, művelt terület növekedése, térstruktúra átalakulása, korszerű határhasználat és művelés (tagosítás, vetésforgó, trágyázás), technikai fejlődés (vaseke, vetőgép, cséplőgép), polarizáció az ország nyugati és keleti fele között. E gazdálkodási viszonyok alapvetően meghatározták az ökológiai adottságokat. A tájátalakulás konkrét példáját a későbbiekben egyik legjobb apróvadas terület: Dévaványa-Gyomaendrőd térségének példáján, önmagukért beszélő térképek segítségével mutatjuk be (8-11. ábra). A térképekről is szemléletesen leolvasható az a táj és határstruktúra változás, amely a vízrendezések után a tanyavilág fejlődésével együtt járt. A tanyarendszer XIX. századi térhódítása az óriási tájátalakítások mellett összefügg az intenzívebb gazdálkodás bevezetésével. Amíg 1870-ben hét alföldi vármegyében mintegy , addig 1910-ben már ember élt a tanyákon. Az ország más területein is ekkor alakultak ki a tanyákhoz hasonló funkciójú puszták és majorok. A tanyák vagy szórványosan, vagy mint ahogy békési példánk is mutatja sorban (sortanyák), vagy mint a Nyírségben csoportosan (bokortanyák) helyezkedtek el. 8. ábra - Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1892-ből (SZABÓ, 1994) 12

25 Történeti ökológiai alapok 9. ábra - Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1909-ből (SZABÓ, 1994) 13

26 Történeti ökológiai alapok 10. ábra - Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1911-ből (SZABÓ, 1994) 14

27 Történeti ökológiai alapok 11. ábra - Dévaványa, Gyoma környékének térképe 1918-ból (SZABÓ, 1994) 15

28 Történeti ökológiai alapok A második világháborút követő időszakban jelentős változás állt elő a tulajdonviszonyokban, amely aztán folyamatos változásai mellett, kihatott a táji környezetre. A kiterjedt földosztás, illetve a nagybirtokok helyén állami gazdaságok létesítése helyenként gyökeresen megváltoztatta a határ képét, másutt pedig konzerválta azt. A gyökeres változás inkább javította a helyzetet azáltal, hogy jelentős nagybirtokok aprózódtak fel, 16

29 Történeti ökológiai alapok strukturáltabbá téve a határt. Az így megőrzött kedvező határstruktúra azonban hamarosan áldozatul esett a mezőgazdaság kollektivizálásának, az ún. szocialista átszervezésnek (SÁGI, 1983). A rendszerváltás az 1990-es évtől kezdődően újabb változást hozott a magyar mezőgazdaságban, ezáltal a táj arculatában is A földhasználat változása Magyarország potenciális vegetációtérképe megmutatta azt az állapotot, amely az ember beavatkozása előtt jelen volt a Kárpát-medencében. Az erdők korábban döntő (85%) aránya kezdetben a termőföldnyerő irtások, majd a lecsapolások következtében fogyott meg. Ugyanezen okból csökkent a gyepek, főként a löszgyepek területe. Általános irányzat volt az elmúlt ezer esztendőben az erdők, a rétek, a legelők és nádasok területcsökkenése, ezzel egy időben főként a szántóterület növekedése és a gyümölcsösök, szőlő és a művelés alól kivett területek gyarapodása. Ez a folyamat oda vezetett a megmaradt erdők és gyepterületek kezelése mellett, hogy Magyarország hajdani vegetációjának csak nyomai maradtak, becslések szerint az egykori állapotok 9,38%-ában (JAKUCS, 1981) (12. ábra). 12. ábra - Magyarország potenciális vegetációegységeinek területszázalékai (=100%), valamint mai, természetközeli maradványaik (=9,38%) megoszlása. 1. potenciális természetes vegetáció, 2. maradványaik (JAKUCS nyomán) A statisztikai adatszolgáltatás az 1895-ös évvel kezdődően teszi lehetővé, hogy nyomon kövessük a földhasználat változásának tendenciáját. Ha a kezdeti 1895-ös és az 1990-es értékeket összehasonlítjuk, akkor feltárhatjuk az utóbbi 100 év földhasználatában bekövetkezett változásokat, a köztes adatok ugyanakkor a változás ütemét szemléltetik (13. ábra). 17

30 Történeti ökológiai alapok 13. ábra - A művelési ágak változása között Magyarországon A szántó területe 100 év alatt 55,4%-ról 50,7%-ra csökkent. A legnagyobb veszteségek a gyepek (rét + legelő) területében mutathatók ki, egykori 22,4%-os részarányuk 12,7%-ra, azaz csaknem felére esett vissza. A vártnál szerényebb mértékű volt a nádasok területvesztése, ugyanis a nagy lecsapolások már a századvégre befejeződtek (1895-ben 0,5%; 1990-ben 0,4% volt területarányuk). Növekedett az erdők területe, elsősorban az Alföldfásítási Programnak köszönhetően. A múlt század végén 12,9%-os, 1990-ben 18,2%-os volt hazánk erdősültsége. Ez az egyedüli földhasználati mód, amelyet a változások minőségét illetően pozitívan értékelhetünk. A kert, a gyümölcsös (1895: 1,0%; 1990: 4,7%) és a művelés alól kivett területek (1895: 5,7%; 1990: 11,5%) aránynövekedése használati módjaik következtében veszteségek a mezei élőhelyek, illetve az itt élő vadállomány szempontjából. Összességében a mezei élettér az elmúlt 100 évben mintegy 15%-kal csökkent, ugyanekkor több mint 5%-kal nőtt az erdők, 3,5%-kal a kertek és gyümölcsösök, 6%-kal a művelés alól kivett részek területaránya. Ez utóbbi 10%-ot gyakorlatilag az egész vadgazdálkodás, az erdőterület növekedését pedig az apróvad-gazdálkodás veszteségének kell tekintenünk A termesztett növények diverzitásváltozása A középkorban az életkamrák, az alföldi ármentes szintek (löszhátak, hordalékkúpok, hordalékkúp-síkságok stb.) teremtették meg a növénytermesztés ökológiai feltételeit. Valamennyi földhasznosítási rendszerben gyakorlatilag monokultúrás gabonatermesztés folyt (FRISNYÁK, 1990). A takarmánynövények termesztésének elterjedése az állattenyésztés intenzitásának növekedésével, illetve e növények meghonosításával (pl. kukorica) fokozatosan terjedt el. A XVIII. századra, a XIX. század első felére a burgonya-, a kukorica-, a dohány-, a zöldség- és a gyümölcstermesztés előre tört. Ugyanerre az időszakra tehető a cukorrépa- és a napraforgótermesztés elterjedése is, előbbi főként a napóleoni kontinentális zárlat következtében elmaradó nádcukor kiváltására. Mindezek a körülmények azonban legalábbis 1870-ig alapvetően nem változtatták meg a gabonatermesztés túlsúlyát. Ezen időszakig a kenyérgabona-félék területaránya 44%, az összes gabonafélék 65-66%-a volt (14. ábra) után nőtt a búza, csökkent az árpa, a rozs és a zab, illetve néhány ipari növény aránya. Egészében a gabonafélék területrészesedése csökkent, a kapás- és ipari növények, továbbá a szálastakarmányfélék területe növekedett. Erre az időszakra esik a szántóterületek erőteljes növekedése és egyúttal az ugarok csökkenése is. Sokan a múlt század utolsó három évtizedét tartják a tőkés mezőgazdaság legeredményesebb időszakának Magyarországon. Mindez olcsó élőmunka-ráfordítással, tehát gépesítés és vegyszerek alkalmazása nélkül történt. 18

31 Történeti ökológiai alapok 14. ábra - A kenyérgabona vetésterületének részesedése az összes szántóterületből ben (a vastag vonal a legjelentősebb gabonatermesztő régiót, a magyar búzakamrát határolja) (FRISNYÁK, 1990) A gabonatermesztés központja, különösen a búzatermesztés az Alföldre helyeződött, jelentősége innen a határok felé haladva fokozatosan csökkent. A homokvidékek kenyérgabonája a rozs volt, míg a Kisalföldön és Erdély délkeleti részén az árpa volt a fő gabonanövény. A kapásnövények 1870-ben 27%-kal, 1910-ben 29%-kal részesedtek a vetésterületből. Ebből döntő hányad a kukoricáé (20%) volt, olyannyira, hogy a századfordulón hazánk az USA után második helyen állt a kukoricatermelő országok világranglistáján. Az Alföld és Erdély jó részének termőhelyi adottságai kiválóak voltak a számára, ezért helyenként monokultúrás jelleggel alakult ki a kukoricatermesztés. A burgonyatermesztés a XVIII. századi meghonosítás után a Felvidékre és Erdély délkeleti részére koncentrálódott. A cukorrépa termőterülete 30 év alatt megnégyszereződött, fő termesztési körzete a Kisalföldön volt. Az ipari növények közül a dohányt (Nagyalföld), a kendert (mindenütt) és a lent (Felvidék, Kisalföld) termesztették. A századforduló, illetőleg a trianoni területvesztések után bizonyos mértékben átalakult a termesztett növények területaránya, bár értékes mezőgazdasági régióink nagyobb része erdeinkkel ellentétben szerencsére nem kerültek a határon kívülre. A termesztett növények vetésterületének megoszlását az 1930 és 1989-es évekre vonatkozóan a 2. és 3. táblázat mutatja (KSH, 1979, 1983, 1990) (15. ábra). 2. táblázat - A vetésterület megoszlása a gazdaságok területnagysága szerint 1930-ban Magyarországon (KH, 1983) Vetésterület, hektár Növény 12 ha-nál kisebb ha ha területű gazdaságok 600 ha-nál nagyobb Összes gazdaság Őszi búza Tavaszi búza

32 Történeti ökológiai alapok Búza együtt Rozs Őszi árpa Tavaszi árpa Zab Kukorica Borsó Bab Lencse Cukorrépa Dohány Komló Napraforgó Repce Mák Rostkender Rostlen Seprűcirok Lucerna Vöröshere Baltacim Őszi takarmánykeverék Csalamádé Bíborhere takarmánynak Muhar

33 Történeti ökológiai alapok takarmánynak Tavaszi bükköny takarmánynak Egyéb szálas takarmány Köles Tatárka Takarmányrépa Takarmánytök Burgonya Zöldségfélék összesen Egyéb növények és magvak Vetésterület összesen Vetetlen terület Összes szántó terület táblázat - A vetésterület megoszlása 1989-ben Magyarországon (KSH, 1990) Növény Állami vállalatok Ebből: áll. gazdaságok, kombinátok Szöv. közös gazdaságok és társulásaik Ebből: mezőgazd asági term.szöv.-tek Kistermel ők Összesen Búza Rozs Triticale Kétszeres Őszi árpa

34 Történeti ökológiai alapok Tavaszi árpa Zab Kukorica Köles magnak Cirok magnak Rizs Gabonafélék össz Bab Borsó Lencse Csillagfürt magnak Lóbab Egyéb hüvelyesek Hüvelyesek összesen Cukorrépa Dohány Komló Napraforgó Repce Olajlen Szójabab Mák Magkender

35 Történeti ökológiai alapok Rostkender Rostlen Seprűcirok Gyógynövénye k illóolajalap anyagok Fűszernövénye k Egyéb ipari növények Ipari növények összesen Burgonya Bíborhere takarmánynak Somkóró takarmánynak Csillagfürt takarmánynak Takarmányszój a Köles takarmánynak Takarmány cirok Muhar takarmánynak Silókukorica Csalamádé

36 Történeti ökológiai alapok Őszi takarmánykeve rék Tavaszi takarmánykeve rék Egyéb zöldtakarmány Lucerna Ebből: maghozó terület Vöröshere Ebből: maghozó terület Baltacim Ebből: maghozó terület Szarvaskerep Ebből:meghozó terület Herefüves keverék széna Egyéb széna Takarmányrépa Egyéb lédús takarmány Bíborhere magnak Somkóró magnak

37 Történeti ökológiai alapok Pannonbükkön y magnak Szöszösbükkön y magnak Tavaszibükkön y magnak Muhar magnak Fűmag Egyéb magvak vetett takarmány Szálas- és lédús takarmányok összesen Zöldségfélék Szamóca Virágok és dísznövények Kísérleti, tan stb. terület Zöldtrágyának vetett növények Faiskolák, melegágyak, üvegházak, fóliasátorral takart 25

38 Történeti ökológiai alapok szántóterület Vetésterület összesen Az országos adatok nem tükrözhetik azt a sajnálatos tényt melynek kialakulása a múlt század végén kezdődött, hogy egyes körzetekben, még inkább községhatárokban, erős a hajlam a monokultúrás termesztésre. Egy-egy bevált termény uralkodóvá válhat, s a termesztési biztonságra való törekvés azt eredményezi, hogy felhagynak több másik termesztésével. Különösen vonatkozott ez arra az esetre, ha nagybirtok, vagy állami gazdaság, illetve termelőszövetkezet működött a korábbi kisgazdaságok helyén. A sok kistulajdonos eltérő igénye, szükséglete egy-egy községhatárban akár termesztett növény jelenlétét is lehetővé tette, a nagygazdaságokban ennek fele, harmada termett, illetve terem. A tulajdonviszonyok és a termesztési mód így határozza meg alapvetően az élőhely (habitat-) diverzitást. 4. táblázat - A főbb növények vetésterületének alakulása Mosonszolnokon (KSH, 1976) Gabonafélék Hüvelyesek Ipari növények Község Év Búza Rozs Őszi árpa Tavaszi árpa Kukorica Cukor- Zab Borsó Bab Lencse répa Dohány Napraf orgó Olajlen Mosonsz olnok Ipari növények Takarmánynövények Burgonya Község Év Mák Repc e Rostkend er Ros t- len Egyé b Lucer na Vörös - here Balt ací m Zabos bükkön y Csalamá dé, silókuk. Bíborhe re Takarm ányrépa Egyéb Mosonsz olnok

39 Történeti ökológiai alapok Község Év Fejes káposz ta Vöröshagym a Paradi csom Zöldségfélék Zöldborsó Zöldpaprika Fűszerpaprika Sárgadinnye Görögdinnye Egyéb zöldség Egyéb növénye k Vetésterület összesen Mosonsz olnok A fent elmondottakat Mosonszolnok község példáján igazoljuk (4. táblázat), az alábbi megállapításokat fűzve hozzá: közötti időszakban s ez az időszak magába foglalja a háború előtti tulajdonviszonyokat, a földosztást, a tsz-ek, állami gazdaságok létrehozását egyaránt jól látható a gabonafélék, főként a rozs, a tavaszi árpa és a zab visszaszorulása, illetve az őszi árpa előtérbe kerülése. Jelentős struktúraváltás történt a takarmánynövények körén belül is, a zabos bükköny, a baltacím és a takarmányrépa helyét a silókukorica, illetve egyéb takarmánynövények, valamint a lucerna vette át. Az arányok lényegesen nem változtak napjainkra sem, talán a káposztarepce részaránya lett jelentősebb, amit korábban itt nem termesztettek. 15. ábra - Fontosabb növények vetésterülete 1930-ban, 1960-ban és 1989-ben A habitatszerkezet megváltozása, főként a tavaszi vetésű ipari és kapásnövények tapasztalt mértékű előtérbe kerülése, nem előnyös az apróvad számára. A fészkelési időszak kezdetén a terület jelentős része még fedetlen, ezáltal nemcsak fészkelésre, de táplálékszerzésre is alkalmatlan. A mai, főként istállózó állattenyésztés idején a 27

40 Történeti ökológiai alapok takarmánynövények, főként a kukorica megtermesztése, a határ jelentős hányadát lefoglalja, ami behatárolja egyrészt az apróvadfajok életterét, másrészt korlátokat jelent az élőhelyfejlesztésnek is A táblaméretek változása A táblanagyságokra vonatkozóan a múltból kevés adatunk van. Az ökológiai adottságok és a termesztéstechnológia minden bizonnyal a nagybirtokokon is határt szabtak a táblaméretek növelésének. A kisbirtokokon pedig legalábbis a termelés hatékonyságát illetően egyenesen vészes elaprózódás volt tapasztalható. A XIX. század közepére a parasztgazdaságok olykor 30 40, a határ különböző pontjain elhelyezkedő részből is összetevődhettek. A modern gazdálkodást elősegítő földbirtokrendezés, a tagosítás ennek felszámolását szolgálta ben a földbirtokok nagyság szerinti megoszlása (16. ábra) azt mutatta, hogy a földterület 5,6%-a 5 kat. hold alatti törpegazdaságban, 46,5%-a kat. hold közötti kisgazdaságban, 15,4%-a kat. hold közötti középgazdaságban, illetve 32,3%-ban 1000 kat. holdat meghaladó nagygazdaságban volt. Ez azt jelentette, hogy a mezőgazdasági területeknek eleve a felén kisparcellás művelés folyt, továbbá a nagyobb gazdaságokban is aprózódott a terület a teljes fajtaválasztékra törekvés (a saját felhasználásra való termelés) miatt. Kétségtelen az is, hogy a nagybirtokokon helyenként a monokultúrás termesztés is jellemző volt, ami sok vonatkozásban nem volt előnyös a mezei vad számára. A vadászati jog a földtulajdonhoz kötődött, azaz a teljes gazdálkodás egy kézben volt, így ebből lényeges konfliktus nem származhatott a nagybirtokokon. 16. ábra - A földbirtokok megoszlása 1895-ben. 1 = törpegazdaságok (5 kat. hold alatt), 2 = kisgazdaságok (5 100 kat. hold), 3 = középgazdaságok ( kat. hold), 4 = nagygazdaságok (1000 kat. hold felett) (FRISNYÁK, 1990) 17. ábra - A földbirtokok megoszlása 1935-ben. 1 = törpegazdaságok (5 kat. hold alatt), 2 = kisgazdaságok (5 100 kat. hold), 3 = középgazdaságok ( kat. hold), 4 = nagygazdaságok (1000 kat. hold felett) (FRISNYÁK, 1990) 28

41 Történeti ökológiai alapok Ugyanezen statisztika 40 év múlva, 1935-ben (17. ábra) a nagybirtokok területcsökkenését, a törpe- és kisgazdaságok számának és területarányának növekedését mutatta. Ez feltétlenül az élőhely-diverzitás növekedését jelentette. Ha a táblanagyság változását Mosonszolnok község példáján vizsgáljuk (5. táblázat), akkor a legszembetűnőbb a háborút követő földosztás hatásaként kialakult helyzet. A 600 ha-t meghaladó birtokok eltűntek, s dominánssá váltak a kisbirtokok és azok további felaprózódása a különféle termények megtermelésére. Ez a körülmény, illetve a vadgazdálkodás jogi és gyakorlati viszonyainak rendezése lehetővé tette a mezei környezetben élő vadfajok gyors állományregenerációját annak ellenére, hogy az 1940/41-es kemény tél és a háborús viszonyok jelentős veszteségeket okoztak. 5. táblázat - A búza, árpa, kukorica és burgonya vetésterületének megoszlása területnagyság szerint Mosonszolnokon (KSH, 1976) Búza Község Év 6 ha és kisebb 6, , , ha-nál nagyobb Összesen Mosonszolno k Árpa Község Év 6 ha és kisebb 6, , , ha-nál nagyobb Összesen Mosonszolno

42 Történeti ökológiai alapok k Kukorica Község Év 6 ha és kisebb 6, , , ha-nál nagyobb Összesen Mosonszolno k Burgonya Község Év 6 ha és kisebb 6, , , ha-nál nagyobb Összesen Mosonszolno k A földosztás során fő jutott földhöz Magyarországon. A kapott földterület nagyság szerinti megoszlása az alábbi volt: 1 kat. hold fő 1-2 kat. hold fő 2-3 kat. hold fő 3 5 kat. hold fő 5 10 kat. hold fő 10 kat. hold fő Ez a közel idilli kép nem sokáig állott fenn, mert között megszervezték az állami gazdaságokat (akkor et!) és az első termelőszövetkezeteket (akkor at!). Ez az új tagosítás egyéni gazdaság, összességében kat. hold földterületét is érintette (a tagosítás összesen kat. hold 30

43 Történeti ökológiai alapok területet érintett). Ekkor jöttek létre kat. holdon állami gazdaságok és kat. holdon mezőgazdasági termelőszövetkezetek. Az így létrehívott kisgazdaságok egy része 1956-ban feloszlott, majd az újabb kollektivizációs hullám hatására újjáalakultak, sőt a kisgazdaságok regionális egyesülésével létrejöttek a több települést magukba foglaló ún. nagy tsz-ek. Ez, az 1960-as évek elején-közepén lejátszódó folyamat volt az alapja annak a technikai-technológiai fejlődésnek, mely az úgymond szocialista nagyüzem képét teremtette meg. Az új tulajdonosi struktúra, a közös művelés szükségessé tette a szántóterületek célszerű beosztását nagyobb művelési egységekre, táblákra. A táblák mérete és alakja, annak fekvése és az úthálózat rendszere és minősége szoros összefüggésben van a a gazdálkodási egységek nagyságával és működésük kapcsolatrendszerével, a gépesítettség mértékével és szerkezetével, a termesztéstechnológiával (pl. öntözhetőség), a termőhely homogenitásával vagy mozaikosságával, mint ökológiai adottsággal (NAGY, 1993). Az ily módon Magyarországon létrejött állami gazdaságok és termelőszövetkezetek a környezeti paramétereket illetően valóban nagyüzemek voltak, hiszen a nagyteljesítményű gépeknek kedvezve felszámolták a kis táblákat, ezzel megszüntették a köztük lévő mezsgyéket, erdősávokat, bokorsorokat, csendereseket, áttértek a monokultúrás, iparszerű termesztésre, a fokozott műtrágya és növényvédőszer-felhasználásra, a nagy teljesítményű gépekkel való betakarításra. Ez a technológiai kényszer hozta magával azt, hogy amagyar határ elvesztette azt a korábbi tájstruktúráját, ami a kistáblás gazdálkodáson alapult. A rendszerváltás után az 1990-es években összesen mintegy 5 millió hektár föld (cca. 2 millió ha kárpótlás keretében és 3 millió ha részarány tulajdonként) került vissza magántulajdonba, ami ismételten a kistáblás gazdálkodás felé fordította a gazdálkodás képét. A folyamat végén várhatóan 6-6,5 millió ha föld lesz magántulajdonban hazánkban. A táblaméret változásának demonstrálására szolgáló példát ugyancsak Mosonszolnok térségéből mutatjuk be (18. ábra). 18. ábra - Egy tábla felaprózódása Mosonszolnokon a kárpótlási földek kitűzése után A mezőgazdasági technológia változása Már a feudalizmus időszakában is többféle földművelési rendszert alkalmaztak Magyarországon, melyek megkülönböztetésének legfontosabb alapja a talajhasznosítás és a termékenység fenntartása, fokozásának módja. A földbőség és a kis népsűrűség miatt kezdetben a parlagos, legelőváltó földhasznosítás terjedt el, 31

44 Történeti ökológiai alapok melynek két fejlődési szakaszát különíthetjük el: az ősparlagos és a parlagos rendszert. A törzsi szálláshelyek környékén feltört talajon a föld kimerüléséig termesztettek növényt, majd felhagytak e területtel és a legelőhatár más darabját törték fel. Az ősparlagos és a parlagos rendszer annyiban különbözött egymástól, hogy az előbbiben ugyanarra a területre nem tértek vissza, míg utóbbiban a szóban forgó területet egy idő után ismét szántóföldként hasznosították. E rendszerben tehát két periódust különböztetünk meg, egy 4 6 éves szántóföldi periódust és egy éves parlagos periódust. Körülbelül ennyi időre volt szükség a terület regenerációjához. Erdőterületen ugyanekkor alakult ki az erdőváltó földművelési rendszer, melyre az erdőirtás, égetés volt a jellemző. A terület termőerejének csökkenése, 4 6 év után annak elhagyása, új területek irtása történt meg. A parlagos és erdőváltó földművelés csak addig terjedhetett el, amíg a népesség közvetlen szükségletét elégítette ki, s csak az összterület 10( 20)%-át hasznosította (KISMÁNYOKI, 1993). A XII XIII. században fejlődött ki Magyarországon a későbbiekben általánossá váló ún. ugaros földművelési rendszer, mely a korábbinál jóval hatékonyabbnak bizonyult (19. ábra). Ebben az új rendszerben a gabonafélék 2-3 évi termesztése után egy termesztés nélküli periódus következett, de ebben az időszakban már rendszeresen művelték a talajt. A pihentetés célja a gyomok irtása, a talajszerkezet javítása és a természetes tápanyagok feltáródásának elősegítése volt, hiszen az ugaros földművelési rendszer mindenekelőtt a talaj természetes tápanyagainak felhasználására alapozott. 19. ábra - Földművelési rendszerek a feudalizmus korában. A) legelőváltó (a föld kimerüléséig művelt szántóterületek), B) kétnyomásos, C) háromnyomásos, 1 = belterület, 2 = töretlen sztyepp, erdős-sztyepp (legelőhatár), 3 = szántó, 4 = ugar, 5 = őszi vetés, 6 = tavaszi vetés (FRISNYÁK, 1990) A rendszer jellemzője az ún. nyomásos gazdálkodás volt, ezen belül két- és háromnyomásos változatot különböztetünk meg, minek során a művelt földterület 50, illetve 66%-át hasznosították egy-egy évben. A kétnyomásos változatban (gabona-ugar) a termesztett növény az őszi és tavaszi árpa volt, a háromnyomásos változatban (gabona-gabona-ugar) az első nyomás az őszi, a második a tavaszi gabona megtermelését szolgálta, a harmadik egység maradt ugaron, amelyet rendszerint legeltettek is. Mindkét rendszernek a művelési kényszer volt az alapja, ami folyamatos termelést, hasznosítást jelentett. A nyomásos gazdálkodás mellett főként az Alföld ritkán lakott, földben gazdag területein még dívott a parlagolásos földművelés. A nyomáson kívül művelt földek a jobbágyfalvakban fordultak elő, s ezidőtájt kukoricát, burgonyát, káposztát, takarmánynövényeket, lent és kendert termeltek. 20. ábra - A háromnyomásos földhasznosítás előretörése a XVIII XIX. században. 1 = háromnyomásos rendszer, 2 = kétnyomásos rendszer, 3 = egyéb földművelési rendszer (FRISNYÁK, 1990) 32

45 Történeti ökológiai alapok A XVI. századi európai élelmiszer-kereslet növekedése jótékony hatással volt mind a magyar állattenyésztésre, mind a növénytermesztésre. A szállítási nehézségek miatt a monokultúrás gabonatermesztés során ebben az időben csak önellátásra termeltek, illetve a belső piacot elégítették ki, exportra inkább az állatokat hajtották. (Ezidőtájt például a Homokságból = Kiskunság évi marhát exportáltak). A magyar mezőgazdálkodást a tömeges árutermelésre való áttérés csak a XVIII XIX. század első felében jellemezte. A XVIII. század második felétől a termelés súlypontja a majorsági (földesúri) gazdaságokba helyeződött át. Ez a fejlődés a legdinamikusabban a Kisalföldön és környékén haladt. A fejlődés tette lehetővé a XVIII XIX. század fordulóján a homoki kultúrák kialakulását is. A tömeges árutermelés, az erre alapuló export (Magyarország a Habsburg-birodalom éléskamrája volt) a racionálisabb földhasználat irányába kényszerítette a növénytermesztést között a háromnyomásos határhasználat 27%-ról 66%-ra nőtt (FRISNYÁK, 1990) (20. ábra). Megváltozott a termesztett növények összetétele és aránya, ezáltal a határ képének szerkezete. A XVIII. század és a XIX. század eleje hozta a kukorica-, a burgonya-, a dohány- és gyümölcstermesztés előretörését hazánkban. Ezzel egy időben a gabonatermesztés és -export is növekedett, ez utóbbi néhány évtized alatt tonnáról évi tonnára. A XIX. század első felében Magyarország évi gabonatermése 4 millió tonna (!) volt. A takarmánytermelés növelésével, a gyepterületek helyenkénti csökkenésével az érzékenyebb, de ugyanakkor produktívabb szarvasmarha- és juhfajták tenyésztésbe vonásával megindult a félrideg (nyáron legeltető, télen istállózó) állattartás térhódítása. Ugyanez vonatkozik a lóra is (ekkor jönnek létre a kincstári méntelepek: Bábolna, Mezőhegyes). A művelt területek növekedését követően változás állott be a földművelési módban is. A XIX XX. század fordulóján az ugaros földművelési rendszert elsősorban az ipari létesítmények (cukorgyárak), illetve intenzív állattenyésztő telepek környékén felváltotta a korszerű vetésváltó földművelési rendszer. Ennek jellemzői az alábbiak voltak: minden művelésre alkalmas terület feltörése, a takarmánynövények termesztése a szántóföldön történik, bővült a termesztett növényfajok száma, megszűnt az ugarolás, kialakult az évenkénti váltásra alapozott növénytermesztés. Az ugarszakasz helyét elfoglalták az egyéves és évelő pillangósok, amelyek az istállótrágyázás megkezdésével a talaj termőképességét fokozták (a XX. század elején helyenként már belépett a műtrágya is a rendszerbe). A vetésváltó rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel és ennek megfelelően a vetésforgó jellemzi (KISMÁNYOKI, 1993). Először a háromnyomásos gazdálkodás módosult olyanféleképpen, hogy a parlagoltatási szakasz helyét átvette egy termesztett növény, majd az ún. Norfolki négyes került bevezetésre (1. őszi búza, 2. gyökérnövények, 3. tavaszi árpa vöröshere alávetéssel, 4. vöröshere). Nagyon hosszú ideig az ún. szilárd vetésforgó létezett, ahol a növények összetételét, arányát, sorrendjét és a körforgást (rotáció) szigorúan betartották. E módszerek leginkább a Kisalföldön, a Nyugat-Dunántúlon és a fejlettebb nagyalföldi megyékben terjedtek el, itt az ugarföldek, parlagok aránya is jóval alacsonyabb volt (21. ábra). 21. ábra - A szabad és a nyomásos gazdálkodás %-os arányai 1908-ban (Horvátország és adatai nélkül). 1 = nyomásos gazdálkodás, 2 = szabad gazdálkodás (Frisnyák, 1990) 33

46 Történeti ökológiai alapok Bár a XX. század elején és még a két világháború között a legelők feltörése mintegy 440 km 2 -rel gyarapította a szántóterületet, mégis elmondható, hogy között a mezőgazdaságban strukturális változásokra lényegében nem került sor. A magyar mezőgazdaság olyanfajta modernizálására amely Nyugat-Európában már ezidőtájt megindult, tőkehiány, recesszió, munkaerő-felesleg miatt nem került sor, vagy csak igen kis lépésekben, s korlátozott területméretekben haladt. A szántóföldeknek csak 1/4-ét trágyázták, a tápanyagvisszapótlás csak mintegy 60%-os volt a kivonthoz képest. A gépesítés ugyancsak elégtelen volt, az is a nagybirtokokra koncentrálódott. Ennek következtében a két világháború közötti időszakra a termesztés stagnálása volt a jellemző. Ez nézőpontunkból értékelve egy kedvező állapot konzerválását jelentette, s az apróvad-gazdálkodás esélyeit növelte. Az 1950-es évek elején meginduló, az 1956-os forradalommal megtorpanó, majd azt követően új erőre kapó kollektivizálási folyamat kezdetben éppen a gazdálkodás erősen extenzív jellegéből adódóan a negatív változások kisebb ütemét okozta. Az ország gazdaságának erősödése, a mezőgazdaság stratégiai ágazati szerepének és a benne rejlő exportlehetőségeknek a felismerése fokozatos, gyorsuló ütemű fejlesztést eredményezett. A gépesítés, a műtrágya- és növényvédőszer-felhasználás intenzív növekedése az iparszerű termesztés útjára terelte a magyar mezőgazdaságot. A technológiai fejlődés a tájstruktúra átalakulását, az egy területen termesztett növények számának csökkenését, kezdetben a szabad vetésforgó vagy vetési sorrend bevezetését hozta. E rendszerek tovább egyszerűsödtek a rugalmas, illetve a keretvetésforgó irányába, így vezetett az út a mono-, illetve a di- és trikultúráig. A monokultúrás termesztésnek gazdálkodói szempontból kétségtelenül sok előnye van, amit a magyar mezőgazdaság búza- és kukoricatermesztés vonatkozásában igyekezett is kihasználni. Ugyanilyen kedvező eredményeket hozott a kukorica-búza dikultúra is. A monokultúrás/dikultúrás rendszerek fenntartási költsége rendkívüli módon megnövekedett a műtrágya-, növényvédőszer- és üzemanyag-drágulás következtében, így Amerikában és Nyugat-Európában alternatív termesztési módokat is kifejlesztettek, melyekkel hazánkban is próbálkoztak. A hagyományos monokultúrás termesztésben a rendkívül energiaigényes szántás és vetőágykészítés előzte meg a vetést. Ezért kezdetben a redukált vagy konzerváló talajművelést (minimum tillage) igyekeztek bevezetni. E rendszerben a talajművelés a forgókapázásra redukálódik, így a mechanikai védelem elégséges a gyomok ellen, nincs szükség vegyszeres gyomirtásra. A direkt vetésnél, azaz a talajművelés nélküli (no-tillage) termesztésnél tarlóégetést és a zöld gyom irtását is javasolják a vetés előtt. Mindkét esetben a későbbiekben is szükség lehet gyomirtásra. A redukált talajművelésű és a talajművelés nélküli termesztésnek kétséget kizáróan szerepe van az eróziógátlásban, jobb lesz a talaj vízgazdálkodása, javul a szerkezete és szervesanyag-tartalma. Előnye az ízeltlábúakat fogyasztó állatfajok szempontjából is kimutatható, amennyiben a talaj élete éppen a magas szervesanyag-tartalom (mulcs) miatt gazdagabb. 34

47 Történeti ökológiai alapok A felsoroltakon kívül alternatívaként megjelent a szerves vagy biológiai növénytermesztés. E rendszer csak kivételes esetekben alkalmaz műtrágyákat, szintetikus növényvédő szereket, ugyanakkor maximálisan támaszkodik a vetésforgóra, az állati és zöldtrágyára, a mechanikai gyomirtásra, az ásványi trágyákra és a biológiai védekezésre. A hüvelyesek és a zöldtrágyanövények a vetésterület 30 50%-át foglalják el. Célszerűen megválasztott vetésforgó megvéd a rovarkárosításoktól, viszont a gyomvédelem az első időszakban, csapadékos évben vagy nedves termőhelyen jelentős problémákat okozhat. Éppen a fent vázolt nehézségek és a hagyományos termesztés hatékonyságának ismerete miatt célszerűnek látszott egy olyan integrált növénytermesztés kialakítása, amely a biológiai és hagyományos gazdálkodás, illetve a redukált talajművelés elemeit egyesíti. A mezőgazdaság fejlődése, a termesztéstechnológia változását vonta maga után. A cél természetesen a minél magasabb termésátlagok elérése volt, amit teljesített is a magyar mezőgazdaság. Ennek részint biológiai háttere volt, s az egyre hatékonyabb hazai és külföldi fajták bevezetésével vált megvalósíthatóvá, másrészt a termésfokozás érdekében alkalmazott tápanyag-utánpótlásra és a hatékony védelmet adó kemikáliák bevezetésére vezethető vissza. A termésátlagok száz év alatt a búza esetében megötszöröződtek, ugyanez volt a helyzet a kukoricánál is. A cukorrépa termésátlaga 2,5-szeresére, a burgonyáé 4,5-szeresére, a napraforgóé kétszeresére, a lucerna szénatermesztés másfélszeresére nőtt (HAJDÚ, 1987) (22. ábra). 22. ábra - A fontosabb mezőgazdasági növények termésátlag-változása Magyarországon (HAJDÚ, 1987) 35

48 Történeti ökológiai alapok A műtrágya-felhasználás több mint húszszorosára nőtt az 1950-es évektől számítva, legnagyobb mérvű a nitrogén műtrágya alkalmazása, a foszfor- és a káliumműtrágyák mennyisége közel azonos volt (23. ábra). 23. ábra - A műtrágya-felhasználás dinamikája Magyarországon (KSH, 1986) 36

49 Történeti ökológiai alapok 24. ábra - A növényvédőszer-használat változása (KSH, 1986 kiegészítve) A növényvédőszer-felhasználás között mintegy 50%-kal növekedett, domináns volt a gyomirtók és gombaölők használata. A mennyiségi mutatók azonban csalóka képet festenek, hiszen ma már rendelkezünk olyan szerekkel, melyekből hektáronként néhány gramm kell, tehát a tömegcsökkenés a növényvédő szereknél egyáltalán semmit nem jelent (24. ábra). A kemikáliák intenzív felhasználásával együtt jelentősen megnőtt a munkák gépesítettsége, azon belül pedig hosszú ideig megkívánt tendencia volt az egyes erő- és munkagépek teljesítménynövekedése, melynek egyes paraméterei, mint a munkaszélesség és sebesség rendkívül kedvezőtlenek voltak a vadállomány számára, hiszen nem adta meg számukra a menekülés esélyét. 37

50 Történeti ökológiai alapok A rendszerváltás, az 1990-es év újabb változást hozott a magyar mezőgazdaságban. A keleti piacok elvesztése, az Európai Unió protekcionista, piacvédő politikája, a termelőszövetkezetek jelentős hányadának tönkremenetele, feloszlása, az állami gazdaságok földterületei nagy részének privatizálása, továbbá a kárpótlások teljesen új helyzetet, egyúttal dekonjuktúrát okoztak a magyar mezőgazdaságban. A szántóterületek nagy hányadán átmenetileg megszűnt a termesztés, parlagon maradtak, később e földek jelentős része kisbirtokosok kezébe került, akik közül sokan tőke és piac híján ugyancsak műveletlenül hagyták azokat. A pénzügyi krízis egyetlen előnye, hogy a termesztés extenzitásának irányába hat. A tőkehiány következtében a művelt területarány, a műtrágya és növényvédőszer-felhasználás csökken, erőgépek helyett ismét lovakat használnak, nő a szerves trágya alkalmazása a műtrágya rovására, s a nagygazdaságok helyét a kistulajdon veszi át. A magyar határ képét tehát ma a parlag- vagy ugarterületek jelenléte, a csökkenő táblaméretek, a termesztett növények szélesebb skálája jellemzi Következtetések történeti ökológiai alapon Ha a vadászati terítékadatok (és olykor a becsült mennyiségek) dinamikáját nézzük figyelembe véve a trianoni területveszteségeket is, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar apróvadállomány fénykorát évszázadunk első négy évtizedében élte. A maximális apróvadállományhoz társuló környezeti feltételeket az alábbiakban foglalhatjuk össze: kisbirtokos, kisparcellás termelés túlsúlya az országban, változatos termesztett növényösszetétel, magas takarást adó növényzet (csenderesek, remízek stb.) jelenléte, extenzív termesztéstechnológia (alacsonyfokú gépesítés, műtrágya- és növényvédőszer-felhasználás), erős ragadozógyérítés. Attól az időszaktól kezdődően, amikor e kedvező adottságok közül egyik vagy több változni, romlani kezdett, a kialakuló új viszonyok azonnal maguk után vonták az apróvadállomány csökkenését. E csökkenés mértéke akkor vált drasztikussá s ez időben az 1970-es évek közepére tehető, amikor már valamennyi tényező eltért az optimálistól: csaknem kizárólagossá vált az állami szektor (a szövetkezet is hasonlóan működött), domináltak a nagyüzemek és a nagytáblák, a tagosítások során felszámolták a takarást nyújtó növényzetet, a termesztett növényfajták száma egy-egy területen a korábbi harmadára csökkent, egyre intenzívebb termesztéstechnológiákat vezettek be és széleskörűen elterjesztették, sok predátor védetté vált, a védett státus szükségességének rendszeres felülvizsgálata elmaradt, s a gyéríthető fajok kontrollja is elégtelen volt. A privatizáció és a kárpótlás ellenére még napjainkban is távol áll a környezet állapota az ideálistól, hiszen a tulajdon és táblaméretek változásán kívül valamennyi korábban negatív tényezőként bemutatott körülmény továbbra is fennáll, azaz: helyenként még dominálnak a nagyüzemek és a nagytáblák, hiányzik a takarást nyújtó növényzet, a termesztett növényfajták száma változatlan (tehát nem nőtt), helyenként a termesztéstechnológiák intenzitása alig csökkent, vonatkozik ez a kisgazdaságokra is. A nemzetgazdaság stabilizációja nyugat-európai példák alapján a termesztés intenzitásának ismételt növekedését fogja eredményezni, 38

51 Történeti ökológiai alapok sok a védett predátor, a védett státus szükségességének rendszeres felülvizsgálata ma sem gyakorlat, s a gyéríthető fajok kontrollja napjainkban is elégtelen. Megállapítható tehát, hogy atulajdonváltozással az apróvad-populációk csökkenéséért felelős jellemzőknek csak kis része változott meg pozitív irányba. Ez a változás valóban eredményezett bizonyos növekedést az apróvadállományok dinamikájában, de ennek a növekedésnek a nagysága éppen olyan mértékig korlátozódott, mint amilyen mértékig behatárolt volt a környezet állapotváltozása. Szakszerűtlennek és egyúttal károsnak is tarthatjuk azokat a megnyilvánulásokat, amelyek a fenti, kezdeti apróvadállomány növekedésre hivatkozva elvetik az apróvadállományok érdekében végzendő élőhely-gazdálkodás szükségességét, mondván, hogy a kistáblás gazdálkodás majd megold mindent. A bemutatott, még mindig ható csökkentő tényezők során kívül a nyugat-európai tapasztalatok is cáfolják állításaikat. Ha igaz lenne, amit állítanak, akkor a kontinens nyugati felén nem következett volna be az apróvadállományok nagymérvű csökkenése, hiszen ott nem volt kollektivizálás soha. Ám ennek éppen az ellenkezője az igaz, a kisbirtokok létezése mellett is csökkent az apróvad mennyisége (és terítéke) pontosan azért, mert a felsorolt, napjainkban is ható negatív tényezők érvényesülése nem a tulajdonviszonyok függvénye, hanem a termesztéstechnológia, továbbá a természetvédelmi és vadgazdálkodási koncepció és/vagy gyakorlat által meghatározott. Ha egy vadászterületen napjainkban olyan körülményeket akarunk kialakítani, amely a vadállomány sűrűségét természetes úton a mainál jóval magasabb szinten tartja, akkor vadgazdálkodásunk aranykorának állapotait kell maximálisan szem előtt tartanunk. Annak azonban, hogy az akkori viszonyok teljes restaurációját elérendő célként kitűzzük magunk elé, természetesen számtalan akadálya van. Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, azokat a feltételeket és lehetőségeket már nem lehet napjainkban megismételni. A vadbiológus feladata az, hogy olyan módszereket dolgozzon ki, illetve a vadgazda tevékenységén keresztül vezessen be a gyakorlatba, amelyek a mai körülmények között is kielégítik a fenti, megkívánt feltételek nagy részét, de ugyanakkor biztosítják a hatékony mezőgazdasági termesztést is. Ez a munka ebben igyekszik segítséget nyújtani. 39

52 3. fejezet - A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A vadpopulációk környezetük iránt támasztott igényeinek és a meghatározó jelentőségű környezeti feltételeknek összhangban kell lenniük. Vizsgáljuk meg először a vadfajok környezetigényét! Az egyes vadfajoknak a környezeti faktorok iránti tűrőképességét (tolerancia) úgy állapíthatjuk meg, hogy a különböző gradiensek mentén észlelhető megjelenési gyakoriságukat szemléljük. Ennek megfelelően a tűrőképességi tartománynak van minimuma és maximuma, pesszimuma és optimuma. A szélső értékeken kívüli területeken a populáció életfeltételei nem adottak, a pesszimum területén (az optimum alatt és felett) bizonyos életfolyamatai már károsodhatnak, míg az optimum sávban zajlanak a megkívánt, elvárt, reprodukciót is biztosító élettevékenységek. A komplex környezeti hatások mellett (beleértve a kompetíciót) az egyes faktoroknál észlelhető legkedvezőbb értéket ökológiai optimumnak nevezzük. A fajoknak és populációiknak az egyes fontos környezeti faktorokkal szemben mások és mások a toleranciatartományai, ezzel együtt a szélső értékei, következésképpen a tűrőképessége. Bizonyos környezeti tényezőkhöz egyik faj jobban alkalmazkodik, mint a másik, jobb az adaptációs képessége. Ugyanazon faj/populáció esetében egyúttal érvényesül az ún. Liebig-féle minimumtörvény is, amely kimondja, hogy ha egy környezeti faktor megközelíti a faj tűrőképességének határait, az limitáló, korlátozó tényezővé válik a faj egyedei előfordulását, illetve megmaradását illetően. A fent említettekből törvényszerűen következik: ahhoz, hogy mezei élettérben élő vadállományunk fejlődését pozitív irányba befolyásolhassuk, először is elengedhetetlen az egyes fajok környezetigényének (főként optimumainak) megfelelő ismerete. A vadbiológus feladata ezen ismeretek összegyűjtése, feldolgozása, megfelelő értelmezése és megoldások ajánlása a gyakorlat számára, a vadgazda feladata pedig ezen ismeretek széles körű alkalmazása a mindennapi gyakorlatban. A vadfajok környezetigénye sokféle, közülük azonban különösen három tényező emelhető ki: az élőhely struktúrájával kapcsolatos igények: területigény (territórium, otthonterület), habitatigény, állati és növényi eredetű táplálékigény, predátorok alacsony sűrűsége. Élőhelyfejlesztést anélkül végezni, hogy a segíteni, támogatni kívánt vadfaj igényeit ne ismernénk, felelőtlen, szakszerűtlen vállalkozás lenne A mezei vadfajok területigénye A téma tárgyalása előtt mindenképpen szükséges néhány gyakran használt fogalommal, illetve azok jelentésével megismerkednünk. Ilyen fogalmak a territórium, a revír, az otthon vagy otthonterület, angolul home range (ejtsd: hóm réndzs). A territórium és a revír azonos értelmű, angolszász, illetve német nyelvterületen használatos fogalmak, amelyek az élettér egy részének sajátos viselkedésmóddal történő birtoklását jelentik, amelyet az egyed a fajtestvérekkel szemben is megvéd. A territórium és az ehhez kapcsolódó territoriális viselkedés a fajon belüli (intraspecifikus) konkurencia egyik szabályozója. A madarak és az emlősök számára a territórium/revír háromdimenziós. A territórium-elkülönülés, azaz a helybirtoklás az egyedek számára szelektív előnnyel jár, bár annak védelme energiáinak nagy részét leköti. Ez az energiabefektetés azonban megtérül, hiszen a következő generáció állapotát (fitnesét) szolgálja. Feltehető ugyanis, hogy a legjobb körzet birtoklása vezet madaraknál a legmagasabb költéseredményhez, és a territórium birtokosa utódainak lesz a legbiztonságosabb a túlélése. Sokirányú vizsgálat bizonyította, hogy a territórium nagysága a táplálékkínálat függvénye (GILES, 1978, SASVÁRI, 1986). Az otthonterület tulajdonképpen azt a területet jelenti, ahol az állat életének legtöbb idejét tölti, amelyet mindennapi élettevékenysége során bejár. Ez szemben a territóriummal nem védelmezett terület, nem érinti a fajok vonulási útvonalatait vagy a fiatal egyedek szezonális gyülekezőhelyeit. Magába foglalja természetesen 40

53 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye magát a territóriumot is ha a fajra jellemző a territoriális magatartásforma, továbbá a táplálkozás és más napi tevékenységek által érintett területeket (GILES, 1978, DEMETER és KOVÁCS, 1991) Fogoly (Perdix perdix) A fogoly otthonterület-nagyságának meghatározása mind Európában, mind Amerikában foglalkoztatta a kutatókat. Különböző módszerek (köztük a rádiótelemetria) felhasználásával kapták eredményeiket. DUDZINSKI (1988) Lengyelországban vizsgálta a tél folyamán a fogoly otthonterületének nagyságát, s azt átlagosan 26,4 ha-nak, havas teleken 24,4 ha-nak, kis hóval jellemezhető teleken 33,1 ha-nak találta. Nem volt kimutatható összefüggés a csapatnagyság és az otthonterület nagysága között. WEIGAND (1980) szerint a csapatok sűrűsége az, ami az otthonterület nagyságát befolyásolja. UPGREN (1969, idézi WEIGAND, 1980) Észak-Dakotában egy 8 madárból álló csapat téli otthonterületét m-nek, azaz mintegy 5 ha-nak határozta meg. Ugyancsak Észak-Dakotában SCHULZ (1974, idézi WEIGAND, 1980) 6 csapat otthonterülete után 24,5 ha-os átlagot (min. 6,4 ha/max. 52,5 ha) mutatott ki. Egy Németországban végzett vizsgálat szerint (DÖRING és HELFRICH, 1988) tél végén/tavasz elején, tehát a párba szakadáskor, a kakasoknál 5,82 ha, a tyúkoknál 2,78 ha volt az átlagos mozgáskörzet. Ezt követően megnőtt az aktivitás, olykor egész messze elvándoroltak téli otthonterületüktől a madarak (főként a kakasok). A párba állás után lecsökkent az otthonterület nagysága, 10 pár átlagában 1,97 ha-ra. Ez az érték a csibék vezetése során lényegesen nem változott. Szeptemberben azután újra megnőtt a mozgáskörzet s az otthonterület átlagos nagysága ekkor 6,35 ha (min. 0,8, maximum 21,5 ha) volt, mely tovább nőtt a téli időszak során, átlagosan 11,06 ha-ig. WEIGAND (1980) 1974-ben Montanában vizsgálta a foglyok tavaszi otthonterületének nagyságát. Kimutatta, hogy az öreg tojók méterre, a fiatalok pedig méterre távolodnak el a téli aktivitási centrumtól. Az idősebb madarak kisebb mozgáskörzetét a monogámiával és a több évig tartó párhűséggel lehet magyarázni, hiszen e madaraknak már nem kell párt keresniük. A fiatal tyúkoknak viszont szomszédos csapatokból kell párt találni, ehhez nagyobb utat kell megtenniük. Arra a tényre, hogy a csibenevelés időszakában a home range (otthonterület) nagysága az ízeltlábú táplálékkínálat függvénye, HILL és RANDS (1986) derítettek fényt. Vizsgálatukban a vegyszerezett táblákban az otthonterület átlagosan 2,2 ha-nak, vegyszermentes területen 0,8 ha-nak adódott. JENKINS (1961) fogoly esetében összefüggést talált a terep fedettsége és az otthonterület, illetve a populációsűrűség és az otthonterület között. Kicsi volt az otthonterület fedett terepen, míg nyílt terepen a mozgáskör sugara meghaladta a 400 m-t (azaz az 50 ha-t). Ugyanakkor azt is tapasztalta, hogy alacsony sűrűségű populációkban kisebb, magas sűrűségűekben nagyobb volt az akciórádiusz. Ezzel a kis sűrűségű állományok párválasztási lehetőségei lényegesen csökkennek. Összességében megállapítható, hogy a fogoly otthonterületének nagysága függ a terület struktúrájától, a populációsűrűségtől és az évszaktól. Mivel az otthonterület nagysága a kritikus fészkelési időszakban a legkisebb azaz ekkor a legkevésbé mobil a pár, illetve a család, ez az az időszak, amikor az élőhelynek a legváltozatosabbnak kell lennie Fácán (Phasianus colchicus) A fácán otthonterületének nagyságáról angliai vizsgálatok alapján HILL és ROBERTSON (1988) közöltek részletes eredményeket. Rádiótelemetriás nyomon követés alapján a madarak közti átlagos távolságot a szaporodási időszak kezdetén 1,5 km-nek találták, amit erősen befolyásolt a terep tagoltsága (domborzat, habitatszerkezet). A fiatal kakasok kis számban mutattak csak territoriális viselkedést, az első territóriumú kakasok 60%-a második éves volt. A territórium nélküli kakasok tavaszi otthonterülete 10 ha, a territóriumot védőké pedig csak 5 ha volt. Nyolc kakasnál vizsgálva kiderült, hogy egymást követő két évben a territórium 1,89 ha-ról 2,31 ha-ra nőtt, azaz kiterjedése növekedett a kakasok korosodásával. A territórium növekedéssel egy időben viszont csökkent a kakasok otthonterülete. A tyúkok 74%-ban ott tartózkodtak, ahol a fő kakasok territóriumai voltak, s a kakasválasztás után monogámok lettek. A tyúkok otthonterülete április közepéig növekedett, miközben 65%-ban a kakasok territóriumában, 35%-ban azon kívül tartózkodtak. Fészkelésre mindig elhagyták a kakasok territóriumát. A tojóknak mindig nagyobb otthonterületük van, mint a kakasoknak (következik ez territorialitásuk hiányából) Túzok (Otis tarda) 41

54 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A túzok otthonterületének nagysága az év során folyamatosan változik. A szaporodási időszak kezdetén a kakasok elfoglalják a dürgőterületeket. Az így létrejövő terület a lek viszonylag kicsi, néhány hektár, amit a kakasok csak akkor hagynak el, ha megzavarják őket. A dürgőhelyen belül bizonyos fokú territorialitás tapasztalható. A tyúkok ezen időszak alatt ennél lényegesen nagyobb területen mozognak, otthonterületük több száz hektáros lehet. A kakas és a tyúk otthonterülete csak rövid időre mutat átfedést. A kopuláció után a tyúk elhagyja a leket, fészkelőhelye tehát a kakas otthonterületén kívül van. A dürgés végeztével a kakasok otthonterülete növekszik, de a leket még magában foglalja, sőt kései párzásra is képesek, ha erre szükség van. A kotlás során a tyúkok otthonterülete igen kicsi, néhány hektár, ugyanis a kelés előtti napokban már csak rövid időre és kis távolságra hagyják el fészküket. Ez a kis otthonterület-nagyság lényegesen nem változik a túzokcsibék kikelése után sem, a család közvetlenül a fészek környékén tartózkodik. Ez az az időszak, amikor a csibék még a táplálékot az anyjuktól kapják, s nem képesek tartós helyváltoztatásra sem. A repülőssé válásig terjedő időszak mondható kritikusnak a csibe életében (FARAGÓ, 1990, MARTINEZ ET AL., 1986). A szaporodási ciklus végén a kakasok csapatokba állnak, s nyár végén jelentős távolságokat kóborolhatnak be, az így használt otthonterület a több ezer hektárt is elérheti. Ugyanez mondható el a fiatal ivaréretlen példányokról, vagy utódot nem nevelő ivarérett tyúkokról is, amelyek már ugyancsak csapatba verődnek ezidőre. Eközben a családi kötelékben élő tyúk és 1 vagy 2 csibéje az őszi csapatba állásig különösen azután, hogy a csibék repülőssé válnak egyre nagyobb otthonterülettel bírnak. Az őszi és téli időszakban átlagos telek esetében megfigyelhető a túzokpopulációk bizonyos fokú koncentrációja, elsősorban a jó táplálékot nyújtó területeken, ahol főként repcén telelnek át. Egy-egy ilyen terület összegyűjtheti mintegy 50 km-es sugarú körből a madarakat. Helyenként (pl. Kisalföld) a téli koncentrációnak valószínűleg ökológiai hátterű hagyományai vannak, melyek rögzültek. E koncentráció idején olykor ismét néhány tíz ha-ra lecsökkenhet otthonterületük, ha nem zavarják őket, egy-egy repcetáblán át is telelhetnek. A táplálékínséggel, illetve a táplálkozóhelyek távolságának növekedésével ismételten nő az otthonterület nagysága is. A tárgyalt fajok közül egyedül a túzok az, amely bizonyos esetekben vonulásra is képes. A vonulás éghajlati tényezők ritka együttes előfordulásának következménye (FARAGÓ, 1990), ami ellen ökológiai módszerekkel, élőhelyfejlesztéssel sem lehet védekezni. Ilyenkor Olaszországig, Máltáig, Albániáig és Görögországig (és talán Észak-Afrikáig) is eljuthatnak e nagytestű madarak Mezei nyúl (Lepus europaeus) A mezei nyúl esetében territoriális magatartás nem figyelhető meg, otthonterületei is átfedik egymást, csupán ún. egyedi távolságtartásról beszélhetünk. Otthonterülete nem nagy, különösen ragaszkodik ahhoz a környékhez, ahol vackolni szokott. Zavaráskor vagy azt követően pl. vadászat alkalmával, igyekszik vissza erre a területre. SZEDERJEI és STUDINKA (1962) vérfrissítés céljából kiengedett és megjelölt nyulak megkerülési távolságáról közöltek adatsorokat. A megjelölt 1821 nyúlnak 72%-a került meg utólag. A kiengedett nyulak 76%-át a kibocsátás helyétől 3000 m-en belül lőtték le, míg a fennmaradó 24% nagyobb távolságra ment el. A megkerülési távolság aránya az alábbi volt: 500 m-es körzetből 9,0% m-es körzetből 24,5% m-es körzetből 17,0% m-es körzetből 11,5% m-es körzetből 9,0% m-es körzetből 5,0% A kibocsátott nyulak természetesen csak részben bizonyítják a helyhez kötődést, hiszen a kezdeti időszakban a beilleszkedés nehézségei és a magas populációdenzitás megnövelheti a migrációs hajlamot. Kifejlett korukig a kisnyulak nem hagyják el születési helyük 1 km-es (sőt, nagy részük 500 m-es) körzetét, azaz osztoznak szüleikkel az otthonterületen (BROEKHUIZEN és MAASKAMP, 1982). Ugyanezen szerzők idős 42

55 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye példányok vizsgálata alapján átlagos otthonterületnek 29 ha-t kaptak. Németországban SCHNEIDER (1978) 7 egyed megjelölése alapján kimutatta, hogy az otthonterület baknyulak esetében 9,96-18,0 ha, nőstényeknél 3,6 6,88 ha között változott. Hazai rádiótelemetriás vizsgálatok során élőhelytől függetlenül ha között változott a mezei nyulak otthonterülete (KOVÁCS és BÚZA, 1988) (6. táblázat). Kimutatták azt is, hogy az otthonterületek sohasem homogén élőhelyrészeken vannak, hanem mindig különböző élőhelyrészek határán, mindezzel együtt az élőhely minősége csak kis mértékben befolyásolja a mozgáskörzet határát. Mivel a nyúlfélék mozgáskörzetének nagysága és a testtömeg között szoros összefüggés van (SWIHART, 1986 idézi KOVÁCS és BÚZA, 1988), ezért a genotípusban rögzült testtömeg által meghatározott otthonterülettől való eltérést a környezetben és a faj biológiai jellemzőiben kell keresni. KOVÁCS és HELTAY (1985) feltételezik, hogy az egyed élete során az otthonterület áttevődik, igaz, nagysága nem változik meg. 6. táblázat - Rádiótelemetriás módszerrel ezideig mért mozgáskörzetnagyságok a mezei nyúlnál (KOVÁCS ÉS BÚZA, 1988) Vizsgált Vizsgálati Mozgáskörzet állatok időtartam nagysága max.-min. Vizsgálat helye Hivatkozás száma (hónap) (ha) (ha) Új-Zéland Anglia ,5 72 Hollandia Magyarország erdő Magyarország mező Őz (Capreolus capreolus) Az őzre a territoriális magatartás a jellemző, amely végül az otthonterület nagyságán keresztül meghatározza egy terület szociális eltartóképességét. BOBEK (1977) szoros kapcsolatot talált az egy területen maradó bakok és suták száma, illetőleg a nyári táplálékbázis között. Ahol a táplálékforrás szintje magas, ott az őzek kisebb territóriumot foglalnak el, mint ott, ahol kevesebb a felvehető táplálék mennyisége. Megfelelő táplálékforráskészlet esetén minden azonos korú őzbak akkora territóriumot foglal el, amelyen azonos mennyiségű táplálékkészlet található. A territórium nagysága szoros összefüggést mutat az őz korával is. A magyarországihoz hasonló dél-morva mezei élőhelyeken végzett vizsgálatok eredményeként ZEJDA és BAUEROVÁ (1985) kimutatták, hogy a jelölt őzek otthonterülete az egyes évszakokban az alábbiak szerint alakul: Tél: 200,49 ha ± 19,63 ( ha) n = 47 a megfigyelt egyedek 87%-ánál 280 ha alatt Tavasz: 148,08 ha ± 20,23 ( ha) n = 24 a megfigyelt egyedek 75%-ánál 200 ha alatt Nyár: 20,38 ha ± 3,31 (6,5 42 ha) n = 12 43

56 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye a megfigyelt egyedek 83%-nál 30 ha alatt A vizsgált populációkban az egyes években 7 21 ha/őz volt az állománysűrűség (5 14 pld./km 2 ). Vegetációs időszakon kívül megfigyelhető az őzek csapatba tömörülése, a vándorlás és a nagyobb otthonterület is. Mindezeket a területen található, magas energiaértékű táplálékot biztosító növények határozzák meg. A táplálékínséggel, illetve a táplálék távolságának növekedésével nő az otthonterület nagysága is. Hóborítás esetén csak kis részét használják az otthonterületnek. A szaporodási időszakban az egyik ivar sem változtatja meg otthonterülete nagyságát. Ez a territoriális magatartás bakok esetében mint említettük a szociális eltartóképesség meghatározója. A bakok territóriuma, illetve a vemhes és szoptatós suták otthonterülete mezei élőhelyeken hasonló nagyságú, mint erdei élőhelyeken, hiszen a faj az agrárterületeken ugyanazt kívánja, mint az erdőben: megfelelő táplálékot és búvóhelyet. Az őz számára táplálékforrásként kedvezőbbek a kisebb táblák és azok mozaikkomplexe, melyek adottságai nagyobb táplálékválasztékkal is párosulnak. Érdemes áttekinteni az őzbakok territóriumnagyságát a faj elterjedési területén. A legnagyobb territóriumokat a kedvezőtlen adottságú területeken, illetve igen kis állománysűrűség mellett (a kettő legtöbbször egybeesik) lehetett kimutatni. CEDERLUND (1982) Közép- Svédország boreális területén 95 ha/őzbak territórium nagyságot mutatott ki. Franciaországban, valószínűleg a túlhasznosítás következtében BIDEAU ET AL. (1983) 70 ha/őzbak nagyságú territóriumot határozott meg. Ugyanitt VINCENT ET AL. (1983) 51 ha-t ad meg. Egyéb közép-európai területeken jóval a fenti értékek alatti a territórium nagysága. STRANDCAARD (1972) nevezetes kalöi vizsgálatai során ha-ban határozta meg a territóriumnagyságot. Svájci mezei élőhelyen KURT (1970) 20 pld./100 ha-os állománysűrűség mellett 28 ha/őzbak territóriumnagyságot mutatott ki. Csehszlovákiában MOTTL (1962) 10 pld./100 ha-os állománysűrűség mellett 15 ha-os territóriumot talált. Németországban ELLENBERG (1978) közepes állománysűrűség mellett ha/bak, magas állománysűrűségnél 8-9 ha/bak territóriumnagyságot regisztrált. Hasonló értékeket kapott PRIOR (1968) Angliában és HENNING (1962) ugyancsak Németországban. Ez utóbbi esetben 34 pld./100 ha volt az állománysűrűség. A legkisebb értékeket természetszerűleg a legnagyobb állománysűrűségű helyeken lehetett regisztrálni. GIBSON és MACARTHUR (1965) szerint Skóciában 4 ha-os, KURT (1970) szerint Svájcban alpesi élőhelyen, pld./100 ha-os állománysűrűség mellett 5 ha/őzbak territóriumnagyság alakult ki. Mindezek alapján, publikált hazai adatok híján, a magyar adottságokhoz legközelebb álló területeken észlelt ha/bak territóriumnagyságot fogadhatjuk el viszonyaink között is érvényes paraméternek. Az élőhelyi adottságok romlásával az azonos táplálkozási feltételeket nyújtó territórium nagysága értelemszerűen növekszik A mezei vadfajok habitathasználata A téma tárgyalása előtt célszerű megfogalmazni a habitatnak, mint ökológiai fogalomnak a jelentéstartalmát. A cönológia és az ökológia eltérő fejlődése eredményezte, hogy az élőhely fogalmát a hazai szaknyelvben többféleképpen használjuk és értelmezzük. Megjelent a biotóp és a habitat kifejezés is. Ma a korszerű, ökológiai megközelítésű munkákban a habitat kifejezés használatos, így részletesen ezt magyarázzuk meg. A habitat, mint fogalom a niche-re (fülke) épül, mely a populációk által elfoglalt térrészt jelöli egy olyan, n-dimenziós absztrakt térben, ahol a koordinátatengelyek az élő és élettelen környezeti faktoroknak feleltethetők meg. A niche tehát a populációk aktuális, adott körülmények között betöltött n-dimenziós terét jelenti. Az adott körülményeket biztosító feltételeket tekintjük a habitatnak. A habitat tehát azokat az n-dimenziós tényezőket tartalmazza, amelyek nélkülözhetetlenek a populációk életéhez. Mint látjuk, a habitat is absztrakt fogalom, de célszerűségből rövidítjük, például bükkerdő vagy lucernás. Ezen azt értjük, hogy a bükkerdő vagy lucernás tartalmazza azokat a tényezőket, amelyek limitálók lehetnek egy adott populációra. A habitat populációszinthez rendelt fogalom, esetenként azonban tágabban értelmezhetjük, ezért magasabb szerveződési szinteknek, így a guildnek (pl. úszórécék Anas spp.együttese) vagy közösségeknek is lehet habitatja (SZÉKELY ÉS MOSKÁT, 1992) Fogoly (Perdix perdix) A fogoly fészkelő habitathasználatát korábbi hazai adatok, illetőleg a környező országokban végzett vizsgálatok alapján ismertetjük. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) azásványrárói vadgazdaság területéről közölt adatokat ből, abból az időszakból, melyet még többé-kevésbé a mezőgazdaság extenzív időszakának tekinthetünk. Eszerint a 215 fogolyfészek habitatmegoszlása az alábbi volt: 44

57 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Fű (rét, árok, töltésoldal, útszél, csatornapart) Erdő (ritkás, szálerdő, fás legelő, fasorok, bokrok, hullámtér) Bükkönyös őszi keverék Búza Lucerna Őszi árpa Zab Rozs Baltacím Len Lóhere Összesen 120 fészek 20 fészek 16 fészek 15 fészek 14 fészek 8 fészek 7 fészek 6 fészek 5 fészek 3 fészek 1 fészek 215 fészek A Kisalföldünkkel közvetlenül határos Nyugat-Szlovákiában HELL (1965) 1358 fészek helyének megállapítása után az alábbi fészkelőhely-megoszlást találta: Here és lucerna 30,8% Útszél, árokrézsű 20,7% Takarmánykeverékek 19,5% Rét, gyep 10,0% Fásítások, remízek 9,4% Gabonatáblák 9,4% Egyéb 0,2% Sajnálatos módon fészkelőhabitatra vonatkozó későbbi adataink, elsősorban fogolyállományunk vészes csökkenése, illetve a zavarás elkerülése miatt nincsenek. A Magyar Fogolyvédelmi Program keretében azonban több helyütt vizsgáljuk a fogoly habitathasználatát az egész év folyamán. Mintaként a LAJTA-Projectben nyert eredményeket mutatjuk be április február időszakára (FARAGÓ, 1997c) (25. ábra). Ezen időszakban 603 megfigyelés 3477 fogoly egyedének habitathasználatát rögzítettük. Az összefoglaló értékelés azt mutatta, hogy a fogoly számára az erdősáv, a füves út, az útpadka, az árokpart, a tarlók (gabona és kukorica), a szántás, az őszi gabonák és a kukorica jelentik a legfontosabb habitatokat. 25. ábra - A fogoly habitathasználata a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997c) 45

58 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A habitat választást az ún. Ivlev-index értékekkel jellemezzük Kiszámítása után kiderült, hogy a fogoly előnyben részesíti (preferálja) az erdősávokat, az utakat, az útpadkákat, az árokpartokat, a vasútrézsűket. A hazai és külföldi vizsgálatok egyaránt a habitatok szegélyének (max. 30, nagyrészt 15 m) használatát említik mind a fészkelés, mind a fiókanevelés, mind a táplálékszerzés során. Ennek felismerése indította el Angliában a birtokok, táblaszegélyek határán található sövények és a velük határos táblaszegélyek mint fészkelő- és táplálkozóterületek védelmének programját. A sövények kímélete, a táblaszegélyek vegyszer nélküli kezelése záloga a magas fogolyállomány sűrűségnek (POTTS, 1986). A szegélyek, táblahatárok hossza fenti megfontolásokból ugyancsak fontos paramétere egy területnek. A LAJTA-Projectben 19 vonalszerű és 6 foltszerű mikrohabitatot különítettünk el. A vonalszerű struktúrák összes hossza 1992-ben 326,5 km volt. Ez területegységre átszámítva 106,14 m/ha értéknek felel meg. Összehasonlításként: két német területen ugyanezen értékek az alábbiak voltak: Hilsbach 245,8 m/ha, Oberahorn 258,5 m/ha (MESSLINGER, 1991). Ha tehát a habitatválasztási vizsgálat eredményei alapján akarunk a fogoly számára alkalmas élőhelyeket teremteni, akkor elsősorban annak struktúráját kell megváltoztatni, s az élőhelyfejlesztések hangsúlyát a táblaszegélyekre kell helyezni. 46

59 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Fácán (Phasianus colchicus) Mivel a fácángazdálkodás évtizedeken keresztül a nevelt és kibocsátott fácánokra koncentrált, a természetes fácánpopulációk vizsgálata teljesen háttérbe szorult Magyarországon. Ennek tulajdonítható, hogy a habitathasználatra és -választásra vonatkozó hazai adataink gyérek. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) az erdő és mezőgazdasági területek arányában vizsgálták 3 éven keresztül a fészkek elhelyezkedését, az alábbi területeken: 1. terület: Gödöllő erdő 80% mező 20% 2. terület: Mezőhegyes erdő 60% mező 40% 3. terület: Tura erdő 40% mező 60% 4. terület: Hatvan erdő 20% mező 80% Átlagos időjárású években a fészkek 70%-a volt erdőben, 30%-a mezőgazdasági területen, míg hideg, csapadékos tavaszokon 90%-uk volt erdőben. Ez arra utal, hogy a fácán előnyben részesíti a fás vegetációt fészkelőhelye megválasztásában. A mezőgazdasági területeken költő madarak fészkeinek 50%-a őszi kalászosokban, 40%-a takarmánynövényekben, 10%-a réteken volt. Ha korán vetették az őszi kalászosokat és tavaszi növekedésük előbbre tartott, akkor a fészkek 82%-a volt ebben a habitatcsoportban. A kalászosok közül a fészkek 50%-a volt rozsban, 25%-a búzában, 15%-a zabban és 5%-a árpában. KOUBEK És KUBISTA (1990) Dél-Morvaországban vizsgálta fácánkakasok territóriumainak habitatösszetételét. A legfontosabb habitatok a vízparti növényzet, szőlők és gyümölcsösök, gyepek, ártéri erdők szegélye stb. voltak, de a territóriumcentrumuk sohasem esett mezőgazdasági területre. Egyébként általános az a nézet, hogy a fácán fészkelésre a fás vegetációval fedett habitatokat preferálja, táplálkozni azonban főként a mezőgazdasági területekre jár. FARKAS (1982) különböző vadrejtőknek a szerepét vizsgálta apróvadas területeken, s megállapította, hogy a téli időszakban a legtöbb fácánt a nádas tartja el. Hasonlóan kedvező a sarjerdő, illetve a gazdag lágyszárú- és cserjeszinttel rendelkező remíz is, bár utóbbiak szerepe a cm-es tartós hóborításnál csökken. A vegetáció növekedésével megindul a kiáramlás a vadrejtőkből, főként, ha a szomszédságban gabona tenyészik, aminek széle ugyancsak alkalmas fészkelőhelyet kínál. Ha nincs fészkelésre alkalmas határos terület, a madarak egy része kisebb territórium mellett a sűrűkben marad fészkelni. A LAJTA-Projectben folyamatosan vizsgáljuk a fogolyhoz hasonlóan a fácán habitathasználatát és -választását is. Az as időszak feldolgozása alapján (BUDAY, 1993, 26. ábra) elmondható, hogy a fácán még a fogolynál is jobban kötődik a fás vegetációhoz, esetünkben az erdősávokhoz, téli hónapokban 75-91%-ban itt figyelhető meg. Jelentős az út, útpadka, árokpart, illetve betakarításkor a tarlók fácáneltartó szerepe. Ez utóbbiak, mint táplálkozó habitatok fontosak. A fás habitatok szerepét és dominanciáját az is motiválja, hogy felgallyazva itt tudnak éjszakázni a madarak. Habitatválasztás során pozitív szelekciót a fás vegetációkon kívül útpadkánál, árokpartnál, vasútpartnál tapasztaltunk. Tarlón júniusban, gyepen februárban volt pozitív szelekció (azaz a kínálatot meghaladó mértékű volt a használat). A fácán esetében a fás vegetáció mellett ugyancsak a táblaszegélyek fontosságát kell hangsúlyozni, ebben az értelemben igényei megegyeznek a fogolyéval. 26. ábra - A fácán habitathasználata a LAJTA-Projectben, március február 47

60 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Túzok (Otis tarda) A túzok fészkelőhabitat-választásával kapcsolatosan jelentős számú hazai adatunk van (FARAGÓ, 1990). Az Országos Túzokállomány Felmérések alapján (27. ábra) a pillangósok, a gabonafélék és a gyepterületek a legfontosabb fészkelő habitatok. A gyakorlatban e három habitat közel azonos súllyal vehető számításba. A mentett fészkek megoszlása főként a veszélyeztetettség mértékét mutatja, mégis ebből is kitűnik, hogy az előbb említett habitatok a legfontosabbak, hiszen ezekből mentették a fészkek 89,75%-át (28. ábra). Megállapítható az adatokból az is, hogy a legfontosabb habitatok közül búzában vannak legkevésbé veszélyeztetve a fészekaljak. A teljes évre vonatkozó kor és ivar szerinti bontásban is részletezett habitathasználati adatok (FARAGÓ ÉS SZÉLL, 1991) azt mutatják, hogy az ős- és telepített gyepek, a lucerna és a repce a túzok legfontosabb habitatjai Magyarországon (29. ábra). Ezek az adatok elsősorban a táplálkozás közben észlelt madarakra vonatkoznak, ezért mint táplálkozó habitatok értékelendők. Különösen szeptember és február között van jelentősége a repcének, nélküle elképzelhetetlen a túzokok áttelelése. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a nyugodt, mozaikos felépítésű, jól belátható, fás vegetációtól többé-kevésbé mentes (fasorok, erdősávok megfelelő arányban fenntarthatók) agrárkörnyezet kedvező számára. 27. ábra - A túzok fészkelőhabitatjai az Országos Túzokállomány Felmérések során (FARAGÓ, 1990) 48

61 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye 28. ábra - A fészkelőhelyek megoszlása a mentett fészekaljak alapján (FARAGÓ, 1990) 29. ábra - A túzok különböző ivarú és korú egyedeinek habitathasználata (FARAGÓ ÉS SZÉLL, 1991) 49

62 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Mezei nyúl (Lepus europaeus) A mezei nyúl a legmagasabb állománysűrűséget ott érheti el, ahol a sokféleséget biztosító vetésszerkezet kisparcellákon jelenik meg, fennmaradtak a természetes és mesterséges gyepek, továbbá erdősávok, erdőfoltok váltogatják egymást (PIELOWSKI ÉS RACZINSKI, 1976). BRESINSKI ÉS CHLEWSKI (1976) Lengyelországban úgy találta, hogy a mezei fás vegetáció (erdősávok, kis erdőfoltok) szignifikánsan több nyulat tart el, mint a mezőgazdasági terület; a nyulak különösen a keskeny erdősávokat kedvelték. Az erdőfoltok melletti mezőgazdasági területek állománysűrűsége mintegy 15%-kal alacsonyabb volt, mint az egész vizsgálati területé. Ezt mindenképpen a fás vegetáció nyugalmat jelentő, elszívó hatásával magyarázhatjuk, mint ahogy a szántás barázdái is jobb takarást nyújt télen a nyúl számára a nyílt, alacsonyabb gabonánál (KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985). A napszakos habitatváltás ugyancsak közismert a mezei nyúlnál. Az éjszakai táplálkozás idejére előszeretettel látogatja meg a növény borította táblákat, míg nappal pihenőre behúzódik az erdőszélekbe, erdősávokba, vagy bebújik a barázdákba. Különösen kedveli a pillangósokat és a repcét. A hasznosított legelők negatívan hatnak a nyúlállományra, minél nagyobb a legeltetett állatok sűrűsége, annál kisebb a megfigyelt nyulak denzitása (FRYLESTAM, 1976). A kukoricatermesztés, főként az iparszerű termesztési rendszerek, egyáltalán a monokultúra, a nyúlállomány ellen hatnak. BERTÓTI (1975) kimutatta, hogy a kukorica vetésterületének alakulása és a nyúlállomány dinamikája között negatív korreláció van (30. ábra). 30. ábra - A kukorica vetésterületének és a mezei nyúl állományának változása a Bábolnai ÁG területén (BERTÓTI, 1975) 50

63 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A mezei nyúl habitathasználatának vizsgálatára módot adnak az őszi állományfelmérések. A Pielowski-féle sávos becslés kiválóan alkalmas arra, hogy ne csak a megfigyelt nyulak számát írjuk fel egy-egy, sávban, hanem azt is, hogy milyen habitatban figyeltük meg a nyulakat. Így olyan információkhoz jutunk, mely az adott vadászterületre és az adott időszakra feltétlenül vonatkoztatható. Példaként a LAJTA-Projectben 1991-ben végzett őszi számlálás eredményeit mutatom be (FARAGÓ, 1993b) (31. ábra). Látható, hogy azőszi búza és a búzatarló dominanciája mellett minden más habitat csaknem azonos arányban szerepel. Ennek a ténynek az az óriási jelentősége, hogytöbbé-kevésbé egyenletes diszperziót tesz lehetővé, másrészt megfelelően diverz élőhelystruktúrát is feltételez. 31. ábra - A mezei nyúl őszi habitatválasztása a LAJTA-Projectben 1991-ben (FARAGÓ, 1993b) Őz (Capreolus capreolus) 51

64 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Az őz habitathasználatát illetően először STRANDGAARD (1972) klasszikus munkáját kell említeni, melyet a dániai Kalöben végzett. Úgy találta, hogy a december és május között végzet őzmegfigyelések 36%-a esett mezőgazdasági területekre, ezek közül is domináltak azok a megfigyelések (22%), melyeket a határban prizmákba rakott répánál tettek. Ezt követő habitatok (5-5% gyakorisággal) a gyepek és a tarlók, illetőleg a szántott területek voltak, 2-2%-ban tartózkodtak őszi búzában és sövényekben, csenderesekben. A tavaszi gabona szerepe (1%) jelentéktelen volt. ZEJDA (1978) október-május időszakában vizsgálta az őz habitathasználatát egy dél-morvai mezőgazdasági, síkvidéki területen. Három fő habitattípust talált, melyet az őzek használtak: lucerna, gabona és szántott terület. A szántott terület jelentősége mintegy 45%-ról folyamatosan csökkent májusig. Kezdetben ugyanezt a tendenciát mutatta a lucerna is, hiszen a fagyok után jórészt elveszíti levélzetét. 45%-os gyakorisága mintegy 28%-ra esett vissza januárra, onnan viszont folyamatosan nőtt a rajta előforduló őzek száma, májusban csaknem 90%-ot ér el. A gabonák nyújtották a tél folyamán a fő zöld táplálékot, ezért februárra e habitatot választották csaknem 50%-ban, míg a tavasz folyamán e habitat jelentősége 10% alá csökkent. Az őz habitathasználatának változását hazai viszonyok között ugyancsak a LAJTA-Project évi eredményei alapján mutatjuk be, havi bontásban (FARAGÓ, 1993a) (32. ábra). Összesen 26 habitatban fordult elő az őz a teljes év folyamán (1046 megfigyelés 3515 egyed). Legfontosabb habitatnak a teljes évet tekintve az őszi búza adódott (24,0%), ezt követte a lucerna (15,3%), a szántás (10,1%), majd az erdősáv + erdő (12,2%) és a különböző (gabona+kukorica+egyéb) tarlók 9,9%. Természetesen a habitathasználatnak is van dinamikája. Az erdősávokat leginkább nyáron használja az őz, a gabonákat inkább tavasszal, a lucernát tavasszal és ősszel, a tarlókat nyárvégen és ősszel. 32. ábra - Az őz habitathasználata a LAJTA-Projectben február február között (FARAGÓ, 1993) Mezei vadfajok táplálék-összetétele A mezei élőhely-gazdálkodás egyik nagyon fontos feladata, hogy megfelelő mennyiségű táplálékot adjon a vadállomány számára. Különösen nagy jelentősége van ennek intenzív mezőgazdasági környezetben ott, ahol éppen a táplálékkínálat elégtelen volta a limitáló faktor. Az, hogy mi egy-egyvadfaj táplálékszükséglete, mi annak mennyiségi oldala és mi minőségi komponenseinek, összetevőinek aránya, csak kiterjedt táplálkozás vizsgálatokkal dönthető el. Annak eldöntésére, hogy valóban táplálékforrás-hiányos a habitat, illetve, hogy amagasabb értékű táplálékforrást jelentő élőhelyfejlesztéseket milyen módon kell elvégeznünk, ismernünk kell a szárnyas és szőrmés vad táplálkozását Fogoly (Perdix perdix) 52

65 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A fogoly hajdanán Magyarország, de egész Európa egyik legfontosabb szárnyasvad faja volt. Állományai azonban szerte az area területén megfogyatkoztak. Szakemberek jó része e hanyatlást a környezet intenzívvé válására, azon belül pedig az állati eredetű táplálékbázis csökkenésére vezeti vissza. Táplálkozásökológiai, bromatológiai vizsgálatainak összefoglalásával rávilágíthatunk e vélemény általánosítható voltára, illetőleg pontosíthatjuk. Magyarországon az első publikált, 285 begytartalmon alapuló vizsgálatokat THAISZ (1912) és CSIKI (1912) végezték. Sajnálatosan ugyanazon minták növényi, illetve állati eredetű táplálékrészének feldolgozását nem hangolták össze, két közleményben publikálták. Ennek ellenére megállapítják, hogy a zömében augusztusi (n = 257) begytartalmak döntő mértékben növényi eredetű táplálékot tartalmaztak. CSIKI (1912) a begyek 62,1%- ában talált állati eredetű táplálékot. Adatközlésének módja szerencsére olyan volt, hogy abból összeállíthattuk az egyes taxonok egyedi dominanciasorrendjét (7. táblázat). A legnagyobb egyedszámmal a Formicoideakképviseltették magukat. Ki kell emelni a Lasius alienus (474 pld.) és különösen a Lasius niger (1892 pld.) fogyasztást. A hangyák 89,37 egyed%-ot képviseltek a fogyasztott táplálékból. Kiemelendők még a Coleopterak(4,81%) és a Heteropterak(4,41%) is. Egy gyomorban pl. 94 db bodobács (Pyrrhocoris apterus Heteroptera) volt. A Coleopterákközött (minimum 39 faj) sok gazdaságilag károsnak tekinthető fajt talált, ezért a rovartáplálék alapján a foglyot hasznos madárnak ítélte. 7. táblázat - A fogoly állati eredetű táplálékának megoszlása április augusztus időszakban Magyarországon (n = 257) (CSIKI, 1912) Taxon pld % Orthoptera 19 0,69 Heteroptera 122 4,41 Coleoptera 133 4,81 Lepidoptera 12 0,43 Diptera 1 0,04 Hymenoptera Formicoidea nélkül 2 0,07 Formicoidea ,37 Insecta 1 0,04 Arachnoidea 4 0,14 Összesen ,00 Mintegy 40 évvel később VERTSE ET AL. (1955) végeztek bromatológiai vizsgálatokat, s egyúttal a korábbiakkal összegezve 1007 gyomortartalom adatait értékelték ki. Úgy találták, hogy a fogoly november és március között 100%-osan fitofág táplálkozású. Ezt követően áprilisban táplálékának már 41,6%-a, májusban pedig 63,3%-a állati eredetű. Júniustól folyamatos az állati részarány csökkenése táplálékában, szeptemberoktóberben már 10% alá csökken (8. táblázat). Ha csak annak a 451 gyomornak a tartalmát tekintjük, amelyeket között gyűjtöttek, akkor az állati eredetű táplálék taxonok közötti aránya a 9. táblázatban közöltek szerint alakult. Ezen periódusban is döntő volt a Formicoideakszerepe (65,45%), de mintegy hatszorosára nőtt a Coleopterak(26,18%), tízszeresére az Orthopterak (5,47%) aránya CSIKI (1912) közléséhez viszonyítva. Ezzel együtt a Heteropterakaránya mintegy egyharmadára esett vissza (1,42%). Magyarázatul szolgálhat ehhez az, hogy amíg CSIKI (1912) vizsgálatában zömében augusztusi minták voltak, addig a későbbi elemzéseknél tavaszi hónapokból is álltak rendelkezésre gyomortartalmak. VERTES ET AL. (1955) megállapítják, hogy a rovarfogyasztás mértéke összefügg a rovarok aspektusváltozásaival. 8. táblázat - A fogoly táplálékának alakulása Magyarországon (VERTSE ET AL., 1955) 53

66 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Hónap n Növényi táplálék Állati táplálék Január ,0 Február ,0 Március ,0 Április 22 58,4 41,6 Május 12 36,7 63,3 Június 15 51,1 48,9 Július 5 87,0 13,0 Augusztus ,6 11,4 Szeptember ,1 9,9 Október ,1 3,9 November ,0 December ,0 Év ,0 19,0 9. táblázat - A fogoly állati eredetű táplálékának megoszlása nagyobb taxonok szerint Magyarországon (n = 451) (VERTSE ET AL., 1955 nyomán FARAGÓ, 1990a) Taxon pld % Orthoptera 41 6,47 Heteroptera 9 1,42 Coleoptera ,18 Lepidoptera 2 0,32 Diptera 1 0,16 Hymenoptera = Formicoidea ,45 Összesen ,00 A költés időszakában fontos a rovartáplálék, mert ekkor a fogoly több rovart fogyaszt. A fogoly minden rovart megeszik, nem válogatós, bizonyos fajokat azonban ha teheti előnyben részesít. Különösen figyelemre méltó a hangya fogyasztása. Nemcsak a szabadon mozgó példányait fogyasztja el, de a bolyokat is felkutatja, s a 54

67 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye hangyabábokat is megeszi. A hangyákon kívül a Coleopterakis kedvelt táplálékai, a kártevők fogyasztásával növényvédelmi jelentősége is lehet. Növényi táplálékának zöme a pázsitfű (Gramineae)-, libatop (Chenopodiaceae)-, keserűfű (Polygonaceae)- és disznóparéj (Amaranthaceae)-félékbőlkerül ki. Még a felsorolt növénycsaládokon belül is csupán néhány, magvakat nagybőségben termő tömeggyomnövényünk, így a szulákkeserűfű (Bilderdykia convolvulus), a kövér porcsin (Portulaca oleracea), a zöld- és fakómuhar (Setaria viridis, S. pumila), a fehér libatop (Chenopodium album), a kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) és a szőrős disznóparéj (Amaranthus retroflexus) szolgáltatják a foglyok táplálékának zömét. Általánosságban augusztus, szeptember és október, a tömeggyomok esetében még november és december hónapokra is esett a gyommagvak fogyasztásának fő időszaka. A kora tavasszal és a nyár elején magot érlelő gyomok, mint az árvacsalánok (Lamium spp.), a tarsókafajok (Thlaspi spp.), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris), a tyúkhúr (Stellaria media), madárhúrok (Cerastium spp.) csak szórványos esetekben, bár többé-kevésbé elég nagy darabszámmal járultak hozzá a foglyok táplálkozásához. Ezeknek apró magvait nem egyenként veszik fel, hanem egész termés ágazatokat csipegetnek le csakúgy, mint a nagy magvak kivételével az esetek túlnyomó részében. Termesztett gazdasági növényeink közül a gabonafélék magvai a tavaszi-őszi vetések és az aratás idején szerepeltek étlapján. Aratás előtt csak a megdőlt gabonához fért hozzá, aratás után pedig a tarlón talált kalászokat csipegette, s a kipergett szemeket szedte föl. A gabonaneműek időszakonkénti nagy bősége ellenére is növényi táplálékát, elsősorban a magvakat szintén nagy tömegben termő gyomnövények szolgáltatták. Elsőrendű haszonnövényeinknek (búza, árpa, rozs, zab, kukorica) tehát nem volt nagy szerepe a foglyok táplálkozásában, amely tény egyúttal azt is jelentette, hogy esetleges kártételük sem lehetett számottevő. Abban az időszakban, amikor magvakra nem bukkantak, így havas tél idején, előtérbe lépett egyéb növényi részeknek, különösen a fű- és herefélék leveleinek fogyasztása. Magyarországon az utolsó fogolytáplálkozási vizsgálatokat NAGY (1968) végezte 445 felnőtt fogoly és 176 fogolycsibe bromatológiai elemzésével. Lucernából gyűjtött 137 fogoly vizsgálata 48 fajt mutatott ki, ebből 15 faj lucernakártevő volt. Kiemelkedő fogyasztást Adelphocoris lineolatus, Subcoccinella 24-punctata és Otiorrynchus ligustici fajoknál tapasztalt. A gabonából begyűjtött 161 fogoly gyomrából 48 állatfajt, köztük 14 gabonakártevőt lehetett meghatározni. Folyamatos volt a fogyasztás az alábbi fajokból: Zabrus tenebrioides, Agriotes spp., Eurygaster maura. Kapásnövényekből 147 fogoly lett gyűjtve. 34 rovarfaj, köztük 17 kártevő szerepelt a tápláléklistán. A fogolycsibék táplálékának értékelése (n = 176) azt mutatta, hogy a csibék 10 napos korukig főleg az Orthoptera és Hymenoptera rendekbe tartozó fajok imágóit és lárváit fogyasztják napos korukban vettek fel a rovarfajokból a legtöbbet. 20 napos kor után az állati eredetű táplálék fogyasztását felváltotta a növényi táplálék. A legnagyobb mennyiségben a következő mezőgazdasági kártevőket találta a fogolycsibék gyomrában: Phytodecta fornicata, Dociostarurus maroccanus, Sitonia spp., Acripidae spp. lárva, Leptinotarsa decemlineata imágó és lárva. Ausztriában, a magyar határ melletti területen, HUSS (1983) végzett részletes fogoly táplálékvizsgálatot. 76 fogoly gyomortartalma alapján azt a következtetést vonta le, hogy a fogoly táplálékában abszolút mértékben a növényi táplálék dominál. A tavaszi mintákban 0,05 tömeg%-ban talált Curculionidae családhoz tartozó ormányosbogarakat és Ichneumonidae családhoz sorolható fürkészeket. A nyári táplálékban a mintáknak már 47%-a tartalmazott állati eredetű táplálékot, összarányuk azonban így sem haladta meg a 3,0 tömeg%-ot. A következő taxonokat adta meg: Carabidae spp., Coleoptera lárva, Cassida spp., Cleonus piger, Eurydema oleraceum, Diptera, Formicoidea, Ichneumonidae, Lepidoptera báb és Tettigoniidea. Az őszi táplálékban a gyomrok 24%-ában volt állati eredetű rész, ez azonban csak 0,7 tömeg%-ot ért el. Taxonok: Amara spp., Harpalus spp., Dermestes murinus, Agriotes spp., Curculionidae, Coleoptera lárva, c.f. Adelphocoris lineolatus. A téli táplálékban nem lehetett állati eredetű részt kimutatni. Tavasszal, nyáron és ősszel a gabonamagvak, télen a gabonamagvak és zöld növényi részek (gabonák és fűfélék levelei) domináltak táplálékukban. Csehszlovákiában JANDA (1956) 2038 minta alapján alapvetően növényevőnek találta a foglyot. November és február között nem volt a gyomrokban állati eredetű táplálék. Sőt június hónapot kivéve, minden hónapban 17% alatti az állati komponens részaránya, közben márciusban, illetve ősszel még az 5%-ot sem érte el. Júniusban 42,5%-kal tetőzött az állati eredetű táplálékhányad. Télen a zöld növényi részek, nyár végén és ősszel a gabonamagvak domináltak táplálékában. Ugyancsak JANDA (1964) vizsgálta meg a fogolycsibék táplálékösszetételét. Megállapította, hogy a fogolycsibe életének első négyhetében döntően állatevő. Még 8 hetes koráig is 30%-ot meghaladó táplálékában az állati részarány. A legelső héten a hangyák 32 térfogat%-kal, a Coleopterak19,8%-kal, a Lepidopterakhernyói 14,2%-kal és a Homopterak11,7%-kal domináltak a vizsgált gyomrokban. A későbbiekben is a Hymenopterakés Coleopteraktápláléktúlsúlya volt megfigyelhető. Érdekes 55

