EMLŐS RAGADOZÓK MAGYARORSZÁGON

Átírás

1 EMLŐS RAGADOZÓK MAGYARORSZÁGON Szerkesztette: Heltai Miklós Gödöllő 2010.

2 Tartalomjegyzék Bevezetés (Heltai Miklós)... 8 I. Magyarország ragadozói (szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós) Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László, Heltai Miklós, Lanszki József, Márkus Márta) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és Takács Noémi) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth Mária) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely

3 Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Nyest (Martes foina Erxleben, 1777) (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Nyuszt (Martes martes Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Eurázsiai borz (Meles meles Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely

4 Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Eurázsiai- vagy közönséges vidra (Lutra lutra Linnaeus, 1758) (Lanszki József) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Vadmacska (Felis silvestris Schreber, 1775) (Szemethy László, Biró Zsolt, Heltai Miklós) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás Közönséges hiúz (Lynx lynx, Linnaeus 1758) (Szemethy László, Márkus Márta, Tóth Mária) Európai elterjedés Hazai elterjedés Élőhely Küllemi bélyegek Életmód Táplálkozás Szaporodás II. A ragadozók ökológiai és gazdasági szerepe (Szerkesztette: Heltai Miklós és Szemethy László)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az emlős ragadozók ökológiai szerepe (Szemethy László)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó és a zsákmány populációdinamikája... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó numerikus válasza... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó aggregációs válasza... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó egyedfejlődési válasza... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó funkcionális válasza... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozók helye az életközösségekben... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Ragadozó és zsákmány kapcsolatok a valóságban... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Szabályozás közösségi szinten... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó-zsákmány kapcsolatok válogató szerepe Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó hatása a zsákmány viselkedésére... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Gazdálkodás, megőrzés és védelem (Heltai Miklós, Szemethy László és Biró Zsolt).. Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó fajok elterjedésének és állományváltozásának értékelése a ragadozó gazdálkodás szempontjából... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Terjeszkedő fajok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó fajok állományainak felmérése... Hiba! A könyvjelző nem létezik. 4

5 A táplálkozás vizsgálatok eredményeinek értékelése... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó gazdálkodás lehetőségei... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mi a ragadozó gazdálkodás?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Miért van szükség ragadozógazdálkodásra?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az eddigi gyakorlat értékelése... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az alapállapot felmérés és a biológiai, ökológiai alapismeretek fontossága... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A ragadozó gyérítés megtervezése és végrehajtása... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Ellenőrzés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A gyérítés gazdaságosságának értékelése... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az emlős ragadozók helyzetére és megítélésére vonatkozó legfontosabb hazai és nemzetközi jogi források (Csányi Sándor)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. III. Esettanulmányok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. (Szerkesztette: Tóth Mária és Heltai Miklós)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hogyan csináltuk? Rövid módszertani áttekintés (Tóth Mária, Lanszki József, Heltai Miklós, Szemethy László, Szabó László)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Közvetett módszerek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Kotorékok, odúk... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nyomok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Zsákmányok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Relatív hullatéksűrűség számítása... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Automata képrögzítés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Aranysakál akusztikus felmérés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az emlős szőr morfológiai jellegzetességeinek határozásán alapuló módszerek.. Hiba! A könyvjelző nem létezik. Szőrcsapdázás... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Madárfészek-elemzés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Táplálkozásbiológiai vizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Közvetlen módszerek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Csapdázás... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Rádiótelemetria... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Halál utáni vizsgálat vagy tetemek vizsgálata (Post mortem) vizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Molekuláris genetikai vizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A visszatérő aranysakál terjedésének lehetséges okai (Szabó László, Heltai Miklós és Lanszki József)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mit eszik a sakál és a vele egy életközösségben élő róka?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A táplálékforrások... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hullatékminták feldolgozására alapozott felmérések. Hiba! A könyvjelző nem létezik. A sakál és a róka táplálék-összetétele elsősorban pockot eszik... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Élőhely és sakálsűrűség... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Más országok, más szokások: nemzetközi kitekintés Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hazai adatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Állományfelmérés akusztikus módszerrel... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Honnan, hová?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A zöldfolyosó... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Sakál és róka - ki lesz a nyertes?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Melyik a szaporább?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. 5

6 Hazai adatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Melyik a erősebb?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Társas szerveződés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nagyragadozók hiánya... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A hazai vizsgálatokból levonható következtetések... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nincs gátja a terjedésnek?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Összegzés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Leggyakoribb ragadozónk: a vörös róka (Heltai Miklós, Lanszki József és Szemethy László)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Veszettség és állománynövekedés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hazai táplálkozásvizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Abádszalók körzete... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Jászárokszállás körzete... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Dévaványa körzete... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Fonyód körzete... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Lajta Rt. területe... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Területek és évek összehasonlítása... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Faunaidegen és invazív: a nyestkutya (Heltai Miklós és Takács Noémi)Hiba! A könyvjelző nem létezik. Az invázió és ami mögötte van versengés más fajokkal... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Egy ismeretlen menyétféle: a molnárgörény (Ottlecz Barnabás)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hazai táplálkozásvizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Görények a határban... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálatok a Kisalföldön... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Kis állat nagy terület... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Következtetések... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mit csinál a nyest az emberek között? (Tóth Mária, Lanszki József és Heltai Miklós). Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nyestek a városban... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A nyest városiasodása és városi térhódítása... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálati területek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálati módszerek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mit eszik a városban?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mindenhol ott van?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Terjeszthet-e betegségeket?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Következtetések és következmények... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nemcsak a városokban, a falvakban is jelen van... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálati területek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálati módszerek és adatelemzés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Táplálék mintázat és táplálkozási niche-szélesség. Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mindent megesznek... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Nyest és gyöngybagoly. Versenytárs, vagy társ?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Következtetések és következmények... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A nyestek károkozása: védekezés és gazdálkodás... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Valódi kártétel... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Védekezés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A megoldás: városi vadgazdálkodás... Hiba! A könyvjelző nem létezik. 6

7 Halászok-horgászok versenytársa: a vidra (Lanszki József)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálatok a Somogyi-dombság területén... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Mintavétel, hullaték elemzés, értékelés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Halpreferencia számítás... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A vidra táplálék-összetétele halastavakon... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A vidra halpreferenciája halastavakon... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A vidra táplálék-összetétele a Dráva mentén... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A vidra halpreferenciája a Dráva mentén... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A Somogyudvarhelyi horgásztavakon élő vidrák táplálék-összetétele... Hiba! A könyvjelző nem létezik. És amit a halászok gondolnak... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A legveszélyeztetettebb: a vadmacska (Szemethy László, Bíró Zsolt, Heltai Miklós, Lanszki József)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A hibridizáció jelentősége a vadmacskák fennmaradása szempontjából... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Hazai táplálkozásvizsgálatok... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Versengés térben és időben - A vadmacskák és a házimacskák tér-idő használata Hiba! A könyvjelző nem létezik. A vadmacska területhasználata... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Vizsgálatok a Gödöllői-dombság területén... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Következtetések és következmények... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Farkas és hiúz: a nagyragadozók védelmi helyzete Magyarországon (Szemethy László és Márkus Márta)... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A gyakorlati védelmet megalapozó LIFE Nature kutatási program bemutatása... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A nagyragadozók korábbi jelenléte hazánkban... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A monitorozó rendszer kiépítése... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Konfliktuskezelés, jogszabályi háttér... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Ismeretterjesztés... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Miért jó, hogy itt vannak?... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Felhasznált irodalom... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Emlős ragadozófajaink testméret adatati... Hiba! A könyvjelző nem létezik. Ábrák és táblázatok jegyzéke... Hiba! A könyvjelző nem létezik. A kötet szerzői... Hiba! A könyvjelző nem létezik. 7

8 Bevezetés (Heltai Miklós) Ragadozó fajaink általában rejtett életet élnek. Ritkán van alkalmunk e fajokat közvetlenül megfigyelni. David Mech világhírű farkaskutató a sarki farkasokról szóló könyvében - A sarki farkas - Tíz éven át a falkával - írja, hogy azért vállalta a messzi északon, a Sarkkörön túli kemény kutatómunkát, mert így végre láthatta is azt a fajt, amit annyira ismer és szeret. Ezt azonban csak egy olyan vizsgálati területen tudta elképzelni, ahol növényzeti borítás gyakorlatilag nincs és a nagyobb testű emlősfajokból is csak kevés (sarkinyúl, pézsmatulok, farkas) fordul elő. A biológiai értékekben és földrajzi tájelemekben változatos Pannon életföldrajzi régióban ilyenre nem számíthatunk. Ezért az alkalmankénti, nagyon izgalmas közvetlen találkozások mellett legtöbbször csak közvetett jelekből, nyomokból, prédamaradványokból, kotorékokból, vagy odúkból, esetleg a fellelhető ürülékekből következtethetünk egy-egy ragadozó faj jelenlétére. Pedig a változatos, természeti értékekben gazdag Magyarország területén az európai kontinensen előforduló ragadozó fajok többsége megtalálható. Kivételt csupán az európai szinten is ritka fajok, mint a barna medve (Ursus arctos), a rozsomák (Gulo gulo), az európai nyérc (Mustela lutreola) és a tigrisgörény (Vormela peregusna) képeznek, melyek élőhelyei beszűkültek, vagy feldarabolódtak, esetleg élőhelyigényük speciális. A XX. század második felében visszatelepültek és szaporodó állományokat is alkotnak a korábban az ország területéről kipusztult őshonos ragadozóink, mint a szürke farkas (Canis lupus), a közönséges hiúz (Lynx lynx) és az aranysakál (Canis aureus). Megjelentek továbbá az Európában is terjedő, invazív, Európában fauna-idegennek tekinthető fajok, mint az észak-amerikai mosómedve (Procyon lotor) és a nyestkutya (Nyctereutes procyonoides). A fajgazdagság ellenére az emlős ragadozó fajok hazai kutatottsága és általános ismertsége meglepően csekély az énekes madarakhoz, kisrágcsálókhoz vagy kétéltűekhez viszonyítva, - nemzetközi viszonylatban pedig a kilencvenes évek közepéig igen szegényesek voltak. Az akkori állapotokat jól mutatják Báldi és munkatársai (1995) adatai, akik a hazai gerinces fajok értékelési rendszerének kidolgozásakor önálló szempontként vették figyelembe az adott faj kutatottságának és védettségének helyzetét. Értékelték többek között az országos elterjedés és az egyedszám-változás ismeretét vagy hiányát, illetve az adott fajjal foglalkozó publikációk számát is. Értékelésükben elvileg nulla pontot kaphatott az a faj, amelyről minden információ rendelkezésre áll, míg 45-öt az, amelyről semmi sem ismert. A vizsgált emlős ragadozó fajok - a róka 15 pontjának kivételével - 28 pontot vagy e feletti értékeket kaptak, de 8

9 a közönséges görény és a hiúz 40 pontja, vagy a menyétnél szereplő 38-as érték gyakorlatilag az ismeretek teljes hiányát jelentette. A biológia, a természet iránti érdeklődés mellet valószínűleg a fentiek is hozzájárultak ahhoz, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején fiatal kutatók az ország több egyetemén kezdtek a ragadozó fajok minél jobb megismerése érdekében dolgozni. Az Eötvös Lóránt Tudomány Egyetem (Tóth Mária), a Kaposvári Egyetem (Lanszki József) és a Szent István Egyetem (Biró Zsolt, Heltai Miklós, Szemethy László) munkatársai bár munkáikat külön-külön kezdték meg, de hamar egymásra találtak és közös kutatási programokban is dolgoztak együtt. Munkájuknak köszönhetően amihez, azóta hosszabb, rövidebb időre már sokan csatlakoztak, mára a hazai emlős ragadozókról összegzésre érdemes tudással rendelkezünk. Célunk, hogy a közel két évtized munkájával felhalmozott tudás minden érdeklődőhöz eljusson. Ezért álltunk neki e kötet megírásának, melyet ajánlunk minden a természetet figyelő és szerető olvasónak. Természetesen ma már a kutatási programok sem valósulhatnak meg támogatók, segítők nélkül. A ragadozókkal foglalkozó kutatások legfontosabb támogatója és segítője a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakmai főosztálya volt. Ennek vezetői és munkatársai közül külön is köszönetet mondunk Dr. Heltay István, Vajai László, Pintér István és Rácz Fodor Gábor uraknak. További támogatóink között megtalálható: az Országos Tudományos Kutatási Alap; az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság; a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat; a Tudományos és Technológiai Alapítvány; az Európai Unió; a Bolyai Kutatói Ösztöndíj; a Magyar Ösztöndíj Bizottság; a Hubertus Vadkereskedelmi Kft.; az Abádszalóki Hubertus Vadásztársaság; a Jászárokszállási Kossuth Vadásztársaság; a Szigetvári Barátság Vadásztársaság; a SEFAG Erdészeti és Faipari Részvénytársaság; a Hunnia Vadkereskedelmi Kft.; a Lajta-Hanság Mezőgazdasági Zrt.; a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága; a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatósága; a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága. Valamennyi támogató szervezet, vezetőik, és munkatársaik támogatását, segítségét és munkánkba vetett bizalmát köszönjük! A szerkesztők és a szerzők ezúton is köszönik Dr. Csányi Sándor egyetemi tanár alapos és minden részletre kiterjedő lektori munkáját, valamint a ragadozó fajok kezelésére (védelmére, gazdálkodására) vonatkozó, hazai és nemzetközi jogszabályok részletes bemutatását. Külön köszönettel tartozunk a kötet kiadását lehetővé tevő támogatásnak, ami az Európai Uniótól és a Magyar Államtól A tudomány eredményei, az eredmények közlésének 9

10 tudománya a Szent István Egyetemen c. TÁMOP /1/KMR jelű pályázaton keresztül érkezett. I. Magyarország ragadozói (szerkesztette: Lanszki József és Heltai Miklós) 10

11 Aranysakál (Canis aureus Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés A Magyarország területén az aranysakál a középkortól bizonyíthatóan alacsonysűrűségben, de folyamatosan jelen volt. Elterjedési területe a XX. század második felére a Balkán-félszigetre, elsősorban Bulgária területére szorult vissza. Ekkor tűnt el a faj Közép-Európa és a Balkán jelentős részéről, elsősorban az élőhely rombolás, másodsorban az erőteljes üldözés következtében. Mindezek miatt Bulgáriában 1962-ben védetté nyilvánították (Demeter és Spassov 1993). Az 1970-es évek elejétől kezdett észrevehetően terjeszkedni kezdett északi és nyugati irányban. Ehhez elsősorban a Duna és más folyók völgyeit használta és csak kevés példány jutott el a hegyekbe. Bulgáriában 1976 és 1980 között mintegy 1000 sakált ejtettek el körül a faj szinte az egész országot benépesítette, a délkeleti területeken állandó vadnak számított. Csak a magasabban fekvő és a nyugati területeken nem észleltek példányokat. Az 1980-as évek elején az éves teríték meghaladta az ezer példányt, majd 1983-tól évente sakált ejtettek el. Mivel az aranysakál a háziállat- és vadállományt egyre nagyobb mértékben veszélyeztette, védelmét 1984-ben megszüntették (Spassov 1989, Demeter és Spassov 1993). Valószínűleg ebből a centrumból kezdődött meg a faj XX. század végi európai terjeszkedése. A kilencvenes években egyre több közép-európai országból számoltak be újbóli vagy sokasodó megfigyelésekről. Így Krystufek és munkatársai (1997) a balkáni régió nagyszámú adatait dolgozták fel, míg Kiss (2000) az egyre gyakoribb romániai és az alkalmankénti erdélyi előfordulásokra hívta fel a figyelmet. Hell és Bleho (1995), illetve Hell és Rajsky (2000) a szlovákiai, Rozhenko és Volokh (2000) a dél-ukrajnai, Reinhard (2000) a brandenburgi megfigyeléseket közölte. Az Európai Emlős Atlasz kilencvenes évek első felében végzett adatgyűjtése alapján (Mitchell-Jones és munkatársai 1999) állandó fajnak tartották a Kaukázus, Görögország, Bulgária, Albánia és az Adriai-tenger keleti partjai mentén. Macedóniából a hatvanas években kiirtották, de a nyolcvanas évtized végén újból megjelent. Terjed Szerbiában, kóborló példányok jelennek meg Magyarországon, Szlovéniában, Északkelet-Olaszországban és Ausztriában. Kedveli a bozótos, bokros, nádas területeket. Állandó populációi csak olyan területeken élnek, ahol a farkas nincs jelen, ezért a korábban tapasztalt jelentős 11

12 állománycsökkenés után bekövetkezett újbóli terjedését a farkas visszaszorulásával is magyarázzák. Észak-Dalmáciában a sakál terítéke 50%-kal haladja meg a rókáét (Mitchell- Jones és munkatársai 1999). Az IUCN legfrissebb adatgyűjtése, amely 25 Európai Uniós tagországra terjed ki, a terjedés és állománynövekedés miatt a korábbi sebezhető (vulnerable) kategóriából a veszélyeztettség közeli (near threatened) kategóriába sorolta az aranysakált. A felmérés szerint a kontinensen őshonos fajként szaporodó állományokkal rendelkezik Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Bulgáriában, Horvátországban, Görögországban, Magyarországon, Szerbiában, Romániában, Oroszországban és Ukrajnában. Kóborló példányok egyre gyakrabban jelennek meg Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában és Olaszországban (IUCN 2007). Hazai elterjedés Az aranysakál állománysűrűségére vonatkozóan 1997-től állnak rendelkezésre adatok. Kérdőíves felmérésünk szerint kisebb megtorpanásokkal, de folyamatosan növekszik azon vadászterületek száma, ahol az aranysakál előfordul ben 4, 2006-ban már 65 vadgazdálkodási egység jelezte ezt. A vizsgált időszakban azaz 1997-óta nem volt olyan megye, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a sakál előfordulását. A sakálos megyék száma 1997 és 2002 között folyamatosan nőtt (1997-ben: 4, 1998ban: 6, 2000ben: 9, 2001-ben: 10, 2002-ben: 14 megye), majd 2003-ban és 2004-ben kismértékben csökkent (12-12 megye), 2005-ben 13-ra emelkedett, és 2006-ban az utolsó felmérés alkalmával is ugyanennyi megyéből kaptunk pozitív információkat. Az összesített adatok alapján az aranysakál a Dunántúlon elsősorban Baranya és Somogy megyében, míg a Dunától keletre elsősorban Bács-Kiskun megyében gyakoribb, de terjedése folyamatos. 1. ábra: Az aranysakál terjedése Magyarországon a kérdőíves felmérés alapján. 12

13 Magyarország R 2 = 0,9658 S Dunántúl R 2 = 0,8967 S Dunától keletre R 2 = 0,8567 S Magyarország Dunántúl Dunától keletre Lineáris (Magyarország) Lineáris (Dunántúl) Lineáris (Dunától keletre) A terítékadatok trendje azt jelzi, hogy a teríték növekedése továbbra is töretlen, és megmaradt a Dunántúl túlsúlya. Amíg 2003-ig Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megye területén kívül nem jelentettek elejtést, addig 2004-ben már Békés (1), Borsod (2), Csongrád (1), Fejér (1), Szolnok (1) és Tolna (1) megye területéről is jeleztek terítéket. Ez, akárcsak a 2005-ös évben megemelkedett megfigyelési adatok, egy újjabb terjeszkedési hullám kezdetét is jelezheti. 2. ábra: Az aranysakál terítékének alakulása 1997 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő)

