és a tudomány Állatfelszabadítás, állati jogok Nemes László DISPUTA Télikert

Átírás

1 Állatfelszabadítás, állati jogok és a tudomány Nemes László 60 Egy Auschwitz kezdôdik bármikor, amint valaki egy vágóhídra tekint és azt gondolja: ezek csak állatok. Theodor W. Adorno Aligha kerülhette el a figyelmünket, hogy az elmúlt hónapokban több hazai állatvédô szervezet hallatta minden korábbinál hangosabban hangját, kezdett aláírás-gyûjtési akciókba, demonstratív meg mozdulásokba vagy tüntetésekbe. Mirôl is van szó tulajdonképpen, mit is lássunk mindebben? Néhány szentimentális állatbarát ártatlan kezdeményezését, egy újabb anarchista hôzöngést vagy éppen a magyarországi jogállamiság és társadalmi felelôsségtudat fejlôdésének egy számottevô lépését? Nos, bárhogy is gondolkodjunk minderrôl, egyvalamiben aligha kételkedhetünk: a társadalmi fejlôdésben nálunk elôrébb álló országokban Kanadától Németországon vagy Hollandián keresztül Új-Zélandig a modern állatvédô mozgalmak különbözô válfajainak az utóbbi évtizedekben megkerülhetetlenül fontos közéleti és tudományos tényezôvé sikerült válniuk, a mozgalom filozófiai és tudományos alapeszméivel számos neves tudós és filozófus azonosult és vált az ügy támogatójává. Írásomban e mozgalom hazai és nemzetközi kibontakozásához és eszmeiségéhez szeretnék néhány támpontot nyújtani (különös tekintettel tudományos elôfeltevéseire), valamint megpróbálok tisztázni néhány, az állatvédelemmel kapcsolatban még a mozgalom újdonsült hazai híveinek a körében is megfigyelhetô fogalomhasználati zûrzavart. Az állatokkal szembeni morális attitûdjeink és gyakorlataink felülvizsgálatának igénye természetesen nem új dolog, mint ahogy különbözô koncepciókon alapuló állatvédô szervezetek megalakulása sem az. Számos jelentôs filozófus, tudós, mûvész vagy író emelte fel az elmúlt évszázadok, sôt évezredek során a hangját az állatokkal szembeni bánásmódunk humánusabbá tétele érdekében. Hogy csak néhány nevet említsek, ide sorolható Cicero, Plutarkhosz, Assisi Szent Ferenc, Leonardo da Vinci, Milton, Newton, Gandhi, G. B. Shaw, Kafka, I. B. Singer vagy J. M. Coetzee. Az elsô jelentôs állatvédô szervezet, a Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals (RSPCA) 1824-ben jött létre Angliában, megnyitván a hasonló szervezetek sorát Európa más országaiban is. A tizenkilencedik században és a huszadik század elsô felében az állatvédô szervezetek legfôbb célkitûzése több- nyire a környezetünkben élô domesztikált és vad állatokkal való fokozottabb törôdés elômozdítása volt, menhelyek létrehozása, gyakran szentimentális felhangú meggyôzôdésektôl vezérelve (Gold 1999). A manapság elterjedt, teoretikus alapokra építô állatvédô mozgalmak a hetvenes években kezdenek kibontakozni. Az állatfelszabadítási eszme legfontosabb elméleti bázisául az ausztrál filozófus és bioetikus, Peter Singernek az 1975-ben publikált, szakmai és tágabb körökben is rendkívüli hatást kiváltó könyve, az Animal Liberation szolgál. A nyolcvanas-kilencvenes években a nem-emberi állatok morális státuszával kapcsolatban a Singeréhez hasonló elveket valló vagy más, alternatív megközelítéseket preferáló könyvek tucatjával láttak napvilágot. A modern állatfelszabadítási vagy állatjogi mozgalom kialakulásában elsôsorban három tényezô, három tágan értelmezhetô kulturális/ tudományos/társadalmi fejlemény hozzájárulását kell hangsúlyoznunk. (1) Mindenekelôtt