68 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye volt, hogy a fogolycsibék már 5. élethetüktől kezdve csaknem 50%-ban (9. héten 76,6%-ban) gabonamagvakat fogyasztottak (10. táblázat). 10. táblázat - A fogolycsibék táplálékának összetétele életük első 9 hetében Csehszlovákiában (JANDA, 1964) Táplálék Hét % Állati eredetű táplálék 91,4 94,7 80,0 65,9 36,2 30,2 33,4 34,3 12,5 Phalangidae 0,7 2,6 0,8 3,1 Araneidae 2,0 2,4 1,4 Chilopoda 17,6 Collembola 5,1 0,4 1,4 Orthoptera 9,7 10,4 8,1 12,4 18,3 7,2 7,3 Dermatoptera 3,3 Heteroptera 4,1 1,8 4,1 0,9 0,3 Homoptera Cicadina 9,7 5,7 11,2 3,2 0,4 Aphidina 2,0 0,2 0,2 Hymenoptera Formicoidea kifejlett 14,2 4,0 4,5 5,5 5,0 2,3 1,8 1,9 0,8 Formicoidea báb 17,8 12,6 10,0 22,7 11,8 2,0 1,1 1,6 0,6 Coleoptera Curculionidae 10,7 9,9 17,2 2,0 2,3 8,4 1,0 nem Curculionidae 9,1 11,0 21,2 10,9 3,2 3,4 3,7 Lepiodptera 56

69 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye hernyó 14,2 16,5 1,9 9,1 2,9 2,3 5,9 Egyéb Insecta 2,5 5,3 1,9 1,8 7,7 2,3 3,1 6,2 2,8 Növényi eredetű táplálék 8,6 5,3 20,0 34,1 63,8 69,8 66,6 65,7 87,5 Zöld növényi részek 0,3 0,4 Magvak Gramineae-árpa, rozs, búza, zab 7,1 4,0 18,3 23,2 43,4 50,3 44,4 46,7 76,6 Egyéb fajok 1,5 1,3 1,7 10,9 20,4 19,5 22,2 18,7 10,4 A Német Szövetségi Köztársaságban BRÜLL (IN GLUTZ ET AL., 1973) végzett fogolytáplálék-vizsgálatokat (11. táblázat). Rendkívül szerénynek találta a fogoly állati eredetű táplálékát, mely júliusban 8,0%-os maximummal kulminált. Október és április között gyakorlatilag nem volt állati eredetű komponense táplálékának. 11. táblázat - A fogoly térfogat%-ban kifejezett táplálékkomponens alakulása Csehszlovákiában (JANDA, 1956) és a Német Szövetségi Köztársaságban (BRÜLL IN GLUTZ ET AL., 1973) Ország Komponens ek Jan. Febr. Márc. Ápr. Máj. Jún. Júl. Aug. Szept. Okt. Nov. Dec. Csehszlov ákia N = Zöld növényi rész 72,0 79,0 78,5 58,0 53,0 8,5 7,0 6,0 4,5 6,5 10,0 61,0 Gabonamag vak Más magvak 22,5 16,5 4,0 0,5 50,0 61,0 40,0 69,0 60,0 19,0 5,5 4,5 17,0 26,0 30,0 49,0 27,0 20,0 52,0 20,5 30,0 20,0 Állati eredetű táplálék 0,5 15,5 17,0 42,5 166,0 13,0 3,5 4,0 Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 NSZK N = Zöld növényi rész 99,9 99,9 100,0 100,0 29,8 58,0 10,0 20,0 19,0 13,0 60,0 47,0 57

70 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Gabonamag vak Más magvak 2,4 24,0 51,0 35,0 32,0 18,0 6,0 62,1 41,2 58,0 25,0 42,0 54,8 22,0 47,0 Állati eredetű táplálék 0,1 0,1 5,7 0,8 8,0 4,0 4,0 0,2 Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 Franciaországban BIRKAN (1970) a Perdix perdix tavaszi táplálékában 5-6%, nyáriban 17-18%, az ősziben pedig 2-3% közöttinek találta az állati eredetű összetevőt. SERRE ÉS BIRKAN (1985) 2-30 napos fogolycsibék (n = 24) emésztőtraktusának analízise alapján 110 Arthropoda faj és fajcsoport fogyasztását mutatta ki. Az összes Arthropoda közül 36% volt kifejlett hangya, 17% hangyabáb és 21% levéltetű. Megállapították, hogy a csibék valószínűleg azt a táplálékot eszik, amelyik számukra leggyakrabban rendelkezésre áll, vagy amit anyjuk kaparással számukra elérhetővé tesz. Ugyancsak BIRKAN ÉS SERRE (1988) foglalkozott a fogolycsibék táplálékválasztásának kérdésével. Saját és több, térben és időben eltérő vizsgálat eredményeinek összevetése alapján a csibék hangya- és levéltetű-fogyasztását tendenciózusnak tartották. Megerősítették ezt a megállapítást az ízeltlábú táplálékforrás kihasználásának vizsgálatával. Míg e két taxonnál túlfogyasztás volt tapasztalható, addig az Araneidakés Dipterakalulfogyasztása és a Coleopterakkiválasztásának hiánya volt e korban megfigyelhető. A Formicoideakés Aphidinaksajátossága, hogy koncentráltan (pl. bolyokban) élnek, helyhez kötöttek. Az anyamadár által felszínre hozott táplálékhoz a csibék könnyen hozzájutnak. Ez jó példa a táplálékfelvételre kialakult adaptív stratégiára, amit a tyúk és a csibék szinkronizált viselkedése jellemez, aminek célja a maximális energia biztosítása minimális idő alatt, minimális energiafelhasználás árán. Nagy-Britanniából POTTS (1986) monográfiájában szereplő megállapításokkal érdemes foglalkoznunk. Az adult madarak táplálkozásával kapcsolatosan az alábbiakat ismerteti. A költő fogoly számára a fészek elhagyása csak rövid ideig tartó lehetőséget biztosít a táplálkozásra. Ezen időszakban az alacsony rovarsűrűség valószínűleg nem teszi lehetővé az állati táplálékra koncentráló stratégiát, ezért inkább a zöld növényi részeket fogyasztja. PLESKOV És FOWDEN (1959, idézi POTTS, 1986) szerint a gabonanövények levelei kiváló forrásai a magas értékű proteineknek, beleértve a methionint is. Ez lehet a magyarázata annak, hogy rovarfogyasztásuk szerény volta ellenére a költő fogolytyúkoknál nem lehet rosszultápláltság jeleit észlelni. A csibék kikelése után már nem ilyen szorosak az időkorlátok, a tyúk feladata ilyenkor a rovarok megmutatása a csibék számára és az azok elfogyasztására való késztetés. A nyári rovarfogyasztást adult madarak esetében két tényezőre vezeti vissza. Egyik, a tyúkok esetében a költés során elszenvedett esetleges fehérjeveszteség pótlása, azaz a fehérje-egyensúly biztosítása. A másik, a teljes vedlés során a tollak fejlődését elősegítő kénes aminosavak biztosítása, amelyek nagy mennyiségben és könnyen hozzáférhetően vannak jelen a rovarokban. Úgy véli, hogy még modern mezőgazdaság mellett is rendszerint bőséges ilyenkor a táplálékkínálat, azaz magas a rovarsűrűség. Az adult foglyok rovartáplálék-szükségletét POTTS (1986) csekély jelentőségűnek tartja, szerepét megközelítőleg sem tekinti olyan fontosnak, mint a csibék esetében. A gabonafélék learatása után a foglyok táplálékukat főleg gyűjtögetés útján szerzik, a tarlókon maradt elszórt gabonaszemekből és a gyomnövények különösen a madár keserűfű (Polygonum aviculare), a szulákkeserűfű (Bilderdykia convolvulus) és a tarka kenderkefű (Galeopsis tetrahit) magvaiból élnek. Ahol a gabonaszemekhez és gyommagvakhoz nem tudnak hozzáférni a foglyok, ott arra kényszerülnek, hogy a legelőkön található növényeket: füvet, lóherét, különféle gyomnövényeket pl. a gyermekláncfüvet (VETISKA, 1979, idézi POTTS, 1986) vagy az ősszel elvetett gabonanövényeknek pl. a búzának és a rozsnak zöld hajtásait csipkedjék le. A fogoly őszi táplálékára vonatkozó 26 tanulmány adatainak összegzése (POTTS, 1986), amely a főbb kétszikű gyomnövényfajok magvainak relatív fontosságát mutatja be, a 12. táblázatban látható. 12. táblázat - A gyomnövények magvainak relatív fontossága a fogoly őszi táplálékában (POTTS, 1986) A gyomnövények Azon tanulmányok, amelyekben Összesen 58

71 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye a foglyok által való kedveltségük sorrendjében helyet foglalja el Szulákkeserűfű és a porcsinkeserűfű Kenderkefű Fehér libatop és laboda Tyúkhúr Csibehúr Mezei gyöngyköles Kék búzavirág Végezetül az Amerikai Egyesült Államok Montana államában végzett vizsgálatokkal foglalkozom. Oka ennek elsősorban az, hogy oda, mint általában az amerikai kontinensre, Magyarországról és Csehországból telepítették be a foglyokat (v.ö. Hungarian partridge). WEIGAND (1980) adult és szubadult foglyok vizsgálata alapján úgy találta, hogy az állati eredetű táplálék tavasszal mindössze 1, nyáron pedig 2%. Ősszel és télen csak nyomokban fordultak elő rovarok a táplálékban. Állati taxonok közül az alábbiakat említi: Coleoptera, Hymenoptera Formicidae, Orthoptera Locustidae és Gryllidae, Araneidea és Mollusca Pulmonata. A 4 15 hetes fogolycsibék (n = 40 db) gyomortartalom-vizsgálata szerint az állati táplálék részesedése 12% volt a táplálékukban. WEIGAND (1980) az alábbi taxonokat mutatta ki: Coleoptera (főként Erotylidae és Silphidae), Diptera, Hymenoptera (Formicidae 4%), Orthoptera (Locustidae 7%). A kiszemelt vizsgálatok megállapításait összegezve elmondhatjuk, hogy a fogoly számára az állati eredetű táplálék főként a csibe korban jelentős. Életük első 4 hetében 50%-ot, 5 8. hetében 30%-ot meghaladja az állati eredetű táplálékrész. A vizsgálatok a hangyafélék és levéltetvek kiemelt fogyasztását, preferálását rögzítették, főként az első hetekben. Ezek akkumulatív diszperziója meghatározza a csibekor táplálkozási stratégiáját. Idősebb madaraknál a rovarfogyasztás célja vagy a költés közbeni fehérjeveszteség pótlása, vagy a vedlés során megnövekvő fehérjeigény biztosítása. Éppen ezért a nyári hónapokban rögzítettek mindenütt nagyobb rovarfogyasztást. Az itt bemutatott alapséma valamelyest változhat az eltérő ökológiai viszonyok beleértve a földrajzi szélességet következtében Fácán (Phasianus colchicus) Egyedszáma és gazdasági súlya alapján vadgazdálkodási szempontból legfontosabbnak tekintendő szárnyasvadfajunk táplálkozásökológiai vizsgálatainak kettős jelentősége van. A vizsgálatok egyrészt megállapították, hogy a tavaszi-nyári időszakban potenciális növényvédelmi szereppel bír, ha ezt napjainkban nem is értékeljük úgy, mint korábban, másrészt a természetes fácánszaporulat csökkenését egyes kutatók a természetes táplálék hiányával magyarázzák. Magyarországon az első fácántáplálkozás-vizsgálati eredményeket KLEINER ET AL. (1939) publikálták. Feldolgozásukban 497 gyomortartalmat vizsgáltak, közlésük sajnos szezonális elemzést nem tartalmaz. Az állati eredetű táplálék a gyakoriság alapján a zúzóköveket is számítva, 16%, csak az emészthető anyagokra vonatkoztatva 20,5% volt. A következő ízeltlábú taxonokat (összesen minimum 115 faj) adták meg, mint fácán táplálékot: Isopoda, Diplopoda, Chilopoda, Orthoptera, Dermatoptera, Coleoptera, Hymenoptera, Neuroptera, Diptera, Lepidoptera, Heteroptera, Araneidea. A Coleoptera-kjelentették az Arthropoda-k zömét. Az alábbi bogárcsaládokat figyelték meg: Carabidae, Dytiscidae, Staphylinidae, Histeridae, Hydrophilidae, Lucanidae, Scarabaeidae, Cantharidae, Elateridae, Coccinellidae, Tenebrionidae, Chrysomelidae, Cerambycidae, Curculionidae. A növényi eredetű táplálékot, illetőleg annak jelentőségét a fácán étlapján az alábbiakban állapították meg: 59

72 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye A termesztett növények magvai (35,81%) közül leggyakrabban a gabonafélék és a kukorica fordultak elő, de viszonylag gyakran került elő hüvelyes is, mint a bab és a borsó. Ezenkívül szőlőt is találtak néhány esetben. Legnagyobb gyakoriságuk a mezei gyommagvaknak volt (65,39%). A galagonya, kökény, vadrózsa, a gyalogbodza termését, a fekete csucsor bogyóit is gyakran fogyasztották (36,67%).Fák száraz magjai és termései (30,98%) közül, főleg az akácmag, amely egyike a leggyakoribb fácántápláléknak, és tölgymakk fordult elő. Ugyancsak jelentős volt a fácánok gyökér, zöld levél- és szárrész fogyasztása (41,04%). A mezei gyomfajok magjai közül különösen az alábbi fajok adták a táplálék zömét: sásfélék (Carex spp.), fehér libatop (Chenopodium album), apró szulák (Convulvus arvensis), madár keserűfű (Polygonum aviculare), lapulevelű keserűfű (Polygonum lapathifolium), fakó muhar (Setaria glauca) stb. Különösen nagy tömegben fogyasztotta esetenként pl. a Chenopodium album, főleg pedig a Solanum nigrum magvait és bogyóit. A mérgező növények igen gyakran előfordultak a fácánok gyomrában és ezek nemcsak, hogy nincsenek a fácánokra káros hatással, hanem úgy látszik fontos táplálékuk. Ha mindezt összevetjük az egész táplálékkal, akkor megállapítható, hogy a fácán táplálékának 62%-a növényi eredetű. A következő mértékadó vizsgálatot NAGY (1968) végezte 854 felnőtt fácán és 146 fácáncsibe bromatológiai elemzésével. Lucernából gyűjtött 237 fácán vizsgálata 58 állatfaj kimutatását eredményezte, ebből 16 lucernakártevő volt. Ezek közül mennyiségileg a Subcoccinella 24-punctata, a Phytonomus variabilis és az Adelphocoris lineolatus domináltak. A növényi eredetű táplálékot 65 fajhoz lehetett sorolni. A gabonából gyűjtött 167 fácán gyomrában a gabonafélék kártevői domináltak, ez az összesen kimutatható 51 fajból 18 faj volt. A legnagyobb mennyiségeket a következő fajok adták: Agriotes spp., Zabrus tenebrioides, Scotia segetum, Eurygaster maura. Kapásnövényekből 208 fácán került begyűjtésre, 49 állatfajból 25 kapás kártevő volt. A leginkább fogyasztott fajok a következők voltak: Cleonus punctiventris, Leptinotarsa decemlineata, Scotia segetum, Opatrum sabulosum. Erdős remízekből 242 fácánt analizált, s 39 fajt határozott meg belőle NAGY (1968). E fajok zöme is kártevő volt: Melolontha melolontha, Otiorrhynchus ligustici és Scotia segetum lárva. Az ugyancsak e vizsgálat keretében elemzett 146 fácáncsibe állati tápláléka,, a begyűjtési hely adott zoocönológiai viszonyait tükrözte. A vizsgálatok szerint a csibék 1 5. napos korukig kizárólag rovarokkal táplálkoztak, napos korban is a rovartáplálék dominált, míg 50 napos korban már a felnőtt egyedekre jellemző táplálék-összetétel volt a jellemző. Ezen időben 50 fajt lehetett a fácáncsibe gyomrokból kimutatni, legfontosabbak az alábbiak voltak: Phytonomus spp., Chrysomelidae, Phytodecta fornicata, Sitonia spp., Eurygaster maura. NAGY (1968) megállapította továbbá, hogy az adult fácánok növényi táplálékában 11 termesztett növényfaj magja, illetve termése fordult elő. Triticum aestivumból, Hordeum vulgaréból, Avena sativából és Zea maysból fogyasztották a legtöbb mennyiséget. FARKAS (1983) 777 pld., mezőgazdasági területről származó fácán gyomortartalmának vizsgálata alapján szárazanyagban határozta meg a táplálék megoszlását (13. táblázat). Úgy találta, hogy csak a nyári aspektusban volt jelentősebb az állati eredetű táplálék (12,1 tömeg%), tavasszal csupán 7,13% volt, míg ősszel és télen gyakorlatilag növényevő volt a fácán. Eves viszonylatban az állati táplálék 3,40 tömeg%-nak adódott. Ugyancsak FARKAS (1975) vizsgálta az intenzív növénytermesztési mód hatását a fácán táplálkozási lehetőségeire. Őszi gabonában vetés idején a begytartalmak 32,56%-át gabonamagvak tették ki. E mennyiséget 90 95%-ban a talaj felszínén található, vagy a sekélyen vetett szemek képezték, míg a fennmaradó hányadot a mélyebbről kiszedett magvak tették ki. Tavaszi gyomirtás idején a begytartalmak elemzése szerint a zöld növényi részek aránya a többi táplálékhoz képest elenyésző (0,48%) volt. Aratás előtt, viaszéréskor és aratás után a fácánok begytartalma 98,50%-ban búzaszemekből tevődött össze. Ismeretes, hogy a lucerna a vegetációs időszakban gazdag rovarfaunájával és növényzetével a fácán táplálékigényét messzemenően kielégítheti, ezért szívesen tartózkodik ott, még a viszonylag nagy zavarás ellenére is. A begytartalmak eredményeit elemezve azt tapasztalták, hogy annak 57%-át zöld lucernalevelek tették ki. Ugyancsak magas a 10%-kal részesedő rovarmennyiség aránya is. Kukoricában vetés idején a begyek tartalmának 14,20%-át kukoricaszemek képezték. Ennek 20%-át előző évről visszamaradt szem, 80%-át friss vetésű vetőmag tette ki. Kukorica betakarításkor és a téli időszakban lőtt fácánok begyében 99,09%-ban kukoricaszemet lehetett találni. FARKAS (1975) megállapítása szerint ezt kizárólag a földön heverő csövekről csipkedték le, vagy a betakarításnál lehullott szemekből vették fel. 13. táblázat - A fácán szárazanyagra vonatkoztatott szezonális táplálék-összetétele mezőgazdasági területeken Magyarországon (n = 777) (FARKAS, 1983) Tápláléknemek (%) Tavasz n = 292 Nyár n = 136 Ősz n = 310 Tél n = 39 Összes N =

73 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Magvak 82,60 83,14 98,09 98,21 92,52 Zöld növényi rész 9,86 4,48 1,24 1,60 3,90 Növényi anyag 92,46 87,62 99,33 99,81 96,42 Rovarok 6,38 8,48 0,64 2,85 Tojás + csigahéj 0,75 3,62 0,01 0,55 Állati anyag 7,13 12,10 0,64 3,40 Homok, kavics 0,41 0,28 0,03 0,19 0,18 Összes 100,00 100,00 100,00 100,00 100, táblázat - Felnőtt fácánok táplálék-összetételének havi változása Magyarországon (HAVASI ÉS VÁRADI, 1988) Hónap Növényi rész (%) Állati rész (%) Január 99,95 0,05 Február 99,98 0,02 Március 99,97 0,03 Április 99,86 0,14 Május 96,23 3,77 Június 94,83 5,17 Július 99,92 0,08 Augusztus 98,40 1,60 Szeptember 99,06 0,94 Október 99,98 0,02 November 100,00 December 100,00 HAVASI ÉS VÁRADI (1988) 288 begytartalom elemzése alapján (14. táblázat) kimutatta, hogy a fácán táplálékában májusban valamelyest emelkedett az állati eredetű táplálékrészek aránya, júniusban elérte az 5% körüli maximumot (amely értékhatár a korábbi vizsgálatoktól eltérően lényegesen alacsonyabb), majd újra, szeptemberig 1% értékre csökkent. Ezután már csak nyomokban volt található állati eredetű táplálék a mintákban. Az állati táplálékrészből a rovarok voltak a legjelentősebbek 8,57%-kal (15. táblázat). Csibéknél az első 3 hetes korban növekedett az állati táplálék részaránya, ezt követően még akkor is csökkenést tapasztaltak, 61

74 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye amikor optimálisnak tűnő viszonyok uralkodtak a rovarvilág számára. Általában a csibék táplálkozásában is a fitofág jelleg dominált, amely, ha kellő mennyiségű állati eredetű táplálék is jelen van forráskészletként, a korábban közismert fiatalkori, főleg rovarokra alapuló táplálkozásmódhoz hasonlóvá válhat. Ilyen jelenség következhet be, ha a csibeneveléskor például egyidejű gradáció lép fel a táplálékként szóba jöhető rovarfajoknál. A fitofág jellegű táplálkozásmód a csibék esetében is kényszerítő környezeti faktor hatására alakul ki. A rovartáplálékot ezek alapján a környezet limitáló faktorának tekintik. A vizsgálatokkal igazolva látják azt, hogy a felnevelési veszteségek a kelés utáni 4-5 hét állati eredetű táplálékhiányára vezethetők vissza. Idős madarak esetében a fitofág jelleget ugyancsak a rovartáplálék hiányával magyarázták. 15. táblázat - Felnőtt fácánok táplálékkomponenseinek gyakorisága Magyarországon 288 begytartalom-analízise alapján (HAVASI ÉS VÁRADI, 1988) Táplálékkomponensek Tavasz Nyár Ősz Tél Fr. % Magvak gabonafélék 7,86 28,98 23,35 12,17 kukorica 6,43 3,62 10,20 8,77 napraforgó 5,00 2,17 5,99 egyéb kultúrnövények 2,14 2,17 2,99 10,09 kétszikű lágyszárú gyomok egyszikű lágyszárú gyomok 11,43 12,32 8,98 23,24 2,17 4,79 3,51 fák, cserjék 4,28 0,72 1,20 7,02 Zöld növényi részek gabonafélék 26,43 2,17 1,80 11,40 kukorica 0,72 napraforgó 6,43 7,97 3,59 1,31 egyéb kultúrnövények 0,72 1,31 kétszikű lágyszárú gyomok egyszikű ágyszárú gyomok 8,57 5,07 10,20 10,09 2,14 10,87 11,38 3,95 fák, cserjék 2,14 0,72 1,20 Annalida 0,71 Mollusca 0,71 0,72 62

75 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Arthropoda 1,43 Insecta 8,57 15,94 11,38 5,26 Araneida 2,14 Madártoll 2,17 Zúzókavics, homok 3,57 0,72 2,99 1,31 Csehországból JANDA (1964) fácántáplálkozás-vizsgálatai említendők (400 gyomrot vizsgált meg a megállapítások megtételéhez), aki a fácáncsibék táplálék-összetételét elemezte életük első 9 hetében (16. táblázat). Már az első héten talált növényi táplálékot (17,5%) a gyomrokban. Az első 3 hétben az állati eredetű táplálék meghaladta az 50%-ot, az 5. hétre már csak 13,2% volt, míg a 6. héten 10% alá süllyedt. A 9. héttől kezdődően ez az arány 1%-nál kisebbnek adódott. A vizsgálatok szerint a leginkább fogyasztott taxonok a Tenthredinoidea (levéldarázs alkatúak), a Lepidopterak(lepkék, hernyók) és a Coleopterakvoltak, ez utóbbiak csaknem fele részét a Curculionidae család tagjai alkották. 16. táblázat - A fácáncsibék táplálékának összetétele életük első 9 hetében Csehszlovákiában (JANDA, 1964) Hét Táplálék % Állati eredetű táplálék 82,5 71,9 59,7 43,1 13,2 7,0 8,9 1,6 0,7 Phalangidae 4,7 Dermatoptera 1,2 0,8 3,4 Heteroptera 2,5 0,7 0,6 Homoptera Cicadina 5,9 1,6 5,0 0,5 0,7 Aphidina 3,5 1,9 Hymenoptera Tenthredinoidea 23,5 21,6 16,4 3,2 Formicoidea 2,3 2,9 13,6 1,5 1,2 5,4 Egyéb 0,8 0,6 0,5 Coleoptera Curculionidae 3,7 3,5 0,8 1,1 0,7 1,1 63

76 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Egyéb 4,9 4,3 4,0 4,3 2,1 1,3 1,0 Lepidoptera hernyó 31,9 18,3 22,0 3,5 2,0 3,1 0,8 Diptera 5,7 3,7 3,5 7,8 0,5 Egyéb Insecta 2,1 9,9 0,7 1,1 1,2 1,4 0,6 1,6 0,7 Növényi eredetű táplélék 17,5 28,1 40,3 56,9 86,8 93,0 91,1 98,4 99,3 Vegetatív növényi részek 7,9 4,4 1,5 4,8 3,1 1,3 1,0 0,9 0,6 Magvak Gabonafélék 4,4 4,8 16,3 13,0 62,0 52,9 69,4 62,4 77,6 Egyéb (gyommagvak is) 3,2 17,6 19,2 35,6 21,0 29,3 18,1 33,6 20,5 Többi növényi rész 2,0 1,3 3,3 3,5 0,7 9,5 2,6 1,0 0,6 Romániából, a Duna-deltából közölt fácán táplálkozásvizsgálati eredményeket KISS ET AL. (1985). Megállapították, hogy a 135 komponensből álló növényi és állati fajspektrum a fácán nagy adaptív készségét bizonyítja. Taxonszámot tekintve egyenlő arányú volt a növényi és állati táplálék jelenléte a gyomrokban, tömegében viszont a növényi komponens dominált. Gyakran olyan ízeltlábúakat is elfogyasztottak, amelyek bűzös anyagokat tartalmaznak, mint például egyes Heteroptera és Coleoptera fajok, vagy a mérgező Cantharis fusca. Az ízeltlábú fajok zömét a Coleopteraktették ki. E vizsgálat azért is rendkívül érdekes, mert Európa egyik érintetlen területén készült. Jugoszláviában PEKIC (1962) 201 fácán begy- és gyomortartalma alapján 78 térfogat%-os összes növényi táplálékhányadot mutatott ki. Úgy találta, hogy az állati táplálék a május/június hónapokban észlelhető 45%-os és a december és április közötti időszak 5%-os szélsőértékei között alakult. Németországban, Schleswig-Holsteinben 200 fácán begytartalmát vizsgálta BRÜLL (IN GLUTZ ET AL., 1973). Az állati eredetű táplálék (térfogat%-ban meghatározva) kettős kulminációt mutatott, júniusban 9,3%-kal, novemberben pedig 8,6%-kal tetőzött. Decembertől májusig nem talált értékelhető mennyiségben rovarokat a begyekben. Júniusban levéldarazsak lárváit, sodrópille hernyóit, bogarakat, legyeket, pókokat és kaszáspókokat fogyasztottak a fácánok. Az őszi, tél eleji időszakban csigákat (Cepaea, Succinea, Clausilia spp.), földigilisztákat, bársonylégy- (Bibio spp.) lárvát, gubacsdarázs (Neuroterus spp.) és gubacslégy (Mikiola fagi) gubacsát fogyasztották. Legfontosabb megállapításait a szerző a fácán táplálkozási stratégiáját illetően tette: a gyomortartalmak kimutatták a gyors átállást minden újonnan adódó tápanyagforrásra. Ugyanerre a következtetésre jutottak a Szovjetunióban végzett vizsgálatok során is (POTAPOV És FLINT, 1989). A fácán nem részesít előnyben meghatározott táplálékot, fő táplálékát a leggyakoribb növények és állatok adják. A Kaukázusban végzett vizsgálatok szerint júniusban nagyjelentőségük van a csigáknak, augusztusban pedig a szöcskéknek. Ezen időben a Volga deltájánál a napi táplálékadag térfogatának 70%-át teszik ki a rovarok: ormányosbogarak, díszbogarak, futrinkák, szöcskék és hangyák. A Szir-darja vidékén nyáron az állati eredetű táplálék 60%-ot tesz ki. Figyelemre méltó, hogy a rovarok sok helyütt télen is megtalálhatók a fácán táplálékában. A csibék kizárólagos rovarfogyasztását a szovjet kutatók is hangsúlyozták, emellett igen válogatósnak találták őket. Főként apró szöcskék, levéltetvek, hangyák és pókok lárvái képezték táplálékukat. Kemény kitinburokkal rendelkező rovarokat csak életük 7. napjától kezdve esznek (TUGARINOV ÉS KOZLOVA, 1945 idézi POTAPOV ÉS FLINT, 1989). Angliában a THE GAME CONSERVANCY által a Brownsea-szigeten folytatott vizsgálatban (LACHLAN ÉS BRAY, 1973 idézi HILL ÉS ROBERTSON, 1988) a táplálék zömét a zöld növényi részek és gyökerek adták, decemberben főként a juhsóskát (Rumex acetosella) fogyasztották. E vizsgálatban az ízeltlábúak főként az őszi hónapokban voltak kedveltek a fácánok által. Augusztusban és szeptemberben a táplálék 20 tömeg%-át főként az erdei hangyák képviselték, októberben regisztrált 15 tömeg%-ot a bogarak (Coleoptera) tették ki. A 64

77 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye termesztett növények magvai a nyárvégi, a gyommagvak és vadgyümölcsök az őszi időszakban voltak dominánsak a fácán táplálékában. Az Amerikai Egyesült Államokban Michigan államban végzett vizsgálat szerint (DALKE, 1937 idézi HILL ÉS ROBERTSON, 1988) egész évben a termesztett növények magvai képezték a fácán fő táplálékát. A gyommagvak főként szeptember-december időközében tettek szert jelentőségre, novemberben csaknem 40%-át alkották a tápláléknak. Az őszi és téli időszakban a vadgyümölcsök aránya is jelentős volt, januárban 45%-ot is elért. A zöld növényi részek, gyökerek néhány százalékban egész évben kimutathatók voltak a gyomrokból. Ugyanez mondható el az állati eredetű táplálékról. Június-augusztus hónapokban az étlap max. 10%-át tették ki. A legdiverzebb a táplálék-összetétel az ősz folyamán volt, októberben 106 fajt lehetett kimutatni. Minnesota államban a gabonatermesztés egyik központjában vizsgált meg FRIED (1940) 659 fácán gyomortartalmat, s a növényi hányadot éves viszonylatban 96,0%-nak találta. A csigák csak májusban (18,5%), a rovarok csupán júliusban és szeptemberben (18,5 illetve 15,5%) értek el jelentős részarányt. SCHICK (1952) Michiganben ugyancsak mezőgazdasági környezetben vizsgálta a csibék (3 14 hetes) állati táplálékát és azt találta, hogy főként Heteropterakat (12%), Coleopterakat(9%) és Hymenopterakat(67%) fogyasztottak. Emellett Dipterak (1%), Homopterak (3%), Orthopterak (1%), Lepidopterak (3%), Ephemeropterak (1%) és Arachnoideak (3%) szerepeltek a táplálékban. WHITMORE ET AL. (1986) kéthetes fácáncsibék rovarválogatását vizsgálták kísérleti körülmények között réti perjéről (Poa pratensis), zabbal elegyes sárga somkóróról (Melilotus officinalis), valamint elegyetlen sárga somkóróról gyűjtött élő rovarok felkínálásával. A csibék a legnagyobb méretű rovarokat válogatták ki, amelyeket még le tudtak nyelni. 3 mm-nél kisebb rovarokat ritkán fogyasztottak el, még akkor is, ha kevés nagyobb rovar állt a rendelkezésükre. Az ugyanazon nagyságrendhez tartozó különböző fajokat nem mindig azonos rangsorolás szerint fogyasztották, hanem attól függően, hogy a csibék számára elfogadható fajok közül éppen melyek álltak rendelkezésre. Összefoglalva a korántsem teljességre törekvő bemutatást, elmondható, hogyaz állati eredetű táplálék főként a csibék első 4 élethetében bír kizárólagos jelentőséggel. Az első héten a kisméretű, puha vázú ízeltlábúak fontosak a számukra, második héttől már a kitinvázas rovarokat is felveszik, sőt a normális táplálkozási stratégiának megfelelően lehetőleg minél nagyobb példányokat fogyasztanak (legkisebb ráfordított energiával legnagyobb táplálékenergia-felvétel). A testszövetek felépítéséhez szükséges fehérjék hiánya magasabb mortalitást okoz, ezért az állati táplálékot limitáló faktornak tekinthetjük Túzok (Otis tarda) A túzok növényi és állati eredetű táplálékának fajspektrumát az egész area területére vonatkozóan FARAGÓ (1985) dolgozta fel. Az Otis tarda tarda alfaj addig ismert valamennyi publikációja alapján 114 növényi és 155 állati taxont mutatott ki a túzok táplálékában. Az állati tápláléknemek közül magasan a Coleopterakdomináltak (a taxonok 61,93%-a). Fontosak még az Orthopterak, a Lepidoptera hernyók, a madarak (Aves) fiókái és a kisemlősök (Mammalia). A taxonok zömét azonban kétségtelenül az Arthropodakadják. Magyarországon a túzok korábban vadászható faj volt, ennek ellenére részletes bromatológiai vizsgálat nem készült. STERBETZ (1977)listaszerűen felsorolt ugyan 16 gyomortartalmat, de elemzést nem adott. Ezen adatok alapján külön-külön értékelhető az állati és növényi komponens, de a két frakciónak egymáshoz viszonyított aránya, tömegadatok hiányában nem elemezhető. A minták eloszlása csak a tavaszi (vadászidény) és részben az őszi (elhullott madarak) táplálékra enged következtetni. A tavaszi időszakban (április-május) vegyes táplálkozású a túzok. Termesztett növények (búza, repce, napraforgó) zöld részei és magjai egyaránt előfordulnak táplálékában. Az ízeltlábúak aktivitásának növekedésével főleg május hónapban megnő a kimutatható rendszertani egységek száma (15 taxon), sajnos az, hogy ez a táplálék tömegében szemben a növényi résszel mit jelent, nem ismeretes. Az Arthropoda-táplálékzömét a Coleopterakképviselték (82,01%), az Orthopterakjelentősége kisebb (16,67%) volt, Heteropterakés Dermatopterakcsak alkalmilag fordultak elő (1,19 és 0,13%). A családok sorrendjét a Cerambycidae vezeti (46,83%), a Scarabaeidae (19,97%) és a Gryllidae (16,54%) előtt. A nyári táplálékra gyomortartalmak híján csak a környezet változásából, s részben külföldi adatok alapján következtethetünk. A zöld növényi részek jelentős részének eltűnése (termények beérése, a gyepek kiégése stb.) miatt valószínűleg növekszik az állati eredetű táplálék Magyarországon is. Az őszi időszakban a túzok dominánsan már növényekkel, gabonafélék elhullott magvaival, zöld növényi részekkel, vetések zsenge hajtásaival, s főként repcelevéllel táplálkozott. Nyomokban szerepelt csak állati eredetű komponens étrendjében. A téli időszakban Magyarországon a túzok, ha teheti, repcén telel át. Emellett az őszi időszakban ismertetett növényféleségek továbbra is szerepelnek étlapján (17. táblázat). 65

78 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye 17. táblázat - A túzok táplálékának megoszlása Magyarországon 16 gyomorvizsgálat alapján (STERBETZ, 1977 nyomán FARAGÓ, 1990a) Táplálék Április (n =5) pld Fr % Május (n =8) Fr pld % Szeptember (n = 1) pld Fr % November (n = 1) pld Fr % Dátum? pld (n = ) Fr % Össze s pld (n = 16) Fr % Gastropoda héjtörmelék 12, 5 t 6,25 Forficula spp. 12, 5 1 6,25 Gryllus spp. 12, t 6,25 Tettigonia spp. 12, 5 Eurygaster spp. 12, 5 1 6, t 6,25 Zabrus tenebrioides 19 + t t 37, t 50,00 Opatrum sabuéosum , ,75 Scarabaeidae t 25, t 12,50 Melolontha melolontha 28 + t 37, t 18,75 Amphimallom spp. 1 12, 5 1 6,25 Anomala vitis 1 12, 5 1 6,25 Dorcadion aethiops 23 + t 12, t 6,25 Dorcadion fulvum t 37, t 18,75 Leptinotarsa decemlineata t 25, t 18,75 Muridae spp. csont szőr t 37, 5 t 25,00 66

79 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Állati eredetű táplálék 24 + t t t Brassica napus levél t 40 t 100 t 100 t 100 t 31,25 Helianthus annuus mag 6 25, ,50 Gramineae t 40 t 37, 5 t 50,00 Festuca spp. t 12,5 t 6,25 Tritucum aestivum mag t 12, t 12,50 Indet. gyommaf t 100 t 6,25 Növényi eredetű táplálék t 6 + t t 228+t t 234+t Spanyolországban PALACIOS ET AL. (1975) végezték az első vizsgálatokat 51 gyomor elemzése alapján (43 tavaszi, 2 nyári, 1 őszi, 4 téli és 1 ismeretlen). A tavaszi táplálék térfogatának 90,2%-a volt növényi és 9,8%-a állati eredetű. A növényi táplálék zömét a Compositae (51,3%), a Fabaceae (11,4%), a Cruciferae (11,4%) és a Gramineae (9,3%) családok képviselték. Az Arthropoda-táplálék rendenkénti, illetve családonkénti megoszlását a 18. táblázat mutatja, abszolút dominánsak a Coleopterakvoltak 95,50%-kal. Ennek megfelelően a táplálék zöme a Scarabaeidae, Curculionidae, Tenebrionidae és Meloidae családból került ki. A nyári táplálékban a zöld növényi részek jelentősége csökkent, előtérbe kerültek az ízeltlábúak (Mantidae, Orthoptera) és a gabonafélék magvai. Érdemes megemlíteni, hogy ebben az időszakban a hangyáknak (Formicidae, Hymenoptera) is nagyszerepük volt. Az őszi aspektusban a nyárihoz képest lényegi eltérést nem lehetett kimutatni, de emelkedett a kultúrnövények magvainak fogyasztása, míg az Orthopterak (Locustidae, Gryllidae) és a Hymenopterak (Formicidae) aránya változatlan volt. A téli időszakban a tavaszihoz hasonlóan a zöld növényi részek domináltak, az állati táplálék szinte teljesen hiányzott. Az újabb vizsgálatokat gyomrok és ürülék elemzésével Cuenca del Dueroban LUCIO (1985) végezte. A tavaszi időszakban megvizsgált gyomrokban (n = 9) az állati eredetű táplálék zöme Coleoptera (97,16%), azon belül főként Tenebrionidae, Meloidae és Chrysomelidae, illetve Heteroptera volt. A nyári időszakban gyűjtött ürülékekből a Coleopterak, Hymenopterakés Heteropterakvoltak kimutathatók 20 47% közötti gyakorisággal, télen viszont csak minden tizedik ürülékben lehetett Arthropodarabukkanni. 18. táblázat - A spanyol túzokok állati táplálékának rendenkénti, illetve családok közti megoszlása az összrovarszám %-ában a tavaszi aspektusban (PALACIOS ET AL., 1975) Taxon % Coleoptera 95,50 Orthoptera 2,89 Lepidoptera Hymenoptera 1,39 Diptera 0,09 67

80 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Egyéb 0,13 Scarebaeidae 33,60 Curculionidae 29,50 Tenebrionidae 15,25 Meloidaw 14,35 Tettigoniidae 2,59 Dasytidae 1,69 Lepidoptera hernyó 1,39 Chrysomelidae 0,39 Elateridae Carabidae Staphylionidae Locustidae 0,09 Buprestidae Gryllidae Gryllotalpidae Egyéb 1,15 Mértékadó vizsgálatokat végeztek az egykori Szovjetunióban (RJABOV ÉS IVANOVA, 1971) adult (n = 25) és juvenilis (n = 12) madarak gyomortartalom elemzésével (19. táblázat). A felsorolt taxonok alatt 25 növényfaj, 2-2 madár- és emlősfaj, 1-1 kétéltű és hüllő, 2 pók és több mint 50 rovarfaj szerepel. Egy gyomorban általában 2-3 faj dominált és átlagosan 25 állategyed jutott. A vizsgálat nagy értéke, hogy a tömegviszonyokat is megadta. Eszerint az idősebb madaraknál az állati és növényi táplálék viszonya 37,8 : 62,2 tömeg%, míg a fiatal madaraknál 96,5 : 3,5 tömeg%. Amíg az idősebb túzokok táplálékának csak 34,5%-át tették ki az Arthropodak, addig ez az arány a fiatalok esetében 60,2% volt. Érdekes, hogy a fiatal madarak viszonylag magas tömegarányban fogyasztottak madárfiókákat (26,2 tömeg%). Másik nagy értéke a vizsgálatnak, hogy a nyári időszakra vonatkoztatva is vannak vizsgálati eredményeik (20. táblázat). Kimutatták, hogy májustól augusztusig a túzok fokozatosan áttért a rovartáplálékra. Ennek egyik oka, hogy a természetben több lesz a rovar és kevesebb a zöld növény, másrészt pedig a vonulás előtt (a vizsgált területen rendszeres vonuló madár a túzok) a szervezetnek fehérjét és zsírt kell felhalmoznia. Érdekes ugyanakkor az a megállapítás, hogy a tápérték növekedésével csökkent a gyomor telítettségi foka. A túzoknak azt a képességét, hogy tehát a táplálék elégtelen minőségét mennyiséggel tudja pótolni, pozitív adaptációs képességnek tekintik a szerzők. Ha a madár csekély energiaértékű táplálékot fogyaszt (növények), abból nagy mennyiséget eszik meg. Nagy tápértékű táplálékból viszont mértékletesen fogyaszt. A vegyes táplálkozás lehetővé teszi, hogy szükség esetén a túzok átálljon egyik tápláléknemről a másikra, s ezt képes is gyorsan megtenni. A tápláléknak elsősorban a fehérjeszintézisben van nagy szerepe. A túzok állati tápláléka 13-30%, növényi tápláléka 3,5 5,3% fehérjét tartalmaz. Az életkorral a testtömegegységre eső fehérjefogyasztás csökken, a növekedés befejeztével a fehérjefelhalmozás csaknem megszűnik, a felnőtt állatoknál nitrogénegyensúly áll elő. Megfigyelhető, hogy az együtt táplálkozó különböző korú madarak közül a fiatalok az állati, az idősebbek a növényi táplálékot részesítik előnyben. E táplálékok változatos összetétele a fehérjeszintézishez szükséges valamennyi aminosavat tartalmazza. 68

81 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye 19. táblázat - A túzok táplálékának összetevői Kazahsztánban (RJABOV ÉS IVANOVA, 1971) Adultus (n = 25) Juvenilis (n = 12) Tápláléknemek gyakoriság (%) tömeg (%) gyakoriság (%) tömeg (%) Állati táplálék 48,9 37,8 62,3 96,5 Mammalia 3,1 1,3 Aves 7,0 26,2 Reptilia 4,5 1,5 14,1 10,1 Amphibia 1,5 0,5 Arachniodea 3,1 0,1 Insecta 36,7 34,4 42,1 60,2 Mantidea 4,5 2,8 3,5 6,6 Orthoptera 8,3 8,8 10,5 18,6 Tettigoniidae 4,8 5,6 4,5 8,0 Acrididae 3,5 3,2 6,0 10,6 Coleoptera 17,2 18,6 19,3 32,0 Carabidae 2,9 7,2 3,5 15,9 Tenebrionidae 4,4 7,1 7,9 8,4 Chrysomelidae 1,9 0,2 2,6 1,7 Curculionidae 5,4 3,9 2,6 3,3 Egyéb Coleoptera 2,6 0,2 2,7 2,7 Lepidoptera 2,2 4,2 3,5 2,2 Egyéb Insecta 4,5 0,1 5,3 0,8 Növényi táplálék 51,1 62,2 36,8 3,5 Gramineae 7,5 0,8 7,4 0,1 Rosaceae 2,5 3,8 7,3 0,1 Compositae 25,0 42,4 14,7 3,3 69

82 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Salicaceae 1,2 2,9 3,7 Egyéb növények 14,9 12,3 3,7 0,1 Mechanikai rész 48,9 5,8 48,9 5,8 20. táblázat - A túzok táplálékkomponenseinek arányváltozása május augusztus időszakban Kazahsztánban (RJABOV ÉS IVANOVA, 1971) Tápláléknemek Május Június Július Augusztus Állati komponensek 11,6 14,3 32,5 79,9 Mammalia 1,3 2,6 Reptilia 3,2 3,5 Amphibia 3,0 Arachniodea 0,2 Insecta 5,4 10,8 31,0 77,3 Mantidea 0,6 8,2 Orthoptera 14,4 9,5 Tettigoniidae 9,6 5,1 Acrididae 4,8 4,4 Coleoptera 5,4 10,8 16,0 56,7 Carabidae 0,6 27,5 Tenebrionidae 3,3 8,3 10,0 3,7 Chrysomelidae 1,0 1,0 Curculionidae 1,1 0,5 3,2 8,0 Egyéb Coleoptera 1,0 2,2 17,5 Lepidoptera 2,9 Növényi komponensek 88,4 67,5 20,1 Gramineae 1,5 2,9 1,0 Rosaceae 17,1 Compositae 65,5 82,2 48,0 14,9 70

83 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Salicaceae 6,3 Egyéb növények 4,3 12,2 5,2 Összefoglalva megállapítható, hogy a fiatal túzokok táplálékában az állati, idősebbekében a növényi táplálék dominál. A táplálék összetétele feltehetően nem a válogatással, hanem a táplálék bőségének, hozzáférhetőségének változásával, illetve a szervezet állati táplálék iránti igényével függ össze. Az állati táplálékban a rovarok (Insecta) dominálnak. Hogy azon belül mely taxonoké a döntő szerep, az az area egyes területein eltérő lehet, de a Coleopterakés Orthopterakmindenütt az első helyen állnak. Az Ibériai-félszigeten élő túzokok zsákmányában kevésbé játszanak szerepet a Vertebratak, mint az északabbra élő populációkéban. Az adult túzokok májustól augusztusig tartó táplálékváltását, az állati táplálék előtérbe kerülését a környezet teszi lehetővé, ez egyúttal biztosíték arra, hogy a madarak felkészülnek a télre, az area keleti felén a vonulásra. Az állati eredetű táplálék fogyasztásának növekvő igényét befolyásolja az is, hogy a túzok nyáron teljes vedlésen esik át, s az új tollazat létrehozása jelentős mennyiségű fehérjét igényel A szárnyasvad összegző értékelése A három szárnyasvadfaj táplálkozás vizsgálatainak ismeretében megtehetjük már az általános következtetéseket. Értékelésünket az elmondottak alapján célszerű arra az időszakra megadni, amikor rendelkezésre áll a potenciális Arthropoda táplálékbázis, azaz az április és augusztus közötti idényre (21. táblázat). 21. táblázat - Az állati eredetű, az Arthropoda- és a Coleoptera-táplálék aránya (%) a szárnyasvadfajok adult egyedeinek április augusztus időszakban, illetve fiókakorban kimutatott táplálékában (FARAGÓ, 1990a) Adultus Juvenilis Faj Állati eredetű Arthropod a Coleoptera Állati eredetű Arthropod a Coleoptera Fogoly Fácán Túzok Az idős madarak esetében ezen időszakban inkább zoofágnak tekinthető a túzok, viszonylag szerény tavaszi értékről (10%) indulva augusztusra elérheti a 80%-ot. Vegyes táplálkozásúnak tekinthető a növényi hányad szerény fölényével a fogoly. A növényi hányad az area egyes részein nagyobb arányt is elérhet, azaz a táplálkozás fitofág jelleget is mutathat. Inkább fitofágnak tartjuk ezen időszakban a fácánt, hiszen maximum 3 13%-nyi az állati rész táplálékában. Fiókakorban magas az állati táplálék részaránya a fogoly és a túzok esetében, de e két faj között is van különbség. A fogoly életének 5-8. hete között lassan áttér a növényfogyasztásra, a túzok viszont (testméretei és az idős madarak nyári növekvő rovartápláléka miatt) tartósan zoofág marad. A fácánnál csibekorban is látszik a későbbi fitofág jelleg, már életük első heteiben is mintegy ötödrésznyi növényi hányad van a táplálékukban. A 21. táblázat jól szemlélteti, hogy az állati táplálékot döntően az Arthropodakjelentik, s azon belül a Coleopterakszerepe a meghatározó. Fiatal korban, azon belül is az első élethetekben azonban több fajnál más rendszertani egységekhez tartozó fajok is dominálhatnak a táplálékban, elsősorban a hangyák (Formicidae, Hymenoptera) Mezei nyúl (Lepus europaeus) A mezei nyúl növényevő állat, táplálékában mind lágyszárú, mind fásszárú növények részei megtalálhatók, igaz eltérő arányban. BRÜLL (1973 idézi SCHNEIDER, 1978) egy németországi vizsgálat alapján mutatta be a mezei nyúl táplálékspektrumát (idézi KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985) (22. táblázat, 33. ábra). A vizsgálatok azt 71

84 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye mutatták, hogy 77 növényfajjal táplálkozott a mezei nyúl (a legfontosabb 35 fajt mutatja be a 33. ábra 3 vizsgálati területen, aspektusonként). A táplálékban, főként az őszi-téli és tavaszi időszakban domináltak az egyszikűek (pázsitfűfélék), közöttük télen akár 80%-ot is elérhetett a termesztett gabonák részesedése. ZÖRNER (1981) az egykori NDK területén végzett táplálkozásvizsgálatokat. Kimutatta, hogy éves viszonylatban a zöld növényi részek (90,1%-ban), fás részek és fakéreg 1,6%-ban, száraz növények 3,7%-ban, gumók 2,2%-ban, gyümölcsök 0,5%-ban, magvak (gabona, kukorica) 1,7%-ban vannak jelen a nyúl étlapján. Az egyes komponensek havi gyakoriságát a 34. ábra mutatja. 22. táblázat - A mezei nyúl tápnövényei és azok értékszámai (BRÜLL, 1973 után KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985) Monocotyledonopsida Egyszikű növények Értékszám A leggyakoribb legelés hónapjai Agropyron repens tarackbúza 4 I XII. Agrostis gigantea óriási tippan 2 I XII. Agrostis stolonifera fehér tippan 3 I XII. Agrostis capillaris cérnatippan 3 I XII. Alopecurus geniculatus gombos ecsetpázsit?? Alopecurus pratensis réti ecsetpázsit 7 I XII. Anthoxanthum odotatum borjúpázsit 2 virágzáskor Arrhenatherum elatius franciaperje 4 I XII. Avena sativa zab 6 I XII. Bromus inermis árva rozsnok 1 ritkán Bromus mollis puha rozsnok 4 X V. Calamagrostis epigeios siskanádtippan 2? Cynosurus cristatus taréjos cincor 4 I XII. Dactylis glomerata csomós ebír 3 I XII. Deschampsia caespitosa gyepes sédbúza 1 I XII. Festuca arundinacea nádképű csenkesz 1 I XII. Festuca gigantea óriás csenkesz 1 ritkán Festuca pratensis réti csenkesz 7 I XII. Festuca rubra veres csenkesz 8 I XII. Holcus lanatus pelyhes selyemperje 3 I XII. 72

85 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Hordeum vulgare négysoros árpa 6 XI V. Juncus spp. szittyófajok 2 XII II. Lolium perenne angolperje 6 I XII. Lolium multiflorum olaszperje 6 I XII. Phalaroides arundinacea pántlikafű 3 I XII. Phleum pratense mezei komócsin 7 I XII. Poa annua egynyári perje 7 I XII. Poa pratensis réti perje 8 I XII. Poa trivialis sovány perje 6 I XII. Sieglingia decumbens háromfogfű 1? Secale cereale rozs 6 XI VIII. Trisetum flavescens aranyzab 7?? Triticum aestivum búza 6 XI V. Zea mays kukorica 1 V VI. Dicotyledonopsida Kétszikű növények Értékszám A leggyakoribb legelés hónapjai Achillea millefolium közönséges cickafark 6 IV X. Anthriscus sylvestris erdei turbolya 0 Bellis perennis százszorszép 6 III-XI. Calluna vulgaris csarab 2 XII-II. Capsella bursa-pastoris pásztortáska 4 Cerastium spp. madárhúrfajok 1 2? Cardamine pratensis réti kakukktorma 1 XI-III. Chrysanthemum leucanthemum réti margitvirág 1 VII X. Cirsium oleraceum halovány aszat 2? Crataegus spp. (termés) galagonyafaj 7 Daucus carota murok 6 I XII. 73

86 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Epilobium angustifolium füzike 2 Euphorbia spp. kutyatejfaj 1? Fragaria spp szamócafaj 4 IX X. Glechoma hederacea kerek repkény 0 Hieracium pilosella ezüstös hölgymál 1? Leontodon autumnalis őszi oroszlánfog 5 IX X. Lychnis flos-cuculi réti kakukkszegfű 0? Medicago spp. lucerna 3 V VII. (VIII.) Melilotus spp somkórófaj 2 V VII. (VIII.) Mentha spp. mentafaj 0? Plantago lanceolata lándzsás útifű 4 IV XI. Plygonum spp. keserűfűfaj 3 IV XI. (gyüm.) Polygonum hydropiper borsos keserűfűfaj 0 Poten tilla anserina libapimpó? Ranunculus repens kúszó boglárka Rumex acetosa mezei sóska?? Rumex acetosella juhsóska 1? Sinapis arvensis vadrepce 4 X II. Solanum tuberosum (gumó) burgonya 4 XI III. Stellaria media tyúkhúr 4 I XII. Taraxacum officinale pongyola pitypang 8 I XII. Trifolium arvense tarlóhere Trifolium campestre mezei here 6 V X. Trifolium dubium apró here 6 V X. Trifolium hybridum korcs here 7 V X. Trifolium incarnatum bíbor here 8 V X. (XI XII.) Trifolium medium erdei here 7 V X. 74

87 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Trifolium pratense réti here 8 V X. Trifolium repens fehér here 8 V X. (XI XII. Vicia angustifolia vetési bükköny 2 V VIII. Vicia cracca kaszanyűgbükköny 2 V VIII. Vicia hirsuta borzas bükköny 2 V VIII. Vicia sepium gyepűbükköny 2 V VIII. Viola tricolor háromszínű árvácska 2 I XII. Értékszám: ( 1) 8-ig: a táplálóérték jelzőszáma 1: mérgező növény 33. ábra - A mezei nyúl táplálékában előforduló legfontosabb 35 növényfaj Schleswig- Holstein 3 élőhelyén, aspektusonként (BRÜLL, 1976) 75

88 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye 76

89 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye 34. ábra - A különböző táplálékkomponensek átlagos gyakorisága a havonta vizsgált mezei nyúl gyomortartalmakban (ZÖRNER, 1981) HOMOLKA (1983) dél-morva vizsgálatai ugyancsak mezőgazdasági területeken folytak, alföldi és magasföldi régiókban. Sík vidéken a lágyszárú zöld növényi részeket (beleértve a termesztett fajokat) találta a legfontosabbnak 57 93%-kal. Ezt követték a magvak és termések 11 23%-kal, főként augusztustól januárig. Növények föld alatti részei (cukorrépa gyökere) 21%-ban a téli hónapokban voltak jelen a táplálékban. Kérget és hajtást csak a téli időszakban fogyasztottak 3 5%-ban. A magasabb fekvésű területeken a zöld növényi részek 53 85%-ot tettek ki a táplálékban. A magvak és termések csak a nyár második felében érték el a 20%-ot. A kéreg és hajtás csak télen volt számottevő táplálékuk, 10 21%-kal, hasonlóan a fenyőfélék tűleveleihez (12 15%). Hazai vizsgálatok ugyancsak intenzíven művelt alföldi területről állnak rendelkezésre, november hónapból (DEMETER ÉS MÁTRAI, 1988). Nem találtak különbséget sem a gyomortartalom tömeg, sem a táplálékösszetétel tekintetében a bak és a nőstény, illetőleg az adult és juvenilis példányok között. Legfontosabb táplálékkomponensek az egyszikű kultúrnövények, illetve a gyomok, mint az őszi búza (45,3%), Agropyron repens (10,0%), Poa spp. (6,6%), illetve a lucerna (19,5%) voltak. Kívülük néhány gyom (Cirsium arvense, Koeleria gracilis, Chaenopodium album, Erigeron canadensis), magvak (7,1%), kéreg (1,1%), s kis mennyiségben keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia 0,01%) fordult elő gyomrukban. A preferencia indexek alapján (PI = táplálékban előforduló fajok/területen előforduló növényfajok) a lucernát feltűnően előnyben részesítették Őz (Capreolus capreolus) A mezei őz táplálkozásával igen mostohán bánt a vadbiológia tudománya. Hazai vizsgálat egyáltalán nincs publikálva, s más országból sem sok. Az egykori NDK területén KNORR (idézi STUBBE ÉS PASSARGE, 1980) végzett vizsgálatokat egy olyan területen, ahol a gabona területaránya 50,3%, egyéb termesztett növények termőterülete 49%, a fás vegetációé 0,7% volt. Az évszakonkénti fő tápláléknövényeket, kultúrnövény, gyomnövény, fás szárú növény bontásban az alábbiakban adta meg (23. táblázat). 23. táblázat - Az őz szezononkénti legfontosabb tápnövényei Kelet-Németországban (KNORR nyomán STUBBE ÉS PASSARGE, 1980) 77

90 A mezei élettérben élő vadfajok környezetigénye Évszak Kultúrnövény Gyomnövény Fás szárú növény Tavasz rozs lucerna takarmányborsó tyúkhúr tarackbúza bodza szeder Nyár rozs vörös here takarmányborsó tyúkhúr tarackbúza akác erdeifenyő bodza Ősz rozs vörös here búza fehér here medvetalp tyúkhúr tarackbúza kökény szeder fűz bodza Tél rozs vörös here árpa tyúkhúr sás kökény cseresznye erdeifenyő Lengyelországban KAŁUZIŃSKI (1982) 125, vadászidényben elejtett mezei őz gyomortartalom-vizsgálatából 85 növényfaj jelenlétét mutatta ki, de közülük csak 6 volt kedvelt, s ezáltal alapvető fontosságú. E fajok tették ki éves szinten az elfogyasztott fitomassza 66%-át, de pl. nyáron 97%-ot, télen 74%-ot jelentett. A legintenzívebben fogyasztott növény a rozs volt (22%). Számításai szerint a teljes őzpopuláció a termesztett növények (rozs, repce, lucerna) fitomasszájának 1%-át fogyasztotta el a vegetációs időszakon kívüli periódusban. Az őzet válogatós állatnak ismerjük, ami látható a fogyasztott növényfajok nagy számából is. Ugyanakkor az is látható, hogy igazából a táplálék alapját a tömegesen jelenlévő kultúr-, gyom- és fásszárú növények képezték. Valószínűleg emiatt nem okozott akkora gondot az élőhely változása az őz számára, mint azt más mezei fajoknál tapasztaltuk, hiszen állományai mindenütt növekedtek. Megtartásához, kondíciójának, trófeaminőségének és a terület eltartóképességének növeléséhez azonban mindenképpen a magas tápnövénydiverzitás szükséges. 78

91 4. fejezet - Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A mezei környezetben élő vadfajok bonyolult környezeti rendszer(ek)nek a tagjai, annak ellenére, hogy e rendszerek művi jellegükből adódóan egyszerűbbek a természetes ökoszisztémáknál. E környezet egymással szemben működő, szabályozó-kiegyenlítő tényezőit, faktorainak hatásait csak elkülönítve lehet jól tanulmányozni. Az állatfajok rendelkeznek bizonyos adaptációs képességgel, mely lehetővé teszi számukra, hogy a környezet hatótényezői közül a számukra szükségeseket hasznosítsák, a közömböseket eltűrjék, a károsakat pedig elkerüljék. Az élőhely-gazdálkodásnak éppen az a feladata, hogy megnövelje azon hatótényezők számát, melyeket a segíteni kívánt faj (csoport) közvetlenül vagy közvetve hasznosítani tud. A közép-európai agrárkörnyezetben élő vadfajok populációsűrűségét a termékenység és a halandóság egymással szemben működő faktorai, illetve a be- és elvándorlás szabják meg. Ezen környezeti rendszer egyszerűsített az említett fő hatótényezőkre összpontosító modelljét PANEK (1988) alapján mutatjuk be (35. ábra). Ez a modell külön nem jeleníti meg a vadászati hasznosítás tényét, mely halandósági tényezőként szerepel, mivel nem minden faj esetében és nem minden területen meghatározó (pl. fogoly, túzok). A bemutatott valamennyi faktor közvetlenül is hathat a vadpopuláció(k)ra, de szerepük növekszik azáltal, hogy más tényezők megnyilvánulását erősítik vagy gyengítik. 35. ábra - Vadpopulációkra ható környezeti tényezők agrár-ökoszisztémákban (PANEK, 1988) 79

92 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Az élettelen (abiotikus) tényezők közül Közép-Európában a klímafaktornak alapvető szerepe van. Közvetlenül szabályozza a mortalitást, illetve az elvándorlást, közvetetten a habitat struktúráját és a táplálékforrást, ezen keresztül a habitathasználatot és -választást. Az agrár-ökoszisztémák mesterségesen fenntartott ökológiai rendszerek, létüket a célirányos emberi tevékenység, az antropogén tényezők határozzák meg. Ez indokolja, hogy az élő környezeti tényezőket megelőzve, s a szokásoknak megfelelően attól elkülönítve tárgyaljuk. A termesztéstechnológiai folyamatok során a populácó(k) termékenységére gyakorolt hatásuk a habitatnak, struktúrájának létrehozásában közvetlen fenntartásán, illetve a táplálékforrás befolyásolásán keresztül pedig közvetett. Élő (biotikus) környezeti faktoroknak tekinthetjük mindenekelőtt azt a közeget (szubsztrátumot), amiben élettevékenységüket a vadfajok kifejtik. A növényzet a habitat producens része hatását a struktúrán át érvényesíti elsősorban. A habitat struktúrája a habitatválasztás egyik közvetlen meghatározója, mely a mikroklímán és a táplálékforráson keresztül közvetetten is kifejti hatását. A táplálékforrás mennyiségi és minőségi mutatói tehát az agrotechnológia és a habitatstruktúra függvényei, melyek adott mikroklimatikus viszonyok között jöttek létre. Az azonos habitatban élő, koegzisztens madár- és emlősfajok ellenségként vagy konkurensként jelennek meg. A populációk sűrűségére elvileg mindkettő hatással lehet, a gyakorlatban azonban többnyire csak a predáció következményei mutathatók ki. A tényezők hatásmechanizmusa és erőssége térben és időben eltérő, amit főként a habitatválasztás határoz meg. Az egyes környezeti tényezőknek, hatásmechanizmusaiknak, azaz a környezet állapotának, továbbá a vadfajok igényeinek, szükségleteinek széles körű ismerete az alapja annak, hogy megfelelő környezetet alakítsunk ki számukra. A természetes környezet alakítása mindig nagy körültekintést kíván. Így van ez azzal a művi környezettel is, melyet agrár-ökoszisztémának hívunk. Igyekeznünk kell e rendszerben minél több természetes elemet fenntartani, illetve a természetszerű hatásmechanizmusokat érvényre juttatni. Beavatkozásunk sohasem mehet az egész rendszer rovására, ellenkezőleg, olyan módszereket kell választanunk, melyek egy-egyfaj segítése, védelme mellett egy egész rendszer stabilitásának növelése irányába hatnak. Minél stabilabb egy rendszer, annál nagyobb esélye van elemeinek a fennmaradásra. A mesterségesen létrehozott és fenntartott rendszerek természetesen nem rendelkeznek megfelelő önszabályozó képességgel, hiszen alapvető céljuk éppen egy-egyelemének túlzott preferálása (azaz a mezőgazdasági termelés). A feladatunk éppen az, hogy ennek fenntartása mellett igyekezzünk olyan rendszert kialakítani, mely megengedi, sőt hasznosítja a rendszer többi elemének működését. Azt, hogy hogyan, s egyáltalán mely faktort segítve, támogatva vagy gyengítve avatkozzunk bele a rendszerbe, ismernünk kell a tényezők hatásmechanizmusait és befolyásolhatóságuk mértékét. Könnyű belátni, hogy pl. közvetlenül nem befolyásolhatjuk a makroklíma alakulását, ugyanakkor a habitat struktúrájának alakításán keresztül tompíthatjuk hatásait, vagy ténylegesen befolyásolhatjuk transzformálódott változatát, a mikroklímát. A habitatstruktúra központi helyet foglal el környezetmodellünkben, hiszen ez az, amit létrehozunk az emberi ténykedés (gazdálkodás) során, s ez az, ami közvetlenül befolyásolja a táplálékforrást. Ha visszagondolunk a fajok igényeit taglaló fejezetekre, pontosan e két tényező az, amely a fajok részéről, mint szükséglet felmerült. Ha tehát e két tényező esetében pozitív következményei vannak beavatkozásunknak, azaz az élőhely-gazdálkodásnak, akkor a segíteni kívánt fajok, s maga a közösség állománysűrűségé(i)nek növelésével azonnal reagálni fog erre. Ellenkező esetben előállhat egy olyan kedvezőtlen állapot, hogyaz említett tényezők paraméterei megközelítik, vagy elérik vadfajaink tűrőképességének határait és korlátozó (limitáló) tényezőkké válnak. Apopuláció denzitásának alakulásával tehát maguk a vadfajok lesznek indikátorai környezetük állapotának, egyúttal munkánk hatékonyságának. A következőkben vázlatosan ismerjük meg az egyes fontos környezeti faktorok hatásmechanizmusait A makro- és mikroklimatikus tényezők szerepe A makroklímának vadállományra gyakorolt szerepét sokan és sokféleképpen vizsgálták. Szárnyasvad (fogoly, fácán, túzok) esetében két kritikus időszakot lehet elkülöníteni. Az egyik a tél, a másik a szaporodási időszak. Az 1928/29-es és 1940/41-es telek hidegei és magas, fagyott hótakakarója érzékeny veszteségeket okozott a fogoly- a túzok-, és a fácánállományban is. A veszteségek elsősorban a Dunántúlon voltak nagyok. A szubatlanti klímahatás általában kedvező a szárnyasvadfajok szempontjából, de a vele járó erős csapadéktöbblet, a magas hó nagy hideggel párosulva táplálékhiányt, az energiaháztartás felborulását és pusztulást okoztak (FARAGÓ, 1986a, 1990b). Mivel a szubkontinentális, pusztai klíma alacsony hóviszonyokkal jár, ezért az Alföldön a pusztulás jóval kisebb mértékű volt, következésképpen az Alföld fogolyállomány-sűrűsége az as és az 1970-es években nem sokban különbözött egymástól. A túzok esetében további komplikációk is felléphetnek. Mivel e fajban latensen él a vonulási ösztön, mely akkor kerülhet felszínre, ha decemberben erős havazással járó hideghullám érkezik a Kárpát-medencébe. Ilyenkor a madárvonulás hagyományos déli, délnyugati útvonalain a mediterráneumba vonul a túzokpopulációk jelentős része. Minél később játszódik le az 80

93 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere említett klimatikus folyamat, annál kisebb az elvonulás intenzitása, februártól pedig nincs elvonulás. Ha ebben az időszakban köszönt be a kemény tél, akkor az állandó fajoknál is tapasztalható elhullásokat észleljük túzokaink esetében is. Ilyen kemény telek legutóbb az 1980-as évek közepén voltak (FARAGÓ, 1990b). A szaporodási időszakban bekövetkező csapadékos periódus a fészkelést, illetve a csibenevelést befolyásolja negatív módon. A tartós esőzések, felhőszakadások a talajon fészkelő madarak fészekaljaiban okozhatnak kárt. A művelt talajok kedvezőbb hidrológiai (vízvezető képesség) tulajdonságai a fészkelés eredményességét segítik elő. A hideg, csapadékos periódusnak kettős hatása van a szárnyasvadfajok csibéire: a hideg-nedves, csapadékos időben a pehelytollak zsírzás hiányában könnyen eláznak, nedvesednek vagy a tollazat egyszerűen nem képes a tökéletes hőregulációra. Az így meghűlt csibék megbetegszenek, legyengülnek, nem tudják követni az anyjukat és elpusztulnak. a nedves, hideg időben a csibék, első 14 életnapjuk során oly fontos ízeltlábúakat ugyancsak nem lelik meg megfelelő mennyiségben, lévén azok változó testhőmérsékletű állatok, s ilyen időjárásban alig mutatnak aktivitást. Az időjárásnak a szaporodási időszakban kifejtett hatására SPITTLER (1988) nyomán a 36. ábrával mutatunk be egy példát, ismertetve egy jó (1959) és egy szélsőségesen rossz (1980) év maximális napi hőmérséklet és csapadék alakulását. Ennek a kétféle időjárás-alakulásnak a hatását a fogolypopulációk változása jól tükrözte. 36. ábra - Egy jó (1959) és egy különlegesen rossz (1980) foglyos év klimatikus viszonyai Németországban (SPITTLER, 1988) 81

94 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 82

95 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A klíma abban a mikrokörnyezetben érezteti mindenkori hatását, ahol a vad tartózkodik: fészkel, táplálkozik, pihen, fiókát nevel. A mezei környezetben fészkelő szárnyasvad szempontjából mint az előbb láttuk, különösen fontos a mikroklíma ismerete és értékelése. A mikroklíma a talaj közeli légnedvesség és léghőmérséklet, továbbá a talajfelszín hőmérséklet révén fejti ki közvetlen hatását. A minimumtörvénynek megfelelően valamennyi komponense fontos, hiszen ha bármelyik elégtelen szinten jelenik meg, az egész rendszer elégtelenné válik, ezért a három mikroklímaelem mindegyike fontos, közöttük sorrendiség nem állapítható meg. Sorba állíthatók viszont az egyes habitatok az ún. mikroklímajósági számok képzése után, mely mutató mindhárom említett mikroklímaelem értékelését tartalmazza (FARAGÓ, 1978, 1981, 1986b). Az értékelés alapkoncepciója szerint azt a habitatot tekintjük mikroklimatikus szempontból kedvezőbbnek, melynek legnagyobb a kiegyenlítettsége, azaz a szélsőségektől leginkább mentes. A vizsgálatok azt mutatták, hogy az agrárhabitatoknak kedvezőbbek az adottságai, mint a természetes habitatokéi. Más tényezők mellett ez okozhatta azt, hogy a madárfajok, köztük a szárnyasvadfajok jelentős része természetes habitatok jelenléte esetén is agrárterületekre telepedett, telepszik. Vonatkozik a fenti megállapítás a fészkelés és a fiókanevelés időszakára egyaránt. Az erre vonatkozó, 10 habitatot értékelő összehasonlító vizsgálat során jelentős eltéréseket tapasztaltunk (37. ábra) ben a LAJTA-Projectben 11 fogolyterritóriumban végeztünk összehasonlító mikroklíma-vizsgálatokat, territóriumonként 5-6 mikrohabitatban (FARAGÓ, 1997a). 37. ábra - Három vizsgált mikroklímaelem középértékeinek sorrendje a szárnyasvad csibenevelése idején a LAJTA-Projectben 1989-ben (FARAGÓ, 1992) 83

96 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A kialakított rangsorokból kiderült, hogy a mikroklímajóság a habitat struktúrájának és a habitat kitettségének a függvénye. Legkedvezőbb mikroklímájúnak, tehát a legkiegyenlítettebbnek a jól strukturált, megfelelő lombkorona- és cserjeszinttel rendelkező erdősávok adódtak, azoknak is rendszerint a keleti, illetve középső területei. Kedvező volt még a mikroklimatikus szempontból a kukorica és a szudánifű is. Az őszi búza, az útpadka, árokpart, ruderália, a repce, a kaszált gyepek és a hagyma, tehát a száraz vagy kis talajborítású habitatok mikroklimatikus viszonyai valamelyest előnytelenebbek voltak, elsősorban a mikroklímaelemek nagy napi ingadozása miatt. Kettő között helyezkedtek el a vadföldek, a magas tarlók és a kaszálatlan gyepek. A fogolycsalád otthonterületén belül több habitattípus jelenléte, azaz a habitatstruktúra diverzitása, a mikroklimatikus viszonyok diverzitásán keresztül is kifejti jótékony hatását. Az otthonterületen belüli lényeges mikroklimatikus különbségek lehetővé teszik a fiókákat vezető fogoly- vagy fácántyúk számára, hogy csibéiket amelyeknek még tökéletlen a hőregulációjuk hideg időben vagy napszakban az otthonterület legmelegebb részébe, kánikulában pedig éppenséggel a leghűvösebb helyre vezesse. Annak, hogy a fészkek, illetőleg a pihenő családok jelentős részét erdősávokban lehet fellelni, feltétlenül mikroklimatikus okai is vannak, hiszen az inkubáció külső feltételei, illetőleg a legkedvezőbb komfortérzetet adó miliő itt a legoptimálisabb. A mezei szőrmésvad esetében a makro- és mikroklímának nincs akkora szerepe, mint azt a szárnyasvadnál tapasztaltuk. A mezei nyúl esetében azt tartja a tapasztalat, hogya nyári-őszi csapadék növeli a nyúlfiak mortalitást, azaz a csapadékhiányos időszak növeli a túlélés esélyét. Ezzel egyetértően nyilatkozott SPITTLER 84

97 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere (1976) és MÖLLER (1976) Németországban végzett vizsgálatok alapján. Ezzel szemben BREŚINSKI (1976) Lengyelországban a csapadéknak a mezei nyúl populációira gyakorolt pozitív hatását emelte ki, azaz a száraz nyarak növelték a mortalitást. E megállapítással egyetértve SCHNEIDER (1978) a következményt az alacsony nedvességtartalmú tápláléknak a reprodukcióra kifejtett negatív hatásával magyarázza. SCHNEIDER (1978) a csapadékos tavaszt a párzás megzavarása, illetőleg a paraziták elszaporodásának lehetősége miatt tartja veszélyesnek. Őz esetében a kemény telek vezetnek elhullásokhoz, főként akkor, ha a telet megelőző felkészülési időszakban tartalék tápanyag felhalmozásra az egyedeknek nincs módjuk. Ez két esetben következhet be, vagy azért, mert a terület eltartóképessége kicsi, vagy mert az állománysűrűség túl nagy. Átlagosnál magasabb gidaveszteségek is előfordulhatnak, ha a nagyragadozók hiányában, vagy a szakszerű selejtezés elmulasztása következtében sok, életképtelen az évi egyed marad a populációban. Ezek az egyedek az első nagyobb hideggel annyira legyengülnek, hogy elpusztulnak. Magas állománysűrűség mellett kemény teleken relatív táplálékhiány is felléphet, nem csoda hát, ha az elhullás téli gyakorisága magas állománysűrűség mellett magasabb, mint alacsonyabb denzitású populációkban, azaz sűrűségfüggő (STUBBE ÉS PASSARGE 1980) (38. ábra). 38. ábra - Az állománysűrűség és a téli elhullás közti összefüggés (STUBBE ÉS PASSARGE, 1980) Az ízeltlábú táplálékforrás-kínálat szerepe Ez a kérdés természetesen csak a szárnyasvadfajokra vonatkozik, hiszen e fajok fogyasztanak ízeltlábúakat fióka, illetve adult korban egyaránt. A rendelkezésükre álló állati eredetű táplálék mennyisége rendkívül fontos, hiszen egyrészt meghatározza a táplálék keresési idejét, másrészt limitáló faktorként hiánya a mortalitást. Előbbire jó példát adott RANDS (1986, idézi POTTS, 1986) (39. ábra) akkor, amikor kimutatta egy vegyszerezett (a) és egy vegyszermentes szegéllyel ellátott (b) tavaszi árpa táblán kelt fogolycsalád otthonterületének nagyságát, azaz azt a különbséget, ami a táplálékellátottság differenciájából fakadó aktivitás szükségszerű eltéréséből adódott. A táplálékforrás mennyisége és minősége a csibék túlélésében tükröződik vissza. Minél magasabb a preferált táplálékállatok sűrűsége, annál kisebb a mortalitás, annál sikeresebb a túlélés (40. ábra). 39. ábra - Két fogolycsalád otthonterületének nagysága a kelés utáni 3 hétben a) a költés egy 11,8 ha-os tavasziárpa-táblán volt, amelynek szegélyét nem vegyszerezték, b) a költés egy vegyszerezett, 8,8 ha-os tavasziárpa-táblán volt (RANDS, 1986 idézi POTTS, 1986) 85

98 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 40. ábra - Az éves csibemortalitás és a június 3. hetében meghatározott preferált rovarsűrűség közti összefüggés, Sussex (POTTS, 1986) A táplálékszerző madárra az optimális táplálkozási stratégia jellemző. Ezen azt értjük, hogy a táplálékkeresés során a legkisebb energiaveszteségnek kell a legnagyobb energiafelvételt biztosítania. A madár táplálékkereső tevékenységét egy belső térben és időben folyton változó, átalakuló minta, kutatási kép (search image) határozza meg. Az élelmet kereső madár elsődleges célja minden esetben a hatékonyság, ezért e cél bármikor felülbírálhatja a kutatási képet. A kezelési idő és a táplálékméret ugyancsak szoros összefüggésben vannak egymással, ha több energiát kell a táplálék manipulálására fordítani, mint amit a nagysággal járó többlet megér, akkor ez a tápláléknem mellőzendő. Ezért nem törekszenek a madarak az általuk felvehető legnagyobb méretű táplálék fogyasztására. A fajok nagy hányadának adaptivitására jellemző, hogy amikor a jól hasznosítható zsákmány aránya a forráskészletben csökken, a madár széles spektrumban felszed mindent, ami elérhető. Bizonyos, hogy energetikai szempontok mellett, pl. fiziológiai vagy íztényezők is befolyásolják a táplálékfelvételt (SASVÁRI, 1986). A kérdés az, hogy vajon rendelkezésre áll-e Magyarországon a mezei szárnyasvad számára a megfelelő állati eredetű táplálék, s milyen annak tér-idő mintázata? Magyarország mintegy 10 helyén, több éven keresztül végzett vizsgálatok eredményeit (41. ábra) összegezve (FARAGÓ, 1992) az alábbiakat mondhatjuk el: 86

99 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 1. A táplálékforrás-készletet igazán jellemző tömeg- és energiaviszonyok az agrárhabitatok feltétlen előnyét, kedvezőbb voltát igazolták. 2. Az egyes habitatok táplálékkínálata a szaporodási időszakban részint biológiai (az egyes taxonok évszakos dinamikája), részint termesztési (kaszálás, aratás) okokból, illetve a növények érésével (zöld fitomassza eltűnése) változik, hullámzást mutat, csökken vagy növekszik. A csökkenés a gabonafélékre és az ősgyepekre, a ciklikus változás a kaszált gyepekre és lucernára jellemző. Növekedést a tavaszi vetésű (árpa, kapások) habitatok esetében tapasztaltunk. 3. Az átlagértékekkel jellemezhetjük ugyan egy terület habitatjai ízeltlábú táplálékforrás-kínálatának egyedszám-, tömeg- és energiaviszonyait, de az aktuális, tényleges állapot ehhez képest hol hiányt, hol többletet mutat. Ha egy esetleges táplálékhiányos periódust kell kimutatnunk, akkor átlagértékek helyett az egyes időszakaszokat is elemezni kell. Ha valamennyi mintát együtt értékeljük, akkor kitűnik, hogy egy habitat adott időszakban nyert értékei esetleg közelebb állnak egy másik habitathoz, mint ugyanazon habitat eltérő időszakban nyert eredményeihez. 4. Mindezek alapján ugyanazon éven belül nem beszélhetünk általában búza, lucerna, gyep stb. kínálta táplálékforrás-jóságról, a táplálékkínálatot adott időszakban kell meghatároznunk és rangsorolnunk. 5. Az sem kétséges, hogy a táplálékforrás-kínálat az ország topográfiailag eltérő helyein is különböző. 6. Ha az ugyanazon helyen több éven át végzett, ugyanazon habitatokat érintő vizsgálatokat értékeljük, további megállapítást tehetünk. Az egymást követő években ugyancsak lényeges különbség adódik ugyanazon habitatok táplálékkínálata között. Ez sok tényezőre vezethető vissza, úgymint: az egyes taxonok többéves dinamikájának alakulására, a vizsgálatot megelőző telek klimatikus viszonyaira, az egyes években eltérő mértékű műtrágya és növényvédőszer-felhasználásra, az elővetemény-növény fajtájára, esetleges technológiai váltásra. 7. Ugyanilyen érdekes képet kapunk (42. ábra), ha azt nézzük, hogy egy-egy táblában, egymást követő években, függetlenül a termesztett növénytől, milyen a táplálékkínálat. Az egyedek, párok területhűségéről korábban már volt szó. A néhány hektáron élő egyedek számára évről évre eltérő táplálékkínálat lesz, akkor is, ha el sem hagyják helyüket. 8. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy bizonyos taxonok, így pl. a hangyák és főként a levéltetvek száma és tömege általában csekély, néhány habitatban pedig különösen alacsony. 41. ábra - Ugyanazon táplálkozóhabitatok kínálta állati eredetű táplálékforrás változása egymást követő években a LAJTA-Projectben ( ) (FARAGÓ, 1992) 87

100 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 42. ábra - Ugyanazon tábla állati eredetű táplálékkínálata egymást követő években a termesztett növények függvényében (Újkér-Kisalföld, ) (FARAGÓ, 1993b) 88

101 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Mindezek az adottságok abba az irányba hatnak, hogy térben és időben az apróvad/szárnyasvad számára akkor lehet biztonságos az élet, ha otthonterületükön belül nem egy, hanem több habitat megtalálható, legyen az évelő, őszi vagy tavaszi vetésű egyéves/egynyári növény. Fokozza a bizonytalanságot, hogy a mezőgazdasági technológiák a növényvédelmi munkák révén eltérő mértékben korlátozzák a táplálékforrás feldúsulását. Ha stabilizálni akarjuk a táplálékellátottságot, akkor a növényvédelmi munkáknak a gazdálkodási területeken részleges átalakítására lehet szükség A növényi táplálékforrás-kínálat szerepe Az egyes vadfajok táplálékspektrumai jól szemléltették, hogy milyen nagy jelentősége van abban a növényeknek bármely fejlődési stádiumukban. A növények szerepe egyszersmind közvetett is azáltal, hogytáplálékul szolgálnak mindazon növényevő ízeltlábúaknak, melyek nélkülük nem lennének jelen, s ugyancsak hiányozna az ezekre épülő teljes tápláléklánc. A növény-diverzitásnak további fontos szerepe van a habitat struktúrájának kialakításában, a terület fedettségének növelésében. A gyomnövények magvai az őszi időszakban játszanak fontos szerepet a szárnyasvad táplálékában. Az egyes habitatok gyomállományait hasonlóan, mint azt az ízeltlábúaknál már tapasztaltuk, rendkívül sok tényező határozza meg. A vizsgálatok azt mutatják (43. ábra), hogy a különböző habitatok gyom fajszáma, borítottsága és diverzitása lényeges eltérést mutat, közöttük gyomfajazonosság olykor egészen kicsi. Ezt a fogyasztók (ízeltlábúak) és különösen a szárnyasvad szempontjából pozitív tényként kell értékelni, hiszen ha egy faj otthonterületén belül legalább két ilyen habitat határos egymással, az azt jelenti, hogy a növényi táplálékkínálat, a fajszámot tekintve %-kal nőhet, az állati eredetű táplálék pedig még nagyobb arányban. 89

102 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 43. ábra - A különböző habitatok gyomállományai fajszám-, borítás- és diverzitásalakulása között a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1993b) A habitatstruktúra szerepe A mezei élettér habitatstruktúrájának történeti alakulásáról, illetve annak az apróvad állományra gyakorolt hatásáról már beszéltünk. E struktúraváltozás természetesen kihatott az egész életközösségre, hiszen eltűntek olyan tájelemek, amelyek a habitatok összetettségén keresztül a magas biodiverzitást, azon belül az állatfajok 90

103 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere sokféleségét biztosították. A struktúrák és a hozzá kötődő fajok sokfélesége közötti kapcsolatot szemlélteti a 44. ábra. A habitatstruktúra leegyszerűsödése az állatfajok jelentős részének eltűnését vonta maga után (BINDER, 1985 idézi DICK, 1990) 44. ábra - A határstruktúra megváltozásának hatása az életközösségre (BINDER, 1985 idézi DICK, 1990) 91

104 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Ugyancsak volt szó a mezei vadfajok területigényéről és habitathasználatáról. A vadfajok területigényének tárgyalásakor megtudtuk, hogy viszonylag kis otthonterületeik vannak, hogy a két szárnyasvad, a fogoly és a fácán szinte kizárólag a táblák (max. 30) méter széles szegélyét használja fészkelésre, továbbá csibéinek nevelése során. Nem volt szó azonban arról, hogy mindezeknek mi az ökológiai magyarázata, illetve hogyan függ össze a környezet kínálata és a vadfajok szükséglete egymással. A szegély alapvetően az a határterület, ahol az egyik terület- vagy földhasználati mód megkezdődik, a másik pedig véget ér. A két terület komplex közösségeinek köszönhetően a találkozási terület rendszerint nem valamiféle élesen meghúzható határvonal, hanem inkább átmeneti zóna, ún. ökoton, ahol a növény- és állatközösségek fokozatosan mennek át egymásba. Az ökotonnak van szélessége, de ez természetesen keskenyebb, mint a csatlakozó területek. Ugyanúgy, ahogy minden életközösségen belül léteznek fontos, sajátos összefüggések, úgy az ökotonokon belül is kialakulhatnak ezek, akár új életközösségek létrehozásával. A szegélyeken létrejövő ezen közösségekre irányul a vadgazdálkodó érdeklődése is (GILES, 1978). Ezek az ökotonok ugyanis gyakorta diverzebb és egyedszámban is gazdagabb élővilágot képesek fenntartani, mint a térben hozzájuk illeszkedő s a hatást létrehozó, életközösségek bármelyike. Az ökotonok tartalmazhatják az egymást átfedő élőlényközösségek mindegyikének jellemző növény- és állatfajait, továbbá olyan fajokat is, melyek kizárólag ebben a zónában élnek. Ezt a jelenséget szegélyhatásnak (edge effect) nevezzük. A különböző habitatigényű vadfajok időszakosan vagy állandóan a szegélyeffektus hatása alá kerülnek. Valamely habitat minősége általában arányos az azt borító növénytakaró összetételének és e komponensek elrendeződésének változatosságával. Ez olyan alapelv, amely általánosságban is érvényes, de különösképpen vonatkoztatható a mezei vadfajokra, melyeknek mint már ismerjük, viszonylag kicsi az otthonterületük. Ott, ahol két vagy több (növénytársulással, -közösséggel jellemezhető) habitattípus találkozik, az eltérő fajspektrumú, fejlettségű/korú növények nem csupán egész éven át tartó fedettséget és választási lehetőséget, de folyamatos táplálékellátást is jelentenek. Egy faj kiesése (pl. rossz terméseredmény) nem érinti olyan súlyosan az állatvilágot, mint azt egy növénytársulás vagy monokultúra esetén sújthatná. A nagyobb diverzitás kielégítheti a szezonálisan változó táplálékigényt is. A szegélyt lineáris fogalomként értelmezzük ugyan (lásd egységnyi területre eső szegélyhossz), de természetesen van szélessége is. Szélességének megállapításához általában az átfedő növényfajok elterjedése jó támpontot ad, de a koncentrálódó vad nyomai és ürüléke is jól tájékoztathatnak (GILES, 1978). A szegélyterületek pl. az erdősávon belül kezdődnek ahol a szomszédos szántóterület hatása véget ér, és addig terjed a szántóföldön ahol az erdősáv befolyása (talajnedvesség-különbség, gyökérkonkurencia, árnyékhatás stb.) már nyilvánvalóan nem érzékelhető. Hasonló hatások alakulhatnak ki fa- és cserjesorok és környezetük, kerítés és szántóföld, szárazföld és vízfelület, vagy egyszerűen két termesztett növény között. A szegélyterület hossza elsősorban a területek alakjától függ. Ugyanazon alapterület esetén egy négyszög alakot szegélyező ökoton hossza cca. 11%-kal több, mintha ugyanezen terület kör alakú lenne. A sávszerű habitatok esetében érhetjük el a maximális ökotonhosszat. A szegélyek összetétele a diverzitásnál komplexebb fogalom, s a növényfajok kapcsolatait is magában foglalja. Gyakorta használják az ún. interszperzió, a közévegyülés fogalmát a szegélyek azon jellegzetességének megnevezésére, mely fontos ahhoz, hogy optimális vadpopulációk alakuljanak ki (GILES, 1978), azaz a magas diverzitás mellett a növények, növénycsoportok elrendeződése segítse elő a vadpopulációk létét. Leginkább az ún. sarokhatás (corner effect) fejezi ki a szegélyek e jellegzetességét. A vadpopulációk (s általában az állatvilág) ott a legbőségesebb, ahol diverz felépítésű, többféle habitat találkozik. Ez a hatás gyakorlatilag az ökotonok egymással történő keresztezésével érhető el. A legtöbb vadászható faj egyedeinek 3 vagy még több habitattípusra van szüksége az otthonterületen belül. A szegélyhatás kialakulása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az azt kialakító paraméterek (főként biotikus tényezők) év közbeni és többéves dinamizmusa következtében ugyanazon szegélyterületen nem azonos a hatásintenzitás. A szegélyhatásnak az apróvad-populációkra gyakorolt konkrét befolyását még kevéssé vizsgálták. Nem tisztázott például, hogy vajon szegélyeffektus fordul-e elő akkor is, ha a szegélyterületen a denzitások magasabbak, de a fajszám változatlan, és fordítva, a fajszám magasabb és a denzitás változatlan. A kérdés összetett voltára és változataira GILES (1978) alapján mutatunk példákat (45. ábra). Két habitat denzitás- vagy fajszámgörbéje (folyamatos vonal) alatt található területek összege (szaggatott vonal) a szegélyterületen lehet a legnagyobb. Az egymástól markánsan különböző habitatok szegélyei (a) ritkán mutatnak szegélyeffektust, csekélyebb a szegélyben a vadállomány, mint a két habitatban külön-külön. Két nem túl távoli karakterű habitat, mint a művelt és ugarterület (b) esetében az összegződő hatást mutatja a görbe, egyúttal a specifikus vadsűrűség növekedését is jelenti. Előfordulhat az a ritka eset is (c), hogy a szegélyeffektus elveszhet, ekkor nincs mérhető különbség a szegély és a két érintkező habitat paraméterei között. 45. ábra - A szegélyeffektus érvényesülésének lehetséges változatai (magyarázat a szövegben) (GILES, 1978) 92