14 1. térkép: Az aranysakál elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely Rejtett életmódja miatt a nehezen áttörhető, aljnövényzettel dúsan benőtt bozótos, vagy nagymértékben elnádasodott területeket, a füves sztyeppéket, fákkal tarkított pusztákat, sziklás vidékeket, bokorerdőket kedveli. Kerüli a magasan erdősült, illetve a teljesen nyílt területeket. A széles sávban bozótos folyópartok mentén az erdei területek szélére is behúzódhat. Az alacsony, de sűrű növényzettel borított alföldek és dombvidékek, valamint a folyópartok egyaránt élőhelyei. Kedveli azokat az élőhelyegyütteseket, ahol erdőterületek és mezőgazdasági táblák mozaikosan váltakoznak. Különösen előnyös számára, ha a mezőgazdasági területek egy része felhagyott parlag, vagy ugar terület, esetleg kevésbé intenzív technológiával művelt. Ezeken a földeken számottevő rágcsáló, elsősorban mezei pocok állomány él, mely a sakál fő táplálékforrása. Érdekes módon - régies nádi farkas elnevezésével ellentétben - kevésbé tűnik fontosnak számára a vizes élőhelyek jelenléte. A Bács-Kiskun megyében található Illancs tájegység, ahol napjaink egyik legjelentősebb 14

15 állománya él, kifejezetten száraz, homokos, felszíni vízfolyásoktól szinte teljesen mentes élőhely. Küllemi bélyegek Az aranysakál bundája vöröses és sárgásbarna, hátán a szőr szürkés, feketés árnyalatú. Nyári szőrzete a télihez hasonló, de annál gyérebb és rövidebb. Fejformája a rókáéhoz hasonlít. Feje keskeny, arcorri része megnyúlt, elhegyesedő, a rókáénál tompább (Kiss 2000), de a farkasénál hegyesebb és finomabb (Demeter és Spassov 1993). Füle hegyes, arányosan rövid (Demeter és Spassov 1993 cit. Hoi-Leitner és Kraus 1989; Kryštufek és Tvrtković 1990). Fülének külső felületét a rókával ellentétben sűrű vörössárga szőr borítja. Szeme a rókához hasonlóan ferde vágású (Faragó 1994). Pofája barna, alsó része és a torok, valamint a nyak oldalsó részei és a mellkas is koszos-fehér színű. Válla szürkésbarna. Az ivarérett egyedeken a vállak mögött egy fehér, ív alakú csík vagy halvány nyaláb húzódik a testre (Demeter és Spassov 1993). A kulcscsont tájékán elmosódott haránt irányú sávok találhatók (Éhik 1929). Testoldala és combja is vörös. Hasa, lágyéka és a lábak belső fele világos színezetű (Faragó 1994). Szőre dúsnak, vastagnak tűnik, durva tapintású (Simon 1996), a törzsön viszonylag hosszú. Farka lompos, a rókáénál (35-40 cm) rövidebb, csupán cm hosszú, tömör (Faragó 1994), a végén a legsötétebb és a háthoz hasonló színű (Demeter és Spassov 1993). A hátról indulva egészen a farok hegyéig szabálytalan fekete sávot láthatunk (Hell és Rajský 2000). A farok hegye feketés-gesztenye színű ellentétben a rókáéval, mely általában fehéres vagy kifejezetten fehér végű. Testfelépítésében és testméreteiben a farkas és a róka között áll, de a rókához közelebb. Testhossza a rókáéval közel azonos, cm. Marmagassága, ami cm, a rókánál (40 cm) nagyobb (Reichholf 1983). A lábai a rókáénál hosszabbak (Demeter és Spassov 1993). Jellegzetes bélyege a talppárnája, ugyanis a két középső ujj ujjpárnái mind a négy mancson részlegesen összenőnek. Ebben ritkán kivétel is előfordul. Testtömege 7-15 kg (MacDonald 1993; Heltay 2000), a rókától nagyobb tömegű. A kan testméretei általában nagyobbak a szukáénál. Az aranysakál koponyája valamivel nagyobb, szélesebb és masszívabb is, mint a rókáé. A koponya orrrésze a járomívek előtt a külső oldalon mérve - a rókánál sokkal hosszabb és keskenyebb ( 27 mm), az aranysakálnál rövidebb és szélesebb (> 29 mm). A 15

16 szemfölötti nyúlvány hátsó széle a róka esetében nagyjából egyenes szöget zár be a koponya hossztengelyével, merőleges arra, viszont az aranysakálnál ferdén előrehajlik. Az aranysakál szemfogai nem hosszabbak, mint a rókáé, azonban alapjuknál mindig 8 mm-nél szélesebbek, a rókáé keskenyebb; az utolsó előzápfog hossza az aranysakálnál több mint 16 mm, míg a rókánál ez kevesebb 15 mm-nél. Az állkapocs formája is különbözik: az aranysakálnál a hátsó nyúlvány erőteljes, sokkal magasabb és hátrébb nyúlik, mint a rókánál, a fölötte lévő nyúlvánnyal vagy egyvonalban van, vagy továbbnyúlik rajta. A rókánál a felső nyúlvány hátrébb nyúlik, mint az alsó. Az alsó állkapocs (mandibula) az aranysakálnál ívelt, ezért a sík felületre helyezett kifőzött trófea a rókáéval ellentétben billeg (Demeter és Spassov 1993, Hell és Bleho 1995, Szűcs és Heltai 2002). Fogképlete: 3142 / Életmód Általában magányosan, vagy párban, naplementekor indul vadászni. Ekkor hallható a sakálfalka elnyújtott, hullámzó, esetenként hiéna vihogására hasonlító, de egyedenként is eltérő hangokból álló üvöltése. Üvöltése a territórium határjelzését és a csoport összetartását is szolgálja. A hangjelzésre a szomszédos családi csoportok szinte azonnal válaszolnak. A nappalt takarásban vagy kotorékban tölti, de esetenként nappal is aktív lehet. Megfigyeltek nappal szántó traktort követő, egerésző, vagy kölykeivel játszó sakált is. A kotorékot vagy maga ássa, vagy rókától, borztól átveszi, esetleg azt az építőjével együtt lakja. Előfordul, hogy nem kotorékban kölykezik, hanem bozótosban, vagy nádas rejtekén vackot készít, melyet eltakar. Az aranysakál, hazai megfigyelések szerint inkább föld feletti vackot készít magának. A megtalált kotorékokat pedig csak a környezetben található egyéb közvetett jelek lábnyomok, jelölések, hullaték, szőr alapján lehetett megkülönböztetni a rókáétól. Az aranysakál társas szerveződése a táplálékkészlettől függően nagyfokú rugalmasságot mutat (Macdonald 1979, Moehlman 1983, 1986, Fuller és munkatársai 1989). Társas viselkedésének fejlettsége a farkaséhoz hasonlítható. Mozgáskörzete 0,5-2,5 (20,0) négyzetkilométer (Lawick és Lawick-Goodall Territóriumukat 2-3 részre osztják fel, melyeket 1-2 naponta végigjárnak. A sakál az esetek döntő többségében a territórium határai mentén ürít, továbbá vizeletével is jelzést végez (Macdonald 1980, 1983). Nyári-őszi időszakban a szülők és a kölykök együtt, kisebb falkákat alkotva indulnak vadászni, majd szétszóródnak. Zsákmányát a sakál belopja, majd hirtelen ráugrik, nem kitartó üldöző vadász. A róka és a sakál közötti 16

17 versengést számos megfigyelés is jelzi, sőt sakál táplálékban találtunk róka maradványokat is (Lanszki és munkatársai 2006), ami a sakál dominanciájára utal. Táplálkozás Az aranysakál a viszonylag rövid lábai miatt kitartó futásra, üldözésre kevésbé képes, mint a farkas, ezért inkább lesből vadászik (Aliev 1969, Lawick és Lawick-Goodall 1970, Taryannikov 1974, Lamprecht 1978), vagyis sokkal inkább kereső, mint üldöző vadász. Zsákmányszerzése tehát jellemzően magányos vadászat során zajlik, de előfordul a párban és esetenként - az utódok vadászatra tanítása idején - a családi csoportban történő vadászat is (összefoglalta Bekoff és munkatársai 1984, Gittleman 1989). Ekkor 3-7 egyed látható együtt, a csoportot a domináns szülőpár és kölykeik alkotják. Rendkívül változatos táplálékával függ össze (Fuller és munkatársai 1989), hogy nagyon sokféle klímán és élőhelyen képes megélni, igazi opportunista ragadozó. Bár változatos táplálékforrást képes kiaknázni, de táplálékában jellemzően a rágcsálók a meghatározók (Ishunin 1980, Demeter és Spassov 1993). Étrendjében szerepelnek madarak, döghús és hüllők is (Atánassov 1953, Taryannikov 1974, Lawick és Goodall 1970, Litvinov 1979). Egyes vizsgálatok nyulat, fácánt, vízivadat és tojásokat is kimutattak (áttekintette Demeter és Spassov 1993). Yom-Tov és munkatársai (1995) vizsgálata szerint a sakálok képesek a legelőn tartott szarvasmarha újszülött borját zsákmányul ejteni. Egyes feltételezések szerint a nagyvad állományban elsősorban a fiatal őzgidát és a dám borjakat veszélyezteti (Stenin és munkatársai 1983). Legfeljebb birka, vagy kecske méretű állatokat eszik, de háziállatok szabadon hagyott tetemeit és más ragadozók préda maradványát is előszeretettel elfogyasztja. Különösen télen ehet sok dögöt, fontos szerepe van a tetemek eltakarításában. A vízpartra sodort, vagy a kiszáradt vizekben visszamaradt halat és haltetemet is megeszi. Puhatestűeket, ízeltlábúakat különösen a vadászni tanuló fiatalok zsákmányolnak (Demeter és Spassov 1993, Lanszki és munkatársai 2009). Fű, gabonafélék, napraforgó, gomba, a gyümölcsök közül kökény, csipkebogyó, szeder, szilva is előfordul a táplálékában. Táplálék-választásában az évszakos különbségek jelentősek lehetnek. Az Ormánságban végzett négy éves vizsgálatunk tapasztalatai alapján (Lanszki és munkatársai 2006), a sakál legfontosabb táplálékát kisemlősök jelentik (átlagosan 77%), amelyeket a sakál még a rókánál (67%) is nagyobb arányban fogyaszt. A mezőgazdasági kártevőnek minősülő mezei pocok a legfontosabb tápláléka, melyet jelentősen preferál, 17

18 ugyanakkor az erdei rágcsálókat mellőzi (ezek fogyasztási aránya kisebb, mint a táplálékkészletben való előfordulásuk). A meghatározó mezei pocok-fogyasztás egyben azt is jelzi, hogy táplálékát elsősorban nyílt területeken szerzi. A sakál mezei nyúl és fácán fogyasztása messze elmarad a feltételezésektől (1,0 és 0,4%). Egyéb madarak, például kistestű énekesek szintén kis mennyiségben (0,5%) szerepelnek zsákmányaként. A fogyasztott nagyvad főként vaddisznó (6,5%), kisebb részben szarvasfélékből áll (2,4%), melyek egy része dögfogyasztás. Hüllők, kétéltűek és halak, bár leginkább a kölyöknevelés időszakában előfordulnak a sakál táplálékában, de mennyiségük jelentéktelen (0,3%). Gerinctelenek különösen tavasszal és nyáron szerepelnek gyakran és nagy fajgazdagsággal az étlapján, fogyasztott biomasszájuk viszont kicsi (0,2%). Háziállatok tetemeiből különösen a rágcsálókban szegény időszakokban esznek (5,2%). A sebzett vadat családi kötelékben legyűrik. A hazai tapasztalatok egyértelműen azt támasztják alá, hogy a sakál dögeltakarító és nem apróvad- vagy, nagyvadfogyasztó. Szaporodás Január-februárban alakulnak ki a párok, amelyek tagjai nagyon szorosan, gyakran életre szólóan összetartanak. Szaporodási időszakuk február-márciusra esik. A kölykök 60-62, egyesek szerint napi vemhesség után, április második és május első felében jönnek a világra. Az átlagos alomnagyság 3-5 kölyök, de előfordult már 8 kölyökből álló alom is. A szociális hierarchia (társas kapcsolatokban a rangsor) meghatározza a csoporton belüli reprodukciós sikert. Csak a domináns szülőpár (alfa hím és alfa nőstény) szaporodik. A kölykök életük első két hetét a vackon vagy a kotorékban töltik napos korukig vakok, életük első két hetében csak tejet kapnak. Ezután táplálékuk kiegészül az anyjuk (és a nevelésben résztvevő többi felnőtt) által visszaöklendezett, előemésztett táplálékkal, melynek kiöklendezését a kölykök ajaknyalogatása váltja ki. A kölyköket a nőstény mintegy két hónapos korukig szoptatja, s csak ezt követően hagyják el a kotorék környékét. Előfordul, hogy a korábbi születésű fiatal állatok a szülőkkel maradnak, és segítenek fiatalabb testvéreik felnevelésében (Macdonald 1983). A kölykök puha, szürke-szürkésbarna bundájukat egy hónapos koruk körül, tejfogaikat féléves korukban váltják le és félévesen érik el kifejlett kori testméreteiket is. Általában a következő év tavaszáig maradnak együtt a szülőkkel. A nőstény 9 hónapos korban, a hím 2 évesen válik ivaréretté. 18

19 Szürke farkas (Canis lupus Linnaeus, 1758) (Szemethy László, Heltai Miklós, Lanszki József, Márkus Márta) Európai elterjedés A farkas eredetileg egész Európában elterjedt faj volt, de a legtöbb nyugat- és középeurópai országból hosszú ideje eltűnt. Napjainkban kis, elszigetelt állományai találhatók az Ibériai-félszigeten, az Appenin-félszigeten, a Francia-Alpokban és Skandináviában. Széleskörűen elterjedt Oroszországban, a Balti-államokban, Fehér-Oroszországban, Ukrajna északi és Lengyelország keleti területein, Szlovákiában, Romániában, valamint a Balkánfélsziget hegyvidékein. Főleg a nagy kiterjedésű, de nyitott erdőségeket, hegyvidékeket kedveli. A tűlevelű erdők zónájában a mocsaras-lápos részek elsődleges tartózkodási helyei. Táplálékkeresés, vándorlás közben előszeretettel használja megszokott útvonalait a hegygerinceken és a vízközeli területeken, ahol a hótakaró kisebb. Dél- és Közép-Európában az üldöztetés miatt a méter közötti tengerszint feletti magasságokba szorult vissza. Megmaradt állományai stabilnak tekinthetők, sőt Lengyelországban, Szlovákiában és Spanyolországban növekednek is. A spanyol, portugál és olasz hegyvidéki populációk izoláltak, mint ahogy valószínűleg néhány a Balkán-félsziget hegyvidékén találhatók közül is. Jelenleg legnagyobb állományai Spanyolország (2000 pld.), a korábbi Jugoszlávia (1000 pld.) és Románia (2500 pld.) területén élnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Az európai állományok növekedését mutatja, hogy az Európai Emlős Atlasz kiadása után 10 évvel az Ibériai félsziget állományát minimum 2400-ra, az Olaszországit 1500-ra, a Balkán állományát minimum ötezerre, míg a Kárpátokét minimum négyezerre becsülik. Ráadásul szaporodó állomány jelent meg Lengyelország nyugati és Németország keleti határvidékén (Linnel és munkatársai 2008). A farkas jól ismert, az ún. karizmatikus megafauna tagja (vagy más néven zászlósfaj), az erő, a bátorság, a kitartás, a családi összetartás megtestesítője. Az élőhelyi változások és a folyamatos üldöztetés után ugyan Európa legtöbb országából kipusztult, de a nemzeti és a nemzetközi védelmi programoknak köszönhetően napjainkban állománysűrűsége és elterjedési területe is nő. Erről számolnak be többek között Szlovéniából (Adamič és munkatársai 1998), Szlovákiából (Hell és munkatársai 1997), Lengyelország több területéről (Głowaciński és Profus 1997, Jędrzejewska és munkatársai 1996 és 1997), a Skandinávfélszigetről (Wabakken és munkatársai 2001). A Svájci-Alpok területére történő spontán 19

20 visszatelepedést és állománynövekedést az olaszországi állomány regenerációjával hozzák kapcsolatba (Breitenmoser 1998, Glenz és munkatársai 2001). Breitenmoser (1998) 24 európai ország adatai alapján megállapította, hogy mindössze háromban (Bosznia- Hercegovina, Horvátország és Szlovénia) tapasztalnak csökkenő állományt, bár Szlovénia esetében ez a megállapítás ellentétes Adamič és munkatársainak (1998) korábban említett adataival. Az Európai Unió fokozott figyelmet fordít a veszélyeztetett fajok védelmének és kezelésének megtervezésére. Így hosszas előkészítés után (Delibes 1990, de Beaufort 1993) elkészítették a farkas védelmének akciótervét is. Mivel a korábbi állomány- és areacsökkenés oka elsősorban a tényleges és a vélt károkozás miatti üldöztetés volt, ebben a tervben különös gondot fordítanak az oktatásra, ismeretterjesztésre és a tényleges károk megelőzésére és kompenzálására. Továbbá kiemelik a faj populációival való gazdálkodás fontosságát, beleértve az esetleges hasznosítást is (Boitani 2000). Hazai elterjedés Egyike legritkább ragadozóinknak, megfigyeléséről a kérdőíves felmérésekben évente alig 3-4 válaszadó számol be (Heltai 2002). Ugyanakkor a faj ritkasága, de sokak számára való érdekessége miatt a legtöbb esetben ezek a szórvány információk értékesek és jól ellenőrizhetők. Az 1987-ben és 1990-ben végzett első felmérések során a vadgazdálkodók az Aggteleki-karszton, a Zemplénben, a Bükkben és Bács-Kiskun megye déli részén jelezték előfordulásait. Az adatgyűjtés második szakaszában 1998 és 2001 között újra megerősítették ezeket az előfordulásokat. Ekkor Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar megye területéről is érkeztek szórványos megfigyelések. Azonban ez sem előzmény nélküli, hiszen az első kiegészítő adatgyűjtése során már 1987-ben is kaptunk adatokat a faj előfordulásáról ugyanebből a térségből (Szemethy és Heltai 1996) óta viszont már csak az Északiközéphegység területéről kaptunk megfigyeléséről információkat. Összességében a közel két évtized alatt két területen, az Északi-középhegységben Aggtelek és Zemplén térségében, valamint Bács-Kiskun megye déli részén voltak a gyakoribb farkasos területek, míg a többi helyen csak egy-két ritka, alkalmi megfigyelés történt. A terepi adatgyűjtések messzemenően igazolják a kérdőíves felmérések eredményeit. A LIFE Nature által támogatott nagyragadozó monitorozó programban összegyűjtöttük 20

21 (Szemethy 2001, 2002) a korábbi, többszörösen igazolt előfordulási adatokat. Ebben a vizsgált periódusban, azaz 1987 és 2001 között, összesen 47 észlelést rögzítettünk. Ezek között volt közvetlen megfigyelés, terítékre került és elütött példány, nyomok és hullaték fellelése, a jellegzetes farkas üvöltés észlelése, és préda maradványok megtalálása is. Két adatot Aggtelek térségéből, egyet Hajós község (Bács-Kiskun megye) közeléből, míg a többit a Zempléni-hegység területéről gyűjtöttük össze. Szintén terepi megfigyelésekkel tudták bizonyítani, hogy 1998/99-ben Hajós mellett szaporulat is volt. Ugyanitt sikerült természetes körülmények között lefényképezni egy farkas hímet még 1995 szeptemberében (a fényképet Pető Zoltán készítette). Később ezt az egyedet Genáhl Mátyás hivatásos vadász ejtette el az illetékes természetvédelmi hatóság engedélyével. A terepi vizsgálatok keretében 2000/2001 telén Aggtelek térségében összesen 11 alkalommal rögzítették jelenlétét, míg a következő évben (2001/2002 telén) 9 helyen észlelték jelenlétét a monitorozó programban résztvevő kiképzett szakemberek. Kétszer a Börzsönyben, négy alkalommal Aggteleken, míg háromszor a Zemplén területén találták meg csapáját vagy prédájának maradványait. Firmánszky (2000) és Szabó (2001) a kilencvenes években végzett terepi megfigyelései ugyancsak a Zemplén és Aggtelek térségét jelölték meg a hazai farkas előfordulások központjának. 2. térkép: A farkas elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) 21

