Laurence B. Leonard: Children with specific language impairment. Cambridge, MA: MIT Press, 1998. (344 oldal, 33 ábra) ISBN 0-262-12206-5 Kas Bence ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar 1. A szerzőről Larry Leonard végzettségére nézve beszédterapeuta és pszichológus. Az Egyesült Államokbeli Purdue University-n dolgozik, a Department of Audiology and Speech Sciences (Audiológiai és Beszédtudományi Tanszék) professzora, akinek a 70 -es évek eleje óta kiemelt kutatási területe a nyelvfejlődési zavarok a nyelvnek szinte minden vonatkozásában. Foglalkozott a fonológiai, lexikai-szemantikai és morfoszintaktikai szint fejlődési zavaraival éppúgy, mint a társalgási stratégiákban megmutatkozó devianciákkal. Nem kizárólag elméleti kutató, számos publikációja szól a nyelvi elmaradást mutató gyerekek klinikai célú diagnosztikájáról és az eredmények terápiás konzekvenciáiról. 2. A könyvről általában A könyv a specifikus nyelvi károsodást (specific language impairment, SLI eszeláj ) mutató gyerekekről szóló, mára hatalmassá duzzadt szakirodalom tematikus, értelmező áttekintése. Elméletileg jól megalapozottan, mégsem elméleti elkötelezettségtől vezérelve, hanem elsősorban empirikus adatokra támaszkodva, a különböző szempontokat integrálva járja körül az SLI problémakörének legfontosabb kérdéseit, így az alapvető fogalmakat, a kiválasztási kritériumokat, a nyelvi és nyelven kívüli kognitív tüneteket, a genetikai és neurobiológiai tényezőket, a beszédkörnyezet minőségének hatásait, a klinikai diagnosztika és beavatkozás lehetőségeit. Végül széleskörű, értékelő áttekintést ad arról, hogy az SLIkutatások milyen elméleti meggondolásokhoz vezettek egyrészt a normál nyelvi fejlődés modelljeire, másrészt a fejlődési zavar jellegére nézve. A könyvet elfogulatlan hangvétele, körültekintő szemléletmódja, alapossága, a benne foglalt nagy és jól strukturált információmennyiség megkerülhetetlenné teszi minden, gyermeki fejlődéssel vagy nyelvvel foglalkozó szakember nyelvészek, logopédusok, gyógypedagógusok,
pszichológusok, gyermekorvosok számára. Jól követhető, objektivitásra törekvő tárgyalásmódja, pontos fogalomhasználata és lényegre törő magyarázatai folytán pedig felsőoktatási célokra is bízvást ajánlható. A művet és a szerzőt a hátsó borítón olyan nevek méltatják szuperlatívuszokban, mint Paula Menyuk, J. Bruce Tomblin vagy a nemrég elhunyt kiváló gyermeknyelvkutató, Elizabeth Bates. A kiadvány könyvészeti szempontból is a tudományos könyvkiadás élvonalába tartozik. 3. A könyv szerkezete A könyv szerkezetileg 14 fejezetre tagolódik, melyek hat nagyobb témakörbe csoportosulnak. Az első rész (1-2. fejezet) az alapfogalmakat, az SLI-os gyerekek kiválasztásának és a nyelvi deficit jellemezhetőségének kérdéseit tárgyalja. A második rész (3-6. fejezet) az SLI nyelvi és nyelven kívüli kognitív tüneteit mutatja be, külön fejezetet szentelve többek közt az SLI nyelvközi vizsgálatának, illetve az auditív feldolgozási zavaroknak. A harmadik rész (7-8. fejezet) az SLI endogén és exogén faktoraival, azaz a genetikai és idegrendszeri, illetve a környezeti korrelációkkal foglalkozik. A negyedik rész (9-10. fejezet) az SLI klinikai vonatkozásairól, így a diagnosztikáról és a terápiás megközelítésekről szól. Az ötödik rész (11-13. fejezet) az SLI-kutatások elméleti eredményeit, a nyelvi képesség fejlődési zavarait ábrázoló modelleket taglalja, a hatodik részben (14. fejezet) pedig a következtetések levonására, összegzésre kerül sor. A fejezetek főbb megállapításai a fejezetvégi rövid összefoglalásokban újra áttekinthetők. 4. A fejezetek kivonatos tartalma 1. Bevezetés Kik is az SLI-os gyerekek? Leonard válasza szerint azok, akiknél a jelentős nyelvi elmaradás mellett nem tapasztalhatók a nyelvtanulási nehézséggel tipikusan együttjáró egyéb tünetek úgymint hallássérülés, alacsony nonverbális IQ vagy idegrendszeri károsodás. A szerző röviden áttekinti a nyelvfejlődési zavarok tanulmányozásának történetét a frenológus Galltól (1822) napjainkig, bemutatva a terminológiai fejlődést (pl. hallónémaság, kongenitális afázia, fejlődési diszfázia) és az egyes megnevezésekhez kapcsolódó nézeteket. Kitér az SLI vizsgálatának a klinikai és oktatási igényeken kívüli, elméleti motivációjára is. Az SLI-os gyerekek kiválasztási kritériumairól szólva problémaként említi, hogy az SLI-kategóriába való besorolás sokkal inkább kizárásos