105 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 93

106 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A szegélyeknek egy mezei élettérben arról a nem közömbös hatásáról is meg kell emlékeznünk, hogy az apróvad számára orientációs alapot, tájékozódási segédletet ad. Nem nehéz belátni, hogy kiterjedt homogén habitatok belsejében a szárnyasvad nehezen találja meg pl. a fészkét. Vizsgáljuk meg, hogy hogyan hatott ki az apróvadállomány denzitáscsökkenésére a határstruktúra megváltozása Magyarországon. Ha az egykori tulajdonviszonyok melletti határstruktúránál (46. ábra, a) berajzoljuk a térképre a méter széles, tapasztalati úton megállapított szegélyeket (az ábrán fekete színnel jelölve, 46. ábra, b), akkor látható, hogy a vad egy rendelkezésre álló egységnyi területnek jelentős része hasznosította, feltárta. Ugyanakkor a kisparcellákon termesztett növényspektrum megfelelő habitatdiverzitást is teremtett. Az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek táblásítási folyamata következtében létrejött határszerkezetnél (46. ábra, c) a töredékére csökkent az egységnyi területre jutó vonalas határ, s az ehhez rendelt táblaszegély (46. ábra, d). Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy csökkent a terület eltartó képessége, hiszen a táblák közepe a szárnyasvad számára fészkelőhelyként hasznosíthatatlan, feltáratlan maradt. Jól mutatták ezt a tényt korábban a habitathasználati indexek is. A habitatstruktúra ily módon erőteljesen kifejtette limitáló faktor hatását. Ha mindehhez hozzávesszük a növénytermesztési technológiákból adódó táplálékforrás (növényi és állati) csökkenést, akkor nem lehet csodálkozni apróvadállományunk visszaesésén. 46. ábra - A mezőgazdaság átszervezése következtében megváltozott a területek apróvadeltartó képessége. Az egységnyi területre jutó táblaszegély töredékére csökkent, a nagy táblák közepe a szárnyasvad számára feltáratlan 94

107 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A vonalas jellegű habitatstruktúra mellett szólnunk kell a pontszerű habitatokról is. A pontszerű, a térképen gyakorlatilag egydimenziósként megjelenő természetes (pl. vizesgödör) és mesterséges (etetők, sózók) habitatok speciális esete a vadmenedék (Giles 1978), amely ott alakul ki, ahol két vagy több habitattípus találkozik, vagy ott, ahol 120 -nál kisebb szöglet fordul elő (47. ábra). Ez a terület speciális tartózkodási hely a vad számára azáltal, hogy nagyobb mennyiségű és diverzitású táplálék és a fedezék egyaránt rendelkezésre áll. A vadmenedékeket a szomszédos habitattípusokról nevezzük el. Elméletileg nagyszámú szomszédos menedéktípus fordulhat elő (pl. ott, ahol cserjesor és kerítés metszi egymást), a gyakorlatban azonban nem valószínű hatnál több típus egy helyen történő előfordulása. A vadmenedékek minősége szezonális dinamikát mutat, s az évek során is változhat elsősorban a habitatokban lejátszódó szukcessziós folyamatok következtében. Az ismeretek azt mutatják, hogy nem a hatások egymást erősítő jellegéből (szinergizmus), hanem azok összegződéséből (aggregáció) következik a vadmenedékek diverz és magas denzitású élővilága. Az időgradiens mellett ábrázolt aggregációs görbék (48. ábra) összegzése képet nyújt az egyes vadmenedékeknek az idő folyamán kialakuló vadeltartó képességéről. A vadmenedékek esetében is fennáll a faj specifikussá válás tendenciája. E habitattípus olyan fajok számára a legértékesebb, melyeknek általában, vagy egyes fenológiai időszakokban kicsi az otthonterülete. Minden pontszerű habitatnak (hasonlóan a szegélyekhez) megvan a maga befolyási zónája. Ez olyan távolság, amelyen belül a szóban forgó pontszerű habitat vonzza a vadfajokat, azaz egyedeit megfelelő távolságból láthatják, illetve itt folytatott élettevékenységük, viselkedésük e távolságból a fajtársak részéről érzékelhető. 47. ábra - A vadmenedékek kétféle típusa: 1: csak két szomszédos habitat találkozik (pl. szántó és erdősáv), 2: kettőnél több habitat találkozása (pl. kétféle termesztett növény és erdősáv [GILES, 1978 )] 48. ábra - A vadmenedékek minősége szezonálisan változik, az egymást követő években módosul a növénytársulások szukcessziójának következtében (GILES, 1978) 95

108 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere A különböző habitategységek egymáshoz való közelségét az egymáshoz illeszkedéssel (juxtapozíció = határosság) lehet jellemezni. A habitatok illeszkedése, határossága általában azért fontos az adott faj számára, mert a habitatkomplex minősége alapján minimális energiaráfordítás mellett biztosítja a túlélést. Több eltérő jellegű habitat helyes elrendeződése (vagy elrendezése) esetén a területek magas denzitású vadpopulációt tartanak el. Ha a búvóhely mellett található a táplálkozóhely, a fészkelőhely mellett a csibeneveléshez szükséges táplálkozóhely, akkor a határosság előnyei érvényesülnek. Az egymáshoz illeszkedés (juxtapozíció) értékelése kétféle módon történhet. A 24. táblázat egy elméleti határosság számítást mutat be a 49. ábrán vázolt területekre. Történhet a számítás azon arány kiszámításával is, amelyet a területet borító habitatok ténylegesen közös oldalszámai alkotnak azokkal a közös oldalakkal, amelyek egy olyan hatszögcsoporton belül vannak jelen, mely csoportban a hatszögek mindegyike olyan méretű, mint a habitatok átlagos területnagysága. A tényleges esetben 12 közös oldal számlálható, a hatszögcsoport esetében 14, e kettő hányada 0,86. A 12 határ 8 habitattípus között húzódik, ami azt jelenti, hogy azátlagos szomszédszám 12/8 = 1, táblázat - Egy területegység elméleti illeszkedési (juxtapozíciós) elemzése. Az illeszkedési indexet megkapjuk, ha arányítjuk a szorzatok összegét a maximális potenciális értékkel, minden kategóriában. Példánkban az indexszám 490/(65 10) 100 = 75 (GILES, 1978) A vadállomány szükségletei A faktor fontossági értéke A szomszédos vagy közeli területegységhez való csatlakozás Sorozat Téli táplálék

109 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Tavaszi táplálék Nyári táplálék Őszi táplálék Víz Fészkelőhely Téli kelőhely Rejtekhely az orvvadász elől Rejtekhely meneküléskor Összesen ábra - A habitatok közti illeszkedések (juxtapozíció = határosság) hatékonyságának kiszámítása (lásd a szövegben [GILES, 1978 )] A mezőgazdasági technológiák hatása a vadállományra A mezőgazdálkodás extenzív időszakában a vadállománynak a növénytermesztés által okozott (technológiai) veszteségei jelentéktelenek voltak. A mezőgazdálkodás intenzív korszakának kezdetekor a szakemberek elsősorban a vadgazdák Magyarországon is felismerték, hogy a kemizálásnak és a gépesítésnek igen jelentős 97

110 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere hatása lehet apróvad-populációink alakulására. Részletes elemzések is történtek erre vonatkozóan (NAGY ET AL., 1970, NAGY, 1971), de részben a kor szelleméből, részben az alkalmazott technológiák következményeinek ismeretlen voltából, a vadra leszűkített hatáselemzésből adódóan rendkívül optimista jövőképet festettek: leszögezhetjük, hogy a korszerű mező- és vadgazdaság még előreláthatóan igen hosszú ideig összeegyeztethető és kölcsönös sikerrel folytatható. A modern mezőgazdaságban alkalmazott termelőeszközök választéka ugyanis ma már olyan nagy, hogy különösen megfelelő riasztó eszközök alkalmazása esetén, a szükséges eljárások a vadgazdálkodás számottevő veszteségei nélkül megoldhatók. Munkájukban részletesen elemezték a különböző növények termesztés-technológiái során alkalmazott módszerek vadra gyakorolt hatásait, elsősorban a vegyszerezések következményeit. Tévesen ítélték meg vagy nem ismerték fel e szerek általános hatásait, ugyanis ha csak közvetlen toxicitásukat nézzük, valóban sok közülük nem jelentett veszélyt a vadra. Megfeledkeztek azonban arról a veszélyről, amelyik a mezei ökológiai rendszerek egészét érintette, s amely az apróvadra közvetve fejtette ki hatását. Nem lehetett azután csodálkozni azon, hogy az optimista jövőkép leírása után 4 évvel, 1975-től s ezt a statisztikák igazolják apróvadállományaink vészes fogyásnak indultak. Még ekkor sem az igazi okokat keresték, s megelőző megoldásokon törték a szakemberek a fejüket, hanem a nagyüzemi gazdálkodás környezeti adottságait megváltoztathatatlannak deklarálva új ideológia terjedt el: nagyüzemi körülmények között az apróvadvadászatot csakis nagyüzemi tenyésztéstechnológiák alkalmazásával lehet fenntartani. Ettől a kijelentéstől átmenetileg meg is pecsételődött a szabadterületi apróvad-gazdálkodás sorsa Magyarországon. Az élőhely ettől az időszaktól kezdve gyakorlatilag a kibocsátott vadnak a hasznosítás idejéig átmeneti tárolója volt. A vadállomány alakulásának tendenciái hatására azért abban az időben is voltak szakemberek, akik érezték az élőhelykarbantartás jelentőségét (BERDÁR, 1980), de már maga a szó és a mögöttes tartalom is erős antropomorf töltettel bírt. A fenti szemlélet gyakorlatilag a rendszerváltásig tartott és sajnos hatása napjainkig érezhető. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai, gyakorlatának következményei megmutatták, hogy a nagyüzemi mezőgazdálkodásnak erős ökológiai és környezetvédelmi korlátai, alkalmazkodást igénylő követelményei vannak. Termőhelyi adottságaink nem alkalmasak az ha-os (vagy még nagyobb) táblák kialakítására, mert az inhomogén talajadottságú táblákon azonos technológiával termesztett növény nem tud optimálisan produkálni, s a talajművelési rendszer is károsítja a talajok egy részét, a túlzottan nagy tábla vagy az eróziónak (dombvidék) vagy a deflációnak (síkvidék) nyit utat, a nagy és négyzet alakú táblákban nagy agépek taposási talajkára, továbbá csak költséges hidromeliorációval lehet kiegyenlített vízforgalmat elérni (NAGY, 1993). Ez a mezőgazdálkodás szemszögéből megfogalmazott revízió és a táblaméretek csökkentésének irányába való esetleges elmozdulás persze a technológiai intenzitáson mit sem változtat. Éppen ezért szükséges áttekintenünk azt, hogy mi is valójában a mezőgazdálkodásnak az élővilágra gyakorolt hatása, s ezt a hatást milyen cél érdekében, milyen tevékenység mellett fejti ki? HILL ET AL., (1995) a 25. táblázatban bemutatott módon foglalta össze a feltett kérdésre adott válaszokat. Felsorolásukban a gazdálkodási módok megváltoztató és rendszerint degradáló hatására hívja fel a figyelmet. Ezek a megváltoztató gazdálkodási módszerek a következők: a műveletlen földterületek művelésbe vonása, a nagy erdőtestek felaprózása, a sövények eltávolítása, a kis tavak, vízállások feltöltése, a nedves rétek lecsapolása, az állandó legelők időszakos ugarrá történő átalakítása, a növénytermesztési rendszer megváltoztatása, a diverz haszonnövény termesztés helyett a monokultúra térnyerése, a vetésforgó felváltása a monokultúrával, 98

111 az alávetések, a köztestermesztés elmaradása, a termesztés technológia változása: műtrágyák alkalmazása, Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere a talajművelési és növénytermesztési munkák idejének változtatása, időzítése, a szénakészítés időzítése, a silózás, új fajták termesztése növényvédő szerek alkalmazása, új növények termesztésbe vétele. A felsoroltak mindegyike a struktúra elszegényedését, a habitatok degradációját, a habitat és biodiverzitás csökkenését, a környezet terhelésének növekedését okozza. Kivételt képez ez alól az új növények bevezetése. A mezőgazdálkodási tevékenység következtében kizárólag a terméseredményekben észlelhető növekedés. 25. táblázat - A mezőgazdálkodásnak a vadon élő növény- és állatvilágra gyakorolt hatása (HILL ET AL., 1995 alapján) A gazdálkodási tevékenység megváltoztatása Ökológiai hatás A vadon élő növény- és állatvilág fontosabb reakciói A sövények eltávolítása Veszteségek a habitatok infrastruktúrája terén; növekszik a táblanagyság Csökken a fajok diszperziója és megtelepedése. Hanyatlanak a kisemlősöknek, baglyoknak, énekesmadaraknak, áttelelő gerinctelen ragadozóknak az állományai. Eltűnnek azok a táplálékforrások, amelyek az áttelelő madárfajok számára bogyókból és csonthéja sokból álló táplálékot nyújtanak. A kis tavak, pocsolyák feltöltése Bizonyos speciális élőhelyigényű fajok habitatjainak eltűnése Hanyatlanak a gőték, békák, vízinövények, vízhez kötődő gerinctelen fajok (pl. szitakötők) állományai. A nedves rétek lecsapolása Habitatveszteség Veszteségek következnek be a növényfajok terén; csökken a gerinctelenek diverzitása és a költő parti madarak száma. A növénytermesztési rendszer megváltoztatása: vegyes haszonnövénytermesztés helyett monokultúrás Szántóföldszegélyek és ökotonok eltűnése; a szántóföldeket borító növénytakaró egyhangúvá válása Csökken a gerinctelen fajok diverzitása Csökken a bíbicek, a pacsirták, az ugartyúk populációsűrűsége. 99

112 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere szántóföldek Megműveletlen földek mezőgazdasági művelés alatt álló területekké való átalakítása Habitatveszteség; a földterületek felaprózódása Lecsökkennek a gerinctelenek és a kisemlősök állományai, a ragadozóknak táplálékot nyújtó területek, valamint a madárpopulációk. Hanyatlik a növényzet diverzitása A nagy erdőterületek kis erdőkké való felaprózása Habitatveszteség; Hanyatlanak az erdei fajok és a felaprózódás; a nagyragadozók állományai. szegélyterületek számának fokozódása Új növények termesztésbe vétele Az állandó legelők időleges ugarrá való átalakítása A diverzitás növekedése több ökoton létrejöttét eredményezi. Fokozódik a növényvédő szerek alkalmazása Ősgyepek elveszése Egyes termesztett növények (pl. olajrepce) előnyösek bizonyos fajok számára; nyáron a rovarevő, télen pedig a magevő madarak mennyisége nő Redukálódik a növényzet diverzitása; csökkennek a gerinctelenek, földigiliszták, pacsirták, bíbicek, rigók, sirályok állományai. A vetésforgórendszer felcserélése minden évben azonos növénynek a termesztésére Az időszakos diverzitásnak és a talajstruktúrának a redukálódása. Fokozódik az agrártájak egyformasága Az Csökken a növény- és állatfajok diverzitása. Csekély a talajban élő gerinctelenek biomasszája. Megfogyatkozik a télen jelenlévő madarak száma. Alávetés vagy köztes termesztés elmaradása Fokozódik a N- bevitel iránti igény. Csökken a nyári gerinctelen populáció. A haszonnövények termesztésére vonatkozó eljárások: A területegységenkénti hozamok fokozódnak - Műtrágyák alkalmazása Sűrűbben nőnek az elvetett haszonnövények. Nitrogén-kimosódás a talajvízben. Kevés trágyadomb marad a marhaistállók udvarán stb. Csökken a növényzet diverzitása. A táplálkozó- és fészkelőhelyek száma csökken a madárvilág, pl. a szárnyasvad számára. Romlik a vízfolyások minősége. - A talajművelési, illetve növénytermesztési munkák időzítése Inkább őszi, mint tavaszi vetés. A tarlókat nem hagyják meg hosszú ideig. A termesztett növények sűrűbben nőnek. Az őszi vetésekben csökkennek a gerinctelenek populációi. A tarlóknak, elhullott gabonaszemeknek és a gyommagokból álló tápláléknak a hiánya miatt csökken a télen 100

113 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere jelenlévő madarak száma. - A szénakészítés időzítése Korábban növő, sűrű fű. A táplálkozó- és fészkelőhelyek száma csökken a parti madarak számára. A kaszálások a költő madarak és fészekaljaik pusztulását okozzák. - Silózás Korai betakarítás. Helyenként kipusztulnak a költő parti madarak, a haris és a szárnyasvad. - Új gabonafajtaváltozatok termesztése Sűrűbben nőnek a gabonavetések. Csökken a tenyészidő. A táplálkozóhelyek száma csökken a madarak számára. Csökken a gerinctelenek száma. Növényvédő szerek alkalmazása (gyomirtók, rovarirtók, gyomirtó hatást is kifejtő gombaölő szerek) Közvetlen toxicitás A madarak által felvett letális és szubletális méregadagok felvétele. Csökkent Csökken a gerinctelenek táplálékellátás a abundanciája és diverzitása, gerinctelenek, valamint a madárfiókák és kisemlősök, madarak szárnyasvadcsibék túlélési aránya. számára. Fokozódik a kártevők gradációjának veszélye. A gerinces állatfajok meghatározott köre számára az agrárhabitatok, a felsorolt negatív hatások ellenére, olyannyira vonzerővel bírnak, hogy egyedeik vagy szaporodási idejüket vagy teljes éves életciklusukat bennük töltik. A fészkelési és utódnevelési időszakban e habitatokban ható élő és élettelen tényezők előnyeit kihasználó fajok a későbbiekben fellépő agrotechnikai/technológiai munkáknak (50. és 51. ábra) esnek áldozatul. Az agrárkörnyezetet ezért is hívjuk ellentmondásos környezetnek. Elsősorban a betakarítási munkák okoznak veszteséget a szaporulatban. A pillangósok és gyepek kaszálása során a fácánnak, fogolynak, fürjnek, túzoknak stb. gyakorlatilag mind az első, mind a sarjúfészke megsemmisül. Ugyanígy jár a nyúlfiak és őzgidák egy része az első kaszálás idején. Emellett igen sok kotló madár is a gépek áldozata lesz. Az 1980-as évek elején a Fácánkerti Természet- és Vadvédelmi Állomás becslése szerint az évi veszteség fácán esetében országosan kotló tyúkot és tojást tett ki (TÓTH, 1984). 50. ábra - Technológiai folyamatok időmintázata a fontosabb habitatokban és a túzok szaporodási ciklusa (FARAGÓ, 1993b) 101

114 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 51. ábra - Technológiai folyamatok időmintázata a fontosabb habitatokban, illetve a fogoly és a fácán szaporodási ciklusa (NAGY, 1994) 102

115 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Egy ötfokú skálán értékelhetjük, hogy az egyes termesztett növények termesztéstechnológiái mekkora veszélyforrást jelentenek a szárnyasvad szaporodási időszakában (FARAGÓ, 1992). A fokozatok a következők: 5: nagyon kedvező a fészkelési időszakban nem vagy alig folyik benne munka, 4: kedvező munka ritkán folyik benne, de a betakarítás során a sarjúfészkek megsemmisülnek, 3: közepes csak a szaporodási időszak második felében (sarjúfészkelés) mentes a munkáktól, 2: kedvezőtlen a késő tavaszi vetés és a kései ápolások miatt első fészkelés lehetetlen benne, sarjúfészkelés lehetséges, 1: igen kedvezőtlen a kaszálások (betakarítás) miatt rendszeresen mind az első, mind a sarjúfészkek megsemmisülnek. A termesztett növényeink fenti kategóriákba történő besorolását a 26. táblázat tartalmazza. Mindezek alapján egyszerűen értékelhetjük az egyes területek, populációk élettereinek veszélyeztetettségét. Annál kedvezőbb egy terület, minél kisebb a 3., 2., 1. kategóriák részaránya. E módszerrel bonitált területeket könnyen össze is lehet hasonlítani. Az értékeléskor megadjuk a kategóriákhoz tartozó földterületek %-os arányát, majd ezeket beszorozzuk a kategóriák szorzószámával: 5. kategória: 1,00 4. kategória: 0,75 3. kategória: 0,50 2. kategória: 0,25 1. kategória: 0,00 Ezt követően megkapjuk a redukált területarányt, amely azt fejezi ki, hogy a kapott érték hány %-a a potenciálisnak/maximálisnak. 100%-nak azt az állapotot tekintjük, mintha egy területen csak 5. kategóriájú habitatok lennének. A 27. táblázatból jól látszik, hogy egy hagyományos gazdálkodást folytató mezőgazdasági nagyüzem területe (LAJTA-Project) jóval kedvezőtlenebb (56,16%), mint egy olyan terület (MOSON-Project), ahol a szárnyas- és a szőrmésvad számára élőhelyfejlesztés történt (78,63%). A MOSON-Projectbeli 103

116 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere élőhelyfejlesztések a táblák egész területére kiterjedtek, szemben a LAJTA-Projecttel, ahol mindez csak táblaszegélyekben történt. 26. táblázat - Agrárhabitatok fészkelőhelyenkénti bonitása (FARAGÓ, 1993b) őszi búza repce újravetett lucerna cukorrépa álló kukorica őszi árpa borsó napraforgó silókukorica hibrid kukorica tavaszi árpa burgonya silókukorica (z) rozs árukukorica rozs (z) ugar zab őszi árpa (z) füves here (z) cikória, mák, zöldség minden öntözött terület 27. táblázat - A LAJTA-Project és a MOSON-Project területének bonitálása fészkelés szempontjából (FARAGÓ, 1993b) Kategória LAJTA-Project MOSON-Project ter. % red. ter. % ter. % red. ter. % 5. 36,70 ( 1,00) 36,70 67,85 ( 1,00) 67, ,49 ( 0,75) 8,62 14,37 ( 0,75) 10, ,45 ( 0,50) 5, ,44 ( 0,25) 4, ,92 ( 0,00) 0 17,8 ( 0,00) 0 Összesen 100,00 56,16 100,00 78, A dúvadfajok (predátorok) hatása a populációkra Ha a klasszikus apróvad-gazdálkodás gyakorlatát tekintjük, akkor ott a legnagyobb hangsúlyt a dúvadgyérítésre helyezték. Ez nem volt véletlen, hiszen abban az időben az élőhely minőségének romlása nem volt meghatározó probléma. Napjainkban Nyugat-Európában valamennyi szerző az élőhely minősége mellett az elsők között említi a dúvadfajok szerepét az apróvad-populációk szabályozásában. Mindenütt más és más fajokra teszik a hangsúlyt, hiszen állatföldrajzi és ökológiai okokból másoknak jut a szabályozó szerep. Ezért is célszerű a régen is használt dúvad kifejezés használata, mely a legközérthetőbb és a magyar szaknyelvben gyökerező összefoglaló 104

117 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere neve azon ragadozó madaraknak és emlősöknek, illetve a varjúféléknek, amelyekről a külföldi szakirodalom mint predátorokról beszél (a kártevő fogalmat hagyjuk meg a növényvédelem tudományának). A dúvad fogalomnak napjainkban olyan tartalma is van, amely e fajok gyéríthetőségére, azaz nem védett voltára utal, tehát a mindenkori jogszabályok határozzák meg az e körbe sorolandó fajokat. A külföldön publikált vizsgálatok eredményeit tehát nem lehet automatikusan általánosítani, s különösen nem lehet a hazai viszonyokra kritika nélkül alkalmazni. Egyedüli, amit tudatosítani kell, hogy intenzív dúvad (predátor) gyérítés nélkül nincs eredményes apróvad-gazdálkodás. A róka- és a fogolypopuláció dinamikája közötti szoros korrelációt több szerző is említi. SPITTLER (1972) kimutatta, hogy minél nagyobb a veszettségből adódó terítékcsökkenés rókából, annál intenzívebben növekedett a fogolyteríték. 50%-ot meghaladó rókateríték (azaz állománycsökkenés) mellett %-os fogolyterítéknövekedést is tapasztaltak. Ugyanilyen következtetésre jutott Dániában STRANDGAARD ÉS ASFERG (1980). A varjúfélék esetében főként az általuk okozott fészekrablást kell figyelembe vennünk. Egy angliai 10 éves vizsgálat során (COLES, 1971) a varjúfélék összesen 30% fészekaljveszteséget okoztak a fogolynak. Ugyanezt tapasztalta KALCHREUTER(1971) Németországban. Mikor a kormos varjú (Corvus corone corone) állományt egy vadászterületen mintegy ötödére redukálták, a fogolyállomány ugrásszerűen növekedésnek indult. A ragadozómadarak predációjára vonatkozó nyugat-európai vizsgálatok ismertek, de mint említettük, az ezekből levonható konkrét következtetéseket nem lehet automatikusan magyar viszonyokra átültetni, hiszen lényeges eltérések vannak a ragadozómadarak fajmegoszlásában és az egyes fajok fészkelő és vonuló/telelő mennyiségében nemcsak Európa egyes területei között, de országunkon belül is. KALCHREUTER (1991) saját és több német vizsgálat alapján a héja (Accipiter gentilis) szerepét és korlátozó hatását emeli ki. BRÜLL (1977) a héják állománysűrűségét foglyos területeken 1 pár/5000 ha értékben javasolja limitálni azért, hogy a túl erős beavatkozás elkerülhető legyen. Az egerészölyv (Buteo buteo) szerepe tisztázatlan Nyugat-Európában, nálunk KALOTÁS (1982, 1983, 1985) gyomortartalom-, köpet- és tépésvizsgálatok alapján nem tudta kimutatni az ölyvek szerepét a fogolypopulációk szabályozásában. Nem ismeretes azonban a vonuló ragadozók közül a kékes rétihéjának (Circus cyaneus), a fészkelők közül a barna rétihéjának (Circus aeruginosus) az apróvadpopulációkra gyakorolt hatása. Előbbi az őszi és tavaszi vonulási csúcson, illetve áttelelő példányai révén, utóbbi fészkelési szokásainak módosulása gabonatáblákba való fészkelés révén a fogolypopulációt potenciálisan redukáló faj. Rájuk vonatkozó, a jelen körülményei között lefolytatott, táplálékvizsgálatok nem állnak a rendelkezésünkre. Korábbi elemzések azonban mindkét faj fontos zsákmányoló szerepét mutatták ki (FARAGÓ, 1995). Ugyanígy nincsenek adataink több emlős kisragadozó, mint a menyét (Mustela nivalis), a hermelin (Mustela erminea), a görény (Mustela putorius) hazai szerepéről sem. Az talán nem véletlen, hogy tőlünk nyugatra mindhárom faj gyéríthető, míg nálunk csak a görény. A dúvadfajok/predátorok megfelelően alacsony szinten tartásának a fogolypopulációra gyakorolt kedvező hatását TAPPER ET AL. (1991) vizsgálata alapján mutatom be. Hatéves vizsgálattal határozták meg a nyári (szaporodási időszakbeli) zsákmányolás fogolyra gyakorolt hatását. Két, mintegy 5 km 2 -es területen egy kontroll nélküli év után eltérő kezelést alkalmaztak. Az egyiken (Collinbourne) a kulcspredátorokat, mint a róka, a hermelin, a vándorpatkány, a kormos varjú és a szarka, tavasszal és kora nyáron a vadőrök erősen meggyérítették (52.a ábra), míg a másik területet (Milstone) kontrollnak hagyták meg, azaz dúvadgyérítés ott nem folyt. Ezt követően további két évig mindkét területen a leírt módon folytatták a kezelést. A negyedik évben megcserélték a két területkezelés módját, tehát Collinbourne lett a kontrollterület és Milstone a vizsgálati terület. Így kezelték a két területet további két évig. A vizsgálati eredmények (52.b ábra) mind a tavaszi, mind az őszi állomány, mind a teríték növekedését mutatták a dúvadgyérítette (minta) területen, s csökkenését a dúvadgyérítéssel nem érintett (kontroll) területen. 52. ábra - A predátorgyérítés hatása két angliai fogolypopulációban (TAPPER ET AL., 1991); a) a róka-, szarka- és kormosvarjú-gyérítés átlagos eredménye a tojásrakás (szürke) és kotlás idejéhez (fekete) viszonyítva; b) a ragadozógyérítés (vonalkázott), illetve elmaradásának hatása a törzs- és őszi állomány nagyságára, valamint a terítékre 105

118 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere 106

119 Mezei élőhelyen élő vadfajok környezeti rendszere Magyarországon NAGY (1984) szerint a fácán állománynövekedésével együtt növekedett szárnyas és szőrmés kártevőinek száma is. A fácán legveszélyesebb szőrmés ragadozójának a rókát tekinti, de utánuk közvetlenül a kóbor kutyát és a kóbor macskát helyezi a rangsorban. FARKAS (1985) rókakotorékokban talált zsákmánymaradék 16%-át találta fácánnak. Borz gyomortartalomban 14%-ban talált fácánt (a minták 5%-ban). Kóbor kutyáknál nem, kóbor macskáknál a minták 9%-ában 6%-os táplálékrészesedéssel mutatta ki a fajt. A zárttéri fácántelepek és a rendszeresen üzemeltetett fácán kibocsátó (utónevelő) helyek környékén az egyéb szőrmés dúvadfajok egyedszáma is emelkedett, mint a görényé, nyesté (Martes foina), nyuszté (Martes martes) és sündisznóé (Erinaceus europaeus). NAGY (1984) úgy ítéli meg, hogy a fácán fontos predátorai az egerészölyv és a héja. A héja fácánfogyasztását rendszeresnek, az egerészölyv predációját alkalminak tartja, s a mezei pocoknak adott esetben korlátozott mennyiségével magyarázza. KALOTÁS (1983) ezzel szemben úgy találta, hogy a fácánkibocsátások időszakában lőtt egerészölyvek gyomrában is csak korlátozott számban és arányban lehet fácánt találni. Az adult fácánok zöme vagy a héja zsákmányolása, vagy kaszálógépek pusztítása következtében került táplálékukba. Az viszont valós probléma, hogy a 6 hetes, mesterségesen nevelt fácáncsibe nem elég tapasztalt a szabad élethez, így az ölyvnek is áldozatul eshet. Olykor fácánspecialistákat is meg lehet figyelni. A lekötött szárnyú törzsanyagot természetesen védeni kell az ölyv elől. A varjúféléknek a fácán fészkelési idejében történő károkozása ugyancsak probléma. A túzoknak fészkeléskor és a fiókanevelés időszakában hasonlóak az ellenségei, mint a fogolynak és a fácánnak, ha tehát egy vadászterületen a dúvadgyérítést a vadászható fajokat segítve végzik el, azzal a túzokot is jelentősen segítik (FARAGÓ, 1990b). Az adult túzok számára egyedül a róka jelent veszélyt, így a túzok predátorainak gyérítése egyszerű vadgazdálkodási kezeléssel megoldható. KOVÁCS ÉS HELTAY (1985) mezei nyúl esetében is a róka kiemelt szerepét és jelentőségét hangsúlyozták, s javasolták a rókaállománnyal való szakszerű gazdálkodást az apróvadállomány védelme érdekében. A kóbor kutyák és kóbor macskák FARKAS (1985) vizsgálatai szerint fogyasztanak mezei nyulat. A kóbor kutyák vizsgálata során a minták 21%-ában talált mezei nyulat, ami a táplálékmaradványok 35%-át tette ki. Kóbor macskák esetében ez az érték szerényebb, 6, illetve 15% volt. Ugyancsak FARKAS (1985) rókakotorékoknál gyűjtött táplálékmaradványok alapján a mezei nyulat 65%-os arányban határozta meg a róka étlapján. A kóbor kutyák a mezeinyúl-fogyasztás mellett a szaporodási ciklusban és a pl. a pihenési, tisztálkodási időben a területet is zavarják. Az így okozott közvetett kár (szaporodási veszteségben, energiamérlegben stb.) egyedi és populációs szinten is nagy lehet, ezért a kóbor kutya gyérítése alapvető érdeke a vadgazdának (KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985). Az őz természetes ellenségei a nagyragadozók, melyek mezei élőhelyen csak a róka által vannak képviseltetve a magyar faunában (a Zempléni-hegységben az erdei őz fő predátora a hiúz lett). A róka mellett a kóbor kutya okozhat veszteségeket, egyéb ragadozók legfeljebb gidákat zsákmányolnak és ritkán fogyasztanak őzet. Az őzállomány ragadozók általi természetes regulációja már nem működik a Kárpát-medencében, mezei élőhelyeken. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a mezei környezetben az apróvad és az őz ellenségei közül a róka, a kóbor kutya, a varjúfélék (vetési varjú, dolmányos varjú, szarka) létszámát célszerűen alacsony szinten kell tartani. Egyéb szőrmés és szárnyas dúvadfajok/predátorok esetében a mindenkori vadászati, illetve természetvédelmi jogszabályoknak megfelelően kell eljárni. Azon esetekben, amikor védett faj okoz az elviselhetőnél nagyobb veszteségeket, az illetékes természetvédelmi hatóság, illetve legközelebbi területkezelő szerve segítségét kell kérni az állományszabályozáshoz, illetőleg pl. a specialista egyedek eltávolításához. 107

120 5. fejezet - A mezei élőhelygazdálkodás A mezei élőhely-gazdálkodás olyan térséget érint Magyarországon, ahol egymás mellett találhatók még a Kárpát-medence napjainkban maradványként megjelenő természetes növénytársulásokkal jellemezhető fátlan habitatjai és ezek, illetve az irtásterületek, a lecsapolt mocsarak és az árterek helyén kialakult szántó- és telepített gyepterületek. Az élőhely-gazdálkodás során elsődleges cél a természetes habitatok meglelése, feltérképezése és védelmük megszervezése. Ezek a sajátos növény- és állatvilággal bíró területek a természetvédelem mellett a szabad területen folytatandó vadgazdálkodásnak is fontos bázisai, menedékei. A mezőgazdaságilag hasznosított határrészben a hagyományos természetvédelem eljárásai már nem vezetnek célhoz, ott a meglévőknél előnyösebb struktúrát, habitatkomplexet kell létrehozni, tehát az élőhelyfejlesztést kell előtérbe helyeznünk. A vadfajok terület- és habitatigényének, táplálékszükségletének, illetőleg a különböző habitatok kínálatainak ismeretében megfogalmazhatók azok a kritériumok, amelyek az élőhely-gazdálkodás gyakorlata során figyelembe veendők. 1. A természetes habitatok védelme a vadgazdálkodónak ugyanolyan érdeke, mint a természetvédőnek. 2. Törekedjünk, hogy az adott vadászterületen lehetőleg minél többféle habitattípus legyen jelen. 3. A létrehozott élőhelyek egy része tartós, évelő vagy fás vegetációjú legyen. 4. A létrehozott élőhelyek megfelelő takarást adjanak a fészkelés, a fiókanevelés és a telelés során. 5. A habitatok fészkelés és fiókanevelés idején zavarásmentesek legyenek. 6. Különös figyelmet kell fordítani a határ/szegély vegetációk (ökotonok) kíméletére és kialakítására. 7. Mérsékelni vagy kerülni kell a kemikáliák használatát a gyom- és ízeltlábú-diverzitás elősegítése érdekében. 8. Megfelelő vízellátást és ha szükséges, a vad mesterséges takarmányozásáról is gondoskodni kell. 9. Tartsuk elviselhető (alacsony) szinten a dúvad (predátor) sűrűségét. Mindezeket többféle módon érhetjük el. Az élőhelyjavítás egyik rendkívül egyszerű módja az, ha nem teszünk a területtel semmi helyrehozhatatlant, azaz nem szüntetjük meg, nem degradáljuk vagy egyéb módon nem károsítjuk gyepterületeinket, nem szüntetjük meg, nem kaszáljuk le vagy nem égetjük fel az út-, vasút- és árokpartokat, nem szüntetjük meg a gyomsávokat, gyomos foltokat, ruderáliákat, nem művelünk meg bizonyos területeket, hanem parlagon hagyjuk, legfeljebb ugaroltatjuk azokat, nem égetjük le, kaszáljuk le értelmetlenül a nádszegélyeket és foltokat, nem vágjuk ki a cserje- és fasorokat, erdősávokat, remízeket, csendereseket, erdőfoltokat, nem vegyszerezzük a táblák szegélyét, nem kaszáljuk a pillangósok és gyepek szegélyét. Érzékletes talán, hogy e dolgok tulajdonképpen alig kerülnek pénzbe, ugyanakkor felmérhetetlen jelentőségük lehet az apróvad szempontjából. Az élőhelyjavítás másik módja az aktív beavatkozás, új habitatok létrehozása, úgymint: vadföldek kialakítása, 108

121 A mezei élőhely-gazdálkodás vadbúvók létesítése szántóföldi és erdei növényfajokból, csenderesek, erdősávok, cserjesorok kialakítása, etető- és itatóhelyek, élvefogó csapdák, azaz vadgazdálkodási berendezések telepítése. A területek kíméletének, az élőhelyfejlesztésnek kikristályosodó közös célja az egységnyi területre eső állományszegélyek, vonalas elemek, az ökotonok sűrűségének növelése, mely a kellőképpen diverz struktúra, ezzel együtt előnyösebb táplálkozó- és búvóhelyek kialakulását teszi lehetővé Magyarország fontosabb fátlan, nem vizes természetes növénytársulásai A védelem foganatosításához a természetes fátlan, nem vízhez kötődő vegetációtípusok megismerése az első lépés. Mivel hazánk főként a közép- és délkelet-európai lombhullató erdők klímazónájába esik, illetve nyugaton részben a közép-európai elegyes tűlevelű erdők is benyúlnak területünkre, csak az Alföldön találunk olyan vidékeket, melyek a kelet-európai erdőssztyepp zóna nyugati nyúlványai. Magyarország potenciális vegetációtérképe (ZÓLYOMI nyomán 53. ábra) jól mutatja azt az állapotot, amely a nagymérvű tájátalakítások előtt jellemezte az országot, s amely a termőhelynek megfelelő képet tükrözte. E vegetáció rekonstruálása alapján kijelenthető, hogy az ország területének jelentős részét erdők, illetve elsődlegesen fás vegetációval jellemezhető növénytársulások uralták, a löszsztyeppek területaránya 7-8%, egyéb fátlan vegetációké mintegy 5%, a vizeké és a nádasoké 2% körüli volt. 53. ábra - Magyarország természetes növénytakarója (ZÓLYOMI nyomán) A fátlan társulások túlnyomórészt a talaj hatására alakultak ki (edafikus társulások), klímazonálisnak mint említettük csak a löszön létrejött alföldi erdőssztyepp vegetáció tekinthető. A termőhely tényezőinek nagy 109

122 A mezei élőhely-gazdálkodás változatossága és ezek kombinációi rendkívül nagyszámú társulást hoztak létre, melyeket az alábbiakban csoportosíthatunk (JAKUCS, 1981): 1. Löszgyepek, 6. Magaskórós társulások, 2. Homoki gyepek, 7. Csarabosok és szőrfűgyepek, 3. Szikesek, 8. Hegyi kaszálórétek, 4. Sziklagyepek, 9. Gyomnövényzet. 5. Lejtősztyepprétek, A mezei élőhely-gazdálkodás szempontjából a vastagon szedett társuláscsoportoknak van jelentőségük, ezért csak ezeket tárgyaljuk. Kivételt képez ez alól a gyomnövényzet, melynek szerepéről a gyomterületek védelmével kapcsolatosan fogunk szólni. Löszgyepek. Ma már csak kis területre, kunhalmokra, mezsgyékre visszaszoruló, fokozottan védett maradványai (reliktumai) vannak ennek a korábban 7-8 terület%-ot kitevő társulásnak, a löszpusztagyepeknek (Salvio-Festucetum rupicolae). Fajai közül sok a jégkor utáni mogyoró korszakban (posztglaciális boreális fázis) keletről jutott be a Kárpát-medencébe. Homoki gyepek. Magyarországon nyugatról kelet felé haladva a Kisalföldön, Belső-Somogyban, Tengelicnél, a Duna-Tisza közén és a Nyírségben találhatunk homokon tenyésző fátlan, füves társulásokat. Társulásaikban sok az endemikus (bennszülött) elem, ugyanakkor kontinentális-pontusi, pontusi-mediterrán, olykor szubmediterrán fajok is szép számmal előfordulnak bennük. A szukcesszió pionír társulása meszes homokon, a mohák és zuzmók után a mészkedvelő, egyéves gyep, vagy rozsnokos pusztagyep (Brometum tectorum), melyre a gyepszint alacsony záródása és a homokfelszínen megjelenő moha-zuzmó szinúzium (társuláson belüli alegység) a jellemző. Elsősorban mint a neve is mutatja egyéves fűfajok alkotják, jellemző növénye a királydinnye (Tribulus terrestris). A szukcesszióban a következő társulások a nyílt homoki pusztagyepek, melyek közül meszes homokon a mészkedvelő homokpuszta (Festucetum vaginatae), savanyúbb, kilúgozott homokon a mészkerülő homokpuszta (Festuco vaginatae Corynephoretum) gyeptársulásai a jellemzők. Mindkét társulás névadó faja a magyar csenkesz (Festuca vaginata), a mészkerülő társulásban tömegesen található az ezüstperje (Corynephorus canescens) és a juhsóska (Rumex acetosella). E társulásokra is jellemző még a talajt borító moha-zuzmó együttes. A homokpusztarét (Astragalo Festucetum rupicolae) gyepszintje a korábbiakkal ellentétben már teljesen záródott, a homok így megkötött, magasabb humusztartalmú, mely lehetővé teszi a fás vegetáció megtelepülését, azaz az átmenetet a nyílt homoki erdőkhöz. A csüdfüvek (Astragalus spp.) és a pusztai csenkesz (Festuca rupicola) mellett uralkodó és ismert faja a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata). Társulásai ma már csak a Kiskunsági Nemzeti Park védett területein vannak. Szikesek. A szikesedés feltétele alapvetően a szélsőségesen meleg klíma és a szélsőségesen átnedvesedő, a nyári periódusban kiszáradó termőhely. Az átnedvesedést okozhatja elöntésből fakadó tartós vízhatás, mint az Alföld árterületein az közönséges volt. A felszín szárazodása, kiszáradása következtében a nátriumsók a mélyebb rétegekből a talajfelszín felé vándorolnak s vagy a felszínen, vagy közvetlenül alatta felhalmozódnak. A jelenség már a posztglaciális mogyoró fázisában is létrehozta az ősszikeseket, igaz, erősen behatárolt területtel. A folyamszabályozások és vízrendezések eredményeként területei jelentősen kiterjedtek, s rendkívül érdekes mikrodomborzattal jellemezhető, mozaikszerű termőhelyet hoztak létre, melyet a sófelhalmozás, a vizek dinamikája és a talajvíz mélysége határoz meg, aminek hatására eltérő növénytársulások jöttek létre. Legfontosabb társulásaikat a vízháztartás alapján, száraz és nedves szikesekre bontva tárgyaljuk. Száraz szikesek.egyik legelterjedtebb szikes társulás a füves szikespuszta (Achilleo Festucetum pseudovinae), amelyre a vastagabb, humuszos talajszintre települő, zárt gyep a jellemző. Uralkodó faja a sovány v. veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina), s ugyancsak tömegesek a cickafarkok (Achillea spp.), a bodorkák, egyéves lóherék (Trifolium spp.). Az ürmös szikespuszta (Artemisio Festucetum pseudovinae) termőrétege, főként a humuszréteg vastagsága sekélyebb, a sókoncentráció magasabb. Ez az ősibb típusú társulás, melyet az endemikus fajok jelenléte is mutat. A gyepképző e társulásban is a veresnadrág csenkesz, gyakori jellemző faj még a sziki üröm (Artemisia santonicum ssp. santonicum, syn: Artemisia maritima ssp. monogyna) és a magyar sóvirág (Limonium gmelini ssp. hungaricum). A két ismertetett szikes puszta fenntartásában az állattenyésztésnek alapvető fontosságú feladata van. A taposással járó talajtömörödés, a trágyázás, illetőleg a 110

123 A mezei élőhely-gazdálkodás legelésen keresztüli szervesanyag-eltávolítás biztosítja a szukcesszió eme állapotának tartós fennmaradását. A száraz szikesek legszélsőségesebb társulása a bárányparéjos vakszik (Camphorosmetum annuae). Atalaj A szintje teljesen hiányzik, a sófelhalmozódás a növényzettől szinte teljesen kopár B szint felszínén történik. Vízborítás csak tavasszal van rajta. Jellemző fajai csak nyár végére fejlődnek ki, ekkor borításuk is jelentős: bárányparéj (Camphorosma annua), magyar sóballa (Suaeda pannonica), sziki sóballa (Suaeda maritima). Nedves szikesek. A vakszik társulásával megegyező talajviszonyok mellett, ha a nyár elejéig tartós vízborítás van, illetve a nyári csapadék is megmarad, alakul ki a mézpázsitos szikfok (Puccinellietum limosae) társulás, melynek jellemzője a mézpázsit (Puccinellia limosa). Nyáron sok keleti sótűrő faj megjelenhet benne, s tömeges lehet az orvosi székfű (Matricaria recutita, syn: Matricaria chamomilla). A nedves szikes réteken a talajvíz nem süllyed mélyre egész év során, tavasszal víz borítja őket, s minden társulásban tömeges a fehér tippan (Agrostis stolonifera, syn: Agrostis alba). A legismertebb társulásuk a jó szénát adó ecsetpázsitos szikirét (Agrostio Alopecuretum pratensis). Itt kell megemlékeznünk a sziki nádas (Bolboschoeno Phragmitetum), sziki kákás (Bolboschoenetum maritimi) és parti kákás (Schoenoplectetum litoralis) társulásairól, melyekben a sóhatást a fajszegényedés mutatja, ugyanakkor szikes mocsári faj a sziki káka vagy zsióka (Bolboschoenus maritimus) a fajlistában. Lejtősztyepprétek. A sziklagyepek humuszban való felhalmozódása után keletkező társulások, melyeket a talajképző kőzetek szerint osztályozunk. a. A szilikát sztyepprét (Potentillo arenariae Festucetum pseudodalmaticae) alegelterjedtebb társulás, zárt gyepszintjében uralkodnak a fűfélék, pl. a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica), a pusztai csenkesz (F. rupicola), fenyérfű (Botriochloa ischaemum). Degradációra hajlamos társulás, de a szukcesszió is hamar túlléphet rajta. b. A mészkő lejtősztyepprét állományai szerte az országban karbonátgazdag alapkőzeten fordulnak elő. A szubmediterrán lejtősztyepp (Cleistogeni Festucetum rupicolae) társulás meleg száraz lejtőkön alakul ki, a nevében is jelezvén, hogy a Dunántúlon számtalan szubmediterrán elem is megjelenik társulásában. A szubkontinentális lejtősztyepp (Pulsatillo Festucetum rupicolae) társulás inkább az Északiközéphegységben jön létre, ezért rájuk a szubkontinentális fajok a jellemzők. Gyakoriak bennük a pannóniai endemikus és szubendemikus fajok is. c. A dolomit lejtősztyepprét vagy sziklafüves lejtősztyepp (Chrysopogono Caricetum humilis) gyepalkotó tömegnövényei a névadó élesmosófű (Chrysopogon gryllus) és a lappangó sás (Carex humilis). A sziklagyepek és a lejtősztyeppek nem tévesztendők össze az emberi tevékenység következtében létrejövő fátlan kopárokkal Füves élőhelyek védelme A gyepterületeket veszélyeztető tényezőket, azok hatásait, illetve védelmük alternatíváit NAGY (1992) foglalta össze. Megállapította, hogyma Magyarországon a terület 12%-a, összesen mintegy 1,2 millió hektár tartozik gyep (rét-legelő) művelési ágba. E gyepek mintegy 60%-a gyenge termőképességű, jónak pedig csupán 5%-uk minősül. Ennek alapvető oka, hogy a jó termőhelyeken már csaknem minden gyepet feltörtek. A termőhely mozaikosságából fakadóan hazánkban a gyepekre a felaprózottság jellemző, nagyobb összefüggő területeik csak az Alföldön maradtak meg. A gyepek 80%-a síkvidéken található és védett természeti értékeink jelentős része e habitattípushoz kötődik. A gyepek 50%-át extenzíven kezelik még napjainkban is. Magyarországon összesen mintegy 160 ezer hektár gyep áll védettség alatt, 50 ezer hektár védetté nyilvánítása folyamatban van, de további cca. 200 ezer hektár extenzíven hasznosított füves terület megőrzése feltétlenül elérendő cél A füves élőhelyeket veszélyeztető tényezők NAGY (1992) alapján az alábbiak szerint csoportosíthatjuk a füves habitatokat veszélyeztető tényezőket a gyepek megszüntetése, a gyepek intenzív használata, a gyepek leromlása (degradációja), egyéb emberi károkozások. 111

124 A mezei élőhely-gazdálkodás A gyepek megszüntetése. A gyepek megszüntetésének általában más művelési ág, más területhasználat bevezetése lehet a célja. A legkézenfekvőbb változtatás a szántók kialakítása, de szőlő-, gyümölcsös- és erdőtelepítés, rizstelep vagy halastó létesítése is megtörténhet. A tevékenység következtében a korábban itt élő közösségek teljesen eltűnnek, az áttelepülésre képes állatfajok egy része jó esetben szuboptimális helyre költözik, ennek sikere azonban igen bizonytalan. Közvetett, de ugyanolyan veszélyes hatása a gyepfeltöréseknek a gyepterület felaprózódása, elszigetelt reliktumterületek kialakulása, aminek elsősorban genetikai szempontból vannak káros következményei. A gyepterületek erdősítése a lejtősztyeppréteket, homoki gyepeket veszélyezteti leginkább. Az úgynevezett ökonómiai küszöb alatti agrárterületek erdősítésére vonatkozó kormányprogram mintegy 300 ezer hektár gyep betelepítését tűzte ki célul 2050-ig. Az ilyen gyepek szemben a gazdasági megfontolásokkal olykor természetvédelmi szempontból más megítélés alá esnek, ezért a program megindításakor a természetvédelem érdekeit is érvényesíteni kell. A homoki gyepek fennmaradását a szőlő- és gyümölcstelepítés, a szikes pusztákat pedig a halastavak és esetleg rizstelepek kialakítása veszélyeztetheti. A gyepmegszüntetés egyik sajátos módja annak beépítése. E veszélynek elsősorban a települések menti területek vannak kitéve. A gyepek intenzív használata. A természetes gyepek nagy részének produkciója vagy takarmányozási értéke nem felel meg az állattenyésztés igényeinek, illetve a termesztésbiztonságnak. Ennek megfelelően e gyepeken költséges vízrendezéseket hajtanak végre. A szárazodás következtében csökken a közösségek diverzitása, növény- és állatfajok tűnnek el, megváltozik a habitat struktúrája. A gyepek hozamfokozása érdekében műtrágyázzák azokat, mely az érzékeny fajok eltűnése mellett a vegetáció struktúrájában okozza a legnagyobb változást. Az új struktúra mikroklímája kizár több növény- és állatfajt a rendszerből, s a madárfajok költése szempontjából sem előnyös, különös tekintettel a nyíltabb területeket, az alacsonyabb vegetációt kedvelő fajokra. A hozam növelésének másik módja a felülvetés, aminek során általában intenzív növekedési erélyű, agresszív fűfajokkal terhelik a társulást. Következménye hasonló a műtrágyázásnál elmondottakkal. A gyepek növekedésének intenzitását a konkurens növényfajok és károsító ízeltlábú fajok eltávolításával igyekeznek elérni. A vegyszeres növényvédelem a gyepek diverzitását végletesen lecsökkentheti, drasztikusan beavatkozik a táplálékhálózatba, ami mind természetvédelmi, mind vadgazdálkodási szempontból elfogadhatatlan. A gyepek leromlása. A gyepek védelmének célkitűzései általában nem ellenzik azok szakszerű, kaszálással vagy legeltetéssel történő hasznosítását. Ellenkezőleg, a két tevékenység a rét- és legelőgazdálkodás alapja. A kaszálások elmaradása után rendszerint a gyepek gyomosodása, degradációja következik be. A kaszálás során a gépek okozta talajtömörödésre és a növények virágzása, illetve a madárfajok fészkelése idején okozható károkozásra kell odafigyelni. A legeltetésnél a legelő eltartóképességének megfelelő mennyiségű számosállat tartására kell törekedni. A túllegeltetés a degradáció legveszélyesebb megindítója. Megfelelő állatlétszám mellett is gondot okoz a csapadékos, nedves periódusban tapasztalható taposási kár, mely eróziós forrás. Kiemelendő a libatartás hatása, melynek következményei egyenértékűek a gyepek megszüntetésénél leírtakkal. A legeltetés, mint tudjuk a szukcessziós folyamat általunk előnyösebbnek tartott állapotot állandósítja. A legeltetés elmaradása a habitat fejlődését, megváltozását eredményezi, ami az állatközösségek átalakulásában is hamarosan érzékelhető. Egyes fajok eltűnése ez esetben reális veszély. Egyéb emberi károkozások. A gyepek teljes megszüntetése mellett vannak olyan emberi tevékenységek, amelyek csak részterületen okozzák a vegetáció, így a teljes életközösség pusztulását. Ezek veszélye ugyanolyan, mint a korábbi tevékenységeké. E tevékenységek közé sorolható a bányászat (kő-, homok-, kavics, tőzeg-, kőolaj-, földgáz-), a hulladéklerakás, melynek még környezetszennyező következményei is vannak, az infrastruktúra-fejlesztés (út-, vasút-, elektromos- és gázvezeték-építés) és a sportterep (autó, moto-cross) kialakítása. A felsorolt veszélyeztető tevékenységek a részleges megszüntetés mellett nagy zavarással, a területek felaprózódásával, vízháztartásának negatív befolyásolásával, környezetkárosítással, és nem utolsó sorban a tájkép tönkretételével járnak. A villamos távvezetékek a madárpusztulások okozásában is nagy hányaddal szerepelnek A füves élőhelyek megőrzésének lehetőségei A füves élőhelyek megőrzése csak akkor lehetséges, ha megteremtődnek azok a gazdaságpolitikai, jogi, tudományos és gyakorlati személyi és tárgyi feltételek, amelyek a megőrzés feltételrendszerét és működését lehetővé teszik. E feltételeket sorban az alábbiakban fogalmazhatjuk meg. a természetes vagy természetközeli gyepek leltárának elkészítése, állapotfelmérése, monitoringrendszer kialakítása a gyepi életközösségek változásának nyomon követésére, füves területek kezelésének tudományos igényű kidolgozása, 112

125 A mezei élőhely-gazdálkodás füves területekhez kötődő fajok környezetigényének részletes feltárása, a gyepterületek védelmét, illetve fenntartását elősegítő gazdaságpolitikai döntések és természetvédelmi jogszabályok meghozatala, az értékes, még nem védett füves területek védelem alá helyezése (54. ábra), a gyepfenntartással kapcsolatos állattenyésztési ágazatok (juh-, szarvasmarhatartás) extenzív formáinak támogatása, a természetvédelmi szempontból fontos művelésiág-változásoknál (ez esetben gyepek felszámolásának szándéka miatt) a természetvédelmi hatóság egyetértési jogának gyakorlása, a regionális tájtervezés során a füves területek védelmének preferálása, társadalmi tömegbázis megteremtése önkormányzati szintre lebontva, a Környezetileg Érzékeny Területek (ÉSA) rendszerének kidolgozása során a füves területek kiemelten kezelendők. 54. ábra - Védett és védelemre javasolt alföldi füves élőhelyek (NAGY, 1992) 113

126 A mezei élőhely-gazdálkodás A felsorolt megfontolások ugyan természetvédelmi szempontú megközelítést jelentenek elsősorban, de a célkitűzések, megvalósítási módjaik és természetesen eredményeik megegyeznek a vadgazdálkodó érdekeivel is, tehát a vadgazdálkodás részéről is támogatandók Ugaroltatás, a set-aside 114

127 A mezei élőhely-gazdálkodás Az 1990-es évek elején a tulajdonviszonyok átalakulása következtében Magyarország szántóterületének jelentős része tartósan vagy átmenetileg megműveletlen maradt. A műveletlenül, érintetlenül hagyott mezőgazdasági területeket parlagnak nevezzük. A parlag hajdanán hazánkban is része volt annak a szántóföldi növénytermesztési rendszernek, amelyben 2 6 évi művelés után a természetre bízták a talaj termékenységének helyreállítását. A parlagon hagyott területen öt fejlődési stádium különböztethető meg (KOSZTICSEV idézi KISMÁNYOKI, 1993), ezek a következők gyomos stádium, 1 4 évig (előkészítő stádium), tarackos stádium, 5 7 évig (előkészítő stádium), lazán bokrosodó füvek stádiuma, 5 7 évig (szerkezetképző stádium), sűrűn bokrosodó füvek stádiuma, évig (trágyázó stádium), árvalányhajas sztyeppstádium, 20 évnél hosszabb ideig is tarthat (trágyázó stádium). Az eredeti ősnövényzet és a talajállapot természetes úton történő teljes helyreállításának időszaka tehát évig is eltarthatott. Napjainkban a parlagok (igaz csökkenő) jelenléte Magyarországon elsősorban gazdasági kényszer következménye, létrejöttében termőhelyi és piaci tényezők, illetve a tőkehiány egyaránt közrejátszanak. Délnyugat-Európában, főként Spanyolországban még mindig nagy hagyományai vannak a parlagolásnak. Termőhelytől függően 1-2 év gabonatermesztés után 3-4, rossz termőhelyen 7-8 évig nem művelik meg a földet, legfeljebb legeltetés folyik rajta. Az így kialakuló permanens nyugalom eredményezte a spanyol, fátlan agrárterületek bőséges szárnyasvad-állományát, beleértve legalább pld.-ra tehető túzokpopulációját. A parlag alapvető és semmivel sem pótolható előnye a teljes évben fennálló nyugalom, a mezőgazdasági technológiák gépesítettség, kemikáliák, betakarítás stb. összes negatív hatásának elmaradása. A parlagterületeken gyorsan megnő a növények és ízeltlábúak diverzitása, a habitat struktúrája megfelelő a fészkeléshez. Ennek kihasználása mind a vadgazdálkodás, mind a természetvédelem számára összeegyeztethető, erről a MOSON-Project bemutatása kapcsán találhatunk információkat. A parlagolás néhány év után gondokat okozhat, mert bekövetkezhet a nemkívánatos, magaskórós gyomfajok térhódítása, egyúttal a növénydiverzitás csökkenése. Ez az állapot már nem felel meg célkitűzéseinknek, következésképpen felvetődik a parlagterületek kezelésének szükségessége. Ebben az esetben pedig már meg is szűnik a terület klasszikus parlag jellege, s a hagyományos értelemben vett ugarokról beszélhetünk. Az ugaroltatás célját már ismerjük a háromnyomásos gazdálkodás gyakorlatából: a talaj pihentetése, regenerációja volt, miközben a gyomirtást talajmunkákkal igyekeztek elvégezni. A teljes ugar vagy feketeugar 1 év terméslemondással jár, hiszen a tarlóhántás után a következő év őszéig csak talajművelés folyik. A teljes ugar alkalmazása Nyugat-Európában már a XIX. században gyakorlatilag megszűnt, Kelet-Európában és azon belül Magyarországon még tovább élt. Nálunk a XIX. század végén 20%, 1910-ben 10%, 1940-ben 2,5% körüli volt a teljes ugar. Az 1960-as években gyakorlatilag csak a rizstelepeken maradt fenn az ugaroltatás. Hajdanában Nyugat-Európában a teljes ugar alkalmazása során a betakarítás utáni tarlóhántást őszi mélyszántás, majd a következő év tavaszától az őszi vetésig talajművelések követték. Kelet-Európában megkülönböztettek korai és kései ugart. Mindkettőben legeltetéssel kombinálták a talajművelést, de míg a korai ugarnál a szántást a betakarítást követő év tavaszán végezték, addig a kései ugarnál későbbi, nyári szántást alkalmaztak. Az ún. részleges ugarok vagy félugarok tulajdonképpen nem minősülnek ugarnak, hiszen minden évben nyernek termést területükről, a föld csak a két termesztési ciklus közötti időszakban részesül talajművelésben. Ezért nevezzük ezeket általában nyári ugarnak vagy zöld ugarnak. E kategóriába sorolhatók a korán levágott takarmánykeverékek (ŐTK, TTK) utáni ugarok is. Az USA-ban és az egykori Szovjetunióban elterjedt volt az ún. kulisszás ugar, amelyek alkalmazása a vadon élő állatfajok igényeit maximálisan kielégítette. A teljes ugarként művelt területekbe különböző szélességű kukorica- vagy napraforgósávokat vetettek, melyeket a betakarítás után szárban, lábon hagytak. Az így kialakult szél- és hófogó sávok előnyei kézenfekvők. Az ugaroltatott területközöket ezek után őszi kalászosokkal vetették be. A nyugat-európai mezőgazdasági gyakorlatban terjedt el ismét a tervezett ugaroltatás, az ún. set-aside a túltermelés visszafogása céljából. Ennek módja az, hogy a gazdákat nem úgy támogatják, hogy a megtermelt terményeket, vagy azok átvételét dotálják, hanem arra ösztönzik őket, hogy a terményt elő se állítsák. Ezt az ösztönzést egybekötik a mezei élőhelyek javításával, illetőleg általános környezetvédelmi koncepcióval 115

128 A mezei élőhely-gazdálkodás (kemikáliahasználat megszűnik bizonyos területeken). Magyarországon a jelen és a jövő főleg EU-tagságunk esetén, ugyanezeket a problémákat veti fel, így az apróvad-gazdálkodás feltétlenül nyer majd ezzel. A helyes ugargazdálkodásra azonban jó előre fel kell készülni. A gazdálkodásban az ugaroltatásnak több változata terjedt el. A set-aside területek létesítését az EU-országokban szigorúan szabályozzák, hogy a földterület cca. 10%-os (ez az érték változhat évente és országonként) részét a termesztésből kivonhassák. A set-aside területe nem használható fel olyan módon, hogy az akár készpénzben, akár természetbeniekben hasznot hozzon, kivéve, ha ezen felhasználás összeegyeztethető a lábon álló növények jelenlétével. Ez azt jelenti, ha a vadnak takarást nyújtó növényzettel van bevetve a set-aside, akkor elfogadható, hogy fenntartása a vad jelenlétének és a vadgazdálkodásnak elősegítésére szolgáljon. E területeken azonban madarakat kereskedelmi célzattal tenyészteni, vadászatukat értékesíteni, e célra szolgáló berendezéseket létesíteni tilos. Miért értékes és előnyös a mezőgazdálkodás szempontjából a tervezett ugar, azaz a set-aside? A talaj ásványi nitrogéntartalmára kedvezően hat azáltal, hogy csökken a nitrát-nitrogén kimosódás abban az esetben, ha magas borítású zöld növénytakarót létesítenek (SINCLAIR ET AL., 1992). A kedvező nitrogénforgalom azt eredményezi, hogy minden set-aside-ként alkalmazott kezelés előnyösen hat a terméshozamokra, a pihentetés utáni első évben a legmagasabb ez a hatás. A tartós ugarok esetében a különböző kezelések nem mutattak ki lényeges eltérést az ásványi nitrogénforgalomban (FROMENT ÉS GRYLLS, 1992). HARRIS ET AL. (1992) kimutatták ugyanakkor az ásványi nitrogén csökkenését a set-aside talajában, ha ott előzőleg gabonatermesztés folyt. Általában megfigyelhető volt, hogy télen a nitritkoncentráció az EU ivóvíz-szabvány határértéke alá csökkent a set-aside-ok létesítését követő 12 hónapon belül. A set-aside-ok korai (alacsony növényborítású) stádiumában nő az elfolyó (főként csapadék) víz mennyisége. FARR ET AL. (1992) ugyancsak a talaj ásványi nitrogéntartalmával kapcsolatosan kimutatta, hogy arra a set-aside természetesen regenerálódott növénytakarójának kaszálással történő kezelése nem gyakorolt hatást. Nem befolyásolta sem a kaszálás időpontja vagy gyakorisága, sem az, hogy a lekaszált fitomasszát helyén hagyták-e vagy eltávolították. A set-aside-oknak a terület növényzetének regenerációjára gyakorolt hatását sokan vizsgálták Angliában. A setaside fejlődése során csökkent az egynyári növények aránya az évelő fajok javára. A kialakuló fajspektrumra elsősorban a szomszédos félig-természetes habitatok jelenléte nyomta rá bélyegét, míg a talajviszonyok csak kismértékben befolyásolták azt. A set-aside területek értékes habitatdiverzitást eredményeznek (WILSON, 1992). Más vizsgálat szerint (REW ET AL., 1992) a növényzet eredetének három formáját lehet kimutatni: vegetatív úton történő terjedés révén, szél által történő terjesztés által (pl. Sonchus és Crepis spp.) és a talajban lévő felhalmozódott gyommagkészletből. Ez utóbbi forrásból származó egynyári növények tömege és diverzitása az idő múlásával csökken. A tartós set-asideok szukcessziósorát a kezdeti stádiumban az egynyári gyomokkal és a magról vadon kelt haszonnövényekkel, később a kétéves vagy évelő kétszikűekkel, végül pedig az évelő fűfélékkel lehet jellemezni. Ez a sor mind a rotációs, mind a tartós set-aside-oknál azonos, a kezeléstől független volt (FISCHER ET AL, 1992, BRODIE ET AL., 1992, CLARKE ÉS COOPER, 1992). A mezsgyéknek a jelenléte fokozza a mellette lévő területen a növényi diverzitást azáltal, hogy a megtelepülő fajok forrásaként szolgál (WRIGHT ÉS BONSER, 1992). A set-aside-ok kezelésére vonatkozó vizsgálatok azt mutatták, nincs jelentősége annak, hogy mikor volt a kaszálás időpontja vagy milyen volt a gyakorisága, sem annak, hogy a lekaszált fitomasszát helyén hagyták-e vagy eltávolították. Bizonyos set-aside-ok gyorsan becserjésedhetnek vagy beerdősülhetnek a kaszálások elmaradásával (FORD ET AL., 1992). A tartós set-asideok esetében előforduló Agropyron repens gyepregenerációt SHIELD ÉS GODWIN (1992) vizsgálva kimutatta, hogy e faj dominanciáját a kaszálásra legkevésbé érzékeny volta okozta. A set-aside-nak az állatvilágra gyakorolt hatását az alábbiakban foglalhatjuk össze. A talajlakó fonálférgek (Nematoda) közül a növényparazita, ragadozó, a gombákkal és baktériumokkal táplálkozó Nematoda populációk jelentősen megnövekedtek az ugarokon, s nőtt a növényparazita Nematoda közösség diverzitása is (BOAG, 1992). Ugyanezt a tendenciát tapasztalták a futóbogár-közösségek, illetve set-aside szegélyekben vizsgált Carabidae és Lycosidae populációk esetében (KENNEDY, 1992, KIELTY ET AL., 1992). Felvetődhet tehát a kérdés: a set-aside ugarok vagy gyepterületek a hasznos gerinctelen állatfajok rezervoárjai? HOPPER ÉS DOBERSKI (1992) egyértelműen alkalmasnak tartja a set-aside területeket arra, hogy a növénykártevők természetes ellenségeinek (pókok, futrinkák, holyvák) menedékhelyéül szolgáljanak. A set-aside ízeltlábú faunája alakulásának meghatározó szerepe van a szárnyasvadfajok csibéi számára. Egy erre vonatkozó összehasonlító vizsgálat (MOREBY ÉS AEBISCHER, 1992) kimutatta, hogy amíg a legtöbb Coleoptaranak,a Dipteraknak, a Symphytaknakés az Aphididae család tagjainak a gabonaföldön volt a legmagasabb az abundanciája, addig a Collembolaknak, és különösen a Heteropteraknakés Auchenorrhynchaknakaset-aside területeken. E taxonokhoz tartozó számos faj egyedeivel táplálkoznak a szárnyasvad csibék. A táplálékként szóba jövő ízeltlábúak abundanciája a set-aside területeken háromszor magasabb volt, mint a gabonaföldeken. A területek fogolypopulációinak tendenciáiban észlelhető különbségek (gabonaterületeken csökkent, set-aside-on nőtt a sűrűség) megmutatták ezt a különbséget. A szárnyasvad mellett egyéb, főként talajon fészkelő madárfajok, mint pl. a mezei pacsirta (Alauda arvensis) is állománynövekedéssel reagált a set-aside 116

129 A mezei élőhely-gazdálkodás bevezetésére. A kisemlős populációk jelenlétére, abundanciájára és megoszlására inkább a habitattípusok heterogenitása (mozaikossága) a meghatározó tényező, mint maga a habitat, a vegetáció típusa (ROGERS, 1992). Kiemelkedő hatása volt a set-aside-nak az üregi nyulak (Oryctolagus cuniculus) előfordulására és abundanciájára, mivel a nyulak, a korábbi, sövénybeli megtelepülésük után kotorékokat létesítettek a táblákban is (BOAG, 1992). A mezőgazdálkodók számára a set-aside-dal kapcsolatosan mindig az a fő kérdés, hogy melyek annak növényvédelmi kihatásai. Az erre vonatkozó vizsgálatsorozatok kimutatták, hogy a set-aside területek valóban igen nagyszámú gyommagot produkálnak. Bár a fajszám és a magmennyiség set-aside típusonként eltérő volt, csupán néhány faj alkotta a magvak döntő százalékát. A termesztésbe vont táblákban ezzel szemben minimális volt a mageső. Habár a set-aside területeken termett magoknak csak kis része jutott a termesztésbe vont táblákba, a helyben megtermett gyommagokhoz képest mégis jelentős volt mennyiségük. Igaz, hogy megjelenésük csak a szegélyekre korlátozódott (JONES ÉS NAYLOR, 1992). A set-aside vetéssel kialakított növényborítás csökkentette a gyommagképződést, amit az ugarolást követő gabonavetésekben ki is lehetett mutatni. Ha set-aside után megtörténik a talajművelés (szántás) és a gyomirtás, a táblákban nem lépnek fel gyomosodás okozta problémák és termésveszteségek (LECHNER ET AL., 1992, CLARKE ÉS COOPER, 1992). Sokkal nehezebb a helyzet ott, ahol nem gabonatermesztés, hanem kétszikű haszonnövényeknek, különösen kertészeti és évelő növények termesztése a cél. Amennyiben ez elkerülhetetlen, akkor tanácsos a mélyforgatás, ezáltal a 3 5 évvel korábbi, már redukálódott gyommagmennyiség kerül a felszínre. Helyes, ha ezután a gazdálkodó 2-3 évig minimálisra csökkenti a talajművelést, hogy lehetővé váljék az eltemetett, setaside-ból származó gyommagkészlet redukálódás. Glifozát hatóanyagú szerrel történő kezelésnek és az említett talajforgatásnak a kombinációja a legjobb megoldás ott, ahol az évelő gyomnövények is problémát okoznak (DAVIES ET AL., 1992). A gabonafélék rovarkártevői mind a rotációs, mind a tartós ugarokon jelen vannak, igaz nem okoznak jelentős károkat. Egyes években megfigyelhető volt, hogy a magról vadon kelt gabonaféléket megtámadták e kártevők. Bizonyos rovarkártevők a rotációs vagy néhány éves ugaroltatás után elegendően magas számban voltak jelen ahhoz, hogy közvetlenül az ugarolást követő időszakban termesztett gabonát jelentős mérvű károsítással veszélyeztessék, ha nem történik ellenük hatékony védekezés. E veszély mértéke területenként változott (HANCOCK ET AL., 1992). Miért értékes és előnyös a vadgazdálkodás szempontjából a tervezett ugar, azaz a set-aside? Milyen habitatot kínál a vadászható vad számára? 1. Áttelelésre szolgáló búvóhelyül szolgálnak a vadnak a gabonatarlók, a bevetett területek, 2. A fészkeléshez takarást nyújt a szárnyasvadnak a magas növésű lágyszárú növényzet, amely bokrosodó fűfajokat tartalmaz (ha kaszálatlan, a száraz fű révén vonzóbb a szárnyasvadnak), 3. A csibeneveléskor takarást és táplálékot szolgáltat a gyomos, más haszonnövénnyel elegyített gabonafélék ízeltlábúakban gazdag vegetációja, mely takarást nyújt és könnyű mozgást is lehetővé tesz. A tervezett ugaroknak, set-aside-oknak több változata ismert, úgymint a rotációs/egyéves ugarok, rugalmas ugarok, többéves, tartós ugarok A rotációs ugar/set-aside gazdálkodás A rotációs ugarok típusait és az általuk nyújtott lehetőségeket a THE GAME CONSERVANCY (1996) alapján mutatjuk be. Az ugar/set-aside típusa Tarló Gabonatermesztés utáni, Az ugar/set-aside által nyújtott lehetőség a madaraknak táplálékot és tartózkodási helyet jelent a tél folyamán kiváló takarást nyújt a csibeneveléshez, ha nem 117

130 A mezei élőhely-gazdálkodás természetes regeneráció állapotában lévő terület A vadnak téli takarást adó haszonnövények kaszálják le július közepe előtt lehetőségeik korlátozottak A fészkeléshez nyújtott takarás a mezsgyék szomszédságában létesíthető akkor, amikor a területet ugarként használják A rotációs ugar tulajdonképpen klasszikus módszer, megfelel annak az eljárásnak, amikor az egykori nyomásos gazdálkodásban 1 évre kivették a termelésből a földet. Ezek a földek egy év után ismét hasznosíthatók. Természetes regenerálódás állapotában lévő terület. A pihentető év alatt minél tovább lehet zavartalanul meghagyni a növénytakarót, annál nagyobb haszna származik belőle a vadnak. A gabonafélék betakarítása után talajlazítás történik (ez utóbbi el is hagyható), amit az árvakelés kizöldülése követ. Előfordulhat, hogy szükségessé válik a gyomirtás, ekkor az alábbi alternatívák lehetségesek: olyan szelektív gyomirtó szer használata, amely nem akadályozza a gabonafélék magról való kikelését, de hatékony az egyszikű gyomok ellen, olyan gyomirtó szerek használata, amelyek kipusztítják a magról vadon kelt gabonát, de nem akadályozzák a kétszikű gyomok és az egynyári egyszikűek kelését, április közepe után (lehetőleg a fűfélék kalászainak megjelenése idején) a teljes növénytakaró elpusztításra kerül. Ez utóbbi módszer csökkenti a célzott ugar takaróképességét, de megmarad az az előnye, ami az áttelelő tarlóból és a levéldarazsak megjelenéséből származik. A furcsa barna növénytakaró értékesebb lesz, mintha a kezelés korábban történt volna. A terület felszántását lehetőleg minél később el kell végezni, hogy a madarak a fészkelést és a csibenevelést be tudják fejezni. Előfordulhat, hogy a gyomosodás megakadályozása érdekében kaszálni kell vagy talajművelést kell folytatni. Ha nem mellőzhetők e munkák, az alábbi módon lehet minimálisra csökkenteni a növény- és állatvilág veszteségeit: korán, a fészkelési időszak előtt kell kaszálni. A tarló alacsony legyen, amely arra készteti a szárnyasvadat, hogy ne abban fészkeljen, az őzgidákat és nyúlfiakat pedig arra, hogy ne ott keressenek búvóhelyet, a talajművelést a lehető legkésőbben kell végezni, május közepéig való halasztása lehetővé teszi a levéldarazsak megjelenését, de még megakadályozza a magvak elhullatását. Téli takarást nyújtó haszonnövények. Ezek választéka csupán olyan gyorsan növő másodveteményekre korlátozódik, amelyek a betakarítás után vethetők (pl. mustár). Vetett gabonakeverékek. A vetett gabonakeverékek (egy gabonaféle + egy másik, nem gabona haszonnövény) a csibenevelés során nyújtanak alkalmas takarást. Nem kell az egész táblát lefedniük, parcelláik célszerűen helyezendők el a fészkeléshez jó fedezéket biztosító növényzet közelében. A táblák többi része meghagyható a természetes regenerálódás céljaira vagy bevethetők olcsó fűmagkeverékkel. E habitat kialakítása ott célszerű, ahol az ugar előveteménye nem gabona, hanem pl. repce, len volt. Alkalmazható ott is, ahol a természetes regeneráció a gyomnövények irtásával, vagy a betegségek elleni védekezéssel kapcsolatos okok miatt nemkívánatos. Abban az esetben, ha az ugar utáni időszakban valamilyen gabonaféle termesztése tervezett a táblában, akkor a búza vagy árpa magról vadon kelt egyedeit vegyszerrel ki lehet irtani és zab alapú keverékkel helyettesíteni. A zab ugyanis nem fogékony a torzsgomba [Gäumannomyces (Ophiobolus) graminis] iránt, amely a gabonafélék szártőbetegségének egyik okozója. Szükséges a kórokozók vadon termő egyszikű gazdanövényeinek gyomirtással történő megsemmisítése is. Egyéb keverékek. Példaként két olyan keverékeket mutatunk be, melyeket a szomszédos Ausztriában egyéves, ún. ökougar-keverékként ajánlanak (HESA, 1994): I. típus: Mézontófű Phacelia tanacetifolia 10% 118

131 A mezei élőhely-gazdálkodás Keskenylevelű csillagfürt Lupinus angustifolius 20% Takarmánybükköny Vicia sativa 40% Westerwoldi olaszperje Lolium multiflorum ssp. westerwoldicum 20% Fonákhere Trifolium resupinatum 10% II. típus: Fonákhere Trifolium resupinatum 50% Westerwoldi olaszperje Lolium multiflorum ssp. westerwoldicum 50% Más vetőmag-forgalmazó cégek, sőt, kutatók is ajánlanak különböző keverékeket. Mivel ezek már kiállták a próbát, érdemes megismerkedni velük is. Egyéves és tartós ugarnak egyaránt alkalmas az alábbi német vetőmagkeverék (forgalmazója Bruno Nebelung GmbH and Co.): III. típus: Repce Brassica napus 5% Olajretek Raphanus sativus var. oleiformis 5% Takarmánykáposzta Brassica oleracea conv. acephala 2% Mézontófű Phacelia tanacetifolia 5% Vörös here Trifolium pratense 10% Fehér here Trifolium repens 10% Rozs (Jánosrozs) Secale multicaule 45% Napraforgó Helianthus annuus 10% Angol perje Lolium perenne 3% Érdes mályva Malva alcea 3% IV. típus: Rotációs/egyéves ugarnak alkalmas (ugyancsak Bruno Nebelung GmbH összeállítása és kínálata) Olajretek Raphanus sativus var. oleiformis 5% Napraforgó Helianthus annuus 10% Pohánka Fagopyrum esculentum 20% Len Linum usitatissimum 30% Érdes mályva Malva alcea 5% Mustár Sinapis alba 5% 119

132 A mezei élőhely-gazdálkodás Mézontófű Phacelia tanacetifolia 5% Fonákhere Trifolium resupinatum 15% Repce Brassica napus 5% Takarmánykáposzta Brassica oleracea conv. acephala 2% A bécsi Állatorvostudományi Egyetem Vadbiológiai Intézetében KLANSEK (H. RINGL SZÍVES KÖZLÉSE) dolgozott ki olyan vetőmagkeverékeket, melyek egyéves és tartós ugarként egyaránt jól tenyésznek, melyeket jó eredménnyel használnak az ausztriai Nickelsdorfban, a Flick-féle Vadgazdaságban: Nickelsdorfi zöldugarkeverék I. Bükköny Vicia sativa Csillagfürt Lupinus sp. Zab Avena sativa Rozs Secale multicaule Pohánka Fagopyrum esculentum Baltacím Onobrychis viciifolia Laposszárú perje Poa compressa Réti perje Poa pratensis 15 kg 15 kg 10 kg 10 kg 10 kg 4 kg 3 kg 3kg 1 ha-ra összesen 70 kg Nickelsdorfi zöldugarkeverék II. Zab Avena sativa Lucerna Medicago sativa Bab Phaseolus vulgaris Baltacím Onobrychis viciifolia Kanáriköles Phalaris canariensis Bükköny Vicia sativa Réti perje Poa pratensis Mézontófű Phacelia tanacetifolia Fehér here Trifolium repens 15 kg 3 kg 10 kg 10 kg 8 kg 8 kg 5 kg 2 kg 2 kg 120

133 A mezei élőhely-gazdálkodás 1 ha-ra összesen 63 kg Nickelsdorfi zöldugarkeverék III. Rozs Secale cereale Zab Avena sativa Árpa Hordeum vulgare Juhcsenkesz Festuca ovina Réti perje Poa pratensis Egynyári perje Poa annua Fehér here Trifolium repens Szarvaskerep Lotus corniculatus Komlós lucerna Medicago lupulina Lucerna Medicago sativa 15 kg 5 kg 5 kg 5 kg 5 kg 3 kg 3 kg 3 kg 3 kg 3 kg 1 ha-ra összesen 50 kg Rugalmas és tartós ugar/set-aside gazdálkodás A rugalmas ugar kritériuma, hogy területének legalább 20 méter szélesnek és 0,3 hektár nagyságúnak kell lennie. Az ugarterületen belül akárhány parcella lehet, amelyeken más-más alternatíva szerint történhet a gazdálkodás. A rugalmas ugarok típusait és az általuk nyújtott lehetőségeket ugyancsak a THE GAME CONSERVANCY (1996) alapján mutatjuk be. Az ugar/set-aside típusa Természetes regenerálódás Füves terület Takarást nyújtó növényzet Egyéb haszonnövények Vadvédelmi célra való alkalmasság jó alkalmassága korlátozott, fészkelősávok kialakítására jó kiváló specialisták számára (pl. mézontófű + mustár) A természetes regenerálódás ajánlható a legtöbb nem rotációs típusú ugarral történő gazdálkodáshoz az első télen át. Olcsó, minimális költségráfordítást igénylő módszer, ha nem kívánunk speciális növénytakarót létesíteni. E területen a gyomirtás kevésbé fontos, július 15 augusztus 15. között azonban kaszálni kell. Az első év eltelte után tanácsos valamilyen keverékkel bevetni, mert az eredeti növénytakaró értéke (diverzitása) az évek folyamán csökken. 121

134 A mezei élőhely-gazdálkodás A füves területek elsődleges előnye, hogy jó takarást jelentenek mind a fészkeléshez, mind a csibeneveléshez. A természetes regeneráció mellett olyan fűmagkeverékek elvetésével érhetjük el kialakulását, amelyek bokrosodó fajokat tartalmaznak. A füves sávoknak nem kell a mezsgyékre korlátozódniuk! A takarást nyújtó növényzet telepítésének lehetősége azért fontos, mert lehetővé teszi a szárnyasvad számára testre szabott habitatok kialakítását. Az ugar létesítésére vonatkozó (EU-)szabályok értelmében e növényzetnek (együtt és külön-külön) betakaríthatatlan keveréknek kell lennie azért, hogy ne lehessen mezőgazdasági célokra felhasználni. A létesítendő növénytakarónak legalább két haszonnövény csoportot (pl. gabonát és káposztát) tartalmazó keverékből kell állnia. Hüvelyesek nem alkalmazhatók. A szabályok szerint nem szabad váltakozó sorokat vetni, tehát a magvak összekeveredése vagy a vetőbarázdában történik, vagy a keverék egyik komponensét sorosan vetik, a másikat pedig szórva, további lehetőség pedig, hogy felülvetést vagy keresztvetést végeznek. A növények megerősödése érdekében tavasszal nitrogén műtrágya alkalmazható, maximálisan 30 kg/ha mennyiségben. A növénytakarót nem szabad kaszálni, kivéve, ha esedékes lecserélése. Az első év eltelte után az új magvakkal való felújítás elősegítése céljából a növénytakarót boronálni, vagy kultivátorozni kell. E növénytakaró 2 vagy több éven át megtartható, ha a két komponens aránya megmaradt. Szerves trágya csak a rugalmas ugarokon használható. Ha csibenevelés céljára készítünk takarást, akkor főnövényként alkalmazhatunk zabot vagy kukoricát, kísérő növényként pedig repcét, mustárt és 5% herét. Ha téli takarást adó növényzetet akarunk, ahhoz legjobbak a káposztafélék, de a cikória is jó eredményt hozott. Abban az esetben, ha ugarjainkat nem az EU előírásainak figyelembevételével készítjük, hanem a földalapunkból áldozva hozunk létre ilyen jellegű területeket, akkor természetesen a fenti megkötéseket nem kell betartani, s tetszés szerinti komponensű ugarokat hozhatunk létre! A tartós ugarok, melyeket több évre (az EU-ban minimum 10 évre) hoznak létre, az egyéveseknél kedvezőbbek, hiszen biztos fészkelő- és táplálkozóterületeket, a téli időszakban megfelelő borítást, ezáltal búvóhelyet jelent az apróvad, s táplálkozóterületet az őz számára. Különösen a baltacím az, mely jól összehozza az őzeket. A már említett keverékeken kívül a Bruno Nebelung GmbH és Co. (Németország) kimondottan tartós ugarokra ajánl olyan vetőmag-összeállítást, amely az apróvad számára is kifogástalan feltételeket teremt: Vöröshere Trifolium pratense 5% Fehérhere Trifolium repens 5% Apróhere Trifolium dubium 5% Korcshere Trifolium hybridum 3% Baltacím Onobrychis viciifolia 30% Lucerna Medicago sativa 8% Csomós ebír Dactylis glomerata 5% Angol perje Lolium perenne 3% Réti ecsetpázsit Alopecurus pratensis 6% Veres csenkesz Festuca rubra 10% Réti perje Poa pratensis 10% Réti csenkesz Festuca pratensis 10% A többéves ugarok esetében a későnyári időszakban a szárnyasvad szaporulatának kedvezőbb táplálékhoz jutása, komfortérzetének növelése céljából keskeny munkaszélességű kaszálógéppel sávot vágnak a növényzetbe. Ez növeli az élőhely szerkezetességét, struktúráját, s a reggeli harmatos vagy csapadékos 122