22 Élőhely A farkas elterjedési területén számos egymástól különböző élőhely-típusban megtalálható. A tajgán és a tundrán éppúgy megél, mint a sztyeppvidéken, a közép-ázsiai sivatagokban, vagy a Pamír sziklái közt. Jól alkalmazkodik az ember közelségéhez, megjelenése a lakott területek közelében sem kivételes. Az eddigi észlelések szerint hazai élőhelyeit a hegyvidék belsejének zárt erdőségeit, illetve a nagy kiterjedésű alföldi telepített erdők jelentik, ritkán fordul elő nyílt vidékeken. A lakott területeket elkerüli. Küllemi bélyegek A szürke farkas testszíne nevével ellentétben változatos, a fehértől a feketéig változik, bár általában szürkésbarna. Hazai egyedei szürkés színűek. Testtömege kg, törzshossza cm, a farok rövid (30-75 cm), vége fekete. A fülkagyló szegélye fekete. Marmagassága átlagosan 75 cm körüli. Szaglása és hallása is kitűnő. Több kilométerről képes felvenni a zsákmányállat szagát, vagy meghallani fajtársa üvöltését. Fogképlete: 3142/3143 Életmód A farkas társasan, falkában élő, territoriális állat. A falkát a domináns hím és a domináns nőstény vezeti. A falka a territóriumának határait szagjelekkel jelöli meg. A táplálékellátottságtól függően rendszeres, normális aktivitásuk során is nagy területet, km 2 használnak, és 6-10 km sugarú körön belül vadásznak. Téli kóborlásaik során ennél nagyobb, akár 50 km távolságra is eljuthatnak. Táplálkozás A farkas, mint csúcsragadozó jelentős szabályozó, szelektáló szerepet tölt be a táplálékhálózatban. Táplálkozása évszaktól és élőhelytől függően is meglehetősen változatos. Mindig a legkönnyebben hozzáférhető, legnagyobb nettó nyereséget nyújtó prédát zsákmányolja. Különösen a nyári időszakban fogyasztja előszeretettel a kisemlősöket (nyulat, ürgét, hörcsögöt, pockot, egeret), télen viszont a nagyobb testű prédaállatokat részesíti 22

23 előnyben. Táplálkozási szokásai erősen függnek a farkas populáció sűrűségétől: alacsony sűrűségnél az egyedek magányosan vagy kis csoportokban vadásznak, elsősorban kisebb testű állatokat, vagy dögöt fogyasztanak, esetleg a háziállatokat ragadják el. Nagyobb állománysűrűségnél a 3-7 fős falka együtt vadászik, ekkor táplálékuk jelentős részét a szarvas teszi ki. A zsákmányt szinte teljes egészében elfogyasztja, csak a bőrt és a nagyobb csontokat hagyja meg. A sűrűn lakott területeken a farkas jól alkalmazkodik az ember közelségéhez, táplálékának jelentős részét a szeméttelepeken, illetve dögtereken szerzi. A legeltetéses állattartás, a nem megfelelően őrzött juhnyájak, ill. marhacsordák is könnyű és gazdag táplálékforrást biztosítanak a számára. A hazai farkasok a téli időszakban elsősorban muflonokat, vaddisznókat és gímszarvasokat fogyasztanak. Nyáron a kisrágcsálók fogyasztása is jelentős. Bácskában végzett észlelések szerint elsősorban a dögterekről és a juhnyájakból szerzi táplálékát. A farkasnak elvileg tápláléka lehet az összes nagyvad faj (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A hazai vizsgálataink eredményei azonban részben eltérnek a Kárpátokból származó eredményektől, a nagyvad fajok fontossági sorrendje tekintetében. A vaddisznó esetében megoszlanak a vélemények arról, hogy tényleges vadászat vagy dögfogyasztásról van-e szó. A hazai terepi megfigyelések alapján feltételezhető a vaddisznó aktív vadászata is. Lengyelországi vizsgálatok szerint (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998) a farkasok leginkább a gímszarvast részesítik előnyben, második az őz, melynek vadászata magányos és falkavadászatban is sikeres. Vaddisznóból csak a fiatal egyedeket választják ki. Háziállatok közül előfordult ló, szarvasmarha, kecske, juh, sertés, lúd és kutya is. A kisemlősök közül sün, vakond, erdei cickány, mezei nyúl, hód, mókus, erdei pocok, erdei egerek, hiúz, róka, nyestkutya, borz, nyuszt, muflon, valamint gyöngybagoly szerepelt az étlapján. Smietana és Klimek (1993) vizsgálata szerint a Kárpátok északi hegyvidéki területén a farkasok táplálékában a szarvasfélék (őz és gímszarvas) domináltak minden évszakban. Télen ezek biomassza szerinti aránya 65%, nyáron 96% volt, ebből 95%-kal a gímszarvas részesedett. A vaddisznó részaránya csak télen emelkedett meg (17%-ra). Háziállat is csak télen volt jelentős (16%) tápláléka a farkasnak; mezei nyúl, rágcsálók és rovarevők jelentéktelen szerepet játszottak a táplálkozásban. Lesniewicz és Perzanowski (1989) szintén a Kárpátokban végzett vizsgálata során hasonló megállapításra jutott. Dél-európai vizsgálatokban (Spanyolországban) viszont azt tapasztalták, hogy farkasok fő táplálékát a konyhai hulladék alkotja (42% előfordulás alapján). Emellett előfordult még háziállat (kecske, sertés, ló/szamár, juh, szarvasmarha, kutya, tyúk, kacsa, tojás), őz (21%), vaddisznó (15%), mezei nyúl, hermelin, üregi nyúl, fűféle, erdei egerek, vakond és gyík is (Salvador és Abad 23

24 1987). Görögországban végzett vizsgálatban (Papageorgiou és munkatársai 1994) a farkasgyomrokban leggyakrabban kecske, juh, sertés és szarvasmarha szerepelt. A nagyvad (gímszarvas, vaddisznó), valamint a kisemlősök (egér fajok) és ragadozók (borz, nyuszt, menyét, hermelin) nem játszottak fontos szerepet a farkasok táplálékában. Füvet, gyümölcsöket és magvakat alacsony arányban fogyasztottak. Hazai vizsgálatunk (Szabó és munkatársai 2001) alapján (n=27 hullaték minta) a farkas téli-kora tavaszi táplálékában legnagyobb arányban vaddisznó fordult elő. A vaddisznó táplálékmaradványok döntő többsége kifejlett egyedektől származott, mindössze a kora tavaszi mintákban bizonyítható malacfogyasztás. A kifejlett vaddisznót mely számára komoly veszélyt jelenthet - a farkas (és általában a kutyafélék) az irodalmi adatok alapján nem támadja meg (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), így ezekben az esetekben dögfogyasztás feltételezhető. A malacok viszont biomassza számítás szerint a legjelentősebb farkas táplálékot képezték. A nagyvad fajok közül jelentős préda volt az őz, ezt követte a muflon, majd a gímszarvas. A kisemlősök, madarak és növények szerepe kicsi volt a nagyvad fajok mellett. Szaporodás A farkas jellemzően monogám állat. A falkán belül csak a domináns hím és nőstény szaporodik. A téli (január-március) szaporodási szezon után napra születik meg a 3-8 kölyök. Életük első hónapjában kizárólag szopnak, a harmadik-negyedik héttől kezdve fogyaszthatják a szülők által előemésztett táplálékot. A szoptatás első, legintenzívebb szakaszában a szuka végig a kölykökkel van, a táplálékot a kan hordja. Ebben az időszakban a család különösen érzékeny, hiszen az egyik szülő elpusztul, az az egész család vesztét okozhatja. Többek között ez az egyik oka a kölykök jelentős mortalitásának: az ivarérettség eléréséig 60-80%-uk elpusztul. A fiatalok nyár közepén kezdenek önállóan vadászni és a téli időszakra már csatlakoznak a falkához. Ivarérettségét körülbelül két évesen éri el. Vörös róka (Vulpes vulpes Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) 24

25 Európai elterjedés A vörös róka Európa legelterjedtebb és több szempontból legfontosabb ragadozója. A teljes északi hideg-övezetben előfordul, de betelepítették Ausztráliába és számos csendesóceáni szigetre is. A kontinensen mindenhol találkozhatunk vele, de pl. Krétáról Shetlandról, Elbáról, Orkneyról és a kisebb szigetről hiányzik. Szinte minden fajta erdei és mezőgazdasági környezethez jól alkalmazkodik, továbbá megtalálja élet- és szaporodási feltételeit nagyvárosokban és külvárosokban egyaránt. A 3000 méter tengerszint feletti magasság fölött nem fordul elő. Néhány országban állománya a kisrágcsálók fluktuációjával és a klimatikus viszonyokkal összefüggésben jelentősen ingadozik. Azokon a területeken, ahol veszettség elleni per os immunizálás folytatnak, állománynövekedését tapasztalják. A veszettség mellett fontos szerepe van a trichinellózis, az Echinococcus multilocularis (Mitchell-Jones és munkatársai 1999) és a rühösség terjesztésében is (Linström és munkatársai 1994). A XX. század utolsó évtizedében a kontinens szinte minden országában állományának jelentős növekedését tapasztalták. Egyes vizsgálatok ennek okát az öreg állományú erdők arányának csökkenésével és a mezőgazdasági területek, valamint a fiatal erdők területének növekedésével magyarázzák (Kurki és munkatársai 1998). Az esetek többségében azonban vagy nem keresnek okokat, csak egyértelmű tényként kezelik, vagy a veszettség elleni immunizáció hatásával indokolják azt (Vos 1995, Suppo és munkatársai 2000, Smith és Cheesman 2001). A növekvő sűrűség ugyanakkor veszélybe sodorhatja az immunizáció eddigi vitathatatlan eredményeit (Müller és munkatársai 1995, Artois és munkatársai 1997), vagy hozzájárulhat új, rendkívül veszélyes zoonózisok, mint az E. multilocularis terjedéséhez (Fessler 1989). A legutóbbi, európai helyzetet összefoglaló munka (Chautan és munkatársai 1998) szintén az immunizálás eredményességével kapcsolatban dolgozta fel a rendelkezésre álló állományadatokat. Összesítése szerint Finnország és Spanyolország egyes részeinek kivételével mindenhol (Anglia, Bulgária, Németország, Dánia, Franciaország, Belgium, Svájc) jelentős, akár két-háromszoros növekedést is tapasztaltak. A változás leírásán és nagyságrendjének meghatározásán túl csak Német-, Spanyol- és Lengyelországban adtak meg konkrét sűrűségadatokat. Az értékek 4 és 14 egyed/1000 ha között változtak. Az egész kontinensre kiterjedő állománynövekedést támasztja alá, hogy amíg a kilencvenes évek adatai alapján az Európai Emlős Atlasz még 1 millió körülire becsüli az európai törzsállományt, addig Battersby (2005) csak a Brit szigetekét jelenleg negyedmillióra. 25

26 Az összképet tovább árnyalja, hogy az IUCN (2008) adatai szerint csak Németországban közel félmillió róka kerül terítékre évente. A róka kiváló alkalmazkodóképességét bizonyítja, hogy életfeltételeit az ember közvetlen közelében is megtalálja. Lloyd a rókáról írt monográfiájában már 1980-ban külön fejezetben foglalkozik a városban élő rókákkal és a lehetséges gyérítési lehetőségekkel. Newdick (1983) néhány évvel később az Oxford belterületén élő rókák populációbiológiai vizsgálatából írta doktori disszertációját. Doncaster és Macdonald (1990) ugyanitt táplálkozásvizsgálatokat végzett, melynek eredményeivel egyértelműen bizonyították, hogy a városi szemét a róka számára táplálékbázissá vált. Vizsgálták továbbá a városi rókák parazita faunáját (Richards és munkatársai 1994) és állománysűrűségének változását is (Wilkinson és Smith 2001). Szintén Angliában, Harris (1986) ismeretterjesztő könyvet állított össze a lakott területeken élő rókapopulációk biológiájáról. Hazai elterjedés A róka állományalakulásáról 1988-óta állnak rendelkezésre adatok és 2006 között 13 alkalommal országos kiterjedésű kérdőíves felméréssel gyűjtöttünk adatokat a vadgazdálkodási egységek körében. Ezen túl 2004-óta a vadgazdálkodási egységeknek az éves statisztikai adatszolgáltatás részekénr kötelezően jelentenie kell az általuk becsült létszámot (Csányi és munkatársai 2005). A kérdőíves felmérés adatai szerint 1988 és 2002 között az állomány növekedése folyamatos volt, majd ekkor megtorpanás és visszaesés következett be. A jelentős csökkenés után az utóbbi években újra növekedés figyelhető meg. A csökkenés ekkor különösen a Dunántúlon volt szembetűnő, ahol 1995-óta (a teljes Dunántúl per os immunizálását megelőző évben) nem volt ilyen alacsony a rókasűrűség. A szintén a kérdőíves felmérésből származó kotoréksűrűségi adatok és az Országis Vadgazdálkodási Adattár terítékadatai hasonló tendenciákat mutatnak. Kérdés, hogy mi lehet az oka az addig növekvő trendben bekövetkező törésnek? Természetesen nem lehetséges egyértelmű választ adni a kérdésre, de tapasztalataink alapján, a feltételezéseink az alábbiak: A hazai rókaállomány nagyjából a 12 egyed/1000 hektáros állománysűrűségnél érte el a maximumát, vagyis ennyi lehet a róka-eltartóképesség. Ennek ellentmond hazánk rendkívül gazdag ragadozó faunája s többek közt az is, hogy az aranysakál amely hasonló élőhelyi igényű és ökológiai szerepű közepes testű ragadozónk 26

27 élőhelyfoglalása hazánkban folyamatos. Az a feltételezésünk, hogy mivel a ragadozófajok nagyon hasonló táplálékbázist használnak, ezért ebben az esetben nemcsak a rókánál kellett volna állománycsökkenést tapasztalnunk. A Dunántúlon 2003-ban befejeződött a teljes országrészre kiterjedő veszettség elleni immunizálás. Ezzel megszűnt a létszámnövekedésnek korábban legfőbb okaként megadott beavatkozás. Ennek azonban ellentmond, hogy egyrészt nem észleltek a területen veszettség járványt másrészt, pedig a Duna-Tisza közi területeket az állománycsökkenés időszakában is kezelték. Ráadásul 2004 és 2007 között egy ideig még mindig csökkenő állományok mellett, de az ország teljes területén folyt az immunizálás. A rendkívül kemény 2002/2003-as télvége után a róka táplálékozásának alapját jelentő kisrágcsáló populációk összeomlottak. Tavasszal a kölyöknevelés időszakában alig állt rendelkezésre kisemlős táplálék. Ezt igazolja, hogy a kisrágcsálók számának csökkenését több kutatási programban is kimutattuk (Lanszki és munkatársai 2006), valamint az emlős ragadozó fajok állományait monitorozó programunk vizsgálatai szerint jelentősen emelkedett a hasznos apróvad előfordulása a róka táplálékában miközben a kisrágcsálók aránya csökkent (bővebben lásd a Leggyakoribb ragadozónk: a vörös róka c. fejezetben); és végül, hogy nem csak a róka, hanem a borz kismértékű állománycsökkenése is bekövetkezett. További lehetséges ok a rühösség terjedése. A dunántúli megfigyelések az állománysűrűség növekedésével egyértelműen a rühösség gyakoribbá válását mutatják. A nemzetközi szakirodalom szerint a rühösség a vadon élő ragadozó fajok esetében fontos létszámszabályozó tényező (pl.: Lindström és munkatársai 1994, Gortázar és munkatársai 1998, Tabetha és munkatársai 2002, Soulsbury és munkatársai 2007). 1. Táblázat: A rókapopuláció sűrűségének alakulása (db/1000 ha) 1988 és 2006 között (SD: szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N ,4 3, ,9 3,7 97 3,6 2, ,1 3, ,1 3,6 74 4,8 4, ,9 4, ,1 4, ,7 4,

28 Év Magyarország Dunántúl Dunától keletre Átlag SD n Átlag SD n Átlag SD N ,3 4, ,3 5, ,5 4, ,5 5, ,0 6, ,5 4, ,2 6, ,6 8, ,4 4, ,4 9, ,5 12, ,6 4, ,2 7, ,8 8, ,7 5, ,47 14, ,04 9, ,57 15, ,95 6, ,99 6, ,31 6, ,45 7, ,71 6, ,28 8, ,50 7, ,52 7, ,89 7, ,76 7, ,45 7, ,56 7, Táblázat: A lakott rókakotorékok sűrűségének (db/1000 ha) alakulása 1988 és 2006 között a két országrészben (SD: szórás, n: a válaszadók száma. Forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Év Dunántúl Dunától keletre Átlag SD N Átlag SD N ,3 1, ,0 1, ,1 1,4 75 2,1 1, ,1 2, ,2 1, ,0 2, ,6 1, ,9 2, ,1 7, ,3 2, ,4 2, ,4 3, ,6 1, ,2 2, ,7 2, ,74 2, ,73 2, ,16 2, ,76 1, ,00 5, ,70 1, ,99 3, ,62 1, ,94 1, ,41 1, ábra: A vörös róka terítékváltozása 1969 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő) 28

29 Élőhely A róka, rendkívüli alkalmazkodó képességének és a nagyragadozók hiányának köszönhetően ma Magyarország legtöbb élőhelyének elterjedt csúcsragadozója. Az ember jelenlétét is jól viseli, még a lakott területeken is megtelepedik. Generalista ragadozó, nemcsak táplálékában, hanem élőhely választásában is képes alkalmazkodni a rendelkezésre álló feltételekhez. Nem specializálódik egyetlen élőhely típusra sem, bár kedveli a kotorékásásra alkalmas területeket. Mivel a táplálékszerzésben rendkívül leleményes, ezért elterjedésének csak a magas talajvízállásos, vagy árvízzel veszélyeztetett területek szabnak gátat, mert itt nem tudja kotorékát megásni. Minden más élőhelyet, így a takarásban szegény sztyeppétől elkezdve, a kerteken át, a városok törmelékhalmain keresztül a mezőgazdasági területekig benépesít. Szívesen ássa kotorékát az erdők határán, árokpartokon, töltésekben, középkötött talajon, a déli kitettségű domboldalak alsó részén, de nádasokban, fák odvában, sőt még épületekben is foglalhat magának lakóhelyet. Küllemi bélyegek A kifejlett egyedek testtömege 3 és14 kg között változik (Nowak 1993), átlagosan 4-7 kg (Jhala és munkatársai 2004). Testén a vöröses színezetű szőr dominál, a háton sötétebb sáv húzódik végig, amit a lapockatájon ugyanilyen keresztez. A has szőrzete világosabb szürkésfehér vagy fehéres árnyalatú. A farok vége fehéres, vagy kifejezetten fehér, a lábak külső fele és a fülek feketék. Számos színváltozata (pl. fehér, szenes ) ismert. A pofán lévő 29