olyan átfogó társadalmi folyamatokra kell felhívni a figyelmet, amelyek a modern állatvédô mozgalmakra egyrészt jelentôs kihatást gyakoroltak, másrészt amelyeknek ezek a mozgalmak maguk is részét képezik. A huszadik század második felében azok a törekvések, amelyek a korábban társadalmilag elnyomott csoportok emancipációját tûzték zászlajukra, különösen erôteljes indíttatást kaptak, és minden korábbinál hatékonyabbnak bizonyultak megrögzött társadalmi elôítéleteink felszámolásában. A feketék, a nôk, a homoszexuálisok, a gyermekek vagy a fogyatékossággal élôk csoportjainak társadalmi helyzete jelentôsen javult ezeknek az erôfeszítéseknek a hatására. Peter Singernek nincs kétsége afelôl, hogy az állatfelszabadítási mozgalom szerves részét és egyenes folyományát képezi a nôfelszabadítási, antirasszista és egyéb diszkriminációellenes fellépéseknek (Singer 1995). (2) Az elmúlt évtizedek tudományos életében a leglátványosabb áttörést minden bizonnyal az evolúciós elmélet mindinkább növekvô térhódítása jelentette. Az olyan tudományterületek, mint a humánetológia, a szociobiológia, a humán viselkedésökológia vagy az evolúciós pszichológia, melyek ezen idôszak alatt jöttek létre, nyilvánvalóvá tették, hogy az emberi viselkedés, társas struktúrák vagy akár mentális folyamatok is vizsgálhatók természeti jelenségekként, jelesül a fajunkat létrehozó evolúciós folyamat produktumaként. Legtöbbünk számára

2 ma már evidenciának számít, hogy biológiai lények vagyunk biológiai környezetben, egyetlen faj a sok millió egyéb faj között. Miként minden egyes más fajnak, úgy az embernek is megvannak a maga egyedi, kizárólagos tulajdonságai, ez azonban nem jelenti azt, hogy fenntarthatnánk az ember és más fajok között a radikális (metafizikai vagy vallási) szakadékot feltételezô hagyományos szemléletet. (3) A modern állatvédelmi mozgalom kialakulásához döntô mértékben hozzájáruló harmadik tényezô az állatokról való tudásunk drasztikus kibôvülése. A huszadik század biológiai forradalmaival kapcsolatban sokaknak a molekuláris biológia eredményei, a DNS szerkezetének megfejtése és ezzel összefüggésben a modern genetika vívmányai jutnak elsôként eszükbe. Viszonylag ritkán ismerjük fel, hogy az állati (és emberi) viselkedés tudományos kutatása nem kisebb teljesítményeket mutatott fel az elmúlt század tudósai jóformán a semmibôl alkották meg a legszigorúbb tudományos standardoknak eleget tevô viselkedéstudományokat és az evolúciós szemléletû pszichológiát. A kulcsmomentumot az etológia tudományának a század elsô felében történt kibontakozása jelentheti. Lévén írásom legfontosabb célkitûzése az állatvédelem tudományos összefüggéseinek vázlatos feltárása, a következôkben az etológia közremûködését teszem alaposabb vizsgálat tárgyává. Az etológia tudományának ma klaszszikusnak nevezett periódusa, mely a kutatási terület voltaképpeni létrejöttét és elsô eredményeinek felbukkanását fedi le, idôben az 1910-es és az 1950-es évek közötti idôszakra tehetô. Az etológusok a régi idôk természetbúvárainak elkötelezettségével vágtak neki az állatok komplex viselkedési formáinak gondos leírásához és elméleti hipotézisek kidolgozásához. Behaviorista pszichológus kortársaikkal szemben az etológusok az egyes megfigyelt viselkedési mintázatok elszegényített laboratóriumi feltételek közepette végzett elszigetelt vizsgálata helyett az egyes magatartásmódok