alapon történik, mint az elsődleges tünetek alapján. A fő kritériumok: (i) jelentős nyelvi elmaradás (min. -1.25 SD egy sztenderdizált nyelvi teszten), (ii) 85-nél magasabb nonverbális IQ, (iii) ép hallás, (iv) fülészetileg negatív közelmúlt, (v) negatív neurológiai státusz, (vi) ép orális szerkezet, (vii) ép orális motoros funkció, (viii) a társas kapcsolatok, interakciók épsége (nincs autizmus vagy más pervazív fejlődési zavar). A szerző elismeri, hogy a kritériumrendszernek vannak korlátai. A legfontosabb ezek közül, hogy a kijelölt gyerekcsoport nem homogén. Vannak ugyan tipikus teljesítményprofilok, de sok gyerek eltér ezektől. Az SLI előfordulási gyakoriságát 7%-ra teszi, ami intuíciónkhoz képest igen magas arány (kb. minden 14-ik gyerek SLI-os). A hivatkozott, Tomblin által jegyzett vizsgálat azonban megfelelően magas esetszámot (6000 fő) dolgoz fel és számos kontrollfeltételt tartalmaz, pl. beszédterapeuták megítélését, sokféle nyelvi és nem nyelvi tesztet. Az SLI-on belüli alcsoportok kereséséről szólva a szerző megállapítja, a számos kísérlet ellenére csak a megértés és produkció szintje közti eltérés dimenziójában sikerült viszonylag konzisztens csoportokat expresszív, illetve receptívexpresszív zavar felállítani. 2. A nyelvi deficit jellemzése: alapfogalmak A szerző ebben az adatok értelmezéséhez kulcsfontosságú fejezetben az SLI-os gyerekek nyelvi teljesítményének viszonyítási problémáit tekinti át, közelebbről, hogy kikhez lenne érdemes hasonlítani őket, milyen gyerekcsoport lenne a legjobb összehasonlítási alap. Sorra veszi az életkor, nonverbális IQ (mentális kor), illetve egyes nyelvi tesztértékek, pl. receptív és expresszív szókincs, mondatmegértési szint, MLU mean length of utterance, azaz átlagos mondathossz, ÁM (a megnyilatkozások átlagos hossza szavakban vagy morfémákban mérve) szerint illesztett kontrollcsoportok előnyeit és hátrányait. Kiemeli, hogy az SLI-ban jellemzően sérült nyelvi területek felderítésére leginkább a legutóbbi kontrollmódszer (MLU szerinti illesztés) alkalmas, a mennyiségi oldalról azonos szintű nyelvi teljesítményt mutató gyerekekkel való összevetés ugyanis a leginformatívabb a minőségi különbségekre nézve. A késés-deviancia megkülönböztetés finomításaképpen öt módot mutat be arra, ahogy az SLI-os gyerekek nyelvileg különbözhetnek a normál fejlődésűektől. Ezek: (i) késés, (ii) plató, azaz olyan megkésett fejlődés, mely végül nem zárkózik fel a mindenkori életkornak megfelelő szintre, (iii) profilbeli eltérés, azaz az egyes nyelvi területek, szintek a tipikustól
eltérő fejlődési profilt mutatnak mennyiségileg, (iv) abnormális hibagyakoriság, vagyis a normál fejlődésben is előforduló hibák különösen magas aránya, és (v) minőségi eltérés, azaz a normál fejlődésben nem tapasztalható, deviáns teljesítmény. A fejezet korrektül mutatja be és indokolja az utóbbi évtizedekben történt fejlődést a vizsgálatok kontrollfeltételeiben, igen szemléletesen adva át a modern módszertani ismereteket. A nyelvi eltérési mintázatok megértését szemléletes grafikonok segítik. 3. Az SLI nyelvi jellemzői az angol nyelvben Ebben a fejezetben a legtöbbet kutatott angol nyelvű SLI-os gyerekek nyelvi teljesítményéről szóló irodalmat tekinti át a szerző, a nyelvi szintek szerinti csoportosításban. A lexikai képességekkel kezdve, késésről számol be az első szavak elsajátításában és a többszavas kombinációk produkciójában, és megemlíti a még iskolás korban is tapasztalható szótalálási zavarokat, lassabb képmegnevezést is. Az igei bővítmények használata terén főképpen a szintaktikailag opcionális bővítmények, pl. mód-, hely- és időhatározók használatában tetten érhető különbséget tartja jelentősnek az SLI-os és a tipikus fejlődésű gyerekek közt, előbbiek ugyanis sokkal kevesebb ilyen bővítményt produkálnak spontán beszédükben. A morfoszintaxisra térve igen részletesen járja körül az inflexiós morfológia, azaz a névszói többes szám, illetve az igeragozás használatában mutatkozó eltérések kérdését. Kiemeli, hogy bár az SLI-os