30 tapintószőrök hossza meghaladja a 10 cm-t is. Törzshossza mm (Nowak 1999), farokhossza elérheti a testhossz 70%-át (Faragó 1994). Fogképlete: 3142/3143. Életmód A róka magányos és jellemzően óvatos vadász. Általában alkonyattól hajnalig jár táplálék után. Télen, a koslatás, illetve tavasszal, a kölyöknevelés idején nappal is aktív lehet. A hímre 2-4 tagú ugatás (kaffogás) jellemző, melyet a párosodási időszakban hallat. Gyorsan és kitartóan fut, így egy éjszaka igen nagy utat képes megtenni. Napi vadászútja során akár 10 km-t is bejárhat. Kotorékot használ, melyet maga ás, vagy a borz megüresedett kotorékát foglalja el. A kotorék bejáratait a farok tövéhez közel található illatmirigy (violamirigy) egyedspecifikus váladékával jelöli meg. Lábujjközti mirigyeiből dobbantáskor szaganyag szabadul fel, mely szintén speciális jelzésforma. Végbélnyílása mellett anális zsák található, emiatt ürüléke is szagjelzést hordoz. Ürülékének melyet általában feltűnő helyekre helyez, szerepe van a territórium jelölésében. Vizeletének feromonjai az ivari aktivitást is jelzik. A territórium kiterjedését az élőhely változatossága, a rendelkezésre álló zsákmányforrások, illetve az állat kora és ivara is befolyásolja. Mozgáskörzetének mérete 0,1 és 30 km 2 között változhat (Voight és Macdonald 1984, Baker és Harris 2004), átlagosan 2-3 km 2. Az alfa egyedek használják a táplálékban leggazdagabb területrészt. Táplálkozás Legfontosabb táplálékát a kisemlősök jelentik és anatómiailag is a kisrágcsálók fogásához idomult,. Étlapja azonban az élőhely táplálék kínálatától függően igen változatos lehet. Időszakosan jelentős táplálékait képezhetik a madarak, vagy a növények (pl. nyáron és ősszel a gyümölcsök), de hüllőket, kétéltűeket, haldögöt, különböző bogarakat, gilisztákat és háztartási hulladékot, valamint háziállatokat is fogyaszt. Jelentős a dögeltakarító szerepe, fogyaszt a nagyvad dögökből és a sebzett apróvadat is eltakarítja. Mindenevő (omnivor) és a pillanatnyi lehetőséget kihasználó (opportunista) ragadozó, alkalmazkodóképessége kiváló (Macdonald 1976, 1977). Napi táplálékszükséglete átlagosan g. Európa északabbra eső területein végzett vizsgálatok tapasztalatai szerint, mezei pocok gradáció (népességfelfutás) felé haladva nő a pocokfélék és csökken a nyúl fogyasztási aránya (Englund 1965, Goszczynski 1986), illetve a rágcsálóállomány csökkenésekor nő az alternatív 30

31 táplálék (nyírfajd és havasi nyúl) aránya (Angelstam és munkatársai 1984, Lindström és munkatársai 1986). Lloyd (1981) vizsgálata szerint, ahol a két nyúlfaj egyaránt előfordul a róka a vadászata során előnyben részesíti az üregi nyulat a gyorsabb mezei nyúllal szemben. Nyílt területeken a mezőgazdasági kártevőnek számító mezei pocok, erdőkben az erdei pocok a legfontosabb zsákmánya. A pocokféléket előnyben részesíti a gyorsabb mozgású ezért nehezebben zsákmányul ejthető egér fajokkal szemben. A róka nagyfokú ökológia rugalmasságát bizonyítja, hogy lakott területeken is képes megélni. Oxford város területén a rókahullaték elemzése alapján megállapították (Doncaster és MacDonald 1990), hogy a kisrágcsálók aránya tél végén, a házak között élő nyulaké áprilisban, a madaraké júniusban, a növényeké ősszel volt a legmagasabb, de előfordult táplálékként földigiliszta és háztartási hulladék is. Hazánkban elsőként Erdei (1977), majd Farkas (1983) végzett részletes róka gyomortartalom vizsgálatot. Itt az utóbbi két évtizedben részben mezőgazdasági területeken (Fonó: Lanszki és munkatársai 1999, Mike: Lanszki és Heltai 2002 és Kétújfalu térségében, Lanszki és munkatársai 2006a), részben erdei területeken (a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzetben: Lanszki és munkatársai 2006b és a Lankóci erdőben: Lanszki és Horváth 2005) végzett róka hullaték vizsgálataink főbb eredményeit említjük. A róka legfontosabb táplálékát a terület jellegétől és évszaktól függően (biomassza számítás szerint 46-85%-ot) kisemlősök alkotják. Ebből adódóan a róka sajátossága, hogy táplálékának zöme a 15 és 50 gramm közötti tömegtartományba tartozik. A mezőgazdasági területeken a gazdasági kárt okozó mezei pocok, az erdei élőhelyeken pedig általában az erdei pocok a legfontosabb zsákmányai. A mikei területen élő róka rendhagyó módon, a téli-koratavaszi időszakban, a kisemlősöknél nagyobb arányban táplálkozott elhullott csülkös vad (elsősorban vaddisznó) dögből illetve a lőtt vad zsigereiből. Háziállatokat, vágási maradékot és hulladékot főként az emberi települések közelében élő rókák fogyasztanak, az összefüggő erdőkben élőknél ez szinte soha nem fordul elő. Gyakori táplálékai a gerinctelenek és a gyümölcsök. Az apróvad közül a mezei nyúl fogyasztása éves viszonylatban néhány tizedszázalékot tesz ki a vizsgált, nem tipikusan apróvadas jellegű mezőgazdasági és erdei területeken. A fácán részaránya egyes mezőgazdasági területeken magasabb, mint az erdei élőhelyeken, de összességében, éves viszonylatban, biomassza számítás alapján részaránya a táplálékban 1-2 % körül mozog. Alföldi, apróvadban gazdagabb területeken melyekről alább adunk részletesebb ismertetést - ennél jelentősebb a vadászható apróvad fajok fogyasztása (Erdei 1977, Farkas 1983, Heltay 1989, Begala és munkatársai 2000, Heltai és munkatársai 2000), azonban súlyos kártételről ott sem számoltak be. 31

32 Szaporodás A róka párzási időszakát koslatásnak nevezzük. Közép-Európában január elejétől március közepéig tart. A szukánál 10 napig egy előüzekedési folyamat zajlik le, majd az ezt követő 2-3 napban hajlandó a párzásra. Az napos vemhesség után, áprilisban 4-5 (1-10) szőrős, gramm testsúlyú kölyök jön világra a kotorék szülőkatlanában. Szemüket 2 hetesen nyitják ki, a kotorékot azonban csak 2 hónaposan hagyják el. Három hetes koruktól már szilárd táplálékot fogyasztanak, és rövidesen elkezdenek apró állatokra (pl. rovarokra, gyíkokra) vadászni. Július-augusztustól már önállóan is zsákmány után néznek, majd egy éves korukra teljesen ivaréretté válnak. Egyre több megfigyelés jelzi, hogy egy kan több szukával is eredményesen pározhat, és a kölyköket alapvetően a nőstények nevelik fel. Számos európai országban is bizonyították, hogy pl. a borzhoz, sakálhoz hasonlóan - különösen magas állománysűrűség esetén- a rókánál is kialakulhatnak családi csoportok. Ezekben a csoportokban több általában rokon szuka él együtt, melyek közül csak a legerősebb úgynevezett alfa egyed szaporít. A többi szuka segít a kölyöknevelésben (Macdonald 1979, Baker és Harris 2004). Ez a szaporodási rendszer (alloparentális utódgondozás) egyrészt csökkenti az állománynövekedés ütemét hiszen nincs minden nősténynek kölyke -, másrészt növeli az utódok felnevelésének hatékonyságát, mert két-három felnőtt jobban és biztonságosabban ellátja ezt a feladatot, harmadrészt stabilizálja az állománynagyságot hiszen, ha egy-egy szaporító nőstény elpusztul, azonnal van egy másik aktív, kifejlett egyed, amely át tudja venni ezt a szerepet. Hazai vizsgálatainkban azt találtuk, hogy amíg az ország különböző területeiről gyűjtött egyedek kondíciójában nem volt lényeges különbség, addig szaporulatában igen. A placentahegek alapján a szaporulat átlaga az egyes területeken 2,0 és 4,7 között alakult. A statisztikai vizsgálatok szerint a szaporulat és területek között volt szignifikáns eltérés, a szaporulat és az évek közt nem. Tehát a területek adottságaitól függ a szaporulat nagysága, nevezetesen a jászsági régióban kisebb volt a szaporulat, mint a dunántúli és a tiszántúli területeken. Ez az élőhely sajátságából adódhat, vagyis gyengébb adottságú élőhelyen eleve kevesebb rókakölyök születik, mint a táplálékban bőségesebb területeken. A Duna-Tisza közéről származó rókák placentaheg számának átlaga fele, mint amit a Dunántúlon, vagy a Tiszától keletre fekvő két mintavételi területen tapasztaltunk. Vizsgálataink igazolták a várakozásunkat, mely szerint a szukák szaporulata függ a koruktól. Legnagyobb szaporulattal a kétévesek, illetve az idősebb korosztályt képviselő szukák rendelkeztek. Amíg ez a két 32

33 korcsoport átlagban 5,67 és 5,00 kölyköt fialt, addig az egyévesek is legalább 4 kölyköt hoztak világra. Nyestkutya (Nyctereutes procyonoides Gray, 1834) (Heltai Miklós és Takács Noémi) Európai elterjedés A nyestkutya eredeti elterjedési területe a Távol-Kelet: Kína, Korea, Oroszország délkeleti területei, Indokína és Japán és 1955 között több mint 9000 példányt telepítettek az akkori Szovjetunió európai tájaira: a mai Ukrajna, Litvánia, Fehéroroszország és Oroszország területére (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Eredeti ázsiai elterjedési területén belül jelenleg hat nyestkutya-alfajt tartanak számon (Kauhala és munkatársai 1998/a): A Nyctereutes procyonoides procyonoides alfaj Kína legnagyobb részén és Vietnám északi részén, a N. p. ussuriensis Oroszország délkeleti részén és Kína keleti részén, a N. p. orestes Kína Yunnan tartományában, a N. p. viverrinus Japánban (kivéve Hokkaido), N. p. albus Hokkaidon, a N. p. koreensis pedig Koreában honos (Ellerman és Morrison-Scott cit. Kauhala és munkatársai 1998/b). Az egyes alfajokat nem csak az említett biogeográfiai alapokon lehet elkülöníteni, hanem küllemi (morfológiai) és életmódbeli különbségek is vannak közöttük. A Japánszigeteken, a nyestkutya éve van jelen, és az itt élő alfaj (N. p. viverrinus) körülbelül éve a Japán-tenger megnyílásával különült el az ázsiai populációktól. Az eltérő életkörülményeknek és a hosszú elzártságnak köszönhetően a japán állományban még genetikai változások is végbementek, amelynek következtében 2n=54 darab kromoszómájuk összeolvadással 38-ra darabra redukálódott. Ez tulajdonképpen a japán nyestkutya specializálódását jelzi, gyors alkalmazkodását a Japán, melegebb klímájához és ökológiai sajátságokhoz (Ward és Wurster-Hill 1990). Ahogy a későbbi vizsgálatokból kiderült, a betelepítések során Európában az ussuriensis alfaj terjedt el (Helle és Kauhala 1991). Ez az alfaj eredetileg tehát az Oroszország déli és Kína keleti részét magába foglaló területen őshonos. Az ussuriensis alfajhoz tartozó populációk egyedei nagyobb testméretűek, nagyobb a gyomruk befogadó képessége, több zsír felhalmozására képesek, téli álmot alszanak és vastagabb, jobb hőszigetelő tulajdonságú a bundájuk, mint a Japán-szigeteken élőké 33

34 (Korhonen és munkatársai 1991). Mindez a hidegebb, zordabb időjárási körülményekhez való adaptációra utal. Mivel a nyestkutya terjeszkedése nem tekinthető természetesnek, és az sem valószínű, hogy egyetlen terjeszkedési forrással kell számolnunk, többféle alfaj keveredhet és hibridizálódhat Európa területén. Pontosan nem lehet tudni, hogy a prémtenyészetek mindig ugyanazzal az alfajjal dolgoztak-e és, hogy a mesterséges betelepítéseknél mely alfajok jöttek számításba. Az európai adatokat először Stubbe (1988) foglalta össze. A faj megfigyelési adatai többek között Finnországból (1935), Svédországból (1974), Lengyelországból (1955), Ausztriából (1962) származtak, és ebben az összefoglaló munkában természetesen szerepelt az 1961-ből származó első magyarországi előfordulás is. Korábban (1987) szintén Stubbe összesítette az 1977 és 1983 között az akkori NDK területén terítékre került egyedek adatait. Figyelemre méltó megállapítása, hogy ugyanebben a vizsgált időszakban a finnországi teríték megduplázódott és az 1983/84-es vadászszezonban meg is haladta a rókáét. A nyestkutya napjainkban számos országban megtalálható, így a már említett Finnországban és Svédországban, a Baltikumban, Lengyelországban, Németországban, Bulgáriában, Romániában, Moldovában, Szerbiában és Magyarországon is. Megfigyelték továbbá Franciaországban, Hollandiában, Dániában, Norvégiában, Ausztriában, Svájcban, Boszniában és Szlovéniában is. A legtöbb élőhelyhez kiválóan alkalmazkodik, de elsősorban a tó- és folyópartokat, illetve az egyéb vizes élőhelyeket kedveli. Az ötvenes években történt megtelepedés után gyors állománynövekedését tapasztaltak Finnországban, a Baltikumban és Lengyelországban is, ami a nyolcvanas évek közepén tetőzött, kismértékű csökkenést mutatott, majd stabilizálódott. További nyugati irányú terjedése valószínűsíthető (Mitchell- Jones és munkatársai 1999). A Finnországban tapasztalt gyors állománynövekedést Kauhala (1992), valamint Kauhala és Helle (1995) írta le részletesen. Elemzésükhöz egyaránt felhasználták a vadászati statisztikákat, a kereskedelmi forgalomba került gereznák számát, és az északi országokban rendszeresen alkalmazott kilométer-indexen alapuló sűrűségbecslések eredményeit. Adataik szerint a faj relatív sűrűsége a vizsgált több mint 20 éves periódusban, a kolonizáció után jellemző klasszikus szigmoid görbét mutatta, amely az egyes régiókban különböző időpontokban, de legkésőbb a nyolcvanas évek közepéig érte el a csúcspontját, majd kisebb visszaesés után stabilizálódott. A későbbi populációbiológiai vizsgálatok részben magyarázatot is adnak a nyestkutya gyors area- és állománynövekedésére. Ezek szerint a nyestkutya átlagos szaporulata (9,0-9,6) lényegesen meghaladja a rókáét (5,1-5,8) (Helle és Kauhala 1995, Kauhala 1996a). Ennek 34

35 okát abban látják, hogy a téli inaktív állapot miatt kevésbé kimerülten lép a szaporodási periódusba, mint az egész télen aktív róka. A másik fontosnak tartott ok szintén a téli időszakkal függ össze. Szerintük a faj terjedését és állománynövekedését szinte egyáltalán nem korlátozza a fajok közötti versengés (interspecifikus kompetíció), mert a nyestkutya csak abban a periódusban aktív, amikor a táplálékforrások gyakorlatilag nem korlátozottak (Kauhala és Auniola 2001). Hasonló eredményre jutottak egy Fehéroroszország északi részén végzett táplálékvizsgálat során is (Sidorovich és munkatársai 2000). A fentieken túl a sikeres megtelepedést és terjeszkedést segítheti az utódgondozási rendszer is. A monogám nyestkutya esetében ennek feladatiból a hím is minden esetben kiveszi a részét, ellentétben az északi területeken gyakran magányosan élő borzzal, vagy az alapvetően szoliter vörös rókával. Hazai elterjedés Nyestkutya előfordulását 1997 és 2006 között követtünk nyomon kérdőíves felméréssel, míg az Országos Vadgazdálkodási Adattárban 1995 óta állnak redelkezésre terítékadatok. A kérdőívekre érkezett pozitív visszajelzések alapján a nyestkutya hazánkban viszonylag elterjedt fajnak tűnik. Legalábbis a felmérési adatok összesítése alapján, Magyarországnak nincs olyan megyéje, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna a faj jelenlétét és 2006 között évente átlagosan 34 vadgazdálkodási egység számolt be többnyire alkalmi jelenlétéről. Állandó jelenlétét csak nagyon kevés, évente 3-6 válaszadó jelezte. Ezek a területek egy Somogy és két Vas megyei eset kivételével, az ország keleti felében, a Duna-Tisza-közi, vagy Tiszántúli területeken találhatók. A kérdőívekben a válaszadók beszámoltak elhullottan talált egyedekről is, amelyek nem szerepelnek a vadászati statisztikákban. Hímeket, nőstényeket és kölyköket is találtak. A tetemeket többségét az ország keleti felében, a kölyköket Szolnok megye tiszántúli és Hajdú-Bihar megye területén lelték fel. Ugyanakkor a kérdőíves adatoknak ebben az esetben igen nagy a bizonytalansága. A vizsgált periódusban mindössze 7 válaszadó jelezte, hogy a faj előfordulását bizonyítani is tudja. Az egyedi kapcsolatfelvétel után azonban mindösszesen két helyen Szécsényben: videofelvétellel, és Nyírbogdányban: a terítékre került egyed gereznájával és koponyájával tudták minden kétséget kizáróan bebizonyítani a nyestkutya jelenlétét. Több esetben a válaszadó nem tudta megbízhatóan azonosítani az általa bizonyítottan előfordulónak mondott fajt. 35

36 Ugyanebben a periódusban a vadászati teríték alacsony volt, és stagnáló képet mutatott. Az elejtések többsége az ország keleti térségében történt, a dunántúli megyék többségében egyetlen egyedet sem ejtettek 1995-óta. Az ellenőrzések során a Csongrád megyében 2002-ben elejtett egyedről kiderült, hogy kutya, míg a 2005-ben Somogy megyéből jelzett 10 egyed terítékre kerülése a megyei vadászati hatóság elírása. A táblázatban zöld színnel jelzett adatok valódiságát ellenőrizni és bizonyítani tudtuk. 3. Táblázat: A nyestkutya terítéke 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek ellenőrzéskor tévesnek bizonyultak. Megye/év Összesen Baranya Bács-Kiskun Békés Borsod- Abaúj Zemplén Csongrád Fejér Győr-Moson- Sopron Hajdú-Bihar Heves Jász- Nagykun Szolnok Komárom- Esztergom Nógrád Pest Somogy Szabolcs- Szatmár Bereg Tolna Vas Veszprém Zala Összesen

37 3. térkép: A nyestkutya elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely Sok kutyafélével ellentétben, a nyestkutya a sűrű növényzetű, vizes élőhelyeken fordul elő, kedveli a mocsarakat, nádasokat, de megfigyelhető mezőgazdasági területeken is. Németországi vizsgálatok szerint a csatornák menti nádasokat részesíti előnyben, amelyek megfelelő táplálkozó- és búvóhelyet biztosítanak számára. Megjelölt fiatal egyedek visszafogási adatai alapján elmondható, hogy a folyók és más egymással összeköttetésben lévő vízrendszerek egyfajta vándorlási (migrációs) folyosó szerepét töltik be. A mezőgazdasági területek is jelentős szerepet játszanak területhasználatában, főleg a gabonatáblák, amelyeket nyáron látogatnak intenzívebben táplálkozás céljából (Sutor 2004). Ősszel, a télre való felkészülés során fontos szerepet játszanak étrendjében a gyümölcsök és bogyók. Ekkor, a bő termésű tőzegáfonyás, csarabos területeket keresi fel és a termést követve barangol egyik területről a másikra, sőt nagyobb távolságokra is elvándorolhat (Kauhala 1996/b). A vízhez való erős kötődését Finnországi vizsgálatok is megerősítették (Kauhala 1996/a). A nyestkutya minden évszakban sokat tartózkodik vízközelben, de legtöbbet 37