bonyolult összefüggéseit (az egész állatot) tekintették kutatásuk valódi tárgyának, illetve az egyedek természetes környezetükkel kialakított komplex interakció-rendszerét. Laboratórium helyett természetes (vagy fél-természetes) környezet; leegyszerûsített labirintuskísérletek helyett az állatok hosszú ideig tartó gondos megfigyelése; a környezeti feltételek döntô hatását valló megközelítés helyett fajspecifikus viselkedésmódokra evolúciós perspektívából irányuló kutatások. A klasszikus etológia ezekkel az újszerû módszertani elvekkel nemcsak a kérdéses tudományterületet alakította mélyen át, hanem döntô mértékben hozzájárult egy, az állatokkal szemben megnyilvánuló átfogó szemléletváltáshoz is. A klasszikus etológia kiemelkedô képviselôi, így Karl von Frisch a méhnyelv aprólékos kutatások révén való megfejtéséért, Konrad Lorenz a fajspecifikus ösztönöknek a fajok széles tárházán (elsôsorban madarakon) végzett úttörô tanulmányaiért, valamint Nikolaas Tinbergen 1973-ban az etológia szemléletmódját és módszereit nagymértékben befolyásoló szabadtéri megfigyelései és kí sérletei elismeréseként Nobel-díjban része sültek: az etológia tudományának megalapításáért. Bár a korai etológusok közvetlenül nem vettek részt az akkoriban inkább csak kezdetleges formában létezô állatvédô mozgalmakban, az állatok viselkedésérôl kialakított nézeteink megváltoztatásával és népszerûségük ilyen irányú kihasználásával kétségkívül jelentôs mértékben járultak hozzá a modern állatfelszabadítási és állatjogi koncepciók létrejöttéhez és elterjedéséhez. Lorenz például aligha nevezhetô mai értelemben vett állatvédônek, Salamon király gyûrûje címû és egyéb könyveivel elévülhetetlen érdemeket szerzett a késôbbi fejleményekben. A modern állatfelszabadítási és állatjogi koncepciók a következô egyszerû alapfeltevésre épülnek: amennyiben bebizonyosodik, hogy az ember és bizonyos nem-emberi fajok között etikailag releváns tulajdonságaikat tekintve nincs számottevô különbség, a fajunk tagjainak esetében érvényesnek tartott és alkalmazott etikai és jogi megfontolásokat e fajok tagjaira is ki kell terjesztenünk. Ha ezt elmulasztjuk, etikai álláspontunkat jogosan érheti az a kifogás, miszerint érvelésmódunk inkonzisztens, s így egy erkölcsileg igencsak kétségbe vonható diszkriminatív pozíciót kényszerülünk elfogadni. A kérdés az, hogy csakugyan fennáll-e efféle hasonlóság mo- 61

3 62 rális jelentôséggel bíró tulajdonságok (pl. érzôképesség, racionalitás vagy tudatosság) esetén. Természetesen a tudomány eszközeivel legalábbis elvileg kezelhetô empirikus kérdésekkel állunk szemben. Jóllehet az állatok morális státuszának újragondolása alapvetôen etikai jellegû probléma, nem lehet empirikus elôfeltevésektôl mentes. Ahhoz, hogy az állatok és az ember közötti mentális és viselkedésbeli hasonlóságokat és különbségeket kellô mélységben tárhassuk fel, értelemszerûen két dolgot kell figyelembe vennünk: egyrészt az emberi viselkedést és pszichológiai folyamato kat, másrészt az állati viselkedést és pszichológiai folyamatokat. Az állatvédelem tudományos alapokra helyezett mozgalmához tehát saját fajunk megismerése éppúgy hozzájárult, mint más fajok megismerése, valamint a fajok közötti kiterjedt összehasonlító kutatások. Az evolúciós pszicho lógusok azáltal, hogy men tális struktúráinkat terü letspecifikus adaptáci óknak tekintve próbálják leírni és egyes pszichológiai