gyerekek általában véve több ragozási hibát ejtenek, a hibatípusok megegyeznek a normális fejlődésű fiatalabb gyerekekéivel, gyakoriak tehát a ragelhagyások (pl. *She walk), de úgyszólván nem fordul elő hibás ragozás olyan helyzetben, ahol nem kellene ragozni (pl. *They walks). A mondattani műveletekről szólva leírja az SLI-os gyerekek szórendi és kategoriális hibáit, így a névmáshasználat jellemző eltéréseit pl. tárgyesetű névmás szerepeltetése alanyi pozícióban: *Her run home. A fonológiai zavarokat szintén nyelvi zavarnak ismeri el, és arról számol be, hogy a nyelv többi területén elmaradást mutató gyerekek szinte mindig gyengék a fonológia szintjén is, ráadásul sok esetben a fonológiai zavar sokkal súlyosabb, mint az egyéb nyelvi problémák. Az angolban legtipikusabb fonológiai eltérés a zöngésségi kontrasztok elsajátítását érinti. A szerző részletesen foglalkozik a nyelv kommunikációs felhasználását, azaz a pragmatikai szintet érintő tünetekkel is. Ilyenek a beszédaktu-
sok gyenge megértése, pl. - Ki tudnád nyitni az ablakot? - Persze., a beszélgetés-indítás problémája, illetve az összefüggő történetmesélés kivitelezésének nehezítettsége. A szerző összegzésképpen kijelenti, hogy az angolul beszélő SLI-os gyerekek a nyelv minden területén elmaradnak azonos életkorú társaiktól. Az eltérés a 2. fejezetben bemutatott ötféle lehetőség közül leginkább a profilbeli eltérésre emlékeztet. A deficit a morfoszintaktikai szinten a legkifejezettebb, a legenyhébb a lexikai és a pragmatikai szinten, míg a fonológia valahová a kettő közé esik. A fejezetben alkalmazott nyelvészeti terminológia minimális nyelvészeti alapműveltséggel már érthető, az említett vizsgálatokat szemléletes példák illusztrálják. A fejezetvégi összegzés itt egy kissé felszínes, a szerző nem foglal állást világosan abban, hogy az idézett vizsgálati eredmények közül ő személy szerint mit fogad el. Nem világos annak az oka sem, hogy bár az első fejezetben a nyelvi szint szerint illesztett kontrollcsoportok mellett tesz hitet, itt nem interpretálja az eredményeket ebben a vonatkozásban, csak az életkori csoportokkal való összevetésben. 4. Az SLI nyelvközi vizsgálata A könyv egyik legérdekesebb és mindenképpen legtanulságosabb fejezetében a szerző különböző anyanyelvű, pl. olasz, spanyol, héber, német SLI-os gyerekek nyelvi tüneteit mutatja be és veti össze. Ennek motivációja nyilvánvalóan az SLI alapvető, nyelvfüggetlen természetének megismerése. A fejezet bevezetőjében korrektül beszámol a nyelvek közötti összehasonlító vizsgálatok alapvető módszertani kívánalmairól, melyek közül a legfontosabb a vizsgálandó nyelven elérhető sztenderdizált nyelvi teszt és nyelvi diagnosztikai kultúra megléte. A különböző nyelvű gyerekek adatainak bemutatása előtt rendszerint tömören összefoglalja az adott nyelv legfontosabb, a vizsgálatok megértéséhez szükséges szerkezeti jellemzőit, az egyes nyelveket nyelvcsaládok szerint csoportosítva tárgyalja. A gazdag morfológiájú nyelvekből amelyekben a szavaknak, főleg az igéknek sokféle toldalékolt alakjuk van, a grammatikai viszonyokat ragok kódolják, pl. olasz, héber nyert adatokból kiderül, hogy az e nyelveken beszélő SLI-os gyerekeknek egyáltalán nincsenek az angol gyerekekéhez mérhető nehézségeik a ragozással. Ahogy Leonard rámutat, ennek éppen az ellenkezőjét várnánk, hogy ti. azokban a nyelvekben lesznek az SLIosoknak súlyosabb gondjaik a morfológiával, amelyekben a ragozási mintázatok bonyolultabbak és több kombináció létezik. A helyzet viszont nem ez: az olasz SLI-os gyerekeknek a helyes névelő- és névmáshaszná-