38 tavasszal és kora nyáron. Erre részben az ebben az időszakban fogyasztható békák szolgálnak magyarázatul. A sekély vizekből könnyen zsákmányul ejthető, bőségesen kínálkozó préda vonzó a számára. Másik lehetséges magyarázat, a nyestkutya egyik nagyon jellemző viselkedési formája, mely szerint, ha támadás éri, vagy üldözőbe veszik rendszerint a vízbe menekül (Kauhala 1996/b). Az elmondottak alapján nem meglepő, hogy kitűnő úszó (Kovács 2000). Búvóhelynek, téli álomhoz és az utódok felneveléséhez kotorékot készít magának, amelyhez a megfelelő helyszín kiválasztásában mind a talaj minősége, mind a terület kitettsége szerepet játszik, de elfoglalhatja az elhagyott borz-, illetve rókavárat is. A Białowieża-i lombhullató őserdőben a várak több mint 5%-át a borz és a nyestkutya együtt használja (Kowalczyk és munkatársai 2000). A nyestkutya a kotorékokon kívül más, szokatlan búvóhelyeket is választhat magának, úgy mint farakásokat, vagy szénakazlakat (Goszczyński 1999). De szeret sziklarepedésekben és odvas fatörzsben is megpihenni, ha élőhelyén ezek gyakran megtalálhatóak (Náhlik 1990). A nyestkutya igen váltózó méretű otthonterületet tart fenn, amelyeknek területén latrinákat (ürülékgödröket) alakít ki. A latrinákat rendszeresen felkeresi és ráhelyezi hullatékát, amely valószínűleg az egyedek közötti kommunikációban tölt be fontos szerepet. Szigorú territoriális viselkedést nem mutat, ugyanis az otthonterületek gyakran átfednek egymással (Kauhala 1992), ráadásul ennek mérete az év során szezonálisan változik. A párba állt hímek és nőstények otthonterülete majdnem teljesen átfed egymással. A szomszédos egyedek, illetve párok magterülete azonban erősen elhatárolódik az utódnevelés időszakában. Ősszel, a szezonális változások következtében ezek a határok felbomlanak. Ez annak következménye, hogy a felnőtt nyestkutyák a télre való felkészülés során a bőséges bogyóterméseket termő területek után kutatva egyik helyről a másikra vándorolnak. A fiatal egyedek eközben önálló életet kezdenek, az új élőhely keresése során nagyobb területeket barangolnak be (Kauhala 1992). Az egyedek otthonterületének méretét, valamint a populáció sűrűséget a klíma befolyásolja. Finnország déli területein végzett vizsgálatok kimutatták, hogy az otthonterületek átlagosan 9,5 km 2 -esek, amelyből az esetek 85%-ában a magterület 3,4 km 2 (Kauhala 1992). Itt az enyhébb időjárás és hosszabb ideig tartó nyár következtében nagyobb az elsődleges produkció, így nagyobb az elérhető táplálékmennyiség is, mint északon. Ezért itt az otthonterületek kisebbek és a populáció sűrűsége nagyobb, mint a hidegebb klímájú területeken. Észak-Oroszországban ahol hosszú, hideg telek vannak az átlagos otthonterület km 2, a délebbre fekvő Novgorod területén pedig 1,5 km 2 (Kauhala 1994). 38

39 Említésre méltó, hogy a könnyen megszerezhető táplálék és bőségesen kínálkozó búvóhely reményében az emberi környezettől sem riad vissza (Ward és Wurster-Hill 1990). Ilyenkor éjszaka a szemétben guberál, napközben pedig padlásokon húzódik meg. Magyarországon is fogtak már be nyestkutyát lakott területen, Nyíregyháza kertvárosában. Összességében elmondható tehát, hogy a nyestkutya Európában tipikusan opportunista. Bármilyen élőhelyen, megtelepedhet, ahol a víz és elegendő búvóhely található, valamint az őszi gyümölforrás lehetősége adott (Kauhala 1996b). Így élőhely-preferenciáját a búvóhelyek elérhetősége, a kotorék készítésére alkalmas terület és a táplálékellátottság együtt határozzák meg. Küllemi bélyegek A nyestkutya a kutyafélék családjába tartozó zömök, alacsony testű állat, mely nemének (genus) egyetlen faja. A kutyafélék családjának genetikai vizsgálata alapján, más kutyafélékhez képest, a nyestkutya rendelkezik a legősibb kariotípussal (Wayne cit. Korhonen és munkatársai 1991). A nyestkutya könnyen összetéveszthető a mosómedvével. Biztos felismerési támpontot az állat jellegzetes pofamintázata adhat. A szemek körül található egy fekete álarc, amely viszont az orrnyergen a mosómedvétől eltérően nem ér össze. Homlokáról, félkörívben fehéres sáv húzódik a nyak oldalára. A nyestkutya szőrét szürkésbarna piheszőrzet és sárgafekete koronaszőrzet alkotja, mely lábainál sötétebb színárnyalatot ölt. A téli hónapokra való felkészülés során jelentős súlygyarapodást érhet el, a felhalmozott zsírréteg miatt egészen kigömbölyödik. A feje viszonylag kicsi. Rövid farka körülbelül a testhosszának egyharmada. A mosómedve farkától eltérően a nyestkutyáé nem csíkozott és sokkal tömöttebb. Nyaka körül a bundája tömött és a fej két oldalán kiszélesedik. A téli bundából alig kilátszó apró füleinek a széle fekete, míg belső része fehér. Mellkasán, torkán és lábain lévő feketés szőrzet a vállán felfutó fekete sávban folytatódik egészen a hátáig. A farkán dorzálisan fekete csík húzódik és a vége is fekete. Közepes termetű állat. Testtömege 5-10 kg, testhossza 60-65, farokhossza cm. Nyomképe 4-5 cm, kerekded, a karmok lenyomatai jól látszanak. Lépésben terpeszt, táplálékkeresés közben nagy terpesztés mellett erősen elmaradozó a lépése. Hullatéka 2-3 cm vastag és 4-6 cm hosszú, feketés, 2-3 részre tagolt és sok növényi maradékot tartalmaz (Náhlik 1990, Faragó 2002, Kauhala 1993). Fogképlete: 3142/

40 Életmód Éves életritmusára jellemző, hogy a borzhoz hasonlóan a téli hónapokban a különösen hideg időszakokban rövid nyugalmi periódusokat iktat be (Kauhala és Saeki 2004). A nyestkutya az egyetlen kutyaféle, amely rendelkezik olyan élettani adaptációs képességgel, melynek révén képes átvészelni az időszakosan jelentkező kedvezőtlen időjárási és táplálkozási körülményeket. Ilyenkor téli álomnak is nevezett nyugalmi szakaszt iktat be. A nyestkutya a téli nyugalmi időszak előtt, október-novemberben jelentős energiatartalékot, azaz zsírszövetet halmoz fel bőr alatti kötőszövetében. Ezért alakja gömbölydeddé válik és testtömege akár meg is duplázódhat (Kauhala 1992). A zsírszövet egyrészt tartalék táplálékot jelent, másrészt a hőszigetelést szolgálja a hideg időszak alatt. A zsírszövet felhalmozódásáért a különböző hormonok képződésének összhangja felelős, amelyek szintjének szabályozásáért a nyestkutya esetében valószínűleg a belső évszakos ritmust összehangoló tobozmirigy melatonin hormonja a felelős (Nieminen és munkatársai 2002). A nappalok rövidülésével és a hideg beálltával az anyagcsere intenzitása lecsökken, az állat visszahúzódik fagymentes, szénával vagy mohával bélelt kotorékába és így vészeli át a kedvezőtlen időszakot. A nyestkutya nem alszik valódi téli álmot, mivel nem csökken le olyan mértékben a testhőmérséklete, a szívverése, a légzésszám és az oxigén-felhasználása, mint a peléké, denevéreké a valódi hibernáció során, inkább csak kábulatba esik. Nem alszik mélyen, ezért melegebb napokon könnyen felébred és előbújik táplálékot keresni (Ward és Wurster-Hill 1990). Az álom mélysége a felhalmozódott zsírszövet mennyiségétől is függ, ezért azok az állatok, amelyeknek nem sikerült kellő mennyiségű energiát elraktározni kénytelenek a tél nagy részét ébren tölteni (Ognev cit. Ward és Wurster-Hill 1990). A nyestkutya elterjedési területének azon részein, ahol nem olyan zord az időjárás, a téli nyugalmi állapot elmarad. Ilyen megfigyelés vonatkozik például a németországi nyestkutyákra, azonban a hűvösebb periódusokban az állatok aktivitása itt is számottevően lecsökken és a mozgások nagy része a telelőkotorék közelére koncentrálódik (Sutor 2004). A fogságban tartott nyestkutyákon megfigyelték, hogy megfelelő búvóhely hiányában és folyamatos etetés mellett, az őszi súlygyarapodás ellenére sem iktattak be nyugalmi periódust (Asikainen és munkatársai 2002). Érdekes, hogy azok a nőstények viszont, amelyeket 2 hónapig koplaltattak a tél folyamán, semmilyen egészségkárosodást nem szenvedtek és tavasszal több kölyöknek adtak életet, mint az egész télen át etetett egyedek. Ez jól mutatja, hogy a nyestkutya kitűnően alkalmazkodott a zord időjárási körülményekhez. 40

41 A nyestkutya éjszakai állat, táplálékát az éj leple alatt kutatja fel, ezért napközben rendkívül ritkán lehet látni. Már napnyugtakor elindul vadászútjára párban, vagy magányosan és éjszakai barangolása során akár 20 kilométert is megtehet egy kis pihenővel, amit általában éjféltájt iktat be. Mozgáskörzete eredeti areaján belül, lakott területek közelében 0,07 km 2, míg subalpin környezetben 6,1 km 2 (Yamamato és munkatársai 1994), európai területeken 10 km 2 (Jedrzejewska és Jedrzejewski 1993, Goszczynski 1999, Kowalczyk és munkatársai 2000) Az egyedek a mozgáskörzetükön belül latrinákat (ürítőhelyeket) alakítanak ki, amelyeket rendszeresen felkeresnek. Ezek feltűnő kupacok, a territoriális viselkedés szerves részének tekinthetők, hiszen jelzik a tulajdonos jelenlétét. Ez feltehetően összefügg azzal, hogy bár a kutyafélékhez tartoznak, nem tudnak ugatni. Különböző hangokat természetesen kiadnak, például nyüszítenek, morognak, vihognak, de ezek nem messzire hangzók, nagy részüket csak speciális esetekben, például párzás során hallatják. Táplálkozás Látásával ellentétben, szaglása rendkívül jó, ezért táplálékkeresés közben leginkább orrára hagyatkozik (Kovács 2000). Németországi vizsgálatok kimutatták, hogy a nyestkutya a legfőbb aktivitásokat, ősszel és télen, napnyugta és napkelte között végzi, míg tavasszal és nyáron az állatok napközben is mutatnak aktivitást (Sutor 2004). Tápláléka az élőhelynek és az évszaknak megfelelően széles skálán mozog. A talajszinten élő kisebb állatok bármelyikét képes zsákmányul ejti. Táplálkozási szokásai nagyban hasonlítanak a borzéhoz. Zsákmányul ejt gerinceseket, például rágcsálót, halat, kétéltűt. Érdekes, hogy a varangyokat még erős bőrmérgük ellenére is képes elfogyasztani bőséges nyálelválasztásának köszönhetően, ami felhígítja az irritáló váladékot. Elfogyasztja a madarakat és fészekaljukat is. Eszik gyümölcsöket, bogyókat, magokat, rovarokat, csigákat, de nem veti meg a szemétben való guberálást és a dögevést sem. Lengyelországi, erdei környezetben végzett vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a nyestkutyák télen főleg dögevők, előszeretettel fogyasztják el a gyomortartalommal együtt a nagyobb ragadozók zsákmányának maradványait. A melegebb időszakokban a dögök mellett a békák, a madarak és a gerinctelenek (főként a földigiliszta) szerepe jelentős. A többi ragadozó emlőssel összehasonlítva gyakran fogyaszt cickányokat, melyek kellemetlen szaganyaga sem zavarja. Fogsoruk is táplálkozási szokásukat tükrözi: viszonylag apró fogaik és a csontrágásra szolgáló tépőfogaik redukálódtak a nagy testű állatok zsákmányolásának hiányában. Az erőteljes 41

42 zápfogak viszont nagy mennyiségű növényi táplálék fogyasztására engednek következtetni (Nasimovic és Isakov 1985, Kauhala és munkatársai 1998, Ward és Wurster-Hill 1990, Sutor 2004). Szaporodás Az Európában vizsgált nyestkutya-populációkban tapasztalható 1:1 nemi arány (Helle és Kauhala 1993) a kutyafélékre leginkább jellemző párosodási rendszerre, a monogámiára utal. Az ivarok között nincs szexuális dimorfizmus, amely részben szintén a monogámiára vezethető vissza (Kauhala és munkatársai 1998c). A párok ősszel alakulnak ki, és életük során ez a kapcsolat nem bomlik fel. A pár egyik tagjának pusztulása esetén a fejlett társas magatartással jellemző kutyafélékhez, a farkashoz és az aranysakálhoz hasonlóan az életben maradt egyed az új szaporodási időszakra új párt választ magának. A szuka egy évben csak egyszer tüzel, a téli álom (hibernáció) utáni időszakban. A párosodási időszak napig tart. A körülbelül 6-7 perces párzás, a mintegy egy hetes koslatási időszakban több alkalommal éjszaka vagy kora reggel zajlik (Nowak 1993). A nyestkutya egy éves korában már szaporodóképes és minden évben egy almot nevel fel. A nőstény szaporodóképessége 5 éves koráig növekszik, utána pedig csökken (Helle és Kauhala 1995). A párzási időszak február-márciusban van, a nőstény napos vemhesség után április-májusban szüli meg kicsinyeit. A szaporodási időszak kezdetében egy-két hét eltolódás lehet a különböző területek között. A megelőző tavaszon született fiatal egyedek is a kutyafélék között jellemzően valamivel később kezdenek szaporodni, mint az idősebbek. Az alom mérete 2-19 kölyök lehet, leggyakrabban azonban 5-8 kölyök születik. A kölykök rendszerint a szuka által készített kotorékban jönnek világra, de előfordul, hogy más állatok elhagyott kotorékát használja, mint például borz- vagy rókakotorékot. Ritkábban kidőlt fák gyökerei között, odúban vagy rőzsehalomban kölykezik, tehát előfordul, hogy a föld felszíne fölött születnek az utódok (Ward és Wurster-Hill 1990). A kölykök vastag sötétszürke szőrzettel borítva, vakon jönnek világra és csak másfél hetes korukban nyitják ki szemeiket. A nősténynek 10 emlője van, ezekből mintegy napig táplálja kicsinyeit. A monogám párkapcsolatokra jellemző módon mindkét szülő gondoskodik az utódokról, táplálja, védi őket. Veszély esetén, vagy ha csak túl messzire távolodnak a biztonságot nyújtó kotoréktól, a szülők a fogaik között szállítják vissza a kicsinyeket. A kölykök már a naptól kezdődően szilárd táplálékot is fogyasztanak. Gyorsan fejlődnek, nyár végén, kora ősszel

43 hónaposan már önálló életre képesek, elhagyják a családot, és szabad területeket keresnek maguknak (Sutor 2004). A kifejlett egyedekre jellemző testsúlyt 5-7 hónapos korukban (Kauhala 1993), az ivarérettséget pedig 9-11 hónaposan érik el (Kauhala 1992). A 4-5 hónapos, felnőtt méretű egyedek bundája világosabb színárnyalatú (Ward és Wurster-Hill 1990). Mivel mindkét szülő jelentős ráfordítással, illetve energia-befektetéssel járul hozzá az utódok gondozásához, a hatékonyság növeléséért megosztják egymás között a kölykök őrzéséből, melengetéséből és táplálásából adódó feladatokat. A vemhesség végső periódusában a nősténynek a párja hordja a táplálékot, és ez a gondoskodás a kicsinyek világrahozatala után sem szűnik meg. A hímek összességében több időt töltenek a kölykökkel, mint a nőstények, különösen így van ez nappal, amikor is a hímek az idő 80%-át, a nőstények pedig csak 60%-át töltik a kotorékban. Éjszaka a hímek és a nőstények viselkedése nem különbözik. Ez azzal magyarázható, hogy a nyestkutya táplálékát kis adagok teszik ki, amelyet nehéz lenne a kotorékhoz szállítani, különösen mivel szétszórtan található és viszonylag nagy területet kell érte bejárni. Ezért van az, hogy a hím őrzi az almot, amíg nőstény távol van és táplálkozik. Mivel így több ideje marad, nagyobb mennyiségű táplálékot tud magához venni, amit később a kölykök tej formájában megkapnak. Ez a stratégia ellentétes a nagyobb táplálékot fogyasztó ragadozókéval, ahol a hím a kotorékhoz viszi a szállítható nagyságú zsákmányt, amelyet a kölykök elfogyasztanak, vagy az olyan, nagy zsákmányt ejtő fajok (pl. farkas) esetében, amelyek már nem képesek a táplálékot az alomhoz szállítani, és ahol a hímek és más falkatagok fogyasztanak a tetemből és visszaöklendezik a táplálékot a kölyköknek. Ezeknél a fajoknál a nőstényé az őrző szerep (Kauhala és munkatársai 1998b). Mint említettük, a nyestkutya esetében, a sikeres szaporodásában nagyon fontos szerepe van a téli nyugalmi szakasz beiktatásának. Ennek jelentőségét fogságban tartott állatokon végzett kísérletekkel bizonyították (Asikainen 2002). A vizsgálat során, az olyan nőstények, amelyeknek biztosították a téli álomhoz szükséges búvóhelyet, és amelyektől megvonták a táplálékot, tehát nyugalmi periódust iktattak be, tavasszal több utódot hoztak világra, mint az egész télen át aktív és etetett nőstények. Az etettet nőstények végig éberek maradtak, testtömegük magas maradt, ami nem kedvezett a tavaszi alomméretnek, tehát a nőstények szaporodási időszak elején mért átlagos tömege és a világra hozott utódok száma között ellentétes kapcsolatot mutattak ki. A legtöbb kölyköt az 5-7-kg tömegű nőstények hozták világra, melyek esetében a testtömeg közel egy kilogrammja zsír volta téli nyugalmi periódus után (Kauhala 1996/a). 43

44 A hideghez való alkalmazkodással párhuzamosan, a fogságban tartott állatoknál kimutatták, hogy ha a kölykök születése a tavasz folyamán későbbre esik, akkor gyorsabban nőnek, mint a korábban született fajtársaik, ezért nem kerültek hátrányos helyzetbe (Korhonen és Harri 1985a). Ennek az alkalmazkodóképességnek is fontos szerepe lehet a faj rövid nyarakhoz való alkalmazkodásában, vagyis az északi területek meghódításában. Mosómedve (Procyon lotor Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Tóth Mária) Európai elterjedés Az Észak-Amerikában honos mosómdve 1934-ben került Európába, amikor a németországi Hessen tartományban engedtek szabadon két párt. A II. világháború idején Közép-Európa számos pontján szabadultak ki prémtelepeken tartott egyedek. A korábbi Szovjetunió területére is betelepítették és több helyen megtelepedett, így Fehéroroszországban, Azerbajdzsánban, Dagesztánban, Üzbegisztánban és Krasznodar térségében is. Európában Németországon kívül megfigyelték már a Benelux-államokban, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, Dániában és hazánkban is. Főleg vizes élőhelyekhez kötődik, búvóhelyként kedveli az öreg, odvas fákat. Megtelepszik külvárosi övezetekben, parkokban, kertekben is. Állománya egész európai elterjedési területén növekszik. Elterjedésének központi területein sűrűsége egyed/1000 ha is lehet, de a külvárosi övezetekben ennél nagyobb értékek is előfordulhatnak (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Az első összegző publikációk természetesen a faj európai elterjedési területének központjából, Németországból származnak. Lutz (1984), majd Stubbe (1990 és 1993) munkái nyomán bizonyítani lehetett, hogy Hamburg és Berlin körzetének kivételével minden németországi tartományban megtalálható. Terítéke 1957-től 1975/76-ig meredeken növekedett és közel 3000 darab körül kulminált, majd 2000 egyed körül stabilizálódott. A 16 tartomány közül 13-ban engedélyezett a vadászata (Baden-Württemberg, Berlin és Saarland a kivételek), de az éves teríték 70%-a Hessenből származik (Lutz 1995). Jó alkalmazkodóképességét és az ember közelségének elfogadását jól bizonyítja, hogy a betelepítés után nem telt el húsz év az első városi mosómedve-kölykezés megfigyeléséig. Ez 44