mechanizmusaink evolúciós funkcióit feltárni, máris sokat tettek azért, hogy gondolkodásunkról, érzékelésünkrôl és érzelmeinkrôl teljesebb képet alakíthassunk ki. Ahhoz azonban, hogy az ember és más fajok közötti mentális kontinuitás rejtélyének megoldásához közelebb jussunk, a fajok közötti összehasonlítások még ígéretesebb kilátásokkal kecsegtethetnek. Az ember és más állatok közötti mentális folytonosságok feltárásához legközelebbi evolúciós rokonaink, a hozzánk filogenetikailag leginkább közel álló fajok viselkedésének tanulmányozása tûnik a legalkalmasabb kiindulási pontnak. És csakugyan, részben éppen saját fajunk és evolúciós örökségünk jobb megértésének, illetve az emberi és állati viselkedés közötti hasonlóságok és különbségek jobb megértésének igényébôl táplálkozva válhatott a szabadtéri fôemlôskutatás az etológia sikertörténetévé a hatvanas évektôl kezdve. Jane Goodall a klasszikus etológusok természetes környezetben való hosszú távú megfigyelések fontosságát hangsúlyozó módszerét követve vágott bele 1960-ban a Gombe-patak partján élô vad csimpánzok viselkedésének tanulmányozásába. Rövid idô elteltével Goodall valósággal sokkolta a tudományos (és tágabb) közvéleményt, amikor nyilvánosságra hozta megfigyeléseit a csimpánzok eszközhasználatáról, sôt eszközkészítésérôl. Az eszközhasználat és -készítés (jóllehet Darwin 1871-ben már részletesen beszámolt a csimpánzok eszközhasználatáról) évtizedeken keresztül úgy élt a köztudatban, mint olyan képesség, ami sajátosan emberi és alkalmasnak mutatkozik az ember-állat határ megvonására. Ez a lépés azonban csak egy volt a késôbbi évtizedek kutatásainak elôkészítésében. Goodall követôi, csimpánzokon, bonobókon, gorillákon, páviánokon vagy makikon végzett megfigyeléseikkel sorra cáfolták meg azokat a hipotéziseket, amelyek az ember és az állat között húzódó szakadékot látszottak alátámasztani. Mindenki szemében hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha vannak is sajátosan emberi képességek, azok megragadása korántsem olyan egyszerû, mint korábban hitték, emellett jelentôségük is megkérdôjelezhetôvé vált. Ami pedig az állatfelszabadító és állatjogi mozgalmat illeti, a fôemlôsök, valamint az ember viselkedése és mentális folyamatai közötti rés szûkülése magától értetôdô módon vezetett ahhoz a célkitûzéshez, hogy közeli filogenetikai rokonaink specifikus morális elbánásban részesüljenek. Ennek jegyében jött létre a Nagy emberszabású projekt 1993-ban, amelynek eszmeisége egészen tisztán viseli magán a modern állatvédelem elméleti alapvetéseit, miközben gyakorlatának egyik paradigmatikus esetének számít mind a mai napig (Cavalieri & Singer 1993). Az etológia tudományának az állatvédelem ügyére nézve is kitüntetett jelentôségû újabb fejleménye az ún. kognitív etológia színre lépése. Maga a kognitív etológia kifejezés a denevérek szonáris tájékozódásának megfejtésében kulcsszerepet játszó amerikai etológus, Donald R. Griffin 1976-os The Question of Animal Awareness címû kötetében jelenik meg és lép a köztudatba. A kognitív etológia a klasszikus etológia, az újabb evolúciós viselkedéstudományi irányzatok, valamint a kognitív tudomány szintézisének tekinthetô. Célja, hogy tudományos eszközökkel közelítsen az állatok belsô mentális folyamataihoz. Nehézsége fôként abban áll, hogy empirikusan és közvetlenül nem tudunk ilyen folyamatokhoz hozzáférni, azokra csak a viselkedési kimenetekbôl következtethetünk. A kognitív etológia elôtt tornyosuló másik alapvetô akadály, hogy sok visel-