lat, a német gyerekeknek pedig a szórend, a nyelvtani nemek és az alanyige egyeztetése terén vannak komoly nehézségeik, melyekhez hasonló az angolban nem tapasztalható. Konklúziójában a szerző hangsúlyozza, hogy bár az SLI minden nyelvben létezik, tünetei alapjában véve az adott nyelvtől függnek, amit jó, ha nem tévesztünk szem elől az SLI egyetemes jellemzőinek keresésekor. Ezeknek az eredményeknek nagy jelentőségük lesz az SLI elméleti modelljeinek tárgyalásakor a 14-15. fejezetekben. 5. Nem nyelvi kognitív feladatok eredményei Általános megfigyelés, hogy számos SLI-os gyerek gyengén teljesít olyan kognitív feladatokban, melyek látszólag nem igényelnek nyelvi feldolgozást. A szerző az ilyen témájú kutatási eredményeket tekinti át a következő kognitív funkciókra nézve: szimbolikus játék, mentális képalkotás, alak- és mennyiségállandóság, szerialitás, hipotézis-ellenőrzés és analógiás következtetés. Számos olyan, a mentális reprezentációkra és a hipotézis-ellenőrzési képességekre irányult vizsgálatot idéz, melyekben eltérés mutatkozott az SLI-os gyerekek és a kontrollcsoportok között. A fejezet végén két, a nyelvi képesség és a nonverbális intelligencia szintjének kölcsönhatásával kapcsolatos paradoxont jár körül, nevezetesen, hogy a fentiek fényében az SLI-os gyerekek hogy teljesíthetnek egyáltalán életkori szinten a kognitív tesztekben, és hogy miért csökkennek a nonverbális IQértékek az életkor előrehaladtával. Bár a szerző a fejezet bevezetőjében megemlíti a nem nyelvi kognitív vizsgálatok eredményeinek azt az interpretációját, mely szerint az SLI valójában nem is igazán specifikus nyelvi zavar, a konklúzióban mégsem számol ezzel a lehetőséggel. Ez már csak azért is furcsa, mert a könyvben később többször is szót ejt a tipikus nem nyelvi kognitív tünetekről. Hiányérzetet kelt az is, hogy nem esik szó az SLI-os gyerekek emlékezeti teljesítményeiről, pedig hétköznapi klinikai megfigyelések szerint is gyakoriak a rövid távú emlékezeti zavarok a nyelvfejlődési zavart mutató gyerekek körében. 6. Hallási feldolgozás és beszédészlelés Az auditív feldolgozás vizsgálata hagyományosan kiemelt területe az SLI-kutatásnak. Ebben a rövid fejezetben az idevágó kutatások tömör összefoglalását kapjuk, minden, a hallási észleléssel kapcsolatban felmerült kérdést, így a rövid, illetve gyorsan változó, nyelvi és nem nyelvi ingeranyag feldolgozását érintve. A fejezet nagyrészt Paula Tallal mun-
kásságára támaszkodik, aki kollégáival az elsők között mutatott ki eltérést a gyorsan prezentált, rövid auditív ingerek feldolgozásában SLI-os gyerekeknél. Leonard a tőle lassan megszokottá váló, lényegre törő, precíz módon ismerteti a különböző kísérleteket, nem feledkezve meg a vizuális és taktilis modalitásban elvégzett kontrollvizsgálatokról sem. Végezetül, bár elismeri a hallási feldolgozási deficit valószínűségét, az adatok interpretálásakor óv a túlzott következtetésektől, több indokot is felsorolva az ellen, hogy a hallási feldolgozási elmaradást az SLI okozójának tartsuk. A beszédprodukciónak és -megértésnek a fonológiai szinten magyarázható eltérései ugyanakkor az általa idézett vizsgálatok szerint korrelálnak az auditív deficit jellegével, aminek az elméleti következményeiről a 12. és 13. fejezet szól. 7. Az SLI genetikája és neurobiológiája Milyen mértékben meghatározott genetikailag az SLI, és milyen idegrendszeri velejárói vannak? Ezt a két fő kérdést járja körül ez a fejezet. Első részében az SLI családi halmozódásának vizsgálatairól van szó, amelyek kétségkívül kimutatnak öröklött tényezőket a nyelvfejlődési zavar hátterében. Ezek ugyanakkor legfeljebb kockázati tényezőként interpretálhatók, hiszen számos SLI-os gyerek felmenői között nem fordul elő nyelvtanulási nehézség. A fejezet második fele az SLI-jal járó finom idegrendszeri eltérésekkel foglalkozik. A gyanúba került agyi területek közül a planum temporale (vagyis a halántéklebeny felső tekervényének belső felszíne) és a szomszédos, Sylvius-árok körüli területek jobb-bal agyféltekei szimmetriáját találták gyakran noha nem mindig és nem kizárólag SLI-t mutató egyéneknél. Agykérgi EKP, azaz eseményhez kötött potenciál-vizsgálatok eredményei szerint az N400 vagyis az inger után 400 ms-mal jelentkező negatív hullám amplitúdója gyenge fonológiai és grammatikai képességű gyerekeknél eltér a normál fejlődésűekétől. A szerző konklúziója szerint bár az SLI-nak valószínűleg van konstitucionális alapja, az inkább hajlamosító tényezőnek, semmint közvetlen kiváltó oknak tekinthető. 8. Nyelvi és kommunikatív környezet A gyermeken belüli okok áttekintése után kézenfekvő a külső, azaz a beszélő környezetben rejlő tényezők szemügyre vétele. Ez a fejezet azokról a kutatásokról számol be, amelyek az SLI hátterében a nem megfelelő nyelvi inputot gyanították, így SLI-os és normál fejlődésű gyerekek szüle-