45 1951-ben történt Fritzlarban, 20 kilométerre a telepítés eredeti helyétől. Az elmúlt évtizedekben a német városokban és falvakban a mosómedve jelenléte közönségessé vált. Hasonló a helyzet a franciaországi Laonban is, ahol szintén már 1980 óta előfordul. Egy kutatási program keretében Alsó-Szászország déli részein az erdei mosómedvék mozgáskörzetét vizsgálták. A 24 rádióadóval felszerelt mosómedve közül csak kettő látogatott emberi településre. A mosómedvék átlagos egyedsűrűsége körülbelül 1 példány/ha városi területeken, azonban ez az érték nem jelenti feltétlenül a maximális állománysűrűséget (Hohmann és munkatársai 2000). A mosómedve mozgáskörzete városi élőhelyein maximum 5 hektár, mely jóval kisebb az erdei élőhelyen élő, mintegy 100 ha-on mozgó, vadászó egyedekhez viszonyítva (Kaufmann 1982). Hazai elterjedés Az 1997 és 2006 közötti kérdőíves felmérések során alkalmával vadgazdálkodási egység számolt be mosómedve megfigyelésekről. A pozitív válaszok területi eloszlásában nem lehet egyértelmű mintázatot találni. A faj előfordulásáról az ország minden nagyobb tájegységéből érkezett megerősítés. A válaszok többsége nemcsak közvetett jeleken, hanem ténylegesen megfigyelt állatokon is alapult, bár a közvetlen megfigyelések aránya folyamatosan csökkent, 100%-ról 42,8%-ra. Ugyanakkor senki nem valószínűsítette, hogy vadászterületén a faj állandóan jelen lenne és szaporodna. Ilyen nagy területű előfordulás azonban nehezen képzelhető el egyetlen közbülső állandó jelenlét és szaporodó párok jelenléte nélkül. A megfigyelések bizonytalanságát mutatja az is, hogy nagyon kevés azon vadászterületek száma, ahonnan több alkalommal is megerősítették a megfigyelést. Ugyanakkor 2002-ben és 2003-ban a válaszadók már a kérdőívekben is jelezték mosómedve tetemek megtalálását. Előbb 4 hím, 1 nőstény és egy fiatal egyed megtalálását jelezték Baranya, Pest, Nógrád és Hajdú-Bihar megyékből ban összesen négy kifejlett hím példányt találtak Heves, Hajdú és Szabolcs megyék területén ben egy hím egyed fellelését jelezték Nógrádban. Ugyanakkor egyetlen válaszadó sem tudta bizonyítékkal (fényképpel, gereznával, koponyával) alátámasztani az állítását. Az első, de független forrás által még nem igazolt elejtésekről 1996-ban számoltak be Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről, azóta 1997-et kivéve, minden évben terítékre került egy-két egyed. 45

46 Néhány érdekességet említünk időrendi sorban szeptemberében egy Gödöllő melletti fácántelepen élvefogó csapdával fogtak meg egy kifejlett nőstényt. A laboratóriumi vizsgálat során méhében három 4 cm-es nagyságú magzatot találtunk januárjában több alkalommal is megfigyeltek a Pilis hegység területén egy mosómedvét, ahol korábban az első szabadterületen készült fényképfelvétel is elkészült a fajról (Gábor 1999) júniusában Nógrád megyében Pásztó és Mátraszőlős között találtak egy elütött hímet. A megtaláló Bakó Csaba vadászati felügyelő volt, a határozást Bíró Zsolt ellenőrizte. Később kiderült, hogy valószínűleg egy pásztói háztól megszökött példányról van szó, amit korábban állatkerttől vásároltak júniusában a 33-as főúton Erdei Péter a Fauna Rt. fővadásza talált egy elütött egyedet. Korábban ebből a térségből (Borsodivánkáról) már jelentettek megfigyeléseket őszén az abádszalóki Hubertus Vadásztársaság elnöke Simon Károly a Tisza ártéri területén több egymást követő napon is megfigyelt egy mosómedvét, melyet meg is sebzett, de a tetemet nem találták meg. A 2005 őszén Hajdú-Biharban elejtett egyed valódiságát Polonkai László a vadászati osztály akkori vezetője igazolta februárjában Gödöllőn lakossági bejelentés alapján fogtunk be egy középkorú, minden jel szerint háztól szökött, de állapotából ítélve hosszú időn keresztül egyedül élő hímet. 4. Táblázat: A mosómedve terítékadatai 1995 és 2007 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő). A zölddel jelzett adatok ellenőrzéskor valósnak, a szürkével jelzettek tévesnek bizonyultak. Megye/ év Összese n Baranya Bács- Kiskun Békés Borsod- Abaúj Zemplén Csongrá d Fejér Győr- Moson- Sopron Hajdú Bihar Heves Jász- Nagykun Szolnok Komáro

47 m- Esztergo m Nógrád Pest Somogy Szabolcs - Szatmár Bereg Tolna Vas Veszpré m Zala Összese n térkép: A mosómedve elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely 47

48 Kedveli a folyó vagy állóvizek melletti területeket. Előfordul a nyílt füves síkságtól egészen a hegyvidékekig. A dús aljnövényzetű lomberdőktől a nádasokig mindenütt megtalálható. Találkozhatunk vele a mezőgazdasági területeken is, ugyanis kultúrakövető faj. Előszeretettel látogatja a kerteket, parkokat, gyümölcsösöket, szeméttelepeket és az ipari területeket, valamint az elő- és üdülővárosokat (Faragó 2002). Preferálja az öregebb, dús aljnövényzetű erdőket (Michel-Jones és munkatársai 1999). Emellett kedveli a kevert és lombos erdőket, olyanokat, amelyekben számára megfelelő, mások által nehezen hozzáférhető búvóhelyeket talál (Petzsch 1969). Eredeti élőhelye a dús aljnövényzetű lomberdő, ahol talál vízfolyást. Ezen kívül szereti a vizes, nádasos területet, a kiöntéses ártári holtágak környékét is. Könnyen alkalmazkodik a füves, cserjés területekhez, és a dombvidékek és hegyvidékek védelmet és táplálékot nyújtó erdős, sűrű, bozótos területeihez (Kászoni 1998). Otthonterületük átmérője jellemzően 1-3 km, de az USA nyugati területein ismert 10 km feletti is. A felnőtt hímek őrzik a territóriumukat, mely a párzási időszakban több nőstény otthonterületét is átfedi. A nőstények fészkeiket üreges fákba, sziklák repedéseibe, farakásokba, más fajok által készített kotorékokba, elhagyatott épületekbe, szénaboglyába építik, de volt már arra is példa, hogy szarkafészket használt erre a célra tekintve, hogy kiváló mászók. A fialásokra alkalmas odúk általában közel, néhány száz méterre helyezkednek el a víztől. A nőstények mozgása korlátozott az első pár héten, miután megszülettek a kölykök (Faragó 2002). Németországban Hohmann (1998, 2000) több alkalommal közölt eredményeket a mosómedve mozgáskörzetének nagyságáról. Szerinte a nyári mozgáskörzetek nagyobbak ( ha), mint a téliek ( ha), ugyanakkor az 1998-as vizsgálat szerint a hímek, a 2000-es évi szerint a nőstények otthonterülete a nagyobb. A vizsgálati helyszínek területe 65%-ban erdősült (bükk, kocsányos és kocsánytalan tölgy), 27%-a mezőgazdaságilag művelt terület és alig 1%-át borította víz. A vizsgálat a mosómedve élőhely használatára is kiterjedt (Hohmann 1999). Egy luxemburgi vizsgálat során egy rádióadóval jelölt egyedet 3 hónapig követtek, amely 85%-ban erdős területen (bükk, tölgy, telepített erdő) mozgott, és csak 15%- ban használta a közeli mezőgazdasági területeket (Frantz és munkatársai 2005). A jelölt állatot a leggyakrabban fák lombkoronájában találták meg, elsősorban a kocsányos és kocsánytalan tölgyeken, de előfordult bükkön, lucfenyőn és hársfán is. Búvóhelynek elsősorban földalatti üregeket használt, de kedvelte a sziklarepedéseket és üregeket is. 48

49 Küllemi bélyegek Testének színe sárgásszürke, feketés szőrszálakkal keveredve. Néha előfordul albínó változata is. Homlokától az orra hegyéig feketésbarna sáv húzódik. Szemei körül feketésbarna folt található. E két jellemző miatt szokták a pofamintázatát rablóálarcnak hívni. Ez az egyik olyan faji bélyeg, mely alapján a mosómedvét meg lehet különböztetni más fajoktól, mint pl. a nyestkutyától, vagy a borztól (Petzsch 1969). Jellegzetes farka a hegye végéig vastag, fürtösen szőrös; szürkés sárga színű, csúcsa feketésbarna, mely általában hat gyűrűvel tarkított. A háta gyakran fekete, fülei lekerekítettek, kicsik (Faragó 2002). Nyomát könnyű felismerni, mert a puha talajon (eső után vagy hóban) az egész talpa látszik. Az 5-5 ujj jól kirajzolódik a karmokkal, melyeket fogásra és fára mászásra kiválóan tud használni. Rövid lábai és hosszú ujjai segítik a kapaszkodásban, illetve a táplálék megfogásában. Hallása és szaglása jó, de látása gyengébb (Kászoni 1998). A mosómedve nagyságra a macska és a róka közé tehető (Petzsch 1969). A hímek nagyobbak, mint a nőstények. A farkának hossza (19-41 cm) a testhosszának akár %-a is lehet. Marmagassága 22,8-30,4 cm között, testtömege 4,5-13,6 kg között alakul. Németországban 30 év alatt megvizsgált 306 egyed morfológiai adatainak átlagai (Lutz 1995), az észak-amerikai középértékekkel megegyeznek (Goldman 1950). Fogképlete: 3142/3142 Életmód Nevét egy ösztönös viselkedés-elemről kapta: nevezetesen, hogy akár víz hiányában is megpróbálja időnként megmosni, előlágyítani eleségeinek egy részét. Tanulékony, játékos és kíváncsi, de korosodásával egyre mogorvábbá, kiszámíthatatlanabbá válik. Ezt a viselkedési sajátosságát állatkerti megfigyelések is alátámasztják, és a hobbi állattartók is megtapasztalhatják. Ügyesen mászik fára, és jól úszik (Kászoni 1998, Lutz 1995). Többnyire szürkületkor és éjszaka aktív, amik fő táplálkozási időszakai is. Főleg a talajszinten mozog, tápláléka jelentős részét is itt szerzi, de könnyedén mászik fára is. Mozgáskörzete ha, ami magába foglalja a búvóhelyet és a vadászkörzetet. Társas állat, gyakran verődik kisebb csapatokba, különösen a jó meleg pihenőhelyeken. Élettartama 5 év, de fogságban akár év lehet. 49

50 Téli álmot nem alszik, de a hidegebb időszakban kevésbé aktív. Tartós hideg esetén előfordulhat, hogy napokig-hetekig nem mozdul ki vackából. Ennek az inaktív periódusnak a hossza az élőhely klimatikus viszonyaitól függ. Az Egyesült Államok déli területein például csak egy vagy két napra válnak az állatok inaktívvá, míg az északi területeken ez a periódus hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. Ezért a jól hőszigetelt faodvak az északi területek mosómedvéi számára fontosak (Bogges 1994). A téli időszakban a zsírtartalékaikból élnek. Tavaszra elveszthetik testük súlyának illetve zsírtartalékaiknak akár az 50 %-át is. Táplálkozás A mosómedve mindenevő. Táplálékforrása lehet övényi eredetű, mely főleg gyümölcsökből és gabonák magvaiból áll. Állati eredetű forrásból elsősorban az apróbb rovarokat, kisebb emlősöket fogyasztja, de nem veti meg a dögöt sem (Bende és munkatársai 1955). Attenborough (2000) szerint a mosómedvék sikerének két tényezője van. Az egyik a kíváncsi természetük, a másik pedig, hogy mellső mancsaik rendkívül érzékenyek. Legfontosabb érzékeszervük a tapintás. Mellső mancsaikkal fedezik fel pl. a kavicsot vagy a kagylót és találják meg a rákot. Fejlett tapintásukat a hőmérsékletváltozás sem befolyásolja, a hideg idő ellenére vagy az évszakok változásával is képesek a táplálékukat megszerezni a hideg tavakból, folyókból. Leginkább éjszaka, szürkületkor aktívak és ekkor táplálkoznak. A napi táplálék szükségletük általában a testtömeg 16%-a (Stubbe 1993). A téli időszakban a gabona magvak a legfontosabb táplálékaik, majd tavasszal és kora nyáron étrendjük elsősorban állati eredetű. Ősszel főképp a gyümölcsöket fogyasztják (Faragó 2002). A növényi eredetű táplálékuk lehetnek a gyümölcsök, zöldségek (különösen az édes gabonanövények), dió, bogyók, makk, cirok, és más kultúrnövények termései. Szeretik a vadszőlőt, vadcseresznyét, almát, szilvát. Ahol rendelkezésükre áll, ott fogyasztanak őszibarackot, szilvát, fügét, görögdinnyét, vízparti növények részeit és gyökereket is (Kászoni 1998). Állati eredetű táplálékuk a hernyók, tücskök, szöcskék, nagyobb bogarak lehetnek. Szeretik a folyami rákokat, kagylókat, békákat, gilisztákat, teknősöket (Faragó 2002). Madarak tojásai, madárfiókáik, kisemlősök, gyíkok, patkányok és egerek is szerepelnek az étrendjében (Kászoni 1998). Halakat is fogyasztanak, leginkább akkor, ha könnyen meg tudják fogni őket a kiszáradó tavakban. Megeszik a kígyókat, fiatal vízi szárnyasokat, baromfikat és csigákat. Szívesen elfogyasztják a teknősök tojásait, a pézsmapockot, a nyulat, a vízi madarakat, az ürgét és a mókust is. Mindezek mellett, ha megtelepednek a városokban ott a kukákat 50

51 felborítva, elfogyasztják a szemetet, a konzervdobozokat kinyalják, a csontokat teljesen megtisztítják és ebben versenyre kelnek a patkányokkal. A versengésben alkalmanként magukat a patkányokat is elkapják (Petzsch 1969). Bekerülve a házakhoz nagy károkat okozhatnak a háztáji-gazdaságok baromfiállományaiban, illetve a telepek környékén a fácán és baromfiállományokban is (Kászoni 1998). Akad olyan mosómedve is, amelyik - a nyestekhez hasonlóan - megeszi a kutya, illetve macska eledelt, a madarak táplálékát és a rágcsálók eledeleit is. A hidegebbé váló időjárással párhuzamosan a külvárosok gyümölcsös és zöldséges kertjeiben növekvő károkat okozhatnak. Vadászatok idején gyakran ejtenek el megsebzett vagy elpusztult vízi szárnyasokat is. Szaporodás A mosómedvék szaporodási időszaka januártól márciusig tart, a legaktívabb időszak a február. A párzási időszak kezdete és hossza természetesen függ az élőhely klimatikus viszonyaitól. Ebben az időszakban a hímek növelik mozgáskörzetüket, hogy minél több nőstény otthonterületét érintsék. Így a hímeknek nagyobb az esélyük a párosodásra. A hímek csak a szaporodási időszakban élnek együtt a hímek a nőstényekkel, az év többi részében külön élik életüket, a továbbiakban csak a nőstények vannak társas kapcsolatban a kölykökkel. A hímek tehát poligámok. A nőstények a szaporodási időszakban 3-6 napig veszik fel a hímeket és maga a párzás 1-2 óráig tart. Ez idő alatt több borítás is történik. Ha a párzás eredménytelen vagy kimaradt (esetleg a korai alomvesztés miatt), az első ciklust követően nappal később megtörténik a második ovuláció (Faragó 2002). A fiatal mosómedvék túlélési aránya születésüktől szeptemberig 65%, szeptembertől tavaszig pedig 30-50%. Egy nőstény évente egyszer kölykezik, általában 3-7 kölyköt, leggyakoribb a 4-es alom, de feljegyeztek már 10 kölyköt is egy alomból (Stubbe 1993). A vemhességi idő nap (2 hónap vagy 9 hét). A nőstény egy jól elrejtett helyen fa odvában, üreges fatörzsben, szikla résében, vagy más kotoréklakó állatok üregében hozza világra a kölykeit. Településeken a padlások is megfelelőek számukra. A kis mosómedvék gramm testtömeggel, esetenként akár 120 grammal jönnek a világra vakon és zárt fülekkel. Születéskor 9-11 cm hosszúak és fogatlanok (Faragó 2002). Testüket mintanélküli finom puhaszőr borítja és bundájuk színe is sötétebb, mint a felnőtteké. A kölykök két és fél hetesen 250 grammosak, három és fél hetesen már 350 grammosak és öt és fél hetesen akár 550 grammot is elérhetnek. A kölykökk 70 napos korukig 51

52 szopnak, majd ez után történik meg az elválasztás. Szemüket naposan nyitják ki és ekkor hallanak először (Kőhalmy 1994). A 25. és a 66. nap között nő ki a tejfoguk, majd ezt követően a 66. és 120. nap között váltják a maradandó fogaikat (Faragó 2002). Ezután merészkednek ki az odúból és a 20 hetes mosómedve már elkíséri anyját vadászni. A legtöbb kölyök a következő év tavaszáig anyjával marad együtt. A nemzedékek gyakran egymás mellett élnek, illetve alapítanak egymás közvetlen közelében családokat (Faragó 2002). A nőstények akkor távolodnak el anyjuktól, ha már nekik is kölykeik vannak. Ritkán, de előfordul, hogy már a születésük évében, ősszel elhagyják anyjukat. A nőstények, 8-12 hónaposan válnak ivaréretté, míg a hímek csak 24 hónapos korukra. A nőstények általában évente vemhesülnek, különösen ha bőséges a táplálékkínálat. A fiatalok (1-3 éves) és az idősek (8-12 éves) alomnagysága kisebb, mint a középkorú (6-7 éves) nőstényeké. Az alom nagysága nagymértékben függ az élőhelytől, nevezetesen mezei és erdei élőhelyen több utód születik, mint városi területen. Jelentős hatása van emellett az időjárásnak is, mert például egy hideg télen a fiatalok akár a 60%-a is elpusztulhat (Faragó 2002). Hermelin (Mustela erminea Linnaeus, 1758) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés A hermelin a mediterrán régió és néhány észak-atlanti sziget kivételével Európa szerte előfordul. A Hollandiához tartozó Terschelling szigetére ugyan betelepítették, de napjainkra kihalt. Élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja, mivel kisrágcsálóspecialistának tekinthető. Előnyben részesíti a fenyves és vegyes erdőket, de ugyanúgy megtalálható a tundrán, mint a rétek vagy mezőgazdasági területek szegélyeiben és a folyópartokon. Napjainkban állományhelyzete elsősorban az élőhelyek általános állapotától, az emberi zavarástól és a zsákmányállományok sűrűségétől függ (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Európai elterjedéséről és állományhelyzetéről nagyon kevés a publikált adat. King (1990) a menyétekről és hermelinekről szóló összefoglaló munkájában ugyanúgy csak az európai elterjedési területet ismerteti, mint Reichstein (1993a) a Stubbe és Krapp által szerkesztett Európai Emlősatlaszban (Handbuch der Säugetiere Europas). Adataik 52