4 kedéskutató mind a mai napig vonakodik elismerni mentális/kognitív folyamatok létét vagy tudományos kutathatóságát a mienktôl eltérô fajok esetében. A tudományterület sikere azonban azt mutatja, hogy ez az ellenállás csökkenôben van, ma már lényegesen szabadelvûbben tulajdonítunk összetett gondolkodási folyamatokat, tudatosságot, érzelmeket és érzéseket nememberi állatok szélesebb taxonómiai spektrumának esetében is, mint tettük akárcsak néhány évvel ezelôtt (Mitchell, Thompson & Miles 1996). Az elmúlt évek során a kognitív etológusok a fajok egyre táguló körében kezdték természetes, fél-természeti vagy laboratóriumi körülmények között vizsgálat alá venni az olyan gondolkodásbeli és érzelmi jelenségeket, mint a térbeli tájékozódás, a tanulás, a rövid és hosszú távú emlékezet, a matematikai képességek, a fizikai világgal való bánásmódot elôsegítô készségek (mint pl. a tárgyállandóság felismerése), a más egyedeknek való mentális állapottulajdonítás képessége, a megtévesztés, a kommunikáció, az absztrakt gondolkodásra, fogalmak kialakítására való képesség és az esetleges nyelvi kompetencia, innovatív viselkedési elemek kialakítása és azok generációról generációra való áthagyományozásának képessége, akár tanítási folyamatok révén is, az állati tradíciók és az erkölcsi érzék bizonyos jeleinek megjelenése. A kutatott jelenségkörök általánosságban és részleteiben is hosszan sorolhatók lennének.* A megfigyelt viselkedések interpretációjában az egyes kutatók véleménye gyakran eltér egymástól, ami nem ritkán vezet vehemens elméleti vitákhoz. Azt azonban az érdekeltek egyike sem tagadja, hogy az állati viselkedés és gondolkodás korábban nem is sejtett összetettségét sikerült feltárni, ami radikálisan megváltoztathatja az állati elmérôl kialakított hagyományos képünket, s ennek folytán az ember sajátos pszichológiai képességeinek az evolúciója is felülvizsgálatra szorul. A kognitív etológusok egyes csoportjai a különbözô problémamegoldó képességek tételezése mellett elképzelhetônek tartják azt is, hogy bizonyos következtetési eljárások révén akár más fajok szubjektív világához, tudatos tapasztalataihoz is közelebb férkôzhetünk (Griffin 2001). A kognitív etológia jelentôs inspirációt nyújt az állati viselkedés közvetlen kutatásán, mentális szintû leírásán és magyarázatán túl az agyi struktúrák fajok közötti összehasonlítására irányuló idegtudományi kutatásokhoz, illetve sokat merít is ezekbôl. Charles Darwin, a fajok közötti mentális kontinuitás rendíthetetlen híve már ben a következôket írta: Jóllehet az ember és a magasabbrendû állatok értelmi képességei között óriási a különbség, ez a különbség fokozati és nem minôségi (Darwin 1961, 178.). Ma egyre több kutató hívja fel a figyelmet arra, hogy Darwin fokozatosságot hangsúlyozó megközelítése bármennyire is pozitív szerepet játszott az állati és emberi viselkedés evolúció-perspektívából történô kutatásában, az ezen viselkedési megnyilvánulásokért felelôs mentális képességek fajok közötti összemérhetôségét sugalló kép mind az evolúciós folyamat, mind az annak eredményeként kialakuló kognitív/mentális folyamatok alapvetô félreértéséhez vezethet. Az evolúciós folyamat nem folytonos fejlôdési folyamatot jelent. Az evolúciós elmélet legfôbb tanulsága éppen annak