135 A mezei élőhely-gazdálkodás időszakban van hová kihúzódni, szárítkozni a családoknak. Azért, hogy a kaszált sávon ne lehessen végiglátni, tehát részint a madarak ne lássák a dűlőutakon közlekedő járműveket, illetve az azon mozgó ragadozók, pl. róka, ne lássák meg a madarakat, hullámvonalban szokták a kaszálást elvégezni. Természetesen elővigyázatosan járnak el a munka során, s egy hivatásos vadász végigsétál közvetlenül a gép előtt a területen A jelen gazdálkodása és a jövő alkalmazkodó növénytermesztési rendszerek A nagyüzemi mezőgazdálkodás, melynek tere a privatizáció következtében jelentősen csökkent ugyan, de még így is hatalmas területen megmaradt, maga is sok mindent tehet az élőhelyek védelme érdekében anélkül, hogy az gazdaságosságának rovására menne. Hazánkban nem sok helyen, inkább az iparszerű termelési rendszerek körzetében terjedt el a monokultúrás gazdálkodás, amely főként a kukoricatermesztést érintette. Monokultúrás termesztésről akkor beszélünk, ha ugyanazon a területen, ugyanazt a növényt legalább 8-10évig termesztik. Ennek a környezetére és azon belül a vadállományra gyakorolt negatív hatásait szükségtelen ecsetelni. Az ilyen habitatra született meg a kultúrsivatag kifejezés. Az általános magyar gyakorlat szerencsére ettől eltérően alakult. A kezdeti klasszikus vetésforgóban (mely az 1950-es években még domináns volt) a növények összetétele és aránya hosszabb időszakon belül állandó volt (a Norfolki-négyes vetésforgóban pl. 1. takarmányrépa, 2. tavaszi árpa, 3.vöröshere, 4. őszi búza) és a rotáció során a növényeket térben és időben előre meghatározott sorrendben termesztették. A keretvetésforgóban már nem növények, hanem azonos agrotechnikai igényű növények csoportjai (őszi kalászosok, tavaszi kalászosok, pillangósok, kapásnövények) váltották egymást. A nagyüzemek a vetésforgót a táblásítások után (az 1960-as évek elejétől) már nem tudták betartani, ezért a nagyobb kötöttségektől mentes vetésváltás alkalmazása került előtérbe. Napjainkban egyre nagyobb az igény az intenzív mezőgazdálkodásban is a főbb rendezőelvek, újabb talajművelési rendszerek kidolgozására. Ennek keretét továbbra is a négy-négy szakaszos vetésváltás képezi. Az adott táblán kialakítható vetésszerkezet az alapja annak a vetésváltásnak, amely nemcsak a növények helyes sorrendjét, de az új talajművelési rendszer igényét is jól kielégíti. A vetésváltás kezdeti évében be kell tervezni azokat a szántóföldi növényeket (cukorrépa, burgonya, kukorica, hüvelyesek stb.), amelyek a négy évenként periodikusan megismétlődő mélyművelést terméstöbblettel hálálják meg (BOCZ ET AL., 1992). 1. Cukorrépa 1. Burgonya 1. Kukorica 1. Szója 2. Borsó 2. Búza 2. Kukorica 2. Búza 3. Búza 3. Árpa 3. Kukorica 3. Kukorica 4. Árpa 4. Napraforgó 4. Búza 4. Kukorica 1. (5) Kukorica Ez a rendszer önmagában is kedvező az apróvad számára, hiszen ha összevetjük azon területek apróvadállományát, ahol a monokultúrás, iparszerű termesztés folyt azokéval, ahol a vetésváltás maradt a gazdálkodás alapja, jelentős apróvad-állománybeli különbséget tapasztalhatunk utóbbiak javára. Az egyéb, intenzív gazdálkodásból eredő hátrányokat persze a vetésváltással jellemezhető földművelési rendszer is magán viseli. Mit tehet akkor a mezőgazdaság az apróvadállomány, s általában a környezet fenntartható hasznosítása érdekében? A technológiai folyamatok során a környezetkímélő megoldásokat, berendezéseket alkalmazza, újabb, ún. alkalmazkodó növénytermesztési rendszerek kialakítását támogatja, amelyek átfogják az egész mezőgazdasági termelést (28. táblázat). Ilyen módok 123

136 A mezei élőhely-gazdálkodás az integrált növénytermesztés, az alternatív növénytermesztés biológiai-dinamikus szerves-biológiai, az extenzív gazdálkodási formák fennmaradásának elősegítése, a vadgazdálkodó számára lehetőséget és helyet ad az élőhelyfejlesztésre Az integrált növénytermesztés Az integrált termelés olyan gazdálkodási rendszer, amely a természetes erőforrásokat és szabályozórendszereket olyan gazdálkodási aktivitássá integrálja, amely maximálisan helyettesíti a gazdaságokba kívülről bevitt anyagokat. Ez tulajdonképpen a fenntartható mezőgazdaság szándéka, amely a kemikáliák és az energiahordozók helyettesítését igényli, biztosítja a minőségi élelmiszertermelést ökológiailag veszélytelen technológiák segítségével fenntartja a gazdaság (farm) jövedelmezőségét, megszünteti a mezőgazdaságban keletkező környezetszennyező forrásokat, megtartja a mezőgazdaság többféle funkcióját (élelmiszer, ipari alapanyag-előállítás, táj-, vadvédelem, rekreáció stb.). Az integrált termesztés alapelvei az alábbiak: 1. Az integrált termesztés rendszerszemlélet megközelítésű. 2. A külső, társadalmat terhelő költségek és kedvezőtlen hatások minimálisra csökkennek. 3. A feladat szempontjából a gazdaság (farm) egyetlen egység. 4. A gazdálkodó (farmer) integrált termesztési ismereteit folyamatos továbbképzéssel frissíti fel. 5. Az integrált termesztés kulcstényezői a stabil agro-ökoszisztémák. 6. A tápanyagciklusokat egyensúlyban kell tartani, a veszteségeket minimálisra kell csökkenteni. 7. Meg kell őrizni, sőt fokozni kell a talaj eredeti termékenységét. 8. A növényvédelmi munka döntési alapja az integrált növényvédelem. 9. Megőrzendő a biológiai sokféleség (biodiverzitás). 10. A termék minőségét a termesztőrendszer ökológiai paraméterei, valamint a szokásos belső és külső minőségi vonások szerint kell értékelni. 11. A haszonállatok tartása során ki kell elégíteni azok etológiai igényeit, sűrűségüket pedig összhangban kell tartani a többi alapelv kívánalmaival (IOBC/WPRS, 1994). Az integrált növénytermesztés, mint cél és megvalósításának alapelvei, deklaráltan is összhangban vannak a vadgazdálkodás érdekeivel, ezért bevezetésének támogatása a vadgazda elemi érdeke Az alternatív növénytermesztés, biogazdálkodás A biogazdálkodást alapvetően az az igény hívta életre, hogy az emberek egyre erősödő szándékkal káros anyagoktól mentes, ásványi elemekben gazdag élelmiszereket kívánnak fogyasztani. Napjainkban Magyarországon mintegy 7000 hektáron folyik ellenőrzött és minősített körülmények között biológiai növénytermesztés (MÁRKUS, 1993). A biológiai növénytermesztés célja az ember és az állatok számára egészséges, káros anyagokat nem tartalmazó, az ősi minőség igényét kielégítő termények előállítása. Első megközelítésben e rendszer a kisebb ráfordításokban látja a kiutat, amely a műtrágya nélküli, az üzemi belső tápanyagforgalomra és a bioenergetikára támaszkodó, kemikáliamentes teljesen extenzív gazdálkodáshoz való 124

137 A mezei élőhely-gazdálkodás visszatérést jelenti (28. táblázat). A biogazdálkodásban a legnagyobb problémát a légköri szennyezés és a növényvédelem okozza (VARGA, 1992). Mivel ez a gazdálkodási forma napjainkban főként a magas élőmunka-ráfordítás miatt igen költséges, termékei nemkülönben, a közeljövőben nagymérvű elterjedése nem várható bár az kétségtelenül igen célszerű lenne. Azon területeket azonban, ahol ilyen termesztés folyik, éppen amiatt, hogy a gazdálkodás ismérvei az extenzív termesztéssel azonosak, vadgazdálkodási szempontból kiválónak kell tartanunk. 28. táblázat - Újabb növénytermesztési rendszerek (KISMÁNYOKI, 1993) Intenzív növénytermesztés Integrált növénytermesztés Jellemzők Alternatív növénytermesztés Biológiai-dinamikus Szerves-biológiai Termés Nagy Termés Optimális Termés Ökológiailag elérhető Vetésforgó Kevés növény Vetésforgó Egyszerűsített Vetésforgó Sokoldalú Műtrágya Szükséglet Műtrágya Kivont tápanyag Műtrágya Nélkül Könnyen oldhat nélkül Szerves trágya Kevés Szerves trágya Mérleg szerint Szerves trágya Komposzt Komposzt Talajművelés Mélyforgatás Talajművelés Konzerváló Talajművelés Mélylazítás, sekél forgatás Növényvédelem Szintetikus szerekkel Növényvédelem Szintetikus szerekkel Növényvédelem Szintetikus szerek nélkül Gyomirtás Kémiai, mechanikai Gyomirtás Kémiai, mechanikus Gyomirtás Mechanikai Termés Maximálisan lehetséges Termés Átlagosan lehetséges Termés Feltételek szerint Előnyök Nincs tápanyaghiány Talajtermékenység fenntartása Talajtermékenység állandó növelése a növekv biomassza áltál Nagy táblák Csökkenő erózió Nagy fajgazdagság a flórában és faunában Mélyen művelt talajréteg Jó minőségű élelmiszer (kevés szermaradvány) Minimális tápanyag és szermaradvány, egészsége élelmiszer Magasfokú specializáció A biotóp védelem A biotópvédelem, bővítése Minimális munkaidő-felhasználás Elérhető legnagyobb termés Hátrányok 125

138 A mezei élőhely-gazdálkodás A talajtermékenység csökkenése, szervesanyag-csökkenés Talajélet időszakonkénti zavarai Időleges tápanyag-szegénység Erózióveszély Csak átlag termés lehetséges Alacsonyabb termésátlagok Szelektív szegényedés a flórában és a faunéban Csökkenő élelmiszer-minőség Közepes munkaidő-felhasználás Nagyobb munkaidő-felhasználás Nagyobb értékesítési árak szükségesek (vag állami támogatás) Extenzív mezőgazdálkodási módok és a mezei vadgazdálkodás A máig élő hagyományos gazdálkodási formák a természetvédelem és a vadvédelem érdekköréhez állnak ma legközelebb Magyarországon. Jellemzőit MÁRKUS (1993, 1995) feldolgozása alapján mutatjuk be. Extenzív mezőgazdaság alatt olyan mezőgazdasági termelést, gazdálkodási rendszert és ezzel összefüggésben olyan terület- és földhasználatot értünk, amely csekély külső terhelést kap. A termelés alapvetően a természeti erőforrások fenntartható használatán alapszik. Jellemző, hogy a termelési, gazdálkodási eljárások nem iparszerűek és ipari eljárások által ellenőrzöttek. A termelés meghatározó összetevői: a környezet, az emberi készség és tapasztalat. A növénytermesztésben műtrágyák, növényvédő szerek hiánya vagy mérsékelt használata a tipikus. A legeltető állattartás esetében a természetes fűhozammal összhangban lévő számosállat-sűrűség a jellemző. A természetközeli legelőket, réteket, gyenge termőképességű szántókat, hagyományos szőlő és gyümölcsös ültetvényeket, nádasokat, algaprodukcióra alapozott halastavakat sorolhatjuk ide. Az extenzív gazdálkodással kezelt természetközeli vagy féltermészetes habitatokat a következő ökológiai paraméterekkel jellemezhetjük: az ökoszisztéma szerves tápanyagtőkéje alacsony, az alacsony tápanyagszint a természetes visszapótlás (trágya, vizelet, növényi szár és gyökérmaradványok) következtében stabil, csak esetenként csökkenhet (pl. túllegeltetés), a fenntartható használat (legeltetés, kaszálás) hatására a vegetáció évről évre megújulva stabil. Az extenzív gazdálkodás kihasználja a környezet (talaj, domborzat, hidrológia) heterogenitását, azokat nem kívánja megszüntetni, ennek következtében az extenzív rendszereket a habitatok mozaikossága jellemzi. Az ily módon gazdálkodók keresik a vegyes hasznosítás lehetőségét, amit a termésbiztonság igénye és a habitatok változatossága egyaránt indokol. Az extenzív gazdálkodás a környezeti adottságokhoz alkalmazkodott fajtákat részesíti előnyben, amelyek rendszerint igénytelenek a tápanyag vagy táplálék iránt. Az extenzív mezőgazdasági rendszerek és területek lehetséges jellemzői: iparszerűség hiánya, agrokemikáliák mérsékelt alkalmazása vagy mellőzése, vetésváltásos szántóhasznosítás, szántóterületek időszakos parlagolása, öntözés mellőzése, lecsapolatlanság, természetes vagy féltermészetes gyepek, legelőerdők és fás legelők, 126

139 A mezei élőhely-gazdálkodás legeltető állattartás, alacsony számosállat-sűrűség, természetközeli élőhelyekhez kötődő állatfajták, ridegtartás, külterjes, szabadtartásos állattenyésztés, természeti környezetben nevelt állatállomány, ipari takarmányok mellőzése, gazdaságon belüli önellátás, mozaikos földhasználatú tanyarendszerek, nagy tértávolságú, idős, régi telepítésű gyümölcsösök, gyalogművelésű szőlőültetvények, füzesek, nádasok, sásosok, rétek. Általánosságban elmondható, hogy az extenzív rendszerekre a fenntarthatóság, az erőforrások kíméletes használata a jellemző. Magyarországon a következő jelentősebb extenzív mezőgazdasági földhasználati módokat tartjuk nyilván: Extenzív gyepgazdálkodási rendszerek Homoki gyepgazdálkodás. E gyepek jellemzője a sérülékenység, ennek következtében csak alacsony, 0,3 0,5 számosállat/hektár állatlétszámot tűr meg. Jellemzői a hagyományos és félintenzív fajták, a tanyarendszerhez kötődő, önellátó kisgazdaság, a gyepgazdálkodáshoz kapcsolódó szőlő-, gyümölcstermesztés, kert- és erdőgazdálkodás. Magas az élővilág diverzitása, több endemikus fajjal. Szikes legelők és legeltetési rendszerek. Az elsődleges és másodlagos szikes puszta általában extenzív juhés szarvasmarha legeltetést igényel, jó vízellátottságú területeken ezekhez jön még a ló is. Szinte kizárólagos e fajok szerepe a szikes puszta fenntartható hasznosításában, ugyanakkor ez a gazdálkodási tevékenység a fenntartója a puszta jelen szukcessziós stádiumának. Magas az élővilág diverzitása, több globálisan veszélyeztetett fajjal. Rétgazdálkodási rendszerek. A nedves, időszakosan vízzel borított talaj a feltétele e gazdálkodási módnak. A lecsapolások következtében jelentősen degradálódtak, s a szántóföldi takarmánytermesztés térhódításával állattenyésztési jelentőségüket is elvesztették. A kedvezőbb adottságú réteket intenzív használatba vették (felülvetés, műtrágyázás, öntözés). Élőviláguk súlyosan veszélyeztetett. Legelőerdők és fás legelők. A legelőerdő fa- és cserjeállományának záródása maximum 25%, ugyanez a fás legelőknél 5%. E legelőket inkább szarvasmarhával hasznosítják, összterülete a középhegységek peremén és a Dunántúl délnyugati peremterületein mindössze néhány ezer hektár. Diverz az élőviláguk, érvényesül az ökotonhatás. Az intenzív legelő- és erdőgazdálkodás helyi igényei veszélyeztethetik létüket. Extenzív szántók. Az extenzív szántókat az jellemzi, hogy a hektáronkénti műtrágya-hatóanyag mennyisége 50 kg alatt van, a tápanyag-visszapótlás elsősorban a szervestrágyázáson alapszik. A növényvédő szerek minimalizálása (max. 0,5 kg/ha) vagy hanyagolása mellett domináns a mechanikus gyomirtás, az állati igaerő alkalmazása, aminek következtében a talaj felső cm-es rétege művelt csupán. A talajadottságokból következően rendszerint a gyepterületekkel mozaikosan fordulnak elő. Az előfordulásuk a 30 termőhelyi értékszám alatti területeken tipikus. Feltételezett nagyságuk Magyarországon mintegy hektár. Jellemzőjük a biológiai sokféleség. Extenzív gyümölcsösök. A gyümölcstermesztésben Magyarországon hektáron a nagyüzemi intenzív ültetvények dominálnak. Mintegy hektárra tehető az extenzív gyümölcsösök területe, melyekre a hagyományos fajták és vegyes előfordulásuk, tág telepítésük (növőterük), a térközök kaszálóként való hasznosítása, a kemikáliák használatának mellőzése a jellemző. Hagyományos előfordulásaik a felső-tiszai ártéri és ártér közeli, az őrségi szeres településhez kötődő területek. A különleges fajok telepítéseit is itt kell megemlíteni, a szelídgesztenyéseket, diósokat, mandulásokat, utóbbiaknál köztes művelésként levendulát alkalmaztak. A gyümölcsösök olykor szubmediterrán elemekkel dúsult élővilágának magas a diverzitása. 127

140 A mezei élőhely-gazdálkodás Extenzív szőlők. A mintegy hektárnyi magyar szőlőterület 36%-án nagyüzemi intenzív, 62%-án kisüzemi félintenzív gazdálkodás folyik, gyakori, jelentős mennyiségű kemikália alkalmazásával. Csupán hektáron folyik alkalmi kemikáliafelhasználással jellemezhető extenzív szőlészet. Ez utóbbiak a tanyarendszer gazdálkodásának részei. Jellemzőjük a kis térköz és a támrendszer teljes hiánya, illetve a sárgabarackkal és meggyel elegyes telepítés. Kézi erővel vagy lóval művelik. A borvidékek felhagyott szőlői hasonló képet mutatnak. Mivel mozaikosan helyezkednek el, a változatos élővilág kialakulásában segédkeznek. Az extenzív gazdálkodás vadgazdálkodási szempontú értékelése. Ha felelevenítjük a magyar apróvadgazdálkodás aranykorát jellemző maximális apróvadállományhoz társuló környezeti feltételeket, akkor a kisbirtokos, kisparcellás termelés túlsúlyát, diverz termesztett növényspektrumot, magas takarást nyújtó növényzet jelenlétét, extenzív termesztéstechnológiát (alacsony fokú gépesítés, műtrágya- és növényvédőszer-felhasználás) kell ismételten felidéznünk. Az extenzív termesztés e fejezetben elmondott sajátosságai, illetve a különböző extenzív növénykultúrák gyakran mozaikos elrendeződése azt mondatja velünk, hogy a természetvédelem támogató, fenntartó hozzáállása mellett a vadgazdálkodásnak is mélységes érdekeltsége van az extenzív területek fenntartásában, e területek számításba vételében a vadgazdálkodási célú élőhelyfejlesztések során A határvegetációk kímélete és fejlesztése A határvegetációk jelentőségét már több helyütt hangsúlyoztuk e könyvben. Ezeknek az ökotonoknak a hossza a vadeltartó képesség egyik meghatározó paramétere, így megőrzésük, fenntartásuk az apróvad-gazdálkodás, azon belül az élőhely-gazdálkodás alapvető érdeke. Napjaink mezőgazdasági gyakorlata mellett természetes úton létrejövő ökotonok sűrűsége ami elég változatos értékeket mutat Magyarországon erősen behatárolja az apróvaddenzitást. Bizonyságul a Magyar Fogolyvédelmi Program néhány eredeti (természetes) ökotonsűrűségi értékét mutatjuk be (29. táblázat) (FARAGÓ, 1994a, 1995, 1996, 1997b): 29. táblázat - A Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeinek természetes ökotonsűrűsége Projekt LAJTA-Project 82,2 87,0 98,5 Harka 102,7 102,3 102,3 Sárszentmihály 149,1 152,6 152,6 Csákvár 91,9 Apaj 244,3 Abádszalók 111,0 90,3 Dévaványa 49,7 58,2 61,3 Gyomaendrőd 38,0 38,0 Nagyszénás 37,9 66,3 66,7 128

141 A mezei élőhely-gazdálkodás Ha az ökotonok sűrűségét növelni tudjuk, akkor az az apróvadállomány denzitásnövekedését vonja maga után. Ehhez tehát két dolgot kell tennünk: a meglévő határvegetációkat kímélni kell, újakat kell kialakítani, létrehozni. A határvegetációk kímélete során tulajdonképpen azt kell elérnünk, hogy a már meglévő, természetes vagy mesterséges úton létrejött ökotonokat a mezőgazdaság hagyományos gyakorlata ne számolja fel. Ennek során biztosítanunk kell az útszélek, vasútpartok, árokpartok, gátoldalak védelmét, nem szilárd burkolatú utak védelmét, nád- és sásfoltok, szegélyek védelmét, gyomsávok, gyomfoltok, ruderáliák megőrzését, fás vegetáció fenntartását. A határvegetációk létrehozásával pedig addig nem létező, egy- vagy többéves struktúrafejlesztést végzünk elsősorban mezőgazdasági, de ha erre a lehetőségek adottak, erdészeti módszerekkel. E munkák során elérjük a táblaszegélyek kaszálásának, aratásának elhagyását, vegyszermentes táblaszegély kialakítását, tárcsázott (növénymentes) porfürdőző sávok kialakítását, vadvédelmi táblaszegélyek kialakítását, mezei vadföldek létrehozását, vadbúvók létesítését termesztett növényekből, gyógynövényekből, csenderesek, cserjesorok, erdősávok, erdőfoltok kialakítását, kezelését. E munka nagysága és eredményessége mindig az adott terület természeti adottságaitól, a birtokviszonyoktól és birtoknagyságtól, az együttműködő felek szándékától és a rendelkezésre álló pénzforrások nagyságától függ. Természetes élőhelyek (pl. kiterjedt ősgyepek) esetében a struktúrajavító munkának mindenkor elsőbbséget élvező természetvédelmi korlátai is lehetnek. Ilyen esetben különösen fontos a területkezelővel való egyeztetés. A következőkben tekintsük át az egyes mezei élőhelystruktúra-javító tevékenységeket Útszélek, vasútpartok, árokpartok, gátoldalak védelme A címben megnevezett struktúrák rendszerint együtt, kombináltan jelentkeznek, hiszen a vízlevezető árkok gyakran a különböző rendű utak, illetve vasutak mentén helyezkednek el. A határ- és vízlevezető árkok azok, amelyek külön állhatnak, hasonlóan a területet átszelő kisebb-nagyobb folyók gátjaihoz. A közutak esetében az útfelügyelet, a gátaknál a vízügyi hatóság vagy társulás, a dűlőutaknál a gazdálkodók rendszeresen, kaszálással hasznosítják a partok növényzetét. Az egyébként jó takarást, táplálkozó- és fészkelőterületet jelentő habitatok ezáltal a kaszált mezőgazdasági kultúrákhoz (lucerna, gyepek) hasonló veszélyeztetettségi kategóriába sorolhatók. A kaszálások elhagyása vagy késleltetése hasonló előnyökkel jár, mint az a természetvédelem gyakorlatából már ismert: a védett madarak fészkeinek védelme. Különösen fontos lenne, ha a közforgalmú utak partjait nem kaszálnák, és a szénát nem hasznosítanák, mert e növények ólomterhelése olyan magas, hogy az innen nyert széna takarmányozásra nem használható. Az ilyen szénával etetett tehenek teje ugyancsak magas ólomtartalmú, emberi fogyasztásra nem alkalmas. Így a kaszálások elhalasztása kettős előnnyel járna. 129

142 A mezei élőhely-gazdálkodás A kereken 3100 ha-os LAJTA-Projectben 1993-ban az említett szegélyélőhelyek (ökotonok) hossza, területe, sűrűsége és területaránya a következő volt (FARAGÓ, 1994a). Útpadka m m 2 22,34 m/ha 0,43 ter. % Árokpart m m 2 2,08 m/ha 0,07 ter. % Vasútpart m m 2 1,91 m/ha 0,12 ter.% Gyepsáv 560 m m 2 0,18 m/ha 0,04 ter.% Kerítés menti sáv m m 2 0,82 m/ha 0,01 ter.% Azok a gyepsávok, amelyek két tábla, illetve út között húzódhatnak, valamint a bekerített gyepek és erdősítések kerítés menti, 1 m-es, nem kaszálható sávjai ugyanezen kategóriába sorolhatók. Ha a vonalas szerkezetű habitatoknak a LAJTA-Project-beli területarányát nézzük, akkor kiderül, hogy az összterület 0,7%-át sem teszik ki, hosszuk azonban hihetetlen, csaknem 85 km (pl. a Sopron-Győr közti közúti távolság ennyi), következésképpen kis területáldozattal jelentős élőhelyjavulás érhető el. A gátoldalak szerepe hasonlóan fontos lenne, hiszen környezetükben rendszerint mezőgazdaságilag hasznosított táblák találhatók. A gyepes oldalak vonzzák a fészkelő madárfajokat, a kaszálások, a rézsűkarbantartás pedig rendre tökre teszik a fészkeket. Mivel a kaszálás során nyert széna rendszerint nem is hasznosul, nem okozna veszteséget a kaszálás idejének július közepéig való elhalasztása. Így a fészkekből kikelhetnének a fiókák, s a rézsűkarbantartás sem szenvedne csorbát. A vadgazdálkodó, a természetvédelmi és a vízügyi hatóság (szakaszmérnökség) operatív együttműködésére van ebben az esetben is szükség. A gátoldalakon (kis kiterjedésben, s inkább a gátak lábánál), az út- és vasútpartokon struktúrajavító élőhelyfejlesztést alkalmazhatunk. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) azt javasolták, hogy az említett helyeken középütt magas növésű növényeket (ökörfarkkórót, izsópot), a két szélre pedig a szárnyasvad és a nyúl által egyaránt kedvelt lágyszárúakat ültessünk (pl. keserűfüvet, nyári perjét, réti madárhúrt, terebélyes labodát, réti csenkeszt). A komló ugyancsak jó takarást nyújt Nem szilárd burkolatú utak védelme A mezőgazdasági üzemi úthálózat hosszáról és minőségéről, különösen a rendszerváltás utáni állapotokról nem rendelkezünk hivatalos statisztikai adatokkal. Az 1960-as évek elejének becslései szerint akkor ezer km-es hosszúságban, mintegy 150 ezer ha földúthálózat felülettel lehetett számolni (HERPAY ÉS PANKOTAI, 1963). A nagyüzemi táblásítások következtében ez a mennyiség valószínűleg jelentősen csökkent, a kárpótlások után pedig ismét növekedett. A nem szilárd burkolatú utak szerepe többoldalú lehet a vadászterületen. Felszínüket több-kevesebb zöld növény borítja, ezért táplálkozóterületül szolgál a szárnyasvadnak. A taposást jól bíró Polygonum aviculare az egyik legfontosabb úti növény, magja pedig a fogoly egyik fontos őszi-téli tápláléka. A növényzet, továbbá a felmelegedő talajfelszín vonzza az ízeltlábúakat, így az állati eredetű tápláléknak is egyik fontos bázisa. A felmelegedő talajfelszín (a fedetlen talaj jóval melegebb, mint a környezetében lévő növény borította területek, s jobban is tartja a hőt) és annak poros szerkezete, hűvösebb éjszakákon melegedésre, egyébként pedig porfürdőre vonzza a szárnyasvadat. Mindkettő igen fontos, utóbbi a paraziták (tolltetvek) elleni védelmet szolgálja. A LAJTA-Projectben 1993-ban a következő úttípusokat különítettük el, s fajlagos mutatóik az alábbiak voltak (FARAGÓ, 1994a): Kavicsos út 23,425 m 108,230 m 2 7,57 m/ha 0,35 ter. % Földút 32,945 m 119,720 m 2 10,64 m/ha 0,39 ter. % Füves út 21,695 m 67,873 m 2 7,01 m/ha 0,22 ter. % 130

143 A mezei élőhely-gazdálkodás (Aszfaltút 9,845 m 55,085 m 2 3,18 m/ha 0,18 ter. %) Összességében tehát 78 km-nyi nem szilárd burkolatú (+ 10 km-nyi aszfalt) út van a Project területén, minden ha-ra 25 m jut. Ez megint csak magas érték, ugyanakkor felszínük csak a terület 1%-át teszi ki (55. ábra). A nem szilárd burkolatú utak védelme a gazdálkodó feladata, melyben segítségre számíthat a vadgazdától. Az utak növényzettel való borítása, a növényzet gyökérzete révén növeli annak stabilitását, időjárás-biztosságát, így az egyik legolcsóbb módja az útfenntartásnak. Az utat csapadékos, tartósan nedves időszakban kímélni kell, mert a nehéz gépek jelentős károkat okozhatnak benne, melynek javítása (gréderezés) következtében a több év alatt kialakult növényzet jelentősen visszaszorulhat, olykor teljesen eltűnhet. 55. ábra - Jellegzetes út- és vasútpart profilok a LAJTA-Projectben Az aszfaltút (és valamennyi út) káros hatásait sem szabad elhallgatnunk. Éppen előnyükből (hőmérséklet, ízeltlábú-kínálat) adódóan szívesen tartózkodnak itt a madarak, azoknak is elsősorban a fiataljai. Betakarítási időben szívesen fogyasztják a szállítási veszteségből származó gabonaszemeket is. A forgalom jelentős károkat tud okozni a fogoly- és fácáncsaládokban, ezért célszerű az útpadka, szegély, árokpart másik oldalán tárcsázott, növénymentes sávokat kialakítani (lásd fejezet), melyek ugyanazokat a feltételeket teremtik meg, mint az utak, ugyanakkor a közlekedés veszélyeit kiküszöbölik. A mezőgazdasági területeken mint azt a LAJTA-Project példáján is láttuk még a jó gazdasági helyzetben lévő gazdálkodók esetében is domináns maradt a stabilizálatlan földút. Ennek ellenére a mezőgazdasági útépítéssel foglalkozó szakkönyvek (HERPAY ÉS PANKOTAI, 1963, ÁNYOS, 1984), különösen az utóbbi időszakban alig szentelnek teret ezek fenntartásának. A tulajdonviszonyok és a kedvezőtlen gazdasági környezet azonban napjainkban a földutak jelentőségének növekedését eredményezik, ami előnyös a vadgazdálkodás számára Nádfoltok és -szegélyek védelme Nádasaink mintegy fele a nagyobb tavaink környékén, összefüggő vegetációtípust képez, amit inkább csak a vízivad tud hasznosítani, a másik fele viszont kisebb-nagyobb vizek, vízállások partján, szegélyében tenyészik. Apróvadfajaink közül inkább a fácán igényli a nádasok jelenlétét részlegesen még a nagyobb nádasokat is, számára kedvező, sekély vízviszonyok mellett elfoglalja. A fácán a keskenyebb, m szélességű nádasokat kedveli. Mivel a nádasoknak jó a fácáneltartó képességük, kibocsátó-helyként is számításba jönnek. Ugyanakkor figyelni kell arra, hogy a náddal szegélyezett csatornák, kellő nyugalom és táplálék híján el is vezetik a fácánokat. Ezt elkerülendő KÖLŰS (1986) a nádasnak, nádszegélynek és a megtartóképességet növelő vadföldeknek (köles, cirok) a kombinációját ajánlotta (56. ábra). Mivel a nádasok kedvelt búvóhelyei a rókának is, ezért e területeken a rókagyérítést intenzívebben kell folytatni. 56. ábra - Nádszegély hasznosítása fácánnevelésre (KÖLŰS, 1986) 131

144 A mezei élőhely-gazdálkodás A meglévő nádszegélyek, -foltok védelme, megtartása a vadgazda elsőrendű feladata. A legnagyobb veszélyt a növényvédő szerek sodródása vagy bemosódása és az égetés jelentenek a nádas életközössége számára. Mivel mindkét veszélyeztető tényező a habitat tartós vagy átmeneti megsemmisülését okozza, ezért a nádasok védelmét feltétlenül összhangba kell hozni a környező területek mezőgazdálkodásával. A nádszegélyek kezelésre, megújításra szorulnak, aminek a nádvágás, nádaratás az egyik módja. A nádvágást kisebb területekre korlátozva, szakaszolva, több éves forgóban szükséges elvégezni. Ez a megújító használat többféle korú, változatos struktúrájú nádszegély meglétét jelenti a vadászterületen. A nádasok eltartóképességének, megtartóképességének növelése céljából bennük száraz területek kialakítására is kell törekedni, ezért téli időszakban hasznos, ha kézi nádkaszával vagy kaszálógéppel tisztásokat, sávokat vágnak bele. Ez a struktúra kedvező mikroklimatikus adottságai miatt megfelelő szárnyasvad-koncentrációt eredményez, s növeli a dúvad (róka) gyérítés esélyét is. Megfelelő vízgazdálkodású termőhelyeken mesterségesen is létrehozhatunk, kialakíthatunk nádas foltokat, nádszegélyeket. Ilyen körülmények között a nád rizómáról jól telepíthető Gyomsávok, gyomfoltok, ruderáliák megőrzése A korábbi gazdász szemlélet a gyomot egy tenyérnyi területen sem tűrte meg a határban. Határszemléken egyenesen szankcionálták a gyom jelenlétét. Ezzel szemben vadgazdálkodási aspektusból talán nem szükséges ismételten hangsúlyozni a gyomnövényeknek közvetlen és közvetett táplálékforrást jelentő, egyszersmind struktúrajavító szerepét. Vonalas felépítésű (néhány méter széles, több száz méter hosszú) mikrohabitatként/ökotonként jelentőségük hasonló az eddig megismertekhez. A LAJTA-Projectben 6640 m hosszúságban m 2 területen, 2,09 m/ha sűrűségben és 0,10 ter.%-ban voltak jelen 1993-ban. Szerepük főként a nyár eleji időszakban válik fontossá, amikor a gabonák beérve már nem, a kapások pedig még nem nyújtanak megfelelő ízeltlábú táplálékot ben kísérletképpen két gabonatábla között a tarlóhántás után épségben meghagytunk egy körülbelül 2 m széles, 1 km hosszú, üde zöld gyomsávot. Esti megfigyelésen 35 mezei nyúl és 4 őz táplálkozott e területen. A vetés elégtelen minősége, víznyomás, kábelfektetés stb. miatt adódhatnak a táblák szélén vagy belsejében olyan üres területek, sávok, amelyek később szintén elgyomosodnak. Ezek a gyomfoltok a gyomsávokhoz 132

145 A mezei élőhely-gazdálkodás hasonló módon búvóhelyet és táplálékot, esetenként fészkelőhelyet szolgáltatnak a szárnyasvad számára. A LAJTA-Projectben 7460 m 2 -nyi területet fedtek le (0,03 ter.%) 1993-ban a gyomfoltok (FARAGÓ, 1994a). A ruderális (romtalaj) gyomnövényzet az emberi környezetszennyezés következtében alakul ki. A szerves és szervetlen anyagokban gazdag mezőgazdasági és kommunális hulladék a legkülönbözőbb gyomnövénytársulásoknak ad otthont. Általánosságban megállapítható, hogy a szennyezett helyeken sok, nem őshonos növényfaj jelenik meg, olyanok, amelyeknek széles az ökológiai amplitudójuk, de mivel versenyképességük kicsi, így ezekre a viszonylag konkurenciamentes helyekre szorulnak vissza (JAKUCS, 1981). Hasznosnak ítélhetjük meg lebontó szerepüket. Egyes szakemberek megítélése szerint jelenlétük esztétikai kívánnivalót hagy maga után, az apróvad szempontjából azonban mint búvóhelyek, s mint fészkelő- és táplálkozóhelyek fontosnak tekintendők. A mezei élőhelyeken (s így a mi LAJTA-Projectünkben is) ruderáliaként tartottuk nyilván az alkalmi és tartósan használt trágyadepók helyeit, az (illegális) szemétlerakóhelyeket, egykori tanyák, épületek maradványainak környékét. A LAJTA-Projectben m 2 - en, 0,80 ter.%-on van jelen ruderália. A terület jellemző mikrohabitat-típusa a trágyadepó. Kiváló fészkelő- és főként táplálkozóterülete sok madárfajnak, jelesen a bíbicnek, a fácánnak, a seregélynek és a galamboknak (vadgerle, balkáni gerle, örvös galamb). Magas növényzete télen is megfelelően takar. Mivel olykor évekig zavartalan a környéke, az öntörvényei szerint alakuló gyomtársulás egyre diverzebb, ami az ízeltlábú fogyasztók gazdag jelenlétében is tükröződik. Vadgazdálkodási szempontból kisebb-nagyobb ( m 2 -es) területen célszerű fenntartásuk, sőt kialakításuk Táblaszegélyek kaszálásának, aratásának elhagyása A gabona- és pillangós táblákba rakott szárnyasvadfészkek jelentős része a vizsgálatok szerint azok m-es szegélyében van. Ha az első és sarjúfészkeket megsemmisítő kaszálást, illetve a sarjúfészkek esetleges pusztulását okozó aratást ugyanitt elhagyjuk vagy időben késleltetjük, akkor a fészkek jelentős része megmenekül. Ezek a sávok ugyanakkor csaknem kizárólagos élelemforrások is maradnak, hiszen a kaszálással és aratással a fitomasszát szinte 100%-ban, az ízeltlábú táplálékforrást pedig jelentős hányadban eltávolítják a területről. A lábon maradó cm magas lucerna, s a csaknem 1 m-es gabona megfelelő fedettséget is biztosít az apróvad számára. A gazdálkodót természetesen a terméskiesés mértékéig kompenzálni, kártalanítani kell. Szerencsés, ha a földtulajdonos és a vadgazdálkodó egyazon természetes vagy jogi személy, ez esetben a növénytermesztés és a vadgazdálkodás eltérő érdekei könnyebben összeegyeztethetők. A gabonasávot fennhagyhatjuk őszi-téli takarmánysávnak is. Kezdetben a kipergő magvak, majd az el nem fogyasztott hányad kelés utáni zöld hajtásai szolgálnak táplálékul. A fennhagyott lucernasávot a tél végén le kell vágni. A téli időszakban így búvóhely funkcióját elláthatja, fennmaradása azonban megakadályozza a következő évi növedéket, s a sáv korai elöregedését is magával hozza. E munkát mindenképpen a lehető legkorábban el kell végezni, hogy a munka a madarakat a territóriumfoglalásban és a fészkelőhely megválasztásában ne zavarja. A betakarítatlan sávok paraméterei 1993-ban a LAJTA-Projectben csaknem 10 ha-on (0,32 ter.%), 12 km abszolút és 3,9 m/ha fajlagos hosszúságban tették lehetővé a szárnyasvad eredményes fészkelésének lehetőségét (FARAGÓ, 1994a) Vegyszermentes táblaszegély kialakítása A vegyszermentes táblaszegély kialakításának gondolata Angliából származik, s a gabonaföldeken élő madárfajok kutatását célzó komplex vizsgálatok eredménye. A kérdés lényegét BOATMAN (1986) a következőképpen tette fel: Miként fokozható a vadon élő madárfajok fiókáinak/csibéinek életben maradási aránya mezőgazdasági, főként gabona vetésterületeken? Az ismert, hogy a kemikáliák használata mind a gyomnövények, mind az ízeltlábúak populációit nagymértékben csökkenti. A vegyszermentes vagy csökkentett dózisú peszticidfelhasználás éppenséggel arra irányul, hogy lehetővé tegye a gyomnövények növekedését, hogy azok táplálékot szolgáltassanak az ízeltlábúaknak, mellőzzék a rovarölő szerek vagy a rovarokra veszélyes egyéb szerek (pl. gombaölő szerek) használatát. A különböző vizsgálatok során elsősorban a gyomnövények és a búzatermesztés kapcsolatát kutatták, és arra a következtetésre jutottak, hogy a konfliktusok kiküszöbölése illetőleg a terméskiesés elkerülése végett a legveszélyesebb gyomnövényfajok (pázsitfűfélék, ragadós galaj) ellen szelektíven lehet védekezni a szegélyekben is, meghagyják viszont a többi, kevésbé konkurens fajt, mely sem az aratást nem akadályozza (mint a galaj), sem a termést nem szennyezi (mint jónéhány pázsitfűféle). Számos helyen gondot okozhat az, hogy a talajban gyomnövénymag-populációk alakulnak ki. Valóban szükséges-e az, hogy a földek szélén, a 133

146 A mezei élőhely-gazdálkodás dűlőkben minden évben meghagyjuk a gyomnövényeket? A válasz a gabonaföldek méretétől függ. A cél az, hogy a gabonaföldeken a terület 6%-án megtartsuk a kétszikű gyomokat és ízeltlábú faunájukat. Ha a gabonatábla területe 10 ha, akkor nem minden oldalon kell a gyomos szegélyt megtartani, hogy a szegély elérje az összterület 6%-át. Ha a táblaméret cca. 17 ha-nál nagyobb, akkor már minden oldalon 6 m-es sávnak kell lennie a 6% eléréséhez. 40 ha-os táblaméretnél már csak 4%-ot jelent a négyoldali, 6 m-es sáv, tehát a sávot szélesíteni kell. Az erre vonatkozó összefüggést (ideális négyzet alakú táblára) az 57. ábra mutatja. Az angliai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a táblaszegélyek gyomnövényei csekély hatást gyakorolnak a gabona minőségére, a terméshozamot csak kismértékben csökkenthetik, becslések szerint ez az egész tábla össztermésének kevesebb, mint 1%-át teszi ki, azaz elhanyagolható. 57. ábra - Összefüggés a gabonatáblák mérete és a vegyszermentes, 6 m széles sávok terület%-a között (BOATMAN, 1986) A LAJTA-Projectben 1992-ben megvizsgáltuk a gyomos állományszegélyek és a hagyományos módon kezelt (vegyszerezett) táblabelsők gyomközösségei közti különbséget. Fajszámot tekintve természetszerűleg az őszi vetésű növényeknek volt előnyük, hiszen az áttelelő egyéves, a kétéves és a talajban telelő évelő gyomok is megjelentek bennük. A tavaszi vetésű kapásoknál viszont elsősorban a tavasszal kelő nyári egyéves és a nyárutói egyéves gyomfajok domináltak, következésképpen szerényebb fajszámmal. Ez alól kivételt csak a teljes területen racionálisan vegyszerezett silókukorica képezett. Az elemzések kimutatták ugyanazon habitatok nagyfokú fajazonosságát függetlenül vegyszermentes, vagy vegyszerezett voltuktól. A vegyszermentesség azonban nem jelentett a táblaszegélyekben jelentős fajszámnövekedést, mert a fajszámot erősen befolyásolja a megelőző évek termesztéstechnológiája, a gyommagvak kelését motiváló klimatikus körülmények stb. Lényeges fajszámnövekedést csak több éves vegyszermentesség után lehetne elérni, amikor az érzékenyebb gyomfajok is visszatelepülhetnek. A vitális fajok, a tömeggyomok azonnal reagáltak a vegyszerezés elmaradására, ami abban nyilvánult meg, hogy az átlagos gyomborítási rangsor elején csak vegyszermentes területek állnak. Pozitívumként mondható el, hogy a kétszikű gyomok abszolút dominánsak voltak. A diverzitás értéke ismételten egyenetlen képet mutatott (58. ábra), mivel az egyes nagyon gyomos területeken is az említett okok miatt, kicsi lehet a fajszám, s a kevésbé érzékeny domináns fajok túlsúlya a diverzitásértéket alacsony szinten tartja (FARAGÓ, 1993). Vegyszermentes sávok a LAJTA-Projectben 1992-ben 35,4 km-t, 1993-ban 35,9 km-t tettek ki. E paraméterek után a vonalas mikrostruktúra fajlagos hossza 11,52 m/ha, illetve 11,60 m/ha értékkel növekedett (FARAGÓ, 1993, 1994a). 58. ábra - Vegyszerezett (fehér) és vegyszermentes (fekete) területek gyomközösségi paraméterei a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1993b) 134

147 A mezei élőhely-gazdálkodás A vegyszerezést csak olyan táblák szegélyében nem lehet mellőzni, amelyek a vetőmagtermesztés célját szolgálják, illetőleg a szegélyben felhalmozódott kártevők (pl. repce esetében) ismételt fertőzőforrások lennének az egész táblára nézve. A terméskiesésre vonatkozó tapasztalatunk hasonló az angliai megállapításokhoz, azaz táblaszinten elhanyagolható, s a termőhelyi egyenetlenség okozta szórás értékhatárán belül van Tárcsázott (növénymentes) porfürdőző sávok kialakítása Elsősorban a fiatal fogoly- és fácáncsibék felnevelkedése szempontjából fontos tulajdonképpen táblaszéli feketeugar sávok létrehozásának apróvadas területeken többféle értelme és célja van. E sávokban a vad melegedhet, napozhat, porfürdőt vehet, ami jó közérzetéhez szükséges. A mezőgazdaságilag megművelt határban ilyen sávok hiányában fenti igényét csak a táblák keskeny szegélyében és a nem aszfaltozott gazdasági utakon tudja kielégíteni. A tárcsázott feketeugar sávok szélessége 2-3 m lehet. Ez megfelelő méretű, ugyanakkor védett, biztonságos terület, ellenség közeledése esetén ugyanis rövid a menekülési út a következő takarásig. A művelt feketeugar sávnak egy másik előnye is van. Ha kombináltan használjuk más élőhely-fejlesztési móddal, akkor művelőútként is szolgálhatnak, pl. kaszálás esetén (oldalfelfüggesztésű kaszálógépek alkalmazásakor). További nem elsődleges feladata, de óhatatlanul bekövetkező adottsága a tárcsázott feketeugar sávoknak, hogy rajtuk csapadékos időjárás esetén megkezdődik a gyomosodás, ami friss, zsenge táplálékot jelent az apróvadnak. Ez természetesen csak egy szintig kívánatos, a borítás fokozódásával célszerű újra (részben vagy egészben) átdolgozni a talajfelszínt, hogy eredeti feladatát is teljesíteni tudja Vadvédelmi táblaszegély. A Game Conservancy mezsgye Az a gyakorlatból mindenki számára többé-kevésbé ismert, hogy a szárnyasvad, ha módja van rá, a mezsgye szélén lévő füves vegetációban fészkel, míg a csibék felnevelése magán a haszonnövénnyel bevetett szántóföldön történik. A fogoly a gabonaföldeket részesíti előnyben, míg a fácán kevésbé ragaszkodik meghatározott haszonnövényhez akár a költő-, akár a fiókanevelő terület megválasztásakor. Angliában úgy találták, hogy minden szürke és vörös fogoly, a fácánok mintegy harmada mezsgyéken fészkel, ezért programot dolgoztak ki a mezsgyék védelmére, illetve rekonstrukciójára. 135

148 A mezei élőhely-gazdálkodás A vadvédelmi táblaszegélyek (conservation headland) létesítésének az a legfőbb célja, hogy elősegítsék a kétszikű gyomnövényfajoknak és a rajtuk élő ízeltlábúaknak a megtelepedését és fejlődését. Ez utóbbiak szolgálnak táplálékul szárnyasvadfajaink csibéinek, valamint a velük együttélő (koegzisztens) madárfajoknak. A gyomnövények és magjaik emellett táplálékot jelentenek a magevő madárfajoknak, virágaik fontos nektárforrások a lepkéknek, a ragadozó, illetve a beporzást végző rovarok számára. A vadvédelmi táblaszegélyek ugyanakkor a mezőgazdasági területek ritka (ritkuló) növényfajainak is menedéket nyújtanak. A felsorolt célok azonban csak akkor valósulhatnak meg, ha elérjük, hogy a haszonnövényekkel bevetett táblák mintegy 6 méteres szegélyében március 15-e után rovarölő szert (inszekticidet) nem alkalmaz a mezőgazda. Az egyszikű gyomnövényeket szelektíven lehet irtani speciális gyomirtó szerekkel, a kétszikűek elleni védekezést azonban mellőzni kell, ahol csak lehet. Azon táblaszegélyeket, amelyről tudjuk, hogy gyomokkal erősen szennyezettek, ne válasszuk vadvédelmi táblaszegélynek. A leírtakból is kitűnik, hogy a vadvédelmi táblaszegély nem teljesen vegyszermentes terület, csak bizonyos növényvédő szerek használata kerülendő. A megcélzott 6 méteres sávtól eltérhetünk (lehet kicsivel nagyobb is). Kialakításukra, területarányaikra az fejezetben bemutatottak az érvényesek. Általános igényként fogalmazható meg, hogy ott, ahol a gyomok nem okoznak problémát, a vadvédelmi táblaszegélyeket (mint elsődlegesen táplálkozóhelyeket) a jó fészkelőhabitatok közelében a leghelyesebb létesíteni. Gyakorlati növényvédelmi vonatkozások. A létesítendő táblaszegélyek felszántása ajánlatos mindenütt ahol lehetséges, a szántás ugyanis segít féken tartani az egyszikű gyomnövényeket és a ragadós galajt (Galium aparine), valamint elősegíti a számunka értékes kétszikűek fejlődését. Szántáskor a táblaszél füves sávját kíméljük (ne szántsuk el, vagy ne forgassuk rá a földet), ez ugyanis a szárnyasvadfajok legfontosabb fészkelőterülete, másrészt a nemkívánatos egynyári gyomnövények, mint a már említett ragadós galaj vagy a meddő rozsnok (Bromus sterilis) betelepülését segítenénk elő. A vadvédelmi táblaszegélyeken ősszel amennyiben szükséges használhatók pl. őszi levéltetvek ellen inszekticidek, arra azonban ügyelni kell, hogy a szer ne sodródjon a sövényekbe, erdősávokba vagy más a mezsgyén lévő struktúrákba, mert az igen veszélyes az ott áttelelő rovarpopulációkra. Szél esetén a vegyszerezés általános szabályai az érvényesek. Egyébként a tábla egész területén alkalmazott szükségtelen (eltúlzott) szerhasználat amellett, hogy gazdaságtalan, pl. a levéltetvek eltűnése révén káros a szárnyasvad túlélése szempontjából. Ebből következik, hogy levéltetvek ellen csak akkor kell védekezni, ha azok sűrűsége meghaladja a növény-egészségügyi határértéket, de a vadvédelmi táblaszegélyekben akkor se folytassunk kezelést (a dimetoáttartalmú szerek helyett inkább a pirimikarb hatóanyagúak használata ajánlatos). A táblákban végzett nyári inszekticid használat esetén a piretroid hatóanyagú szereket igen toxikus hatásúnak kell ítélni a szárnyasvadcsibék táplálékául szolgáló rovarok egy csoportjára, nevezetesen a fűdarazsakra (Dolerus spp.), bár hatásspektrumuk szűkebb, mint a szerves foszfátvegyületeké (mint pl. az említett dimetoáté). Ha a kezeléshez közülük kell választani, akkor szabály, hogy a piretroidok kerüljenek felhasználásra, de ha egy mód van rá a pirimikarb tartalmú szereket kell bevetni. A vadvédelmi szegélyekben semmiféle inszekticid használata nem megengedett. Általános elvként kell elfogadni, hogy a gabonatáblák széles spektrumú inszekticidekkel való nyári kezelése súlyosan ártalmas lehet a szárnyasvad táplálékául szolgáló rovarokra, s ezeknek mint táplálékforrásaiknak eltűnésén keresztül a szárnyasvadfajok csibéire. Igen fontos tudni azt is, hogy a táplálékfajok populációinak regenerálódása egy ilyen kezelés után több évet vesz igénybe. A vadvédelmi táblaszegélyeknek ezért is van kiemelt fontosságuk. A vadvédelmi táblaszegélyekben minden gombaölő szer alkalmazható. A vadvédelmi táblaszegélyekben az egyszikű és a kétszikű gyomok egyaránt okozhatnak problémákat. Egyes egyszikű fajok vegyszeres, olykor szelektív (pl. meddő rozsnok Fusilade S) kezeléssel is kézben tarthatók főként úgy, hogyakkor védekezünk, amikor magonc vagy fiatal állapotban vannak. Az évelő egyszikű növényeket az aratás előtt és tarlón is irthatjuk, megelőzve e fajok beterjedését a táblaszegélyekbe. E gyomfajok esetében alkalmazott glifozát, glifosát trimesium és glufosinát-ammónium hatóanyagú szerek esetében célszerű kisebb dózisokat bevetni azért, mert a szárnyasvad számára fontos Polygonum fajok ez esetben életben maradnak. A ragadós galaj ellen nem létezik szelektív vegyszeres gyomirtási technológia, ezért ha védekeznénk ellene a többi kétszikű faj is elpusztulna. Ott tehát ne létesítsünk vadvédelmi táblaszegélyt, ahol magas a galajfertőzöttség. A Game Conservancy mezsgye. Az angliai Game Conservancy (ejtsd: gém konszörvenszi), a vadvédelmi táblaszegély, mint táplálkozóhely és a táblákat elválasztó sövények mint legfontosabb fészkelőhelyek kombinálásával az alábbi felépítésű mezsgye kialakítását ajánlja a mezőgazdasági területeken (59. ábra). 136

149 A mezei élőhely-gazdálkodás 59. ábra - A Game Conservancy mezsgye felépítése (lásd a szövegben) (BOATMAN, 1990) 1. Sövény: a szélességük jelentéktelen (max. 1,5 m), magasságukat nyeséssel 2 m-ben lehet korlátozni. A termések (bogyók) a megelőző évi gallyakon keletkeznek, így a nyesést ajánlatos minden harmadik évben végezni (vagy minden másodikban, ha a nyesés januárig/februárig elhalasztható). Nem szabad a nyesést tavasszal vagy nyáron végezni, mert az zavarja mind a fészkelést, mint a rovarok táplálkozását. Nem szabad engedni, hogy a sövény elborítsa a mellette lévő füves sávot, mert ott fészkelnek a szárnyasvadfajok. Emiatt vadgazdálkodási szempontból helyesebb a sövények oldalait függőlegesre nyesni nem pedig A alakúra. Ez utóbbi esetben is a füves sáv szélessége mindkét oldalon 1-1 m legyen. 2. Füves rézsű/fészkelősáv szélessége legalább 1 m legyen, évelő (nem terjedő) füvekből és nem gyomnak számító lágyszárúakból álljon, s lehetőleg tartalmazzon olyan bokrosodó fajokat, mint pl. a csomós ebír (Dactylis glomerata). Fészkelőhelyen kívül e terület a hasznos rovarok áttelelésére is szolgál. Fontos elérni, hogy vegyszer vagy műtrágya ne szóródjon, vagy sodródjon erre a sávra. A füvet évente szükségtelen kaszálni, mert száraz fűre szükség van a fészeképítéshez, de 2-3 évente le kell vágni a magas növényzetet a cserjésedés megakadályozására. Amennyiben szükség van rá, különös körültekintéssel a fűsávban is alkalmazható szelektív gyomirtó szer. Ha a mezsgye legelőterület szélén van, a legelő jószágot távol kell tartani a rézsű növényzetétől. 3. Steril (határ-) sáv célja, hogy a füves sávban esetlegesen elszaporodott ragadós galaj, meddőrozsnok benyomulását megakadályozzuk a haszonnövényekkel beültetett területre. A sáv szélessége 1 m legyen, a növényzettől mentesen kell tartani. Ezt vagy rotációzással vagy széles spektrumú, huzamosan ható gyomirtó szerrel lehet elérni. E sávot a megművelt földön kell kialakítani, s már a gabona vetésekor ügyelni kell arra, hogy ez a terület vetetlen maradjon! A permetezőszer sodródását meg lehet akadályozni, ha a permetezőgép szórófeje a talajig érő védőernyővel van ellátva. Szerepe a gyomnövényzet féken tartásában van, legfeljebb porfürdőzést, melegedést tesz lehetővé. 4. A vadvédelmi táblaszegély. 5. Gyomirtó szerekkel kezelt vetést a hagyományos módon lehet művelni, azt azonban el kell kerülni, hogy a vegyszer a szegélybe sodródjon. Különös gondot kell fordítani a növényvédő szerek (főként a levéltetű ellen alkalmazott készítmények) megválasztására. Hazai viszonyaink között az ilyen jellegű mezsgye kialakításának részben a tulajdonviszonyok stabilizálódása, a tartamos gazdálkodásra vonatkozó igény és mindenekelőtt szemléletváltás az alapfeltétele Bogárteleltető bakhátak kialakítása A THE GAME CONSERVANCY által a korai 1980-as években végzett vizsgálatokból kitűnt, hogy a ragadozó bogarak és pókok amelyek többek közt a levéltetű populációk predátorai, ezáltal szabályozói a művelésből kimaradó sövényoldalakban a kerítések gyepes nyomvonalában telelnek. Közülük a jobb habitatok négyzetméterenként olykor 1000 példánynál is több ragadozó bogárnak és póknak nyújtottak menedéket. Megállapították azt is, hogy mely bokrosodó fűfajokat használtak ki nevezett ízeltlábúak. Vizsgálataik alapján alakították ki javaslatukat, amely bogárteleltető bakhátak (beetle bank) kialakítását szorgalmazza. Ezekből a menedékekből a tavasszal könnyebben szétterjedhetnek a ragadozó ízeltlábúak, ennek következtében hamarabb 137

150 A mezei élőhely-gazdálkodás pusztíthatják a kártevőket, segítve a gazdáknak. A bogárteleltető bakhátak biztosítják a sövényoldalak növénytakarójának minden jótékony hatását anélkül, hogy sövényt, erdősávot kellene létesíteni. E struktúra kialakítása rendkívül egyszerű az őszi talajművelés során. Kétirányú szántással olyan bakhát létesíthető, amely körülbelül 40 cm magas és 1,5 2,0 m széles. A táblák szegélyei felőli végükön mintegy 25 m-es hosszban a bakhátat nem kell létrehozni azért, hogy a mezőgazdasági gépek közlekedni tudjanak a táblaszegélyben. A nagyobb táblák ily módon kisebbekre tagolhatók. A bakhátat sorvetőgéppel vagy kézzel, négyzetméterenként 3 gramm csomós ebírrel (Dactylis glomerata) vagy közönséges tarackbúzával (Agropyron repens), illetve kettő keverékével lehet befüvesíteni, közvetlenül a kialakítást követően, azaz ősszel. A vetés előtt teljes gyomirtást kell végezni azért, hogy a vetendő fűféléket megkíméljük a konkurenciától. Olyan szert (pl. glifozátot) kell alkalmazni, amely maradék nélkül lebomlik. Egy 20 ha-os táblán, a tábla közepén célszerű kialakítani egy bogárteleltető bakhátat, ha nagyságú földön már 3 vagy annál is több bakhát létesítendő. Ezen sávok alig vesznek el termőterületet, ugyanakkor hatásuk kiváló. A szántóföldön alkalmazott gyomirtó szerek károsítását kiküszöbölendő a bakhátak mellett keskeny steril sáv is kialakítható. A fűféléknek a bakhátakról történő beterjedését pedig azok nyári lefejelésével meg lehet előzni, ügyelve arra, hogy a növényzet struktúrája ne károsodjék. Ha a gazdálkodás esetleges változása azt szükségessé teszi, a bakhátak könnyen elszánthatók, illetve később újra létesíthetők (HILL ET AL., 1995) Vadföldek mezei élőhelyeken A mezőgazdasági területeken nem mindig nyílik lehetőség ugarok vagy gyomos táblaszegélyek kialakítására, melyekről korábban már beszéltünk. A mezőgazda sokszor jobban elfogadja művelt területeinek rovására kialakított önálló, vadgazdálkodási célzatú táblaszegély létrehozását, mint tábláinak részleges vegyszermentességét. Mint a set-aside-ok bizonyos kihasználási formáinak tárgyalásakor már említettük (takarást nyújtó területek), a vadföldek előnyei ez esetben érvényesülhetnek, azaz a szárnyasvad számára célirányos, testre szabott szerkezet és összetétel alakítható ki. Vadföldekre csak egy-két vetőgépalj szélességben van szükség a táblák szegélyében, vagy a nagyobb táblák monotóniáját megtörendő, a táblák közepében. A vadföld alapvető szerepe tehát a táplálék (növényi és állati), illetve a fedettség (búvóhely) megteremtésében van A vadföldeken alkalmazható növények A vadföldeken termeszthető növények jellemzését, illetve ökológiai igényeit, úgymint fényigény, vízigény, hőigény, fagyérzékenység, talajigény (ph és Arany-féle kötöttség: KA), végül pedig termesztés során elérhető magasságát WALTERNÉ DR. ILLÉS VALÉRIA összeállítása alapján mutatjuk be. Táblázatosan összefoglaljuk a termesztéstechnológiát is, azaz a talaj-előkészítést, a vetés paramétereit, az ápolás és védelem szükségességét, illetőleg a betakarítás idejét. Az utóbbi két adatnak akkor van értelme, ha a vadföldgazdálkodás célja a téli vadtakarmány (szemtermés) előállítása. Ha a terményt nem takarítjuk be, akkor a produkció kisebb jelentőségű, ezért a növényvédelmi munkát mellőzhetjük, illetve a betakarítást elhagyjuk (30., 31. táblázat). 30. táblázat - A vadföldeken termeszthető növényfajok ökológiai jellemzői (W. ILLÉS nyomán) Növény Fény Vízig igény ény Hőigén y Fagyérz ékenysé g Talajigény (kémhatás, kötöttség) Magass ág (cm) ZAB ,3 6,4 v. a (Avena sativa) POHÁNKA ,5 7,5 v. a. (Fagopyrum esculentum) 138

151 A mezei élőhely-gazdálkodás KÖLES (Panicum miliaceum) NAPRAFORGÓ (Helianthus annuus) könnyen felmelegedő, száraz fekvésű Csernozjom, középkötött barna erdőtal., réti és öntéstal., semleges enyhén, 35 K A-nál lazább savanyútalaj REPCE (Brassica napus oleifera) , 20 C barna erdőtalajok, lejtőharodalék talajok, gyengén lúgos K A MUSTÁR Meszes vályog (Sinapis alba) OLAJLEN (Linum usitatissimum) KENDER (Cannabis sativa) TAKARMÁNYRÉ PA (Beta vulgaris convar. crassa) enyhén meszes, középkötött vályog, agyagos homok- és homokos agyagtalaj csernozjom, réti csernozjom, jobb öntéstalajok, láp réti csernozjom, öntés csernozjom, barna erdőtalaj TAKARMÁNYK ÁPOSZTA (Brassica oleracea var. acephala provar. viridis) C ( C) jó vízgazdálkodású vályogtalajok TAKARMÁNYBO RSÓ (Pisum sativum convar. glaucospermum) , 7 C mészlepedékes csernozjom ph TAKARMÁNYBÜ KKÖNY nem igényes (Vicia sativa) CSILLAGFÜRT (Lupinus luteus) laza homokon is! 5 6 ph

152 A mezei élőhely-gazdálkodás LÓBAB (Vicia faba) SZÓJABAB (Glycine soja) ALEXANDRIAI HERE (Trifolium alexandrinum) SZARVASKEREP (Lotus corniculatus) csernozjom, barna erdőtalaj, kötött réti és glejes erdőtalaj jó talajok növénye, 6-8 ph csernozjom, réti- és öntéstalajok homoktól a kötött agyagig mindenhol megterem LUCERNA (Medicago sativa) C jó szerkezetű, mély rétegű mezőségi talajok BALTACIM (Onobrychis viciaefolia) FEHÉR HERE (Trifolium repens f. hollandicum) C meszes, sekély termőrétegű talajok kötött réti-, öntés- és erdőtalajokon, mészigényes (elfekv ő) Jelmagyarázat a 30., 31. táblázathoz Ökológiai jellemzők: Fényigény: 1 = árnytűrő 2 = mérsékelten árnytűrő 3 = fényigényes Vízigény: 1 = vizes, nedves termőhelyen élő 2 = üde, kiegyenlített vízgazdálkodású termőhelyen élő 3 = száraz termőhelyen élő Hőigény: 1 = melegkedvelő 2 = kiegyenlített hőigényű 3 = hidegtűrő Fagyérzékenység + = fagyérzékeny 140

153 A mezei élőhely-gazdálkodás : Talajkémhatás: ph 4 6,0 savanyú ph 6,0 7,5 semleges ph 7,5 bázikus Talajkötöttség: h = homok v = vályog a = agyag 31. táblázat - A vadföldeken termeszthető növények termesztéstechnológiája (W. ILLÉS nyomán) Növény Talajelőkészítés Vetés ideje (mélys., sortőtáv[cm]) Növényápolás, növényvédelem Betakarítá s ZAB (Avena sativa) őszi vagy tavaszi szántás, vetőágykészíté s III , 3 5, 12, 1,5 2 tavaszi gyomirtás VII. közepén POHÁNKA (Fagopyrum esculentum) őszi vagy tavaszi szántás, vetőágykészíté s VI. 25 VII. 15., 2 4, 12, 14, 1,5 2,5 zöld tak.- nak VIII. 15-IX. 5. KÖLES (Panicum miliaceum) kellően tömött vetőágy főnövényként V. 2. dekád, másodnöv. VI vége esetleg gyomirtás tavasszal VII. vége VIII. eleje NAPRAFORGÓ (Helianthus annuus) őszi szántás, homokon tavaszi, IV vetőágykészíté s IV. közepe, IV. 2. fele, 6 8, 60 70, 35, 40 IV. végén gyomirtózás, IV. közepe talajlakó kártvők, IV. vége v. közepe barkók ellen, VI. levéltetvek ellen, VI. vége VII. eleje Botrytis, VIII. vége érés gyorsítás VIII. vége. IX. eleje REPCE (Brassica napus oleifera) kombinátorozá s 4 5 cm-re VIII. vége, IX eleje, 1,5 3, 12,14, 3 5 ősszel repcedarázs, zöldbimbós állapotban repcefénybogár ellen VI MUSTÁR (Sinapis alba) őszi szántás, tavaszi vetőágykészíté s III. 0,5 1, kapálás, rovarkártevők ellen vegyszerezés VI. közepe 141

154 A mezei élőhely-gazdálkodás OLAJLEN (Linum usitatissimum) őszi mélyszántás, t. kultivátor, fogas henger III.1. felétől év közepéig, 2 3, IV. 1. dekádja kapálás vagy gyomirtás, rovarkártevők ellen IV , V VIII. KENDER (Cannabis sativa) mélyművelést igényel, tavaszi kombinátorozá s III- vége, IV. eleje. 3 4, 7,5 12, 2 2,5 ápolást nem igényel, IV , VI-VII. rovarkár elleni védekezés IX. vége TAKARMÁNYR ÉPA (Beta vulgaris convar. crassa) tarlóhántás, tárcsázás, lezárás, középmély szántás tavaszi kombinátorozá s IV. eleje-közepe, 2-3, 45, kapálás X. közepe TAKARMÁNYK ÁPOSZTA (Brassica oleracea var. acephala provar. viridis) cm mélyen elmunkált magágy IV fővet., VII m.vet., 1 15, 50 70, gyommentesen tartani a keléstől számított 1. hónapban! X.-tól TAKARMÁNYB ORSÓ (Pisum sativum convar. glaucospermum) őszi mélyszántás, tavasszal egy menetben kombinátorozá s III. elejétől (takarmánykever ékben is) 5 8, 12 36, 4 6 gyomirtás (esetleg) Attól függően, hogy mi a term. cél, eltérő TAKARMÁNYB ÜKKÖNY (Vicia sativa) őszi szántás, tavaszi elmunkálás III. elejétől (támasztó növény t. árpa és zab) 4 5, 12 VI. eleje CSILLAGFÜRT (Lupinus luteus) vízbefogadó képesség fenntartása III. eleje, 2 5, 12, 9 10 IV. vége, V. elején rovarkártevők és egyszikű gyomok ellen, VII. végén, VIII. elején takácsatkák, lombrágó hernyók ellen teljesérés előtt LÓBAB (Vicia faba) őszi szántás III. 2. fele, 5 8, 30 40, 7 8 IV. eleje, V. eleje, VI. vége, VII. eleje, VII. vége, VIII. eleje, közepe, vége vegyszeres védelem, rovar- és gombakártevők VII. vége, VIII. eleje 142

155 A mezei élőhely-gazdálkodás ellen SZÓJABAB (Glycine soja) mélyművelés, tél előtti elmunkálás IV , 4 6, 40 50, 5 6 IV VI. rovarkártevők ellen, vetés előtt és V. végén gyomirtás, sorközművelés VIII. ALEXANDRIAI HERE (Trifolium alexandrinum) őszi szántás, késő tavaszi vetőágykészíté s V. 1. dekádja, 2.5 3, 12, db/m öntözött viszonyok között 5x, 6x is kaszálható kaszálási fordulók 24, 28 nap SZARVASKERE P (Lotus corniculatus) őszi mélyszántás VIII., IX., IV. vége 1 2, 12, db/m gyomirtása a takarónövényekkel (vh., évelő pázsitfüvek) megoldott V. VI. LUCERNA (Medicago sativa) nyári telepítésnél sekély, tavaszinál 35 cm-es szántás III., VIII. 1 3, 12, 100 db/m III. IX. végéig V. IX. 30- ig BALTACIM (Onobrychis viciaefolia) őszi szántás, tavasszal aprómorzsás vetőágy III.-IV. (esetleg takarónöv.) 3 4, magtermesztés esetén hasonlóan a lucernához V. 20. VI. 10. VIII. 25. IX. 15. FEHÉR HERE (Trifolium repens f. hollandicum) aprómagnak megfelelően III., 7 8 millió/ha, 1, 2 III. IX. végéig folyamatosan lehet, ha minden védekezést elvégeztünk napos fordulók SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) elsősorban takarás céljából bizonyos gyógynövények telepítését is javasolja, mint a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata), fehér üröm (Artemisia absinthium), édeskömény (Foenicum vulgare), tárkony (Artemisia dracunculus), kerti ruta (Ruta graveolens), fodormenta (Mentha aquatica var. crispa), fekete zászpa (Veratrum nigrum), izsóp (Hyssopus officinalis). A legfontosabb vadföldi növények tehát az alábbiak: A zab (Avena sativa) tavaszi vetésű vadföldnövényünk, így az ősszel vetett és esetleg kifagyott növények pótlására alkalmas. Igénytelen, dús gyökerével jól hasznosítja a talaj tápanyagait. Betakarításáig (július közepéig) háborítatlan takarást nyújt az apróvad számára. Fehérjetartalma biológiailag értékes, magas az E- vitamin-tartalma. A pohánka(fagopyrum esculentum) egyéves, rövid tenyészidejű takarmánynövény. Lisztes magja értékes szárnyasvadeleség. Másodvetésű növényként termeszthető vagy kipusztult növények pótlására is alkalmas. Virágzáskor jó méhlegelő. A köles (Panicum miliaceum) meleget kedvelő, jó szárazságtűrő növény. A futóhomok kivételével mindenütt díszlik. Alkalmas kipusztult vetések pótlására, valamint kettőstermesztésre. Magja pergésre hajlamos, jó szárnyasvadeleség. 143

156 A mezei élőhely-gazdálkodás A napraforgó (Helianthus annus) termése magas olaj- és fehérjetartalmánál fogva értékes szárnyasvadeleség. A betakarításkor elhullott terméseket a fácán és a fogoly szívesen felszedi. Mivel gyökérzetével sűrűn átszövi a termőréteget, így jól hasznosítja a talaj tápanyagait. A repce (Brassica napus var. oleifera) a vadföldek egyik legjobban bevált takarmánynövénye. Minthogy jól bírja a hideget, egész télen át zöldtakarmányként szolgál mind a mezei nagyvad (őz), mind az apróvad számára. A kora tavaszi, átmeneti időszakban áthidaló növény. Gazdag rovarvilága nagy előnyt jelent a szárnyasvad számára, magja fehérjében gazdag, virágzáskor jó méhlegelő. A mustár (Sinapis alba) gyorsan kelő, hamar (4-5 nap) takarást adó, talajra nem igényes növény. A mustármag olajtartalma a 35%-ot is elérheti. Jól mézelő növény, virágzása május, június hónapban van. Az olajlen (Linum usitatissimum) egyéves, hét tenyészidőt igénylő növény. Magja 30-40%-ban olajat tartalmaz, jó energiahordozó. Legjobban a magas táperejű, gyengén meszes, mélyrétegű vályogtalajokon fejlődik. Jellegzetes kék virágával szépen díszlik. A kender (Cannabis sativa) nitrogénkedvelő, egynyári növény. Gyorsan fejlődik, mivel elég magasra is nő, jól takarja a szárnyas apróvadat. Mivel a vetéstől a betakarításig ápolást nem igényel, háborítatlan költőhelyül szolgál, rovarvilága gazdag, ami szintén előnyös élőhelyi tényező. Termése, mivel 30% olajtartalma is lehet, energiadús eleség. A takarmányrépa (Beta vulgaris convar. crassa) kétéves növény. Magas víztartalmú, puha leveleit szívesen csipegeti a fácán, a fogoly és a nyúl is. Megvastagodott karógyökere (répatest) jó, téli kiegészítő takarmány. Viszonylag későn (október közepén) takarítható be. A takarmánykáposzta (Brassica oleracea convar. acephala, provar. viridis) leveleit szintén szívesen fogyasztja az apróvad. Jó hidegtűrő, így sokáig zöldtakarmány a szabad területi viszonyok között. Gyommentességre főleg a keléstől számított első hónapban kell törekedni, így késő őszig, sőt, télen is háborítatlan élőhelyet nyújt. A takarmányborsó (Pisum sativum convar. glaucospermum), mint a hüvelyesekhez tartozó növénynek, minden szakirodalom legelőször a nitrogénmegkötő képességét említi előnyként. Támasztó növénye lehet az őszi árpa, a rozs vagy a búza. A borsó alakkörébe számos változat és még több fajta tartozik. Magja fehérjetartalmánál fogva értékes takarmány, s maga a növény jó takarást nyújt. A takarmánybükkönyt (Vicia sativa) szintén támasztónövénnyel, zabbal vagy tavaszi árpával együtt vetjük. Szokásos azonban borsóval és napraforgóval is keveréktakarmányként vetni. Az amúgy is értékes takarmányt jelentő keverékkel még változatosabbá tehetjük az apróvadas élőhelyeket. A csillagfürt (Lupinus luteus) jelentős takarmánynövény, tápanyagigénye viszonylag kicsi. Egyes fajai még a laza futóhomokon is megteremnek. Nitrogéngyűjtő képessége a hüvelyesek között a legnagyobb. Mind a zöld növényi rész, mind pedig a magtermés biológiailag kitűnően értékesülő fehérjét tartalmaz (38 42%). Gyakran elvadul és erdei tisztásokon, irtásokban megtelepszik. A lóbab(vicia faba) felálló és viszonylag vastag, dudvás szára cm közötti magasságot ér el, így jó takarást ad az apróvadnak. A 20 22% fehérjét tartalmazó magját nálunk abraktakarmányként használják darált formában. Apróvadas területekre ajánlatos lenne a kis magvú lóbabféléket (var. minor) vetni, amelyeknek ezermagtömege g. E fajták igénytelenebbek és szárazságtűrőek is, száruk azonban ezeknek is meglehetősen magas. A szójabab (Glycine soja) nagyon értékes növény, hiszen fehérjében és zsírszerű anyagokban igen gazdag (a szárazanyagra vonatkoztatva 40% fehérjét és 20% zsírt tartalmaz átlagosan). Nagy előnye, hogy összetétel tekintetében fehérjéje közel áll az állati fehérjéhez. Így természetesen az állatok fehérjeigényének kielégítésére elsőrangú szerepet tölt be. Szára cm-re nő meg, amely később elfásodik. Kukoricával vetve értékes keveréktakarmányt ad. Az alexandriai here (Trifolium alexandrinum) tisztán is vethető, de szudánifűvel társítva is. Beltartalmát tekintve egyenértékű a lucernával. A fagyot egyáltalán nem tűri, így csak a jó termőtalajú apróvadas területeken ajánlott vetése. A szarvaskerep (Lotus corniculatus) réten, legelőn is gyakran megtalálható a gyeptársulásokban. Termesztése vörösherével és évelő pázsitfüvekkel együtt történik. Nagy előnye, hogy sekély termőrétegű talajon is megél. Ha 144

157 A mezei élőhely-gazdálkodás megerősödött a növény, az aszálynak is ellenáll. Általában 4-5 évig tartható meg egy helyen, de kedvező körülmények között évig is kitart. A lucerna (Medicago sativa) a legfontosabb évelő takarmánynövényünk. Egy területen általában 4 6 évig tartjuk, de megél 40 évig is! A mennyiségileg és minőségileg értékes fehérjéken kívül sok meszet is tartalmaz, ami a csontképzéshez és a tojáshéj felépítéséhez fontos. Gazdag vitaminokban, különösen az A-vitamin provitaminját, a β-karotint kell kiemelni. Bőséges rovarvilága miatt is igen jó élőhelynek bizonyul. Kaszáláskor feltétlen meg kell tenni az intézkedést a fészekmentésre és a vad elriasztására. A baltacím (Onobrychis viciifolia) évelő növény, hasznos tenyészideje 3 6 év. A sovány és száraz talajokon is jól terem, mészkedvelő. Mivel nitrogéngyűjtő, ezért talajjavító hatású. Igen tápláló és jóízű takarmány, kiváló méhlegelő. A fehérherét (Trifolium repens f. hollandicum) általában nem tiszta vetésben, hanem füves keverékben szokásos telepíteni. Szárazságtűrő, a talaj iránt nem igényes, a magas talajvízszintet tűri, de a pangó víztől hamar kipusztul. Jó beltartalmi értékű takarmánynövény, mindenképpen ajánlatos apróvadas területeinken. A mézontófű (Phacelia tanacetifolia) egyéves növény, ezermagtömege 1,4 1,8 g. Vetőmagszükséglete 8 10 kg/ha. Márciusban vethető cm-es sortávolságban. A talaj iránt nem igényes, a futóhomok kivételével minden talajban jól fejlődik. Kiváló méhlegelőt szolgáltat, de takarmánynak is használható. Jó vadbúvó Vadföldek elhelyezése a vadászterületen, ökológiai vadföldművelés Először a vadföldek formájáról és elhelyezéséről kell szólnunk. Az apróvad és az őz számára nincs szükség nagy, egybefüggő vadföldekre, ellenkezőleg mint arról már szóltunk, a nagy táblák közepe rendszerint feltáratlan az apróvad számára. A vadföldeket tehát a táblák szegélyében, vagy azt tagolva keresztben, 1 3 ( 5) vetőgépalj szélességben tervezzük és valósítsuk meg! A táblák kialakítása után azt kell eldöntenünk, hogy milyen elegyítési módszert alkalmazzunk. Két változat közül választhatunk. Az egyik a kevert vetési módszer, amikor a vetőmagot a vetés előtt összekeverjük, s így vetjük, a másik a sávos elegyítés, amikor a növényféleségek gépaljanként eltérőek. Mindkét változatnak megvan a maga előnye és hátránya. Míg az előre bekevert vetőmag esetében a vadföld növényszerkezetében a függőleges tagozódás lesz a jellemző, addig a sávos elegyítésnél a vízszintes. Mindkettőre mutathatunk példákat is. A szárnyasvad számára dolgozta ki HARS (1985) az ún. egytálas vadföldet. Az egytálétel előnye az emberi táplálkozás során is az, hogy magában is komplett, magas tápértékű. A 16 különféle vetőmagból készített keveréket május első felében kell elvetni, semmi esetre sem korábban, mert különben a növények nagy része növekedését a nyári száraz periódus beálltáig már befejezné. Az összetétel termőhelytől és a fogyasztóktól (a cél vadfajoktól) függően változhat. A nyáron száraz, gabonatermő vidékeken a következő keverék vált be (a vetőmag mennyisége 1 ha-ra vonatkoztatva): 25 kg zab, 2 kg kukorica, 10 kg hajdina, 4 kg napraforgó, 2 kg olajretek, 1 kg nyári perje, 2 kg perko, 1 kg tarlórépa, 1 kg takarmánykáposzta, 12 kg takarmányborsó, 6 kg nyári bükköny, 8 kg édes csillagfürt, 2 kg Westerwoldi olaszperje, 8 kg baltacím, 6 kg fonákhere, 23 kg szójabab Természetesen nem szabad szolgai módon ragaszkodni egy területen bevált vadföldkeverékhez, minden vadászterületen az ott tenyésző legjobb keveréket kell kikísérletezni. A korábban már említett német Bruno Nebelung GmbH and Co. ajánlja az ún. nyúlkertkeveréket (gyomnövénykeverék/vadpatika). A nevéből is adódik, hogy olyan komplex, 24 növényből álló keverék, mely már vetekszik a természetes szántóföldi gyomdiverzitással, ugyanakkor kiválasztották azokat a legmagasabb tápértékű, s valóban részben gyógyító (drog) fajokat, melyek a mezei nyúl, az őz és a szárnyasvad számára a diverz táplálékot jelentik. Nyúlkertkeverék/vadpatika: 4% apróhere 2% ánizs 5% szarvaskerep 3% százszorszép 5% bíborhere 5% édeskömény 145

158 A mezei élőhely-gazdálkodás 4% vörös here 4% pásztortáska 6% korcs (svéd) here 5% vadkömény 6% fehérhere 2% pongyolapitypang 2% csomós ebír 8% vadmurok 4% angol perje 4% vadpetrezselyem 4% réti ecsetpázsit 8% földitömjén 4% réti perje 1% közönséges cickafark 4% réti csenkesz 1% tyúkhúr 8% vadrozs 1% útifű (nagy, lándzsás) SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) mind a három apróvadfaj számára kiváló téli takarmánynak, s ezért a vadföldsávokban telepítendőnek ítéli a cirkot és a takarmánykáposztát. Az ilyen teleltető vadföldek ajánlásuk szerint ne legyenek 1 ha-nál nagyobbak, m szélesek legyenek, s fele-fele arányban a tábla egyik oldalában legyen cirok, a másikban a takarmánykáposzta. Ez utóbbi még a magas hó alól is kilátszik, szívesen eszi a nyúl, s csipkedi a szárnyasvad. A táblák szélére tanácsolják még a rozs, illetve őszi bükkönyös keverék ültetését. A LAJTA-Projectben ugyancsak sávos elegyítést alkalmaztunk a következő növények segítségével: baltacím, bükköny, borsó, lóbab, köles, cirok, mustár, takarmánykáposzta, napraforgó és kukorica. A szegélyekben lévő vadföldek m szélesek, a táblát tagoló pedig 20 m széles (60. ábra). 60. ábra - Vadföldtípusok a LAJTA-Projectben A vadföld szerepét az apróvadas vadászterületen nem szabad sem túl-, sem alulértékelni. Normális esetben a vadföld csak egyik eleme mint azt e könyv is mutatja az élőhelyfejlesztésre irányuló vadgazdálkodási tevékenységnek. Szerencsétlenebb, intenzív mezőgazdasági környezetben azonban jelentősége, feladata megnő, s sok esetben ki kell, hogy váltsa az egyéb mikroélőhely- és szegélytípusokat. Ökológiai vadföldművelés. Apróvadas vadfölddel szemben rendszerint elvárható igényünk, hogy az vegyszermentes körülmények között lássa el feladatát. Ennek megvalósítására alkalmazható az alábbi vadföldművelési módszer (WANDEL, 1990). Előveteményként két évig füveshere alkalmazandó, amely elnyomja a szántóföldi gyomokat. Ezen időszakban végzett rendszeres kaszálás mindennemű, még jelen lévő gyom magszórását megakadályozza. Második év őszén, napos időben van az utolsó kaszálás. A kaszálás során nyert növénytömeget zöldtrágyázás céljára 3-4 napig hervasztani kell, ami azután tárcsás boronával a talaj felszíni rétegébe dolgozandó. A vadföld száradása után sekély szántás alkalmazandó. A tavaszi simítózás után várni kell 2 hetet, amíg a gyomnövények kicsíráznak. A parányi, fonalszerű gyomokat ezután ki kell boronálni a talajból, s jó magágyat szükséges készíteni. A zabból és borsóból álló vetőmagkeveréket kézzel is el lehet vetni, amelyet azután vetőboronával dolgoznak a talajba. Erős gyomfertőzöttség esetén a zab kikelése előtt a fogasolás megismételhető. Ha a zab 3-4 leveles stádiumban van, akkor elérkezett a kézi alávetés ideje. E műveletre a fonák here (Trifolium resupinatum) ajánlható, amit ugyancsak könnyű boronával szabad bedolgozni a talajba. 146

159 A mezei élőhely-gazdálkodás Ez a művelet ismételten kifordítja az újonnan kelt gyomcsíranövényeket. Nyáron aratás és kaszálás folyik, miközben a here záródik. E technológia által elérhető, hogy visszaszorulnak ugyan, de el nem tűnnek a szántóföldi gyomok, megmarad kísérőnövény jellegük anélkül, hogy a környezetet mérgekkel terhelték volna. A növénydiverzitás révén a vadfajok sokféle táplálékkal (növényi és állati) láthatók el. A kukorica vadbarát alávetése. Mivel Magyarországon az istállózó állattenyésztés még napjainkban is abszolút domináns, ezért a takarmányt a szántóföldeken kell megtermeszteni. Takarmányként leginkább a kukoricát alkalmazzák, aminek következtében szántóink jelentős részét borítják vetésterületei. A kukoricának, mint habitatnak a jelenléte lényegesen megváltoztatta a vadállomány környezetét is, s sajátos reakciókat váltott ki belőle. Az őzek június közepe után főként azokban a kukoricásokban tartózkodnak, amelyben számukra alig van táplálék (arról nem is beszélve, hogy üzekedésben nehezen vadászhatók), igaz megfelelő árnyalást és nyugalmat találnak ott. Táplálékként az őznek csak a csövek érése idejétől jöhet a kukorica számításba. Az apróvad pedig csak beérése után, szemeskukoricaként, vagy szilázs formájában férhet hozzá. Kézenfekvő ezek alapján az az elképzelés, hogy a kukoricásokat teljes területen, vagy részlegesen alá lehetne vetni olyan növényekkel, amelyek növelik vadeltartó képességét. (E mód csökkentheti az eróziót, s növelheti a humusztartalmat, ahogy azt német agrárkutatók megállapították.) Az alávetések csak akkor károsak a kukorica terméshozama szempontjából, ha a talaj egész felületét beborítják, ilyen esetben az alávetett haszon-, továbbá a kelő gyomnövények konkurenciát jelentenek a számára. Ezért nem szabad alávetéshez gyorsan növekvő, magasabb növésű kultúrnövényeket alkalmazni, mert azok akár 40%-os terméscsökkenést is okozhatnak. Ez természetesen nem lehet a vadgazda célja, mert az már nem vállalható áldozat a gazdák részéről. Alávetésekben csakis lassan növő, alacsony termetű növényfajokat, elsősorban herefajtákat kell alkalmazni úgy, hogy a fejlődésben 3-6 hét előnyt kell adni a kukoricának. Ily módon a kukoricában a kelés után még egy alkalommal a sorközökben mechanikai gyomirtást is lehet végezni, a sorokat pedig ha szükséges sávos permetezéssel kezelni. Az alávetésre akkor kerüljön sor, amikor a kukorica magassága cm. A vetéssávok szélessége cm legyen a kb. 70 cm-es sortávolságú kukoricában. Ily módon legrosszabb esetben 10%-os termésveszteséggel lehet számolni. WES (1990) az alábbi keveréket ajánlotta alávetéshez, olyat, mint ami a kukorica és a vad igényeinek egyaránt megfelel. Olaszperje Lolium multiflorum Angolperje Lolium perenne Fehér here Trifolium repens Vörös here Trifolium pratense Korcs here Trifolium hybridum Alexandriai here Trifolium alexandrinum Fonák here Trifolium resupinatum Komlós lucerna Medicago lupulina Csibeláb (szerradella) Ornithopus sativus 1 kg/ha 1 kg/ha 3 kg/ha 2 kg/ha 1 kg/ha 1 kg/ha 1 kg/ha 1 kg/ha 2 kg/ha Ez az élőhelyfejlesztés azt eredményezné, hogy nagyobb lenne az őszi téli időszakban a növényzettel borított, s kisebb a szántott, feltört terület. A pillangósoknak a talajéletre és a termőképességre gyakorolt pozitív hatása sem mellékes, s a terméscsökkentés ellen ható tényezőként értékelhető. Az apróvadas vadászterületen folytatott vadföldgazdálkodást mindig össze kell hangolni a területen folyó mezőgazdálkodási tevékenységgel. Vannak ugyanis olyan technológiai-, növény-egészségügyi és termesztéstechnológiai kérdések, melyek a vadföldgazdálkodással nem veszélyeztethetők. Mivel a vadföld vegyszermentes technológiával dolgozik, az ízeltlábú állatok, köztük a kártevők felszaporodnak benne. Ez az egyik célja a vadföldnek! Az azonos táblában termesztett növényekhez kell igazítani a vadföldön alkalmazott növényeket. Egy repceföld szélében nem termeszthetünk a vadföldben olyan növényt, amelyik a kezelés híján visszafertőzi az inszekticiddel kezelt táblát, s ezáltal veszélyezteti a termésbiztonságot. Ugyancsak nem tehetünk 147