ikkel, más felnőttekkel és gyerektársaikkal való kommunikációját vizsgálták. A szerző ismételten kitér a kontrollcsoportok illesztésének szempontjaira, hiszen a kommunikációs partnerek stratégiái nagyban függhetnek a közlések címzettjének élet- és mentális korától, nyelvi szintjétől. A különböző tanulmányok a kommunikáció számos mutatóját vizsgálták, így a szülői megnyilatkozások nyelvi jellemzőit, hosszát és komplexitását, a gyermeki kérdésekre adott válaszokat, a szemkontaktus mennyiségét beszéd közben, a gyermeki megnyilatkozások szülői újrafogalmazását (recast). Ez utóbbi a gyerek mondatának egy bizonyos, jólformált grammatikai konstrukcióban való formába öntése. Egy magyar példa efféle újrafogalmazásra: Gyerek: - Kaparni! Szülő: - Segítsek kikaparni a maradékot? A szerző ezúttal igen kritikusan értékeli az áttekintett empirikus vizsgálatok eredményeit. A felnőttek stratégiáinak jellemzőit a kevéssé kompetens partnerhez való alkalmazkodásként értékeli. Az MLU-kontrollcsoportos vizsgálatok eredményei felemásak, az SLI-os gyerekek kistestvérei minőségileg azonos nyelvi inputot kapnak, ők mégis normálisan fejlődnek. Az egyetlen valódi különbség az SLI-os illetve az MLU-kontrollcsoport között a gyermeki megnyilatkozások szülői újrafogalmazásainak mennyiségében mutatkozott, előbbiek esetében sokkal kevesebb ilyen mintát figyeltek meg. Ez az eltérés az, ami a legkevésbé tulajdonítható a gyerekekhez való alkalmazkodásnak, hiszen ebben az esetben éppen az ellenkező megoszlást kellett volna kapni. Más, független kutatások is arra mutatnak, hogy az újrafogalmazó válaszok a grammatikai fejlődés serkentői és velejárói. Ez a fejezet rendszeressége és az alkalmazott széles látókör folytán a könyv egyik erőssége. 9. A differenciáldiagnózis nehézségei A fejezet három fő kérdést boncolgat: (i) az SLI-os gyerekek korai felismerése, (ii) a nonverbális IQ szintjének figyelembe vétele a terápiás döntéseknél és (iii) az olvasászavarok és az SLI diagnózisának kapcsolata. A korai felismeréssel kapcsolatban arról olvashatunk, hogy nincsenek egyértelmű korai jelei a későbbi nyelvfejlődési zavarnak. A beszédkésés, azaz az első 50 szó elsajátításának és a szókombinációk megjelenésének elhúzódása kétéves koron túl is csak kockázati tényezőként vehető figyelembe, hiszen az ilyen jeleket mutató gyerekek nagy része 3-4 éves korára felzárkózik a korcsoportjának megfelelő szintre. Hasonló a helyzet a
megértés és a szimbolikus játék szintjével is. A kockázat azonban nem elhanyagolható, hiszen a beszédkésést mutató gyerekek 25-50%-át később SLI-osként azonosítják. A 85 pontos nonverbális IQ diagnosztikai kritériumként való alkalmazása több szempontból érdekes. Egyrészt nyilvánvaló az a kutatói hozzáállás, hogy a nyelvi zavart olyan gyerekeken vizsgálják, akiknél a mentális retardáció kizárható. Másrészt, klinikai szempontból, a nyelvi elmaradás éppolyan nehézséget jelent a 85-ös küszöb alatt teljesítő, így SLIosnak nem tekintett gyerekek számára, mint az a fölé esőknek, és vizsgálatok tanúsága szerint nyelvi készségeik éppolyan jól fejleszthetők, mint a valódi SLI-osokéi. Leonard szerint e téren a 85 IQ-pontos küszöb megalapozottságát illetően további vizsgálatok szükségesek. Az SLI és az olvasászavarok kapcsolatáról szólva a szerző azt a fő kérdést feszegeti, hogy két külön károsodásról, vagy egyazon károsodás két klinikai és életkori képéről van-e szó. Kétfelől közelítve előbb az SLI-os gyerekek későbbi olvasási nehézségeit, majd az olvasászavart mutató gyerekek nyelvi szintjét illető vizsgálatokat veszi sorra. Összegzése szerint a két diagnosztikai kategória nagy átfedést mutat, és szinte minden SLI-os gyerek olvasási nehézséggel szembesül iskoláskorban. E reláció fordítottja viszont nem igaz, ráadásul a beszélt nyelvi tünetek nélküli olvasászavar háttere egyelőre nem tisztázott. Ezért egyelőre nem tartja lehetségesnek a két diagnosztikai kategória összevonását. 