felismerése, hogy évmilliók hosszú során át a fajok hihetetlen diverzitása alakult ki, * A kurrens kognitív etológiai kutatásokról kitûnô áttekintést nyújt Marc D. Hauser magyarul is megjelent könyve Hauser, M. D. (2002): Vad elmék: Mit gondolnak az állatok? Vince, Bp. amelyek alkalmazkodtak specifikus környezeti kihívásokhoz. Az evolúciós pszichológia alapfeltevése, hogy elménk nem univerzális feldolgozó mechanizmus, hanem nagy számú specifikus pszichológiai mechanizmus, pszichológiai adaptáció, mentális modul bonyolult halmaza (Nemes & Molnár 2002). Mindez természetesen más fajok tagjaira is vonatkozik, ahogy arra egyébként már a korábbi etológusok is rámutattak. Az egyes fajok tagjainak tanulási mechanizmusai meghatározott biológiai elôfeltételeken alapulnak, és ezek a heterogén biológiai feltételek az evolúcióel mélet segítségével megbízhatóan magyarázhatók. Sonja Yoerg (2001) a Clark fenyôszajkója nevû madár példáját említi. Ez a madár a téli hideg bekövetkezte elôtt több ezer fenyômagot gyûjt össze és rejt el. A madár hónapokkal késôbb is képes megtalálni akár harmincezernél is több elrejtett fenyômagot. Ez a zavarba ejtô teljesítmény minden bizonnyal messze meghaladja fajunk tagjainak hasonló képességeit. Mindez azt jelentené, hogy a fenyôszajkó okosabb nálunk? Aligha. A történetbôl levonandó tanulság az, hogy lehetetlen az egyes fajok tagjainak kognitív képességeik szerinti hierarchiába állítása. Az intelligencia vagy az okosság kifejezések specifikus adaptációs feltételek figyelembevételével kaphatnak legfeljebb használható értelmet. Az egyik faj jobban teljesít az egyik területen, míg a másik egy másik 63

5 Bekoff, M. (2000): Strolling With Our Kin. Lantern Books Callicott, J. B. (1980): Animal liberation: A triangular affair. Environmental Ethics (2) Cavalieri, P. & Singer, P. (1993): The Great Ape Project: Equality Beyond Humanity. Fourth Estate, London Darwin, Ch. (1961): Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat, Bp. Francione, G. (2000) Introduction to Animal Rigths: Your Child or the Dog? Temple University Press Gold, M. (1999): Animal Century: A Celebration of Chanching Attitudes to Animals. Jon Carpenter Publ. Gould, S. J. (1989): Wonderful Life. W. W. Norton & Company Griffin, D. R. (2001): Animal Minds: Beyond Cognition to Consciousness. University of Chicago Press Mitchell, R. W., Thompson, N. S. & Miles, L. (eds.) (1996): Anthropomorphism, Anecdotes and Animals. SUNY Press Nemes L. & Molnár P. (2002): Evolúciós pszichológia: Új szintézis (?) Magyar Tudomány Regan, T. (1983): The Case for Animal Rights. University of California Press Singer, P. (1995): Animal Liberation (2nd Ed.) Pimlico Yoerg, S. (2001): Clever as a Fox. Bloomsbury 64 területen az állati és emberi elme heterogén képességek összetett halmaza, amelyen belül és amelyek közt sincs túl sok értelme az egyes mechanizmusok tel je sítményét egymással összeméricskélni. Az evolúciós elmélet talán legfontosabb eszmetörténeti hatása éppen a scala naturae gondolkodásmódunkba magát évezredekre makacsul befészkelô koncepciójának megingatása (Gould 1989). Ez a pluralista megközelítés ezzel együtt az állatvédô mozgalmak számára is új perspektívákat kínál, és egy ilyen jellegû hangsúlyeltolódás csakugyan megfigyelhetô az elmúlt évek irodalmában (Bekoff 2000). Mint korábban említettem, az állatvédelem mel és különbözô formái val kap csolatban