160 A mezei élőhely-gazdálkodás kukoricát a hibridkukorica táblák bizonyos körzetébe, tehát az ún. izolációs távolságon belülre. A két kiragadott példa is mutatja a megkérdőjelezhetetlen együttműködés szükségességét Vadbúvók termesztett növényekből, gyógynövényekből A vadbúvók feladata, hogy a viszonylag nyílt mezőgazdasági terepen egyéb takarás híján, vagy éppenséggel azt kiegészítendő, megfelelő fészkelő- vagy búvóhelyet nyújtsanak az apróvad számára. A vadbúvóknak, mint fészkelőhelyeknek a kialakítása arra a természetben tapasztalt megfigyelésre vezethető vissza, melyeket a cserjesorok vagy erdősávok tisztítása-gyérítése során szereztek. A gallyazás után hátrahagyott ágakat, ágcsomókat benőtte a növényzet, mintegy természetes búvóhelyet kínálva. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962)fészkelő ligetek kialakítását javasolták, lényegében hasonló módon. Mintegy 3 6m-es, vagy kissé nagyobb területet, ahol esetleg néhány bokor is van, vessünk be magas növésű fűfélékkel. E területet nem szabad legeltetni, legfeljebb nyár végén magas tarlóval lekaszálni. A fűre tegyünk néhány nagyobb, lehetőleg tövises ágat (kökény, galagonya). Ezt a következő évben a magas növésű fű be fogja nőni, alattuk a szárnyasvad kiváló fészkelőhelyet talál. Ugyanilyen módszerrel komlót (Humulus lupulus) is futtathatunk ugyancsak előre odakészített nagyobb ágakra. Elsősorban takarmányozásra ajánlja HAAS (1985)a csicsókaszigetek kialakítását, melyek ugyanakkor védelmet, búvóhelyet is jelentenek. Egészen kis kiterjedésű földterület alkalmas erre a célra (folt-, illetve sávszerű egyaránt). Talaj-előkészítés és trágyázás után 100 m 2 - enként mintegy 20 gumót kell elültetni. Első évben sorközi ápolást kell végezni a gyomok fejlődését megakadályozandó. Télen a gumókat sávokban ki kell kaparni. A második évtől kezdve az egyes sávokat különböző időkben le kell sarlózni attól kezdve, amikor kb. térdmagasságig érnek. A sarlózott sávokban fiatal, zsenge sarjak verődnek fel, melyek a nyári időszakban a nyúl és őz számára kiváló táplálékot, illetve az apróvadnak megfelelő takarást nyújtanak. Az apróvad számára kétséget kizáróan a leghatásosabbak az állandó védősűrűk. Ezek lehetnek fákkal-cserjékkel készítettek, melyről a következő fejezetben szólunk. A főképpen mezőgazdaságban termesztett növényekre alapuló védősűrű kialakítására ugyancsak SZEDERJEI ÉSSTUDINKA (1962) munkájában találunk javaslatot. A védősűrű kiterjedése m, a hosszabbik oldal K-Ny-i tájolású. A területet az északi és keleti oldalon célszerű cserjesorral lezárni. Erre az északi oldalon 5 m széles, cm-es tőtávolságban ültetett fagyal (Ligustrum vulgare), a keleti oldalon ugyanilyen szélességben és tőtávolságban ültetett közönséges ördögcérna (Lycium barbarum) kiválóan alkalmas. A védősűrű belső, nyugat és dél felől nyitott részébe 3 5 m széles sávban hajdinát, takarmánykáposztát és lucernát vethetünk. Ajánlott olyan védősűrűk kialakítása, melynek növényanyaga gyógynövényekből áll. E fajok a diverzitás növelése mellett fedezéket és táplálékot egyaránt szolgáltatnak az apróvad számára. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) az alábbi gyógynövényfajokat ajánlották a vadászterületen: gyapjas gyűszűvirág, fehér üröm, közönséges édeskömény, tárkony, kerti ruta, fodormenta, izsóp. Az alábbiakban e fajokat ismertetjük, de a vadgazda környékbeli tapasztalatai alapján esetleg más gyógynövényeket is bevonhat az élőhelyfejlesztés növényanyagának körébe. Termesztésüknél az extenzív módszereket kell alkalmaznunk. A gyógynövény védősűrűk pontszerű habitatként m 2 -es területen telepítendők. Gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) cm magasra növő fokozottan védett faj, ezért hazánkban csak két államilag minősített és forgalomba hozatalra engedélyezett fajta alkalmazható, az Oxfordi és a Dilacte M. Közülük inkább az utóbbi ajánlható, mivel az hazai eredetű keresztezett fajta. Éghajlati adottságaink mindenütt lehetővé teszik termesztését, szárazságtűrő, a kötött agyag, a futóhomok és a mélyrétegű nedves talajok zárják csak ki termeszthetőségét. Kezdetben lassan növő, ezért az előveteménye ne legyen gyomosító. Kétéves (TH) növény. Tél alá (november második fele) vagy kora tavasszal (február vége március eleje) vethető. Jól tömörített vetőágyba, 0,5 cm mélységbe vessük, amit utána hengerezni szükséges cm-es sortávolságban 4-5 kg/ha vetőmagmennyiséggel vetendő (az általunk javasolt kis foltokra 4-5 dkg elégséges). Kelésideje nap. A vadgazda igényeinek természetesen a kemikáliamentes ápolás felel meg, azaz a sorközök szükség szerinti kezdeti sarabolása. A vad számára jó takarást és télen táplálékot biztosító gyógynövény (FÖLDESI IN BERNÁTH, 1993). Fehér üröm (Artemisia absinthium) Magyarországon honos, termesztett, évelő (H), dudvaszárú, 1 1,5 m magas növény. Fény- és melegkedvelő, szárazságtűrő, talajjal szemben igénytelen faj, sekély termőrétegű talajokon is megterem. Előveteménnyel szemben nem igényes, de előnyös a gyommentes talaj. Sima palántaágyat kell számára készíteni, amelybe októberben cm cm-es tenyészterületre ültethető a tőosztással vagy palántaneveléssel előállított szaporítóanyag. A fehérüröm vadbúvó 8 10 éves fennmaradása is 148

161 A mezei élőhely-gazdálkodás szavatolható. Kezdetben sorközi ápolással kell számára a gyomkonkurenciát visszaszorítani. Az apróvad számára igen jó takarást ad (PRASZNA IN BERNÁTH, 1993). Közönséges édeskömény (Foeniculum vulgare) Mediterrán elterjedésű faj, nálunk elvadulva és termesztve található. 4-5 évig élő (H), 1,5-2 méter magas, vadvédő sűrűnek igen alkalmas, melegkedvelő növény. Hótakaró nélküli vagy mélyen lehűlő talajokon kifagyhat. Optimális számára a tápanyagban gazdag, jó vízgazdálkodású, vályog- vagy homokos vályog talaj. Két államilag minősített fajtája a Budakalászi és a Soroksári, az előbbi fajta jobb fagytűrő képességű. Az aprómorzsás, kellő nedvességtartalmú vetőágyba március elején vetik a magvakat, cm-es sortávolsággal, 2-3 cm-es mélységbe, 8 10 kg/ha vetőmag szükséglettel. Jó talaj és kedvező időjárás esetén május végére zárt, jó gyomelnyomó állományt képez (FÖLDESI IN BERNÁTH, 1993). Tárkony (Artemisia dracunculus) Évelő (H), lágyszárú, terjedő tövű, cm-magasra megnövő termesztett, illetve kultúrmaradványként előforduló növényfaj. Fény- és melegigényes, hidegtűrő, a hótakaró nélküli -15 C-os fagyokat is elviseli. Viszonylag nagy a vízigénye, vadbúvók céljára azonban a szuboptimális termőhelyen tenyésző állományai is kielégítően növekszenek. Termesztésére legalkalmasabbak a mély termőrétegű, középkötött, tápanyagban gazdag talajok. Napjainkban a Zöldzamat fajtát termesztik. A tárkony 8 10 évig is él, de 4-5 éves kora után már erősen ritkul. Gyökeres tősarjakkal szaporítható május-júniusi telepítéssel. Gyógynövénytermesztésben az egyedenkénti cm-es tenyészterület alkalmazását ajánlják, vadgazdálkodási célra ennél sűrűbb állománya is kialakítható. Az eredéshez 2-3 alapos beöntözés szükséges. Gyomirtása kézi kapálással vagy sorközműveléssel oldható meg (PRASZNA IN BERNÁTH, 1993). Kerti ruta (Ruta graveolens) Évelő, tömör, bokor formájú, cm magasra megnövő félcserje. Mediterrán eredetű faj, nálunk kivadulhat. Meleg és fényigényes, száraz, meleg talajokon jól fejlődik. A meszes talajokat kedveli, hideg, vizes termőhelyen sínylődik. Mindenütt, még homokos, köves talajokon is termeszthető. Szabadágyi palántáit ősszel ültetik ki, vagy cm sor- és tőtávra. A palántaszükséglet a területnagyság alapján könnyen kiszámítható. Ápolása kézi vagy gépi sorközművelés. Ha kellő sűrűségbe ültetjük, akkor télen kiváló védelmet nyújt az apróvadnak (HALÁSZNÉ ZELNIK IN BERNÁTH, 1993). Fodormenta (Mentha spicata var. crispata) Évelő lágyszárú (H), cm magasra megnövő, olykor kivaduló növény. Mivel valószínűleg a mediterrán vidékeken kialakult fajhibrid, ezért melegigényes, de ugyanakkor hidegtűrő. Fény-, víz- és talajigényes növény, de céljainkra telepített állományai az apróvadnak kielégítő takarást szolgáltatnak. Kizárólag vegetatív úton, főként gyökeres sarjhajtásokkal szaporítható. A palántákat cm-es térállásban célszerű ültetni. Javasolható sztólókról való szaporítása is, ilyenkor cm mélyen, 1-2 sorban zsinórszerűen a barázdákba helyezik a sztólókat. Gyomosodása kézi vagy gépi kapálással megelőzhető (PRASZNA IN BERNÁTH, 1993). Izsóp (Hyssopus officinalis) Évelő, több évig termő (Ch), cm magasra növő, ázsiai eredetű évelő félcserje. Hazánkban 50 éve termesztik. Talajigénye nincs, szárazságtűrő. Kora tavasszal (legkésőbb április elején), folyóméterenként maggal, 1-2 cm mélyre kell vetni. 50 cm-es sortávolsága lehetővé teszi, hogy az apróvad számára dúsnövésű, igen alkalmas védősűrű alakuljon ki. Kis területen mechanikai gyomirtással is felhozhatók állományai (SVÁBNÉ IN BERNÁTH, 1993). Élőhelyfejlesztés kínaináddal. Az élőhelyfejlesztés számára egy különleges lehetőséget kínál a kínainád vagy japánfű (Miscanthus sinensis Gigantheus ). Ez a kelet-ázsiai növény 1935-ben került Japánból Dániába (valószínűleg innen származik egyik neve), napjainkban szelektált klónok alapján termesztik Mivel nagy fitomasszahozamot (12 20 tonna abszolút száraz biomassza/ha /év) produkál, ezért megújuló energiaforrásként számolnak vele. Szerepe van a CO 2-megkötésben, a gyenge termőhelyek hasznosításában, energiahordozóként, túltrágyázott vagy elnitrátosodott talajok megtisztításában stb. Mivel hazai körülmények között termést nem hoz, ezért csak rizómás, vagy merisztémás módszerekkel szaporítható. Ennek előnye, hogy nem vadulhat el, csak ott nő, ahol termesztik, nincs veszélye a flórahamisításnak. Konténerezett ültetési anyagát az utolsó fagyok után 1 1 m-es hálózatban telepítik. A minden évben leszáradó szárat a késő téli/kora tavaszi időszakban vágják le, s az közvetlenül vagy pelletálva eltüzelhető, illetve magas cellulóztartalma miatt cellulózgyártásra felhasználható. Fűtőértéke 16,4 18,0 MJ/kg (MAROSVÖLGYI, 1997). A telepítése nyomán kialakuló növényszerkezet rendkívül előnyös búvóhelyül szolgál főként a fácán számára, ezért, a kínainádnak mint megújuló bioenergiaforrásnak ma ugyan még költséges termesztése vadgazdálkodási előnyei miatt is támogatandó Fás és cserjés vegetáció kialakítása, kezelése 149

162 A mezei élőhely-gazdálkodás A magyar határ képéhez mindig is hozzátartozott a cserjés-fás vegetáció jelenléte. Ez a habitattípus azonban jórészt áldozatul esett a táblásítási programoknak. Maradványainak megőrzése, illetve új fás és cserjés habitatok létrehozása a vadgazdának elemi érdeke és szükséglete, amit BENCZE (1979) az alábbiakban foglal össze menekülési lehetőség a vad számára a mezőgazdasági munkák idején, menedéket, nyugalmat jelent a vad számára a mezőgazdasági munkák zavarása elől, elhelyezhetők benne a vadgazdálkodási berendezések. Megfigyeléseik szerint a nyári hónapokban az őzállomány 40%-a, a mezeinyúl-állomány 25%-a, a fácánállomány 35%-a, a fogolyállomány 25%-a állandóan az erdősávokban vagy azok peremén tartózkodott. A téli időszakban pedig az őzállomány 95%-a, a nyúlállomány 40%-a, a fácánállomány 90%-a és a fogolyállomány 50%-a húzódott az erdősávokba és egyéb erdőfoltokba. Kimutatták, hogy a nagyüzemi mezőgazdálkodás következtében az erdősávokkal nem rendelkező vadászterületeken az őz szaporulatának 20%- a, a mezei nyúlénak 80%-a, a fácánfészkek 50%-a, a fogolyfészkeknek pedig 60%-a pusztult el. A 3.2. fejezetben, a mezei vadfajok habitathasználatának tárgyalása során hasonló jelentőségűnek találtuk a fás vegetáció szerepét, ezért nem lehet kétséges telepítésük szorgalmazása. A csenderesek, cserjesorok kialakítása kimondottan mezei élőhely-fejlesztési feladat, s az vagy vadgazdálkodási, vagy (természet)védelmi céllal végzendő. A fás vegetáció létrehozása azonban alapvetően erdészeti feladat, igaz élőhely-fejlesztési aspektusból bizonyos mértékig befolyásolható létesítésük módja. De mit is értünk fás vegetáción? Az erdőről és az erdő védelméről szóló évi LIV. törvény azalábbi definíciókat adja meg. Fasornak kell tekinteni a meghatározott fajú, egy sorban lévő fák összességét, ahol a fák tőtávolsága nem nagyobb a fák idős korában várható korona átmérőjének a kétszeresénél. Korábban fasornak tekintettek minden olyan fásítást, ami 1 4 sorból állt, de a szélső fák távolsága alapján legfeljebb 6 m széles volt. Facsoportnak kell tekinteni a meghatározott fajú fák idős korára várható korona vetülete által legalább 60%- ban fedett, 1500 m 2 -nél kisebb földterületet. Erdőterületnek kell tekinteni az erdő által elfoglalt 1500 m 2 -es vagy annál nagyobb földterületet, továbbá minden olyan 1500 m 2 (0,15 ha), vagy annál nagyobb földterületet, ahol az erdő telepítését elvégezték, illetve ahol (legfeljebb 30 éves ciklusra, nem őshonos fafajokkal borított) faültetvényt hoztak létre. Az elmondottak alapján a korábban külön kategóriaként szerepelt erdőfoltot (0,15 0,5 ha kiterjedésű, erdő jellegű fásítást) és az erdősávokat (5 és ennél több sorból álló 7 30 m széles fásításokat) erdőknek kell tekinteni, amit az is indokol, hogy szemben a fasorokkal, facsoportokkal ezek üzemtervezettek és községhatáronként tag és erdőrészlet jelöléssel vannak nyilvántartva (pl. Mosonszolnok 4 A). A fás vegetáció létrehozása során a terület kiválasztása és birtokba, majdan 1500 m 2 feletti területnagyság esetén erdő művelési ágba vétele, illetve tartása mellett elsődleges feladatunk a termőhely megismerése, a termőhelyfeltárás, s annak alapján a fa- és cserjefajok megválasztása. Ezt követi a vegetációstruktúra kialakítása, amit a szintezettséggel, elegyaránnyal és ültetési hálózattal jellemezhetünk. Ezt a nagy szakértelmet kívánó munkát erdész szakemberek végzik és felügyelik, de a tervezés során, ha erre igény mutatkozik, természetesen figyelembe veszik a vadgazdálkodás érdekeit is. Éppen ezért e stádiumban kell közölni az élőhelyfejlesztéssel kapcsolatos vadgazdálkodási elképzeléseket, igényeket. A tervek jóváhagyása után történhet a kivitelezés, az erdő, erdősáv telepítése. Ha nem erdőt telepítünk, hanem fasort, facsoportot, cserjesort, csenderest, akkor nincs szükség erdő művelési ágba vételre, de a terület bérbe vétele vagy birtoklása a későbbi viták elkerülése miatt ajánlatos. Ez esetben nem előírás az erdőtervezési erdősítési kiviteli terv esetén elengedhetetlen, de indokolt procedúra, ám a telepítés szakmai megalapozottsága (termőhely-értékelés, fa- és cserjefaj-megválasztás) itt sem hanyagolható el A telepítés során alkalmazható fa- és cserjefajok A csenderesek, fa- és cserjesorok, erdősávok létesítése, felújítása, illetve átalakítása során az apróvad igényeit kell maximálisan figyelembe vennünk, azaz a kialakítandó vegetációstruktúra elégítse ki a fészkelő-, búvó- és táplálkozóhellyel szemben támasztott igényeket. Ezeket csak úgy tudjuk megvalósítani, ha ismerjük a fa- és cserjefajok ökológiai tulajdonságait, habitusát, magasságát, fenológiai viszonyait, nem utolsó sorban szaporíthatóságát és szaporítását. Ezeket az információkat DR. BARTHA DÉNES összeállítása alapján a táblázatok tartalmazzák. A telepítésre javasolt cserjefajok között, éppen előnyös tulajdonságaik miatt 150

163 A mezei élőhely-gazdálkodás szerepelnek nem őshonos fajok is. Ezek közül jó néhány kiválóan alkalmazkodott a magyarországi körülményekhez, s az alföldi táj ma már elképzelhetetlen nélkülük. Ilyen például a keskenylevelű ezüstfa és a gyalogakác. Mindezek ellenére a mai ökológiai szemlélet azt kívánja, hogy ott, ahol lehetséges, az őshonos fajokat alkalmazzuk élőhelyfejlesztésünk során is, helyezzük őket a betelepült fajok elé. Ezzel hozzájárulhatunk a mezei élettér természetes/természetszerű biodiverzitásának visszaállításához, rekonstrukciójához. 32. táblázat - A telepíthető fa- és cserjefajok ökológiai jellemzői, méretei (BARTHA nyomán) Faj Státusz Ökológiai jellemzők Méret fényigé ny vízigén y hőigény fagyérzékeny ség Kémhatá s Talajigény kötöttség sótűrés magass ág habitus 1. Közönséges boróka ő h, v, 3 4 (Juniperus communis) 2. Sóskaborbolya ő h, v 2 3 (Berberis vulgaris) 3. Közönséges mogyoró ő h, v 3 3 (Corylus avellana) 4. Keleti tamariska t h, v s 3 3 (Tamarix tetrandra) 5. Odesszai tamariska t h, v s 3 3 (Tamarix ramosissima) 6. Francia tamariska t h, v s 3 3 (Tamarix gallica) 7. Mandulafűz ő v, a 3 3 (Salix triandra) 8. Kosárkötőfűz ő v, a 2 3 (Salix viminalis) 9. Csigolyafűz ő h, v 2 3 (Salix purpurea) 10. Kecskefűz ő h, v 3 3 (Salix caprea) 151

164 A mezei élőhely-gazdálkodás 11. Rekettyefűz ő v, a 2 3 (Salix cinerea) 12. Serevényfűz ő h 1 2 (Salix rosmarinifolia) 13. Vörös ribiszke ő v 1 3 (Ribes rubrum) 14. Arany ribiszke t h, v s 2 3 (Ribes aureum) 15. Egybibés galagonya ö h, v s 2 3 (Crataegus monogyna) 16. Cseregalagonya ö v 2 3 (Crataegus laevigata) 17. Hamvas szeder ö h, v, a 2 3 (Rubus caesius) 18. Gyepűrózsa ö v 2 3 (Rosa canina) 19. Kökény ö h, v s 2 3 (Prunus spinosa) 20. Csepleszmeggy ö v 1 2 (Cerasus fruticosa) 21. Kései meggy n h, v 3 3 (Padus serotina) 22. Pukkanó dudafürt ö v 2 3 (Colutea arborescens) 23. Borsófa t v 3 3 (Caragana arborescens) 24. Gyalogakác n h, v s 2 2 (Amorpha fruticosa) 25. Alásfa n h

165 A mezei élőhely-gazdálkodás (Ptelea trifoliata) 26. Tatár juhar ö v s 3 3 (Acer tataricum) 27. Vörösgyűrű som (Cornus sanguinea) 28. Csíkos kecskerágó ö v 2 2 ö v 2 3 (Euonymus europaeus) 29. Bibircses kecskerágó ö v 1 3 (Euonymus verrucosus) 30. Varjútövis-benge ö h, v 2 3 (Rhamnus cathartica) 31. Kutyabenge ö v, a 2 3 (Frangula alnus) 32. Keskenylevelű ezüstfa t h, v s 3 3 (Elaeagnus angustifolia) 33. Közönséges fagyal ö v 1 2 (Ligustrum vulgare) 34. Fekete odza ö h, v 3 3 (Sambucus nigra) 35. Ostorménbangita ö h, v 2 3 (Viburnum lantana) 36. Kányabangita ö v, a 2 3 (Viburnum opulus) 37. Ördögcérna n h, v s 2 3 (Lycium alimifolium) 33. táblázat - A telepíthető fa- és cserjefajok fenológiai viszonyai, szaporodásmódja, szaporíthatósága (BARTHA nyomán) Faj Fenológia Szaporodás Szaporíthatós Megjegyzés 153

166 A mezei élőhely-gazdálkodás virágzás magérés maghullás generatív vegetatív ág 1. Közönséges boróka IV V. IX X.* II. 2 1 m (r) 2. évben (Juniperus communis) 2. Sóskaborbolya V VI. VIII IX. XII. 2 2 m (r) (Berberis vulgaris) 3. Közönséges mogyoró II III. IX. XI. 2 2 m (r) (Corylus avellana) 4. Keleti tamariska V. VII VIII. VIII IX. 1 2 d (Tamarix tetrandra) 5. Odesszai tamariska VII VIII. X. XI. 1 2 d (Tamarix ramosissima) 6. Francia tamariska VII VIII. X. XI. 1 2 d (Tamarix gallica) 7. Mandulafűz IV VIII. V VIII. V VIII. 2 2 d (Salix triandra) 8. Kosárkötőfűz III IV. V. V. 2 2 d (Salix viminalis) 9. Csigolyafűz III IV. V. V. 2 2 d (Salix purpurea) 10. Kecskefűz III IV. V. V. 2 2 d (Salix caprea) 11. Rekettyefűz III IV. V. V. 2 2 d (Salix cinerea) 12. Serevényfűz IV. VI. VI. 2 3 d, gy (Salix rosmarinifolia) 13. Vörös ribiszke IV V. VI. VII. 2 2 m (r), d (Ribes rubrum) 14. Arany ribiszke V. VI. VII. 1 2 m (r), d (Ribes aureum) 154

167 A mezei élőhely-gazdálkodás 15. Egybibés galagonya V VI. IX X. XII. 2 2 m (r) (Crataegus monogyna) 16. Cseregalagonya V VI. IX X. XII. 2 2 m (r) (Crataegus laevigata) 17. Hamvas szeder V VII. VII IX. VIII X. 2 3 d, gy (Rubus caesius) 18. Gyepűrózsa V VI. IX X. XII. 2 2 m (r) (Rosa canina) 19. Kökény III IV. X. XII. 2 2 m (Prunus spinosa) 20. Csepleszmeggy V. VII. IX. 2 3 m, gy (Cerasus fruticosa) 21. Kései meggy (Padus serotina) 22. Pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) 23. Borsófa (Caragana arborescens) 24. Gyalogakác (Amorpha fruticosa) 25. Alásfa (Ptelea trifoliata) 26. Tatár juhar V VI. VIII. IX X. 2 2 m lehetőleg mellőzendő faj V VI. VIII IX. VIII IX. 2 2 m szkarifikálandó a mag V VI. VII. VII. 1 2 m szkarifikálandó a mag VI VII. VIII X. XII. 2 3 m, d, gy lehetőleg mellőzendő faj V VI. VIII IX. X. 2 3 m, gy lehetőleg mellőzendő faj V. VIII. X. 2 2 m (r) (Acer tataricum) 27. Vörösgyűrű som V VI. IX X. XI. 2 3 m, gy (Cornus sanguinea) 28. Csíkos kecskerágó V VI. IX X. IX X. 2 2 m (r) átfekszik a mag (Euonymus europaeus) 29. Bibircses kecskerágó V VI. IX X. IX X. 2 2 m átfekszik a mag 155

168 A mezei élőhely-gazdálkodás (Euonymus verrucosus) 30. Varjútövis-benge V. IX. XI. 2 2 m (Rhamnus cathartica) 31. Kutyabenge V VIII. VI X. XII. 2 2 m (Frangula alnus) 32. Keskenylevelű ezüstfa V VI. X XI. XII. 1 2 m (r), d (Elaeagnus angustifolia) 33. Közönséges fagyal V VI. X. XII. 2 3 m, d, gy (Ligustrum vulgare) 34. Fekete odza V VII. VIII IX. IX X. 2 2 m (r), d (Sambucus nigra) 35. Ostorménbangita V VI. VIII IX. XI. 2 3 m, gy (Viburnum lantana) 36. Kányabangita V VI. IX. III. 2 2 m (r) (Viburnum opulus) 37. Ördögcérna VI VIII. VII IX. VIII X. 2 3 m, d, gy (Lycium alimifolium) 34. táblázat - A fa- és cserjefajok telepíthetősége különböző termőhelyeken (BARTHA nyomán) Faj Homok Lösz Szik Ártér Láp, mocsár savanyú meszes szoloncsák szolonyec laza kötött laza kötött sz ü n sz ü n sz ü sz ü n sz ü n ü n ü n ü n ü n 1. Közönséges boróka (Juniperus communis) 2. Sóskaborbolya + + (Berberis vulgaris) 3. Közönséges mogyoró (Corylus avellana) 156

169 A mezei élőhely-gazdálkodás 4. Keleti tamariska (Tamarix tetrandra) 5. Odesszai tamariska (Tamarix ramosissima) 6. Francia tamariska (Tamarix gallica) 7. Mandulafűz + + (Salix triandra) 8. Kosárkötőfűz + + (Salix viminalis) 9. Csigolyafűz + + (Salix purpurea) 10. Kecskefűz (Salix caprea) 11. Rekettyefűz (Salix cinerea) 12. Serevényfűz + (Salix rosmarinifolia) 13. Vörös ribiszke (Ribes rubrum) 14. Arany ribiszke (Ribes aureum) 15. Egybibés galagonya (Crataegus monogyna) 16. Cseregalagonya (Crataegus laevigata) 17. Hamvas szeder (Rubus caesius) 18. Gyepűrózsa

170 A mezei élőhely-gazdálkodás (Rosa canina) 19. Kökény (Prunus spinosa) 20. Csepleszmeggy + + (Cerasus fruticosa) 21. Kései meggy (Padus serotina) 22. Pukkanó dudafürt + (Colutea arborescens) 23. Borsófa + (Caragana arborescens) 24. Gyalogakác (Amorpha fruticosa) 25. Alásfa + + (Ptelea trifoliata) 26. Tatár juhar (Acer tataricum) 27. Vörösgyűrű som (Cornus sanguinea) 28. Csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) 29. Bibircses kecskerágó + + (Euonymus verrucosus) 30. Varjútövis-benge (Rhamnus cathartica) 31. Kutyabenge (Frangula alnus) 32. Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) 158

171 A mezei élőhely-gazdálkodás 33. Közönséges fagyal (Ligustrum vulgare) 34. Fekete odza (Sambucus nigra) 35. Ostorménbangita + + (Viburnum lantana) 36. Kányabangita (Viburnum opulus) 37. Ördögcérna (Lycium alimifolium) A fa- és cserjefaj megválasztáshoz további irányelvek a következők (GÁL ÉS KÁLDY, 1977): alkalmasak maximális védőhatást jelentő sávszerkezet kialakítására, az adott termőhelyen gyorsan növekednek és jól fejlődnek, társulásképesek, ellenállnak a betegségeknek, bírják a kezdeti gyomkonkurenciát, kevésbé vegyszerérzékenyek, jó a fa- és gyümölcstermésük, jó mézelők. Apróvad-gazdálkodásunk szempontjából a lombkoronaszint fajösszetételének nincs meghatározó jelentősége, annál inkább struktúrájának. A fontosabb sávszerkezeteket a 61.ábra mutatja (SZMALJKO után GÁL ÉS KÁLDY, 1977). Az alkalmazható fafajok csak ilyen értelemben érdekesek számunka. Az ajánlott és előnyben részesítendő fafajok az alábbiak: Kocsányos tölgy Quercus robur Cser Quercus cerris Akác Robinia pseudo-acacia Magas kőris Fraxinus excelsior Amerikai kőris Fraxinus pennsylvanica Korai juhar Acer platanoides Hegyi juhar Acer pseudoplatanus Kislevelű hárs Tilia cordata Nemes nyárak Populus x euramericana Mezei szil Ulmus minor 159

172 A mezei élőhely-gazdálkodás Érdeslevelű szil Ulmus procera Szürke nyár Populus x canescens Vadkörte Pyrus pyraster Vadalma Malus sylvestris Erdeifenyő Pinus sylvestris Extrém termőhelyekre: Lepényfa Gleditsia triacanthos Pusztaszil Ulmus pumila cv.puszta A telepítés szempontjából igen fontos a fafajok széltűrése, szélállósága: szélálló fajok: nyárak, kocsányos tölgy, kislevelű hárs, mezei szil, akác, közepesen szélállók: magyar kőris, korai juhar, nagylevelű hárs, fiziológiailag szélérzékeny fajok: nyír, erdeifenyő, rezgő nyár. 61. ábra - Fontosabb erdősávszerkezetek és keresztmetszetek (SZMALJKO nyomán GÁL ÉS KÁLDY, 1977) I. Zárt, II. Hézagos, III. Nyitott. a) derékszögű négyszög alakú, b) egyenlőszárú háromszög alakú, c) hullámos (a magasabb fák a sáv szélén vannak), d) egyenlőtlen szárú háromszög alakú (a magasabb fák a szélvédett oldalon vannak) A telepítés módja, a kívánatos szerkezet E fejezetben természetesen nem technológiákról beszélünk, az erdészeti szakmai kérdés. Itt inkább a vadgazdálkodás számára is alkalmas szerkezetek kialakításáról célszerű beszélni. A mezei élőhelyek fejlesztésének egyik legegyszerűbb módja az út menti cserjesorok, fasorok kímélete. Ezeknek jelentős részét felszámolták akkor, amikor a nagy munkaszélességű gépeknek széles utakat kellett kialakítani. Kisebb forgalmú helyeken megmaradtak ezek a főként kökényből, galagonyából, gyepűrózsából álló sorok, amelyek amellett, hogy kiváló hófogók, védik az úton télen közlekedőket, kiváló fészkelő- és téli búvóhelyet is nyújtanak a szárnyasvadnak. Az ilyen cserjesoroknak újbóli telepítése esetleg egy-egyfával történő elegyítése számottevő élőhelyjavulással járna. A nyugat-európai tájhoz mind a mai napig hozzátartoznak azok a sövények (hedgerow, Hecke), amelyek a mezőkön az egyes táblákat elválasztják egymástól. Ezek a gazda kezelésétől függően néhány métertől 20 méterig (tehát a mi fogalmaink szerint erdősáv szélességig) terjedhetnek. Bizonyos helyeken Magyarországon is 160

173 A mezei élőhely-gazdálkodás fel lehetne újítani telepítésüket, illetőleg segíteni spontán létrejöttüket. Különösen azokon a helyeken lenne előnyös alkalmazásuk, ahol erdősávok valamilyen okból (tájképi, villamos távvezeték alatt, lineár-öntözők területén) nem telepíthetők, ugyanakkor a tagolásra szükség van. A sövények mellett kialakíthatunk ún. fás védősűrűket. Ezek méretei a lehetőségekhez igazodva különbözők lehetnek. SZEDERJEI ÉS STUDINKA (1962) három lehetséges méretnagyságot ajánl: méter (szerencsésebb a 15 m, mert az még nem erdő), méter, méter. Az optimális szerkezetű védősűrűben s az erdősávokat is hasonló módon célszerű megtervezni három koronaszintet kell kialakítani. Közülük középen legyenek a legmagasabb fák, melyek télen a felső védelmet adják. Egyedül itt tanácsos az erdeifenyő alkalmazása. Védelmi szempontokat figyelembe véve tág hálózatban kell tartani a fenyőket, így érhetjük el, hogy hosszú oldalágaik legyenek, s az alsó ágak ne száradjanak el, ne tisztuljanak fel. A fenyőtű egy idő után vastagon fedi a talajt, mely jó szigetelő, a korona pedig, mint egy sátor, felfogja a havat, így a vad telelése biztonságosabb lesz. Célszerű etetőket is felállítani az ilyen védett helyeken. A ritkán álló fenyők közti füves tisztásokon szívesen fészkel a szárnyasvad. A terület méretétől függően 2 4 sorban ültethetjük a fenyőt. Melléjük alacsonyabb, lassabban növő, vagy később telepített lombfák kerüljenek. A tervezés stádiumában gondolni kell arra, hogy a lombos fajok gyorsabban nőnek, mint a fenyők, de nem engedhető meg, hogya fenyők fölé nőjenek, átvéve a felső koronaszint szerepét. A lombfajok közül azok a legelőnyösebbek, melyeknek dús lombozata, bőséges termése (gyümölcs és mag) van. Mindig célszerű elegyíteni a lombos fajokat. A lomblevelű fákat olyan távolságra ültessük egymástól, hogy közöttük ugyancsak füves, napsütötte kis tisztások alakuljanak ki. A harmadik szint a fák alá telepített cserjék szintje, mely a védősűrű széléig tenyészhet. A lombfák mellé tehát belülre kerüljenek az örökzöld cserjék (főként boróka), a védősűrű szélére pedig a tüskés/tövises bokrok (galagonya, kökény, gyepűrózsa). A két cserjesor közé ültethetjük a húsos termésű cserjéket (fagyal, bodza). A cserjesorokra is érvényes, hogy közöttük tisztások kialakítása célszerű (62. ábra). 62. ábra - Állandó védősűrű optimális felépítése Az erdészeti gyakorlatban az erdősávokat az alábbi 3 főcsoportba szokás osztani (GÁL ÉS KÁLDY, 1977). Mivel e típusokkal találkozunk mezei élőhelyeinken, érdemes áttekinteni ezeket. Zárt (tömör) sáv. Az erdősáv lombos állapotban a talajszinttől egészen a felső koronaszintig zárt. Az erdősávban hézagok, nyílások nincsenek, vagy ezek maximálisan a felület 10%-át jelentik. Az áttörtségi tényező 0,35-nél kisebb. (E tényezőn az erdősáv mögötti védett oldalon és a nyílt területen mért szélsebesség hányadosát értjük). Hézagos (áttört) sáv. Az erdősávban levő hézagok, nyílások a felület 10 30%-át képviselik, az áttörtségi tényező 0,35 0,70. Nyitott (széláteresztő) erdősáv. A nyílások, hézagok aránya 30%-nál magasabb, az áttörtségi tényező 0,70-nál nagyobb. Abban az esetben, ha az erdősáv alul nyitott, a szélcsatornahatás miatt a levegő felgyorsulva 1 161

174 A mezei élőhely-gazdálkodás feletti áttörtségi tényezőt is kialakíthat. Ez természetesen nem kívánatos. Az erdősávok szélessége szerint alábbi csoportokat különítünk el keskeny sáv: 6 11 m széles, 3 7 soros, közepes szélességű sáv: m széles, 8 13 soros, széles sáv: m széles, soros. A 30 m-nél szélesebb erdősávok már az ún. véderdők csoportjába tartoznak. Apróvad-gazdálkodási szempontból a hézagos (áttört) keskeny vagy közepes szélességű erdősávok tekinthetők optimálisnak. A széles sávok már bizonyos erdőszerű struktúrával bírnak, így azok az őznek, fácánnak, ragadozómadaraknak alkalmasabbak, még a nyúl is felkeresi, de a fogoly csak a téli, lombtalan állapotba húzódik be szegélyükbe. Itt kell megemlékeznünk két olyan fás növényzettel jellemezhető habitattípusról, amelyet mezei élettérben találhatunk, s melynek kiterjedése olyan, hogy az apróvad számára is elfogadható, sőt a tapasztalatok szerint általuk preferált is. Ezek a habitattípusok a fonófűztelepek, rövid vágásfordulójú nemesnyár-ültetvények. Fonófűztelepek. Fonófűzeknek mondjuk az egy vagy többéves bokorfűzről származó vesszőt, amely fonóipari készítmények előállítására alkalmas. Kosárfonás céljára hazánkban kizárólag az amerikai fűzet (Salix americana) telepítik. A füzek tápanyagban gazdag, megfelelő nedvességű talajon tenyésznek. A gyakorlat kosárfonófűztelepek létrehozása során 70 cm-es sortávolsággal és cm-es tőtávolsággal dolgozik. A telepeket ( 20) évig tartják fenn, ami azt jelenti, hogy tartósan kedvező élőhelyek jönnek létre telepítésük következtében (TOMPA ÉS BRÜNDL, 1964). Az így kialakuló növényzetstruktúra kiváló a fácán és a mezei nyúl számára. Mivel a vesszővágás ideje novembertől február végéig, azaz lombhullástól rügyfakadásig bármikor lehetséges, az extenzíven kezelt fűztelepek szinte egész évben védelmet és megfelelő mennyiségű táplálékot adnak az apróvadnak. A vadgazdálkodó is élhet a fűztelepítés lehetőségével, hiszen élőhelyfejlesztés előnyei mellett, a terület kezelésével és a fűzvessző értékesítésével árbevételhez is juthat. Tőlünk északra és nyugatra a füzeket rövid vágásfordulójú ültetvényekként is kezelik. E habitatok kiváló búvóhelyek a fácán számára, főként a levágást követő első vagy második évben. Az ültetvények szegélye pedig mivel a fácán fészkeléskor kötődik a fás területek pereméhez alkalmas fészkelőhelyet kínál e faj számára. Egy angliai vizsgálatban (SAGE, 1994) 345 méterenként találtak egy-egy fácánterritóriumot a rövid vágásfordulójú fűztelepek és a mezőgazdasági területek határán. Rövid vágásfordulójú nemesnyár-ültetvények. A dendromassza bioenergetikai célú hasznosítására fejlesztették ki a rövid vágásfordulójú ültetvényeket külföldön és vezették be hazánkban. Termőhelyi viszonyaink alapján, Magyarországon elsősorban a nemesnyárklónokból létrehozott ültetvényeknek van jövőjük, s e fajták produkciójáról vannak tapasztalatok (SZENDRŐDI, 1993). Az ültetvényeket hazai viszonyaink között 4 éves rotációval érdemes kezelni, ezután már az öngyérülés jelei mutatkoznak. A telepítés előtt célszerűen (ha szükséges vegyszeres úton) gyommentessé teszik a területet, s az így előkészített talajba 1,5 méteres sortávolság és 0,5 méteres tőtávolság mellett kerül a szaporítóanyag. Ez a sortávolság lehetővé teszi, hogy az első évben kistraktorral 3 alkalommal mechanikai gyomirtást végezzenek. A sorok kézi kapálása is szükséges egy alkalommal. A második évtőt a fejlődő hajtások nem teszik már lehetővé a gépi munkát, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a 2., 3., és 4. évben a habitat mindennemű zavarástól mentes, tehát kiváló búvó-, tartózkodási- és táplálkozóhely a fácán és az őz (olykor a nyúl) számára. Hangsúlyozni kell a technológia tartós vegyszermentességét. Az apríték formájában történő véghasználat november és január között esedékes. Fenti hálózat és átlagos adottságok mellett a rotáció végén hektáronként 120 tonna, szárazanyagra vonatkoztatott dendromassza nyerhető. A faanyag energiaértéke magas, kiválóan alkalmas bio-fabrikett előállítására. A környezetkímélő technológia, a termesztés során előállítható magas fűtőértékű fabrikett és a jó vadtartóértékű habitat egyaránt a rövid vágásfordulójú ültetvénynek, mint alternatív földhasználati módnak az elterjesztését kívánja. Nem zárható ki, hogy fácános vadgazdaságok élőhelyfejlesztési, egyúttal pénzügyi megfontolásokból a jövőben kialakítsanak rövid vágásfordulójú ültetvényeket. A megvalósítása a jövőben történhet mezőgazdasági termelésből kivonandó, tartós set-aside területek felhasználásával is A fás vegetáció jelenlétének egyéb előnyei 162

175 A mezei élőhely-gazdálkodás Az apróvad-gazdálkodás szempontjából kétségtelenül fennálló pozitív hatásai mellett rendszerint más okból végeznek erdősáv-telepítéseket. E telepítések előnyeit már csak azért is érdemes megismernie a vadgazdának, hogy érvekkel győzhesse meg a mezőgazdálkodót a telepítés célszerűségéről. Az erdősávok hatásai ugyanakkor kihatnak a vadállomány állapotára is. A mezővédő erdősávok legfontosabb hatásai a következők (GÁL ÉS KÁLDY, 1977): csökkentik a szél erejét, csökkentik (20 30% mértékig) az elpárolgást, megőrzik a talajnedvességet a szélvédett oldalon, növelik a levegő relatív légnedvességét, fokozzák a harmatképződést, hőmérséklet-kiegyenlítő hatásuk van, hővisszatartó hatásuk van, 5 30 (átlagosan 10)%-os termésnövekedést eredményeznek, faanyagot és erdei melléktermékeket (gyümölcs, méz) szolgáltatnak, környezetvédelmi hatást (zaj-, és levegőtisztaság védelem) fejtenek ki, a biológiai védelmet segítik környezetükben. Az erdősávoknak a mikroklímára és a mezőgazdasági terméseredményekre gyakorolt pozitív hatását a 63. ábra mutatja (WILDERMUTH nyomán BIBER, 1988). 63. ábra - Az erdősávoknak a mikroklímára és a mezőgazdasági terméseredményekre gyakorolt hatása (WILDERMUTH nyomán BIBER, 1988) Vajon milyen egyéb, biológiai ma már egyre inkább értékelt hatása lehet a fás vegetációnak a mezőgazdasági táblák tengerében? Még a viszonylag keskeny, m-es erdősávokban is olyan madár- és emlősközösségek alakulnak ki, amelyek az adott területen soha nem jöttek volna létre, hiszen olyan fajok települhetnek be, melyek kimondottan erdőhöz kötöttek. Ezt a sajátos közösséget, amely a habitat ökoton jellegéből is fakad, egyaránt jellemzi az erdei és mezei fajok jelenléte, illetőleg találkozása. A LAJTA-Project 163

176 A mezei élőhely-gazdálkodás területén lévő erdősávok vizsgálata azt mutatta, hogy stabil madárközösségek jöttek itt létre. Az erdősávok struktúrájának javításával, s a cserjeszint megfelelő kezelésével olyan komplex habitatszerkezet alakult ki, amely a fajszám, a fészkelő állománysűrűség és a diverzitás növekedését eredményezte (JÁNOSKA, 1993, 1995) (64. ábra). 64. ábra - Néhány madárfaj denzitásának változása a LAJTA-Project erdősávjaiban, (JÁNOSKA, 1995) 164

177 A mezei élőhely-gazdálkodás A madárközösségeken kívül az erdősávok a kisemlősközösségek fenntartásában is fontos szerephez jutnak (KÖLŰS, 1969), ugyanakkor megjelennek a táplálékláncban rájuk épülő kisragadozók és ragadozó madarak. A LAJTA-Projectben végzett csapdázások eredményei azt mutatták, hogy a kisemlősök zöme már erdei faj (68%) [sárganyakú erdeiegér (Apodemus flavicollis), közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus), erdei pocok (Clethrionomys glareolus)], sa közösségnek csak 32%-a igazi mezei faj [mezei pocok (Microtus arvalis), mezei cickány (Crocidura leucodon), törpe egér (Micromys minutus)] (65. ábra, NÉMETH, 1995). 165

178 A mezei élőhely-gazdálkodás 65. ábra - Kisemlősközösség fajmegoszlása (n = 800) a LAJTA-Projectben (NÉMETH, 1995) Éppen a ragadozók megtelepedése az a kérdés, amely bizonyos értelemben korlátja a fás vegetációval történő élőhelyfejlesztésnek. A jobb sövény-, illetve erdősávkínálat magasabb szárnyasvad sűrűséget eredményez, a fészekaljak számára kedvezőbb fedezéket nyújt, de mindezen előnyöket a ragadozók is kihasználják. A róka, a nyest és a menyét a növényzetet céltudatosan ellenőrizheti. Jól alátámasztja ezt az a vizsgálat (POTTS, 1980), melynek során a költési eredménynek a fészeksűrűségtől való függését viszonyították a km 2 -enként növényhosszúsággal (km) kifejezett élőhely minőségéhez. A 66. ábrán jól látszik, hogy csak ragadozógyérítés esetén áll fenn pozitív viszony a sövényhosszal (alsó görbe): növekvő sövényhossz/km 2 értéknél csökken a költési eredménynek a sűrűségtől való függése. Minél magasabb a fajlagos sövényhossz, annál magasabb a költési eredmény, nagyobb számú megkezdett fészkelés esetén is. Ezáltal az eredményes fészkek összes száma is magasabb. Érvényes mindez a 8 km/km 2 sövénysűrűség értékig, ezen felül már nem várható további emelkedés. Más a helyzet azon a területen, ahol nincs ragadozógyérítés (felső görbe). A költési eredménynek a sűrűségtől függése már kezdettől fogva magasabb. Bár fokozódó sövénykínálat mellett 4 km/km 2 sövényhosszig csökken, ezt követően azonban ismét nő a sűrűségfüggőség. A növényzet magasabb denzitáskínálata ebben az esetben csökkenő relatív költési eredményhez vezet úgy, hogy még magas tavaszi költőállomány mellett is csak kevés nyárvégi fogollyal lehet számolni. 66. ábra - A relatív költség eredmény függése a fészeksűrűségtől a sövényhosszhoz viszonyítva (Potts, 1980) 166

179 A mezei élőhely-gazdálkodás Apróvadas vadászerdő kialakítása E fogalmon tulajdonképpen fácános vadászerdőt kell értenünk, hiszen egyetlen apróvadunk a fácán, amelyik a klasszikus vadászati fogalmak szerint erdőhöz kötött és vadászata is erdei vadászat. Az apróvadas vadászerdő kialakítására, fenntartására vonatkozó ismereteket KŐHALMY (1995) alapján mutatjuk be. A helymegválasztás természetesen sok problémával járhat a tulajdonviszonyokból fakadó ellentétek, a különböző gazdasági érdekek ütközése és egyéb okok miatt. A jó apróvadas vadászerdő a gazdálkodás minden feltételét megteremti a fácánok utónevelésétől a hasznosításig, a levadászásig. Ha a területen azonos az erdő- és vadgazda, a kezelő ki tudja alakítani az optimális vadászerdőt és annak fácánállományát. Az erre irányuló komplex feladat magában foglalja: az erdőt alkotó faállományok különleges szerkezetének kialakítását és folyamatos kezelését, erdőművelési eljárásokkal való fenntartását, az utónevelést, a vad megtartását és a levadászást szolgáló (a terület mintegy 10 15%-án folyó) vadföldgazdálkodást, a dúvad (predátor) gyérítését, 167

180 A mezei élőhely-gazdálkodás az állat-egészségügyi kívánalmak kidolgozását és betartását, a levadászás, a vadásztatás tervezését és szervezését. A helymegválasztás. Rendszerint a tulajdonviszonyok által már meghatározott a vadászerdő kiterjedése, mégis kívánalom, hogy lehetőleg ne legyen kisebb hektárnál. Ekkora erdőtömbök igen sok helyen kialakultak mezei környezetben is. Figyelembe kell vennünk, hogy a fácán hajlamos az elvándorlásra. Ha közvetlenül az erdőnek kiszemelt területrész mellett valamiféle vonalas élőhely, található (nádas csatornapart, erdősávrendszer), amelynek kedvező környezeti viszonyai vonzóak a fácán számára, akkor ott nagyarányú elvándorlásra számíthatunk. Ezt a hatást már az utónevelés idején is számításba kell vennünk. Különösen érzékeny méreteket ölthet az elvándorlás akkor, amikor a leendő vadászerdőnk eltartóképessége/megtartóképessége kicsinek bizonyul a madarainknak. Ha a környező terület más vadgazdálkodóhoz tartozik, vagy annak határa közel van az erdőhöz, akkor nem szabad itt vadászerdőt létesíteni, mert a kibocsátott madarak nagy része a szomszédban hasznosul. A talaj- és hidrológiai viszonyok, az éghajlati tényezők fontosak a helymegválasztásnál. A túlságosan kötött, agyagos és köves talajokat nem szereti a fácán, de az sem jó, ha a költési időszakban még túlságosan hideg az adott habitatok mikro- vagy mezoklímája. A terület nyirkos, nedves volta az állategészségügyi paramétereket is meghatározza, amennyiben az egyik leglényegesebb és tömeges tartásnál leggyakoribb parazitózis, a légcsőférgesség (szingamózis) biztosan fellép azokon a helyeken, ahol a Syngamus trachea fonálféreg köztigazdái (földigiliszta, csiga) nagyobb mennyiségben vannak jelen. Az természetesen előny, ha természetes vize van a kiszemelt területnek, hiszen a vízparti növényzetnek diverz ízeltlábú táplálékforrás kínálata révén nagy azeltartóképessége. A domborzati viszonyok. Igen kevés példát ismerünk arra vonatkozóan, hogy dombvidéki részeken jó fácánost sikerült kialakítani, az ilyen irányú próbálkozások előbb vagy utóbb kudarcba fulladtak. Éppen emiatt ragaszkodni kell a sík terephez. A különleges rendeltetésű fácános vadászerdőben az elsődleges cél a vadgazdálkodás. Az ott folyó erdő- és vadgazdálkodási munkák is ezt szolgálják, a takarás, az egyenletes diszperzió és bőséges táplálékforráskészletek fenntartásával, továbbá a vadászat igényeinek kielégítésével. A vadászerdő egy mesterséges ökoszisztéma, annak létrehozásában és alakításában az embernek meghatározó szerepe van. Az erdőrészletek kialakítása, a térbeli rend és rendszer megteremtése az első fontosabb tervezési feladat, amit a vadföldek és az utónevelő helyek elhelyezése, a vadászhatóság optimális méretkívánalmai, a társas vadászatok szakszerű szervezhetősége és a főtechnika adottságai egyaránt motiválnak. Az erdőtestet a nyiladékrendszer tagolja (67. ábra). A nyiladékoknak alapvetően fontos szerepe van a vadászerdőben. A nyiladékoknak több funkciójuk van, a közlekedést és a vadföldgazdálkodás célját szolgálják, nem is beszélve a vadászerdő tulajdonképpeni vázszerkezetét jelentő lőnyiladékokról (68. és 69. ábra). Vadászatszervezési kívánalom, hogy egy-egy fácánhajtás lehetőleg ne tartson 1/2 3/4 óránál tovább. Ha ennek eleget akarunk tenni, akkor a hajtások hosszának nem szabad meghaladnia a métert. A hajtás szélessége, tehát a lővonal hossza optimálisan ugyancsak ekkora, hiszen ez esetben vadász tud egymástól jó összelövést biztosító távolságra, méterre elhelyezkedni a lőállásokon. A 70.ábrán látható erdőtest ugyan kissé a vázlat kedvéért egyszerűsítve a valóságban is létezik és egy jó fácános erdő, kiterjedése mintegy 500 hektár. Az elmúlt években fácánt nevelt itt a vadgazda minden szezonban, igen jó visszahasznosítási eredménnyel. Ha a kibocsátott mennyiség nem haladta meg a 3000 darabot, akkor a folyamatos vonallal körülhatárolt utónevelő helyet használták, ha annál többet helyezett ki, abban az esetben pedig kizárólag a szaggatott vonallal jelölt másik kettőt. 168

181 A mezei élőhely-gazdálkodás 67Nyiladék és lőnyiladék keresztmetszeti vázlata 68. ábra - Nyiladék telepítési vázlata 169

182 A mezei élőhely-gazdálkodás 69. ábra - Lőnyiladék telepítési vázlata 170

183 A mezei élőhely-gazdálkodás 70. ábra - Fácános vadászerdő vázlatos térképe a hajtásirányokkal (KŐHALMY, 1995) 171

184 A mezei élőhely-gazdálkodás Az utónevelő-, azaz a kibocsátóhely megválasztása mindenfajta fácánnevelési módszer sarkalatos kérdése, egyben utolsó fázisának helyszíne. A fácános vadászerdőben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az igényeknek megfelelően a magunk által kialakított környezetbe engedjük ki madarainkat. Ezeket a kívánalmakat az alábbiakban foglalhatjuk össze: az utónevelő/kibocsátó helyeket kerítéssel kell körülvenni, a bekerített terület célszerű nagysága az egyébként optimális db csibére számolva mintegy 1 hektár, több fácán esetén ennek megfelelően több hasonló egység kialakítása szükséges, az erdőtömbön belül úgy kell megválasztani a kibocsátóhelyek helyzetét, hogy célszerű etetéssel a fácánok az erdő lehetőleg minél nagyobb területére szétteríthetők legyenek, ami egyenletessé teszi fácánsűrűséget, a hajtások úgy legyenek szervezhetők és térbelileg tervezhetők, hogy a madarak hazafelé repülését ki lehessen használni, a kibocsátóhelyet fele-fele részben bokros-fás vegetáció és mezőgazdasági kultúra borítsa (71. ábra), a kibocsátó/utónevelő hely berendezéseinek tervezésénél fácánra számítható 1-1 fedett etető és legalább ezek közvetlen környezetében biztosítani kell megfelelő számú itatót, továbbá homokfürdőzésre, napozásra, szárítkozásra alkalmas tisztás felületet. Az itatók száma az alkalmazott típus (űrtartalom) függvénye (72. ábra). 172

185 A mezei élőhely-gazdálkodás 71. ábra - Kibocsátóhely kialakításának vázlata 72. ábra - Kibocsátóhely keresztmetszeti vázlata Ha az erdőben elhelyezkedő vadföldeken célszerű kultúrnövényeket választunk, akkor azok védelmet, búvóhelyet jelentsenek még a vegetációs időszakon túl is a fácánoknak az időjárási viszontagságaival és a szárnyas ragadozókkal szemben, rovarviláguk gazdag állati fehérje tápláléka a fácánnak és az állatközösség más, rovarfogyasztó tagjainak; zöld növényzetét vagy annak termését a fácán szívesen fogyasztja, jól megválasztott növényfajok mellett akár teljes időszakon át, elősegítik a fácán erdőtesten belüli egyenletes elhelyezkedését, diszperzióját. A fácános vadászerdő vadföldszükségletét általában fedezik a kibocsátóhelyen, a nyiladékokon és a vonalas létesítmények (út, csatorna) vagy terepalakulatok mentén kialakított vadföld táblák, illetve sávok. Ha mégsem, akkor a még hiányzó vadföldeket úgy kell elhelyezni, hogy a kívánatosnak ítélt 10 15%-ot kitevő vadföldünk térbelileg minél egyenletesebben legyen megtalálható. A vadföldön alkalmazható növényválaszték megválasztásánál utalunk az fejezetben elmondottakra. 173

186 A mezei élőhely-gazdálkodás Ha az előzetes elképzelések alapján kialakult a vadászat és vadgazdálkodás térbeli rendje, azután tervezhető a faállomány, az erdő létesítése. Az erdő állományszerkezetét a termőhelyi adottságoknak megfelelő főfafaj(ok) helyes megválasztásával kell megalapozni. A főállomány már meghatározza a szintezettségre vonatkozó lehetőségeket, de mindig szem előtt kell tartanunk a cserje és lágyszárú szint gazdagságához fűzött érdekeinket. Az erdő tervezésénél és megvalósításánál az egyéb fás vegetációknál már említettek szerint, az erdőgazdálkodási gyakorlatban megkívánt módon kell eljárni. A fa- és cserjefajok megválasztását illetően utalunk az 5.8. fejezetben elmondottakra. Hangsúlyozni kell a többszintű erdőszerkezetre, a gazdag cserjeborításra és a minél változatosabb lágyszárú szintre vonatkozó igényt. Az erdő kezelésével a későbbiekben még külön foglalkozunk, hiszen az egyértelműen vadászati, sőt esetünkben fácánvadászati céllal létesített vadászerdő kívánalmai sajátos beavatkozásokat is igényelnek. Ismételten ki kell emelni az állományszegélyek kialakítását. A jól kiképzett szegély funkciója abban nyilvánul meg elsősorban, hogy szerkezetéből adódóan szélvédelmet és egyfajta izoláltságot, ezen keresztül pedig nyugalmat biztosít (73. ábra), tüskés és tövises fajok alkalmazásával mintegy lezárja az erdőt és megakadályozza az illetéktelen behatolást, az esztétikai értékén túl jelentős húsos termésük a fácán és egyéb állatfajok számára táplálékul szolgál, ökoton jellegéből adódóan gazdag táplálékforrást is kínál. 73. ábra - Fácános vadászerdő állományszegélyének kialakítása 174

187 A mezei élőhely-gazdálkodás 175

188 A mezei élőhely-gazdálkodás A lőállásokat is tartalmazó nyiladékokon a szegélykialakításhoz magától értetődően hozzá tartoznak a röptető sávok, amelyek eredményesebbé tudják tenni a vadászati hasznosítást, egyúttal igazodó vonalként szolgálnak a hajtósor számára. Végezetül szükséges megtervezni a fácános vadászerdő vadgazdálkodási berendezéseit. A berendezésekről részletesen szólunk az fejezetben, így itt csak az elhelyezésükre vonatkozó különleges kívánalmakat említjük. Fácánetetőket nem csupán a kibocsátási helyeken kell elhelyezni, hanem azoktól távolabb is, rendszerint minden hajtás területének súlypontjában. A kiengedés helyétől szóróutak segítségével vezethetők el fokozatosan a madarak akkor, amikor már a szoktató és az első időben még aktív védő funkciót is ellátó kerítés megbontása megtörtént. Az magától értetődő, hogy az erdő teljes egészén itatókról is gondoskodni kell, különösen akkor, ha nincs természetes víz a területen. A ragadozó populációk szabályozására nélkülözhetetlenek a csapdák (ládacsapda, héjakosár stb.). A vadmegfigyelést és a hatékony dúvadgyérítését szolgálják a magaslesek, amelyekből egy jól feltárt fácános vadászerdőben legalább minden nyiladékkereszteződésben találunk egyet, de nem hiányozhatnak a magaslesek a kibocsátóhelyek sarkairól sem A mezei térszerkezet átalakítása A mezei térszerkezet kialakítása során a vadgazda célja egyenletesen elosztott, minél hosszabb szegély és sok pontszerű habitat, vadmenedék létrehozása, miközben fenn kell tartania a földterület másik fontos gyakorlati célját, a mezőgazdálkodást. A szegélyek viszonylag nagy kiterjedése és a vadmenedékek hozzájuk viszonyított alacsony területe ellentmondásban van egymással. A vadgazdálkodók rendszerint úgy kívánják elhelyezni pontszerű habitatjaikat, vadmenedékeiket a vadászterületen, hogy annak minden része valamelyik pontszerű habitat befolyási övezetében legyen. Ennek meghatározására szabályos hatszögek használhatók (GILES, 1978). Ha a vadmenedékek e teoretikus hatszög középpontja környékén helyezkednek el, akkor elkerülhetők az átfedések, megelőzhetők hatástalan beavatkozások, de kimutathatók az ily módon feltáratlan területek is. Ha feltételezzük, hogy egy vadmenedéknek olyan befolyási zónája van, hogy valamelyik apróvadfaj egyedeinek 90%-ára 900 méter távolságig terjed ki, akkor e befolyási zóna (hatszög) területe az S = 0,5 (n a r) képlettel számolható, ahol n = 6, a hatszög oldalainak száma, r = 900 méter, azaz a berajzolt kör sugara, a = egy oldalnak a hossza, amelyet az a/r = 1,1547 konstans segítségével ki lehet számolni: a/900 = 1,1547 ebből a = 1039 méter. Ezt behelyettesítve: S = 0,5 ( ) = m 2 = 280,5 hektár. Ha ismerjük a vadgazdálkodási egység területét legyen ez példánkban ha, akkor könnyen kiszámítható, hogy a 900 méter hatósugarú vadmenedékből VM = /280,5 36 egység szükséges. Azon síkidomok közül, amelyek egymáshoz simulnak, az egyenlő oldalú háromszögek szolgáltatják a legnagyobb oldalhosszakat, illetve a legnagyobb számú sarokpontot. A 74. ábra azt szemlélteti, hogy a vadgazdálkodó miképpen illeszthet rá vadászterületére annyi háromszöget, amennyi csak lehetséges. A vonalak reprezentálhatnak bármilyen szegélysávot. Nagy diverzitás érhető el három egymást metsző szegélytípussal (pl. sövénnyel). A háromszögek belső területe képviseli a szántó-, a gyep- vagy a set-aside területeket. Természetesen a szegélyeken a gépek mozgását lehetővé tevő átjárókat kell kialakítani (GILES, 1978). 74. ábra - Egyenlő oldalú háromszögek ráillesztése a vadászterület térképére az ökotonok és vadmenedékek optimális kialakítását demonstrálandó (lásd a szövegben) (GILES, 1978) 176

189 A mezei élőhely-gazdálkodás E két elgondolás kombinációjával a vadgazda úgy helyezheti el a pontszerű és a vonalas habitatokat, hogy azok a vadeltartó képesség növelése mellett kedvezően befolyásolják a vadállomány diszperzióját is. Az elméleti megfontolások után nézzük meg, hogy amezőgazdálkodás gyakorlatában milyen lehetőség nyílik a terület struktúrájának formálására! Az Európai Unióban, így Németországban is érvényes jogszabály szerint a gabona túltermelésének megakadályozása végett az érintett gazdálkodó üzemeknek gabona termőterületük 15%- án fel kell hagyniuk a termesztéssel. Az apróvad szempontjából 25% lenne az optimális, ezért a bemutatandó modell erre a területarányra vonatkozik. SPITTLER (1994) egy 100 ha-os, Németországban átlagos méretűnek tekinthető birtok példáján mutatja be az általa ajánlott apróvadas területstruktúrát, feltételezve, hogy az tagosított, a táblák szántási hossza 300 m, s a birtok területe egy gazdasági út két oldalán fekszik (75.ábra). Az üzemnek négy, azonos méretű, ha-os táblája van, melyek tehát 300 m szántási hossz mellett 835 m szélesek. A mai gyakorlat szerint, ha a terület 25%-át kihagyják a művelésből, akkor éppen az egyik táblát kell ugaroltatni. Az ilyen habitatszerkezetű birtok csak alig elégíti ki az apróvad igényeit, egyrészt a nagy táblák, másrészt az ugar kétszeri nyári szárzúzása miatt. Ha a terület 25%-ának ugaron hagyását az apróvad számára előnyössé akarjuk tenni, akkor azt nemcsak másképpen kell elhelyezni, hanem betelepítésének is teljesen másképpen kell történnie. Úgy, ahogy ezt a 76. és 77. ábrák mutatják. Fontos, hogy az ugaroltatás, ne csak egyetlen táblán történjék meg, hanem az ugarföldeket úgy helyezzék el, hogy ezáltal a 4 tábla felparcellázódjék körülbelül 81 m széles megművelt sávokra, amelyeket 19 m széles ugarsávok választanak el egymástól. Az ugarsávokhoz a forgókban (gyakorlatilag az utak mellett) 11 m széles előmezsgye is járul. Ennek következtében az út mindkét oldalán (1670 m hosszan) 16 ilyen 81 m széles, egyenként 2,25 ha-os művelt sáv jön létre. A közöttük elhelyezkedő ugarsávok 0,5-0,5 ha-t tesznek ki (76. ábra). Ezáltal az addigi kereken 9 km-nyi szegélyhosszat csaknem a duplájára, 16 km-re lehet növelni. Annak révén, hogy az ugarterületeket további 5 sávra tagolják, a szegélyhossz 31 km-rel hosszabbodik, azaz a korábbi 9 km helyett 56 km lesz. Az ilyen átalakítás tehát nemcsak a táblaméreteket csökkentette a tizedére, de egyúttal a szegélyek hosszát is meghatszorozta. Egy-egy ugarsávot célszerű öt melléksávra felosztani (77.ábra). Ebből a mintegy 9 m széles középső sávot jobbról és balról két-két, kb. 2,5 m széles sáv határolja. A két külső, a termesztett növényekkel határos sávot ritkán füves here keverékkel vetik be, ezeket befelé mintegy 2,5 m széles feketeugar sáv követ, melyeket talajlazítással, boronával tisztán kell tartani. A középső, széles sáv tartós ugar, amelyet 3 évenként újra 177

190 A mezei élőhely-gazdálkodás kell vetni. Ugyanilyen módon kezelendők az előmezsgyék is. A tartós ugarokat vadrepcével, olajretekkel, mézontófűvel kell bevetni, ezáltal a téli takarás is fennáll. Az előmezsgyét füves keverékkel célszerű bevetni. A fekete ugar, mint tudjuk, napozó- és porfürdő hely a madarak számára. A felvázolt méreteket természetesen irányszámoknak kell tekinteni, a mindenkori helyi adottságok módosíthatják ezt (pl. táblaméret, géptípusok). A legnagyobb probléma a többletmunka-ráfordítással és a többletköltségekkel adódik. Ezt a többletet nem viselheti a gazda, azt részben a földművelési kormányzatnak (a túltermelés visszafogása miatt), részben a környezetvédelmi tárcának kell magára vállalnia, hiszen az ilyenfajta ugaroltatással nemcsak az apróvad számára tesszük optimálissá az életteret, hanem számos más, vadon élő állatfaj, -közösség számára is. Mindezek fenntartása, élőhelyeik fejlesztése ráfordítás nélkül lehetetlen. 75. ábra - Egy tagosított, 100 ha-os üzem táblái mai elhelyezkedésének vázlatos rajza (SPITTLER, 1994) 76. ábra - Az ugarokat sávszerűen kell elhelyezni, hogy jó élőhelyet nyújtson az apróvadnak (SPITTLER, 1994) 77. ábra - Az ugarsávoknak 2,5-2,5 m széles zöldugarból és feketeugarból, illetve 9 m széles tarlóugarból kell állniuk (SPITTLER, 1994) 178

191 A mezei élőhely-gazdálkodás Pillanatnyilag hazánkban még hasonló jogszabályok nincsenek érvényben, így a lehetőségek is korlátozottak a nagyobb területű struktúraváltoztatásra. Hogy az mégis lehetséges, arra az fejezetben mutatunk példákat Mesterséges takarmányozás és vízellátás A fogolynak és a fácánnak a vegetációs időszakban, kedvező időjárási viszonyok mellett nincs szüksége kiegészítő takarmányra. Ha a táplálékforrásban szűk keresztmetszet alakul ki (vegyszerezés, hideghullám stb.), az ellen ekkor amúgy sem lehet mit tenni. Ezt az időszakot csak a korábban említett élőhelyfejlesztésekkel lehet zökkenőmentesen átvészelni. A problémák az őszi betakarításokkal kezdődnek, ekkor változik meg olyan drasztikusan a határ képe, s ezáltal a természetes táplálékkínálat, hogy a mai mezőgazdasági viszonyok szükségessé tehetik a beavatkozást. Még ebben az időszakban is megoldást kínálnak a vadföldek, az erdősávok, ugarok stb., de ahol ezek hiányoznak, ott elsősorban a mezeinyúl-állomány csökkenése/pusztulása hívja fel a figyelmet a táplálékkínálat elégtelenségére. Ezt az időszakot nagyon jól kijelöli a habitatkínálat változása (78. ábra). Szeptember hónapban hirtelen lecsökken a potenciális táplálkozóterület, s ez így marad gyakorlatilag áprilisig. A mai termesztési struktúrában ugyanis legalább 50%-a a vetésterületnek tavaszi vetésű növényekből áll. Ez a potenciális táplálkozóterület-csökkenés az egyik oka, hogy szükség lehet mesterséges takarmányozásra. A másik ok a kemény tél, mely magas, kérges hóval megakadályozhatja a táplálékfelvételt. Ilyenkor részben hóekézésre, s mindenkor etetésre van szükség. Ne feledkezzünk meg aprószemű kavics táplálékkal együtt történő kijuttatásáról sem, amely mint zúzókő fog hasznosulni. A nagyon csapadékos időszakhoz hasonlóan a nagyon meleg sem előnyös a vad számára. Folyamatos vízellátás hiányában megnövekedhet migrációja, elvándorlása. Ugyancsak megnövekedhet a mortalitás, s e kettő együtt a populációk nem kívánt csökkenéséhez vezethet. Ez ellen vízutánpótlással védekezhetünk. Mindezeket azonban nem akkor kell végiggondolni, amikor küszöbön a baj! Az apróvadas vadászterületet be kell rendezni, fel kell szerelni! Ezek a vadgazdálkodási berendezések ugyanolyan tartozékai egy jó vadászterületnek, mint a vadföldek, hiszen ugyanazt a célt szolgálják: a maximális túlélési lehetőség megteremtését. 78. ábra - A habitatkínálat változása LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997c) 179

192 A mezei élőhely-gazdálkodás Az apróvadas vadászterület vadgazdálkodási berendezései Az apróvadas vadászterület nagyvadja az őz. Téli időszakban csapatba állva megkeresi ugyan a számára legkedvezőbb táblákat (repce, lucerna), mégsem felesleges gondolva a hóborításra az őz téli takarmányozását tervbe venni. A kukoricák betakarítása után hirtelen hiány alakul ki az őz étlapján szemestakarmányból. Ezt a legmagasabb energiatartalmú takarmányt etetőben elhelyezve jól helyhez köthetjük őzeinket. Vannak kimondottan szemestermény etetésére szolgáló etetőtípusok (79. ábra) és van olyan is, melyben kombináltan lehet elhelyezni a szemes- és szálastakarmányt (lucernaszénát) (80. ábra). Ha csak szénát akarunk adni a vadnak, arra szénaetetőt kell alkalmaznunk, s hogy a kisebb növényevő, a nyúl is elérje, kétszintesre kell csinálni (79. ábra). A lédús takarmány általában repce, de száraz nyárutót követően amikor a repce nem kel ki, szükséges lehet lédús takarmány etetésére is. Ekkor vehetjük hasznát az őznek készített hordós szilázsetetőnek, amit az erdősávban könnyen elhelyezhetünk, s a dűlőútról utánpótlását egyszerűen megoldhatjuk (81. ábra). Mindezt alkalmasint egy etetőegyüttesben megépítve is elhelyezhetjük, terített asztalt kínálva az őzek számára (82. ábra). 79. ábra - Őzetetők szemes- és szálastakarmány etetésére (KŐHALMY, 1990) 180

193 A mezei élőhely-gazdálkodás 80. ábra - Kombinált etető őz számára (KŐHALMY, 1990) 81. ábra - Hordós szilázsetető őznek (KŐHALMY, 1990) 181

194 A mezei élőhely-gazdálkodás 82. ábra - Komplex vadetető elhelyezése erdősávban (KÖLŰS, 1986) A szakszerű takarmányellátottság mellett élettani szempontból szükség van megfelelő sófelvételre is. Ennek hiányában az elszóródott műtrágyamaradékot vagy a műtrágyadepót fogja megkeresni az őz és a mezei nyúl, s abból fognak fogyasztani. Ennek hatása közismert: hasmenést, legyengülést, majd gyakran elhullást okoz. Sózók készítése mezei élőhelyeken is kötelező a vadgazda számára. A sózók minden fajtájával lehet kísérletezni, s a gyakorlat dönti el, hogy egy-egy vadászterületen melyikkel érdemes dolgozni. A keret- és tönksózóhoz minden állat hozzáfér. Az erdősáv ezek telepítéséhez ugyanúgy kiválóan alkalmas hely, mint a cölöp-, oszlop-, rönk- és vályúsózók kialakításához (83. ábra). 83. ábra - Sózók típusai, amelyek az őz számára is elhelyezhetők (KŐHALMY, 1990) 182

195 A mezei élőhely-gazdálkodás A szárnyas apróvad számára, tehát a fogolynak és a fácánnak a közismert fácánetetőt kell kialakítani. Mind a két faj szívesen rájár, meg is férnek egymással, sőt, az énekesmadarakkal is, melyek előszeretettel fogyasztják a kihelyezett takarmányt. Az etetőnek van egy hagyományos és egy automatizált változata is (84. ábra), utóbbi önetetőként működik, s a fácán csipegetésétől utánfolyik a tartályból a szemestakarmány. A kisebb testméretű fogoly ennél az etetőtípusnál csak a kipergett szemet veheti fel, ezért a fogoly számára külön alakítottak ki etetőket, melyek egyúttal fedezékként, búvóhelyként szolgálnak a télen gyakorta vadászó ragadozómadarak elől. Ezek a fogolyvárak, alagutak kukoricaszárból, fenyőgallyakból készülhetnek, felújításuk évről-évre szükséges (85.ábra). Végül a mezei nyúl számára készítendő etetőkről kell szólnunk. A kombinált etetők kapcsán (79., 82., 84. ábra) volt már szó a nyúl etetéséről, illetőleg takarmányfelvételi lehetőségeiről. A nyúl számára a jó minőségű lucernaszéna jelenthet vonzerőt. A hagyományos szénaetetőket és egy érdekes megoldást, a szénaernyőt mutatja a 86. ábra. Szénán kívül olykor répa felszúrására is alkalmassá teszik az etetőket. 84. ábra - Fácán (szárnyasvad) etetők (KŐHALMY, 1990) 183

196 A mezei élőhely-gazdálkodás 85. ábra - Fogolyvárak, fogolyetetők (KŐHALMY, 1990) 86. ábra - Hagyományos és új nyúletetők széna etetésére (KŐHALMY, 1990) 184

197 A mezei élőhely-gazdálkodás A takarmányozás mellett, mint arról már volt szó, szükséges az ivóvízzel való ellátás is, főként nyári időszakban. Azokon a területeken, határrészekben, ahol nincs állóvíz vagy vízfolyás, vagy folyamatos nyári öntözés aminél a szomját olthatja minden vad, célszerű csőkutakat verni, s itatóvályúba, tálcába vagy agyaggal tapasztott gödörbe rendszeresen vizet szivattyúzni. A vízellátás kis lajtkocsival is megoldható. A vízről való gondoskodás előnyeiről e fejezet elején szóltunk, kétséget kizáróan pénzügyileg is megéri a fáradságot (87.ábra). Egyes alföldi területeken, főleg ott, ahol a nyílt terep és a szélviszonyok azt lehetővé teszik, a szélkerekes víznyerést is alkalmazzák. Ennek előnye, hogy ha szél van, folyamatos a friss vízellátás. A víznyerőhelyeket karban kell tartani, időnként meg kell tisztítani Őket, s a régi vizet el kell távolítani, mert fertőzések forrása lehet. 87. ábra - Alkalmi vízkiemelés csőkútból vaditatásra, háti motoros szivattyúval vályúba (őz), illetve itatótóba (apróvad) (KÖLŰS, 1986) 185

198 A mezei élőhely-gazdálkodás Az apróvad takarmányozása Minden vadfajnak főként ínséges téli időszakban szüksége lehet táplálékkiegészítésre. A vadgazda ezért mesterséges takarmányozással segíti vadállománya túlélését. Az őz napi tápanyag-szükséglete 1,5 2 kg. Mezőgazdasági területen e fajt csak a vegetációs időszakon kívül szükséges etetni, egyedenként napi 1 kg szálas takarmánnyal számolva. A legalkalmasabb takarmány a jó minőségű lucernaszéna. A pillangós takarmány részben szárított lombtakarmánnyal (akáclomb) egészíthető ki, de szívesen fogyaszt az őz fakitermelésből származó, rügyekben gazdag vékony gallyakat is. Szemes takarmányból a takarmánybúza, s kis mennyiségben kukorica adható őznek. Nagyobb mennyiségű kukorica felvétele tejsavmérgezést okozhat, ezért célszerű pl. a fácánetetőket az őz számára hozzáférhetetlenné tenni (BERDÁR, 1983). Mezei nyúl esetében a kiegészítő takarmányozásban legnagyobb jelentősége a lédús takarmányoknak van. A répafélékből, azok gyökerében lévő vegetációs vízből tudja a nyúl vízigényét fedezni. A cukorrépa, takarmányrépa, tarlórépa, sárgarépa mellett a káposztafélék is szóba jöhetnek lédús eledelként. A fagyérzékeny takarmányok a fagyok beálltával eltávolítandók az etetőhelyekről, mert a fagyos takarmány hasmenést okoz. A takarmányokat oda kell kijuttatni, ahol nincsenek őszi gabonák, áttelelő takarmánynövények vagy vadföld. Az üres táblákat szegélyező fasorok alkalmasak etetőhelyként. A répát célszerű egymástól m távolságra kis kupacokba lerakni. A nyúl is felveszi a szilázst, alkalmasint ezt is lehet kitenni a számára. A különösen ínséges téli időben szívesen fogyaszt a nyúl szénát, kijuttatásának módját már ismertettük (KOVÁCS ÉS HELTAY, 1985). Régebben állandó nagyetetőket is kialakítottak nyulas vadgazdaságokban ott, ahol kevésbé zavart volt a vadállomány. Ebbe a 2-3 m széles, m hosszú, elől 1 m, hátul 30 cm magas, rácsos etetőbe tehető a szálas takarmány. Az ily módon felszerelt etetőhely koncentrálja a vadat, védelmet nyújt a számára. A vándor, kis etetőknek az előbbivel szemben épp az az előnyük, hogy szükséglet szerint mozgathatók a vadászterületen. A nyúl, ha rászokik, szívesen felveszi, megrágja a vékony vesszőcskéket. Amíg erre nem szokott rá, addig elegyíteni kell szívesen fogyasztott takarmánnyal. Lombtakarmány még ki nem fejlődött levelű lágy lombfák vékony hajtásaiból készíthető. A sűrű fiatalosokból gyűjtött 1 m hosszú leveles gallyakat kiszárítás és kötözés után télre tárolni szükséges. Helyenként mód nyílik (főleg ha már a telepítésnél gondol rá a vadgazda), lágy lombfát dönteni a nyúlnak és az őznek (SZEDERJEI ÉS STUDINKA, 1962). A fácán szabadterületen alkalmazható takarmányai közül a legmegfelelőbb a takarmánykáposzta, de adható félbevágott cukor-, takarmány- és sárgarépa, tarlórépa és csicsóka is. Fagyott állapotban ezeket el kell távolítani az etetőhelyekről (NAGY, 1984). A fácánnak közismert az a rossz tulajdonsága, hogy oda húzódik, ahol jobban él. A vadgazdának mindent el kell tehát követnie, hogy helyhez kösse a fácánt. Ezt főként az élőhely struktúrájának optimalizálásával tudja elérni, de az etetés is befolyásoló tényező lehet. A fácán nem válogatós, megeszik mindenféle magot, gumót, káposztát. Október végén elkezdett bőséges etetéssel helyhez lehet kötni a madarakat. Tojásrakás előtt a jó minőségű takarmány kihelyezésére különösen ügyelni kell (SZEDERJEI ÉS STUDINKA, 1962). A fogoly igazi vadmadár, etetőre az eddig tárgyalt fajoknál nehezebben szoktatható rá. Kellő helyen és hálózatban elhelyezett etetőkkel azonban a LAJTA-Projectben 100%-os eredményt értünk el. A foglyoknak, különösen az etetési időszak kezdetén célszerű apró magvakat adni (köles, kender, cirok, búzaocsú). Későbbiekben főként a rendszerességre kell hangsúlyt helyezni. Egyébiránt az alkalmazható takarmányféleségekben a fácánnál elmondottak érvényesek e fajnál is (SZEDERJEI ÉS STUDINKA, 1962). A túzoknak téli takarmányozásra csak akkor lehet szüksége, ha a területről valamilyen okból hiányzik a repce. Utóbbit messze földről is felkeresi, és ezen át is telel. Ha nem vonulnak el repcekeresés következtében, akkor esetleg szilázs etetésével meg lehet próbálkozni helyhez kötésükkel, de az eddigi tapasztalatok vegyes eredményekről számolnak be. Ismételten hangsúlyozzuk, a takarmányozás csak kiegészítő táplálékforrása a mezei vadnak. Leghatékonyabban akkor járunk el, ha élőhelyeit úgy alakítjuk ki, hogy ott egész évben megfelelő táplálékforrást találjon, s vészhelyzetben kell csak az embernek beavatkoznia, segítenie A dúvad (predátor) fajok gyérítésének engedélyezett módszerei 186

199 A mezei élőhely-gazdálkodás A mezei élőhely fejlesztése során külön gondot kell fordítanunk a predátorok megfelelően alacsony szinten tartására. A legújabb jogszabályok igazodva az Európai Unió gyakorlatához napjainkban csak élvefogó csapdák alkalmazását engedik meg, elkerülendő az állatok hosszas szenvedését. A vadgazdának módjában áll az élve befogott állatot, ha az védett, helyben vagy elszállítva másutt szabadon engedni, a gyéríthetőket pedig a lehető legkisebb szenvedést okozva elpusztítani. Az utóbbi lehetőség a fegyveres gyérítés során továbbra is fennáll, s ily módon a mindenkori jogszabályok által meghatározott fajok (dúvadfajok) populációit lehet szabályozni. A fegyveres gyérítésnek két bevált módszere van. Mindkettő során különös körültekintéssel kell eljárni, hogy a védett és fokozottan védett ragadozómadarakat megkíméljék. Egyik a fészkek átkutatása és a fészkében tartózkodó madár leugratása. Minthogy az utóbbi időben terjed az Alföldön a kerecsensólyom (Falco cherrug), e területen erre figyelemmel kell lenni. A másik fegyveres gyérítési mód az uhuzás, melyet napjainkban csak műuhuval lehet folytatni. Annak ellenére, hogy szelektív módszer, szinte alig alkalmazzák. A következőkben élvefogó csapdákat mutatunk be szőrmés- és szárnyas kártevők gyérítésére, köztük a nálunk még nem alkalmazott Larsen-csapdát. Példákat is ismertetünk a csapdák elhelyezésére apróvadas vadászterületeken. A csapdaféleségekre, illetőleg az elhelyezésük módjára is érvényes a már többször emlegetett igazság, hogy minden vadászterületen a korábban kikísérletezett, bevált módszereket kell folytatni ( ábra). 88. ábra - Varjúfélék tömeges fogására alkalmas élvefogó csapda (STUBBE, 1983) 187

200 A mezei élőhely-gazdálkodás 89. ábra - Ládacsapdák különböző típusai: a) különböző méretekben készíthető, gyakorlatilag minden szőrmés kártevőre használható, b) billenőcsapda menyétfélék fogására, c) kotorékcsapda rókakölykök fogására (STUBBE, 1983 nyomán, mm-ben) 188

201 A mezei élőhely-gazdálkodás 90. ábra - Héjakosarak és szárnyas predátorok fogására alkalmas Larsen-csapdák (STUBBE, 1983 és GAME CONSERVANCY, UK) 91. ábra - Ládacsapda elhelyezése etetőnél (STUBBE, 1983) 189

202 A mezei élőhely-gazdálkodás 92. ábra - Ládacsapda elhelyezése bürün (STUBBE, 1983) 93. ábra - Egy apróvadas vadászterület berendezése csapdákkal; K: ládacsapda, W: menyétcsapda, V: varjúcsapda (STUBBE, 1983 ) 190

203 A mezei élőhely-gazdálkodás A varjúfélék gyérítésénél meg kell említenünk az F-1 és F-2 szelektív szerekkel preparált tojások alkalmazását. Rendkívül hatékony módszer, olyannyira, hogy túlzott eredményessége után, a fészkelő vetési varjú elvárt állománykímélete miatt használatukat fel kellett függeszteni, külön engedélyhez kellett kötni A bölcs hasznosítás és az élőhelygazdálkodás 191

204 A mezei élőhely-gazdálkodás A vadgazdálkodásnak nem titkolt célja a populációk hasznosítása, azaz a vadászat, vagy a befogás és élő vadként történő értékesítés. Egyetlen vadfajjal való gazdálkodás esetén bölcs hasznosítás (wiseuse) történik akkor, ha annak hasznosítását az optimálisan fenntartható hozamszint alatti mértékben végzik és az illető fajra vonatkozólag olyan vadgazdálkodás folyik, aminek eredményeképpen az állomány egyedszáma magasabb, mint a nem vadászott és vadgazdálkodási eljárásokkal nem kezelt populációkban (ROBERTSON, 1991) Egyetlen fajra vonatkozó bölcs hasznosítás A vadgazdálkodók a hasznosítás szintjének olyan optimalizálására törekednek, hogy az elért szint a belátható jövőn belül fenntartható legyen. Valamely állatfajjal való vadgazdálkodás növelheti a törzsállomány nagyságát, valamint azon egyedek számát, amelyek egy bizonyos arányú hasznosítás céljából zsákmányul ejthetők. A 94. ábra a vadászati nyomásnak és a vadgazdálkodásnak kölcsönös egymásra hatását szemlélteti a fogolyra vonatkozó modell (POTTS, 1986) felhasználásával. 94. ábra - A vadászati nyomás és a vadgazdálkodás hatása a fogoly tavaszi denzitására, egy populációszimulációs modell alapján szemléltetve (POTTS, 1986) Ha nincs vadászat és vadgazdálkodási eljárásokat sem alkalmaznak, akkor a költő populáció várható nagysága km 2 -enként 4,7 pár (az ábrán A-val jelölve). Ha egy ilyen tehát vadgazdálkodási eljárásokkal nem kezelt populáció esetében fokozzák a vadászati nyomást, akkor a populáció nagysága csökken, az optimális fenntartható hozam 20%-os vadászati hasznosítással (az ábrán B), a maximális fenntartható hozam pedig 30%- os vadászati hasznosítással (C) érhető el. Az ilyen populáció kipusztul, ha a vadászat mértéke túllépi az 50%-ot (D). A populációt támogató vadgazdálkodási tevékenység, amely abból áll, hogy intenzív dúvad (predátorok) gyérítést végeznek, a csibék túlélési arányát pedig a peszticidek mennyiségének mérséklése révén emelik, növeli a költő populáció egyedszámát. Ha az ilyen populációt vadászattal nem hasznosítják, akkor a fent említett vadgazdálkodási beavatkozás a költő állomány denzitását km 2 -enként 4,7 párról (A) 51,6 párra fogja növelni (E). Magas színvonalú vadgazdálkodás mellett az optimális fenntartható hozam 30%-os vadászati hasznosítással érhető el (F), a maximális fenntartható hozam pedig 40%-ossal (G). Ilyen környezetben a populáció kipusztulása 80%-os vadászati hasznosítás esetén következne be (H). Így tehát az ábrán a C G vonal a maximális (MFH = 192

205 A mezei élőhely-gazdálkodás MSY), a B F vonal az optimális fenntartható hozamot (OFH = OSY), a D H vonal pedig a populáció kipusztulását szemlélteti. A vadgazdálkodási eljárások még akkor is, ha hasznosítással járnak együtt minden esetben magasabb szintre emelik a populáció nagyságát, mint amilyen szinten a vadászattal nem hasznosított és vadgazdálkodási eljárásokkal nem kezelt populációkban található. Az ábrán az A I vonal két részre osztja fel a grafikont: azokra a területekre, ahol a denzitás 4,7 pár/km 2 -nél magasabb, és azokra, ahol az említett érték 4,7- nél alacsonyabb. Az ilyen ábrázolás felhasználható arra, hogy egy bizonyos fajra vonatkozólag meghatározzuk a bölcs hasznosítás mértékét. A vizsgált esetekben az állapítható meg, hogy bölcs a hasznosítás az olyan területeken, ahol a vadászat mértéke az optimális fenntartható hozam szintjén, vagy az alatta van (B F vonal), de a költő populáció egyedszáma még mindig magasabb, mint az olyan populációké, amelyekre nem vadásznak és vadgazdálkodási eljárásokkal sem támogatják azokat (A I vonal). A fentiekben ismertetett összefüggések alapján számos egyszerű következtetés vonható le (ROBERSTON, 1991): 1. Bölcs hasznosítása egy fajnak csak ott történik, ahol vadászat mellett vadgazdálkodást is folytatnak. (Beleértve a megfelelő habitatok létrehozását, illetve fejlesztését, a dúvadgyérítés tökéletesebbé tételét, vagy mindezeknek a kombinációját.) Ezek a vadgazdálkodási eljárások nem csupán kompenzálják a madarak lelövéséből eredő veszteségeket, hanem még magasabb egyedszámokat eredményeznek. 2. Sok vadfaj esetében a védelemnek nem az a legjobb módja, hogy a hatóságok betiltják a vadászatot, s ezzel elvész a vadgazdálkodási eljárások alkalmazására motiváló tényező, hanem az, hogy felelősségteljes mértékű vadászatra serkentenek és előmozdítják a helyes vadgazdálkodást. Ez az út vezet a bölcs hasznosításhoz, amely javára válik mind az állatfajoknak, mind pedig a vadászoknak. 3. A bölcs hasznosítás megvalósításának legalkalmasabb módja változó, attól függ, hogy milyen a vadászat és vadgazdálkodás színvonala. Ahol jelenleg tartamosan fenntartható hozamon történik a hasznosítás, de a populáció denzitása alacsonyabb, mintha az illető populációt sem nem vadásszák, sem vadgazdálkodással nem támogatják, ott szorgalmazni kell a vadgazdálkodási aktivitás növelését. Ahol pedig túlzottan nagy avadászati nyomás, ott a vadgazdálkodás intenzitását növelni, a vadászati leterhelést pedig csökkenteni kell Egy-egy faj bölcs hasznosításának hatása az ökoszisztémákra Egy faj bölcs hasznosítására vonatkozó megfontolások mint láttuk viszonylag egyszerűek, a szóban forgó állatfaj azonban valamely ökoszisztémának a részét képezi. A hasznosítandó faj javát szolgáló vadgazdálkodási eljárások szükségszerűen hatást gyakorolnak ugyanazon ökoszisztémához tartozó más fajokra is (ROBERTSON, 1991). Vajon miképpen, illetve milyen mértékben érinti az apróvaddal kapcsolatos vadgazdálkodás az egyéb fajokat? Kitűnő példa erre vonatkozóan a szántóföldek szegélyének a szárnyasvad fenntartására szolgáló védelme, vegyszermentes kezelése. Ez az eljárás nem csupán a rovarok abundanciáját fokozza és ezáltal a szárnyasvad-csibék túlélési arányát növeli, hanem számos más fajnak is javára szolgál. A habitatok minőségének javítása mellett a vadgazdálkodás növelheti az értékes habitattípusok mennyiségét is. A vadászat fontos ösztönzője lehet annak például, hogy a földtulajdonosok a birtokukon kisebb erdőket telepítsenek és műveljenek, illetőleg az ilyen erdőket fenntartsák. A predátorok hatásának korlátozása fontos szempont a szárnyasvad-gazdálkodás terén, és a célja sok esetben a predátorok populációinak a csökkentése, de ezen állatfajok válogatás nélküli üldözésének a napjai már elmúltak. Jelenleg a dúvadgyérítés legális módszerei és a veszélyeztetett ragadozómadár fajok védelmére hozott rendeletek azt eredményezik, hogy az állományszabályozás csupán a gyakori fajok, pl. a róka (Vulpes vulpes) és a varjúfélék (Corvidae) populációinak korlátozására irányul. Az a tény, hogy a vadgazda limitálja a predátorokat abból a célból, hogy aztán több vadászható vadat hozhasson terítékre, esetleg megkérdőjelezhetőnek tűnik. Miért nem próbálják meg inkább mind a vadászható vadfajokat, mind pedig ezek predátorait védeni, engedve, hogy a természet maga alakítsa ki saját egyensúlyi helyzetét? A fenti érveléssel kapcsolatos problémák kettősek. Először is: tájainknak túlnyomó többségét az ember alakította ki, pl. a modern mezőgazdálkodás által. Ez a folyamat már önmagában véve is a felszámolt mindennemű természetes egyensúlyt. Azután bőséges táplálékforrást nyújtottunk sok predátor számára, ami a mesterségesen magas denzitásuk kialakulását eredményezte. Másodszor pedig az említett érvelés figyelmen kívül hagyja az egyéb jótékony hatásokat, amelyek valamely vadászható vadfaj ésszerű hasznosításából adódnak. Olyan területeken, ahol nem folytatnak dúvadgyérítést valószínűtlen az, hogy a vadászható vadfajok olyan denzitásértékeket érjenek el, amelyek a habitatok vadgazdálkodási célú kezelését gazdasági szempontból indokolt és érdekelt feladattá teszik. Ez esetben mind a vadászható vadfajoknak, mind pedig predátoraiknak az állományai csökkenni fognak, minthogy a mezőgazdaság intenzívebb szintje nyomást gyakorol habitatjaikra. Ott 193