10. A terápia jellege és hatékonysága Ez a logopédusok számára leginkább releváns fejezet a nyelvfejlődési zavarok terápiás megközelítéseit és a terápiák hatékonysági tanulmányait veszi szemügyre. A terápiás megközelítéseket a következő csoportokban mutatja be: (i) utánzásközpontú megközelítések, (ii) mintaadó megközelítések, (iii) koncentrált stimuláció, (iv) miliő -módszer, (v) társalgásos újrafogalmazás, (vi) kiterjesztő megközelítések és (vii) egyéb irányzatok. Az egyes terápiás módszerek összehasonlításakor a szerző leszögezi, hogy valószínűleg nincs egyetlen helyes módja az SLI-os gyerekek fejlesztésének. Egyes kutatások kimutatták a társalgásos újrafogalmazás módszerének hatékonyságát az utánzásos fejlesztéssel szemben, ami viszont erősebbnek bizonyult a pusztán mintaadó tanítási módszernél. Érdekes, hogy az utóbbi eredmény csak az SLI-os gyerekeknél mutatkozott, a tipikus fejlődésűeknél nem. Ezek ellenére egyelőre nincs biztos tudás arra nézve, hogy mely gyerekek mely módszerekből profitálhatnak a leg-
többet. Érdekes a fejezet következő része, melyben a szerző azt vizsgálja, hogy mi a haszna a terápiának, azaz a tanítási helyzetekben begyakorolt formulák elsajátítása kimutatható-e utólagos tesztekben, megmutatkozik-e a spontán beszédben, és mennyire tartós ez a hatás. A kép, amit megrajzol, optimizmusra és megfontoltságra egyaránt okot ad, hiszen, mint megjegyzi, a legtöbb esetben van valóságos haszna a terápiáknak, azonban ez sok gyereknél nem elegendő az életkori átlagszint eléréséhez. Az SLI-os gyerekek nyelvtanulásának elméleti tanulságai közt kiemeli, hogy bizonyíték van náluk is a szabálytanulás kreatív voltára és arra, hogy a mentális nyelvtani reprezentációik alapvetően nem deviánsak. 11. Az SLI mint a nyelvtudás deficitje Az elméleti megfontolásokkal foglalkozó nagyobb témakör első fejezete az SLI-t nyelvtudásbeli, mentális nyelvtani deficitként megragadni próbáló modelleket tárgyalja. Jól érthető, mégis naprakész bevezetést ad a Chomsky-féle generatív nyelvtan a könyv megírásakor még viszonylag modernnek tekinthető változatába, a későbbiekben sorra vett elméleti elképzelések megértését elősegítendő. Ezután a teljesség igényével veszi sorra a szakirodalomból ismert, az előbb említett nyelvelmélet talaján álló teóriákat, így a sérült funkcionális kategóriák, az elnyújtott opcionális infinitívuszi korszak (Rice és Wexler), a hiányzó implicit grammatikai szabályok (Gopnik) és a szűk érvényességű szabálytanulás elméletét (Ingram). Ezeken kívül számos elmélet feltételezi az egyes konkrét szerkezeti relációk sérülését, így Clahsen az egyeztetési viszonyok, Rice és Oetting a fej-specifikáló relációk, míg van der Lely általában véve a szintaktikai függőségi viszonyok szelektív érintettségét látja az SLI-os tünetek hátterében. A fenti elméletek közös alapja, hogy a velünkszületett, egyetemes mentális nyelvtani rendszer elvei és paraméterei sérülésében gondolkoznak. A könyv szerzője mind az elméleti alapokat, mind pedig a vizsgálati eredményeket és interpretációikat a tőle megszokott rendkívül korrekt módon mutatja be, az egyes alfejezetek végén rendszerint kitérve az ellenérvekre is. Különösen annak fényében tűnik tisztességesnek ez a vállalkozása, hogy végül, a tudomány fejlődéséhez való hozzájárulásukat elismerve, a nyelvtani alapú magyarázatokkal szemben foglal állást. Teszi ezt mégpedig a 4. fejezetben bemutatott nyelvközi vizsgálatok eredményei alapján, melyeket, mint írja, egyik fenti elmélet sem tudja kielégítő módon megmagyarázni. Bármely nyelvtani jellegű elképzelés legfeljebb a nyelvek egy kisebb csoportjára nézve állja meg a helyét, miközben a
nyelvelméleti keretből adódóan nem léphet fel kisebb igénnyel, mint az SLI univerzális elmélete. 12. Az SLI mint általános feldolgozásbeli korlátozottság Ez a fejezet az előbbiekkel alapvetően szembenálló, az SLI-t általános feldolgozásbeli korlátozottsággal magyarázó elméletcsoporttal foglalkozik. Lényegében az alapvető információ-feldolgozó kapacitás korlátozódásáról van szó, amelyet a szerző többféle feladatot alkalmazó vizsgálatok eredményeivel illusztrál. Az általános feldolgozási zavar fogalmának egy lehetséges objektivizálása Kail megközelítése, aki a feldolgozókapacitás mértékét a feldolgozási sebesség függvényében értékeli. Miután az SLI-os gyerekek egy sor feladatban arányosan hosszabb reakcióidőt mutattak, az elképzelés az, hogy tüneteik végső soron egy általános feldolgozási lassúságra vezethetők vissza. Egy ilyen feltételezés