53 megegyeznek abban, hogy a hermelin egészen Európa mediterrán területének északi határáig előfordul, mely nagyjából az Ibériai- és Appennin-félsziget északi részét a Duna alsó folyásával összekötő egyenesig terjed. Állománysűrűségi adatokat csak kevés vizsgálatban, elsősorban csapdázási eredmények alapján közölnek. Így például Svédországban élőhelytől függően 100 hektáronként 3-22 egyedet becsültek (Erlinge 1983). A szélsőségesen magas értéket mocsaras területen, nagy vízipocok sűrűség mellett találták. Állományai azonban az erős zsákmányfüggés, a rövid élettartam és magas szaporodási képesség miatt jelentős ingadozást mutathatnak (Erlinge 1977 és 1983, Goszczynski 1977, Tapper 1976). Hazai elterjedés A menyétfélék közül hazánkban az egyik legkevésbé elterjedt faj. Ennek okai között szerepel kis méretéből eredő sérülékenysége, és mind élőhelye, mind táplálkozása tekintetében megmutatkozó specializációja. Ellentétben legtöbb hazai ragadozó fajunkkal, az antropogén hatásokat (zavarást) is nehezen tűri. E tulajdonságaiból adódik rossz megfigyelhetősége is. Mindez jól érzékelhető az előfordulási adatok évek közötti viszonylag jelentős változásaiban is. Az 1997 és 2006 között kérdőíves felmérések adatai szerint a válaszadók 36,6 (1997) és 49,0% (2002) között változott az állandó előfordulást jelzők aránya, míg 23,8% (1997) illetve 34,3% (2006) között azoké, akik azt feltételezik, hogy területükön a faj egyáltalán nem fordul elő (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Lanszki és Heltai 2007). Azaz egyaránt növekedett az előfordulás tekintetéből pozitív és negatív tartalmú válaszok aránya, bár az állandó jelenlétet feltételező vadgazdálkodási egységek az utolsó két évben csökkentek. Ha figyelembe vesszük, hogy az alkalomszerű előfordulások aránya jelentősen csökkent (39,6%- ról, 23,8%-ra), akkor inkább valószínűsíthetjük azt, hogy ez a jelenlét bizonyult később állandónak, vagy nemlegesnek, azaz a faj elterjedésének megítélésben a válaszadók magabiztosabbakká váltak. 5. táblázat: A hermelin előfordulásának változása 1997 és 2006 között (Forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Kategória n % n % n % n % n % n % n % n % n % Nem fordul elő 72 23, , , , , , , , ,3 Állandó , , , , , , , , ,9 Alkalomszerű , , , , , , , , ,8 53

54 A terepi programjainkban végzett kisragadozó-csapdázás eredményei jól alátámasztják a kérdőíves adatokat. A 17 csapdázási területből haton (35,3%) fogtunk meg és jelöltünk hermelint. Ezek nyugatról kelet felé haladva: Sarród, Boronka, Apc, Apaj, Egyek és Dévaványa. A hermelin elterjedését a foltszerűség, esetlegesség jellemzi, ami a faj sérülékenységének egyik oka. Leggyakrabban az időszakosan többletvíz-hatásnak kitett, alföldi füves pusztákon, míg legritkábban a középhegységi erdőségekben fordul elő. 5. térkép: A hermelin elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely A hermelin sokféle élőhelyen előfordulhat, de nálunk leggyakrabban tavak, patakok és csatornák mentén találkozhatunk vele. Előfordulása az élőhely kedvező állapotát jelzi, kiváló indikátor faj. Rágcsáló-specialista, élőhelyét elsősorban a táplálékkészlet alapján választja. Számára kedvező feltételeket különösen a vizes élőhelyek, így például a tavak, lápok, patakok, csatornák valamint az ezeket övező növényzet (magassásos társulások, láprétek) megóvása és helyreállítása teremthet. Szintén kedvezőek számára a legeltetéssel, kaszálással 54

55 fenntartott gyepek, a rágcsálóban gazdag lucernás vadföldek, a mezőgazdasági táblákat határoló bokorsorok, a bozótosok és az erdőfoltok együttese. Kedveli a változatos, mozaikos élőhelyeket, pl. bokorfűz-magassásos-rét-tó együttest. Megtelepedhet a nem túl sűrű fenyves és vegyes erdőkben is. Az emberi településeket, a menyéttel szemben, általában elkerüli, azonban a téli ínséges időkben a faluszéli baromfiólakba is bemerészkedik egerekért vagy egy-egy tyúktojásért (Heltai 2002, Lanszki 2002). Küllemi bélyegek Törzshossza cm, farka a törzshossz felénél kissé hosszabb. Lábai rövidek és egész testalkata a kisrágcsáló vadászathoz idomul. A testsúlya 10 dkg és 1 kg között alakul. Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek lényegesen nagyobbak a nőstényeknél. Rejtőzködő életmódját évszaktól függő bundaszínezete is segíti. Szőrzete nyáron vöröses barna, de hasa és mellső lábainak belső felülete fehér. Téli bundája fehér, vagy barnás alapszínű, de részlegesen barna-fehér és néha sárgásfehér is lehet. Fontos faji határozó bélyeg, hogy farkának fele - utolsó harmada télen-nyáron fekete. Ennek alapján, terepen is könnyen meg lehet különböztetni az alkatilag és méretben hozzá hasonló, de egyöntetűen barna farkú menyéttől, melynek farka a törzshosszhoz viszonyítva arányában rövidebb, mint a hermeliné. A környezethez való alkalmazkodását jelzi, hogy szőrzetét novemberben, illetve márciusban 3-4 hét alatt váltja (Lanszki 2002). Ebben az időszakban figyelhetünk meg részlegesen fehér-barna színű hermelineket is. E tulajdonságai révén kerülheti el, hogy zsákmányául essen a nagyobb ragadozóknak, például a nyestnek, rókának, ragadozó madaraknak, vagy kóbor kutyáknak. Továbbá rejtő színezete segíti, hogy zsákmányát észrevétlenül megközelíthesse, ezáltal saját vadászata eredményes legyen. Fogképlete: 3131/3132 Életmód Magányos vadász, főleg éjjel, szürkületben jár vadászni, de kölyöknevelés idején nappal is aktív Fürge, gyors mozgású, járás közben hátát a többi menyétféléhez hasonlóan - kissé púposítja. A terep jobb belátása érdekében gyakran a hátsó lábaira áll, így fürkészi környezetét. A bokrokon található madárfészkekhez ügyesen felmászik. Vízbe menekülő zsákmányát (például vízipockot) a vízben, a kisrágcsálókat a hó alatti járataikban is képes 55

56 követni. Testalkata talajszinten, illetve földalatti vadászatra is alkalmassá teszi, de csak a kisebb termetű nőstények képesek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban is követni. A táplálék források kiaknázása terén ezért versengés áll fenn az ivarok között. Erlinge (1983) Svédország déli területein végzett vizsgálata szerint a legidősebb hímek illetve nőstények 4,5, illetve 3,5 évesek, de a hermelinpopuláció átlagos életkora még a másfél évet sem éri el. Az ivararány 50:50 % körül alakul, de az állomány hanyatlásának szakaszában a hímek száma meghaladja a nőstényekét. A hermelin állományát kifejezetten korlátozza a fő táplálék-forrás: a mezei pocok és a vízipocok állománycsökkenése. A mezei nyúl állománycsökkenése esetén nő a hermelin és a többi ragadozó közötti versengés a pocokfélék adta táplálékforrásért (Erlinge 1983). Egy másik vizsgálatban Erlinge (1977) azt tapasztalta, hogy az ősszel a territóriumot birtokló hímek és nőstények elűzik az azonos ivarú egyedeket a területükről. A kifejlett hímek dominálnak a nőstények, valamint a fiatal hímek felett, melyek csak a kifejlett hímek territóriumának külső területeit foglalhatják el. A fiatal nőstények gyakran egész életükben a születésük helyén maradnak. A fiatal hímek ősszel és télen még a születésük helyén tartózkodhatnak, de tavasszal nagy távolságokra, általában 5-6 km-re, ritkán 20 km-nél is messzebbre vándorolnak, míg saját területet találnak. A hímek védik territóriumuk határait, melyben a szagjeleknek, valamint az akusztikus és vizuális jeleknek egyaránt nagy szerepük van (Erlinge 1977). Táplálkozás A hermelin legfontosabb táplálékát általában pocokfélék alkotják (Debrot és munkatársai 1984, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), de ezek mellett nyúlfiakat, madarakat, ritkán egyéb táplálékféleségeket is fogyaszt. Angliai gyomortartalom vizsgálatok szerint (Tapper 1976, Day 1978) a hermelin nyár eleji táplálékának jelentős részét (31-56%) süldőnyúl, illetve nyúlfi alkotja. E mellett kistestű madarak, tyúkalakúak és rágcsálók is előfordultak. A hermelin tehát képes alkalmazkodni az élőhelyi adottságokhoz. Az említett ivarok közötti versengésre (szexuális kompetícióra) kiváló példát ad, ugyanis a nagyobb testű hímek a kisrágcsálókat a földalatti járataikban nem tudják követni, míg a kisebb méretű nőstények erre is képesek. Az Új-Zélandra egyébként behurcolt hermelin gyomortartalom vizsgálata során azt találták, hogy táplálékának döntő részét kistestű madarak és rágcsálók alkotják (King és munkatársai 1996). Zsákmányát fáradhatatlanul keresi, és maga ejti el, de ínséges időben dögből is táplálkozik. 56

57 Hazai vizsgálatok szerint (Lanszki és munkatársai 1999, Lanszki és Horváth 2005) a hermelin legfontosabb táplálékát kisemlősök, ezen belül is a pocokfélék alkotják. Mezőgazdasági területen leggyakoribb emlős táplálék fajok a mezei pockok, erdőben az erdei pocok és erdei egerek voltak, ugyanakkor mezei nyulat, vízi pockot, mogyorós pelét, és cickányféléket ritkán fogyaszt. A kisemlősök aránya télen a legnagyobb, majd a nyári-őszi időszakig fokozatosan csökken. Ezzel egyidőben a kistestű énekesmadarak, valamint a rovarok szerepe nő a táplálkozásban. Ritkán előfordul gyík, mezei nyúl, madártojás és növények (pl. szeder) fogyasztása is. Fácán, récefélék és más közepes testméretű madár zsákmányolását a hazai területeken nem tapasztaltuk. A lényegesen eltérő mezőgazdasági és erdei élőhelyeken is vizsgált hermelin tápláléka fajokban egyaránt szegény. Mezőgazdasági területen az hermelinek étlapján nyolc év alatt mindössze 18 állat és 4 növény, erdei területen két év alatt 11 állat és 1 növényféleség fordult elő. A zsákmányainak súlya jellemzően 15 és 50 gramm közé sorolható. A hazai vizsgálatok szerint a zsákmány fajainak döntő többsége talajszinten él, de fontosak a cserjék szintjén élők, valamint a táplálékában ritkán előfordulnak vizes élőhelyhez kötődő fajok is. Szaporodás A hermelin magányosan él, a nőstény csak a jellemzően február-márciusra eső ivarzás időszakában két-három napig fogadja el a hím közeledését. Párosodáskor a menyétfélékre jellemzően a hím tarkófogást végez. Az ovuláció indukált, vagyis a párosodás hatására válnak le a petesejtek, amelyek a megtermékenyülést követő második héten ágyazódnak be a méhszarvak falába. A késleltetett beágyazódás miatt vemhessége 8-9 hétig tart. Rejtett fészkét kisrágcsálók, vagy üregi nyúl földalatti járatában, talaj közeli faodúban, sziklák közt, vagy nádkévében alakítja ki és a zsákmányállatok szőrével béleli ki. Itt hozza világra 2-6 kölykét, melyek születési súlya mindössze 1-4 g. A kicsik testét vékony fehér szőrzet borítja, szemük zárt, teljesen anyjuk gondozására szorulnak. Szemük napos korban nyílik ki, már 4-5 hetesen elkezdenek szilárd táplálékot fogyasztani, de a szopást csak 7-12 hetes korukban fejezik be. Mintegy 5-6 hetes koruktól a fészken kívülre is kimerészkednek játszani, és kb hetesen már a zsákmány önálló elejtésére is képesek. A kölykök rendkívül fürgék és játékosak, igen gyorsan fejlődnek. Egyes vizsgálatok szerint (összefoglalta: King 1990) a korai időpontban született hermelinek 3-4 hónapos korukra elérhetik ivarérettségüket, ezek ivari aktivitást is mutathatnak. Különösen pocokgradáció időszakában van nagy jelentősége a 57

58 hermelinállomány pocoksűrűségtől függő ciklikusságának, mely jelenség elsősorban Észak- Európában fordul elő. A felszaporodó rágcsáló állományt a nagyobb létszámú hermelin populáció ugyanis képes szabályozni. Normális esetben azonban, a korán ivarérő nőstények születésük évében vagy elvesztik kölykeiket, vagy nem is párosodnak. A kifejlett testtömegüket a nőstények 6 hónaposan, a hímek kb. 12 hónapos korukban érik el, ekkor napi táplálékszükségletük 30, illetve 50 gramm. A kölykök 3-4 hónapos korában bomlik fel a család. Menyét (Mustela nivalis Linnaeus, 1766) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés A menyét gyakorlatilag Európában - ideértve az Azori- és a mediterrán szigetek többségét, valamint Nagy-Britanniát is szinte mindenhol előfordul. Életfeltételeit ott találja meg, ahol a táplálékellátottság megfelelő és búvóhelyet is talál magának. A hermelinhez hasonlóan - a táplálékkészlet változásának függvényében - populációsűrűségében jelentős ingadozások lehetnek (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). A hermelinhez hasonlóan nagyon kevés ismerettel rendelkezünk európai állományairól. Az Európai Emlős Atlasz adatai ezúttal is Stubbe és Krapp (1993) munkájára épültek, amelyben Reichstein (1993b) írta le a faj európai elterjedési területét. Goszczynski (1977) táplálkozásökológiai vizsgálatokhoz kapcsolódóan, Lengyelországban mezőgazdasági művelésű területeken 1-7 egyed/100 hektáros menyétsűrűséget becsült. Szintén Lengyelországban, de a Bialowieza-i Nemzeti Parkban Jędrzejewski és munkatársai (1995) decemberben 0,5-2,7, nyár közepén 1,9-10,1 egyedet becsültek 100 hektáronként. A nyári adatok jelentős szóródását egyértelműen a táplálékkészlet változásaira vezették vissza. A menyét legfontosabb zsákmányfajai a pockok és az erdeiegerek közül kerülnek ki. A faj sűrűségének évek közötti és/vagy éven belüli változásait szintén a táplálékkészlet változásaival magyarázta többek között Erlinge (1974), Tapper (1979) és King (1980), valamint a korábban már említett Goszczynski (1977) is. Tapper (1992) a ciklikusságban szabályozottságot talált: szerinte 3-4 éves ciklusban változik a menyét egyedsűrűsége. Közép- Európában a hasonló vizsgálatok hiányoznak, de az északi területeken ahol a kisrágcsálók 58

59 sűrűsége limitálja az egyes ragadozó fajok táplálékforrásait ez a ciklikusság több fajnál és több országban is leírt és ismert jelenség (Åström és munkatársai 1996, Stenseth és Ims 1993). Hazai elterjedés A kérdőíves felmérés eredménye szerint a menyét hazánk egyik legközönségesebb emlős ragadozója (Heltai és munkatársai 2001, Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007). A vadgazdálkodási egységek több mint 80%-a állandó, szaporodó állományt jelzett. A menyét elterjedésének vizsgálatakor is lehetőség volt a kérdőíves adatok részbeni független ellenőrzésére. Az 1997 és 2003 között zajló terepi ragadozó monitorozó programokban összesen 17 területen csapdáztunk ragadozó fajokat. Ezek közül 15 esetében (88,2%) fogtunk be és jelöltünk menyétet. A vizsgálati területek nyugatról kelet felé haladva a következők voltak: Sarród, Mosonszolnok, Zics, Boronka, Bélavár, Apc, Apaj, Izsák, Jászárokszállás, Tiszanána, Borsodivánka, Pély, Egyek, Abádszalók, Dévaványa. Két alkalommal lakott területen is megfigyeltük jelenlétét Pécelen és Dömsödön. A bemutatottak alapján a menyét általánosan elterjedt, közönséges emlős, amelynek jelenlétére gyakorlatilag bárhol számíthatunk. 59

60 6. térkép: A menyét elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely A menyét a füves puszták jellemző ragadozója, de gyakran előfordul bozótosokkal, erdőfoltokkal tarkított füves területeken, lucernásokban is, továbbá erdei tisztásokon, sziklás hegyoldalakon és patakpartokon. Kedveli a gazdag takarást adó élőhelyeket, de kerüli a tartósan vizes terepet, valamint a zárt erdőterületeket és a magashegyvidéki területeket. Az élőhely megválasztásánál az egyik legfontosabb szempont a megfelelő táplálékellátottság. Ennek köszönhető, hogy a mezőgazdasági területeken és azok szegélyében rendszeres előfordul. Küllemi bélyegek A menyét teste vörhenyes színű, a torok és a has fehér. A farok rövidebb a fél testhossznál. Az észak-európai alfaj egyedei télen kifehérednek, de ez nálunk csak ritkán fordul elő. Apró méretek jellemzik testhossza kb. 20 cm, testtömege g, az ivari dimorfizmus jelentős (hím átlagosan g, a nőstény 60 g). Fogképlete: 3131/

61 Életmód Az egyedsűrűségtől, a táplálékkínálattól és az évszaktól függően a hímek 1-15 hektárnyi, a nőstények 1-4 hektárnyi területen mozognak. Erlinge (1983) Svédországban végzett vizsgálata szerint, a hímek elsősorban nyáron és ősszel védik territóriumukat. Tavasszal erős migráció jellemző rájuk, csak rövid ideig tartózkodnak egy-egy területen. A kistestű menyétfélék, így a menyét és a hermelin nagymértékben alkalmazkodnak táplálkozásukban a kisrágcsálók adta lehetőségekhez, ettől függ az új territórium létesítése is. (Erlinge 1983). Azokon a területeken, ahol a rágcsálók létszáma nagymértékben ingadozik (ciklikus), szoros kapcsolat áll fenn a kisrágcsálók és a kisragadozók állománysűrűség változása között (pl. Goszczynski 1977, Tapper 1976). Lengyelországban mezőgazdasági területeken 0,5-10,1 egyed/100 hektáros sűrűséget becsültek egyes vizsgálatokban (Goszczynski 1977). Magányos (soliter) faj lévén a hímek és nőstények területei elkülönülnek egymástól, bár megfigyeltek olyan ritka eseteket is, amikor a hím és a nőstény együtt nevelte az utódokat, illetve családi kötelékben vadásztak. A nőstények kevésbé mozgékonyak, kisebb területet használnak, mint a hímek. Ez magyarázza például azt is, hogy csapdázások során a befogott menyétek közel 70%-a hím (Tapper 1979). Mivel minden rágcsálójáratba képes bejutni, ezért nem függ a zsákmányállatok aktivitásától, így élénk anyagcseréje következtében napi többszöri aktív szakasz jellemző rá (polifázisú aktivitásritmusú). Az energiaveszteség kiegyenlítéséhez szinte állandóan vadásznia kell, ezért a hermelinhez hasonlóan, nappal és éjszaka egyaránt aktív lehet. A kölyöknevelési időszak kivételével aktivitása inkább a szürkületi órákra tehető. Zsákmányát gyakran a felszín alatt ejti el. Télen a 20 centiméternél vastagabb hóréteg fölött alig mutatkozik, ilyenkor még inkább rejtetten, a hó takarásában keresi táplálékát. Ebben közrejátszik, hogy a hermelintől eltérően bundája télen is vörhenyesbarna. Zsákmányszerző útjain rövid, centiméteres ugrásokkal halad, közben időnként felegyenesedve figyel. Szokatlan zajok észlelése esetén is a hátsó két lábára áll és másodpercekig mozdulatlanul, vagy csak a fejét mozgatva fürkészi környezetét. A naponta bejárt vadászútja kb. 2 km, amit rádióadóval ellátott állatok követésével mértek le. Téli pihenőt nem tart, vagyis egész évben aktív. A téli túlélést szolgálja, hogy a zsákmányból (pocokból, apró énekesmadarakból) a hideg időszak beköszöntekor készletet halmozhat fel, melyből a nagy hidegek idején fogyaszt. A prédát hang alapján keresi, becserkészi, majd lerohanja, és a menyétfélékre jellemző nyakszirtharapással ejti el. Előszeretettel készíti 61