206 A mezei élőhely-gazdálkodás viszont, ahol a dúvadgyérítés megtörténik, az élőhely-gazdálkodás hatásai sokkal eredményesebbek és a vad jelenléte igazi okot szolgáltat a környezet megóvására és minőségének javítására. Előfordul az is, hogy a vadgazdálkodás és a vadászat nem jelenti az adott faj ésszerű hasznosítását, pl. a fácánállományt mesterségesen tenyésztett madarak kihelyezésével tartják fenn, ennek ellenére a terület vadgazdálkodási célú kezelése és fejlesztése (erdőfoltok létesítése és megőrzése stb.) jótékony hatást gyakorol az ökoszisztémára. Egy-egy vadfaj bölcs hasznosítása is kitűzhető cél, de inkább az egész ökoszisztéma bölcs hasznosításának kell prioritást kapnia. A vadgazdálkodásnak egy ökoszisztémába való integrálása során alaposan mérlegelni kell mindazon következményeket, amelyek pozitív vagy negatív változásokat okozhatnak, s csak ezek után szabad rátérni a megvalósításra A bölcs hasznosítás megvalósíthatósága A bölcs hasznosítás megvalósíthatósága két feltételtől, illetve körülménytőt függ: attól, hogy lehet-e egyáltalán vadászni a szóban forgó populációra, valamint attól, hogy lehet-e vadgazdálkodást folytatni (ROBERTSON, 1991). 1. Az, hogy egy faj populációjára lehet-e vadászni, az érvényben lévő jogszabályoktól függ. 2. Összetettebb probléma az, hogy a vadgazda képes-e vadgazdálkodást folytatni. Ahhoz, hogy az élőhelyfejlesztések hatékonyak legyenek, a vadgazdának lehetőséget kell kapnia a földtulajdonosok gazdálkodási szándékainak befolyásolására. Ott, ahol a vadgazda és a földtulajdonos ugyanaz a személy, a megoldás kézenfekvő. Ilyenkor elegendő, ha kellő szaktudással rendelkezik és rentábilis gazdálkodási eljárásokat dolgoz ki. Ott azonban, ahol a vadgazda nem, vagy szerény mértékben befolyásolhatja a földhasználatot ez a helyzet áll fenn az európai kontinens és Észak-Amerika nagy részében, s ez jellemző Magyarországon is, szükségessé válhat, hogy valamilyen önszerveződés keretében adjanak lehetőséget a vadászoknak a gazdálkodás befolyásolására. Ilyen szervezetek eredményességére vonatkozóan kiváló példák hozhatók fel Észak-Amerikából. Az egyik szervezet a Pheasant Forever ( Fácán Mindörökké ), a másik a Ducks Unlimited ( Kacsák Határtalanul ). Az említett szervezetek működése a regionális szervezetek hálózatán alapul; ezek a részlegek arra ösztönzik a vadászokat, hogy pénzforrásokat derítsenek fel, szerezzenek. Mindazok az összegek, amelyeket a részlegek előteremtenek (a tagdíjak kivételével), azok náluk maradnak, s a helybeli habitatfejlesztési programok megvalósítását szolgálják. A vadgazdálkodás, azáltal, hogy a habitatok fennmaradásáról és minőségük javításáról gondoskodik, számos más fajnak is javát szolgálja, és a tágabb értelemben vett táj- és természetvédelemnek egyik hatékony módszere. Számos vadászható vadfaj és sok más vadon élő állatfaj állománya drasztikus mértékben megfogyatkozott és továbbra is hanyatlik, mert a mezőgazdálkodás intenzívebbé válása miatt elvesztette habitatjait. Napjaink mezőgazdasági viszonyai között e fajok passzív védelme nem elég a probléma megoldásához. Olyan feltételekre van szükség, amelyek a habitatok vadgazdálkodási célú kezelésére ösztönöznek. E tekintetben hasznos eszköz lehet a vadfajok ésszerű hasznosítása Hazai esettanulmányok a mezei élőhelygazdálkodás gyakorlatára Az élőhely-gazdálkodás, -fejlesztés elméleti és gyakorlati fejtegetései akkor válnak hitelessé, s egyúttal akkor mutatnak követendő példát, ha a gyakorlati próbát kiállták, azaz igazolták helyességüket. Ilyen céllal ismerkedünk meg néhány hazai élőhely-gazdálkodási programmal és eredményeivel LAJTA-Project A Lajta-Hanság Rt. Mosonszolnoki kerületében már 1984 óta folynak komplex mezei élőhelyvizsgálatok. A kutatási eredmények gyakorlatba történő átültetésének szándéka hívta életre a LAJTA-Projectet 1992-ben azzal az elsődleges céllal, hogy élőhely-gazdálkodással az indikátorfajnak tekinthető fogoly populációsűrűségét (denzitását) növelje. 194

207 A mezei élőhely-gazdálkodás Az élőhely javítása, dúvadgyérítés. A Project élőhelyi adottságai és átlagos dúvadgyérítés mellett viszonylag szerény, 2,00 pld./km 2 denzitásértékkel jellemezhető fogolypopuláció élt a területen, amit a habitat, elsősorban a szántóföldek vetésszerkezete és a táblanagyság határoztak meg. Ha a vetésszerkezet változását nézzük, abban között lényegében változás nem történt. Az ös években az állattenyésztés dekonjunktúrája volt megfigyelhető Magyarországon, aminek következtében a kaszálók (füves here, lucerna) és a takarmánynövények (silókukorica) területe csökkent. Nőtt az őszi gabonák, a napraforgó és a mézontófű vetésterülete. Ez utóbbiak területnövekedése a privatizáció kezdetével is egybeesik a Projectben (melynek kiteljesedése 1995-ben történt meg), ugyanis termesztésük rendkívül gazdaságos. Ugyancsak a magánosítással függ össze a set-aside területek ( ha) negyedére (33 ha) csökkenése. A vetésszerkezetből a tavaszi vetésűek túlsúlya mutatható ki 47 53%, növekvő értékkel. A kapások mellett növekedett az őszi vetésű növények területe is 32%-ról 36%-ra. Ugyanakkor az évelő növények területe 16%-ról 10%-ra csökkent. Ezt, a fogoly számára nem kimondottan szerencsés határstruktúrát meg kell változtatni, ha a terület eltartóképességét, ezáltal a fészkelő állomány denzitását növelni akarjuk. Változásokat mint tudjuk a táblaszegélyek hosszának növelésével, illetve az azokon folytatott gazdálkodás extenzivitásának fokozásával lehet elérni. Az élőhelyfejlesztések során a 35.táblázatban részletezett módszereket alkalmaztuk (95.ábra). Az ily módon kialakított fogolybarát élőhelyek a 3 év során 352,9 499,58 ha között változtak, ami a teljes terület 11-16%-át jelentette. A létrejött ökotonok jelentősen megváltoztatták a Project struktúráját (36. táblázat). Az elkülönített 20 féle ökoton teljes hossza 326,5 km-ről 334,9 km-re nőtt. Az abszolút értelemben vett növekedés mellett fontos annak kimutatása, hogy mennyivel növelték meg az élőhelyfejlesztések az eredeti struktúra hosszat. Ehhez a hosszakat 1 ha-ra vonatkoztattuk. Az élőhelyfejlesztések nélküli ökotondenzitás 82,4 87,0 m/ha között változott. A legtöbb szegélyelem hossza nem változott, a változást a táblákon belüli növényhatárok eredményezték. Az élőhelyfejlesztések évi 21,6 23,8 m/ha növekedést jelentettek, ami 24,8 28,9%-os növekedést tett ki. A LAJTA-Projectre jellemző fajlagos ökotonhossz tehát 105,9 108,6 m/ha-nak adódott (37.táblázat). További kedvező változás volt az, hogy a korábban kaszált, cserjeszint nélküli erdősávok kaszálását 1992 óta megtiltottuk, ezáltal ugyancsak csökkent a fészekaljveszteség. 35. táblázat - Az élőhelyfejlesztések területnagyságai a LAJTA-Projectben, (FARAGÓ, 1997b) Módszer Vegyszermentes táblaszegély 38,20 43,48 17,48 Kaszálatlan gyep- és lucernaszegély 10,69 9,76 5,01 Gyomsáv növények között 1,23 3,11 6,45 Vadföldsáv 8,66 17,92 10,69 Később aratott gabonaszegély 2,56 Tárcsázott sávok 11,34 7,16 Parlagterület 114,96 127,07 31,30 Vegyszermentes táblák 176,60 286,90 290,34 Összesen 352,90 ha 499,90 ha 368,43 ha 11,44% 16,20% 11,94% 95. ábra - Élőhely-fejlesztési térkép 1992-ben a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1994c) 195

208 A mezei élőhely-gazdálkodás 36. táblázat - Az ökotonok hossza és denzitása a LAJTA Projectben (FARAGÓ, 1997b) Ökoton típus hossz (m) Erdősáv m/ha hossz (m) m/ha hossz (m) m/ha 15, , ,9 Erdőszegély , , ,2 Fasor , , ,2 Cserjesor , , ,5 Aszfaltút , , ,2 Kavicsos út Földút , , ,6 10, , ,1 Füves út 21 7, , ,7 196

209 A mezei élőhely-gazdálkodás 695 Útpadka , , ,1 Árok, árokpart , , ,1 Vasúti töltésoldal , , ,9 Gyepsáv 560 0, , ,2 Kerítés menti sáv Településszegé ly , , , , , ,6 Táblán belüli növényhatár Vegyszermente s sáv , , ,9 11, , ,4 Gyom sávok , , ,4 Vadföld sávok , , ,7 Tárcsázott sávok , ,8 Betakarítatlan sávok , , ,3 Összesen , , ,6 37. táblázat - Az ökotonok alapdenzitása és élőhelyfejlesztéssel történt növelése a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997b) Év Alap Élőhelyfejlesztés m/ha m/ha m/ha ,80 22,1 105, ,40 23,8 106, ,00 21,6 108,6 A szárnyasvad populációinak vizsgálatával egy időben folyamatosan kutatjuk a Project avifaunáját, különös tekintettel az erdősávokra (JÁNOSKA, 1995). Ennek alapján ismerjük a szárnyas predátorok fészkelő állományainak denzitását is (38. táblázat). A fogoly számára potenciális veszélyt jelentő ragadozó madarak közül egyedül az egerészölyv (Buteo buteo) fészkel. Fészkelő állományának 1992 utáni csökkenése részben egy mezei pocok (Microtus arvalis) gradáció összeomlására, részben a lucernaterületeknek, mint a mezei pocok 197

210 A mezei élőhely-gazdálkodás habitatjainak mintegy felére történő csökkenésére vezethető vissza. A dolmányos varjú (Corvus corone cornix) és a szarka (Pica pica) fészkelő populációi az intenzív fegyveres gyérítés és szelektív mérgezés (3-klór-4- metilanilin hidroklorid) hatására igen alacsony szintre süllyedtek. Mivel a Duna-ártérről, illetve Ausztriából folyamatos az utánpótlás, így a gyérítés jelenlegi szintje kívánatos. A dúvadgyérítés során a rókateríték növekedése a Nyugat-Magyarországon beinduló veszettség elleni immunizációs program (NAGY ET AL.,1995) eredményességére vezethető vissza, ami a rókamortalitás csökkenését vonta maga után. Az éves teríték csaknem megduplázódott. A kóbor kutya és kóbor macska predátorként szerepet játszhat, főként, ha annyi járja a határt, mint amit a terítékek mutatják. Kiemelkedő volt az 1993-as év, amikor 84 kutyát és 93 macskát lőtt a hivatásos vadász. A két varjúféle állománycsökkentésének valós mértékét nem ismerjük, mivel a mérgezések miatt az elpusztult madarak jelentős részét nem jegyezték fel. Az említett 5 állandóan jelenlévő dúvad fajból 1992-ben 111 pld., 1993-ban 258 pld., 1994-ben 115 pld. került terítékre. A kérdés ezek után az, hogy az 1992-tól foganatosított intenzív élőhelyfejlesztés és a dúvadgyérítés hozott-e eredményeket? 38. táblázat - A szárnyas predátorok fészkelő állományai a LAJTA-Projectben (JÁNOSKA nyomán, 1995) Év Egerészölyv Dolmányos varjú Szarka pár pár/km 2 pár pár/km 2 pár pár/km ,24 4 1,30 3 0, ,27 9 2,92 6 1, , , , ,62 2 0,65 2 0, ,65 1 0,32 1 0, ,97 3 0,97 1 0,32 A fogolypopuláció nagysága, denzitása, ivari és korviszonyai. A vizsgálat kezdeti időszakában ( ), a hagyományos vadgazdálkodás mellett a tavaszi fogolypopuláció-nagyság pld. volt, a denzitás pedig nem érte el a 2 pld./km 2 értéket (1,69 1,88). Az élőhely-gazdálkodás bevezetése után mindkét paraméter kezdetben ugrásszerűen (1992: 173 pld. 5,61 pld./km 2 ), majd folyamatosan, de lassuló ütemben növekedett (1995: 311 pld. 10,08 pld./km 2 ). Az augusztusi populációnagyság 1989-ben csak 158 pld. (5,12 pld./km 2 ) volt. Ez az érték 1992-ig folyamatosan növekedett, 1992-ben 713 pld.-t rögzítettünk (27,29 pld./km 2 ). A kevésbé sikeres 1993-as évben 435 madarat (14,10 pld./km 2 ) tartottunk nyilván, de 1994-ben már 1184 pld. volt az augusztusi populációnagyság (38,38 pld./km 2 ) ben az újbóli csapadékos nyár következtében mindössze 386 madarat számláltunk, azaz pld./km 2 volt a populáció sűrűség (96. ábra). 96. ábra - A fogoly törzs- és augusztusi állománydenzitásának dinamikája között a LAJTA-Projectben (FARAGÓ, 1997b) 198

211 A mezei élőhely-gazdálkodás A fogolypopuláció dinamikája két szakaszra különíthető. Az közötti időszakban egy kritikusan alacsony populációnagyság és -sűrűség volt a jellemző, 1992 óta viszont az állomány növekedése tapasztalható. Ezt a különbséget egyértelműen az élőhely-gazdálkodásban bekövetkezett gyökeres változásra vezethetjük vissza. A kezdeti növekedést elősegítette a veszettség 1991 évi tetőzése a rókapopulációban, s ezáltal a kisebb predációs nyomás. A fogoly érdekében végzett élőhely-gazdálkodás természetesen a vele együtt élő (koegzisztens) fajoknak is kedvezett. A fogolyéval megegyező nagyságú fürj, vad fácánpopuláció, mintegy 200 őz és mezei nyúl élt a területen Magyar Fogolyvédelmi Program A Magyar Fogolyvédelmi Program létrehozásának gondolata 1991 őszén merült fel, először a LAJTA-Project 1992-es beindulásával, majd ugyanazon év őszén a Soproni Egyetem Vadgazdálkodási Tanszékén létrehozott Fogolykutató Csoport felállításával. A Csoport munkatársai, referensei az ország 4 legfontosabb apróvadas körzetében kialakított referencia-területeken kezdték el kutatói, szaktanácsadói és felügyeleti munkájukat. A referenciaterületek meghatározásakor a Tanszék korábbi kutatóhelyein kívül a vadászati felügyelők által szakmailag is támogatott vadgazdálkodókat, üzemi területeket és vadásztársaságokat választottuk ki pályázat alapján. A sikeres pályázók a Vadgazdálkodási Alapról szóló rendelkezés alapján 50%-os támogatást kaptak, és ugyanilyen mértékű önrészesedést vállaltak a programban való részvétel költségeinek finanszírozására. A pénzforrásokat a koncepciónak megfelelően csak élőhelyfejlesztésre és a dúvadgyérítést, valamint más vadgazdálkodási munkákat végző vadőr kötelező alkalmazására, illetve közvetlen munkáját segítő eszközök (csapdák stb.) beszerzésére lehet fordítani. Csak néhány esetben és kísérleti jelleggel engedélyeztük tenyésztett madaraknak kis sűrűségű állományra való rátelepítését, illetve fogolymentes területekre a faj visszatelepítését. Foglaljuk össze először a referensek feladatait! A referensek elsődleges feladata a program szellemének megfelelő szaktanácsadás volt. A szaktanácsadói munka nem rekedt meg a program határain belül, annak kisugárzása van az adott régióra. Ezt az azóta beadott több száz pályázat is bizonyítja. A vadgazdálkodók adottságaihoz, lehetőségeihez adaptált és elvégzett munkát, annak hatékonyságát a referens tudományos igényű kutatási módszerekkel ellenőrizi, s azokat éves jelentésekben összefoglaljuk. A kutatási eredményeket, tapasztalatokat természetesen azonnal felhasználjuk a gyakorlatban. 199

212 A mezei élőhely-gazdálkodás Végül a referensek feladata a műszaki ellenőrzés, azaz a Vadgazdálkodási Alap, illetőleg a hozzáadott vadgazdálkodói pénzkeret szerződés szerinti felhasználásának ellenőrzése és igazolása a Minisztérium felé. A referensek szoros kapcsolatban vannak a kutatócsoport vezetőjével, a vitás, elvi döntést kívánó kérdésekben azonnal konzultálnak, egyéb területeken teljes önállóságot kell bizonyítaniuk. A program alapvető célja a természetszerű, ökológiai, azaz bölcs hasznosítás szemléletű gazdálkodás preferálása, támogatása volt, s ez az elképzelés a megvalósulás során erősödött. Az első évben 8 gazdálkodó nyerte el a jogot a programban való részvételre. Ezek közül kettő, a Lajta-Hansági Rt., azaz a LAJTA-Project és a Hidasháti ÁG külön kutatási programon működik a Soproni Egyetem Vadgazdálkodási Tanszéke (lásd fejezet), illetőleg a Debreceni Agrártudományi Egyetem Állattani és Vadbiológiai Tanszéke gondozásában. A program résztvevői 1993-óta az alábbi vadgazdálkodók voltak (97. ábra): Vadgazdálkodó Időszak A project neve Fertőtáj Vadásztársaság, Sopron 1993 HARKA Lajta-Hanság Részvénytársaság 1992 LAJTA Hunor-Magor Vadásztársaság, Nádasladány 1993 SÁRSZENTMIHÁLY Kittenberger Kálmán Vadásztársaság, Csákvár 1993 CSÁKVÁR Apaj-Ürbőpuszta Természetvédő Vadásztársaság 1995 APAJ Fauna Rt. Tepélypuszta 1996 FAUNA Hubertusz Vadásztársaság, Abádszalók 1994 ABÁDSZALÓK Dévaványai Vadásztársaság, Dévaványa 1993 DÉVAVÁNYA Béke Vadásztársaság, Gyomaendrőd GYOMAENDRŐD Petőfi Vadásztársaság, Nagyszénás 1993 NAGYSZÉNÁS Hidashát Részvénytársaság, Bélmegyer 1993 BÉLMEGYER 97. ábra - A Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeinek elhelyezkedése 200

213 A mezei élőhely-gazdálkodás A program szigorú feltételeit, illetve az elvárt élőhely-gazdálkodási munkát, jórészt objektív okokból nem tudta teljesíteni a Csákvári és a Gyomaendrődi Vadásztársaság, ezért l, illetve 2 év után kikerültek a vizsgált és támogatott területek köréből. A Magyar Fogolyvédelmi Program munkájának bemutatása. A munkaeredményeit a mellékelt paraméterek segítségével szemléltethetjük: élőhely-fejlesztési tevékenység, dúvad- (predátor-)gyérítés, a fogolypopulációk nagyság és sűrűség változásának elemzése, egyéb vadászható fajok terítékalakulása. Élőhelyfejlesztés. Az ökotonok hossza, a termőhely különbözőségéből és a művelési ágak megoszlásából adódóan eltérő volt a dunántúli és az alföldi projectekben. Míg az ország nyugati felén a kisebb táblák a jellemzőek, addig az Alföldön még mindig találunk nagyobb összefüggő gyepterületeket. Ezért míg pl ban a Dunántúlon a 91,9 149,1 (minta), illetve 51,8 184,5 m/ha (kontroll) volt az egységnyi területre jutó ökotonok hossza, addig ez az érték az Alföldön 37,9 49,7 (minta), illetve 39,6 54,2 m/ha (kontroll) volt csupán, azaz az előzőknek mintegy fele, negyede (39. táblázat). Az összefüggő, részben védelemre érdemes gyepek jelenléte nem tette lehetővé azok szegélyekkel való tagolását (ez nem is lehet szándékunk!), Gyomaendrődön emiatt előnyben részesítették a foltszerű élőhelyfejlesztést. Ennek a hatásfoka igen szerény volt, ezért is számoltuk fel 2 év után azt a projectet. Legnagyobb javulást Nagyszénáson, Harkán és Csákváron érték el. Nagyszénáson e fejlesztéssel az első évben 42,2%-os ökoton hossznövekedés történt, ami a fészkelés eredményességében meg is látszott. Ugyanez volt a helyzet Harkán is. Csákváron viszont megfelelő denzitású populáció híján az élőhelyfejlesztés önmagában nem hozhatott eredményt. Ebből pedig azt a következtetést vonhattuk le, hogy hiába a kedvező habitatszerkezet, ha egy fogolypopuláció a kritikus denzitás alá süllyed, képtelen a természetes regenerációra. Valamennyi élőhelyfejlesztési módot figyelembe véve Harka és Dévaványa adatai voltak a legmagasabbak. A project működése évében Gyomaendrőd is jó paraméterekkel rendelkezett (sajnos inkább területtel, mint ökotonhosszal), s Nagyszénáson is 11,0 26,3 terület%-on végeztek élőhelyfejlesztést. Sárszentmihályon hasonló volt a helyzet, de itt az alacsony populációdenzitás és magas predátornyomás nehezítette az előrelépést. 39. táblázat - Élőhelyfejlesztések a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben

214 A mezei élőhely-gazdálkodás Harka Sárszentm ihály Csákvár Dévavá nya Gyomaen drőd Nagysz énás Eredeti vonalas habitat struktúra (m/ha) Élőhelyjavítás (m) Vonalas struktúra új sűrűsége (m/ha) Javítás %-os aránya Területi élőhelyjavítás aránya (%) minta 102,7 149,1 91,9 49,7 38,0 37,9 kontroll 98,4 184,5 51,8 40,9 39,6 54,2 minta 15,2 3,1 15,1 8,49-16,0 kontroll minta 117,1 152,1 107,0 58,2 38,0 53,9 kontroll 98,4 184,5 51,8 40,9 39,6 54,2 minta 14,8 2,1 16,4 17,1 0,0 42,2 minta 38,3 10,0 3,72 20,8 11,0 kontroll 29, Eredeti vonalas habitat struktúra (m/ha) Élőhelyjavítás (m) Vonalas struktúra új sűrűsége (m/ha) Javítás %-os aránya Területi élőhelyjavítás aránya (%) minta 102,4 152,6 111,0 58,18 38,02 66,26 kontroll 98,4 192,8 115,9 40,98 39,61 54,20 minta 22,8 18,8 0,0 31,60 0,0 15,11 kontroll minta 125,2 171,4 111,0 89,79 38,02 81,37 kontroll 98,4 192,8 115,9 62,72 39,61 54,20 minta 22,3 12,0 0,0 54,3 0,0 22,8 minta 41,1 14,0 4,8 53,1 27,9 21,5 kontroll 1995 Eredeti vonalas habitat struktúra (m/ha) minta 102,37 152,55 144,29 90,31 89,78 81,37 kontroll 98,35 192,81 72,18 106,14 62,81 54,20 202

215 A mezei élőhely-gazdálkodás Élőhelyjavítás (m) Vonalas struktúra új sűrűsége (m/ha) Javítás %-os aránya Területi élőhelyjavítás aránya (%) minta 21,55 22, ,63 4,85 kontroll minta 123,92 175,36 244,29 90,31 96,41 86,22 kontroll 98,35 192,81 72,18 106,14 62,81 54,20 minta 21,1 15, ,4 6,0 minta 45,7 13,9 2,5 8,4 53,4 26,3 kontroll A tapasztalat azt mutatta, hogy elsősorban ott lehetett eredményeket felmutatni, ahol a vonalas struktúrákban (ökotonokban) tudtak jelentős növekedést elérni. A nagy kiterjedésű gyepek nyugalma még önmagában kevés a hatékony állománynövekedéshez. Nem véletlen, hogy a hajdani pusztákon sem érte el a fogoly azt a denzitást, amit a mezőgazdasági területeken megfigyelhettek. A dúvad- (predátor-)gyérítés. Az angliai kísérletek, mint láttuk (4.6. fejezet), a róka és a varjúfélék fészkelési időszakbeli szerepét emelik ki. A projectek közötti különbségek egyrészt a predátorsűrűségből, másrészt a gyérítés eltérő hatékonyságából adódtak (40. táblázat). Főleg az alföldi területeken igen magas a varjúfélék részaránya a terítékben, míg a Dunántúlon a kóbor kutya és a kóbor macska a jelentősebb. A dúvadgyérítés hatékonysága valószínűleg a közöltnél is jobb, hiszen a területenként kihelyezett több száz, vagy több ezer F-2 hatóanyagú tojás által okozott veszteségek nem mindig mutathatók ki pontosan. A fészkelési időszakban végzett ragadozómadár megfigyelések általában nem igazolták a megelőző aggodalmakat vagy hiedelmeket, s a csapdázások eredményei is szerényebbek voltak a vártnál. Csak a sárszentmihályi terület védett ragadozó viszonyai olyanok, amelyek az élőhelyjavítás ellenére a fogolypopuláció csökkenéséhez vezettek. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy ilyen adottságok mellett, egyes helyeken az országban a természetvédelemmel összeegyeztethetetlen a fogolyprogram. Másutt viszont az említett hagyományos dúvadgyérítés precíz elvégzésével is jó eredmények érhetők el, ezért nincs szükség a védett ragadozómadarak gyérítésének kényes szorgalmazására. 40. táblázat - A dúvad- (predátor-)gyérítés értékei (pld/km 2 ) a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben Predátor Harka Sárszentmi hály Csákvár Dévavány a Gyomaend rőd Nagyszéná s 1993 Róka 1,96 0,82 1,08 0,95 1,18 1,92 Kóbor kutya Kóbor macska 0,28 2,45 0,10 1,32 1,34 0,67 4,21 6,05 0,59 1,48 2,40 1,17 Varjúfélék 2,24 4,75 0,49 11,65 4,81 1,42 203

216 A mezei élőhely-gazdálkodás Összesen 8,69 14,07 2,56 15,41 9,72 5, Róka 0,84 0,65 1,43 1,43 1,55 1,58 Kóbor kutya Kóbor macska 0,84 0,00 0,18 1,06 0,42 1,42 5,89 2,29 1,13 4,50 2,19 1,33 Varjúfélék 2,80 3,93 1,01 28,07 26,29 6,67 Összesen 10,37 6,87 3,75 35,06 30,45 11, Róka 0,56 0,82 1,64 1,91 0,69 4,92 Kóbor kutya Kóbor macska 2,80 0,16 1,39 0,83 2,38 7,92 5,33 0,33 1,07 1,19 5,35 3,67 Varjúfélék 2,24 1,64 5,86 2,86 24,15 2,25 Összesen 10,93 2,95 9,96 6,79 32,57 18,76 Az állománysűrűség változása. A kutatási időszak kezdetén végzett felmérések szerint a 2 pld./km 2 -es kritikus állománysűrűséget csak a csákvári kontroll- (1,42) és a gyomaendrődi mintaterület (1,60) nem érte el. E limit körül mozgott a csákvári minta- (2,21) és a gyomaendrődi kontrollterület (2,06) is. Egyebütt ezt 2 4-szeresen meghaladó állománysűrűséget rögzítettünk. A legmagasabb értéket Sárszentmihályon (8,17 és 7,54), illetve Harkán (8,11 és 3,77) lehetett kimutatni. Ha annak a négy projectnek a minta és kontroll területeit nézzük (98. ábra), amelyekre vonatkozóan 3 éven át végzett vizsgálatok alapján vannak adatsoraink, akkor az említett Sárszentmihályon kívül mindenütt állománynövekedést tapasztalunk a mintaterületeken mind a fészkelő-, mind az augusztusi állománynagyságot illetően. 98. ábra - A fogolypopulációk denzitásának változása a Magyar Fogolyvédelmi program projectjein ( ) 204

217 A mezei élőhely-gazdálkodás Vadászható fajok terítékalakulása. A bölcs hasznosításnak az együttélő vadfajokra gyakorolt hatását (41. táblázat) az alábbiakban foglalhatjuk össze: az őzállományban lényeges változást nem lehetett kimutatni, a mezei nyúl-állomány a szárnyasvadnál is gyorsabban és határozottabban reagált az élőhelyfejlesztésekre, a fácánállomány változása a fogollyal azonos mértékű volt. A fogoly célzatú élőhelyfejlesztésekre a vele hasonló niche-t elfoglaló fácán állományváltozása nem meglepetés. A fácán ugyanúgy a szegélyeket használja ki, mint a fogoly, a nagyterületű élőhelyfejlesztést nem hálálja meg. A nyúl ellenben mindkettőből profitál, különösen a parlagterületek kínálta táplálék diverzitás és bőség kedvező a számára. Bebizonyosodni látszik mindenütt, hogy a fogolyprogram valóban a vadgazdálkodás és a természetvédelem átfogó programja! 205

218 A mezei élőhely-gazdálkodás 41. táblázat - A vadászható fajok hasznosításának (teríték + befogás) értékei a Magyar Fogolyvédelmi Program projectjeiben ) Terület Vadfaj 1992* 1993 Minta Kontroll Minta Kontroll Harka őz mezei nyúl fácán Sárszentmihál y őz mezei nyúl fácán Dévaványa őz mezei nyúl fácán Gyomaendrőd őz?? 41 mezei nyúl l?? 310 mezei nyúl é?? 260 fácán?? 180 Nagyszénás őz mezei nyúl l mezei nyúl é fácán * becslés é élve befogott l lőtt Terület Vadfaj 1994 Minta Kontroll Harka őz

219 A mezei élőhely-gazdálkodás mezei nyúl fácán Sárszentmihály őz 0 0 mezei nyúl 10 0 fácán 50 0 Abádszalók őz mezei nyúl l mezei nyúl é fácán Dévaványa őz 8 12 mezei nyúl l mezei nyúl é fácán Gyomaendrőd őz mezei nyúl fácán Nagyszénás őz 10? mezei nyúl l 54? mezei nyúl é 68? fácán 357? é élve befogott l lőtt Terület Vadfaj 1995 Minta Kontroll Harka őz 6 2 mezei nyúl fácán Sárszentmihály őz

220 A mezei élőhely-gazdálkodás mezei nyúl 6 3 fácán Apaj őz 2 3 mezei nyúl fácán Abádszalók őz mezei nyúl fácán Dévaványa őz 3 2 mezei nyúl fácán Nagyszénás őz 6 2 mezei nyúl fácán Következtetések. A vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy a két élőhely-gazdálkodási tevékenység feltételezi egymást. Abban az esetben, ha nem tudunk megfelelő struktúrát kialakítani, a vadászható dúvadfajok gyérítése hozhat ugyan relatív eredményeket, ha a vadászterület nem védett körzet közelében van, de a terület eltartóképessége határt szab a fogolyállomány növekedésének. S fordítva is igaz, a predátorgyérítés elégtelen volta (objektív természetvédelmi, vagy szubjektív elégtelen dúvadgyérítési okokból) a habitatstruktúra kedvező volta mellett eredménytelenséghez vezethet. Ennek mértéke a hiányosságokkal összhangban van. Igazán ott sikerült eredményt elérni, ahol a vadgazdálkodás minden kívánalma teljesült. Ez az eredmény megfelel a fogolyra vonatkozó bölcs hasznosítás Potts-féle modelljének MOSON-Project A MOSON-Project területén korábban a Lajta-Hanság Rt. egyik kerülete működött, a nagyüzem minden, már jól ismert hátrányával ben e területen kezdett egy túzok központú természet- és vadvédelmi programot a Soproni Egyetem Vadgazdálkodási Tanszéke a Lajta-Hanság Rt., a Fertő-Hanság Nemzeti Park és a WWF Ausztria támogatásával. A fő cél a 20 pld.-os túzokpopuláció ökológiai módszerekkel történő növelése volt ig főként gabona és repce (olykor kukorica) termesztés folyt e területen, továbbá 169 ha birkalegelő és 20 ha kaszáló volt megtalálható ben a Project 1232 ha-os összterületének habitatonkénti megoszlása az alábbi volt: Legelő Rét Ugar Repce 169 ha 20 ha 354 ha 351 ha 208

221 A mezei élőhely-gazdálkodás Őszi búza Tavaszi árpa Mézontófű Összesen 167 ha 61 ha 110 ha 1232 ha A rétet és a legelőt nem hasznosították azévben (előzőt azért nem, mert túzokfészek volt benne), s ugyancsak hasznosítástól mentes volt az ugar is. Ez összesen 543 ha-t jelentett, a Project területének 44,07%-át. A rendkívüli szárazság miatt a repce terméshozama olyan gyenge volt, hogy betakarítása többe került volna, mint a várható bevétel, így aratásától eltekintettek. Ezáltal újabb érintetlen 351 ha-t nyertünk, azaz összességében 894 ha-ra emelkedett a túzokbarát területek aránya, ami 72,56 terület%-ot jelentett őszén 25 ha-on túzokföldeket létesítettünk, melyeket repcével (5 kg/ha), lucernával (20 kg/ha) és őszi árpával (100 kg/ha) elegyített keverékkel vetettünk be. Sajnos, a csapadékhiány megakadályozta a jó kelést, így csak csíraállapotban szolgáltattak takarmányt, a tél folyamán kifagytak. A gyomos sávjaik így is nagy mennyiségű friss zöld táplálékul szolgálnak a tavasz folyamán ban életbe lépett egy szerződés, mely rögzítette a PROJECT habitatstruktúráját: Legelő Rét Ugar Túzokföld sávok Repce Őszi árpa Rozs Összesen 169 ha 20 ha 746 ha 25 ha 95 ha 72 ha 105 ha 1232 ha A mezőgazdaságilag művelt terület mindössze 22,08%-ot tett ki, túzokbarát hasznosítás pedig 960 ha-on folyt. A szárazság következtében a repce betakarítása ugyancsak elmaradt, így az érintetlen terület újabb 95 haral nőtt. Az aratással csupán az őszi árpa- (72 ha) és a rozs- (105 ha) táblák voltak érintve. Az ősz folyamán az elszáradt magaskórós gyomvegetációt részben megtárcsázták, részben a vadászatok előtt nehéz simítóval lettek lehúzva. A 25 ha túzokos vadföldet azévben 100%-ban repcével vetették be. A vetés viszonylag jól sikerült, a tél folyamán is megfelelő táplálékul szolgált. A habitatstruktúra kedvező alakulása mellett még a termesztésben lévő növények technológiai folyamatait is a lehetőségek szerint túzokbaráttá tettük, s mindezt szerződésbe is foglaltuk, amiket a gazdálkodó maradéktalanul betartott. A szerződésben rögzített irányelvek a következők voltak: a birkalegelő legkorábban június közepétől, ha lehetséges, csak július végétől használandó/használható, a kaszálót nem használják szénanyerésre, minden második év szeptemberében és/vagy októberében lekaszálják (először 1993-ban). Megoldást jelent ugyanezen évek szeptemberében, vagy októberében a legelő legeltetése is, 1994-től az őszi árpát búzára cserélték, utóbbinak 3-4 héttel későbbi betakarítása miatt, a rozs egyáltalán nem, az őszi árpa és őszi búza legfeljebb április 15-ig kezelhető növényvédő szerrel, a betakarításig semmiféle mezőgazdasági tevékenység nem folytatható, 209

222 A mezei élőhely-gazdálkodás a repcében fellépő károsítók ellen legkésőbb április 30-ig lehet védekezni, amennyiben valamilyen nem várt, negatív hatás érvényesül (például olyan száraz év, mint 1992), a repce betakarítása elmarad. Átlagos évben a WWF Ausztria lehetőséget lát arra, hogy a fészkelő madarak miatt bizonyos repce-vetésterületek aratásának elmaradását pénzzel kompenzálja ban a szárazság miatt a betakarítás elmaradt, a zölden történő feletetés és a fejtrágyázás mind a négy említett növény esetében tilos. A Lajta-Hanság Rt. Vadászati és Idegenforgalmi Üzeme továbbá a határ túlsó oldalán fekvő Jagdverwaltung Flick a párhuzamos idejű vadászati hasznosításban állapodtak meg. A megállapodás szavatolja a dürgés és fészkelés idejének zavartalanságát, illetőleg biztosítja azt, hogy a korlátozás a vadgazdálkodót a határ mindkét oldalán azonos vadászati eséllyel ruházza fel: az őzvadászat folytatása során az alábbi, mindkét ország vadászati szezonjaitól eltérő időben egyeztek meg, eszerint: az őzbak vadászati ideje július 20 szeptember 30 közötti, őzsutára és gidára október 1 február 15 között lehet vadászni, ezen időszakon belül az adott ország vadászati idényei érvényesek. Az idényeket módosíthatják mindkét ország vadászati szabályozásában előálló változások. a vadászati tevékenység során (őzvadászat) a gépkocsihasználat csak az utakra korlátozódik, hogy az a lehető legkisebb mértékig nyugtalanítsa a csibéket vezető túzokokat. A dúvadfajok (predátorok) elszaporodásának meggátlása a túzokvédelemnek, általában a madárvédelemnek és a vadvédelemnek is elemi érdeke, ezért ennek elhanyagolása nem megengedhető. Ennek megfelelően a területre évente 500 db ún. F-2-es hatóanyagú (3-klór-4-metilanilin-hidroklorid), varjakra (vetési és dolmányos varjú, szarka, szajkó) szuperszelektív szerrel kezelt tojást helyeztünk ki. Eredményeképpen fészkelő szarka és dolmányos varjú nem volt a területen, de a közeli Szigetközből, ahol ilyen védekezés nem folyik, a fiókák kirepülése után pld.-os csapatai is megjelenhettek. A túzok (sarjú-) és más madár fészekaljakban kártételük nem ismert, de nem zárható ki. A róka (Vulpes vulpes) fegyveres gyérítése intenzíven folyt. A rókapopuláció növekszik a LAJTA-Projectnél már ismertetett, veszettség elleni immunizációs program következményeként. A betegség nem szabályozza a rókapopuláció sűrűségét, ezért 1994-tól csapdázási módszereket is bevezettünk. Az élőhelyfejlesztések és a predátor kontrol elsősorban a fészkelési időszakbeli nyugalmat, a költésbiztonságot szolgálták. Ennek eredményeként 1992-ben 17 túzokcsibe nevelődött fel, s csupán 2 pld. volt a téli veszteség ban tehát 35 pld. volt az induló állomány, s 9 csibével számolhattunk, tehát a populáció 44 pld.-ra nőtt ben két betelepülő madárral gyarapodva 37 pld. volt az induló állomány, s 13 csibe nevelődött fel eredményesen, ami azt jelentette, hogy a szaporodási időszak végén 50 túzokot számláltunk ben mivel téli veszteség nem volt, az 50 pld.-os populáció szaporulatát 14 pld.-ban határoztuk meg. Az év végén 65 pld.- os állománnyal zártunk (99. ábra). 99. ábra - A MOSON-Project túzokpopulációjának és a populáció szerkezetének (ivari és korösszetétel) változása között (FARAGÓ, 1997d) 210

223 A mezei élőhely-gazdálkodás Vadgazdálkodási előnyök. Ahhoz kétség sem férhet, hogy az élőhely javulása, a zavartalanság nemcsak a túzokra és a többi védett madárfajra, de a vadászható vadfajok állományalakulására is pozitív hatással van. Az állománynövekedést, de legalábbis a területre való koncentrálódást őz esetében a számlálások egyértelműen megmutatták, egzakt adatokat azonban a terítékváltozásokból kaphatunk (42. táblázat). Az őzteríték stagnálása nem követi nyomon az állományváltozást, a terület mintegy 250 pld.-os őzállománya erősen alulhasznosított. Mindezek mellett minden évben tud a project érmes, sőt néha aranyérmes trófeákat produkálni. A legnagyobb eredmény a mezei nyúl terítékének változásában mutatkozott. A Project kialakítása előtti teríték (333 pld.) csaknem megduplázódott az első évek után, ami 1992-ben 280 pld., 1993-ban 314 pld. többletlelövést eredményezett. 42. táblázat - A vadászható vadfajok terítékváltozása között a MOSON- Projectben Vadfaj Őzbak ebből érmes arany ezüst bronz Őzsuta Őzgida Őz összesen

224 A mezei élőhely-gazdálkodás Mezei nyúl Fácán Természetvédelmi előnyök. Az élőhely-fejlesztési munka természetesen más védett fajok számára is előnyöket hozott, így azok is visszajelezték a környezetváltozásokat (FARAGÓ ÉS JÁNOSKA, 1994). Olyan védett fajok megtelepedéséről és tartós jelenlétéről rendelkezünk adatokkal, amelyek elterjedésének nyugati peremére esik Projectünk, vagy hazai, illetve dunántúli megtelepedésük faunisztikai kuriózum. E fajok a következők: kékvércse (Falco vespertinus), réti fülesbagoly (Asioflammeus), ugartyúk (Burhinus oedicnemus), hamvas rétihéja (Circus pygargus), gyurgyalag (Merops apiaster), kis őrgébics (Lanius minor). Az ismertetett vad- és természetvédelmi terület létrejötte a mezőgazdálkodók, vadgazdák, természetvédők és kutatók közös erőfeszítésének folyománya. A köztük megkötött önkéntes szerződés minta lehet olyan területek védelmére, amelyek nem a hagyományos értelemben védettek, mégis fokozottan védett fajok fenntartását szolgálják, ugyanakkor az azonos érdekekkel bíró és a védelemben tevőlegesen résztvevő vadgazda is profitál belőle. Tulajdonképpen sokfajta érdekeltség összefonódása tartja össze az erre vállalkozókat (FARAGÓ, 1994d) Túzokkíméleti területek rendszere A túzokállomány az 1980-as évek közepén elsősorban a kemény telek következtében jelentősen megfogyott Magyarországon. Már 1986-ban javaslat született (FARAGÓ, 1986) túzokkíméleti területek hálózatának kialakítására, de ez a kezdeményezés részben a korszellem (mezőgazdasági területek sérthetetlensége), részben a természetvédelmi hatóságok érdektelensége miatt nem valósult meg. A túzok további állománycsökkenése miatt a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület programot indított megmentésére, melynek során újabb javaslat fogalmazódott meg túzokkíméleti területek kialakítására, most már a Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerében (FATÉR ÉS NAGY, 1993). E javaslat tartalmát tekintve hasonlított az előző előterjesztéshez, megvalósítására azonban új és korszerű, az Európai Unióban bevált módszer hazai bevezetését kínálja. A Magyar Túzokvédelmi Munkacsoport 1994-ben kidolgozta az közti időszakra érvényes Magyar Túzokvédelmi Programot. Ebben világosan lefektették, hogy a védelem prioritási rangsorában első helyen a szabadtéri védelem (mentés és élőhelyfejlesztés) áll. A védelmi stratégiát és abban az ESA-rendszert vázlatosan az alábbiakban fogalmazhatjuk meg (FARAGÓ, 1994e). A populációknak az év folyamán két, úgymond ökológiailag szűk keresztmetszetet, a szaporodási időszakot és a telet kell átvészelniük. Ha sikerül olyan optimális környezetet kialakítanunk, amely igényeiket kielégíti, akkor megelőzhetjük, hogy mesterséges manipulációra (tenyésztés) vagy lényeges vándorlásra legyen szükség, egyúttal biztosítjuk a megfelelő szaporodóképességet. Az élőhely-gazdálkodási stratégia kidolgozása során, a korábban meghatározottak szerint az alábbiakat vesszük figyelembe: a túzokpopulációk agrárkörnyezetbe költözése alapvetően annak kedvezőbb környezeti viszonyaira vezethető vissza, különösen vonatkozik ez a megállapítás a szaporodási időszakra, amikor a tyúk otthonterülete (home range) jelentősen leszűkül, az agrárhabitatokban eltérő mértékben veszélyeztetettek a fészekaljak, ami különböző mortalitási rátákkal jár együtt, mivel a fészkelőhelyek rendszerint a dürgőhelyek környékén vannak, topográfiailag jól behatárolható a védelmi munka körzete, az őszi és téli migráció elsősorban a táplálkozóterületek felderítésére irányul, miközben jelentős veszteségek adódnak (szubadult-, adultmortalitás). Ha a fészkelőhelyek környékén biztosítjuk a téli táplálékot, elsősorban a repcét, akkor csak a kikerülhetetlen tényleges elvonulás okozhat veszteségeket, olyan komplex kíméleti területeket kell kialakítani, amelyek céltudatosan ötvözik a fent elmondottakat, azaz a dürgőhelyek környéke természetes és mesterséges élőhelyek mozaik-komplexe legyen. A kíméleti terület év során elégítse ki a faj létfeltételeit, különös tekintettel a szaporodási ciklusra és az áttelelésre. A szaporodási időszakban visszafogott ( túzokbarát ) agrártevékenység jellemezze, de ösztönözhető az extenzív termesztés is, 212

225 A mezei élőhely-gazdálkodás kívánatos lenne e területeken belül a természetes/természetszerű gyeptársulások, mint dürgőhelyek védetté nyilvánítása is, A túzokkíméleti terület javasolt ismérvei: 1. Területnagyság: ha, előnyösebb a nagyobb terület 2. Helye: központja a populáció tradicionális dürgőhelye, vegetációja gyep vagy ugar/parlag 3. Vegetáció: általában kerüljük a tavaszi vetésű növényeket, előnyben részesítendők az 5. és 4. bontási osztályba sorolt növények (lásd 4.5. fejezet) Javasolt a gyep:pillangós:gabona azonos részaránya. Elengedhetetlen a repcetermesztés, javasolt az ugaroltatás, vagy a parlagok kialakítása is (pl. repce után, erős árvakeléssel). 4. Ajánlott vetés/növényszerkezet (FATÉR ÉS NAGY, 1993) Gyep 30 35% Őszi kalászos 15 25% Pillangós 10 15% Repce 3 5% Borsó, fénymag, köles 5 10% Napraforgó, kukorica 3 5% Ugar/parlag 10 30% Összesen 100% törekedni kell arra, hogy valamennyi túzokpopuláció területén kialakulhasson hasonló kíméleti terület. A túzokkíméleti területek és a rajtuk kívül, de hozzájuk közel eső természetvédelmi területek hálózatából, elterjedési területenként Környezetileg Érzékeny Területeket (ESA) kell kialakítani (lásd fejezet) (100. ábra) ábra - Túzok védelmére javasolt Környezetileg Érzékeny Területek (ESA-k) (FATÉR ÉS NAGY, 1993) 213

226 A mezei élőhely-gazdálkodás Célzott vadföldgazdálkodás a mezei nyúl populációsűrűségének növelésére A mezeinyúl-populáció élőhelyfejlesztéssel történő növelésére irányuló vizsgálatokat KOVÁCS (1988) végezte a Füzesabonyi ÁG területén. Az egymással határos, kontroll- és mintaterület 1879 és 1198 ha nagyságú volt. A kontrollterület termelőszövetkezeti, a mintaterület állami gazdasági tulajdonban volt, de a termelés színvonala és az intenzív nagytáblás, jellemzően gabonatermesztés azonos volt mindkét területen. A vadászati hasznosítást mindkét helyen az ÁG végezte től kezdődően vadföldgazdálkodás folyt a területen, ott, ahol szükség volt a vad folyamatos táplálékellátásához ( célzott vadföldgazdálkodás). A vadföldek nagyságát és növényösszetételét a 43. táblázat, a vizsgálat eredményeit a 101. ábra szemlélteti. 43. táblázat - A kezelt területen létesített vadföldek nagysága és növényi összetétele 1982-ben és 1983-ban (KOVÁCS, 1988) Terület Növény No. ha silókukorica silókukorica 2 6 cirok, szudánifű, kender repce, szudánifű 3 1 cirok szudáni fű 4 5 füves here füves here 5 5 repce 6 7 cirok, kender, kukorica szudánifű, seprűcirok 7 2 cirok 8 2 gyom szudánifű, seprűcirok 214

227 A mezei élőhely-gazdálkodás 9 3 repce takarmány répa, tavaszi árpa + lucerna, kender, kukorica, napraforgó, cirok, kender lucerna, kukorica, cirok, napraforgó 11 3 cirok, kender cirok, szudánifű ábra - A mezei nyúl tavaszi populációsűrűsége 1981 és 1984 között a vadfölddel kezelt és kontrollterületen. A függőleges szakaszok a szórást jelölik, a nyíl a vadföldek létesítésének évét mutatja (KOVÁCS, 1988) A vadföldek létesítését követően a kezelt és kontroll területen a mezei nyúl állománysűrűségének alakulása jelentősen eltérő volt. Míg a vadföldgazdálkodás előtt, 1982-ben mindkét területen hozzávetőlegesen 30 nyúl/100 ha sűrűséget becsültek, addig a célzott vadföldműveléssel érintett területen 1984 tavaszára több, mint kétszeresére növekedett a populációsűrűség, ugyanakkor a kontrollterületen változatlan maradt. Az állománynövekedés a következőkre vezethető vissza: az őszi/téli populációstruktúrában magas a fiatalok részaránya, melyek a táplálékhiányos időszakban (nagyüzemi körülmények között) elhullanának, ha nem kapnának táplálékkiegészítést, táplálékkiegészítéssel magasabb a túlélési ráta, miáltal a következő évi szaporodási ciklusban megnövekedett egyedszámú törzsállomány vesz részt. Svédországi vizsgálatok is azt igazolták, hogy a nagyüzemi táblákon magasabb a téli mortalitás, mind a kisparcellákkal jellemezhető területeken (FRYLESTAM, idézi KOVÁCS, 1988). Ha ezt hazai viszonyokra adaptáljuk, akkor a bemutatott példa alapján megtervezett és kialakított célzott vadföldműveléssel növelni lehet a mezeinyúl-populációdenzitást. 215

228 A mezei élőhely-gazdálkodás Egy sokat ígérő koncepció Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) hálózata A Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerét az Európai Közösségben dolgozták ki, jogi szabályozását pedig az Európai Közösség Tanácsa 796/85 számú, a mezőgazdaság szerkezeti hatékonyságának javítására hozott szabályozásnak a 19. cikkelye tartalmazza első ízben. Ennek értelmében az ESA-rendszer célja biztosítani a természetes élőhelyek védelmével összhangban álló a gazdálkodók bevételeinek megőrzését elősegítő mezőgazdasági gyakorlat bevezetését vagy fenntartását. ESA-k alatt főként olyan területeket kell érteni, amelyek ökológiai vagy tájképi szempontból fontosak. Azokat a gazdálkodókat pedig, akik vállalják az ESA-előírások betartását díjazni kell. A díjazásnak legalább azt el kell érnie, hogy ne váljék intenzívebbé a területhasználat, illetve az állattenyésztés vagy növénytermesztés színvonala, s az összhangban legyen a kérdéses terület környezeti igényeivel. A 2328/91 EC szabályzat 21. cikkelye további kritériumokat fogalmazott meg az ESA-területek kialakításával kapcsolatban. Az ESA-területek az alábbiak elősegítését célozzák olyan mezőgazdasági módszerek alkalmazását, amelyek csökkentik a környezet-szennyezést, s a termelés csökkentésén keresztül jobb piaci egyensúlyt alakítanak ki, extenzív növénytermesztés és állattenyésztés kialakítását, szántóknak extenzív gyepekké való átalakítását, a környezet, a vidék, a táj, a természeti erőforrások, a talaj és a genetikai sokféleség megőrzésével és javításával összhangban álló mezőgazdasági földhasználatot, elhagyott mezőgazdasági és erdő területek fenntartását ott, ahol ez környezetvédelmi vagy természeti katasztrófák és a tűzveszély elhárítása miatt szükséges, és e veszélyek összefüggésben vannak a mezőgazdasági területek elnéptelenedésével, mezőgazdasági területek környezetvédelmi megfontolásokból való felhagyását, földeknek közösségi és pihenési célú kezelését, a farmerek továbbképzését az új szemléletű gazdálkodási formák bevezetésére. Ugyanezen szabályzat azt is meghatározza, hogy azok a farmerek részesíthetők támogatásban, akik vállalják, hogy lényegesen csökkentik vagy megtartják a korábban bevezetett alacsony műtrágya- és növényvédőszerfelhasználást, illetve folytatják az organikus gazdálkodást, más extenzív módon gazdálkodnak vagy fenntartják ilyen jellegű gazdálkodásukat, továbbá szántóikat extenzív gyepekké alakítják, csökkentik az állatállomány sűrűségét, a környezeti és természeti erőforrások védelmével, valamint a tájjelleggel és a tájképi értékek fenntartásával kapcsolatos gyakorlatot folytatnak, veszélyeztetett helyi állatfajtákat tenyésztenek, legalább 20 évre felhagynak a műveléssel biotóp rezervátumok, természetvédelmi területek létesítése vagy hidrológiai rendszerek védelme érdekében, kezelik a közösségi vagy kikapcsolódási célokat szolgáló területeket. A gazdálkodási korlátozásokat mindig az adott terület védelmi célkitűzéseinek megfelelően kell kiválasztani és a konkrét zonációs programra vonatkozó jogszabályban kell megfogalmazni. Idézett szabályzat kötelezővé teszi a helyi körülményekre adaptált zonációs programok kidolgozását. E programoknak környezetileg és tájképileg homogén területekre kell vonatkozniuk, összhangban kell állniuk a terület természeti adottságaival, a környezeti tényezők és a mezőgazdaság sokféleségével, az EU környezetvédelmi prioritásaival, amibe bele kell érteni a madarakra és az élőhelyekre vonatkozó direktívákat is (NAGY ÉS MÁRKUS, 1995). Az ESA-rendszer működésének lényegét az alábbiakban foglalhatjuk össze (TÖLGYESI, 1991): az ESA-területen a környezetkímélő gazdálkodás koordinátora és felügyelője a Földművelésügyi Minisztérium, 216

229 A mezei élőhely-gazdálkodás az ESA-területek környezetkímélő gazdálkodásának útmutatóját a földművelésügyi és környezetvédelmi tárca együtt dolgozza ki, amit a Földművelésügyi Minisztérium és a gazdálkodók között szerződésben rögzítenek, a terméskiesést a földművelésügyi és környezetvédelmi tárca által létrehozott közös alapból, szerződés alapján kompenzálják, az ESA-területek kijelölését a két illetékes tárca közösen végzi (esetleg alapítják, ha ez lehetséges) az ESA-területek nagysága változó, függ a környezettől és a védett területek elhelyezkedésétől, az ESA működhet egy vagy több funkció alapján (pl. lehet csak a kemikália felhasználást korlátozni), de célszerű a komplex megközelítés, Az ESA-rendszerben a mező-, erdő-, vad- és halgazdálkodásért, illetve a környezet- és természetvédelemért felelős tárcák közigazgatási, financiális és felügyeleti szinten is működő kapcsolatba lépnek. MÁRKUS ÉS NAGY (1995) javaslatot dolgozott ki arra vonatkozóan, hogymilyen szempontok szerint lehetne Magyarországon lehatárolni a zonációs programba bevonandó térségeket, másrészt megjelölték a potenciálisan szóba jöhető területeket. Környezet- és természetvédelmi szempontok természetvédelmi szempontból jelentős mezőgazdasági rendszerek elterjedése, extenzív agrárrendszerekhez kötődő indikátorfajok elterjedése, agrár jellegű Európai Jelentőségű Madárélőhelyek (IBA) és védett területek jelenléte, Magyarország ökológiai hálózatának kialakítása szempontjából figyelembe vehető térségek elhelyezkedése. Mezőgazdasági szempontok extenzív művelési ágak (gyep, nádas, halastó) előfordulási aránya, a talaj termékenységét gátló tényezők elterjedése, a tanyarendszerek mint változatos művelésű speciális földhasználati rendszerek elterjedése, a 35 termőhelyi értékszám alatti, nem erdővel borított területek elhelyezkedése. Területfejlesztési szempontok a gazdasági/társadalmi szempontból elmaradott térségek elhelyezkedése, idegenforgalmi szempontból értékes területek elhelyezkedése. Az így meghatározott területek hazánk térképén történt ábrázolását a 102. ábra mutatja. Ennek a rendszernek a megvalósítása csak fokozatosan, a pénzforrások átcsoportosításával, új prioritások kimunkálásával, alapvetően új az EU-ban megkívánt agrárszemlélettel lehetséges. A költségvetés korlátjaira való tekintettel a javaslat szerint az első lépcsőben csak olyan területek kerülnének kiválasztásra, amelyek: már jelenleg is kellő mértékben feltártak, természetvédelmi jelentőségük kimagasló, a természeti értékek fennmaradását a jelenleg folytatott mezőgazdasági gyakorlat súlyosan veszélyezteti, a természeti értékek fennmaradását szolgáló hagyományos gazdálkodási mód ökonómiai szempontból kevésbé életképes ábra - Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) rendszerébe javasolt területek Magyarországon (MÁRKUS ÉS NAGY, 1995) 217

230 A mezei élőhely-gazdálkodás Ennek alapján MÁRKUS ÉS NAGY (1995) ismételten javasolják, hogy az első kísérleti ESA-programok a globálisan veszélyeztetett túzok (Otis tarda) és haris (Crex crex) legfontosabb hazai élőhelyein valósuljanak meg (lásd fejezet) Magyarországon. Az apróvad-gazdálkodás szempontjából az eddig elmondottak is már kellő garanciákat jelentenek a fenntartható gazdálkodás irányába. Különösen akkor igaz ez, ha az ESA-k működésének nálunk is követendő Nagy- Britanniában alkalmazott két szintjét tekintjük. Az első, alapszint esetében a jelenlegi állapot konzerválása a cél (azaz ne romoljon, ne váljon intenzívebbé a környezet). A helyi specialitásokon kívül az alábbi kritériumoknak mindig érvényesülni kell korlátozás a műtrágya és növényvédőszer-felhasználásra vonatkozóan, maximum 50 kg/ha NPK műtrágya, esőztető és csepegtető öntözés alkalmazásának tilalma, gyepek feltörésének, felülvetésének, vegyszeres kezelésének tilalma, legalább 1 méteres mezsgye meghagyása a táblák szélén, bokrosok, fasorok, egyes fák megőrzése, létező vizes területek megőrzése. A második szint az élőhelyfejlesztésekhez kapcsolódó előírásokat tartalmazza a védendő faj vagy habitat jellegének megfelelően. Mindezek alapján könnyű belátni, hogy a Környezetileg Érzékeny Területek (ESA) kialakításának programja egyúttal a magyar apróvad-gazdálkodás programja, s a vadgazdálkodók és vadászok egyetértő támogatását is igényli. 218

231 6. fejezet - A vízivadfajok környezetigénye Ahhoz, hogy fészkelő vagy vonuló/telelő vízivad-populációink fejlődését pozitív irányba befolyásolhassuk, először is elengedhetetlen az egyes fajok környezetigényének (főként a mértékadó faktorok optimumainak) megfelelő ismerete. A vízivadfajok környezetigénye sokféle, közülük azonban különösen két tényező emelhető ki: habitatigény, állati és növényi eredetű táplálékigény A vízimadarak habitathasználata A habitatok a vízimadárfajok számára költőhelyek, táplálkozóhelyek, pihenő- és éjszakázóhelyek, vedlőhelyek, telelőhelyek lehetnek. Amíg a költő-, pihenő-, éjszakázó-, vedlő- és telelőhelyek megválasztása elsősorban a habitatok struktúrájával, kiterjedésével és nyugalmával van közvetlen összefüggésben, addig a táplálkozóhelyek megválasztása a táplálék elérhetőségével, ezáltal közvetett módon a habitat struktúrájával (pl. síkvíz, vízmélység) és funkcionális paramétereivel (táplálékkínálat) függ össze. Természetesen a táplálkozóhelyek viszonylagos nyugalma is elvárt kritérium. A vízimadárfajok nagyrészének adaptációs készsége (széles ökológiai valenciája) megengedi, hogy több habitatban is megjelenjenek. A fajok más része éppen táplálkozásökológiai megfontolásból specializálódik élőhelytípusokra. A habitatok nyújtotta eltérő kínálat, illetve az egyes fajok eltérő szükséglete eredményezi azt, hogy a különböző típusokban más-más fajösszetételű, illetve struktúrájú vízimadár-közösségek alakuljanak ki. Fészkelő habitatok. A számunkra vadgazdálkodási szempontból fontos, illetve a vadgazdálkodási célú élőhelygazdálkodás által is feltétlen támogatandó védett/veszélyeztetett fajok fészkelő habitatjaira vonatkozó információkat HARASZTHY (1984) alapján a következőkben foglalhatjuk össze. Nyári lúd (Anser anser). Laza gyékényes és kákás nádasok, ritkábban vízi harmatkásás vagy fehér tippanos mocsárrétek fészkelő faja. A nádasban szereti a víztisztásokkal tagolt előző évi, avas részeket. Rendszerint a parthoz közel építi fészkét. A fészkelőhely vízmélysége 20 40( 80) cm. Tőkésréce (Anas platyrhynchos). Jól alkalmazkodó faj, fészkelőhelye igen változatos. Megtelepszik vízparti növényzetben, gabonaföldeken (nem ritkán nagy távolságban a víztől), ártereken, főleg öreg botoló füzesek odvaiban, elhagyott nagyobb madárfészekben, nádkúpokban és épületeken. Böjti réce (Anas querquedula). Legkedveltebb fészkelőhelyei az alföldi szikes tavak és a kisebb-nagyobb nyílt vizekkel jellemezhető, ritkás növényzettel benőtt tocsogók. Megtelepszik a sekély vizű kubikgödrökben is. Halastavi környezetben is a sekélyebb, a természetszerű partszakaszok környékét részesíti előnyben. Fészkelésre szárazabb, víz alá nem kerülő hátakat, magasabb részeket keres. Gyakran költ mezőgazdasági kultúrákban is. Csörgőréce (Anas crecca). Hazai költése csak néhány alkalommal bizonyosodott be (pl. Darány 1977, Hortobágy 1984, Ecsegfalva 1989). Költőterületein sekély, gazdag parti vegetációjú, eutrofizálódott vízfelületekhez kötődik, de oligotróf erdei tavak, árterek, szigetek is otthont adnak neki. Hazai költése égerlápon, alföldi mocsárban és halastavi környezetben történt. 219

232 A vízivadfajok környezetigénye Barátréce (Aythya ferina). Különböző nagyságú halastavaink fészkelő récéje. Csak olyan tavakon telepszik meg, ahol magasabb parti növényzet (nád, gyékény, káka stb.) vagy ilyen növényzettel borított kisebb szigetek vannak. Elsősorban a Tiszántúl halastavain található nagyobb számban. Előfordul a Duna-Tisza közi halastavakon és a Dunántúl nem nagyon sekély tavain is. Gyakori fészkelője a bányatavaknak is. Kisebb számban a csak zsiókával szegélyezett szikes tavakon is költ. Kerceréce (Bucephala clangula). Magyarországon eddig még nem mutatták ki fészkelését, de terjeszkedő faj lévén, megjelenése várható. Fészkelőhelye általában a víz mellett, ritkán attól távolabb van. Odúköltő faj, a fészkelés magassága 2,5 5 méter. Elfoglalja a mesterséges odvakat is. Szárcsa (Fulica atra). Legkedveltebb fészkelőhelyei a nádasokkal, gyékényesekkel övezett mélyebb vizű tavak, különösen azok, amelyekben dús az alámerült hínár- és algavegetáció. Kedveli a szikes tavakat is, de a sekély rendszeresen kiszáradókat kerüli. Holtágakban, árkokban, kubikgödrök mentén is fészkel. Cigányréce (Aythya nyroca). A mélyebb vizű tavakon fészkel és ragaszkodik a kisebb nyílt vizekkel tagolt mocsarakhoz. Kedveli az olyan gyékényes-kákás mocsarakat is, ahol a növényzet kisebb foltokban, zsombékszerűen található. Fészkét a nyílt víz közelébe, a szegélynövényzetbe építi. Kevésbé alkalmazkodó faj, ezért kis számban költ a nagy kiterjedésű, csak keskeny nádszegéllyel övezett halastavakon. Szikes tavainkon elsősorban olyan helyeket keres költésre, ahol nád, gyékény, káka stb. is van. Gyakran fészkel az állandó vizű ártéri mocsarakban, holtágakban és vízrendezések során levágott morotvatavakban. Kendermagos réce (Anas strepera). Szikes tavak és halastavak partja mentén és szigeteinek dús füvű és széki sásos helyein, holtágak partszéli növényzetében, kubikgödrök szegélyében, füzesek aljnövényzetében és ártéri réteken fészkel. Nyílfarkú réce (Anas acuta). Magyarországon elsősorban a nagy kiterjedésű szikes tavakat, a nagy, nyílt vizekkel tagolt szikes mocsarakat kedveli. Legszívesebben ott telepszik meg, ahol a szikes vizek körül nagyobb gyepek, rövidfüvű területek vannak. Fészkelésre általában a magasabb fekvésű területrészeket választja. Kanalasréce (Anas clypeata). A Dunától keletre található, szikes tavakkal tagolt nedves kaszálóréteket, sztyepp jellegű, helyenként vízborításos gyepeket kedveli. Megtelepszik halastavakon is, különösen ott, ahol változatos, gyékényes, kákás, zsiókás, széles partszegélyeket, gyepes környezetet és szigeteket talál. Halastavakon és más állóvizeken szintén a sekélyebb helyeket részesíti előnyben. Fészkel a Dunántúl alföld jellegű területein is. Táplálkozó-, pihenő-, éjszakázó-, vedlő- és telelőhabitatok. Az élőhelyek felsorolt funkciói általában a habitatok megválasztása során erős egyezést mutatnak, hiszen a madarak a fészkelőhelyekhez közel szerzik meg táplálékukat már csak azért is, mert a fiókák vezetése idején helyhez kötöttek. Ugyanez vonatkozik a lohosodás repképtelen időszakára. A libákat és a tőkés récét nem számítva a pihenő, éjszakázó, telelő területek és a táplálkozási területek ugyancsak megegyeznek, ezért e fejezetben csak az utóbb említett fajok eltérő táplálkozóhely igényét, használatát célszerű külön tárgyalni. Vetési lúd (Anser fabalis). A Fertő-tónál végzett vizsgálatok szerint (FARAGÓ, 1994f) a vetési lúd éjszakázóés táplálkozóterületei között 60 80, olykor 100 km-es távolság is lehet, ami tulajdonképpen megegyezik a Kisalföld területhatáraival (103. ábra). A kirepülés távolsága függ a táplálkozó helyek táplálék kínálatától. Ha közel vannak gazdag táplálkozóterületek, akkor a libák a hajnali kihúzás után a délelőtt folyamán visszarepülnek a tóra, ott isznak és pihennek, majd kora délután ismét kihúznak táplálkozni és napnyugta után térnek meg éjszakázni. Ha csak nagyobb távolságra vannak elérhető táplálkozó területek, akkor a napközbeni visszahúzás elmarad. Abban az esetben, ha hideg időszakban nagy távolságban találnak a libák táplálékot (pl. kukoricatarlót) az is előfordulhat, hogy nem térnek vissza éjszakázni a tóra. Ez esetben vízszükségletüket a hó csipegetésével fedezik, biztonságérzetüket pedig a nagy táblák közepére való településsel fokozzák. A Fertőről kihúzó libák az idézett vizsgálatok alapján táplálkozóhelyként elsősorban a gabonavetéseket részesítették előnyben (41 63%), ezt követte a kukoricatarló (25 34%), a repce (6 11%), majd a szántások, a cukorrépa és napraforgótarlók, illetve a lucerna. Jellemző volt, hogy egy-egy területen általában kétféle habitatot (41%) használtak a libák, jelentős volt a háromféle habitatot választók aránya (24%) is, míg egyféle habitatot a területek 32%-ában, négyféle habitatot pedig a területek 3%-ában használtak ábra - A libák táplálkozóterületei Nyugat-Magyarországon (FARAGÓ, 1994f) 220

233 A vízivadfajok környezetigénye Nagy lilik (Anser albifrons). A kardoskúti Fehér-tónál végzett vizsgálatok szerint (STERBETZ, 1979b) a nagy lilikek a 3 6 km-re fekvő táplálkozóterületeket keresték fel, amelyek elsősorban kukoricatarlók voltak. A már idézett Fertő-tavi vizsgálatok során (FARAGÓ, 1994f) lényeges különbség nem adódott a nagy lilikek és a vetési ludak táplálkozó helye és kihúzási távolsága között, így az előző fajnál leírtak mértékadók a nagy lilikre vonatkozóan is. Nyári lúd (Anser anser). AFertő-tónál a nyári lúd általában az éjszakázóhelyek közelében, gyakran a vízparton, a parti gyepeken marad táplálkozni. Csak zavarás vagy táplálékhiány, illetve hideg időszak készteti arra, hogy néhány kilométerre eltávolodjon az éjszakázó- és pihenőterületétől (FARAGÓ, 1994f). Kis lilik (Anser erythropus). Akis lilik, mint globálisan veszélyeztetett faj, habitathasználatának ismerete a védelem szempontjából különösen fontos. STERBETZ (1990) között 9 tiszántúli területen végzett 200 kis lilik megfigyelés csaknem madara alapján úgy találta, hogy a kis lilikek főként a Festucetumpusztagyepek, a zsenge gabonavetéseket és nagyobb halastavak víztükrét keresték, használták. Friss, zöld hajtásokkal jellemezhető gyepekről származott a megfigyelések 64, a madarak 86%-a, gabonavetésekből a megfigyelések 18, a madarak 7%-a, míg halastavakról a megfigyelések 18, az egyedek 7%-a (44. táblázat). Újabb vizsgálatok a leeresztett és nem hasznosított halastó medreket is említik, mint kis lilik habitatokat. 44. táblázat - A kis lilik habitathasználata (SERBETZ, 1990) Hó Festucetum-puszta Zsenge gabonavetés Halastó eset példány eset példány eset példány VIII IX

234 A vízivadfajok környezetigénye X XI XII I II III IV Összesen % 64 85,7 18 6,8 18 7,5 Tőkésréce (Anas platyrhynchos). Közismert az, hogy a tőkés récék napnyugtakor kihúznak táplálkozni, majd pedig napkeltével visszatérnek a pihenő helyeikre. A kihúzás távolsága a táplálkozóhelyek elhelyezkedésének függvénye, olykor elérheti a 30 km-t is (STERBETZ, 1979b). Az elmúlt két évtized vizsgálatai egyértelműen a gabona, majd kukoricatarlók jelentőségét emelik ki, mint táplálkozóhelyet, míg pihenőhelyül minden olyan habitat szóba jön, amit a fészkelésénél említettünk. Egyes vízivadfajok habitathasználatát a Dunán végzett kutatások alapján 6 kiválasztott, ebből 5 vadászható faj aspektusonkénti értékeivel mutatjuk be (FARAGÓ, 1996b) (104. ábra). A különböző életmódú, eltérő táplálkozási típushoz sorolható vízivadfajok habitathasználata jól elkülönül. Az úszórécék és a bütykös hattyú viszonylag széles habitatspektrumban vannak jelen, ezeknél a fajoknál a folyó főmedre csak vonulási időben jelentős. Ezzel szemben a bukórécék nagyobb részt vagy a főáramlatban ( ), vagy a mellékágban ( ) voltak megtalálhatók. A magas vízállás kizárólag az utóbbi fajoknak kedvez. Régi tapasztalat, hogy magas víznél, árhullámnál az úszórécék jelentős része eltűnik a Dunáról ábra - Vízivadfajok habitathasználata a Dunán (FARAGÓ, 1996b). Rövidítések: erdővel borított szigetek, zátony, part és kőgát, főáramlat, mellékáramlat, folyók településeken belüli szakaszai, kikötők, repülő, élőhelyhez nem köthető egyedek 222

235 A vízivadfajok környezetigénye A táplálkozóhabitatok választása, amely a vízi ökosztisztémáknak és ezáltal az élőhely-gazdálkodásnak is kulcskérdése, összetett környezeti hatásmechanizmus eredménye, s elsősorban a táplálékkínálatának és elérhetőségének, másrészt a fajok szociális kötöttségeinek a függvénye (SZÍJJ, 1955). A táplálék megléte, azaz a kínálat csak akkor válik szerves részévé a táplálkozási hálózatnak, ha az hozzáférhető. A hozzáférhetőség a víztest állapotának (hőmérséklet, jégképződés) és változásának (vízállás, vízmélység, vízmozgás) a függvénye, s összefügg a vízivadfajok táplálkozásbiológiájával és adaptációs készségével. A táplálék elérhetőségét más vonatkozásban az állati, de főként az emberi zavarás (gazdálkodás, sport, vadászat, horgászat stb.) is korlátozhatja. A táplálkozóhely hasznosulását a fajon belüli és fajok közötti kompetíció is befolyásolja. A fent elmondottakból az is kiderül, hogy bizonyos fajok specialisták, mások pedig széles habitatspektrumban megjelennek. Ez teszi lehetővé a különböző niche-terek egymás közti felosztását. A vízi élőhely-gazdálkodás az elmondottak következtében akkor szakszerű vállalkozás, ha ismerjük a fajok élőhelyigényét, illetve ha ismerjük a különböző élőhelytípusok kínálta lehetőségeket, az azokhoz rendelhető fajokat, közösségeket. Mindezek csak szisztematikus kutatással deríthetők ki. A vízivadvédelem melynek része az élőhely-gazdálkodás/-fejlesztés is, információs rendszerének (105. ábra) alapvető feladata, hogy meghatározza az egyes élőhelytípusokhoz rendelhető fajokat, illetve közösségeket, meghatározza az egyes fajok által használt élőhelytípusok spektrumát, azaz a habitathasználatot ábra - A vízivadvédelem és -gazdálkodás információs rendszere 223

236 A vízivadfajok környezetigénye A vízivad-szinkronmegfigyelések mind a fészkelési, mind a vonulási időszakban folynak, hiszen a fajok igényei a különböző fenológiai szakaszokban jelentősen eltérnek egymástól. Az adatbanki értékelés megadhatja az élőhely-gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen információkat, nevezetesen: a különböző élőhelytípusokhoz rendelhető fajok, közösségek alapján a közösségvédelmet célzó élőhelyfejlesztés módjait, az egyes fajokhoz rendelhető élőhelytípusok alapján a fajvédelmet célzó élőhelyfejlesztések változatait. Természetesen e kettő nem választható el egymástól, pusztán a gyakorlati célok miatt szükséges elkülönítésük. Teljesen világos, hogy ha egy faj számára célzott élőhelyfejlesztést tervezünk, akkor az az élőhely sok más 224

237 A vízivadfajok környezetigénye fajnak is nyújt különböző minőségű létfeltételeket (lásd bölcs hasznosítás elmélete). Ebben az esetben is igaz, hogy ha egy fajt célozva munkálkodunk, még ha az vadgazdálkodási/vadászati indíttatású beavatkozás is, az egész közösség jól jár. Az élőhelyfejlesztések egyik célja a fészkelőhelyek megteremtése. A vadgazdálkodási célú vízi élőhelyfejlesztéseknél ez viszonylag egyszerű feladat, hiszen a teríték zömét adó tőkésréce és szárcsa fészkel nálunk, ezen felül pedig mindkettő viszonylag plasztikus faj, tehát meghálálja az élőhelyjavulást. Költőfaj még a barátréce és a böjti réce, de élőhelyeik inkább a természetvédelem hatáskörébe tartoznak. Egyéb vízivadfajaink pedig nem költenek Magyarországon, így csak reménykedhetünk, hogy fészkelőterületeiken hasonló pozitív beavatkozásokban lesz részük. A vonulás során, teleléskor két meghatározó tényező kell, hogy jellemezze az élőhelyet: a táplálékkínálat bősége és nyugalom A vízivadfajok táplálkozása A vízivadfajok táplálkozásának ismertetése során abból az alapelvből indultunk ki hazánk speciális vizes területeire való tekintettel, hogy zömében hazai, esetleg közép-európai országokból származó gyomortartalom-vizsgálatokra alapozzuk értékelésünket. A vízivadfajokat alapvetően növény- és állatevőkre lehet felosztani, aszerint, hogy táplálékukban melyik tápláléknem dominál. A libák, a szárcsa és az úszórécék dominánsan növényevők, a bukórécék pedig állatevők. A táplálékforrásaik helye meghatározza a táplálékfelvétel módját. Megkülönböztetünk bukva, gründolva, úszva, vízfelszínről válogatva, szárazföldön történő táplálékfelvételt (106. ábra). SZÍJJ (1965) 12 vízivadfaj táplálkozási módját, illetőleg a táplálékfelvétel helyének mélységét vizsgálta a Bodensee-nél (107. és 108. ábra). A táplálékfelvétel módja és a táplálkozásra használt vízterület mélysége között szoros összefüggés van, s egyúttal erősen differenciálódnak ez alapján a vízimadárfajok. A csörgő-, böjti- és kendermagos réce (Anas crecca, A. querquedula és A. strepera) az egészen sekély vizeket keresi, ahol úszva, gründolva és a parton szerzik meg főként növényi, kis részben állati táplálékukat. Még ehhez a csoporthoz sorolandó a nyílfarkú réce (A. acuta), de ez a faj már csaknem 25%-ban állati eredetű táplálékot is fogyaszt, így megnő a válogató ( vadászó ) táplálékfelvétel részaránya. A következő csoportot a kanalas és tőkésréce (A. clypeata és A. platyrhynchos) képezi, s már mintegy 80 cm mélységig hasznosítják a vízi habitatokat. Ehhez azonban az is kell, hogy megjelenjék a bukva történő táplálékfelvétel. Különálló faj a bütykös hattyú (Cygnus olor), amely méreténél fogva bukás nélkül csaknem másfél méteres vízmélységig képes táplálkozni, ehhez persze gründolnia kell. Az üstökös réce (Netta rufina), abarát-, kontyos- és kerceréce (Aythya ferina, A. fuligula és Bucephala clangula) már főként bukva szerzi meg táplálékát, s a táplálékfelvétel mélysége rendre 175, 230, 250 és 300 cm lehet. Persze, ha a táplálék helye úgy kívánja, mélyebbre is képesek merülni. A vízmélység és az ehhez kapcsolódó táplálékkínálat ily módon befolyásolhatja a vízivadfajok táplálékigényeinek kielégítését ábra - Vízivadfajok táplálékfelvételi típusai (SZÍJJ, 1965) 225

238 A vízivadfajok környezetigénye 107. ábra - Vízivadfajok táplálkozási formáinak gyakorisága (%) (SZÍJJ, 1965). 1. bukva, 2. gründolva, 3. úszva, 4. vízfelszínről, 5. szárazföldön (legelve), 6. egyes példányokra vadászva 108. ábra - A táplálkozási formák alkalmazása különböző vízmélységek esetén (SZÍJJ, 1965). 1. bukva, 2. gründolva, 3. úszva, 4. vízfelszínről, 5. szárazföldön (legelve), 6. egyes példányokra vadászva 226

239 A vízivadfajok környezetigénye A vadászható vízivadfajok táplálkozása E fejezetben azoknak a fajoknak a táplálkozását mutatjuk be, amelyek jelenleg vadászhatók Magyarországon. Ezek a vetési lúd (Anser fabalis), anagy lilik (Anser albifrons), a tőkésréce (Anas platyrhynchos), böjti réce (Anas querquedula), csörgőréce (Anas crecca), barátréce (Aythya ferina), a kerceréce (Bucephala clangula) és a szárcsa (Fulica atra) Vetési lúd (Anser fabalis) A vetési lúd hazai vizsgálatokra alapuló táplálkozás-elemzéséről először Sterbetz (1971, 1979a) közöl eredményeket. Főként az Alföldről ( időszakából) származó, 175 példány adatainak feldolgozása alapján a vetési lúd, nevének megfelelően elsősorban a mezőgazdasági területek haszon- és gyomnövényeit, azok zöld részét és magját fogyasztotta. A táplálék zömét búza, kukorica, rizs, fakó muhar és közönséges kakaslábfű magvai tették ki. Igazi vízhez kötődő növényfaj csupán a sziki káka vagy zsióka (Bolboschoenus maritimus) volt (45. táblázat). Az eredmények azt is mutatták, hogy a vetési lúd táplálkozása egyáltalán nem kötődik az általa éjszakázni használt vizes környezethez. FARAGÓ (1994f) a Fertő-tó térségében ben gyűjtött 218 gyomortartalom vizsgálata alapján a kukoricaszemet találta abszolút dominánsnak a vetési lúd táplálékában. A 2 hetes rendszerességgel végzett gyűjtések azt is kimutatták, hogy október-december hónapokban a kukorica betakarítási ütemével együtt folyamatosan növekszik e tápláléknem gyakorisága a gyomrokban, majd a talajmunkák után, a hótakaró kialakultával és a táplálékkészlet kimerülésével átveszik a vezető táplálékforrás szerepet az őszi gabonák, főként az őszi búza levele-hajtása (109. ábra). Egymás utáni két szezon vizsgálati eredményei sem mutattak ebben eltérést. A nagyfokú táplálékspecializáció is megfigyelhető volt, a megvizsgált gyomrok 88,3%-ában csupán egyféle, 10,6%-ában kétféle, 1,1%-ában háromféle táplálék volt fellelhető. 45. táblázat - A vetési lúd táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A táplálék neme Előfordulási esetek száma Darabszám 227

240 A vízivadfajok környezetigénye 1. Zöld növényi részek Triticum vulgare 96 x Gramineae spp. 21 x Festuca pseudovina 15 x Chara spp. (algák) 7 x Achillea spp. 3 x Taraxacum officinale 3 x Suaeda maritima 2 x Sinapis spp. 1 x Allium spp. 1 x 2. Magvak Zea mays x Triticum mulgare x Setaria pumila x Oryza sativa Polygonum spp Hordeum vulgare 4 65 Bolboschoenus maritimus 4 18 Echinochloa crus-galli Amaranthus retroflexus Suaeda marritima Robinia pseudo-acacia Carex spp Állati táplálék Zabrus tenebrioides imago 1 x Kitin 1 x 4. Zúzóanyag 228

241 A vízivadfajok környezetigénye Homok és kavics 160 x Csigamaradványok 35 x 109. ábra - A vetési lúd táplálékkomponenseinek alakulása október-december folyamán, a Fertőn (FARAGÓ, 1994f) Nagy lilik (Anser albifrons) A nagy lilik táplálkozásáról STERBETZ (1967a, 1979a) vizsgálataiból rendelkezünk ismeretekkel. Az ugyancsak zömében az Alföldről, időszakából származó 260 minta alapján a nagy liliknél is a termesztett növények magvai voltak dominánsak a táplálékban (46. táblázat). Kimutatható volt kötődése a gyepekhez is, hiszen a sziki csenkesz (Festuca pseudovina) 60,4 Fr%-ban, egyéb Gramineae fajok 13,8 Fr%- ban (összesen 74,2 Fr%) szerepeltek a mintákban. A nedves területekhez való kötődését az is mutatja, hogy a termesztett növények közül a kukorica és a búza mellett a rizs is jelentős volt táplálékában. Az állati eredetű táplálék részarány főként csigákból állt, amit valószínűleg gasztrolitként vettek fel. A Fertő-tónál megvizsgált 23 nagy lilik gyomrában 56,5 Fr%-ban ugyancsak a kukoricaszem dominált, ezt követte a sorban az őszi búza zöld hajtása (17,4 Fr%), továbbá búza és árpaszemek (8,7-8,7 Fr%) (FARAGÓ, 1994f). 46. táblázat - A nagy lilik táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A táplálék neme 1. Zöld növényi részek Előfordulási esetek száma Darabszám Zea mays 157 x Triticum vulgare 88 x 229

242 A vízivadfajok környezetigénye Gramineae spp. 36 x Chara spp. 6 x Trifolium spp. 2 x Hordeum hystrix 2 x Chenopodium spp. 2 x Cyperaceae spp. 2 x Limonium gmelini 1 x 2. Magvak Zea maays x Triticum vulgare x Oryza sativa x Echinochloa crus-galli x Setaris viridis Polygonum spp Scirpus spp Trifolium spp Hordeum vulgare Sinapis spp Rumex spp Állati táplálék Planorbis spp. 9 Gastropoda spp. 3 Succinea spp. 1 Lythoglypus spp. 1 1 Helix pomatia 1 1 Gryllus spp Őrlőanyagok 230

243 A vízivadfajok környezetigénye Homok és kavics 245 x Csigamaradványok 38 x A két libafaj táplálkozásvizsgálati eredményei alapján már az 1970-es években kimutatható volt a táplálkozási stratégiaváltás, amely a nagy betakarítási szemveszteséggel dolgozó mezőgazdaság forráskínálatára alapult (STERBETZ, 1979b). A magas beltartalmi értékű tápanyag a telelés során, illetve a fészkelőhelyekre történő visszavonulás előtt egyértelműen a túlélés esélyének növekedését, a fészkelés során pedig eredményesebb reprodukciós értékek megvalósulását hozza magával. A rendszerváltás után a nagyüzemi kukoricatermesztés jelentős területi csökkenése, az ebből származó táplálékforrások beszűkülése következtében a vetési lúd telelő állományainak jelentős része nem érkezik be a Kárpát-medencébe, megreked a még dominánsan nagyüzemi kukoricatermesztéssel jellemezhető Dél-Morvaországban (FARAGÓ És JÁNOSKA, 1996a) Tőkésréce (Anas platyrhynchos) Az első részletes hazai (az közötti időszakot felölelő), 353 minta elemzése (STERBETZ, 1967b) a tőkésréce túlnyomóan növényevő táplálkozását mutatta. Az adott időszak környezeti viszonyait jól tükrözi, hogy domináltak a gyomrokban a gyomnövények magvai, főként a Setaria pumila és a különféle Polygonum fajok, illetőleg a rizsszemek. Ez a vizsgálat az intenzív, nagyüzemi mezőgazdaság időszakát megelőző kor állapotát képviseli (47., 48. táblázat). Egy későbbi elemzés (STERBETZ, 1972a), amely már 437 részben az előbbi vizsgálati anyagot is magában foglaló, minta alapján tette megállapításait kimutatta, hogy a tőkésréce táplálékában 20%-ban növényi részek, 35%-ban gyommagvak, 16%-ban termesztett növények magvai, 16%- ban rovarok és lárvák, 6%-ban csigák, 5%-ban apróhalak és békák, 1%-ban rákfélék és 1%-ban férgek voltak képviselve. A Duna-deltai halastavakon gyűjtött 99 tőkésréce vizsgálata (KISS ET AL., 1984) ugyancsak a természetes növényfajok domináns voltát mutatta (összesen mintegy 50 növényfaj pl. vízi hídőr, kakaslábfű, lapulevelű keserűfű, mocsári tisztesfű stb.), beleértve a gyomnövényeket. Az állati eredetű táplálék 36 taxon között oszlott meg, főként puhatestűek, bolharákok és rovarok szerepeltek a listán. A tőkésréce egyedüli récefajunk, amely tartósan a mezőgazdasági területeken szerzi meg táplálékát. Későbbi vizsgálatok (STERBETZ, 1979B, FARAGÓ unpubl.) azt mutatták, hogy a mezőgazdaság intenzívvé válásával, a gyomok visszaszorulásával, jelentéktelenné vált a gyommagvak korábban domináns szerepe, s ugyancsak a kukorica, illetve más termesztett növények tarlókról és vetések után felszedett magvai játsszák a tőkésréce táplálkozásában a döntő szerepet. 47. táblázat - A tőkésréce növényi táplálék-összetétele Magyarországon (n = 353) (STERBETZ, 1967b) Gyommagvak: Növényi táplálék Előfordulási esetek száma Darabszám % Setaria pumila x 30,3 Polygonum spp x 29,4 Carex spp x 12,7 Potamogeton spp x 8,2 Cyperaceae spp x 6,2 Glyceria spp x 5,9 Echinochloa spp x 5,9 231

244 A vízivadfajok környezetigénye Trifolium spp x 5,3 Alisma plantago-aquatica x 4,2 Ismeretlen gyommagvak ,5 Schoenoplectus spp ,9 Amaranthus spp ,4 Bolboschoenus maritimus x 0,8 Ranunculus spp ,8 Vicia spp x 0,5 Linaria vulgaris ,5 Hordeum hystrix x 0,3 Cynodon dactylon ,3 Valerianella spp ,3 Rumex spp ,3 Plantago spp ,3 Nymphaea alba termés ,3 Reseda lutea ,3 Chenopodium spp ,3 Eleocharis palustris 1 1 0,3 Typha spp. 1 x 0,3 Kultúrmagvak Oryza sativa x 15,8 Hordeum vulgare x 2,5 Triticum vulgare ,4 Zea mays ,8 Medicago sativa ,8 Panicum miliaceum ,3 Pisum spp ,3 232

245 A vízivadfajok környezetigénye Zöld növényi részek Zöld növényi zúzalék 48 x 13,6 Chara spp. 35 x 9,9 Gramineae spp. 25 x 7,0 Lemna spp. 24 x 6,7 48. táblázat - A tőkésréce állati táplálék-összetétele Magyarországon (n = 353) (STERBETZ, 1967b) Állati táplálék Előfordulásiesetek száma Darabszám % Rákok Triops cancriformis 1 1 0,3 Copepoda spp. 1 x 0,3 Rovarok és lárvák Kitintörmelék 54 x 15,2 Notonecta glauca ,7 Tipulidae lárvák x 8,2 Dytiscus marginalis x 5,6 Helophorus spp x 5,3 Hydrophylidae x 4,8 Chironomidae lárvák x 3,4 Hydrous piceus ,9 Naucoris cimicoides ,3 Enochrous bicolor ,8 Gryllotalpa vulgaris 2 2 0,5 Hymenoptera spp ,3 Nepa rubra 1 1 0,3 Noterus spp ,3 233