számára a legnagyobb kihívás a specifikus nyelvi profilok magyarázata, azé tudniillik, hogy az SLI-os gyerekek nem egyformán sérültek minden kognitív területen. A szerző plauzibilis hipotézist fogalmaz meg az angol, olasz és héber anyanyelvű SLI-os gyerekek morfológiai deficitjének eltéréseiről. Az ún. felszín-hipotézis lényege az, hogy a morfológiai szinten megfigyelhető agrammatikus tünetek valójában nem mélyen fekvő, a nyelvtani struktúrát érintő sérülés, hanem az ehhez képest felszíni feldolgozási folyamatok érintettségének következményei. Ennek saját megfigyelései szolgáltatnak alapot, melyek szerint az angolban leginkább sérült grammatikai morfémák ragok és funkciószók, pl. -s, -ed, s, to, that perceptuálisan kevéssé pregnánsak, rövid időtartamúak és tipikus mondattani helyzetük is felismerhetőségük ellen hat, míg pl. a hosszabb időtartamú -ing toldalékot az SLI-os gyerekek többnyire helyesen használják. Ezzel szemben az olaszban és héberben, ahol az SLI-os gyerekek inflexiós morfológiai képessége nem mutat komoly elmaradást, az inflexiók mindig legalább egy szótagosak, így időtartamuk hosszabb és szintaktikai pozíciójuk is segíti észlelésüket. Az olaszban vannak ugyanakkor olyan névmási klitikumok és névelők, melyek rövidebb idejűek, és ezek használatában az SLI-os gyerekek gyengébbek. A szerző összegzi feltevésének következményeit a Pinker által leírt gyermeki paradigmaépítési folyamatokra nézve. Igen elfogulatlan hangvétellel, oldalakon keresztül vet számot saját és kollégái hipotézisének gyengéivel, komolyan szembenézve azokkal a szakirodalomban fellelhető kritikákkal is, melyek feltevését saját bevallása szerint is alapjaiban rendít(het)ik meg. Ezután a feltételezett
feldolgozásbeli lassúságnak a beszédprodukciós mechanizmusokra gyakorolt elvárható hatását tárgyalja, egyenként vizsgálva a nyelvi kódolás Levelt és Bock-féle modelljében szereplő modulok lexikai kiválasztás, szerepkijelölés, összetevők kombinációja, ragozás, fonológiai kódolás működését. Az elvárásokat végül szembesíti az SLI-os gyerekek adataival, és konklúziójában hangsúlyozza, hogy bár további vizsgálatok szükségesek egy koherens kép kialakításához, az általános feldolgozási deficit feltételezése alapjában véve helyénvalónak látszik. 13. Az SLI mint egyes specifikus feldolgozási működések deficitje Ebben a három, egymást követő rövidebb szemelvényt tartalmazó fejezetben kiderül, miért nem tett a szerző már korábban említést az emlékezeti zavarokról: nem akarta idejekorán kiugrasztani a nyulat a bokorból. Itt ugyanis az egyes specializáltabb feldolgozási működések eltéréseiről, köztük a fonológiai emlékezet deficitjéről esik szó. Utóbbival kapcsolatban a szerző főképp Gathercole és Baddeley vizsgálatait idézi, akik csökkent fonológiai emlékezeti teljesítményt mutattak ki az SLI-os gyerekeknél, miközben a tesztbeli reakcióik minőségileg nem különböztek a kontrollcsoportokéitól. Bemutatják azt is, hogy miképpen vezethet a fonológiai emlékezeti tár csökkent funkciója gyenge megértési teljesítményhez egyes bonyolultabb grammatikai és/vagy szemantikai szerkezetű mondattípusok esetében. Leonard kiemeli, hogy a fonológiai memória gyengeségének feltevését eddig nem sikerült cáfolni, az eredmények meglehetősen meggyőzően szólnak annak érvényessége mellett, ami természetesen nem jelenti az efféle magyarázat kizárólagosságát is egyben. A fejezet következő részében a Tallal-féle hipotézisre tér vissza a szerző, azaz az SLI hátterében feltételezett, a gyorsan bemutatott rövid időtartamú ingerek feldolgozási zavarára. Végül Locke multifaktoriális elméletét mutatja be. Eszerint a nyelv szerkezetének elemzése optimális esetben 20-36 hónapos kor között megy végbe, aminek előfeltétele egy bizonyos méretű szókincs elérése. Ez azonban az általános idegrendszeri érési késés következtében időben elcsúszik az SLI-os gyerekeknél, akiknél a grammatikai analízis így az optimális időszakon túl valósul meg. Ez pedig kisebb hatékonyságú, lassabb tempójú nyelvtani fejlődést von maga után. Ezt a szerző szerint igen figyelemre méltó és jól tesztelhető elképzelést még kevéssé volt mód ellenőrizni, így elfogadásához vagy cáfolatához további vizsgálatokra van szükség.