62 fűszálakkal bélelt fészkét a fák talajközeli odvában, vagy vakond, rágcsálók földalatti elhagyott járatában. Előfordul, hogy fészkét majorokban, vagy ritkán lakott, nyugodt emberi településeken, szalmakazlakban, kő-, vagy farakásokban alakítja ki, ahol kölykeit zavartalanul nevelheti. Táplálkozás A menyét fő táplálékát kisrágcsálók alkotják, nyílt területeken főleg Microtus fajok (Tapper 1979, King 1990, Sidorovich 1997), erdei területeken erdei pocok (Sidorovich 1997, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), míg Új-Zélandon (ahol a menyét betelepített faj) a házi egér fő predátora (King és munkatársai 1996). Egyes megfigyelések szerint egy menyét naponta kifejlett mezei pockot is képes zsákmányul ejteni önmaga és a kölykök számára. A köztudatban vérengző jelzőt kapott, ugyanis baromfiólakban, fácántelepeken több zsákmányt ölhet, mint amit képes elfogyasztani. Ekkor csak a kifolyt vért fogyasztja el (de nem kiszívja!). A vándorpatkány egyik fő ellensége. A kisemlősök mellett jelentős lehet a madár és a tojásevés (Tapper 1979, King 1989, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998), vagy a nyúlfogyasztás (Day 1968, Tapper 1979), ritka a rovarok, a kétéltűek és a hüllők fogyasztása (King 1990, King és munkatársai 1996, Jedrzejewska és Jedrzejewski 1998). A nagy méretbeli különbség ellenére képes zsákmányul ejteni a hörcsögöt, a pézsmapockot és az üregi nyulat is. Hazai vizsgálatban azt tapasztaltuk (Lanszki és Heltai 2007), hogy a mezőgazdasági környezetben élő menyét fő táplálékát minden évszakban kisemlősök (56-94%-ban), azon belül is pocokfajok (főként mezei pocok) alkotják. Előfordul a táplálékában mogyorós pele, hörcsög, vándorpatkány, cickány is. A kisemlős fogyasztás téltől őszig emelkedik, vele együtt a másodlagosan fontos táplálékot jelentő madarak (főként kistestű énekesmadarak) fogyasztása csökken. A táplálékban ritkán előfordul gyík, darázs és fűszál is; nem tapasztaltunk nyúlfogyasztást. Szinte kizárólag 15 és 50 gramm közötti tömegtartományba eső zsákmányt ejt. A táplálékban alapvetően talajszinten, ritkán bokrokon élő zsákmányállatok szerepelnek. 4. ábra: A menyét évszakos táplálék-összetétele (összevont adatok, , Lanszki és Heltai 2007) 62

63 Relatív gyakoriság 100% 80% 60% 40% 20% Növény Egyéb préda Madár Kisemlős 0% Tél Tavasz Nyár Ősz Szaporodás Párzása főként február-március hónapokra esik, bár az év során végbemehet bármikor. A menyétfélék családjába tartozó állatok és a vadmacska párzásának a vadászati nyelvben használt szakkiffejezése a pacsmagolás. A hím jellegzetes párzó hangot hallatva követi a nőstényt. Az aktus 3-4 napon keresztül naponta 4-5 alkalommal ismétlődik, majd nap vemhesség után jön világra 4-12 rendkívül kicsi, alig 1 gramm testtömegű kölyke. A szemük 3-4 hetesen nyílik ki. A kicsik kb. 2 hónapos korokig szopnak, de már a második hét után szilárd táplálékot is fogyasztanak. A kölykök nyolc hetes koruktól kijárnak a fészekből, a családtól történő elválás pedig már a 3. hónapban megtörténik. Az idősebb nőstények évente akár 2-3 alkalommal is kölykezhetnek. A faj érdekessége - és a ragadozó emlősök többségétől eltérő sajátossága - hogy a szoptató nőstény is lehet vemhes (King 1990). Molnár- vagy mezei görény (Mustela eversmanni Lesson, 1827) (Lanszki József és Heltai Miklós) Európai elterjedés A molnár görény Európában két számottevő, a Kárpátok által elválasztott populációban él. A nyugati populációhoz Csehország, Ausztria keleti, Szlovákia déli, Ukrajna 63

64 Kárpátoktól délre eső területe, Magyarország, Jugoszlávia északi és Románia nyugati területein élő állományok tartoznak. A keleti populáció Bulgária északi, Románia déli, Moldova, Ukrajna előbb nem említett területei, Lengyelország délkeleti és Oroszország területein található. A sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, mezőgazdaságilag művelt helyeket kedveli. Megfelelő táplálékforrások esetén gyors area- és sűrűségnövekedésre képes (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Wolsan (1993) korábbi európai összegzésében, aminek adataira az Európai Emlős Atlasz ide vonatkozó részei is épültek, összesen négy magyar bizonyító példányról tesz említést: Kaposmérő, Csepreg, Nagycenk és Konyár térségéből. Ezekhez képest is új, hogy 1997-ben Dél-Szászországban (Németország), a cseh határhoz közel találtak egy fiatal példányt, ami kétséget kizáróan molnárgörény volt. Ez volt az első alkalom, hogy az Érchegység északi oldalán észlelték a faj jelenlétét (Feiler és Drechsler 1999). Wozencraft (2005) összegzése alapján a molnárgörény Magyarország határai mentén jelen van Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában, Szerbiában, Romániában és Ukrajnában is. Európa keletebbre eső területein pedig kifejezetten széles körben elterjedt faj. Állománycsökkenését csak Ausztriában és Csehországban tapasztalják. Fontos azonban megjegyezni, hogy egyik ennek hátterében a legfontosabb zsákmányának, a hörcsögnek a nagy arányú állománycsökkenése állhat, mely hosszútávon a molnárgörény állományaira is kihathat. Hazai elterjedés Lényegesen ritkábban előforduló fajunk, mint a közönséges görény. Leggyakoribbnak Csongrád, Békés, Szolnok és Hajdú-Bihar megyében, míg legritkábbnak Vas, Zala, Fejér, Nógrád és Borsod megyében tűnik. Ez a kép megfelel a fajról rendelkezésre álló eddigi ismereteknek. Azaz a molnárgörény elsősorban a nyílt területek, embert kerülő ragadozója, amely lényegesen ritkábban fordul elő dombvidéki és középhegységi területeken. Jól mutatja ezt Heves megye példája. A megye északi részén alig-alig észlelik jelenlétét, míg a déli sík területeken viszonylag gyakori ragadozónak számít. Bár a kérdőíves adatokból megrajzolható elterjedési terület megfelel korábbi igencsak hézagos ismereteinknek, ennek ellenére a molnárgörény az egyetlen faj, ahol egyéb adatsorral nem tudjuk alátámasztani a közvetett módszerekkel gyűjtött elterjedési adatokat. A csapdázással végzett terepi vizsgálatoknál csak négy helyen, Abádszalókon, Apajon, Izsákon és Pélyen sikerült molnárgörényt fogni, ami 64

65 vizsgált területeinknek mindössze 23,5 %-a. A fajról védettsége miatt vadászati terítékadatok nem állnak rendelkezésre (Heltai 2002, Lanszki és munkatársai 2007). 7. térkép: A molnárgörény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Élőhely A molnárgörény a sztyeppéket, a közepesen száraz füves területeket, a mezőgazdaságilag művelt szántóföldeket, réteket, lucernásokat, vizek partját egyaránt kedveli. Sztyeppei élőhelye alapján nevezik sztyeppei görénynek is, de kb méter tengerszint feletti magasságig (Tibetben 2500 m-ig) előfordulhat. Legtöbb élőhelyén az ürge vagy a hörcsög, mint zsákmány faj megtalálható. Kerüli az emberi településeket és az erdőket. Küllemi bélyegek A molnárgörény elkülönítése a közönséges görénytől színezet alapján kérdéses lehet, e tekintetben csak a koponyabélyegek (Széky 1974) megbízhatóak. Nyári szőrzetében kevés 65

66 pehelyszőrzet marad, színe zsemlesárga tónusú, szalmasárga, a hát koronaszőreinek vége gesztenye vörösbe hajlik (a hát sötétebbnek tűnik). A szeme körül, az orrán, mellső lábain a könyökig (néha a mellkasig és a hátsó láb bokáig) a farka vége a háti oldalon sötét feketésbarna. Téli bundája tömött, a pehelyszőrzet fehér és sűrű, a koronaszőrzet homokszínű, a szőrszálak vége fekete. A függesztő övek tájéka és a farok vége sötétbarna. A has télennyáron világos zsemlyesárga, vagy homokszínű. A felső és az alsó ajak fehér (mindkét görénynél). A pofafolt a molnárgörénynél nagyobb. Az ivari dimorfizmus jelentős, testhossza cm, testtömege 0,8-1,5 kg. Fogképlet: 3131/3132= Életmód Általában maga ássa fészkét, vagy ürge, hörcsög által készített, és saját méretére kibővített kotorékokban ( lyukakban ) él. Esetenként más ragadozók elhagyott kotorékát foglalja el. Elsősorban éjszaka és szürkületben jár tápláléka után. Talajszinten vadászik, zsákmány fajai is jellemzően talajszinten élnek. Mozgáskörzete kisebb, mint a közönséges görényé. Téli időszakban 2-3 km 2 -t jár be táplálék után. Táplálkozás A molnárgörény fő táplálékát kisrágcsálók képezik (Wolsan 1993) és gyakran kötődik ürge kolóniákhoz. Étrendjében tehát az apró zsákmányfajok - elsősorban a kisrágcsálók a meghatározóak, melyeket a földből is kikapar. Kisemlősökön kívül földön fészkelő madarak és fészekaljuk, nyúlfióka is előfordul tápláléklistáján. Táplálékot raktároz, melyben főként mezei pocok, ürge és hörcsög szerepel. A hazai tapasztalatokról a közönséges görénynél, illetve egy kséőbbi fejezetben találhatók részletek. Szaporodás Párosodási időszaka március végétől augusztus végéig tart. Kölykeinek korai időszakban történő elvesztése esetén 1-2 héten belül újra ivarzik, és újabb almot hozhat világra. Vemhessége nap. Alomszáma akár 18 is lehet, de leggyakrabban 7-10 kölyköt hoz világra. Hazai, a placentahegek számlálására alapozott vizsgálatunkban 127 molnár 66

67 görény adatai alapján a szaporulat nagysága többségében 1 és 6 között változott. A minták a Tiszántúlról és Duna-Tisza közéről származtak. A szaporulatban nem mutatkozott különbség a két terület között. A szaporulat nem függött a kondíciótól, illetve a kondíció nem függött attól, hogy az egyed szaporodott-e vagy sem. A hímek kondíciója jobb volt, mint a nőstényeké. A kölyköket az anya egyedül neveli. Szemeik egy hónapos korban nyílnak ki, kb. két hónapos korukig szopnak és egy hónappal később már önálló táplálékszerzésre képesek. Az egy éves korú molnárgörény szaporodásra kész. Kereszteződhet (hibridizálódhat) a házi görénnyel. Közönséges- vagy házi görény (Mustela putorius Linnaeus, 1758) (Heltai Miklós és Lanszki József) Európai elterjedés A közönséges görény Európápa jelentős részén előfordul. Hiányzik azonban Skandinávia északi területeiről, Írországból, a mediterrán szigetekről, a Balkán félsziget nagyobb részéről és az Adria-tenger keleti partjáról. Kedveli a síkvidéki élőhelyeket, az erdőszegélyeket, a homokdűnéket, a folyóvölgyeket. Elsősorban télen gyakran bemerészkedik lakott területekre, farmokra is. Közép-Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől. Több helyen is erős terjedését tapasztalják, amit a nem túl erős telekkel és a földhasználatban bekövetkező változásokkal magyaráznak. Nagy-Britanniában a csökkenő csapdázási nyomásnak köszönhetően növekszik létszáma. Csökkenést jeleztek viszont Svájc, Németország és Dánia területéről. Egyedsűrűsége gyakran alacsony (1/1000 ha), de a legjobb élőhelyeken ennek öt-tízszerese is lehet (Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Weber (1988, 1989) a közönséges görény svájci elterjedésének alakulását, azaz adott területeken való jelenlétét vagy hiányát, részben a tengerszint feletti magassággal, részben a farmok elhelyezkedésével magyarázza. Adatai szerint 1300 méteres tengerszint feletti magasság fölött már nem fordul elő és elterjedési területe szorosan összefügg az állattartó és a terménytároló épületek jelenlétével, illetve vélhetően az azokban megtalálható kisrágcsálókkal. Egyedsűrűsége területtől függően 1-10 egyed/1000 ha között változik. Elterjedését jelentősen befolyásolja az alkalmas téli pihenőhelyek megléte. A nyári 67

68 időszakban főleg az erdősült területeken él, ahol búvóhelynek saját készítésű kotorékot, továbbá farakást, száraz növényi részekből álló halmokat vagy éppen a sűrű növényzetet használja. Télen viszont a farmok állattartó vagy terménytároló épületeiben bújik meg. Olaszországban a közönséges görényt veszélyeztetett fajnak tekintik. Ritkaságára jellemző, hogy az első táplálkozásbiológiai eredményeket is csak a kilencvenes évek közepén közölték, mindössze 10 hullaték és kilenc hím egyed végbéltartalmának vizsgálata alapján (De Marinis és Agnelli 1996). Lode (1997) 18 görénypopulációra kiterjedő táplálékanalízisének eredményei alapján kiemeli, hogy a faj a generalista táplálkozási stratégiájával kiválóan tud alkalmazkodni Európa középső területeinek változatos élőhelyeihez. Ezért is fontos és figyelmet érdemlő az, hogy a közönséges görény keleti elterjedési területén megjelent behurcolt amerikai nyérc a fajok közötti versengés miatt kedvezőtlenül befolyásolhatja a közönséges görény egyedsűrűségét (Sidorovich és MacDonald 2001). Nagy-Britanniában a XVIII. században még közönségesen elterjedt ragadozó volt. Állománya és elterjedési területe a XIX. századtól csökken (Tapper 1992), sűrűségének és elterjedésének mélypontját az I. világháború idején érte el, majd a megmaradt walesi elterjedési területről újra terjedni kezdett és jelenleg is növekvő trendet mutat. Természetes állományaira komoly veszélyt jelent a vadászgörénnyel történő kereszteződés (hibridizáció) (Davison és munkatársai 1999), a rágcsálóirtásokból adódó másodlagos mérgezések (Birks 1998), és a farmerek részéről időnként tapasztalható üldözés (Packer és Birks 1999). Hazai elterjedés A közönséges görény is az általánosan elterjedt menyétfélék közé tartozik. Ezt mutatják a kérdőíves felmérések, a vadászati terítékadatok és a terepi megfigyelések is. A kérdőíves felmérések során 1998-ban valamint a 2000-től 2004-ig terjedő időszakban gyűjtöttünk adatokat előfordulásáról. A válaszadók többsége minden évben állandó fajnak határozta meg területén. Az arány az első felmérésnél valamivel alacsonyabb volt a többinél. Ekkor az alkalmankénti ( néha előfordul ) és a nem szaporodó, de rendszeresen jelenlévő kategóriákba eső válaszok aránya jelentősen meghaladta a következő évek felmérésekét. Azaz valószínűleg a későbbiekben ezeken a területeken állandónak határozták meg jelenlétét (Heltai 2002, Heltai és Lanszki 2007). 68

69 6. táblázat: A közönséges görény előfordulása 1998 és 2006 között a válaszadók százalékában (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Kategória n % n % n % n % n % n % n % n % Nem fordul elő 7 1,4 11 2,0 15 3,1 12 2,3 12 2,3 10 1,9 16 3,1 12 2,7 Néha előfordul , , , ,1 49 9, ,3 47 8, ,7 Rendszeresen megjelenik 52 10,0 19 3,5 18 3,7 15 2,8 21 4,1 17 3,2 13 2,5 12 2,7 Állandó , , , , , , , ,9 A 17 terepi ellenőrző pont 58,8%-án, azaz 10 területen sikerült a fajt csapdával megfogni: Boronka, Dévaványa, Abádszalók, Apaj, Jászárokszállás, Zics, Sarród, Mosonszolnok, Pély, és Bélavár területén. A vadászterületeken évente néhány száz darab kerül terítékre. 5. ábra: A közönséges görény terítéke 1994 és 2006 között (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár, Gödöllő) Élőhely Élőhely választásában generalista, gyakorlatilag minden alföldi és dombvidéki élőhelyen előfordulhat. A többlet-vízhatásnak kitett, vagy éppen száraz gyepterületeken, az intenzív mezőgazdasági művelés alatt lévő táblákon ugyanúgy, mint a ligetes erdőben, vagy a lakott területeken megél. A zárt erdőterületeket és a nagy kiterjedésű, de egynemű élőhelyi foltokat kerüli. Kedveli a különböző típusú élőhelyek szegély területeit, a folyóvölgyeket és általában a vizes élőhelyeket (Blandford 1987, Mitchell-Jones és munkatársai 1999). Közép- Európában sűrűsége erősen függ a hörcsög jelenlététől. Elsősorban télen gyakran megjelenik lakott területeken, tanyákon. Sűrűsége lényegesen kisebb, mint a közönségesebb nyesté, 69

70 számos európai területen állományának hanyatlását jelezték (Baghli és Verhagen 2003). Magyarországon kifejezetten az ember közelségét kereső (Lovassy 1927, Vásárhelyi 1958), általánosan elterjedt faj, csak elvétve találunk olyan élőhelyeket, ahol egyáltalán nem fordul elő (Heltai 2002). 8. térkép: A közönséges görény elterjedése a kérdőíves felmérések alapján (forrás: SZIE VMI kérdőíves felmérések) Küllemi bélyegek A közönséges görény tipikus menyétféle, nyújtott, rugalmas testű ragadozó. Hasoldala sötétbarna, a pofarészen fekete maszk található, a szem mögött fehér folttal. A farka végig sötétbarna. Anális mirigyeinek váladéka sárgás színű, áthatóan büdös. Aktivitása az ivaréréskor fokozódik, használatának kiváltó oka leginkább ijedtség vagy veszélyérzet. Az ivari dimorfizmus jelentős, a hímek testtömege 1-1,4 kg, a nőstényeké 0,5-0,7 kg, a törzshossz cm, illetve cm, a farokhossz cm. Télire bőrük alatt vastag zsírréteget képeznek. Hazai mérésű tömeg és méretadatait a nyestnél ismertetjük. Fogképlet: 3131/3132= 70