több za varó fogalomhasználati bizonytalanság figyelhetô meg. Ezek közül egyet szeretnék tisztázni. Elôször is, a modern állatvédelem és a környezetvédelem nem csak hogy nem feleltethetô meg egymásnak, hanem alapvetôen eltérô elô felte véseken nyugszik. Az állatfelsza badítási és állatjogi mozgalmak morális-individualista kon cepciókból indulnak ki, ami azt jelenti, hogy egyes állatok morális státuszát (és az ennek kritériumát képezô tulajdonságokat) veszik figyelembe, függetlenül attól, hogy milyen fajba, populációhoz vagy ökoszisztémához tartoznak. Az állatfelszabadító vagy állatjogi mozgalom hívei nem látnak etikai értelemben releváns különbségeket a ritka fajok tagjai és a sok tagot számláló fajok tagjai (köztük a háziállatok) között. A környezeti etika erôsebb téziseinek képviselôi ezzel szemben egyfajta holisztikus megközelítést szor galmaznak, ahol nem az egyes egyedek, hanem fajok, populációk vagy öko szisztémák játsszák a fôszerepet. A környezeti etika és az állatfelszabadítás között feszülô mély szemléletmódbeli különbségre J. Baird Callicott (1980) hívta fel a figyelmet nagy hatású cikkében. Ezt a különbséget egy egyszerû példával illusztrálhatjuk. Ha mondjuk egy afrikai vadrezervátumban elszaporodnak az elefántok és elkezdik tönkretenni környezetüket, az ökoszisztémát morális státusszal felruházó környezetvédôk alkalmasint (jobb megoldás híján) elfogadhatónak tartják bizonyos számú egyed kilövését. Az állatfelszabadító vagy az állatjogi elképzelés híve ezzel szemben úgy gondolkodik, hogy amennyiben egy egyed rendelkezik a morális státusz kritériumát képezô (mentális) képességekkel, akkor minden körülmények között megilleti a morális védelem. Ahogy a túlnépesedô afrikai emberek megtizedelését sem fogadnánk el az ökoszisztéma védelme okán, ugyanúgy ezt elefántokkal sem tehetjük meg. Tom Regan (1983), az állatjogi koncepció prominens alakja ezért Aldo Leopold (Callicott által is követett) földetikáját egyenesen környezeti fasizmusnak nevezi. A környezeti etikusokkal szemben a morális-individualista állatvédôk a haszonállatok morális védelmét is elsôdleges jelentôséggel ruházzák fel. Az állatvédô mozgalmak nálunk ma még inkább újdonságnak számítanak, amelynek tágabb jelentôségét egyelôre kevesen ismerik fel. Aligha tévedek azonban, ha azt gondolom, ez csak az út kezdete, a következô években, évtizedekben egyre erôteljesebben fogják ezek a gondolatok éreztetni hatásukat intellektuális és hétköznapi életünkben. A történelemnek nincs vége, továbbra is számos megoldandó feladat, erkölcsi probléma vesz körül minket a nagyvilágban és saját környezetünkben egyaránt. Társadalmi tudatosulásunk és érzékenységünk erôsödésével, valamint az európai értékrend fokozatos átvételével remélhetôleg a nem-emberi állatokkal kapcsolatos attitûdjeink és gyakorlataink felülvizsgálata is egyre sürgetôbb igénnyel merül fel. Az állatfelszabadítási, állatjogi és környezeti mozgalmak súlyos elméleti és gyakorlati dilemmákat rejtenek magukban, ez azonban nem szabad, hogy e témakörök ignorálásához vezessen. Végsô soron az emberi jogok eszméjének következetes alkalmazása is naponta vet fel megoldhatatlannak látszó problémákat. De emiatt aligha volna igazolható az eszme cinikus elvetése. Az állatokra irányuló figyelem fokozódása pedig minden bizonnyal tovább erôsítheti nálunk is az állati viselkedés, kogníció és tudatosság tudományos kutatását.