246 A vízivadfajok környezetigénye Agriotes spp. lárva 1 1 0,3 Tenebroideae 1 1 0,3 Carabus spp ,3 Puhatestűek Planorbis spp ,2 Kagylóhéjtörmelék 4 x 1,1 Valvata spp. 4 x 1,1 Bela turricula 3 3 0,8 Csigahéjtörmelék 3 x 0,8 Dreissena polymorpha x 0,5 Vivipara spp ,5 Tengeri csiga, indeterminált 2 x 0,5 Lythoglypus nacticoides ,3 Valloniax spp ,3 Arianta arbutorum 1 9 0,3 Bythynia tentaculata 1 7 0,3 Lymnaea ovata 1 1 0,3 Pleodoxus sp ,3 Anisus spp ,3 Kis gerincesek Békacsonttörmelék 8 x 2,2 Apróhal maradványok x 1,9 Békaporonty x 1,3 Zúzóanyag Kavics és homok 289 x 76,2 Egy a hazaihoz hasonló adottságok mellett, között lefolytatott, 359 példányra alapuló cseh vizsgálat (TOUFAR ET AL., 1987) havi bontásban is közölte a tőkésréce fő táplálékkomponenseit (110. ábra). Az egyes hónapokban (átlagosan 24,3) növényi és 1 22 (átlagosan 10,2) állati taxont lehetett kimutatni a gyomrokban. Az egyedi táplálék diverzitás 0,68-nak adódott, legalacsonyabb ősszel (szept.-nov.: 0,61) volt. A 234

247 A vízivadfajok környezetigénye teljes táplálékdiverzitás változó képet mutatott az év során. A maximális és minimális növényi taxonszám közötti különbség 13 volt, ami 1,0 diverzitáskülönbséget hozott. A tőkésréce tápláléka e vizsgálat alapján tavasszal volt a legdiverzebb, s ősszel a legkevésbé az. A különböző helyekről származó mintákat összevetve kitűnt, hogy a táplálékspektrumban helyi különbségek is adódtak. Bár általános volt a Polygonum és Sparganium fajok fogyasztása, nedves helyeken a Carex fajok, szárazabb helyeken az árpa és a különféle Chenopodium fajok magvai domináltak ábra - A tőkésréce táplálék-összetételének havonkénti alakulása Csehországban (TOUFAR ET AL., 1987). Fehér: magok és gyümölcsök, fekete: állati eredetű táplálék, vonalkázott: zöld növényi részek Böjti réce (Anas querquedula) A böjti réce hazai táplálkozására vonatkozóan kizárólag STERBETZ (1968a) 100 darab, időközéből származó mintára alapozott vizsgálatára vagyunk utalva. Az eredmények az állati táplálék viszonylag magas 235

248 A vízivadfajok környezetigénye arányát mutatták, amely március-július időszakban elérte a 25 36%-ot (49. táblázat), éves viszonylatban a 20%-ot. A növényi táplálék elsősorban a vadon élő vízi- és gyomnövények magjából került ki, kismértékű volt a haszonmagvak és a zöld növényi részek fogyasztása. Az állati eredetű táplálék főként vízhez kötődő rovarokból és azok lárváiból került ki (50. táblázat). STERBETZ (1972a) egy későbbi közlésében a böjti réce táplálék komponenseit az alábbi megoszlásban állapította meg: zöld növényi részek 28%, gyommagvak 44%, termesztett növények magvai 3%, rovarok és rovarlárvák 18%, csigák 7%. 49. táblázat - A böjti réce táplálékkomponenseinek megoszlása Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) Táplálék Előfordulási szám % Darabszám Magvak Carex spp Setaria pumila Glyceria spp Ptamogeton spp Scirpus spp Echinochloa spp Atriplex spp Ismeretlen mag 5 40 Schoenoplectus spp Oryza sativa 3 38 Cyperaceae spp Medicago sativa Triticum vulgare 2 törmelék Amaranthus spp Trifolium spp. 2 5 Hordeum vulgare 1 1 Panicum miliaceum 1 1 Zöld növényi részek Chara spp. 22 x 236

249 A vízivadfajok környezetigénye Lemna spp. 6 x Festuca levél 3 x Állati táplálék Kitintörmlék 26 x Hydrophylidae spp. 3 x Chironomidae spp. lárva 2 28 Notonecta glauca 2 2 Planorbis spp Dyctiscidae spp. 1 1 Hydrous spp Helophorus sp. 1 Ismeretlen lárva 1 66 Őrlőanyagok Homok és kavics 46 x Szubfosszilis Molluscák 5 x 50. táblázat - A böjti réce növényi és állati táplálékának aránya Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) Hónap Gyomrok száma Növényi táplálék % Állati táplálék % I. II. III IV V VI VII VIII

250 A vízivadfajok környezetigénye IX X. XI. XII Csörgőréce (Anas crecca) A csörgőréce nálunk csak ritkán fészkel táplálékában STERBETZ (1968a) 100 darabos, időközéből származó, gyomortartalom mintára alapozott vizsgálata az állati eredetű rész viszonylag magas arányát mutatta, amely érték január-február hónapokban elérte a 20-25%-ot (51. táblázat), éves viszonylatban a 14%-ot. A növényi táplálék elsősorban a vadon élő vízi és gyomnövények magjából került ki, kismértékű volt a zöld növényi részek, s elhanyagolható a haszonmagvak fogyasztása. Az állati eredetű táplálék főként vízhez kötődő rovarokból és azok lárváiból állt (52. táblázat). STERBETZ (1972a) egy későbbi publikációban a csörgőréce táplálékkomponenseit az alábbi megoszlásban adta meg: zöld növényi részek 10%, gyommagvak 63%, termesztett növények magvai 5%, rovarok és rovarlárvák 16%, csigák 6%. 51. táblázat - A csörgőréce növényi és állati táplálékának aránya Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) Hónap Gyomrok száma Növényi táplálék % Állati táplálék % I II III IV V. VI. VII. VIII IX X XI XII táblázat - A csörgőréce táplálékkomponenseinek megoszlása Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1968a) 238

251 A vízivadfajok környezetigénye Táplálék Előfordulási szám, % Darabszám Magvak 38 Carex spp Setaria pumila Schoenoplectus spp Trifolium spp Camphorosma annua Alisma spp Oryza sativa 6 9 Ismeretlen mag 5 94 Crypsis aculeata 4 39 Artemisia spp Amaranthus spp Scirpus spp Polygonum spp Hordeum hystrix 1 6 Triticum vulgare 1 4 Cyperaceae spp Atriplex spp. 1 6 Rumex spp. 1 7 Zöld növényi részek Chara spp. 5 x Festuca levél 2 x Állati táplálék Hydrophylidae spp. 16 x Planorbis spp Ismeretlen lárva

252 A vízivadfajok környezetigénye Calliptamus italicus 1 1 Tipulidae lárvák 1 10 Chironomidae lárvák 1 2 Őrlőanyagok Kavics és homok 56 x Subfosszilis Molluscák 2 x Barátréce (Aythya ferina) Az egyetlen vadászható és fészkelő bukórécefajunk hazai táplálkozásáról viszonylag szerény adatsorok állnak rendelkezésre. Kardoskúton gyűjtött 2 pld. gyomrában STERBETZ (1968b) zöld növényként Lemna spp.maradványokat, továbbá Chironomidae, Diptera és Hydrophylidae lárvákat, Sygara hieroglyphica és Berosus spp. maradványokat talált. A Tisza árteréből származó 3 példány gyomrában Setaria pumila, Polygonum spp., Potamogeton spp., Carex spp. magvak, Lemna spp. zöld növényi rész, kitintörmelék és Dreissena polymorpha vándorkagyló volt található (STERBETZ, 1973). Egy 42 példányos mintára alapozott vizsgálat (STERBETZ, 1972a) szerint a barátréce hazai fő táplálékát mivel vízhez kötött faj, főként a mocsári növényzet apró magvai és zsenge levélzete biztosítja. Vízirovar- és csigafogyasztása viszonylag magas. Csekély értéket mutatott a termesztett növények magmennyisége, amely főként rizstelepeken kipergett rizsszemből és tógazdasági haltakarmányból származott. Számszerűsített táplálékkomponensei az alábbiak voltak: zöld növényi részek és hínárfélék 24%, gyommagvak 47%, termesztett növények magvai 6%, rovarok és rovarlárvák 14%, csigák 9%. KEVE (1983) a Potamogeton hínárt és a Dreissena polymorpha vándorkagylót említi, mint a balatoni barátrécék fő állati eredetű táplálékát. STERBETZ (1984) a Tisza-völgyében elejtett 7 barátrécéből 4-ben, összesen 57 vándorkagylót talált Kerceréce (Bucephala clangula) A kerceréce korábban védett faj volt, így nagyobb mintaszámra alapuló gyomortartalom vizsgálattal nem rendelkezhetünk. KEVE (1955) csiga- és kagylófogyasztását, STERBETZ (1984) vándorkagyló fogyasztását emelte ki. A Tisza-völgyében gyűjtött 8 kerceréce közül 7-nek a gyomrában összesen 37 vándorkagylót mutatott ki. 12 gyomortartalom-vizsgálata alapján táplálékában kagyló és csiga 30%, hínár 30%, aprómagvak 20%, béka 10% és rovar 10% mértékig volt jelen (STERBETZ, 1972b). A Dunán gyűjtött kercerécék gyomrában elsősorban vándorkagylót és alacsonyabb rendű rákokat lehetett kimutatni (FARAGÓ NEM PUBL. ADATA). Talán nem felesleges egy dániai kerceréce táplálkozásvizsgálat eredményeit bemutatni, tudva azt, hogy kercerécéink északról jönnek hozzánk telelni, illetve azért, mert a vedlőhelyeken tapasztalt táplálkozás irányt mutathat a faj itteni táplálék igényéről is. JEPSEN (1976) között végzett, 119 példány gyomortartalom elemzése alapján megállapította, hogy a kerceréce táplálékát 35,6%-ban Pisces, 1,6%-ban Mollusca, 1,8%-ban Crustacea, 58,9%-ban Insecta és mindössze 3,7%-ban növényi rész tette ki. Az évek során nőtt a halak részaránya az Insectákrovására. Az alapvető különbség a magyar vizsgálati adatokkal szemben a magas halfogyasztás volt Szárcsa (Fulica atra) Az egyik legelterjedtebb és legigénytelenebb vízivadfajunk. A STERBETZ (1972a) által megvizsgált 65 szárcsa gyomor 90%-ban halastavakról származott. Legfőbb táplálékának a zsenge, zöld növényi részek adódtak (52%), ezt követték a gyommagvak (20%), a rovarok és lárvák (10%), csigák (9%), a termesztett növények magvai (8%) végül a béka és ebihal (1%). Egy másik vizsgálatban (KISS ÉS STERBETZ, 1977), amelyben Magyarországról (n = 84) és a román Duna-delta természetes vizeiből (n = 16) származó mintákat dolgoztak fel, a zöld növényi részek (Chara és Gramineae spp.), vízi- és gyomnövények magvai (Potamogeton spp., Cyperaceae spp. és Polygonum spp.), rovarok (Helophorus spp., Sigara spp., Nepa rubra, Berosus spp., Laccobius spp. és Hydrous piceus) és puhatestűek (Cardium spp., Planorbis spp., Succinea spp., Byzhinia spp., Helicella hungarica és Valvata spp.) voltak meghatározhatók. KISS ET AL. (1985b) a Duna-delta halastavain gyűjtött 160 szárcsa gyomortartalma alapján 66 táplálékkomponenst mutattak ki, amiből 45 volt növényi, 21 pedig állati eredetű (53. táblázat). A növényi táplálékban dominánsak voltak a vízi és gyomnövények, a 240

253 A vízivadfajok környezetigénye termesztett növények magvai közül pedig a napraforgó (6,87 Fr%), a kukorica (6,25 Fr%), a takarmány árpa (3,12 Fr%) fordult elő. Gyakori volt a Mollusca, az Insecta, és a ponty ikra (0,63 Fr%) kimutatható volt. Végső következtetésként azt is megállapították, hogy a szárcsa jelenléte nincs hatással a halgazdálkodásra, nem fogyaszt jelentős mennyiségű haltakarmányt. 53. táblázat - A szárcsa évszakonkénti táplálék-összetétele a Duna-delta halastavainál (n = 160) (KISS ET AL., 1985b) Sorsz. Összes XII I II III IV V VI VII VIII IX X XI Év Fr. % Nr. Fr. % Nr. Fr. % Nr. Fr. % Nr. Fr. % Nr. Növényi táplálék 1 Polygonum lapathifolium 60 37, , , , Potamogeton spp , ,222, , , , Fragmente vegetale 40 25,00 x 4 1,88 x 6 3,75 x 30 18,75 x 4 Carex spp , , , , Schoenoplectus spp , , , Bifora radians 13 8, , Echinocloa crus-galli 13 8, , , Sparganium spp. 12 7, , , , Helianthus annuus 11 6, , Zea mays 10 6, , , Carex sp. frunze 10 6,25 x 1 - x 2 1,25 x 7 4,37 x 12 Bolboschoenus maritimus 7 4, ,63 3 1, , Chara spp. fragm. 6 3,75 x 1 - x 2 1,25 x 3 1,88 x 1 0,63 x 14 Hordeum vulgare 5 3, , Najas spp. 5 3,12 x 3,12 5 3,12 x 16 Potamogeton spp. 5 3,12 x 5 - x 17 Scirpus spp. 4 2, , Eleocharis fragm. 4 2,50 x 4 2,50 x 19 Zostera spp. 3 1, , Vicia spp. 3 1, ,

254 A vízivadfajok környezetigénye 21 Bolboschoenus spp. 3 1,87 9+x 1, ,63 x 2 1, Myriophyllum spp. 3 1,87 x 3 0,63 x 23 Lemna spp. 2 1, x 1 - x 1 0, Polygonum aviculare 2 1,25 7-0,63 2 1, Polygonum spp. 2 1, , Iris pseudacorus 2 1, , , Setaria viridis 2 1, , Trifolium spp. 1 0, ,63-29 Potamogeton perfoliatus 1 0, , Bilderdykia convulvus 1 0, , Atriplex spp. 1 0, , Setaria pumila 1 0, , , Rumex maritimus 1 0, , Alisma spp. 1 0, , Juncus spp. 1 0, , Potamogeton natans 1 0, , Ranunculus spp. 1 0, , Gramineae spp. 1 0, , Amaranthus retroflexus 1 0, , Centaurea spp. 1 0, , Glyceria spp. 1 0, , Daucus carota 1 0, , Cyperus sp. fragm. 1 0, , Typha spp. fragm. 1 0, ,63 1 Állati táplálék 46 Mollusca spp. törmelék 47 29,37 x 23 14,37 x 11 0,63 x 13 8,13 x 47 Cardium spp. 6 3,72 x 2 1,25 x 4 2,50 242

255 A vízivadfajok környezetigénye 48 Lytogliphus naticoides 3 19, , Helophorus spp. 1 0, , Amara spp. 1 0, , Phyllobius spp. 1 0, , Amara aenea 1 0, , Harpalus aeneus 1 0, , Hydrobia stagnorum 1 0, , Limnea stagnatilis 1 0, , Vallonia pulchella 1 0, , Berosus spp. 1 0, , Cyprinus carpio 1 0, , Hydrous spp. 1 0, Odonata spp. 1 0, , Tetramorium caespitum 1 0, , Theodoxus spp. 1 0, , Trichoptera sp. lárvák 1 0, , , Viviparus contexus 1 0, , Viviparus acerosus 1 0, , Kitintörmelék 1 0,63 x 1 0,63 x A védett vízivadfajok táplálkozása Természetesen nem szólhatunk valamennyi védett vízivadfajunk táplálkozásáról, hiszen ez nem alapvető célja e munkának. Fontos azonban tudni néhány fajról éppen a bölcs hasznosítás elvének szem előtt tartásával azért, hogy a vadászható fajok számára végzendő élőhely-gazdálkodás a védett fajok javát is szolgálja, segítve azok fennmaradását, megmentését. Két globálisan veszélyeztetett faj, a kis lilik (Anser erythropus) és a cigányréce (Aythya nyroca) mellett a kendermagos récéről (Anas strepera), a nyílfarkú récéről (Anas acuta) és a kanalas récéről (Anas clypeata) teszünk említést Nyári lúd (Anser anser) Mivel a nyári lúd védett hazánkban, ezért táplálkozási adatokkal nem rendelkezünk e fajról. A hozzánk legközelebb eső dél-morva területeken, amelyek nyári lúdjai a Fertő-táj madaraival szoros kapcsolatot tartanak fenn, sőt a nyárvégi időszakban meg is jelennek nálunk, HUDEC (1973) ürülék- és gyomortartalom-vizsgálatok, illetve szabadterületi megfigyelések alapján elemezte a nyári lúd táplálkozását. Legalább 35 tápláléknövény fajt 243

256 A vízivadfajok környezetigénye mutatott ki, a libák az egyszikűeket részesítették előnyben, különösen a Gramineae és a Cyperaceae családok néhány faját. Fő táplálékukat a gabonafélék képezték (minimum 63,9 tömeg%-kal az ürülékben): tavasszal és kisebb arányban ősszel a zöld növényi részek, nyártól őszig pedig a gabonaszemek. A vízinövények közül a Bolboschoenus maritimus (9,6 tömeg%) és a Phragmites communis (5,4 tömeg%) fogyasztásuk említésre méltó Kis lilik (Anser erythropus) STERBETZ (1979a) úgy találta, hogy a faj az Achilleo Festucetum pseudovinae természetes füves puszta habitathoz kötődik, amit a rövid füvű sztyeppnövényzet iránti igényével magyarázott. 100 példány gyomortartalmának vizsgálata alapján (54. táblázat) legfontosabb kis lilik táplálékként a Festuca pseudovina zöld részét mutatta ki, más egyszikűek, köztük az őszi búza, és kétszikű, főként gyomnövények mellett. Gyommagvak képezték a táplálék fennmaradó részének nagyobbik hányadát, legnagyobb tömegben egy labodafaj (Atriplex spp.), továbbá termesztett növények közül a kukorica és a búza magja. 54. táblázat - A kis lilik táplálék-összetétele Magyarországon (STERBETZ, 1979a) A táplálék neme 1. Zöld növényi részek Előfordulási esetek száma Darabszám Festuca pseudovina 81 x Gramineae spp. 15 x Triticum vulgare 64 x Chenopodium spp. 2 x Achillea spp. 1 x Poa spp. 1 x Sinapis spp. 1 x Eryngium spp. 1 x 2. Magvak Zea mays Setaria viridis 6 64 Triticum vulgare 6 46 Polygonum spp Atriplex spp Sparganium spp Schoenoplectus spp Artemisia spp

257 A vízivadfajok környezetigénye Plantago spp Carex spp Hordeum vulgare 2 15 Sinapis spp. 1 3 Amaranthus retroflexus 1 x 3. Őrlőanyagok Homok és kavics 100 x Csigamaradványok 10 x Cigányréce (Aythya nyroca) A cigányréce táplálkozására vonatkozó első, nagyobb mintára alapuló adatot KEVE (1955) közléséből ismerjük, aki 103 cigányréce gyomorból 21 esetben tudott puhatestűeket (Mollusca) kimutatni. Ezek a fajok az alábbiak voltak: Vivipara spp. 1, Valvata spp. 11, Bithynia tentaculata 2, Planorbis corneus 3, Lythoglypus nacticoides 1és 3 esetben nem volt meghatározható a taxon. STERBETZ (1969) között halastavakról, kisebb tavakról, rizsföldekről, árterekről és nagyobb tavakról gyűjtött 100 cigányréce gyomortartalma alapján egy dominánsan fitofág karakterű faj képét rajzolta meg (55.táblázat), de az állati taxonok magas száma miatt azt a megállapítást tette, hogy a cigányréce táplálkozását illetően leginkább az úszó- és a bukórécék között felállítható átmeneti életformacsoportba sorolható. A vizsgálati eredmények alapján ugyanis táplálékában 30% gyommag, 20% rovar, 15% zöld növényi rész, 14% csiga, 10% lárva, 4% kultúrnövények magvai, 3% béka, 3% rák és 1% hal (STERBETZ, 1972b) fordult elő. A Duna-delta halastavain gyűjtött 88 cigányréce gyomortartalmai (KISS ET AL., 1984) mintegy 40 növényi és 30 állati taxont tartalmaztak (56. és 57. táblázat). Számításaik szerint a cigányréce napi tápláléka gramm. Az állati taxonok közül a halak kiemelése kívánkozik, a vizsgált anyag kb. 8%-a fogyasztott egynyaras pontyot, 3,4%-ban busát, igaz a pontyok némelyike feltűnő módon galandféreggel fertőzött volt. 55. táblázat - A cigányréce tápláléka Magyarországon (n = 100) (STERBETZ, 1969) Táplálék Előfordulási szám Darabszám Magvak Setaria spp x Potsamogeton sp x Polygonum spp x Carex spp x Bolboschoenus maritimus x Cyperaceae spp Echinochloa spp x Hordeum sativa x 245

258 A vízivadfajok környezetigénye Ismeretlen magvak 5 48 Oryza sativa x Salsola spp Zea mays 1 7 Zöld növényi részek Chara spp. 13 Lemna sp. 8 Gramineae spp. 2 Hüllők Békamaradványok (2 3 cm) 10 x Halak 2 Kagylók Kagylótörmelék 14 x Planorbis sprirorbis 4 4 Planorbis spp. 2 2 Lithoglypus spp. 1 1 Succinea spp. 1 x Dreissena polymorpha 1 x Rovarok Kitinmaradványok 24 x Chironomus lárvák x Helophorus spp x Notonecta glauca 7 9 Dytiscidae spp x Hydrophylidae spp x Ismeretlen lárvák 5 5 Sigara spp

259 A vízivadfajok környezetigénye Corixa spp. 3 9 Hydrous piceus 2 2 Berosus spp. 2 2 Odonata lárvák 2 4 Zygoptera lárvák 2 2 Gryllotalpa vulgaris 1 1 Curculionidae spp. 1 1 Rákok Branchinecta orientalis ferox x Őrlőanyagok Őrlőkövek 44 x Homok 34 x Szubfosszilis csigahéj 9 x Subfossilis Cardium maradványok 9 x 56. táblázat - A cigányréce növényi tápláléka a Duna-delta halastavain (n = 88) (KISS ET AL., 1984) Táplálék Előfordulási szám Darabszám Lapulevelű keserűfű Polygonum lapathifolium Békaszótő Potamogeton spp Káka Schoenoplectus spp Békabuzogány Sparganium spp Kakaslábfű Echinochloa crus-galli Sás Carex spp Muhar Setaria spp Zsióka Bolboschoenus spp

260 A vízivadfajok környezetigénye Madárkeserűfű Polygonum aviculare Szulákkeserűfű Bilderdykia convulvus Bükköny Vicia spp Kukorica Zea mays 5 38 Zöld muhar Setaria viridis Szőrös disznóparéj Amaranthus retroflexus 4 29 Fehér libatop Chenopodium album Moszattörmelék 3 x Keserűfű Polygonum spp Takarmányárpa Hordeum vulgare Boglárkaféle Ranunculaceae spp Szittyó Juncus spp Ernyősök Umbelliferae spp Libatopféle Chenopodium spp Hibiszkusz Hibiscus spp. 2 3 Csillárkamoszat spórák Chara spp. 2 x Laboda Atriplex spp Hamvas szeder Rubus caesius Borsos keserűfű Polygonum hydropiper 1 31 Fakó muhar Setaria pumila 1 19 Búza Triticum aestivum 1 13 Orvosi székfű Matricaria recutita 1 12 Here Trifolium spp. 1 9 Árpa Hordeum spp. 1 5 Bojtorján Arctium spp. 1 4 Imola Centaurea spp. 1 4 Tavirózsa Nuphar spp

261 A vízivadfajok környezetigénye Rezeda Reseda spp. 1 2 Napraforgó Helianthus annuus 1 1 Fogas somkóró Melilotus dentatus 1 1 Búza Triticum spp. 1 1 Ostorménfa Viburnum lantana 1 1 Szőlő Vitis spp. 1 1 Süllőhínár Myriophyllum spp. törmelék 1 x 57. táblázat - A cigányréce állati tápláléka a Duna-delta halastavain (n = 88) (KISS ET AL., 1984) Táplálék Előfordulási szám Darabszám Gerinctelenek Avertebrata: x Puhatestű Mollusca spp. törmelék 5 4 Éles csiga Planorbis planorbis 3 4 Közönséges ganajtúró Geotrupes mutator x Kékkagyló Mytilus spp Kavicscsiga Lithoglyphus naticoides 1 9 Közönséges szúnyogpoloska Neides tipularius 1 7 Közönséges vízicsiga Bithynia tentaculata 1 3 Szúnyogpoloska Berytidae spp. 1 2 Rák Crustacea spp. 1 2 Hamvas vincellérbogár Otiorrhynchus ligustici 1 2 Víziskorpió Nepa cinerea 1 1 Olaszsáska Calliptamus italicus 1 1 Futóbogár Carabus spp. 1 1 Árvaszúnyog Chironomidae spp. 1 1 Hangya Formica spp

262 A vízivadfajok környezetigénye Csíborféle Hydrophilidae spp. 1 1 Óriáscsíbor Hydrous piceus 1 1 Tányércsiga Planorbarius corneus 1 1 Bolharák Pontogammarus maeloticus 1 1 Veresnyakú árpabogár Lema melanopus 1 1 Kitintörmelék 1 x Kagylótörmelék Lamellibranchiata spp. 1 x Gerincesek Vertebrata: Ponty Cyprinus carpio 7 19 Fehér busa Hypophthalmichthys molitrix 3 6 Kárász Carassius carassius 3 4 Kis álrazbora Pseudorasbora parva 2 17 Béka Rana spp. 2 2 Hal Pisces spp. 1 1 Halikra Pisces spp. 1 x Kendermagos réce (Anas strepera) A Magyarországon megvizsgált 79 példány kendermagos réce (STERBETZ, 1991) táplálékának zömét vízi vagy vízparti növények magvai és kismértékben zöld részei, gyom magvak és ritkán termesztett növények magvai tették ki. Az egyes ízeltlábú és a puhatestű tápláléktaxonok maximum 6,8 Fr%-ot képviseltek (58. táblázat). Tápláléknemek alapján osztályozva a gyomrokban gyommag 42%, zöld növényi rész 27%, csiga 14%, rovar 13%, termesztett növény magja 4% volt (STERBETZ, 1972b). 58. táblázat - A kendermagos réce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 79) (STERBETZ, 1991) A táplálék neme Előfordulási esetek Darabszám Gyakoriság (%) Magvak Polygonum spp x 7,5 Setaria spp x 6,8 Carex spp ,8 Atriplex spp ,0 250

263 A vízivadfajok környezetigénye Trifolium spp x 4,5 Zea mays x 3,0 Potamogeton spp ,0 Schoenoplectus spp ,2 Glyceria maxima ,2 Suaeda maritima ,5 Sparganium spp ,5 Triticum vulgare ,7 Scirpus spp ,7 Növényi törmelék Chara spp. 17 x 12,8 Gramineae spp. 8 x 6,0 Crypsis aculeata 7 x 4,5 Állati táplálék Kitintörmelék 9 x 6,8 Sigara spp ,3 Chironomus spp. lárva ,5 Helophorus spp ,5 Corixa spp ,5 Carabidae spp ,5 Chortippus spp ,7 Planorbidae spp ,7 Carabidae spp ,7 Hydrophylidae spp ,7 Cicindela spp ,7 Ballasztanyagok Homok és 251

264 A vízivadfajok környezetigénye szubfosszilis Mollusca váz 69 x 87, Nyílfarkú réce (Anas acuta) A Magyarországon megvizsgált 57 nyílfarkú réce (STERBETZ, 1991) táplálékának zömét ugyancsak vízi, vagy vízparti növények magvai és kismértékben zöld része, gyommagvak és ritkán termesztett növények magvai tették ki. A leggyakoribb tápláléknövények a Polygonum nemzetséghez tartoztak (14,5 Fr%). Az állati eredetű táplálék szegényes volt, az egyes egységek maximum 2,0 Fr%-ot képviseltek (59. táblázat). A tápláléknemek megoszlása az alábbi volt: gyommag 39%, zöld növényi rész 30%, csiga 19%, rovar 4%, termesztett növények magvai 8% (STERBETZ, 1972b). 59. táblázat - A nyílfarkú réce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 79) Magvak A táplálék neme Előfordulási esetek Darabszám Gyakoriság (%) Polygonum spp ,5 Setaria spp ,2 Echinochéoa crus-galli ,2 Hordeum vulgare x 4,1 Zea mays x 4,1 Atriplex spp ,1 Bolboschoenus maritimus ,1 Helianthus spp ,1 Potamogeton spp ,1 Carex spp ,1 Schoenoplectus spp ,1 Triticum vulgare ,0 Amaranthus retroflexus ,0 Oxalis spp ,0 Cyperaceae spp ,0 Suaeda maritima 1 8 1,0 Plantago spp x

265 A vízivadfajok környezetigénye Növényi törmelék Gramineae spp. 18 x 18,7 Lemma spp. 5 x 5,2 Chara spp. 5 x 5,2 Állati táplálék Valvata spp ,0 Kitintörmelék 2 x 2,0 Chortippus spp ,0 Ballasztanyag Homok és kavics Mollusca váz törmelék 43 x 76, Kanalasréce (Anas clypeata) A Magyarországon megvizsgált 11 kanalasréce (STERBETZ, 1991) táplálékában ugyancsak vízi, vagy vízparti növények magvai és kismértékben zöld részei, gyommagvak és ritkán termesztett növények magvai voltak fellelhetők. A leggyakoribb a Potamogeton spp.mag (23,5 Fr%), és a Chara spp. zöld növényi törmeléke volt. Az állati eredetű táplálékot kitintörmelék 23,5 Fr%-ban, Gastropoda sp.törmelék 11,7 Fr%-ban képviselte (60. táblázat). Tápláléknemek alapján gyommag 42%-ban, zöld növényi rész 27%-ban, csiga 14%-ban, rovar 13%, termesztett növények magvai 4%-ban fordultak elő (STERBETZ, 1972b). 60. táblázat - A kanalasréce táplálék-összetétele Magyarországon (n = 11) STERBETZ, 1991) A táplálék neme Előfordulási esetek Darabszám Magvak Ptamogeton spp Setaria spp Sparganium spp. 1 3 Cyperaceae spp. 1 1 Növényi törmelék Chara spp. 2 x Vegetabilia 1 x Állati táplálék 253

266 A vízivadfajok környezetigénye Kitintörmelék 4 x Gastropoda spp. törmelék 2 x Hydrophylidae spp. 1 1 Ballasztanyag Homok és kavics 9 x A vízivadfajok környezetigényének összegzése A vízivadfajok habitathasználatára és táplálkozására vonatkozó információinkat összegezve (61. táblázat) az egyes fajok igényeit illetően specifikus, a vízi élőhely-gazdálkodást tekintve pedig általános következtetések levonására van módunk. A vadászható vízivadfajok a nagyobb egyedszámú fészkelő vagy vonuláson megjelenő fajok. E nagyobb egyedszámot az ősinél jóval szegényebb környezetben azért tudták elérni, mert tág ökológiai tűrőképességgel rendelkeznek a fészkelő- és táplálkozóhelyek megválasztása során. Különösen vonatkozik e megállapítás a tőkés récére és a szárcsára, de a böjti és barátrécére is. Mivel a fészkelő fajoknak a megtelepedését is elősegíthetjük az élőhely-gazdálkodás során, jó tudni: ha megfelelő vízfelületet, sekélyebb és mélyebb vizek kombinációjával képzett medret, a vízben és a vízparton gazdag vegetációt tudunk kialakítani, akkor eredményes lehet munkánk. Ez a habitatstruktúra egyszersmind biztosítani fogja a megfelelő növényi és állati eredetű táplálékot is, ami a másik fontos kapocs a vízivad és habitatja között. Különösen fontos a gazdag ízeltlábú táplálékforrás-készlet kialakulása és fennmaradása, mert ez a kiskacsák túlélésének, azaz az eredményes felnevelésnek az alapja. Néhány faj esetében pl. tőkésréce, csörgőréce, böjti réce és szárcsa, a vízparti gyepes vagy gyomos terület, esetleg gabonatábla jelenléte is fontos, ahol növényi táplálékuk (gyom- és haszonmagvak) másik részét meglelhetik. A mélyebb vizek a bukórécék (barátréce, kerceréce) számára jelentenek szélesebb táplálkozási spektrumot. Az átgondoltan kialakított vizes élőhely olyan vízimadárközösségek kialakulását teszi lehetővé, amely mind a vadgazda/vadász, mind a természetvédő szakemberek megelégedésére szolgál. 61. táblázat - Fontosabb vízivadfajok habitatjai, tápláléka és fészkelőhelye. A) Vadászható fajok Madárfaj A habitat jellegzetességei Táplálék Fészkelőhely Vetési lúd (Anser fabalis) Nagy lilik (Anser albifrons) Mezőgazdasági területek (őszi gabonák, kukorica és napraforgó tarlók, repce Gyepek, szántóterületek (őszi gabona, kukorica tarló) éjszakázóhelyként kisebb-nagyobb tavak, halastavak, folyózátonyok Természetes és vetett gyepek, éjszakázóhelyként nagyobb tavak, halastavak, folyózátonyok Termesztett növények magvai (kukorica, gabonafélék), zöld levelei, fűfélék Nálunk nem költ Nálunk nem költ Tőkésréce (Anas platyrhynchos) Vízfelületek emerz növényzettel, part menti cserjék, buja növényzet, szubmerz Mindenevő, jól alkalmazkodó. A fiatal kiskacsák számára Általában a talajon, sűrű takarást nyújtó növényzetben, de fák odvaiban is. Ha 254

267 A vízivadfajok környezetigénye növények. Nagyon jó alkalmazkodó képességű madárfaj életfontosságúak a gerinctelenek. a vízparti habitat nem ideális, akkor távolabb fészkel nyílt helyeken, vizesárkokban, cserjésekben. Böjti réce (Anas querquedula) Sekély, szikes tavak, kubikgödrök, ritkás növényzetű tocsogók, halastavak, mezőgazdasági kultúrák Gyommagvak, zöld növényi részek, termesztett növények magvai, rovarok, csigák Kiemelkedő részen, nagyobb fűcsomóban, a környezetnél dúsabb vegetációban, gyakran termesztett növényekben Csörgőréce (Anas crecca) Sekély, eutróf vagy oligotróf tavak, árterek, gazdag parti vegetációjú vizes habitatok, halastavak Gyommagvak, termesztett növények magvai, rovarok, csigák Néhány hazai fészkelését ismerjük Barátréce (Aythya ferina) Magasabb parti növényzetű (nád, gyékény, káka) tavak, szigetek, szikes tavak, halastavak Vízinövények zöld hajtásai, magvai, vízi rovarok, csigák A víz közelében, a víz fölé, sűrű növényzetben Kerceréce (Bucephala clangula) Fészkelő habitatjai vízfelületek közelében fekvő idősebb faállományok, telelőhelyein mélyebb vizű tavak, folyók Kagylók (vándorkagylók), csigák, rákok, vízi rovarok Nálunk nem költő, odúban fészkelő, terjeszkedő faj, megtelepedése 2,5-5 m magasan elhelyezett odúkkal elősegíthető Szárcsa (Fulica atra) Kisebb-nagyobb mélyebb vízű tavak, halastavak, olykor szikes tavak a vízszegélyeken náddal, kákával, gyékénnyel. Mérsékelt szélességű, lassú folyású folyók, zátonyok, holtágak kubikgödrök. A szomszédos nedves legelők táplálkozóterületként szolgálnak. Mindenevő madárfaj. A táplálékért gyakran 2 m-es mélységbe is lebukik A víz felszíne felett épített fészkei gyékényhez, kákához, sáshoz vagy lecsüngő ágakhoz vannak hozzáerősítve 61. táblázat folytatás. Fontosabb vízivadfajok habitatjai, tápláléka és fészkelőhelye. B) Védett fajok Madárfaj A habitat jellegzetességei Táplálék Fészkelőhely Nyári lúd Kisebb-nagyobb Egyszikűek, A fészkek a 255

268 A vízivadfajok környezetigénye (Anser anser) sekélyebb édesvizű és szikes tavak, halastavak, nádasok, mocsárrétek, ős- és vetett gyepek, mezőgazdasági területek különösen a Gramineae és a Cyperaceae családok néhány faja, fő táplálékuk a gabonafélék partokon, szigeteken vannak, vagy a sekély (20-40 cm) vízben lévő emerz növényzetben Kis lilik (Anser erythropus) Rövidfüvű nedves szikes gyepek, száraz halastófenék, halastó, mezőgazdasági területek Egyszikű növények (Festica pseudovina), gyomnövények, gabonafélék zöld hajtásai Nálunk nem fészkel Cigányréce (Aythya nyroca) Mélyebb vizű tavak, mocsarak, növényszegéllyel határolt szikes tavak, ritkábban nádas szegélyű halastavak, holtágak, morotvák Gyommagvak rovarok, zöld növényi részek, csigák, rovarlárvák Nyílt víz közelében, szegélynövényzetbe n, olykor vízparti lyukakban, bokrok alatt Kendermagos réce (Anas strepera) Szikes tavak, halastavak kubikgödrök, ártéri rétek Vízi és vízparti növények magvai, zöld hajtásai, csigák, rovarok Vízparti, dús füvű székisásos növényzet, ártéri füzesek aljnövényzete, ártéri rétek Nyílfarkú réce (Anas acuta) Kanalasréce (Anas clypeata) Nagy kiterjedésű szikes tavak, szikes mocsarak, rövid füvű kiterjedtebb gyepek Szikes tavak, nedves kaszálórétek, sztyepp jellegű, nedves gyepek, halastavak Vízi és vízparti növények megvai, Polygonum-fajok magvai, csigák Potamogeton magvak, Chara, gyommagvak, csiga, rovarok Száraz, elöntéstől nem veszélyeztetett szigetek, víztől távolabbi gyepek Száraz, elöntéstől nem veszélyeztetett szigetek, víztől távolabbi, nem túl rövid füvű gyepek, ritkán gyomos gabonatáblák Külön kell szólni a libák igényeiről, hiszen számukra a vízfelület elsősorban a pihenést, a biztonságot és az ivóhelyet jelenti. Ezt csak nagyobb, nyugalmas vizes habitatok tudják szolgáltatni. Táplálkozóhelyeik rendszerint e helyektől távol vannak, így a vízi élőhely-gazdálkodás e fajokat kevésbé érintheti. Számukra a mezei élőhely-gazdálkodás jelenthet megfelelő táplálékkínálatot. 256

269 7. fejezet - A vízivadfajok környezeti rendszere A vízimadarak, hasonlóan a mezei környezetben élő vadfajokhoz ugyancsak bonyolult ökoszisztémák alkotóelemei. A vizes habitatok egy része közvetlen emberi hatásoktól nagymértékben független, nemritkán természetes/természetszerű élőhelyek. Napjainkban a Kárpát-medencében valódi, ősi vizes területet ritkán lehet találni, a már ismertetett (2.2. fejezet) folyószabályozásoknak, lecsapolásoknak köszönhetően. A másik csoportot azok a nem közvetlen emberi tevékenységfüggő vizes területek képviselik, amelyek létrehozásában, átalakításában az ember tevékenyen részt vett, de fenntartásuk és megszüntetésük már általában nem függvénye az emberi munkának. (Az ember megszüntetésre irányuló tevékenysége vizes habitatok esetében egyébként sem úgy és olyan ütemben mehet végbe, mint azt a mezei ökoszisztémáknál tapasztalhattuk.) Végül vannak olyan vizes habitatok, amelyeket az emberi, elsősorban gazdasági célú kezelés tart fenn, ilyenek a működő halastavak, a duzzasztógátakhoz kapcsolódó tározók, rizstelepek stb. Nem nehéz belátni, hogy ez utóbbiak szerepe a természetes vizes élőhelyek kis területe miatt megnövekedett. A vízimadár-populációkra ható környezeti rendszer fontosabb elemeit és azok hatását KALBE (1981) alapján mutatjuk be (111. ábra). A környezet főbb élettelen hatótényezői a klíma, a víz (hidrológiai viszonyok) és a talaj közvetlenül és közvetve is hatnak a vízivad-populációkra. Az egyes abiotikus főfaktorokat paramétereikkel jellemezhetünk. A víz esetében annak mélységét, örvénylési és áramlási viszonyait, továbbá minőségét tarthatjuk valódi hatótényezőknek. A vízivad-populációk elhelyezkedésére a sekélyebb vizű területek kiterjedése, a merülési mélység, az átláthatóság, a sótartalom, a ph-érték, a mérgező anyagok esetleges jelenléte, az olajszennyezettség közvetlenül is hatással vannak. Ugyanezen paraméterek az ökoszisztéma állati és növényi populációin keresztül közvetetten is hatást fejtenek ki. A klímafaktorok közül a fénynek és a hőmérsékletnek van kiemelt szerepe. A makroklíma mindenkori hatása a vízivad-populációk aktuális elterjedését is megszabja. A madárfajok zöme képes arra, hogy a negatív klímahatásokat migrációval vagy vonulással kivédje, ellensúlyozza. A fény és a hőmérséklet meghatározza a vegetáció összetételét, produkcióját, ami a vízivad-populációkra gyakorolt közvetett hatását mutatja. A talajfaktor esetében mindenekelőtt a domborzati viszonyokra és a tápanyag-tartalomra kell gondolnunk. A domborzat a mikroreliefek (pl. szikesek), a partalakzat, iszappadok, iszapzónák és szigetek formációi révén közvetlenül is kifejti hatását, míg a talaj termőképessége a növényzeten keresztül közvetetten hat. A növényzet, mint az ökoszisztéma termelő része, természetesen minden fogyasztó, így a vízivadfajok és a velük együttélő más állatfajok létét is biztosítja. E vonatkozásban a fitoplankton, a magasabb rendű vízi és parti vegetáció, illetve a szomszédos vagy távolabbi területek növényzete érdemel említést. A vízivad számára a növényzet először is azt a közeget (szubsztrátumot) jelenti, amelyben élettevékenységét kifejtheti, ami a fedettség révén rejtőzködési lehetőséget, fészkelő és táplálkozó helyet kínál. A növényzet kellően diverz struktúrája mindennek a biztosítéka. A vízivadfajok közül több elsődleges fogyasztó van, ezért a vízi, vízparti és szárazföldi növények hajtásai, levelei, rizómái, magvai táplálékul szolgálnak a vízivad számára. A vízivaddal együttélő állatfajok a táplálékhálózat eltérő szintjén helyet foglalva táplálékként (puhatestűek, halak, rovarok, rovarlárvák) vagy predátorként (ragadozómadarak) vehetők figyelembe, mások, élősködő, rabló, olykor csak zavarást jelentő (pl. pézsmapocok) vagy hasonló niche-ket elfoglalva konkurens fajok (táplálék esetében pl. a halak) ábra - A különböző környezeti tényezők direkt és indirekt hatásai a vízimadarak megtelepedésére (KALBE, 1981) 257

270 A vízivadfajok környezeti rendszere A vízi ökoszisztémák megismerése azért is rendkívül fontos, hogy megtaláljuk azokat a környezeti tényezőket, amelyek támogatásával a vízivad számára a lehető legkedvezőbb változásokat tudjuk előidézni. Ha a közvetlen és közvetett hatásokat is figyelembe vesszük, akkor a vízivad- (-madár-)populációk szempontjából a habitatok szerkezetének, felépítettségének optimalizálása (beleértve a meder és a vegetáció struktúráját egyaránt), a táplálékforrások kínálatának növelése és a predáció csökkentése lehet az élőhely-gazdálkodás közvetlen célja. A predátorgyérítés kérdésével e helyütt nem foglalkozunk, hiszen azt már a mezei élőhely-gazdálkodás során tárgyaltuk. Alapelveiben az ott elmondottak érvényesek a vízi élőhelyeken is. A vízi habitatok eltérő adottságai azonban azt igénylik, hogy a táplálékkínálatról és a habitatstruktúráról külön szóljunk A táplálékforrás kínálat szerepe Azt a tényt, hogy a vízimadár-állomány mennyiségét és fajszámát (fajgazdagságát) a szervesanyag-termelés szintje, a tó szerkezete és a vízinövények mennyisége határozza meg, HOYER ÉS CANFIELD (1994) szemléletesen kimutatta (112. ábra). A víz összes foszfortartalmának emelkedése, közvetett módon maga után vonja a vízimadár-állomány denzitás- és biomassza-növekedését. A tófelszín növekedése a madár fajgazdagságnövekedését eredményezi. Úgy tűnik, hogy a 100 ha, azaz 1 km 2 körüli tó terület az, amely a maga összetettségével a legmagasabb fajgazdagságot képes elérni. A makrofita (emerz és szubmerz) vegetáció borítottsága és a fajgazdagság között már nem mutatkozott annyira jellegzetes összefüggés, mint a korábbi kapcsolat során. Már a 10%-os borítottság esetében is tapasztaltak olyan magas fajgazdagságot, mint 90% feletti esetben és fordítva. Úgy értékelhetjük, hogy a magas vízivad (-madár) fajgazdagság és denzitás a tavak trofikus állapotának, kiterjedésének és egy bizonyos minimálisan elvárható vegetációborításnak az eredménye ábra - A tónagyság, az összes foszfortartalom és a vízinövényzet borításának hatása a vízimadarak mennyiségére és fajgazdagságára (HOYWE ÉS CANFIELD, 1994) 258

271 A vízivadfajok környezeti rendszere 113. ábra - A táplálékkínálat kihasználása egyes fajok vagy fajcsoportok által (DOBROWOLSKI, 1973 után KALBE, 1981) A táplálékkínálat kihasználását az egyes fajok vagy fajcsoportok által a 113. ábra mutatja. A halak, puhatestűek, rovarok és lárváik, a vízinövények és a szárazföldi növények más-más fajoknak jelentenek fontos táplálékot, azaz jelenlétük vagy hiányuk a vízimadár fajok jelenlétét vagy hiányát is maga után vonja. A habitatok halállománya főleg a gémek, a búvárok, a búbos vöcsök, a kárókatona, továbbá a bukók táplálékszükségletét elégítheti ki. A hal, mint táplálékforrás a kerceréce számára másodlagos, a többi récefaj számára harmadlagos jelentőségű. A puhatestű táplálékra települnek a kercerécék, általában a bukórécék, az úszórécék, a guvatfélék és a hattyú. A gémeknek, a búvároknak, a kárókatonáknak, a búbos vöcsöknek és a hattyúknak a Mollusca-táplálék harmadlagos jelentőségű. A rovarok a kerceréce és az úszórécék számára fontos, de nem domináns táplálékot jelentenek, más fajoknak harmadlagos jelentőségű táplálékforrásként értékelhetők. A vízinövények a guvatfélék, a hattyúk és a libák számára elsődleges, az úszó- és bukórécék számára 259

272 A vízivadfajok környezeti rendszere másodlagos, a kerceréce számára harmadlagos táplálékot jelentenek. A szárazföldi növények csak a libák számára jelentenek alapvető táplálékot, az úszórécék, a guvatfélék és a hattyúk számára másodlagos táplálékforrások (DOBROWOLSKI, 1973 idézi KALBE, 1981). A vadászható vízivadfajok számára tehát az emerz vagy szubmerz vegetáció (zöld növényi részek és terméseik), az ahhoz kötődő ízeltlábú táplálékforrás és a puhatestűek jelenléte elengedhetetlen egy vizes élőhelyen. Ezek aránya, egymáshoz viszonyított mennyisége határozza meg a kialakuló vízimadár-közösség struktúráját és denzitását A habitatstruktúra szerepe Azt, hogy a különböző élőhelytípusok, az azokat jellemző habitatstruktúrák eltérő vízimadár közösségeket alakítanak ki, KALBE (1981) ábrája kitűnően szemlélteti (114. ábra). A mederképződés, a partalakulás, a vízmélység és a vegetáció együttesen szabják meg a habitatszerkezetét ábra - Egyes habitattípusok jellemző vízimadár-közösségei (KALB, 1981) A vizes ökoszisztémák nagyfokú változatosságát elsősorban a parti növényzet állományainak sokfélesége okozza. Az ezt alkotó elsősorban edényes növényeket vízinövényeknek, makrofitonoknak nevezzük. A vízinövények a parti tájékban helyezkednek el, s annak a nyíltvíz felőli határát is kitűzik. A vízi vegetációt növénytársulások alkotják, melyekről a 8.1. fejezetben fogunk szólni. A vízi, parti és mocsári vegetáció egyik legfeltűnőbb tulajdonsága, hogytársulásaik a part vonalával párhuzamos sávokban helyezkednek el (zonáció) (115. ábra). Ez a zonáció megfelel a társulások szukcesszióbeli sorrendjének is, amelynek során a társulások egyazon helyen váltják egymást. A hidrobiológiában az ún. feltöltő szukcesszió érdemel figyelmet (FELFÖLDY, 1981). 260

273 A vízivadfajok környezeti rendszere 115. ábra - A parti növényzet sávos elrendeződése (zonáció) és a feltöltő szukcesszió (FELFÖLDY, 1981) A hínárvegetáció bizonyos állatfajoknak közvetlen és közvetett tápláléka. A hínárok rövid életűek, ezért a tavakban lehetnek hínáros és hínárszegény évek. E változást több tényezőre, planktonikus eutrofizációra, kotrás után az átlátszóság csökkenésére, időjárási viszonyokra lehet visszavezetni. A hínárvegetációra a legnagyobb veszélyt a növényevő halak betelepítése jelenti, amelyek akár teljesen el is tüntethetik ezt a társulást a vizekből. KÁRPÁTI (1983) a Fertő Herlakni-tó nevű belső tavánál azt tapasztalta, hogy az addig gazdag hínártársulások (Myriophyllo-Potametum potamogetosum balatonici és Najadetum marinae) 1975 után a nádirtás céljára betelepített fehér amur (Ctenopharyngodon idella) ivadék telepítése után 2-3 évvel teljesen kipusztultak. E változás következtében a szárcsa (Fulica atra) költő és őszi vonuló állománya töredékére csökkent, a példányos fészkelő barátréce (Aythya ferina) populáció pedig teljesen felszámolódott. Ugyanígy eltűntek a nyár végén, ősszel megjelenő, hínármező-kedvelő kormos szerkők (Chlidonias niger) is(116. ábra) ábra - Egyes vízimadárfajok állományának csökkenése a Fertő Herlakni-taván, a növényevő halak telepítése után. a) barátréce (Aythya ferina) és kormos szerkő (Chlidonias niger), b) szárcsa (Fulica atra) (KÁRPÁTI, 1983) 261

274 A vízivadfajok környezeti rendszere A tóparti vegetációk közül a nádas struktúrája az, amely igen fontos, fészkelést befolyásoló tényező, s egyúttal olyan, amelyik az emberi beavatkozás hatására változhat, illetve változtatható. A nádas elég nehezen és lassan települ, de a kialakult állományai rendkívül szívósak, versenyképesek. A több idegen fajt tartalmazó nádállományok mindig a degradáció közeledtét jelzik. A nádasok vertikális és horizontális tagolódását, típusait és annak az állatvilágra gyakorolt hatását BLAB (1986) alapján ismertetjük (117. ábra) ábra - Nádasok vertikális és horizontális tagolódása (magyarázat a szövegben). BLAB (1986) 262

275 A vízivadfajok környezeti rendszere Típusok a vertikális tagozódás alapján erősen háromdimenziójú, jól struktúrált öreg nádas, kusza szerkezettel, lenyomott avas nád és gyékény állománnyal (a), egyenletesen nőtt, alig letört nádas (b), nyílt nádas, előző évi nádszálakkal (c), gyér, alacsony növésű nádállomány, a szárazföld felé eső partrészen, a nedves gyepek határán (d). Típusok a horizontális tagozódás (szélesség) alapján kevéssé igényes struktúra, a szélessége jelentéktelen (e), valamelyest igényes struktúra, csekély szélességű (f), igényes struktúra széles nádas, a nyílt vízhez kapcsolódva (g) 263

276 A vízivadfajok környezeti rendszere széles nádas, a vízzel nincs kapcsolata, ami azt jelenti, hogy az állatoknak minden életfunkciójukat a nádasban kell lebonyolítaniuk, illetve a létfeltételeknek ott kell biztosítottnak lenni (h) Fontos kiegészítő struktúrák kis, nyílt vízfelületek, nyílt, iszapos területek, bokrok és fák a szárazulat felé eső, kiemelkedő helyeken. Ha a Dunán végzett vizsgálatok (FARAGÓ, 1996b) alapján a legmagasabb fajszámú (44 faj) tavaszi aspektusban megnézzük a fajok megoszlását (118. ábra) látható, hogy a mederstruktúra, s az ott kialakuló habitatok eltérő közösségek kialakulását teszik lehetővé. Ez az, egyébként általánosítható következtetés megfogalmaztatja velünk a vízi habitatok diverzitásának igényét is ábra - A tavaszi aspektusban a Duna különböző habitatjaiban megjelenő vízimadárfajok (FARAGÓ, 1996b) 264

277 A vízivadfajok környezeti rendszere Az emberi tevékenység hatása a vízivadállományra Az emberi tevékenységnek általában a vízimadarakra, a vízivadra, illetve a vizes élőhelyekre gyakorolt hatását két fő csoportra oszthatjuk (KALBE, 1981). Negatív hatások vízi élőhelyek megszüntetése, 265

278 A vízivadfajok környezeti rendszere vízi élőhelyek beszűkülése, a zavarások növekedése, a vízminőség romlása, mérgező anyagok szabálytalan elhelyezése. A negatív hatások közül először a legdrasztikusabbat, az élőhelyek megszüntetését kell említenünk. Sajnos a folyamszabályozások és lecsapolások következtében már régóta fogynak természetes vizeink. A termőföldnyerés szándéka és az árvédelmi biztonság igénye vizes területeinket napjainkig terjedően redukálta. Különösen az intenzív mezőgazdálkodás meliorációs tevékenysége okozott nagy területveszteségeket a nedves gyepekben, kisebb vízállásokban. Ehhez társult ugyanakkor egy növekvő rekreációs igény, amely minden vízfelületet a pihenés, kikapcsolódás (horgászat) szolgálatába kívánt állítani. Vizeink környékén hétvégi házakat építettek, kis üdülőtelepek jöttek létre, s intenzív, szintén körbeépített horgásztavakat alakítottak ki. Ez a tevékenység sor önmagában is sok zavarást jelentett, de ehhez társult a csónakázás, vitorlázás, széllovaglás stb. igénye. Fentiek következtében az egyébiránt potenciálisan kiváló lehetőségeket hordozó (természetes és mesterséges) tavaink elnéptelenedtek, a vízivad számára alkalmatlanná váltak. A tisztítatlan kommunális és ipari szennyvíz elhelyezésének megoldatlansága még ma is gyakori jelenség hazánkban. Ezek rendszerint a felszíni vizeket, az intenzív műtrágya és növényvédő szer bemosódása a felszíni és talajvizet egyaránt veszélyeztetik. Pozitív hatások meglévő vizes habitatjaink, habitatkomplexeink megőrzése, fenntartása, új vizes élőhelyek létrejötte, nem elsődlegesen vízimadarak, vízivad számára kialakítva, melegvíz hozzáfolyás téli időszakban, befagyás megakadályozása, vizes élőhelyek rekonstrukciója, vizes élőhelyek átalakítása vízivad, vízimadarak számára, vizes területek kialakítása vízivad, vízimadarak számára. Ezek közül azokat említjük meg e fejezetben, amelyek nem közvetlenül a vízivad-gazdálkodást szolgálják. A vízgazdálkodási szempontú vízépítési munkák során sok olyan csatorna, tározó jött létre, amelyek a későbbiekben a vízivad számára is alkalmas habitatokká váltak. E kategóriába sorolhatjuk a mesterséges, alföldi jellegű halastavainkat is, amelyekből a vízjogi nyilvántartások szerint 277 van. E tórendszerek nagy része (156 db) 10 és 100 hektár közötti, csupán 10 tórendszer nagyobb 500 hektárnál. A halastavak összterülete mintegy hektár (NAGY ÉS KÖNCZEY, 1995). A halastavak a természetes vízállások hiánya miatt mind a vadgazdálkodás, mind a természetvédelem számára igen nagy jelentőségűek. Közülük 18 halastórendszer egy vagy több faj megjelenő mennyisége alapján besorolható a nemzetközileg is számon tartott és védelemre érdemesítendő kategóriába. A víztározók kialakulása (Soponya, a Kis-Balaton új tározói, Tisza-tó stb.) ugyancsak új lehetőségeket teremtett a vízimadarak vonulása és fészkelése szempontjából. Külön kell szólni a melegvizek szerepéről, hiszen az az adottság, hogy e vizek télen sem fagynak be, lehetővé teszi, hogy a vízivad jelentős része ne vonuljon délre, egyúttal azt is, hogy biztos táplálékforráshoz jussanak a befagyatlan vízfelületeknél. Az elmondottakra példaként a Hévízi-csatornát, a szentesi termál tavakat, vagy a paksi atomerőmű utáni Duna-szakaszt említhetjük. A természetes és mesterséges vizeink behatárolt kiterjedése, a természetvédelmi, vízügyi és halgazdálkodási korlátok nem mindig optimálisak a vízivad-gazdálkodás számára. Mindenekelőtt szükséges a természetes, védett vizeink, az ahhoz kötődő növénytársulások, habitatkomplexek megőrzése, fenntartása. Mindezek mellett mesterséges vizeink vízivad- (vízimadár-)eltartó képességét úgy kell fokoznunk, hogy abból a bölcs hasznosítás elve mellett fenntartható populációnagyságok minél nagyobbak, ezáltal a terítékek elfogadhatóak legyenek. 266

279 8. fejezet - Vízi élőhely-gazdálkodás Az agrárkörnyezetben élő apróvadfajokhoz hasonlóan a vízivad-populációk is jelentős egyedszám veszteségeket szenvedtek az elmúlt évszázad során. Ha a Kárpát-medencében folytatott folyamszabályozásokat, mocsárlecsapolásokat, csatornázásokat tekintjük, akkor ezen nincs mit csodálkozni. Sokan úgy gondolták főként jó szándékú hozzá nem értők, hogy a vízivadfajok populációváltozásának negatív trendjéért a vadászat a felelős. A kutatók azonban hamar kimutatták, hogy a hasznosítás mértéke és az általa okozott egyedszámveszteség eltörpül a fészkelő-, vonuló- és telelőterületek csökkenéséből adódó veszteségekhez képest. Ez a felismerés hívta életre február 2-án az iráni Ramsarban a Nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen, mint a vízimadarak tartózkodási helyéről szóló egyezményt, amely RAMSARI EGYEZMÉNY néven került a szakmai köztudatba, melyet 1979-ben Magyarország is ratifikált (Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa évi 28. számú törvényerejű rendelete). Ez a sok nemzet által elfogadott, együttműködést feltételező szerződés létezésének csaknem 25 éve alatt azonban kevésnek bizonyult, ezért a Vándorló vadon élő állatfajok védelméről rendelkező ún. BONNI EGYEZMÉNY-re alapozva egy átfogó megállapodás megkötésének igénye fogalmazódott meg Afrikai-Eurázsiai Vonuló Vízimadarak Védelmére Vonatkozó Szerződés címmel. E szerződésben továbbra is egyik sarkalatos pont az élőhelyek védelme, rekonstrukciója, sőt, új vízi élőhelyek kialakítása, létesítése. Le kell azonban szögeznünk, hogy ezek az élőhelyfejlesztések csak áttételesen, közvetve szolgálják a vízivad hasznosítást, fő céljuk a vízimadár-populációk állományainak stabilizálása, s ha lehet, azok növelése. Ennyiben tehát a védelem és a hasznosítás érdekei azonosak. Mind a Ramsari Konvenció, mind az Afrikai-Eurázsiai Vonuló Vízimadár-védelmi Szerződés fenntartja, s a szakemberek konszenzuson alapuló megegyezésére bízza a bölcs hasznosítás lehetőségét. Az élőhelyvédelem állománynövelő hatásainak egyszerű kiaknázása helyett a vadgazdának is törekednie kell mert lehetőségei vannak erre, hogy a maga módszereivel kivegye részét e munkából, s növelje a vízivadvadászat esélyeit. E munka nagyságrendje persze mindig pénzforrások függvénye, de legyünk optimisták abban a tekintetben is, hogy a jövőben lesz, aki áldozzon erre. A vízi élőhelyek kiterjedése, koncentrált jellege nem kínál akkora lehetőséget a vadgazdának, mint azt a mezei élőhely-gazdálkodás során tapasztaltuk. A víz-, a nád- és a halgazdálkodás érdekeit is szem előtt tartva mégis sok olyan helyen végezhető vízi élőhelyfejlesztés, ahol nem is gondolnák a vadgazdák Magyarország fontosabb vízi és vízközeli természetes növénytársulásai A vízi és vízközeli természetes növénytársulások a hidrológiai viszonyok hatására alakultak ki, közülük Magyarországon az alábbiak fordulnak elő (JAKUCS, 1981): 1. vízi növényzet (hínárok), 2. nádasok, 3. magassásosok, 4. mocsárrétek, 5. láprétek, 6. (Lápok). Vízi növényzet (hínárok). Elterjedésük gyakori mind folyó, de főként állóvizeinkben. E társulások felépítése egyszerű, kapcsolatuk laza, tér-idő mintázatuk változó, nem ritkán mozaikosan jelennek meg. Összetételüket a vízmélység, a hőmérséklet és a vízkémiai tulajdonságok motiválhatják. Két csoportját különíthetjük el: lebegő hínárok gyökerező hínárok. 267

280 Vízi élőhely-gazdálkodás Lebegő hínárok. A rence-békalencse hínár (Lemno-Utricularietum) a mély és sekély vízben egyaránt kialakul, olykor szél hatására a rögzült hínárok közé kerülhet. Jellemző fajai a békalencsék (pl. Lemna minor), vízidara (Wolffia arrhiza), a közönséges rence (Utricularia vulgaris). Kolokános (Hydrochari-Stratiotetum) névadó faja a kolokán (Stratiotes aloides) kezdetben gyökeres, de utána lebeg a vízen, télire lesüllyed a vízszint alá. A békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) indákkal terjed a víz alatt. Gyökerező hínárok. E csoportot két részre lehet bontani, aszerint, hogy növényeik alámerülők (szubmerz) vagy a víz színén szétterülők (emerz). Legfontosabb társulásaik: süllőhínáros békaszőlőhínár (Myriophyllo- Potamogetonetum) a szubmerz társulások legelterjedtebbike, jellemző fajai a süllőhínárok (Myriophyllum spicatum, M. verticillatum), a békaszőlő fajok (pl. Potamogeton pectinatus, P. natans), a tüskéshínárok (Najas spp.), a békaliliom (Hottonia palustris). Adunántúli vizekben gyakori az átokhínár (Elodea canadensis), mely észak-amerikai betelepülő (adventív) faj. Tündérrózsa-vízitök hínár (Nymphaeetum albo-luteae) a gyökerező hínárok emerz, úszó formái közül a legjellemzőbb társulás, ismert fajokkal, mint a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vízitök (Nuphar luteum), a sulyom (Trapa natans) stb. Nádasok. Avízfelületet a parton 1-2 méter mélységig szegélyező, vízben gyökerező, de asszimiláló növényrészeikkel magasan a víz fölé növő növényzetet hívjuk összefoglalóan nádasnak (Scirpo-Phragmitetum). Többnyire a nád (Phragmites australis) az uralkodó növénye, de olykor csak helyettesítő fajai vannak jelen, mint a tavi káka (Schoenoplectus lacustris), a keskenylevelű és bodnározó gyékény (Typha angustifolia és T. latifolia), a kötőkáka és a sziki káka (Schoenoplectus tabernaemontani és Bolboscheonus maritimus). Sekélyebb vizekben gyakoriak a nádas-mocsári növények is. A nádasoknak fontos szerepük van a tavak életében, főként az emberi tevékenységből fakadó nemkívánatos szennyezések megszűrésében. Magassásosok. Kialakulásukra sekély vizű vagy időszakosan vízzel borított helyeken van mód. Nevükből adódóan rendszerint sásfajok dominálnak bennük, olykor mocsárrétek, láprétek vagy nádasok elemeivel társulva. Magassásos (Caricetum acutiformis-ripariae) a legelterjedtebb társulás ebben a körben, domináns tarackoló fajai a termőhelytől függően váltják egymást (Carex acutiformis, C. riparia, C. gracilis stb.). Két, egymást mozaikszerűen kiegészítő társulás említendő még meg, mely az Alföldön korábban gyakori volt, s az ún. zsombék-semlyékeseket alkotta. Zsombéksásos (Caricetum elatae) mely oszlopszerű zsombékokat képez az elhalt növényi anyagokból. Közöttük találhatók a nedves, csak meleg nyarakon kiszáradó semlyéksásosok (Carici-Menyanthetum). Mocsárrétek. Viszonylag nagy területet elfoglaló növénytársulások, melyekre az üde talaj és a jó vízellátás jellemző, nyáron részben kiszáradhatnak. Legfontosabb társulásaik az alábbiak: alföldi mocsárrét (Agrostetum albae), ártéri mocsárrét (Alopecuretum pratensis), nedves kaszálórét (Festucetum pratensis), dunántúli mocsárrét (Deschampsietum caespitosae). Láprétek. A láprétek társulásait vagy a lápi szukcesszió tagjaként, vagy égerlápok helyén, ártereken találhatjuk. A vízhatás miatt a talajviszonyok anaerobok, amely lehetővé teszi a főként sástőzeg felhalmozódását. Nedves/üde és kiszáradó típusait különböztetjük meg. Üde láprétek: sásláprét (Valeriano dioicae-caricetum davallianae), szittyós láprét (Juncetum subnodulosi), csátés láprét (Schoenetum nigricantis), nyúlfarkfüves láprét (Seslerietum uliginosae). Az első két társulás állandóan nedves talajú, friss vízellátású helyeken tenyészik, s hasonló adottságú a csátés láprét is. A nyúlfarkfüves láprét a Kisalföldön és a Duna-Tisza közén volt elterjedt. Kiszáradó láprét: 268

281 Vízi élőhely-gazdálkodás meszes talajú láprét (Succiso-Molinetum). Jellemző faja a kékperje (Molinia coerulea), a társulás a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Nyírségben gyakori. Fenntartásukban a kaszálás nagy szerepet játszik, elmaradása a fűzlápok megjelenését eredményezi A vízi (-madár) élőhelyek típusai A vízi élőhelyek vízimadarak szempontjából történő rendszerezésének alapjait ISAKOV (1966) fektette le. Ennek nyomán EBER (1969), majd BEZZEL (1969) Németországra, illetve Bajorországra adaptálta és fejlesztette tovább a vízimadár élőhely-tipológiáját. E két, a közép-európai viszonyokra már jellemző, munka alapján FARAGÓ (1985) elkészítette vízivadélőhely-tipológiáját, osztályozását Magyarországra vonatkozóan is. A tipológia alapjainak lerakása és továbbfejlesztése során ISAKOV (1966) és EBER (1969) 5 fokozatú, hierarchikus rendszert állítottak fel, amelynek megfelelően 5 számjegyű szimbólumokkal lehet az egyes habitatokat jellemezni. Az 5 számjegy elölről hátrafelé haladva egyre kisebb kategóriákat jelent; ezek a következők: 1. szám: a természetes egységek típuscsoportjait mutatja; ez idő szerint 4 ilyen csoport van számozva 1 4-ig, ezért a szimbólumok első számjegye 1, 2, 3 és 4 lehet; 2. szám: a természetes egységek típusaira utal; ezeket csak minden típuscsoporton belül számozzuk; 3. szám: a legfontosabb természetes egységekre utal; ezeket csak a természetes egységek típusain belül sorszámozzuk; 4. szám: a habitattípusok csoportja ; ezeket a legfontosabb természetes egységek -en belül számozzuk; 5. szám: A habitat- (vagy formáció-)típus ; ezeket a habitattípusok csoportján belül sorszámozzuk. A sorszámok lehetővé teszik, hogy bármely rangú kategóriába új, kiegészítő egységeket soroljunk be anélkül, hogy a meglévő szimbólumokat megváltoztatnánk. Magyarországon az első két természetes egység típuscsoportja, a nyílt tenger (1.) és a tengerparti területek (2.) nem találhatók meg. Itthon ezért csak a folyóvölgyek (3.) és a vízimadarak egyéb életterei (4.) természetes egységek típuscsoportjai jöhetnek számításba vízimadár habitatként. A gyakorlati munkában az öt számmal ellátott habitat (formáció) típust használjuk. Pl Zátonyok, Eutróf, állandóan édesvizű tavak nádas, Körgátas (mesterséges) halastó, feltöltve stb. A magyarországi vízimadár-élőhelyek osztályozása (FARAGÓ, 1985) 3. Folyóvölgyek 3.1. Folyók és árterületek Alföldi folyók Rétek, szántók az árterületen Rétek, szántók az árterületen szárazon Rétek, szántók az árterületen elöntve Ártéri erdők, ligetek, bokros folyópart Ártéri erdők Ártéri füzesek Erdővel borított szigetek Belvidékek és száraz delták Feltöltődő holtágak. 269

282 Vízi élőhely-gazdálkodás Feltöltődő holtágak nyílt vízzel Feltöltődő holtágak nyílt víz nélkül Ipari víz miatt be nem fagyó folyószakasz Parti és folyóbani képződmények Zátonyok Parti kőgát A víz Főáramlat Mellékág Áradás Jég Folyók településen belüli szakaszai, kikötők Kubikgödrök az ártéren Hegyi folyók Alpesi jellegű folyók Középhegységi folyók Alpesi folyók középső folyása Patakok Rétterületen folyó patak (tóval) Rétterületen folyó patak síkságon Rétterületen folyó patak középhegységben Erdőterületen folyó patak (tóval) Erdőterületen folyó patak síkságon Erdőterületen folyó patak középhegységben Völgyzáró gátak Víztározó állandó vízállása Meredek természetes parttal Parti rétvegetációval Erdővel Lapályos természetes parttal Parti rétvegetációval Erdővel. 270

283 Vízi élőhely-gazdálkodás Mesterséges megerősített parttal Víztározó erősen változó vízállása Szabályos vízszintingadozás Meredek part Lapályos part Mesterséges part Gyakori és szabálytalan vízszintingadozás Meredek part Lapályos part Mesterséges part Alkalmi, csekély vízszintingadozás Meredek part Lapályos part Mesterséges part Folyó középső vagy alsó folyásán létesített víztározó Alföldi víztározó állandó vízállással Alföldi víztározó változó vízállással Főáramlat Kis mozgású vagy álló vízfelület Magasabb rendű vegetáció vízborítással Szükségtározó Szükségtározó magas vízállással Magas vízállású szükségtározó rétterületen Magas vízállású szükségtározó erdőterületen Szükségtározó sekély vízállással Sekély vizű szükségtározó rétterületen Sekély vizű szükségtározó erdőterületen. 4. Vízimadarak egyéb életterei 4.1. Tavak Sós vizű tavak Állandóan sós szikes tavak Fehér színű szikes tavak. 271

284 Vízi élőhely-gazdálkodás Fekete színű szikes tavak Eutróf édesvizű tavak Állandóan édesvizű tavak Úszónövény-övezet Tavi nádas Égerláp Időszakosan kiszáradó édesvizű tavak Kiszáradó édesvizű tavak nedvesen Kiszáradó édesvizű tavak kiszáradva Oligotróf édesvizű tavak Sekély, elsődleges oligotróf édesvizű tavak Mély, másodlagos oligotróf édesvizű tavak Disztróf, édesvizű tavak Barna vizű tavak lápban (Heide-tavak) Erdei láptavak Mocsárterületek Síklápok és középlápok Sírlápok Középláp Elmocsarasodó rétek és patakok Hegyvidéki süllyedt terület (hegyvidéki mohaláp) Tőzeglápok Tőzegláp, túlnyomóan lápformáció Lápformáció Rétformáció Erdőterület Tőzegláp, túlnyomóan rétformáció Lápformáció Rétformáció Tőzeglápok Tőzegláp, túlnyomóan erdőformáció. 272

285 Vízi élőhely-gazdálkodás Lápformáció Rétterület Erdőterület Tőzegláp, eutrofizálódó tóval Lápformáció Rétformáció Erdőterület Vízfelület Astatikus vizek Alkalmi (efemer) vizek Alkalmi padkaközi víz Mindennemű belvíz Időszakos (temporárius) víz Időszakos erdei tó Időszakos réti tó (Sztyepptó) Pusztai tó, időszakos Mesterséges vizek Mesterséges tavak Körgátas vagy alföldi halastó Körgátas halastó feltöltve Körgátas halastó leeresztve Falusi és parktavak minden formája Derítőtavak Ivóvíznyerő létesítményei Természetes parttal Mesterséges parttal Iparivíz-tároló tavak Toxikus anyagokkal Nem toxikus anyagokkal Víziszárnyas-telepek Háziszárnyas-nevelő telep. 273

286 Vízi élőhely-gazdálkodás Vadkacsanevelő telep Öntöző- és lecsapolóberendezések Rizsföldek Rizsföldek víz alatt Rizsföldek víz nélkül Lecsapolóárkok Lecsapolóárkok réten Lecsapolóárkok erdőben Vízzel töltött gödrök Öntözött terület Árasztó öntözés Esőztető öntözés Felszíni bányászat során létrejött vizes területek Bányató, bányaárok Natúr fázis Gyékényes, nádas part Bokros-fás part Barnaszénbányák (felszíni fejtés) tavai Csatornák (Hajózást szolgáló csatornák) Egyéb csatornák Természetes parttal Mesterséges parttal Tározómedencék folyóvölgyeken kívül Erősen változó vízállású tározók Természetes parttal Mesterséges parttal Állandó vízállású tározók Természetes parttal Mesterséges parttal Mezőgazdasági területek Mezőgazdasági területek síkvidéken. 274

287 Vízi élőhely-gazdálkodás Rétek, legelők Szántóterületek Őszi vetések Kukorica tarlók Egyéb szántók. Az élőhelyeket tehát szimbólumokkal is megjelölhetjük. A szimbólumok (kódok) alkalmazása egyértelművé teszi a terület leírását, egyszerűbbé a dokumentálást és az adatfeldolgozást. A kutató a terepen elvégezheti a besorolást, és nem kell jó-rossz területjellemzés alapján a feldolgozónak azt látatlanban megtennie. A rendszernek igen nagy előnye, hogy a finomabb ökológiai különbségeket is meg lehet vele határozni. Ennek ellenére kevésbé elterjedt, mint az az osztályozás, amelyet a Ramsari Egyezmény szerződő feleinek Montreaux-i konferenciáján, 1990-ben elfogadott Rec. C.4.7. ajánlás ad meg. Természetes és természetszerű vizes habitatok. A L tengerekhez kötődő habitatok, így azokat nem ismertetjük. M Állandó folyamok, folyók, vízfolyások, patakok N Időszakos folyamok, folyók, vízfolyások, patakok O Állandó édesvizű tavak P Időszakos édesvizű tavak Q állandó sós vizű tavak, mocsarak R időszakosan sós vizű tavak, mocsarak* S állandó édesvizű mocsarak, kis tavak T időszakos édesvízi mocsarak, kis tavak* U tőzeges területek (tőzeglápok, mocsarak, fenek) V (tundra/alpesi vizes területek) W dominánsan cserjés vizes területek X dominánsan fás vizes területek (ide értve a mocsárerdőket is)* Y édesvízi forrás (ide értve az oázisokat is) Z (geotermikus vizes területek) * e kategóriákhoz sorolhatók az időszakosan elöntött ártéri gyepek és erdők Mesterséges vizes habitatok 1 halastavak 2 farm tavak, kis víztározók 3 öntözött területek (beleértve a rizsföldeket is) 4 időszakosan elöntött mezőgazdasági területek 5 sós talajmélyedések, sós tó, sóbepárló medencék 6 víztározók, völgyzáró gátak, duzzasztógátak tavai 275

288 Vízi élőhely-gazdálkodás 7 bányatavak (kavics, homok, agyag) 8 szennyvíztisztító telepek, ülepítő tavak 9 csatornák A természetes vizes élőhelyek védelme Azt talán nem szükséges bizonyítani, hogy a még meglévő, természetes vizes területeink kímélete önmagában is fontos, a vadgazdálkodás számára is kézzel fogható eredményeket hozó érdek. A vadgazda elsődleges feladata az ilyen (de általában a természetvédelmi) területek felderítése és megismerése a vadászterületen, azt követően pedig a megmentésére, fenntartására, esetleges rekonstrukciójára irányuló tevékenység támogatása. Ez egyébként állampolgárként, de felelős, a természeti erőforrásokkal gazdálkodó szakemberként is elvárható tőle. Természetesen Magyarország nagyszámú és jelentős kiterjedésű védett területeit itt most nincs módunkban felsorolásszerűen ismertetni, de azoknak az országos jelentőségű területeknek a sorát megadjuk, amelyeknél a védetté nyilvánításnak elsődleges, de legalábbis fontos szempontja volt a vízi élőhelyek, illetve a vízimadarak (vízivad) védelme. Nemzeti parkok Fertő-Hanság NP Hortobágyi NP Kiskunsági NP Duna-Dráva NP Körös-Maros NP Kesznyéteni TK Kis-Balaton TK Közép-tiszai TK Mártélyi TK Ócsai TK Sárréti TK Szatmár-Beregi TK Tájvédelmi körzetek Boronka-melléki TK Borsodi Mezőség TK Természetvédelmi területek Baláta-tó TT Bátorligeti Ősláp TT Csopaki Kerekedi-öböl TT Dinnyési Fertő TT Kardoskúti Fehér-tó TT Kecskeri puszta TT Nagybereki Fehér-víz TT Pacsmagi-tavak TT Szigetközi TK Tokaj-Bodrogzug TK Vértesi TK Péteri-tó Madárrezervátum Pusztaszeri Fülöp-szék TT Rácalmási szigetek TT Sárosfői Halastavak TT Tiszadobi ártér TT Tiszatelek-Tiszaberceli ártér TT Tiszavasvári Fehér-szik TT Velencei Madárrezervátum TT Zalakomári Madárrezervátum TT 276

289 Vízi élőhely-gazdálkodás Magyarország a különböző védettségi kategóriák előírásai alapján gyakorolja a területvédelmet és kezeli a védett területeket. Azt, hogy a nemzeti próbálkozások koncepciójukban és végrehajtásuk gyakorlatában összehangoltak legyenek, illetőleg azt, hogy kielégítsék különösen a vonuló vízivad (vízimadár) fajok igényeit, fennmaradásuk feltételeit, nemzetközi együttműködéssel lehet csak elérni. Ezt a cél szolgálja a A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó Washingtoni Egyezmény, a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen, mint a vízimadarak tartózkodási helyéről rendelkező Ramsari Egyezmény, a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről rendelkező Bonni Egyezmény, az európai, vadon élő növények és állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló Berni Egyezmény, az Afrikai-Eurázsiai Vonuló Vízimadarakra vonatkozó Egyezmény (AEWA). A vízivad élőhelyének védelme, illetőleg a vízi élőhely-gazdálkodás szempontjából számunkra a Ramsari Egyezmény és a Bonni Egyezményre alapuló AEWA a legfontosabb, így azokat részletesebben is ismertetjük A Ramsari Egyezmény Az Egyezmény a nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen, mint a vízimadarak tartózkodási helyéről február 2-án köttetett meg az iráni Ramsarban, ezért a köztudatban, mint Ramsari Egyezmény vagy Konvenció ismert. A szerződő felek az alábbi felismerésektől, meggyőződésektől és szándékoktól vezetve fogalmazták meg az Egyezmény szövegét: az ember és környezete kölcsönösen függ egymástól, a vadvizeknek, mint a vízrendszerek szabályozóinak, mint jellegzetes növény- és állatvilággal, különösen madárvilággal bíró természetes környezetnek alapvető ökológiai funkciói vannak, a vadvizek a gazdaságnak, a kultúrának, a tudománynak és a felüdülésnek olyan tartalékai, amelyek elvesztése pótolhatatlan lenne, a jelenben és a jövőben meg kell akadályozni a vadvizek természetes csökkenését és károsítását, a vízimadarak időszakos vándorlásuk idején országhatárokon repülnek át, ezért nemzetközi vagyonnak kell tekinteni őket, a vadvizeket, azok növény- és állatvilágát csak nemzetközileg összehangolt állami intézkedésekkel lehet megvédeni. A szerződő országok kötelezték magukat arra, hogy meghatározzák a területükön található azon vadvizeket, amelyek bekerülnek a Nemzetközileg jelentős vadvizek jegyzékébe. A Jegyzékbe vett vadvizek kiválasztása nemzetközi, ökológiai, botanikai, zoológiai, limnológiai és hidrológiai jelentőségük szerint történik. A Jegyzék bővíthető vagy különös indokkal csökkenthető, s a területek határai is változtathatók. Minden szerződő ország kötelezettsége a vonuló vízimadarak, ugyanígy a vizes területek óvása és célszerű hasznosítása. A felek vállalták, hogy tájékoztatják egymást arról, ha a Jegyzékbe vett vadvíz ökológiai jellege megváltozott, változóban van, vagy meg fog változni a technológiai fejlődés, a szennyezések, vagy más emberi beavatkozás hatására. Az Egyezményt aláírók vállalták: elősegítik a vadvizek és vízimadarak megóvását azáltal, hogy a jegyzékbe vételtől függetlenül védett területté nyilvánítják azokat, s biztosítják felügyeletüket területcsökkentésnél a veszteséget másutt kompenzálják, elősegítik a vadvizekkel, azok növény- és állatvilágával kapcsolatos kutatásokat, adatcserét és tájékoztatást, 277

290 Vízi élőhely-gazdálkodás elősegítik a vadvizek vízimadár-állományának növekedését, elősegítik a vadvizek kutatásához, kezeléséhez szükséges szakemberek képzését. Magyarország az Egyezményt az évi 28. törvényerejű rendelettel ratifikálta. A magyar Ramsari területek és kiterjedéseik az alábbiak (TARDY, 1994) 1. Szaporcai Ó-Dráva meder Tv.T. 257 ha 2. Velencei Madárrezervátum Tv.T. és Dinnyési Fertő Tv.T. 965 ha 3. Kardoskúti Fehér-tó Tv.T. 488 ha 4. Mártélyi TK ha 5. Kiskunsági NP, Kiskunsági Szikes Tavak területe ha 6. Pusztaszeri TK: Szegedi-fehértó halastórendszere, a Tisza labodári és saséri szigorúan védett ártéri terület, a Csaj-tó halastórendszere a baksi nagylegelővel, és a pusztaszeri Büdösszék szigorúan védett területe 7. Hortobágyi NP: Zám, Pentezug és Angyalháza puszták, a Hortobágyi halastó, a Tiszafüredi Madárrezervátum Tv.T, az Egyek-Pusztakócsi mocsarak Tv.T-ből a Hagymáslapos, a Jusztusmocsár és a Feketerét 8. Tatai Öreg-tó október 1. és április 30. közötti időszakban 9. Fertő-Hanság NP: a volt Fertő-tó TK fokozottan védett területei, kivéve a Szárhalmi erdőt ha ha 269 ha ha 10. Kis-Balaton TK ha 11. Balaton október 1. és április 30. közötti időszakban ha 12. Tokaj-Bodrogzugi TK területéből a bodrogzugi terület 13. Ócsai TK területéből az Öreg-turján és az azt övező rétek, valamint a tőzegbánya tavak ha ha Összesen: ha (Rövidítések: Tv.T Természetvédelmi Terület, TK Tájvédelmi Körzet, NP Nemzeti Park) 278

291 Vízi élőhely-gazdálkodás A Fertő-tájról készült űrfelvétel jól érzékelteti az osztrák kisparcellás és a magyar nagytáblás mezőgazdálkodás eltérő táblaszerkezetét (Landsat-TM, , a FÖMI-ben készült színkompozit) 279

292 Vízi élőhely-gazdálkodás Set-aside terület a MOSON-Projectben (Fotó: Faragó S.) Set-aside tagolása túzokfölddel MOSON-Project (Fotó: Faragó S.) A kistáblás gazdálkodás visszatérése esélyt jelent az apróvadnak (Fotó: Faragó S.) 280

293 Vízi élőhely-gazdálkodás A műveletlen táblaszegély menedék a vadnak (Fotó: Faragó S.) 281

294 Vízi élőhely-gazdálkodás Vegyszermentes, gyomos táblaszegély gabonában (Fotó: Faragó S.) 282

295 Vízi élőhely-gazdálkodás Fajgazdag növényzet = gazdag táplálékforrás (Fotó: Faragó S.) 283

296 Vízi élőhely-gazdálkodás Tamariska cserjesor (Fotó: Faragó S.) 284

297 Vízi élőhely-gazdálkodás Jellegzetes növény Angliában (Lásd Game Conservancy mezsgye) (Fotó: Faragó S.) Vadföldsáv gabonatábla és erdősáv határán (Fotó: Faragó S.) A vadföld takarást és táplálékot is biztosít (Fotó: Faragó S.) 285

298 Vízi élőhely-gazdálkodás Füves út és útpadka (Fotó: Faragó S.) 286

299 Vízi élőhely-gazdálkodás Füves vasútpart vadföld szegéllyel (Fotó: Faragó S.) 287

300 Vízi élőhely-gazdálkodás A folyók mellékágai fontos fészkelő-, pihenő-, vedlő- és vonulóhelyek lehetnek (Fotó: Faragó S.) Új kubikgödör a kacsák fészkelő- és táplálkozóterületét lehet kialakítani itt (Fotó: Faragó S.) 288

301 Vízi élőhely-gazdálkodás A nádas szerkezete meghatározza a vízivad fészkelési és táplálkozási lehetőségeit Tihany, Külső-tó (Fotó: Faragó S.) Az alkalmi vízállások kedvezőek a vízimadarak számára (Fotó: Faragó S.) 289

302 Vízi élőhely-gazdálkodás A tőzegfejtés után optimális vízi élőhelyszerkezet jön létre (Fotó: Faragó S.) A Kurjantó-Balázs-réti tározó részlete (Fotó: Faragó S.) 290

303 Vízi élőhely-gazdálkodás A mekszikópusztai élőhely-rekonstrukció madártávlatból (Fotó: Pellinger A.) A vizes területek kiválasztására a már említett Montreux-i konferencián ajánlások születtek. Egy vizes terület akkor nyilvánítható nemzetközi jelentőségűvé, ha az alábbi feltételek legalább egyikének megfelel: 1. feltétel: Jellemző, vagy különleges területek. Egy vizes területet akkor lehet nemzetközi jelentőségűnek tekinteni, ha: a. egy adott biogeográfiai régió természetes vagy közel természetes vizes területeinek különlegesen adott példája, vagy b. egy biogeográfiai régiónál nagyobb területre jellemző természetes, vagy közel természetes vizes területek különleges példája, vagy c. különösen jól példázza azokat a vizes területeket, amelyek nagyobb vízgyűjtőkben, vagy tengerparti rendszerekben lényeges hidrológiai, hidrobiológiai vagy ökológiai szerepet játszanak, különösen ahol ezek határokon is átnyúlnak, vagy d. speciális vizes élőhelyeket képeznek, amelyek ritkák, vagy szokatlanok az adott biogeográfiai régióban. 2. A növényeken és az állatokon alapuló általános feltételek alapján egy vizes területet akkor lehet nemzetközi jelentőségűnek tekinteni, ha: a. a ritka vagy veszélyeztetett növény- és állatfajok, illetve alfajok jelentős számban élnek vagy e fajok közül egy vagy több jelentős mennyiségben fordul elő a területen, vagy b. jelentős szerepe van a genetikai, vagy ökológiai diverzitás fenntartásában egy adott régióban az ott élő fajok minősége és különlegessége alapján, vagy c. különösen értékes valamely növény- vagy állatfaj számára életciklus kritikus szakaszában, vagy d. különösen értékes egy vagy több bennszülött növény- vagy állatfaj, vagy ezek közössége számára. 291

304 Vízi élőhely-gazdálkodás 3. A vízimadarakon alapuló különös feltételek alapján egy vizes területet akkor lehet nemzetközi jelentőségűnek tekinteni, ha: a. rendszeresen több mint vízimadár fordul ott elő, vagy b. a vízimadarak valamely jelentős csoportja rendszeresen jelentős számban fordul elő jelezve a vizes területek értékét, produktivitását, vagy diverzitását, vagy c. valamely vízimadárfaj, vagy alfaj populációjának 1%-át meghaladó mennyiségben fordul elő és ennek megállapításához a populáció létszámára vonatkozó adatok rendelkezésre állnak. Tulajdonképpen a fenti, vízimadarakra (vízivadra) vonatkozó elvárások épültek bele abba kritériumrendszerbe, amit az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek EM (Important Bird Areas IBA) kataszterének felállításához, hálózatának kiépítéséhez kialakítottak. Ezen kívánalmak a következők: Az Európai Jelentőségű Madárélőhelyek kiválasztására a BirdLife International és a Wetlands International által kidolgozott kritériumok (GRIMMETT JONES, 1989) I. kategória: jelentős mennyiségekben gyülekező vonuló madárfajok élőhelyei (akár fészkelés, vonulás vagy telelés idején), amelyek megfelelnek a következő feltételeknek: 1. az élőhelyen rendszeresen a faj világállományának egy százaléka jelenik meg; vagy 2. az élőhelyen rendszeresen a faj európai populációjának egy százaléka jelenik meg; vagy 3. az élőhelyen rendszeresen a faj állatföldrajzi szempontból elkülönülő populációjának egy százaléka jelenik meg; és az olyan szűk keresztmetszetű területek, ahol több mint 5000 gólya (Ciconiidae) vagy több, mint 3000 ragadozó madár (Accipitridae) vonul át rendszeresen tavasszal és ősszel. II. kategória: világszerte veszélyeztetett madárfajok élőhelyei, ha megfelelnek a következő feltételnek: 1. Az élőhelyen rendszeresen előfordul a faj jelentős mennyisége. III. kategória: európai elterjedési területükön vagy annak nagyrészén veszélyeztetett fajok és alfajok élőhelyei, ha megfelelnek a következő feltételeknek: 1. az élőhely egyike a kérdéses európai régió öt legjelentősebb élőhelyének a faj vagy alfaj szempontjából, vagy egyike a régió tíz legjelentősebb élőhelyének a faj vagy alfaj szempontjából, ha a régió különösen nagy és viszonylag kis politikai egységekre osztott; vagy 2. az élőhely egyike a faj vagy alfaj szempontjából legjelentősebb 100 európai élőhelynek. IV. kategória: szűk elterjedési területtel és Európában jelentős állománnyal rendelkező madárfajok élőhelyei, feltételek: 1. az élőhely egyike a kérdéses régió öt vagy tíz legjelentősebb élőhelyeinek a faj szempontjából; vagy 2. az élőhely egyike a faj számára legjelentősebb 100 európai élőhelynek. Magyarországon 46 bejegyzett és 15 tervezett EM (IBA) terület van mintegy ha összterülettel, amelyek többsége valamilyen fokú védelem alatt áll és ami az ország területének 6,5%-át teszi ki. Ebből 9 terület nemzeti park, vagy parkrész, 26 részben vagy egészében tájvédelmi körzet, 15 pedig természetvédelmi terület. Magyarország 24 legjelentősebb vizes élőhelyét is tartalmazza a lista (WALICZKY, 1992) Az Afrikai-Eurázsiai Vízimadár-védelmi Egyezmény (AEWA) és a vizes területek védelme Az átgondolatlan hasznosítás sok faj egyedszámának csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárul, olykor létét is veszélyezteti, de a populációcsökkenések fő oka az élőhelyvesztésekre vezethető vissza. Az élőhelyvesztések és a túlhasznosítás az észak-amerikai kontinensen már 1916-ban, illetve 1936-ban szükségessé tették Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok között egyezmény megkötését a vízivad-gazdálkodás terén folytatandó együttműködésről ben Torontóban határozták el egy egységes Észak-amerikai Vízivad-gazdálkodási Terv 292