14. Miért vizsgáljuk az SLI-t még egyszer A bevezetőben felvetett általános kérdést körüljárva, a szerző az áttekintett adatok alapján egyelőre nem tartja kizárhatónak a mentális nyelvtannak sem a moduláris, sem a holisztikus elméleteit. Sorra veszi a kutatások klinikai és oktatási konzekvenciáit is, hangsúlyozva, hogy a különböző elméleti magyarázatok különböző terápiás javaslatokat sugallnak. Miután viszont még nem vagyunk a helyes válasz birtokában, a klinikai munkában kompromisszumként azoknak az elemeknek kell dominálniuk, melyek a legtöbb magyarázattípussal összhangban vannak. Zárszavában az SLI-kutatások és az elméleti magyarázatok keresésének legfőbb küldetését a nyelvtanulási nehézséggel küzdő gyerekek megsegítésében láttatja. 5. A recenzens megjegyzései Végezetül ismét kijelenthető, hogy L. Leonard könyvének szerkesztése, tárgyalásmódja mintaszerű, a szerző precizitását, az adatok interpretációjában mutatott körültekintő attitűdjét tanítani kellene. A munka tudományos érdemeit jól mutatja a rá vonatkozó rengeteg hivatkozás a nyelvi zavarokkal foglalkozó nemzetközi szakirodalomban. Az alábbiakban néhány hiányérzetemnek fogok hangot adni. Előre le szeretném szögezni, hogy ezeknek az észrevételeknek az esetleges jogossága semmit sem von le a szerző nagyra törő vállalkozásának eredményességéből, az elvégzett munka jelentőségéből. Ami a tárgyalás módját illeti, a szerző ennek során a legtöbb esetben tartózkodik a végső igazság kinyilatkoztatásától. Ennek egyfelől igen pozitív hatásai vannak, mert az olvasó nem juthat túl az anyagon anélkül, hogy gondosan meg ne forgatná magában, hogy saját ítéletet alkosson. Másfelől én egy-egy fejezet végén hiányát éreztem az elmondottakkal kapcsolatos szerzői állásfoglalásnak. Ez leginkább az angol nyelvi adatokat leíró harmadik, és a nem nyelvi kognitív tüneteket tárgyaló ötödik fejezetre volt jellemző. Ezeknél ugyanis annyira szerteágazóak a vizsgálattípusok és annyifélék az eredmények, hogy legalábbis didaktikai szempontból jó lenne egy vérbeli bennfentestől hallani, mi az, ami a kutatási eredmények nagy halmazából ténylegesen elfogadott, releváns. A nyelvi tünetekről szóló részben (vagy esetleg külön fejezetben) érdemes lett volna bemutatni, hogy miben és mennyire különbözik az SLIos gyerekek nyelvi teljesítménye a nem specifikus, de tipikus mintázatú nyelvi zavart mutató gyerekekétől, pl. hallássérültekétől és értelmileg akadályozottakétól. Egy ilyen összevetés elméleti szempontból sem lenne
érdektelen, hiszen ha az SLI-t a nyelvi képesség egy körülírható károsodásaként képzeljük el, akkor azt várhatnánk, hogy az SLI-os nyelvi deficit minőségében eltér a különböző organikus sérülések következményeképp megjelenő nyelvi tünetektől. Ide kapcsolódik az SLI mint diagnosztikai kategória jogosságának kérdése. A nonverbális intelligencia vonatkozásában ugyan esik szó erről, és a szerző utal is rá, hogy klinikailag, terápiás szemszögből nem tűnik feltétlenül indokoltnak a specifikus nyelvi zavar elkülönítése az alacsonyabb IQ-t mutató gyerekek nyelvi zavaraitól. A többi kizáró kritérium esetében azonban nem kerülnek szóba hasonló megfontolások. Pedig a beszédterápiás gyakorlatban mindennapos megfigyelés, hogy az egyéb képességek szintje alapján elvártnál alacsonyabb színvonalú nyelvi fejlődés nem csak ép szenzórium, organikus állapot és egyéb funkciók mellett tapasztalható. Nyelvfejlődési zavar együtt járhat többek közt szájpad- és ajakhasadékkal, ICP-s eredetű dizartriával, hallássérüléssel. A hallássérültek között sok a diszfáziásnak tartott, azaz a mért hallásveszteség mértéke alapján elvárhatónál súlyosabb nyelvtanulási nehézséget mutató gyerek. Nyilvánvaló, hogy az ő esetükben nehezebb lenne a nyelvi szint tüneteinek vizsgálatakor elvonatkoztatni az egyéb károsodásoktól, de mindenesetre sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehet kizárni az érzékszervi vagy egyéb organikus sérüléssel párhuzamosan fennálló, nem következmény jellegű nyelvtanulási zavar lehetőségét. Erre az SLI elméleti magyarázatainak egyike sem képes, mind a nyelvtudásbeli, mind az általános vagy specifikus feldolgozásbeli deficitet feltételező meggondolások jól megférnek az egyéb sérülésekkel. Nyilvánvalóan nem lehetséges egyetlen könyvben mindent leírni az SLIról, a szerzőnek már csak terjedelmi okokból is szelektálnia kell. Ezt elfogadva, a fenti megjegyzések elsősorban a gyógypedagógus olvasó szemléletéből adódó további érdeklődés irányát tükrözik, és nem csökkentik a szerző grandiózus vállalkozásának kétségbevonhatatlan értékét. Befejezésképpen, még egyszer kiemelendő Larry Leonard ritkaságszámba menően tisztességes tudományos kutatói attitűdje, amelyet leginkább a saját (!) és a többi kutató eredményeinek következetesen szigorú mérlegelése, az adatgyűjtés és -interpretáció nagyfokú precizitása, az elfogulatlanság és ezzel együtt a szenvedélyes kíváncsiság jellemez. Ismételten, csakis elismeréssel adózhatunk a szerzőnek az elvégzett magas színvonalú munkáért, és kívánjuk, hogy a könyvet itthon is minél többen megismerjék és haszonnal forgassák. A kötet itthon hozzáférhető az ELTE Bárczi Gusz-
táv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar Könyvtárában, illetve megrendelhető az MIT Press internetes könyváruházában, a http://mitpress.mit.edu/bookstore/ címen, kemény vászonkötésben 80$ (eseti kedvezménnyel 24.50$), papírkötésben 32$-os áron.