305 Vízi élőhely-gazdálkodás (North American Waterfowl Management Plan) kidolgozását, mely munka 7 évig tartott, 1986-ban készült el, s lépett érvénybe (CWS, 1986). Európában is lassan kikristályosodott az az igény, amely a vonuló vízivad védelmére szolgáló Bonni Konvenció szellemében egy, a Nyugat-Palearktikum vízivad-populációira érvényes egyezmény és gazdálkodási terv kidolgozására irányult ben kezdődött e szerződés és terv előkészítse, melyet 1996-ban meg is kötöttek, s neve az alábbi lett: Egyezmény az Afrikai-Eurázsiai Vonuló Vízimadarak Védelméről (Agreement on the Conservation of African-Eurasian Migratory Waterbirds). A szerződő felek kinyilvánították érdekeltségüket a vízimadár-populációk védelmében, s egyedüli reális útnak integrált gazdálkodási tervek (management plan), vagy cselekvési tervek (action plan) nemzetközi szintű kidolgozását, illetve megvalósítását látják. Különösen fontos része az Egyezménynek a 3. Melléklet: Cselekvési Terv (Action Plan), mely a Gazdálkodási Terv (Management Plan) számára ad szerződéses kereteket. A Gazdálkodási Terv elfogadása után érvénybe lépő II. fejezete Ajánlásokat tartalmaz a szerződő felek számára. Tekintsük át ezek vázlatos tematikáját (CMS, 1993): 1. A fajok védelme 1.1. Törvényhozás és a törvények végrehajtása 1.2. Szükséghelyzetek 1.3. A fajok védelmére vonatkozó tervek 2. Habitatok védelme 2.1. Védett területek hálózatának létesítése 2.2. A vizes területek helyreállítása és a velük való gazdálkodás 2.3. A szétszórt elterjedésű fajokkal való gazdálkodás 2.4. A vizes területek védelmére vonatkozó, már kidolgozott stratégiák 3. A vízimadarak hasznosítása 3.1. Vadászat 3.2. Ökoturizmus 3.3. Egyéb hasznosítási módok 4. Összeütközések az emberi tevékenységgel 4.1. A vízimadarak mint a mezőgazdaság és az aquakultúrák kártevői 4.2. A természetes táplálékforrásokért folyó versengés 4.3. Azon hatások enyhítése, amelyeket a gazdaságfejlesztés gyakorol a vizes élőhelyekre és a költő vízimadarakra 5. Tudományos kutatás és monitorozás 5.1. A vízimadarak helyzete és elterjedése 5.2. A populációnagyságok és azok trendjei 5.3. A vízimadarak vonulási útvonalai 5.4. Produktivitás és halandóság 5.5. Az előnyben részesítendő fajokra vonatkozó kutatások 5.6. A vizes területek eltartóképességére vonatkozó kutatások 6. Oktatás és információnyújtás 293

306 Vízi élőhely-gazdálkodás A felsoroltak közül a következőkben az élőhely-gazdálkodás szempontjából fontos fejezeteket mutatjuk be. Habitatok védelme Védett területek hálózatának létesítése. Számos költöző vízimadárfaj fennmaradása azon múlik, hogy sikerüle költő-, vedlő-, telelő- és pihenőterületeiknek melyek kizárólag vízi élőhelyek megőrzése. Valószínűsítik, hogy Nyugat-Európában és Afrikában a vízimadarak közül soknak a fennmaradása az elkövetkezendő évben szinte teljesen a védett területekre korlátozódik. Az Egyezmény végrehajtásának alapvető követelménye lesz, hogy létre kell hozni a védett területek megfelelő hálózatát, mely területekre külön gazdálkodási terveket kell kidolgozni. Ideális lenne, ha védelem alá kerülne minden olyan terület, mely a Ramsari Egyezménnyel kapcsolatban kidolgozott számszerű kritériumok alapján nemzetközi fontosságúnak minősül. Más esetben maga a Ramsari Egyezmény hatálya nyújthat hatékony szintű élőhelyvédelmet, ugyanakkor nem zárja ki a terület ésszerű hasznosítását. A vizes területek helyreállítása és a velük való gazdálkodás. A vízi élőhelyekre vonatkozó tervek kidolgozása során biztosítani kell az élőhely ökológiai jellegzetességeinek fennmaradását, ugyanakkor a természeti kincsekkel a bölcs hasznosítás (wise use) elve alapján, fenntartható módon kell gazdálkodni. Ilyen tevékenység a halászat, a nádgazdálkodás, állattenyésztés, de ide kívánkozik a turizmus is. Ahogy a természetes vizes területek elvésznek vagy degradálódnak, úgy kerülnek előtérbe és válnak egyre fontosabbakká az ember által létrehozott olyan vízi élőhelyek, mint a halastavak, víztározók, bányatavak, ülepítőtavak stb. Ugyancsak megoldás egyes régi vizes területek helyreállítása, rekonstrukciója. Mivel mindezen munkákat nem lehet elválasztani sem egy-egy régió általános vízgazdálkodási problémáitól, sem egyéb térségi hasznosításoktól, ezért a kivitelezésben csakis integrált megközelítésben lehet gondolkodni. A szétszórt elterjedésű fajokkal való gazdálkodás. Meg kell határozni azokat a régiókat, amelyek különösen fontosak a szétszórtan költő fajok szempontjából, majd pedig ésszerű ökológiai alapelveken nyugvó földhasználati stratégiákat kell kialakítani e régiók számára. E vonatkozásban főként a skandináv államok és Oroszország viseli a felelősség terhét. A vizes területek védelmére vonatkozó, már kidolgozott stratégiák. A mediterrán régióban, illetve Délnyugat- Ázsiában már megtörtént a védelmi stratégiák kidolgozása. Ezen területek államait arra kell serkenteni, hogy tegyenek eleget a már megfogalmazott ajánlásoknak, különösen azoknak, amelyek a költöző vízimadarak védelmére vonatkoznak. Összeütközések az emberi tevékenységgel A vízimadarak mint a mezőgazdaság és az aquakultúrák kártevői. A vonuló vízimadarak által okozott károk Afrika és Európa egyes területein eltérőek. Kimutatható gabonában, köztük rizsben, gyepeken okozott kár, de történhet más haszonnövényben is. A haltenyésztés és a halevő madarak közti konfliktushelyzet természetes, bár mértékéről eltérőek a vélemények, ezért kiterjedt kutatásokra van e téren szükség. A konfliktusok gazdálkodási és igazgatási intézkedéseket követelnek: 1. speciális övezetek létesítése a koncentrálódás helyein, egyidejűleg a környéken madárriasztó rendszert kell létrehozni, 2. pénzbeli kártérítési rendszert kell kialakítani a veszélyeztetett fajok okozta károk kompenzálására, 3. földhasználat területén bevezetendő változtatásokat kell foganatosítani. A természetes táplálékforrásokért folyó versengés. Azember és a vízimadarak közötti olyanfajta közvetlen versengés, amely valamilyen korlátozott mennyiségű természetes táplálékforrásért folyik, valószínűleg gyakori jelenség, de igazából kevés ilyen eset van dokumentálva (kagylóhalászat pehelyréce, hal halevő madarak). Ismertek olyan esetek is, amikor a túlzott mértékű emberi hasznosítás hatott negatív módon a vízimadár-populációkra (apróhal halászat sarki csér). Azon hatások enyhítése, amelyeket a gazdaságfejlesztés gyakorol a vizes élőhelyekre és a költő vízimadarakra. Minden olyan gazdaságfejlesztési projectet, amely vizes területet érint és hatást gyakorol a vízimadarakra, szigorú kritériumok alapján felül kell vizsgálni a hosszú távon érvényesülő gazdasági és környezetvédelmi hasznuk vagy károkozásuk szempontjából. Azárvízvédelmi, lecsapolási és öntözési projectek esetében nagy a valószínűsége annak, hogy negatív hatást gyakorolnak a vízimadarak populációira. AzEgyezmény államainak törekedniük kell a vizes területek szennyezésének elkerülésére, a környezetkárosító vegyi anyagok felhasználását (mezőgazdaság, ipar) szigorú törvényekkel kell 294

307 Vízi élőhely-gazdálkodás szabályozni. Ugyanígy kell eljárni az ipari és háztartási hulladékokkal is. Különösen nagy erőfeszítéseket kell tenni az olajszennyeződések megelőzésére, illetve elhárítására. Ott, ahol a szabadidő eltöltését célzó fejlesztések történnek, ki kell dolgozni az együttélésre vonatkozó szabályokat, ami rendszerint a tevékenységek térbeli és/vagy időbeli elkülönítését igényli. Tudományos kutatás és monitorozás. Mind alap, mind pedig alkalmazott kutatások szükségesek az Egyezmény megvalósításához. A populációnagyságok és azok trendjei. Minden vízimadárfaj-populációit folyamatosan monitorozni kell a populációnagyságok trendjének meghatározása céljából. Így időben lehet figyelmeztetni a veszélyeztetett fajok védelmére szükséges intézkedések halaszthatatlanságára. Ideális az lenne, ha a monitoring lehetővé tenné a populációnagyságok 5 évnél nem hosszabb időközönként történő összehasonlítását. Ki kell ezért dolgozni egy olyan megbízható rendszert, amely sokkal kevesebb számú élőhelyen végzett vizsgálaton alapul. Ezek között szerepelnie kell a legfontosabb élőhelyek többségének és minden habitattípus reprezentatív mintájának. AzEgyezményhez csatlakozott államoknak támogatniuk kell a monitorozás folytatását és kiterjesztését, hatékonyságuk fokozását. Olyan új nemzetközi vízimadár-számlálási programot kell megindítani, amely inkább a költő populációkra, mintsem a telelő vagy átvonuló vízimadarakra összpontosít. Kezdetben a veszélyeztetett fajokra kell a fő hangsúlyt helyezni. A vizes területek eltartó képességére vonatkozó kutatások. Szükségesek az olyan kutatások, amelyek a mindenütt fellépő degradációnak a habitatok eltartó képességére gyakorolt hatását elemzik. Ugyanilyen fontos lenne a vizes területeken lévő habitatok megóvása és kezelése terén biztosítandó az eltartó képességet is növelő prioritások meghatározása. Az Egyezmény előkészítésével egy időben megkezdődött a Magyar Vízivad Gazdálkodási Terv előkészítése és megfogalmazása, s mára Magyarország az egyik ország, ahol nemzeti terv áll készen arra az időre, amikor az Egyezményt ratifikálják (FARAGÓ, 1993c, 1997e). Az Egyezmény megkötése után lehetőség nyílik arra, hogy a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium és a Földművelésügyi Minisztérium meg is hirdesse a Magyar Vízivad Gazdálkodási Tervet Víziélőhely-rekonstrukciók Élőhely-rekonstrukción olyan természetvédelmi jelentőségű élőhely-átalakítást értünk, amely egy korábbi, a jelenleginél kedvezőbb ökológiai állapot visszaállítását tűzi ki célul. Ilyen élőhely-rekonstrukciókat elsősorban a természetvédelem kezdeményezett eddig Magyarországon, mivel ennek ökológiai és ökonómiai feltételeit (nagy terület, saját tulajdon, fenntartás) csak az állam tudta magára vállalni. Az élőhely-rekonstrukciók elméleti és gyakorlati vonatkozásait a svéd Hornborga-tó helyreállítási programja (BJÖRK, 1994) (119. ábra) alapján mutatjuk be. Az eutrofizálódott tó csaknem teljes felületét benőtte a nád (1. fázis), a tömör iszapot durva üledék borította és a sűrű gyökérzet átszőtte az iszap felső rétegét. A munka a téli nádvágással kezdődött (2.), a kitermelt nádat elégették. A tavaszi magas vízállásnál pontonra szerelt vágógépekkel tovább rövidítették a nád torzsáit (3.), és az aljzatról kitisztították a nád növekedésnek indult hajtásait. Nyári alacsony vízállásnál a friss nádhajtásokat ismételten levágták (4.). Az aljzat végső előkészítése (5.) gépi kapával (kultivátor) történt. A beavatkozás következtében az úszó (emerz) növényzetet felváltotta az alámerülő (szubmerz) növényzet (6.) ábra - A Hornborga-tó (Svédország) élőhely-rekonstrukciójának lépései (BJÖRK, 1994) 295

308 Vízi élőhely-gazdálkodás A vegetáció és az aljzat állatközösségei az elvégzett munka eredményeként mind fajban, mind egyedszámban gazdagodtak. Az élőhely-átalakulás megváltoztatta a lerakódás/lebontás viszonyát, megnőtt az aljzaton élő fauna sűrűsége (főként az árvaszúnyog, Chironomidae lárvái cca. 5 és félszeresére). A vízimadarak állományváltozása szinte azonnal meglátszott az élőhely, s főként a táplálékforrás-kínálat javulásán. A füles vöcsök (Podiceps auritus) állomány 2,5-szeresére, a kontyos réce (Aythya fuligula) állomány a 4-szeresére, a barátréce (Aythya ferina) állomány az 5,5-szeresére növekedett (120. ábra) ábra - A Hornborga-tó makrofita vegetációváltozásának hatása az aljzatfaunára és a madársűrűségre (BJÖRK, 1994) 296

309 Vízi élőhely-gazdálkodás A jövőben valószínűleg több, eltérő kiterjedésű vízi élőhely-rekonstrukció valósul meg. Ilyen jellegű fejlesztésbe akár terület- és vadászati jog tulajdonosok is belefoghatnak Természetszerű élőhelyek kialakítása vízivad számára A természetszerű élőhelyek kialakításra irányuló módszerek különfélék lehetnek, de bármelyiket is választjuk, arra kell törekedni, hogy az új állapot helyreállítsa vagy megteremtse a vizes területek természetes funkcióit. A fenti célok eléréséhez rendszerint vízgazdálkodási, vízügyi módszerekre van szükség. E könyv nem tartalmazhatja a vízügyi, főként kiviteli technológiák ismertetését, a következő fejezetekben csupán azokról a vonatkozásokról, átalakítási igényekről lesz szó, amelyek a vízivad védelme szempontjából kívánatos következményeket jelentenek. Általános, a gyakorlatban sehol sem megkerülhető szabály, hogy bármiféle víziélőhely-átalakítást kíván végezni a vadgazda, első lépésként a vízügyi és építésügyi hatóságokhoz kell fordulnia. Ez az ügymenet a szükséges engedélyezési eljárások mellett a munka reális tervezése és szakszerű kivitelezése miatt is érdeke a vadgazdálkodónak. A meglévő vizes területek átalakítása vagy újak létesítése gyakran nagy tőkebefektetést igényel, ám a fenntartható gazdálkodás révén a költségek csökkenthetők és a vízivad (az állatvilág) számára nyújtott előnyök a maximálisra növelhetők akkor, ha az élőhely-gazdálkodást úgy tervezzük meg, hogy ökológiailag korrekt módon működjenek ezek a vizes habitatok. A tervezőmérnöknek világosan értenie kell a területen végzendő vízi élőhely-gazdálkodás céljait ahhoz, hogy olyan megoldásokat válasszon, amelyek összeegyeztethetők a vizes élőhelyek természetes sajátosságaival és a természetes erőforrásokkal. Ez azt jelenti, hogy a töltések, gátak, zsilipek, ki- és túlfolyók, az esetleges szivattyúk mind az elért cél szolgálatában álljanak, de ugyanakkor a vízügyi (pl. árvízvédelmi) biztonságot is szavatolják. A körültekintő munka azért is elengedhetetlen követelmény, mert a rosszul megtervezett átalakítási munkálatok káros hatásúak lehetnek, következményeiben pedig kedvezőtlenebb körülmények alakulhatnak ki a vízivad számára, mint a költséges beruházás előtti állapot volt. A vadgazdálkodóknak a tervezésen keresztül érvényesíteniük kell azt az igényt, hogy az általuk kezelt területen a működtetés során a természetes hidrológiai ciklusoknak és a vizes területek természetes funkcióinak az utánzása történjék meg (FREDRICKSON ÉS LAUBHAN, 1994). Az élőhelyek kialakításának tervezése előtt fel kell becsülni az új habitatoknak és a velük való gazdálkodásnak (121. ábra) a vízivad-állományra gyakorolt várható hatását, azaz milyen mértékben fogják azt használni a különböző fajok Ez természetesen az egyes vízivad (vízimadár) célfajok környezetigényeinek a függvénye. 297

310 Vízi élőhely-gazdálkodás Mindezek figyelembevételével együtt is az átalakított vagy létrehozott vizes terület tartamos működése, azaz a vízivadfajok általi használata csak akkor fog bekövetkezni, ha a megválasztott és kialakított habitat típusa összhangban van az adott régió ökológiai viszonyaival, beleértve ebbe az állatföldrajzi, fészkelési, vonulási stb. adottságokat is ábra - Azon tényezők, amelyeket figyelembe kell venni a nedves területeken végzendő gazdálkodás formájának és intenzitásának meghatározásához (FREDRICKSON ÉS LAUBHAN, 1994) A helyes habitattípus, illetve struktúra megválasztásához a korábban részletesen ismertetett szükségletek és környezeti kínálat alapján meghatározhatjuk a vízivadfajok számára alkalmas habitat és gazdálkodási paramétereket. Általánosságban a nyílt vízfelületek nagysága és mélysége, szigetek jelenléte, nádasok struktúrája, a parti vegetáció szerkezete (mocsarak, lápok csatlakozása, cserjék, fák jelenléte), illetve a gazdálkodási módok közül a nádvágás az, amely határozott vagy másodlagos követelményként jelentkezik a fészkelő- és táplálkozóhelyek létesítésekor (BURGESS ET AL., 1995) (63. táblázat). 62. táblázat - Védelmi prioritások meghatározása. A vízivadfajok fontosabb igényeinek összefoglaló táblázata (ANDREWS ÉS KINSMAN, 1990) Faj Egyé b Szélvéd ett Sekél y Partvon al Mocs ár Vízinövé ny Vízpar ti Szárazföl di Szige t Zavar ás helyek víz növén y lágyszárú ak hiánya Kis vöcsök Búbos vöcsök Szürkegé m hal * * * * hal * * * * hal és * * * kétélt ű 298

311 Vízi élőhely-gazdálkodás Bütykös legelt * * * * hattyú gyep Nyári lúd Tőkésréc e Egyéb úszórécé k Kontyos réce Barátréc e * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * 63. táblázat - A vízivad fő habitatjai és gazdálkodási követelmények (BURGESS ET AL., 1995 után módosítva) Habitat és gazdálkodási sajátosság Használat (a Vízivad terület %-a) fészkelőhely táplálkozóhel y Nyílt víz 0,05 2,5 m * Szigetek 10 15% * x Gátak, töltések x Nád-víz átmeneti zóna maximált * Nedves nádas 0,1 0,3 m mély 60% x x Száraz nádas 15 20% x Nádas/lápos növényzet keveréke x Nádvágás évente 50% x 2 3 évente 40% x x 5 10 évente 10% x Nád tarló nedves * száraz x Egyenetlen cserjés/foltos cserjés 299

312 Vízi élőhely-gazdálkodás Mocsár/nádas átmeneti zóna 5% Mocsár x * * : elsődleges követelmény, x : rendszeres használat, : nincs jelentősége A költő vízivad érdekében a gazdálkodást érintő javaslatokat a vizes habitatok struktúrelemeire vonatkoztatva a 64. táblázatnak megfelelően tehetjük meg (WARD ET AL., 1994). 64. táblázat - A költő vízivad érdekében végzett, gazdálkodásra vonatkozó ajánlások (WARD ET AL., 1994 után módosítva) A vegetációtípus /habitat jellegzetesség ei Azon madárfajok, amelyeknek valószínűleg javára válik az ajánlott gazdálkodás A gazdálkodásra A vonatkozó ajánlások gazdálkodási eljárásokból eredő jó hatások Növényzettel borított szigetek Sekély vizek, zátonyok, gázlók Öblök és holtágak tőkés réce, A sziget nagysága nem Védelmet jelentenek a barátréce, kontyos fontos; a területet földön fészkelő réce, bütykös azonban védeni kell az madarak számára a hattyú erózió ellen. predátorok ellen Magassága a kivéve a márciustól májusig ragadozómadarakat. terjedő időszakra előre Sekély vízszegélyeket jelzett elárasztási adnak a táplálkozó magasság felett madaraknak, és legyen. Sűrű lágyszárú elősegíthetik tocsogók növényzetborítást kell kialakulását. fenntartani. tőkés réce, egyéb Olyan helyeken Olyan területek, ahol az úszóréce fajok, legyenek, ahol az úszórécék szerves szárcsa, szürkegém üledékek, elhullott anyagokat magok és egyéb válogathatnak ki a szerves anyagok medrekből és ahol a felgyülemlenek és limikolák lehetővé teszik az gerincteleneket és emerz vegetáció halakat is találhatnak. megtelepedését. Nagy kiterjedésű területekre lehet szükség. búbos vöcsök, kis A pangóvizek, öblök, Olyan nyugodt vöcsök, tőkés réce, holtágak területek, amelyek nagy kontyos réce, fenntartandók, ahol ez mennyiségű táplálékot bütykös hattyú, lehetséges, és úgy produkálnak, és vízityúk, szárcsa kezelendők, hogy bőséges takarást vegyesen álljanak jelentenek a táplálkozó rendelkezésre 1,5 m- madaraknak, beleértve nél, mélyebb sérülékeny fiatal vízfelületek, kb. 0,3 m egyedeiket is. mély sekélyes helyek, valamint emerz és part menti vegetációval borított területek. 300

313 Vízi élőhely-gazdálkodás Szubmerz vízinövények Emerz növények Növényzet nélküli szegélyek Lágyszárú növényzet bütykös hattyú, A szubmerz növények Közvetlen táplálékot szárcsa, kis meglévő telepeit meg nyújtanak a bütykös vöcsök, tőkés réce, egyéb kell őrizni, hattyú és a szárcsa úszóréce fajok, megfelelő számára, valamint kontyos réce, körülményeket kell habitatként szolgálnak szürkegém létrehozni az egyéb madárfajok növekedésük számára által fogyasztott a védett öblökben, gerincteleneknek és holtágakban és halaknak. felduzzasztott területeken. kis vöcsök, búbos Az emerz növényzet Fontos vöcsök, szárcsa, meglévő állományait táplálkozóterületek sok vízityúk, úszórécék meg kell őrizni, ahol madárfaj számára; ez lehetséges. A fészkelőhelyekként nagyobb telepek szolgálnak a értékesebbek. Új vöcsköknek, állományaik szárcsáknak és létesíthetők a kotrással vízityúkoknak. Éjszakai nyert anyagnak sekély alvóhelyet nyújthatnak vizű területekre való számos madárfajnak. átvitele által. A növényzet meglévő állományait nem szabad megbontani. parti madarak, Növényzet nélküli, A jószág taposása által úszórécék, vízityúk korlátozott hosszúságú felpuhított talaj jó szegélyeket lehet táplálkozási fenntartani vagy lehetőségeket nyújthat a létesíteni parti madaraknak és meghatározott számú más fajoknak, feltéve, szarvasmarha ha a taposás nem odaengedésével. túlzottan nagymértékű. Ügyelni kell a meglévő fontos emerz és part menti növényzet védelmére örvös bukó, tőkés A jószág Értékes fedezék a réce, úszórécék, távoltartásával fészkelő szárnyas kontyos réce lehetővé kell tenni a vadaknak táplálkozási magas növésű lehetőség kínálkozik itt lágyszárú part menti sokféle rovar- és növényzet fejlődését. magevő madár számára A növényzet értéke is. fokozható azáltal, hogy emerz növényekkel borított területek közvetlen szomszédságában engedjük kifejlődni. Kaszálás csak ott történjék, ahol ez szükséges, és ott is csak augusztus után. A növényzetet a tél 301

314 Vízi élőhely-gazdálkodás folyamán meg kell hagyni, hogy tavasszal fészkelőhelyül szolgáljon. Part menti örvös bukó, tőkés Az egyéb part menti bokros réce, kontyos réce növényzettel együtt területek és egyéb olyan kell kezelni; ha fajok, amelyeknek lehetséges, akkor 10 jelenléte nem éves rotációs korlátozódik a rendszerben kell folyókra, tavakra lekaszálni, illetve és más nedves területekre levágni azért, hogy fennmaradjon a sűrű borítás egészen a talajszintig, illetve a növényzet fejlődésének különféle stádiumai. Fészkelőhelyeket találhatnak a tőkés récék, kontyos récék, és számos egyéb madárfaj is. Part menti fák nagy vízityúk, kerceréce bukó, Elő kell mozdítani a Az őshonos fafajok szárcsa, folyókhoz és nedves magvakból, területekhez kötődő termésekből és őshonos fafajoknak gerinctelen állatokból (pl. fűz, éger) a álló értékes táplálékot telepítését a part nyújtanak a mentén fekvő kis madaraknak. az odvas kiterjedésű idősebb fákat területeken. Az fészkelőhelyként idősebb fákat, a víz használja a kerceréce fölé lógó ágakat meg vagy a nagy bukó. A kell tartani ott, ahol ez vízbe lógó ágakhoz lehetséges pedig a fészkeiket rögzíthetik a vízityúkok és a szárcsák. Elárasztott rétek (nedves gyepterületek) tőkésréce, fütyülő Ahol lehetséges, A téli áradások réce, más gyepterületeket kell elősegítik azt, hogy úszórécék, libák, létesíteni az ártereken bőséges mennyiségű parti belül, és hagyni kell, hogy áradás idején ezeket elöntse a víz, megfontolandó egész éven át elöntött területeknek a fenntartása. mag sodródjon ki a vízen a telelő vízivad számára. Az ilyen áradások javítják a parti madarak táplálékszerzési körülményeit is. Néhány általunk is kiemelten kezelt vízivadfaj számára létesítendő habitatok kritériumait és azok kezelési irányelveit figyelembe véve ANDREWS ÉS KINSMAN (1990) ajánlásait az alábbiak fogalmazhatjuk meg: Tőkés réce lehetőleg nagy kiterjedésű vízfelületek létesítése történjék, ahol a vízmélység 40 cm-nél kisebb, a partvonal 1:10 léptékű rézsűvel legyen kiképezve, a vízvonal alatti és feletti talajminőség változatossága diverz habitatstruktúrát és táplálékot jelent, a parton magaskórós, cserjés sáv alakítandó ki a fészkeléshez, közel a vízfelülethez, szélvédett, rövid füvű, kavicsos pihenőhelyek kialakítása elkerülhetetlen, 302

315 Vízi élőhely-gazdálkodás költő szigeteket kell létrehozni, hogy az emlős predátorok távoltarthatók legyenek a fészkek egy részétől, változatos vízinövény-vegetáció kialakulását kell elősegíteni, még telepítéssel is (szubmerz, emerz és parti vegetáció), a vízfelület 60%-a legyen makrofitonokkal borított, a sekély vizű tavakat lehet ily módon átalakítani, a parton száraz területeken kis set-aside, vagy extenzív gabona táblák alakítható ki. Kendermagos réce A tőkés récénél leírtak érvényesek rá, feltéve, ha bőségesen van ott növényi táplálék. Kanalas réce a tőkés réce számára kialakított tavaknál mélyebb vizeket is képes kihasználni, különösen akkor, ha növelni tudjuk tavasszal a planktonok termőképességét, a szeles partoldal csipkés kiképzése lehetővé teszi az összegyűlt törmelékben található szél és víz sodorta magvak és rovarok fogyasztását, a kanalas réce nem szereti a vízparti zárt fás és cserjés takarást, számára a bokrosodó füvek, a marhák által kitaposott partok az ideálisak. Böjti réce és csörgőréce apró és úszórécék lévén előnyös számukra a sekély vizek nagyobb aránya a vízfelszínből, az iszapos területek kialakítása optimális, amelyeket mocsári növényekkel lehet beültetni, ha mód van rá, a nagyobb vízfelület mellett több 0,2 1,0 ha-os, jól védett, sekélyvizes mélyedést kell kotrással kialakítani, e mélyedésekben sűrű növényzettel borított, m-es szigeteket kell kialakítani táplálkozó- és fészkelőhely céljára. Bukórécék Barátréce, kontyosréce a barátrécék számára maximum 2,5 m, a kontyos récék számára 5 méter mély tavak is feltárhatók, a szeles, nagykiterjedésű (2-3 ha-nál nagyobb) tavakat kerülik, az alvóhelyek biztonsága miatt a tavaknak legalább 0,5 ha nagyságúnak kell lenniük, a tó akkor ideális, ha szigetek láncolata tagolja a vízfelszínt, amik zord időben menedéket jelentenek, a szigetek enyhén lejtős oldalúak legyenek, ahova szerves anyag rakódhat le, a szigetek a fészkeléshez is biztonságos alapot nyújtanak, védve a predátoroktól is, a barátréce fészkelőhelyként kedveli a sűrű náddal szegélyezett szigeteket is, a sekély mederrészek jól fejlődő vízinövényeknek, azok pedig a táplálék állatoknak adnak otthont, gazdag legyen a tavak növényvilága, mert különösen a barátréce nyáron és ősszel sok növényi részt fogyaszt, az 1 méternél sekélyebb vizű, mozaikos növényzetű habitatok, amelyek ízeltlábú lárvákban (árvaszúnyogok, tegzeslegyek, kérészek), apró rákokban, vízibolhákban, kagylókban és csigákban gazdagok, ideális fiókanevelő területeknek számítanak, az 1 m-nél nagyobb mélységek táplálékforrásait az idősebb madarak képesek feltárni. 303

316 Vízi élőhely-gazdálkodás Vízi élőhelyek átalakítása A vízi élőhelyek kialakítása során először azokkal a módszerekkel ismerkedjünk meg, amelyek már egy meglévő, de a vízivad-gazdálkodás szempontjából kedvezőtlen habitat átalakítását, ökológiai megközelítésben optimalizálását eredményezi. Erre Magyarországon különösen nagy szükség van, mert az elmúlt 200 esztendőben gyakorlatilag minden vízfolyást gátak közé szorított a mérnöki elme és szinte minden tavat hasznosított az emberi gazdálkodás vágya. A különböző ideológiákban a természet leigázása, minden haszontalan vizes terület lecsapolása vagy intenzív hasznosítása előkelő szerepet kapott. A természetátalakító elképzelések nagy része napjaink közigazgatási környezetében megvalósíthatatlan álom maradt, ezért e területek jó feltételeket teremtenek élőhely átalakítási munkánkhoz. Ezek köre az alábbi lehet folyók medrének, partjainak átalakítása, tavak, halastavak átalakítása, bányatavak átalakítása. Amíg állóvizek esetében különösebb árvízvédelmi kötöttségeink nincsenek, addig a folyók esetében még kis patakoknál is, az alkalmi magas vízhozam potenciális károkozásával számolni kell Folyók medrének, partjainak átalakítása A patakoknál, folyóknál végzendő kotrási és szakaszátalakítási munkálatok során az alábbi általános alapelveket kell betartani (WARD ET AL.,1994): be kell szerezni az érintett területre vonatkozó esetleges természetvédelmi előírásokat, be kell szerezni az érintett területre vonatkozó vízügyi előírásokat és engedélyeket, a tervezést úgy kell végezni, hogy az tartalmazza a környezet fejlesztésére és javítására irányuló jellegzetes vonásokat, figyelembe kell venni a folyók teljes környezetét, beleértve a szomszédos földterületeket is, minden kotrási vagy földkiemelési munka a lehető legkisebb mértékben végzendő, kivéve a nagyon homogén vagy degradált folyószakaszok esetében, csak akkor kell a part kiképzésével foglalkozni, ha azt a korábbi munkálatok tönkretették, elszegényítették, a folyómeder annyira változatos legyen, amennyire csak lehet, csak egyik partról kiindulva lehet a munkákat végezni, hogy minél kisebb legyen a terület zavarása, meg kell tartani olyan területeket, amelyek a növényzet természetes újratelepedését lehetővé teszik, a munkák során keletkezett hulladékot gondosan meg kell semmisíteni, mellőzve az érzékeny területeken át történő elszállítását (taposási kár), minden idős fát kímélni kell, sőt újak telepítését kell szorgalmazni, ha a munkák végzéséhez pl. a fák nyesésére van szükség, azt a faj tűrőképességével és a tájképpel összhangban kell elvégezni, helyre kell állítani a természetes mederformákat, pl. a kis tavakat és zuhogókat, nem szabad megbontani a kavicsréteget, mert az elvezetheti a vizet a közeli nedves területekről, a munkálatokat a folyásiránnyal szemben kell végezni, hogy a növényeknek és állatoknak lehetőségük legyen az újbóli megtelepedésre, hatásvizsgálatot célszerű arra vonatkozóan elvégezni, hogy a beavatkozás milyen változásokat eredményezhet a kérdéses szakasz feletti és alatti folyószakaszon, 304

317 Vízi élőhely-gazdálkodás figyelembe kell venni a tájképi adottságokat, a munkálatokat az évnek arra alkalmas évszakában kell elvégezni, megfelelő gépek megválasztásával a meder a legkevésbé rongálódik, a munkagépek szállítása, illetve mozgatása ökológiai szempontból kevésbé jelentős területeken keresztül történjen. A munkák végzése, illetve az átalakított területek fenntartása során végzendő munkákról azok részben műszaki jellegéből fakadóan e helyütt csak felsorolásszerűen teszünk említést. Folyómedrekben végzett műszaki munkálatok részleges kotrás, a medrek mélyítése, a medrek szűkítése, homokzátonyok/homokpadok/szigetek kialakítása, kis tavak, zuhogók helyreállítása. Folyópartokon végzett műszaki munkálatok parti szegélyek megtartása és létesítése, holtágak és öblök kialakítása, többfokozatú medrek kialakítása, kanyarok újraprofilozása. Vízi növényzet irtása, kezelése mechanikai eljárások, kaszálás, nyírás, a leülepedett homok eltávolítása, kotrás, vegyszerekkel végzett növényirtás, vízinövények irtására szolgáló gyomirtó szerek kiválasztása, a gyomirtás időzítése, biológiai módszerekkel végzett növényirtás, környezeti körülmények megváltoztatásával végzett kezelés, árnyékolás, 305

318 Vízi élőhely-gazdálkodás szalma alkalmazása algairtás céljára. Vízi növényzet telepítése telepítési módszerek és ültetési anyag megválasztása, növényzettelepítés, műszaki létesítmények eltakarása, ritka, veszélyeztetett növényfajok terjedésének előmozdítása, partvédelem, szennyvíz pufferezése céljából. Parti növényzet irtása, kezelése legeltetés, kaszálás és nyírás, a kaszálás időzítése, a kaszálás módja, a lekaszált növényi anyag eltávolítása, gyomirtó szerek használata. Parti növényzet telepítése növényzet létesítése a gátoldalakban, a létesítés lehetőségei, a talaj és a vetés módjának meghatározása, a vetés időzítése, megfelelő vetőmagkeverékek alkalmazása, a vetett növények kezelése a kelés után. Mindezen ismeretek alapján néhány példával mutatjuk be a mederben és a partokon végzett munkák egy-egy megoldását. Növényállományok megtartása nagyobb kotrási munkák elvégzésekor. A 122. ábra három változatban mutatja be a növényzet fenntartásának lehetőségét kotrási munkálatok után (Az első esetben (a) egyes fajok csoportjait lehet hagyni ott, ahol felmérések ezt indokolttá teszik (pl. védett fajok esetében). A második változatban (b) véletlenszerűen lehet meghagyni növénycsoportokat vagy társulásokat, vagy abból a megfontolásból, hogy azokon a helyeken vannak a különféle növényfajok érintkezési területei. A harmadik megoldás (c) során a partszélek mentén, vagy a folyómederben keresztben véletlenszerűen kialakult növényzetsávot megkímélik a munkák során, s a közte lévő területek kotrásával tulajdonképpen apró medencék sorát hozzák létre. Ez utóbbi a vízivad számára mindenképpen optimális megoldásnak tűnik ábra - A növényzet fenntartásának lehetőségei mederkotrási munkálatok után HOLMES ÉS HANBURY, 1995) 306

319 Vízi élőhely-gazdálkodás 307

320 Vízi élőhely-gazdálkodás Mellékágak és öblök létesítése. E mederstruktúrák kialakításhoz bizonyos vízépítési munkákra van szükség (123. ábra). (WARD ET AL., 1994) A változatban 1. a víz átterelése az ellentétes oldalra sarkantyúk segítségével, 1. az öblöt a víz áramlása alakítja ki és tartja fenn, 2. zátonyképződés vagy -építés az örvénylő vízben, 3. zuhogó alakul ki a homokzátony hatásaként, 4. idős fák a folyóparton, 5. fák, bokrok a vízparton, B változatban 1. sarkantyúk kialakítása, amelyek behúzzák a vizet az öböl felé, 2. az áramlás által fenntartott öböl ábra - Mellékágak és öblök kialakítása (WARD ET AL., 1994) Parti szegélyek létesítése. A vízépítési munkák során, folyók gátjainak karbantartásakor rendszerint minden vegetációt, főként a cserjéket eltüntetik a partról. Ez rendkívül kedvezőtlen a vízivad számára, hiszen a nyári időszakban nem talál árnyas folyószakaszt, s fedezéket a ragadozómadarak elől akkor, amikor vedlése miatt mozgásában korlátozott (lohosodás). A gátak belső, folyó felőli oldalának átalakítása nem veszélyezteti az árvízvédelmi érdekeket, ugyanakkor olyan habitatszegélyt hoz létre, amely kedvező a vízivad számára, elsősorban táplálékot, másodsorban pihenőhelyül szolgál még akkor is, ha bizonyos megfontolásokból a fás vegetáció jelenléte nem kívánatos. Az első példában (HOLMES ÉS HANBURY, 1995) egy hagyományos partprofil átalakítását tanulmányozhatjuk (124. ábra). Egy sekély vízborítású perem létrehozásával az addig meredek, növénnyel alig benőtt folyópart hamarosan megváltozik, vízinövények (nád, sás) telepszik meg rajta, ami rejtőzködési, táplálkozási, olykor fészkelési lehetőséget teremt a vízivad számára. 308

321 Vízi élőhely-gazdálkodás 124. ábra - Egy hagyományos folyópart profilátalakítása (HOLMES ÉS HANBURY, 1995) Ausztriában (RINGL, H. SZEMÉLYES KÖZLÉSE) történtek kezdeményezések arra vonatkozóan, hogy kisebb folyók partját természetszerűvé alakítsák. Ennek két módja lehetséges: a nagy esésű, ezért gyors folyású folyók partjánál kis öblöket, nyugodt partszakaszokat alakítanak ki ezáltal lehetőséget adnak a madaraknak a megtelepedésre, helyhez kötődésre, a partra a vizet árnyékoló cserjefajokat (főként füzeket) ültetnek (125. ábra) ábra - Kisebb folyók parti sávjainak átalakítása. Öblök, árnyékolt szélvizek létesítése Magyarországon RÁCZ ÉS TOMPA (1989) partvédelmi céllal kísérletezett bokorfüzek felhasználásával, amely fajok igényeinket maximálisan kielégítik, így vadgazdálkodási, sőt természetvédelmi szempontból messzemenően lehet támogatni javaslataik széleskörű elterjesztését. Ugyanakkor azt javasoljuk mint azt mezei élőhelyeken az erdősávok fa- és cserjefaj megválasztása során is tettük, hogy az őshonos fajokat helyezzük előtérbe Tavak, halastavak átalakítása 309

322 Vízi élőhely-gazdálkodás Az ország területén számtalan működésen kívüli vagy gazdaságosan nem üzemeltethető halastó van. Ezeknek a vízi élőhely-gazdálkodásban jelentős szerepük lehet mind természetvédelmi, de még inkább vadgazdálkodási vonatkozásban. A tavak gátrendszere, a tavak sematikus szerkezete azonban nem optimális a vízivad számára (hiszen nem is ilyen célzattal építették). Ennek az átalakítása, kedvező tószerkezet kialakítása kizárólag földmunkával oldható meg (126. ábra). A tavak közti gátak megszüntetésével félszigeteket és szigeteket lehet kialakítani, miáltal tagoltabb, hosszabb lesz a partvonal, megnő a fészkelési lehetőség. Mesterséges szigeteken biztonságos körülmények között fészkelhetnek a vízivadfajok. Az ilyen jellegű tavakon aztán a vonulási időszakban eredményesen lehet vadászni (COMITÉ NATIONAL D INFORMATION CHASSE-NATURE, 1991) ábra - Halastavak természetszerű átalakítása (OMITÉ NATIONAL D INFORMATION CHASSE-NATURE, 1991) 310

323 Vízi élőhely-gazdálkodás Mind az élőhelyfejlesztés feltételeit, mind a vadászat igényeit kielégíti az az ugyancsak francia módszer, mellyel nagyobb tavak elnádasodott szegélyét igyekeznek feltárni a fészkelő- és vonuló vízivad számára. A szélvédett, sekély termékeny belső tó kis öblei eszményi táplálkozóhelyet is jelentenek (127. ábra) ábra - Széles nádszegély átalakítása a vízivad számára (COMITÉ NATIONAL D INFORMATION CHASSE-NATURE, 1991) 311

324 Vízi élőhely-gazdálkodás 312

325 Vízi élőhely-gazdálkodás Bányatavak átalakítása Magyarországon számtalan működő, működését a jelenben befejező, vagy régebbi kavics-, homok-, agyagvagy tőzegbánya van. A régi bányák zöménél sajnos szinte minden esetben horgásztanyák alakultak ki, ezért azok vízivadhabitatokká történő átalakítása konfliktusok vállalása nélkül szinte lehetetlen, s annak végeredménye pedig bizonytalan. Éppen ezért a most bezáró bányák tavainál vagy a jövő bányatavainak átalakításánál lehetnek a vadgazdálkodónak esélyei. Ennek alapvető feltétele napjainkban a terület tulajdonának megszerzése, ami egyedüli biztosítéka annak, hogy a tavakon más hasznosítása forma, még horgászat se történhessen. A következő feladat a bányatavak struktúrájának átalakítása. Eltérő feladatok adódnak a mély vizű és a sekély vizű tavak vízivad célú átalakításával kapcsolatban. Mély vizű bányatavak. A termelés leállása után rendszerint homogén vízfelszín marad hátra, ami ráadásul helyenként a 10 méteres mélységet is meghaladhatja. Elsődleges feladat a parton deponált anyagnak a segítségével keresztgátak vagy szigetek kialakítása, a meredek, egyenes partvonal megszüntetése, továbbá sekély területrészek kiképzése (ANDREWS ÉS KINSMAN, 1990). Ezzel elérhetjük azt, hogy szélvédett részek lesznek a tavon, a partvonal hossza megsokszorozódik, a búvó- és táplálkozóhelyet jelentő növénysáv kiterjedésének kedvez, a sekély részek a vízinövény-struktúra kialakulását, a növényi és állati táplálékforrás feldúsulását biztosítják a szigetek fészkelő, táplálkozó és pihenőhelyet biztosítanak a vízivadfajok számára az egyenetlen mederfenék esetleg lehetővé teszi, hogy száraz időszakban felszínre kerülő magasabb részei újabb szigeteket, zátonyokat képezzenek (128. ábra) ábra - Bányatavak mederaljzatának kialakítása (ANDREWS ÉS KINSMAN, 1990) 313

326 Vízi élőhely-gazdálkodás Sekély vizű bányatavak. A sekély vizű bányatavak rendszerint a tőzegkitermelések során alakulnak ki (129. ábra). A tőzegréteg vastagsága egyértelműen meghatározza a tavak mélységét. Mivel a tőzegréteg eredetileg sem nagyon vastag, s a lecsapolások utáni vízszintcsökkenéssel felső rétege is kotusodásnak indult, ezért csak ritkán találhatók napjainkban 1 méter vastagságot meghaladó tőzegtelepek. Az egykori tó eredeti medence alakulatának megfelelően, amelyben annak idején lerakódott a tőzeg, a lépcsőzetes jövesztés során kialakuló új tófenék lehet egyenletes vagy egyenetlen. Ha a tófenék egyenletes, akkor a kibányászott tőzeg vastagságának megfelelő tó alakulhat ki, hiszen a fedő lápföld réteget minden egyes új fogásnál visszatermelik az előző fejtési szakasz medrébe. A tőzegréteg vastagságának megfelelően cm mély víztől a 1,5 méteresig alakulhatnak ki tóterületek. Az azévi minerális szakasszal ellentétben az előző évek jövesztéseinek helyén tökéletes vizes habitatok alakulnak ki, amelyek a szukcesszió egymást követő stádiumait is mutatják. A régi területeken már a füzek is megjelennek, míg az újakon nyíltvízi növénytársulások vannak. A sásos, majd nádas stádium, a közbeékelődő mélyedésekben fennmaradó tavakkal komplex habitatstruktúrát hoz létre. Érdekessége ennek az, hogy tulajdonképpen a tőzegképződés korának mederviszonyait alakítja ki a bányászat. Azt lehet mondani, hogy az időbeni eltérések, azaz a szukcessziós stádiumok együttes jelenléte az eredetinél is kedvezőbb viszonyokat hozott létre, ami a vízimadár-közösségek fajgazdagságában, magas diverzitásában egyaránt megnyilvánul. Az 314

327 Vízi élőhely-gazdálkodás így kialakult vizes területek fenntartása okozza az igazi gondot. A kedvező stádiumot fenntartó munkák nélkül a szukcesszió hamar vízmentes állapotokat hozhat létre, ezáltal a habitatkomplex elveszíti a vízimadarak irányába megnyilvánuló kivételes vonzerejét. A terület értékei sokszor megkövetelik a természetvédelem és a vadgazdálkodás közös fellépését, ami az erőforrások célszerűbb, hatékonyabb felhasználását, a fenntartó munka hatékonyságát eredményezheti ábra - Tőzegbánya tavak kialakulása a fejtés (jövesztés) során Vízi élőhelyek létesítése Magyarország egyes tájain, vidékein viszonylag kevés vizes élőhely van. Ennek oka részben a domborzatban, a táji hidrológiai és csapadékviszonyokban van, részben a nagy tájátalakításoknak, vízelvezetéseknek köszönhető. A vadgazda és a természetvédő nem szívesen nyugszik ebbe bele, hiszen a vizes területek jelenléte növeli a biodiverzitást, vadászati szempontból pedig emelheti a vadászható fajok számát és a hasznosítható mennyiséget. Éppen ezért mind a két ágazat törekszik arra, hogy a helyi kezdeményezéseket felkarolva mesterséges vizes habitatok kialakítását támogassa Mesterséges szikes tavak kialakítása A mesterséges szikes tavak kialakítására felhagyott rizskazettákat lehet felhasználni úgy, hogy azok cmes mélyítésével tófeneket, szigetet és szikes agyag terítéssel sekély partot képeznek (KOVÁCS, 1992). Sekély árokkal még távolabbi területek vízösszefolyásait is a tóba lehet vezetni. A tó vize ugyanis, mint a szikes tavaké általában a csapadékból származik, ezért vízszintjük erősen ingadozik, ki is száradhatnak (130. ábra). Természetvédelmi céllal létrehozott szikes tavak kialakításáról KOVÁCS (1992) számol be. Két tó elkészítését tervezte és vezette le a Karcag határában található Écsegzugban (1986), illetőleg Angyalházán (1990). A fenntartási munkák során a szigetek, de főként a tó melletti szikes agyagkopáron tartása a legfontosabb feladat. Ruderális gyomnövénytársulások vagy fűtársulások záródása ellen e területeket talajmaróval vagy könnyű tárcsával, azt követően pedig alapos hengerezéssel (mindezt 3-4 évenként ismételve) művelni kell. Kisebb (20 30 méteres) foltokon a sózás jó hatású. Eredményes volt a sózások után az agyagszigeteken a halofil növények (Salicornia, Suaeda, Spergularia spp.) telepítése oly módon, hogy a magvakat a tél végén vetették el. A kialakuló növényzet a parti madarak biztonságos fészkelését segítette elő. A megfigyelések szerint a nyári ludak, tőkés-, csörgő, böjti és fütyülő récék is hamar megtalálták és elfoglalták e mesterséges szikes tavakat ábra - Mesterséges szikes tó kialakítása (KOVÁCS, 1992); a) elszikesedett, füves rizskalitka a földmunkák előtt, b) a tómederben meghagyott sziget az eredeti növényzettel, illetve a szikes agyag szétterítésével kialakított part, c) az elkészült tófenék további mélyítésével nyert agyagból kopár sziget építése a tó közepére 315

328 Vízi élőhely-gazdálkodás Mesterséges édesvizű tavak kialakítása Ott, ahol közel, s távol nincsen természetes vízi élőhely, célszerű, ha a vadgazdálkodó elősegíti saját, fészkelő (vagy vonuló) vízivadállomány megtelepedését (FARAGÓ, 1991). A kedvezőbb adottságú területeken van valamilyen vízállás, de annak állapota nem mindig alkalmas a vízivad számára. Ha a vadgazda azt akarja, hogy a vízivad megtelepedjen ott, akkor megfelelő átalakításokat kell elvégeznie. A következőkben bemutatjuk azokat az irányelveket, amelyeket szem előtt kell tartani az élőhely kialakítása során. Vízgazdálkodási kritériumok. A víz nyerése többféle módon történhet. Bányatavak esetében a talajvíz a forrás. Előfordulhat, hogy patak, kisebb vízfolyás, belvíz összefolyásából is megfelelő domborzati viszonyok és vízzáró réteg esetében, kialakulhatnak e célra alkalmas területek. Ez utóbbi két esetben, szemben az első variációval a vízzáró réteget nem szabad áttörni (pl. agyag), mert az az ellenkező hatást váltja ki. Figyelemmel kell lenni a szomszédos mezőgazdasági területekre is, a visszatartott víz ezekre nem gyakorolhat káros hatást. Nem szabad pl. alagcsövezés útján vizet bevezetni a tóba, nehogy véletlenül közvetlen műtrágya és növényvédőszer-bemosódás történjen. Élőhelyvédelmi kritériumok. Az élőhelyfejlesztés a lehető legtökéletesebben simuljon a környezetbe, mert a vízivad számára is ez a természetesség adja a legnagyobb vonzerőt. Ennek megfelelően kerülni kell a tájidegen növényeket a parti vegetáció mesterséges kialakításakor. Nemkívánatos a tóba halakat telepíteni, a cél az, hogy a tó halmentes állóvíz maradjon, és ne alakuljon át sem horgászvízzé, sem pontytenyésztő tóvá. Sem kunyhót, sem egyéb objektumot nem célszerű a tó partján elhelyezni (a takart stég kivétel). A partvonal kialakítására 1:3 1:10 arányú, enyhe lejtésű rézsűk létesítendők. A part növényzeti kiképzését sem szabad túlzásba vinni, a természet néhány év alatt úgyis elvégzi a legcélszerűbb partalakítást (131. ábra). A földmunkák során kitermelt földet vagy el kell szállítani, vagy olyan elhelyezéséről kell gondoskodni (pl. elteríteni), amely a környező élőhelyet (pl. a vízimadarak költő- és táplálkozóhelyeit) nem veszélyezteti ábra - Mesterséges édesvízi tó fészkelő vízivadállománynak (KALBE, 1981) 316

329 Vízi élőhely-gazdálkodás A vadászat kritériumai. A tó kialakítása során törekedni kell arra, hogy tavasztól télig legalább 500 m 2 -nyi, növényzettől mentes nyílt vízfelület álljon a vízivad rendelkezésre (a nagyobb vízfelszín nem hátrány). Ha magasabb parti vegetáció is van, legalább egy irányból szabad berepülés legyen a tóra. Mivel általában az esti húzáson történik a vadászat, a napnyugta felőli oldalon nem szabad magas növényzetet telepíteni, hogy a világos nyugati égbolton sokáig észlelhetők legyenek a kihúzó kacsák. A tó környékén alacsony növésű, lehetőleg tüskés/tövises cserjékkel kell megteremteni a védett költési lehetőséget. A horgászat zavarja a tó elsődleges vadászati rendeltetését, ezért azt meg kell tiltani. A behurcolt halikrákból kialakult halállományt a szürkegémek képesek szabályozni. A tavat alacsony, 3 szál szögesdrótkerítéssel, faoszlopokkal célszerű bekeríteni. Ez főleg legelőterületen tájba illő. A tó környékét, a parti növényzetet a lehető legnagyobb mértékben ragadozómentessé kell tenni. Erre ládacsapdákat a legcélszerűbb használni. A házipatkányok elszaporodása esetén a patkányirtást is meg kell szervezni, ehhez azonban a közegészségügyi hatóság közreműködése kell. A fészkelőhelyek kialakítása történhet mesterséges úton (132. ábra), akár nádkévék, vagy fészkelőládák lehelyezésével. Ennek számtalan helyi változata is alkalmazható. Fontos tudni, hogy a fészkelőládák és fészkelőkosarak ne legyenek leszállópályával ellátva, hanem inkább eresszel legyenek ellátva a ragadozó madarak (pl. barna rétihéja) ellen. A természetszerű fészkelőhelyeket a vízivad szívesebben foglalja el, mint a művit. A megtelepült vízivad vonzza a nyárvégi kóborló és vonuló fajtársait, más fajokat, ezért fontos a saját fészkelőállomány kialakítása ábra - Javaslatok mesterséges fészkelőhelyek kialakítására (LUTZ, 1986) 317

330 Vízi élőhely-gazdálkodás Gazdálkodási formák vizes élőhelyeken, hatásaik és befolyásolásuk A vizes élőhelyek állapotát, mint azt a 7.3. láttuk az antropogén hatások jelentősen befolyásolják. A vizes területek fenntartható használata azonban megkívánja, hogy jól megférjen egymással a hal- és nádgazdálkodás, a vadászat, a horgászat, továbbá a turizmus. Ezek összehangolása a vízivad (vízimadár) védelem igényeivel ugyancsak fontos vadgazdálkodói (és olykor természetvédelmi) feladat. Halgazdálkodás, halászat. A halgazdálkodás a vizes élőhelyek közül rendszerint a halastavaknál okoz megoldandó problémákat. A konfliktus forrása az, hogy a tógazdaság többnyire jövedelemtermelésre kialakított vállalkozás, ahol a gazdasági érdekek háttérbe szorítják a vad- és természetvédelmi érdekeket. A halastavi gazdálkodásból az alábbi problémák merülhetnek fel (NAGY ÉS KÖNCZEY, 1995): Értékes vizes habitatok halastóvá való átalakítása. Korábban természetes volt, hogy a halastavakat olyan helyen építették, ahol egyébként is mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, vizes területek voltak. Tórendszereink nagy része ily módon megszüntette az értékes, természetes vizes habitatokat (pl. szegedi Fehér-tó). A jövőben környezeti hatástanulmány készítése indokolt, amelyben a természet- és vadvédelem érdekei, szempontjai is szerepelnek. Nádszegélyek csökkentése. A minél nagyobb hasznos (értsd termelő) vízfelület kialakítását nádaratással, égetéssel és növényevő halak telepítésével igyekszik a halgazdálkodó elérni. A nádasok visszaszorítása tényleges élőhely (fészkelőhely) vesztést jelent. Egyes esetekben az eltűnő nádszegély hiányában fellépő hullámverés még a gátakat is veszélyezteti. A cél a nádasok arányának egészséges fenntartása lenne, amely sekély vizekkel együtt a táplálkozó, pihenőhelyeket is biztosítaná. Tókaszálás. A lebegő (szubmerz) hínárvegetáció, vagy a sekélyen tartás miatt felmagasodó növényzet fészkelő- és táplálkozóterületet jelent sok vízimadár (vízivad) fajnak. Ezek kaszálása, azaz felszámolása főként a fészkelési időszakban sok fészek/fészekalj pusztulását okozza, ezért ha mindenképpen szükséges e munkák elvégezése, akkor későbbre kell halasztani. Fészkelési időben történő tóleeresztés vagy feltöltés. A halastavak vízszintjének változtatása, azaz a feltöltés és a leeresztés a vízivad (vízimadár) fészkelési időszakában a legnagyobb veszélyforrás. A nyári lehalászást megelőző vízleeresztés, a gémek, vöcskök, récék, szerkők és csérek fészkeit veszélyezteti. A kora 318

331 Vízi élőhely-gazdálkodás tavaszi árasztások pedig a korán fészkelő nyári lúd, vagy a mederben fészkelő gulipán, kis és széki lile fészkeit tehetik tönkre. Az ismert fészkelőtavakon nem lehet engedélyezni a nyári lehalászást, s ezt az előírást a halastavak kezelési tervében rögzíteni kell. Közvetlen zavarás. A halászathoz kapcsolódó munkák, főként az etetés, illetve a hal- és haltakarmány fogyasztó fajok riasztása zavarhatja a madarakat. Madárkárok csökkentése érdekében madarak riasztása, kilövése. A károk csökkentése érdekében a halgazdálkodók a madarak riasztásával, rendszerint lelövésével igyekeznek a madarak számát csökkenteni. Ezek a módszerek a vadgazda és természetvédő érdekeivel ellentétesek (madármentessé válnak a tavak), ezért a jövőben a madarak kártételét úgy kell csökkenteni pl. új etetési módok bevezetésével, hogy az ne járjon felesleges zavarással vagy pusztítással. Nádgazdálkodás. A nádgazdálkodás a tavak és idősebb halastavak gazdálkodási tevékenysége. Jelentősége abban van, hogy általa fékezhető a tavak eutrofizációja, eliszapolódása. A kellő időben és megfelelő módon végzett nádaratás indokolt a vad- és természetvédelem szempontjából egyaránt. Elsősorban az avas nádasok fenntartásához fűződnek erős védelmi érdekek a fészkelő aljzat megmaradása érdekében. A nyári lúd fészkelése miatt szükséges a nádvágások február végi befejezése. Ha mód van rá, akkor a nádasokat ne égesse le a gazdálkodó. Horgászat. A horgászkunyhók, horgásztanyák kialakítása, az állandó jelenlét és mozgás főként kis- és közepes méretű tavainknál feltétlenül tartós zavaró tényezőként szerepel, bár ezek a veszélyek tulajdonképpen minden víztípusunknál jelentkeznek. A halastavak magánosításával az eddig horgászattól elzárt területek egy része is megnyílt a közönség előtt, tovább csökkentve zavartalan vizeink nagyságát. Vadászat. A vadászat a vizes területek hasznosításának egyik, kétséget kizáróan zavaró módja. Ezzel együtt a fenntartható hasznosításban a vadgazdálkodás és a természetvédelem érdekei közösek. A nemzetközi jelentőségű tavakon, főként a vadlúd éjszakázó helyeken a teljes éves vadászati tilalom garantálja a zavarásmentességet. Másutt kíméletes vadászati módokat vagy azok kombinációját lehet a helyi sajátosságoknak megfelelően kiválasztani, tesztelni és bevezetni. Turizmus. A szelíd idegenforgalom (ökoturizmus), a madarász vagy fotós turizmus anyagi eszközök megteremtését jelentheti a természet- és vízivadvédelemhez. Ehhez a megfelelő infrastruktúra kialakítása szükséges. Nem ilyen kedvező a megítélése a vizes területek rekreáció célú hasznosításának. Strandok kialakítása, a vízisportok (szörf, vízisí stb.) meghonosodása, a parti habitatok felszámolása és a zavarás révén is kifejtik nemkívánatos hatásaikat. Ilyen fejlesztések megvalósítása előtt a jövőben szintén hatástanulmányok készítendők. A gazdálkodási formákat illetően beleértve a fenntartható vízivad-gazdálkodást is a természetvédelem és a vadgazdálkodás érdekei mindenben megegyeznek, ami könnyítheti tárgyalási pozícióikat az érdekegyeztetések során Egy különleges vízi élőhely-gazdálkodási fogalom: a nyugalom A vízi élőhelyek kedvező ökológiai adottságaikat csak akkor érvényesíthetik, azaz akkor nyilvánulhatnak meg azok, meghatározva a vadeltartó képesség, ha a vizes területeken bizonyos időszakokban, de legalább a szaporodási időszakban nyugalom van. A zavaró tényezőkről, mint a horgászat, turizmus, vadászat stb. már beszéltünk a gazdálkodási kérdésekkel kapcsolatban. Közülük feltétlenül a vadászat az, amelyik a legnagyobb rizikófaktor. Ehhez mindenképpen ismerni kell a vadászat, mint terhelés hatásmechanizmusát. A vadászatnak a vízivadra gyakorolt hatását NOWAK (idézi FARAGÓ, 1982) nyomán mutatjuk be (133. ábra). Kisebb, bár napjainkban ismét nem elhanyagolható jelentősége folytán először az illegális vadászattal foglalkozunk (1a). A vadorzók által befogott és elpusztított egyedekből (6), a tojásgyűjtésből (5) származó ismeretlen veszteség (7) nem nagy, amit az esetleges tilalmi időben illegálisan lelőtt példányok sem emelnek meg lényegesen. A vízivad legális vadászata során a vadászok (1) által vadászható fajok (2) körét, a napi terítékre hozható egyedek számát rendelet szabályozza. A vadászat alkalmával a populációnak csak egy része hozzáférhető (3a) a vadászok számára, másik részét csak zavarják (3b), míg a további hányadot a környezeti és egyéb tényezők miatt nem érhetik el (3c). A hozzáférhető egyedeket (3a) eltalálják (4a), befogják (4b) vagy sértetlenül továbbrepülnek (4c) a populáció zavart egyedeinek (9c) sokaságával. Az eltalált vízivad (4a) nagy hányadát feljegyzik (10a), kisebb része elhullik (10b) vagy elveszik (10c). A vadászat elengedhetetlen mellékhatása a sebzés (8). A megsérült 319

332 Vízi élőhely-gazdálkodás egyedeknek egy része meggyógyul (9b), a másik része vagy megkerül (10a), vagy elhullik, elveszik (10b, c). A lelőtt (8), a sebesült (8), a meggyógyult (9b) és a zavart (9c) egyedek összességével jelölhetjük egy populáció vadászati leterheltségét, amiből az értékelhető csupán a feljegyzett teríték nagysága (10a). Itt kell utalnom a korábban leírtakra. A megadott terítéknagyságokat nem szabad összetéveszteni az igénybevétellel, aminek vadászható fajaink itt telelő és átvonuló populációi ki vannak téve. A populációk megközelíthetetlen, zavartalan része (9a), a zavart, de túlélő (9c) hányada alkotja azt a szülőnemzedéket, amely alapja lesz a következő év sikeres költésének. Ennek a nagysága szoros kapcsolatban van a vadászati leterheltséggel, a vadászati nyomással. A vadgazdálkodó feladata megtalálni a fenntartható hasznosítás kényes mértékét ábra - A vadászatnak a vízivadra gyakorolt hatása (NOWAK, idézi FARAGÓ, 1982) Nem kétséges tehát, hogy a vízivadas területek kímélete a populáció egészére jótékony hatással van, ami a terítéknagyságban is realizálható. Ennek eléréséhez a kezelő olykor vadgazdálkodási megfontolásokból korlátozásokat kényszerül bevezetni. A legegyszerűbb módja a korlátozásoknak, amikor csak a hét meghatározott napjain, általában szombaton vagy vasárnap lehet vadászni. Tovább lehet finomítani a módszert, ha a szezonon belüli vadásznapok számát is korlátozzák oly módon, hogy lerövidítik a hivatalos vadászidényt, pl. augusztus-szeptember-október hónapokra, vagy csak minden második, vagy harmadik héten van vadásznap. Már az ilyen jellegű korlátozások is látványos eredményeket hozhatnak. A térbeli korlátozásokat nagyobb tavakon, tórendszereken alkalmazzák, mert itt vadkamrákat, nem vadászott egységeket lehet kialakítani. Ezek olyan helyek, ahova a vízivad a tórendszeren belül visszavonulhat, így a vadászati nyomás okozta zavarást nem kell elvándorlással kivédenie. Ez a módszer természetesen csak megfelelően ésszerű vadászati nyomás mellett működik, azaz ha egy vadásznap után több olyan vadászatmentes nap következik, amikor a madarak a kíméleti területről visszaszokhatnak a tórendszer teljes területére. A térbeli és időbeni kombinált módszer lényege, hogy a tórendszer területét három vagy több részre osztják, s azon belül vagy kétéves váltó rendszerű hasznosítást alkalmaznak, vagy három éves forgó szerint vadásznak. 320

333 Vízi élőhely-gazdálkodás A kétéves váltó rendszerű gazdálkodásban a tórendszert két, adottságaiban és a vízivad előfordulása, mozgása alapján egyenlő nagyságú részre osztják. A vadászati hasznosítási ciklus kétéves, egyik évben az egyik, másik évben a másik egység tavait vadásszák. Az egységek közel vannak egymáshoz, a madarak könnyen átszállhatnak a megkímélt tavakra. A közelség miatt a kímélt tavakon is érződik a zavarás, de ez nem olyan mérvű, amely a kacsák eltűnését eredményezné. A közelség, a kezelhető méret miatt a vadászat is könnyen szervezhető, bizonyos mértékig a madarakat még irányítani is lehet. Feltétlenül betartandó a kíméleti terület zavartalansága, hiszen ez a rendszer működésének záloga. A hároméves forgó rendszerű gazdálkodásban a halastavon három területrészt alakítanak ki. A három egységből mindig csak egyen folyik vadászat, a másik kettő pihen, vadkamraként működik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy-egy területre 3 évenként kerül sor mint vadászati egységre, s két évig lát el vadkamra feladatot. A kamrázó területek vadmegtartó képessége igen magas, ugyanakkor a madarak kijárnak más tóegységekre táplálkozni, s így a vadászatot lehetővé teszik. Az állandó az időszakos nyugalmat sem adó vadászat a vízivad kevésbé zavart helyekre való elhúzódását eredményezi, míg a helyes időben végzett hasznosítás a vízivad folyamatos jelenlétét, azaz tartós vadászati lehetőséget jelent. Jó példa erre a Fertő-tó vidékének vadliba vadászati története. Amíg a tó magyar és osztrák partvidékének körzetében egyaránt folyt az állandó vadászat, a liba eloszlása egyenletes volt, egyedszáma a vadászati nyomás függvénye volt. Miután a Seewinkelben (Ausztria), a WWF segítségével olyan szigorúan védett területeket hoztak létre, melyekben tilos volt a vadászat, a telelő libacsapatok a magyarországi állandó (főként az éjszakázó helyeket érintő) vadászati nyomás elől inkább a nyugalmat biztosító osztrák területeket keresték fel. Ennek eredményeképpen a Fertő-tó magyar körzetében, a korábbiakhoz képest megcsappant a libavadászat eredményessége. A mekszikópusztai élőhely-rekonstrukció kialakítása és az 1993 óta érvényben lévő vízivad vadászati tilalom ismét fordított a helyzeten, s megint áttelepültek a madarak a magyar oldalra. A tavon ugyan nem lehet vadászni, de a táplálkozóterületeken megnőttek az eredményes vadászat esélyei. Ugyanez volt a helyzet a Tatai tó esetében is. A Kardoskúti Tájvédelmi Körzetben az 1966-os védettség előtt a maximálisan átvonuló réceállomány 2-3 ezer, a libaállomány 1-2 ezer darab volt. A védettség után, amely a vadászat bizonyos körzetű betiltásával is együtt járt, bekövetkezett a hely nyugalmára visszavezethető vonzó hatás. Ennek eredményeként a 70-es évek második felére már átlagosan ezer vadréce és ezer vadliba volt az őszi átvonuló csúcs. A különösen jó 1975-ös évben mintegy 200 ezer vadrécét és 100 ezer vadlibát észleltek. Ezek a mennyiségek a táplálkozó és éjszakázó helyek között húzva mégis képezhetik vadászat tárgyát, így a védettség a vízivadvadászat lehetőségeit feltétlenül növeli. E tapasztalatok alapján került a Magyar Vízivad Gazdálkodási Tervbe FARAGÓ, 1993c), majdan pedig a 8/1993. FM rendeletbe a nemzetközi jelentőségű vadlúd éjszakázó helyek teljes évi vadászati tilalma. E területek az alábbiak (134. ábra): 134. ábra - Teljes évi vadászati tilalmat élvező, nemzetközi jelentőségű, vadlúd éjszakázó helyek Magyarországon 321

334 Vízi élőhely-gazdálkodás A jövőben még a Kiskunsági szikes tavakat, a Tisza tó egyik jól lehatárolható medencéjét, illetve a dunai zátonyokat szükséges e kategóriába bevonni, ugyancsak a nemzetközi jelentőségű és sérülékeny liba éjszakázóhelyek okán. Ezeken kívül jelenlegi ismereteink szerint másutt nem szükséges a teljes tilalom, a többi területen az említett vadkamrák kialakításával és a bölcs hasznosítással lehet és kell eredményeket elérni Hazai esettanulmányok a vízi élőhelygazdálkodás gyakorlatára A földterületek, a vízfelületek korábban domináns állami tulajdona azzal járt, hogy vízi élőhely-gazdálkodást, élőhelyfejlesztést legfeljebb az állami területeket kezelő természetvédelmi hatóságok kezdeményezhettek. Esetükben is meg kellett birkózni azzal az óriási ellenállással, amit főként a mezőgazdálkodók fejtettek ki, féltve földterületeik méreteit, illetőleg félve a víz általuk kiszámíthatatlannak tartott hatásaitól. Amíg vízi élőhelyrekonstrukciók tulajdonképpen minden nemzeti parkunk területén történtek, addig a vadásztársaságok, általában a vadgazdálkodók keveset tudtak előrelépni e kérdésben. Az alábbi esettanulmányokban mások számára is követendő, megvalósítható megoldásukat ismertetünk Vízi élőhely-gazdálkodás védett természeti területeken Egyek-pusztakócsi mocsarak helyreállítása. A múlt század derekán induló szabályozási munkák következtében megszakadtak a hortobágyi mocsarak természetes vízpótlási útjai, amit gyorsítottak a lecsapolási 322

335 Vízi élőhely-gazdálkodás munkák és a vízgyűjtő jó termőképességű területeinek szántóföldi művelésbe vonásai. Az 1970-es évek második felétől a Fekete-rét és a Kis-Jusztus mocsár kivételével felgyorsult a kiszáradás, amiben a száraz klímaperiódus és a környéken végzett meliorációs tevékenység is közrejátszott (GÖRI, 1992, KARÁCSONYI, 1994). A Hortobágyi Nemzeti Park már 1976-ban megkezdte a területéhez tartozó mocsarak rehabilitációját ban a kunkápolnási mocsár feltöltő csatornájának, műtárgyainak az elkészítése, majd pedig gravitációs feltöltése történt meg. Ugyancsak elkészültek az egyes mocsárágak feltöltését segítő belső csatornák (9 km). Ugyancsak 1976-ban, majd 1981-ben és 1982-ben a Fekete-réten kezdődött meg a feltöltő csatorna építése, nyílt vizes tisztások, belső csónakutak kialakítása, illetőleg a gravitációs feltöltés ben a Kis-Jusztus mocsár feltöltése, majd ban szigetek, kopár mederfenekek kotrással történő kialakítása történt. Az Egyek-pusztakócsi mocsarak (Bőgő-lapos, Meggyes-lapos, Hagymás-lapos, Csattag-lapos és a Kis-Jusztus) kiszáradásának megakadályozásához, illetve a mocsaras területek rekonstrukciójához az alábbi megoldásokat választotta a Hortobágyi Nemzeti Park (KARÁCSONYI, 1996). Feladatok vízellátás, vízpótlás lehetőségének feltárása fenti mocsarak rehabilitációjához, független vízellátás és vízpótlás lehetőségének kialakítása a Hortobágyi NP déli területei felé (kunkápolnási mocsarak), azaz a Fekete-rét (Füredkócsi-tározó) kikapcsolása a vízszállító útvonalból. Ezáltal a belvíztározás paramétereitől függetlenné válna a déli területek vízellátása, egyúttal a Fekete-rét tározási vízszintje a természetvédelmi céloknak megfelelően alakítható a belvízcsúcson kívül eső időszakokban is. Eszközök a Füredkócsi-tározót (Fekete-rét) elkerülő vízellátó csatorna kialakítása: Egyek-Pusztakócsi-tápcsatorna, a Füredkócsi-tározó lecsapoló csatornájának bővítése, iszaptalanítása, az egyes vizes habitatok, tározók vízellátását ellátó műtárgyak és tápcsatornák kialakítása. A rehabilitációhoz szükséges vízbeszerzési lehetőséget a Nyugati-főcsatorna biztosítja. Mivel több más célú (pl. halastó feltöltés) víznyerés is lehetséges innen március, október és november hónapokban, a vízigény meghaladja a csatorna vízszállító kapacitását (4 m 3 /s). E korlátok között az alábbi megoldások adódnak: az érvényes vízjogi engedélyben szereplő megkötések alapján márciusban és novemberben 1,5 m 3 /s, októberben 1,0 m 3 /s vízhozammal manipulálni, ha e hónapokban jelentkezik a vízigény, a feltöltés idejét egyeztetni kell a halastavak kezelőivel, a feltöltést a nevezett három kritikus hónapon kívül kell ütemezni. Várható eredmények A várható eredmények jól prognosztizálhatók a Fekete-rét és a Kis-Jusztus mocsár rehabilitációját követő változások alapján (GÖRI, 1992). Amennyiben a növényvilág legnagyobb tűrőképességű ún. vázfajai jelen vannak a területen, úgy 5 10 éves stabilizációs időszak eltelte után a tájra jellemző, vagy ahhoz nagyon hasonló természeti rendszer épülhet fel. Az új területek eltérő adottságai miatt a meglévő mocsaraktól eltérő életközösségek kialakulása is várható. A rehabilitáció hatására a fészkelő, védett fajok száma a jelenleginek 3-4- szeresére emelkedhet. A nedves-száraz mozaikkomplex a madárvonulás számára a jelenleginél sokkal kedvezőbb feltételeket fog teremteni. Izsáki Kolon-tó kezelése. A Kiskunsági Nemzeti Park III. területe, az izsáki Kolon-tó Bioszféra Rezervátum 800 ha-os felülete a csatornázás hatására szinte teljesen borított növényzettel, csak az egykori tőzegbányák kis kiterjedésű területén találni nyílt vizeket. Ilyen jellegű vizes habitatokban a legnagyobb munka a nádgazdálkodás, a nádvágás. Mintegy 280 ha nád levágására kerül sor évente, ezáltal biztosítható egyes fészkelő fajok (pl. gépmek) számára nélkülözhetetlen avas nád jelenléte. A kaszálás ugyanakkor lehetővé teszi a nádas biomasszája 13%-ának évenkénti eltávolítását a területről. Ez a gazdálkodási forma a bemosódásból eredő eutrofizáció okozta tápanyag feldúsulást némileg csökkenti. További kívánalom volt különös tekintettel a mintegy 10 éves száraz periódusra, hogy sekély és mély vízfelületek tartósan jelen legyenek a tómederben ben úszó kotró- és szivattyúrendszerrel 6,3 ha területen 1,4 m mélységig (a vízzáró agyagrétegig) kotrást végeztek. Sekély (20 80 cm), a vízimadarak számára kiváló fészkelő- és táplálkozóterületeket 5 10 ha-on 323

336 Vízi élőhely-gazdálkodás alakítottak ki. Úszó hínárvágóval a nádat a vízszint alatt elvágták. E művelet a nád nagy résznek pusztulását okozza. A faj nagy vitalitását azonban az is mutatja, hogy a munkát évente kétszer meg kellene ismételni. A levágott anyagot a területről ugyancsak eltávolították. A munkák hatására javult a habitat szerkezete, a fészkelő és vonuló madárközösségek fajgazdagsága, denzitása és diverzitása (KELEMEN ET AL., 1995). Kelemen-szék és Fehér-szék vízkormányzása és növényállományának kezelése. A Kiskunsági Nemzeti Park II. Felső Kiskunsági szikes tavak területének legnagyobb problémája a vízhiány. A kiszáradások hatására ugyanis elmaradnak a sziki fészkelő közösségek és a nagy vonuló vízimadár (vízivad) tömegek. Ennek a hiánynak az ellensúlyozására került kidolgozásra a terület vízkormányzási rendszere. A két szék között egy magas vezetésű csatorna húzódik, amely körülöleli a Kelemen-szék északi részét. A csatorna a dunai eredetű vizet a Kígyósi-csatornából szállítja. A víznek magas a tápanyagtartalma. Feladatok a Kelemen-szék vízkormányzási rendszerének kialakítása, a kiszáradt Fehér-szék rehabilitációja. Eszközök Kelemen-szék. Beavatkozásra csak kedvezőtlen téli és tavaszi csapadékjárású években van szükség. Erre két megoldás kínálkozik: a tó gyors, biztonsági feltöltése a csatornából, akkor, ha kis mennyiségű víz hozzáadására van szükség, a tó feltöltése pihentetett vízzel. A pihentetést a szikes gyepeken lehet elvégezni. A gyepekre engedett, ott legalább 2 hétig tárolt eutróf víz nagyrészt megtisztul, sótartalma megváltozik. A műveletnek kedvező mellékhatása, hogy kedvező táplálkozó- és pihenőterületet jelent a tavaszi madárvonuláshoz. A vízpótlási rendszer kialakítási munkálatai 1990-ben indultak és 1991-ben fejeződtek be. Fehér-szék. E szikes tavon intenzív beavatkozásra volt és van szükség, amely a vízszint szabályozásából és a növényzet folyamatos ellenőrzéséből áll. hóolvadás után a tavat cm vízszintig feltöltik úgy, hogy a vizet a magas vezetésű csatornából egyenesen a tóba vezetik egy egyszerű zsilip segítségével (maximális ideje 13 nap). Az árasztást a nyári lúd költése miatt március 15-ig be kell fejezni, száraz időszakban pótlólagos vízpótlás igénye merülhet fel. Ez lassan végzendő, mértéke nem haladhatja meg a márciusi árasztások vízszint értékét, a növényzetet, főként a zsiókát a nyári időszakban, legkésőbb augusztus végéig le kell kaszálni, a levágott anyagot az eutrofizáció csökkentése és a szukcesszió lassítása érdekében pedig el kell a területről távolítani. Ez az igény megkívánja, hogy július 1. után már ne legyen árasztás, szeptember elején a feltöltés újra kezdődhet, megteremtve ezzel az őszi vonuláshoz a pihenő- és táplálkozóterületet, a tó közepén található nádas télen levágandó úgy, hogy két szabálytalan alakú, avas nádas folt (1-1 ha) maradjon lábon az azt igénylő fészkelő fajoknak. A Fehér-szék vízszintjét szabályozó zsilip 1990-ben készült el. Várható eredmények A munkálatok eredményeként biztonságos vízszint alakítható ki a fészkelő és a vonuló vízimadár (köztük vízivad) fajok számára. A mekszikópusztai élőhely-rekonstrukció. A Fertő-Hanság Nemzeti Park mekszikópusztai élőhelyrekonstrukciójának terve onnan származik, hogy a tó déli partjai mentén az ún. körgát megépítése előtt hasonlóan az osztrák Seewinkelhez szikes tavak húzódtak. A csapadék, illetve az erős északi szél által kinyomott víz töltötte fel e tavakat, amelyek aztán élték a maguk szikes tó életüket, azaz a nyár végére kiszáradtak, majd ősszel ismét feltöltődtek. A körgát megépítése után a Fertő-víz, mint biztos forrás elmaradt, a 324

337 Vízi élőhely-gazdálkodás terület lassan begyepesedett, majd szántóföldi művelésbe fogták, ami a mikrodomborzat felszámolását hozta magával. A szikes tavak ökológiai előnyeinek felismerése, a vízimadarak számára biztonságos pihenő-, táplálkozó-, sőt fészkelőhelyek kialakításának igénye fogalmazta meg az élőhely-rekonstrukció kialakításának igényét. Feladatok a szikes tómedrek visszaállítása, szabályozható vízutánpótlás biztosítása. Eszközök földmunkagépekkel három egykori szikes tavat újítottak, bennük mesterséges szigetekkel, csatornákkal és zsilipekkel oldották meg a tavak vízellátását, vízszintjének stabilizációját, tavaszi és őszi árasztásokat végeznek, amelyeknek jótékony hatásuk van a tavakkal határos szikes gyepek állapotára is, téli időszakban a szigeteken kialakult gyomvegetációt eltávolítják, mesterséges fészkelőaljzatokat helyeznek el a tóban. Eredmények A mintegy 350 ha-os elöntött terület (135. ábra) már az első évben eszményi fészkelő-, vonuló- és telelőhelye volt a vízimadaraknak. Már 1990-ben mintegy 28 faj fészkelt itt, s a Fertőtáj vadlúdjainak egyik legfontosabb éjszakázóhelyévé vált. Vízutánpótlási lehetősége akkor is meg tudja tartani a vízimadarakat, ha az osztrák Seewinkel minden szikes tava kiszárad (KÁRPÁTI, 1991). Különösen fontos szerepet játszik az élőhelyrekonstrukció a magyarországi nyári lúd augusztusi szeptemberi gyülekezésében (FARAGÓ ÉS JÁNOSKA, 1996b) és őszi/téli vonulásában (FARAGÓ ÉS JÁNOSKA, 1996a). E területen jelenik meg ugyanis az említett faj nálunk megforduló mennyiségének döntő hányada ábra - A Fertő-Hanság Nemzeti Park mekszikópusztai élőhely-rekonstrukciójának térképe (KÁRPÁTI, 1991) 325

338 Vízi élőhely-gazdálkodás Vízi élőhely-gazdálkodás vadászterületen Kurjantó Balázs-réti tározó. A Szabadszállás mellett található Kurjantó és Balázs-rét területe a lecsapoló csatornák megépítése ( ) előtt állandóan víz borította terület volt, ennek révén a Kiskunság vízivadban egyik leggazdagabb területének számított (természeti értékeiről, vadállományáról és vadászatairól Bársony István több karcolatban számolt be), s fontos bevételi forrást jelentett a nádvágás is. Az 1970-es évek közepe óta a víz gyakorlatilag eltűnt a területről, ennek következtében megszűnt a vízivadvadászat és a nádgazdálkodás is. Ezt az állapotot a száraz periódus mellett a területen keresztül vezetett I. számú övcsatorna és a rajta lévő zsilipek hiánya okozta ben a területet bérlő egyik vadásztársaság kezdeményezésére az érintett gazdálkodók megtárgyalták a gazdasági hasznosítás lehetőségeit (SZENEK, 1990). Kölcsönösen egyetértettek abban, hogy azakkori vízállásnál magasabb víz megtartása, tározása lenne kívánatos. A megállapodás értelmében a terület déli részén lezárásra került az I. övcsatorna. Ezt megelőzően Kunadacs község mellett lezárták az É-i irányú lefolyást lehetővé tevő ugyanezen csatorna zsilipjét is. Ennek segítségével kialakult egy olyan vízszint, amely a gazdálkodók, köztük az erdőgazdaság és a vadásztársaságok érdekeit is szolgálta. A duzzasztás eredményeként a D-i területen lévő Kurjantóban és az É-i területhez kapcsolódó Adacsi-réten a vízháztartás kedvező lett, de a középen elhelyezkedő Balázs-réten továbbra is alig maradt víz. E területrész kedvező vízviszonyait csak az I. számú övcsatornán, a Kerekegyháza-Szabadszállás közötti 5214 számú műút szelvényénél elhelyezett zsilip működése oldhatta meg ben természetvédelmi beruházásként elkészült e zsilip, így összességében mintegy 6000 hektáros vizes élőhely alakult ki, amelyen a szabadszállási Bársony István Vadásztársaság és a kerekegyházi Dózsa Vadásztársaság gazdálkodott (136. ábra). Az alapvetően vadgazdálkodási kezdeményezés eredményeként a Kiskunsági Nemzeti Park területei mellett jelentős nem védett, vizes élőhely alakult ki a régióban annak minden előnyével (fajgazdagság növekedése, hidrológiai viszonyok javulása, mezoklíma átalakulása stb.) ábra - Vadásztársaságok által vízivad-gazdálkodási céllal kialakított Kurjantó- Balázs-réti tározó 326

339 Vízi élőhely-gazdálkodás 327

340 9. fejezet - Az elsődlegesen vadgazdálkodási célú élőhelyfejlesztések kapcsolódása a Nemzeti Ökológiai Hálózathoz A természetvédelem kezdetektől célként tűzte ki az élőhelyi komplexitás szükségességét, stabilizáló szerepét. Kezdetben megérzésre alapozva, később tudatosan alakultak ki a magterületek, illetve az ütköző, vagy védő (puffer) zónák. Ezzel egy időben főként gerinces kutatások hívták fel a figyelmet az ökológiai folyosók szerepére. Fentiek révén tulajdonképpen létre is jött az ökológiai hálózatok négy fontos kategóriája, eleme a magterület, a pufferterületek vagy védőzónák, az ökológiai folyosók, rehabilitációs területek. A magterület elsődleges célja a biodiverzitás védelme, ilyenek a meglévő vagy kialakítandó fokozottan védett területek. Meghatározásukhoz gazdasági, egyediségre utaló és degradáltsági kritériumok a mértékadók. A pufferterületek vagy védőzónák a magterületeket veszik körül. Osztályozásuk során az élőhelytípust, továbbá a védelmi funkció jellegét, fokozatát kell figyelembe venni. Az ökológiai folyosók nemzetközi és országos szinten elsősorban madárvonulási útvonalak, regionális szinten feladatuk az azonos típusú élőhelyek vagy élőhely-komplexumok összekötése, a génáramlás megteremtése a diszperz elterjedésű populációk között, helyi szinten különböző élőhelyeket kötnek össze olyan fajok fennmaradása érdekében, amelyek életciklusa ezt megköveteli. További osztályozó jelleg a folyosó folyamatos, vagy szakaszos (esetleg diszperz) jellege, áteresztő-képessége. Ez utóbbi természetes habitatok arányával, eloszlásával, a folyosó szélességével és hosszával, e két paraméter arányával függ össze. A rehabilitációs területek fő funkciója a rekreáció, az extenzív környezetbarát mezőgazdaság, a roncsolt területek gyógyítása (NÉMETH, 1995). E négy kategóriára alapozva a Nemzeti Ökológiai Hálózat vázaként NÉMETH (1995) vizsgálandó nemzetközi jelentőségű magterületként 3800 km 2 -re, országos jelentőségű magterület esetében 7600 km 2 -re tett javaslatot. Előbbi kategóriában a minimálisan tervezendő terület 1600 km 2, utóbbiból 3800 km 2 nagyságú kellene, hogy legyen. A rehabilitációs terület vizsgálatra javasolt nagysága km 2, a minimálisan tervezendő területé pedig 8000 km 2. A vizsgálatra javasolt területek elhelyezkedését, azaz a javasolt Nemzeti Ökológiai Hálózatot Magyarország térképén a 137. ábra mutatja ábra - Magyarország javasolt Nemzeti Ökológiai Hálózata (NÉMETH, 1995) 328

341 Az elsődlegesen vadgazdálkodási célú élőhelyfejlesztések kapcsolódása a Nemzeti Ökológiai Hálózathoz Ha vadgazdálkodási célú mezei és vízi élőhelyfejlesztéseinket akarjuk elhelyezni e rendszerben, azaz kapcsolódási lehetőségeit a hálózathoz, akkor kizárólag az ökológiai folyosókban gondolkodhatunk. Vízi élőhelyeink akár nemzetközi jelentőségűekké is válhatnak, ha a habitat kiváló minősége (struktúra, táplálékkínálat stb.) mellett kellő kiterjedést és nyugalmat tudunk ott teremteni. Ezt a szerepüket a vizes habitatok regionális szinten mindenképpen be tudják tölteni. Más a helyzet a mezei élőhely-gazdálkodás során kialakult ökológiai folyosókkal, az ökoton hálózatokkal. Ezeknek elsősorban lokális, legfeljebb (pl. túzok esetében) regionális jelentőségük lehet. Ezt a jelentőséget sem szabad lebecsülni, mert ha a lokális jelentőségű ökológiai folyosók kellő finomságú hálóként nagy területeket fednek le, akkor ezekből diszperz és hatékony, a széles ökológiai folyosók hatékonyságával vetekedő rendszer jöhet létre. Ezek a hálószerű felépítéssel bíró ökológiai folyosók sok faj esetében ugyanúgy tudják teljesíteni a migrációt, terjeszkedést és géncserét szolgáló feladatukat, mint a nagyobb léptékű folyosót. A vadgazdálkodás az élőhely-gazdálkodáson keresztül a bölcs hasznosítás eszméinek vállalása mellett így kapcsolódhat a biológiai sokféleség megőrzésére irányuló, prioritásokat élvező nemzeti természetvédelemi célkitűzések gyakorlati megvalósításához. 329