MINK JÚLIA AZ EMBERI JOGOK VÉDELME ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ MENEKÜLTÜGYI SZABÁLYOZÁSA A KÍNZÁS, AZ EMBERTELEN VAGY MEGALÁZÓ BÁNÁSMÓD ÉS BÜNTETÉS TILALMA, VALAMINT A NON-REFOUEMENT ELVÉNEK VIZSGÁLATA CÍMŰ DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉNEK TÉZISEI Témavezető: Dr. Kardos Gábor tanszékvezető egyetemi tanár, ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszék ELTE Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola 2011.
I. Rész A dolgozat fő célkitűzései, a kutatás kontextusa, háttere és felépítése A disszertáció elsődleges célja, az Európai Unió menekültügyi szabályozása, valamint a non-refoulement elvéhez és a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmához kapcsolódó nemzetközi jogi normák összhangjának mélyreható vizsgálata a menekültvédelem tág értelemben vett területén, mely kiterjed az ENSZ Menekültek helyzetére vonatkozó, 1951.évi Genfi Egyezménye (1951. évi Genfi Egyezmény) vagy az általános, emberi jogi normák alapján menedéket kérő személyekre. Bár más emberi jogi normák (mint pl. a szabadsághoz és biztonsághoz való joghoz kötődő garanciák) is jelentős hatással vannak a menekültvédelemmel kapcsolatos ügyekre, a kiválasztott normák, melyek mind a nemzetközi menekültjog, mind az emberi jogvédelem sarokkövei, különös figyelmet igényelnek. A visszafordítás tilalmának valamint a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmának a menekültvédelemben betöltött elsődleges szerepe ellenére, többek megítélése szerint, az EU menekültügyi szabályozása mely tükrözi, és nem feloldja a tagállami szabályozások között fennálló különbségket nem felel meg minden tekintetben ezeknek az alapvető normáknak. Eközben, a dublini rendszer, melynek célja a menedékkérelmek allokációja (szétosztása) az EU tagállamai között, annak érdekében, hogy megakadályozza, hogy a menedékkérők válogathassanak a lehetséges EU célországok között (asylum shopping), valamint, hogy meggátolja a menedékkérők másodlagos vándorlását az EU-n belül az egyes tagállamok menekültügyi eljárásaiban hozott határozatok egymás általi, kölcsönös elismerésének elvére épül. A kölcsönös elismerés elvének alkalmazása azonban előfeltételezi a tagállamok menekültügyi eljárásainak kellő mértékű ekvivalenciáját, és szükségszerűen arra a vélelemre épül, hogy a tagállami menekültügyi ejárások megfelelően összhangban vannak a vonatkozó nemzetközi jogi normákkal, pl. a visszaküldés tilalmával (ami, valójában, a biztonságos harmadik ország egyébként is problematikus koncepciójának alkalmazása az EU tagállamainak vonatkozásában). A tagállami menekültügyi eljárások nemzetközi jogi normákkal való összhangjának vélelmezése nélkül a menedékkérők automatikus visszaküldése, melyet a dublini rendszer lehetővé tesz, elképzelhetetlen. Ugyanakkor a menedékkérők dublini rendszer alapján történő, valamely EU tagállamba való visszaküldését ( dublini transzfer ) felfüggesztő nemzeti bírósági határozatok, a nemzetközi emberi jogvédelmi 2
testületek ítéletei és határozatai melyek azt jelzik, hogy a tagállamok gyakorlata ellentétben áll a nemzetközi jogi normákkal, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és az érintett civil szervezetek állásfoglalásai arra utalnak, hogy alapos okkal feltehető: az egyes tagállamok különböző menekültügyi eljárásai a valóságban igencsak jelentős eltéréseket mutatnak. Valójában, az EU menekültügyi szabályozásának egyik olyan eleme, mely a legtöbb kritikát vonzza, éppen az, hogy képtelen biztosítani, hogy a tagállami eljárások maradéktalanul tiszteletben tartsák a non-refoulement elvét, vagy a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmát. Ily módon a dublini rendszer működése vagy éppen működésképtelensége az EU menekültügyi szabályozása és a nemzetközi jogi normák összhangjának több mint megfelelő indikátorává, jelzőrendszerévé vált. Ami a disszertáció nemzetközi menekültjogi és emberi jogvédelmi kontextusát, hátterét illeti, a nemzetközi jog ezen ágainak védelmi mechanizmusai csak akkor lépnek működésbe, válnak aktívvá, ha az érintett személynek, valamely speciális oknál fogva, nincs hozzáférése megfelelő állami védelemhez nemzeti (hazai) szinten. Vagyis, ezeket a mechanizmusokat a nemzeti (hazai) védelmi rendszerekhez képest kiegészítőnek tekinthetjük. A II. világháború folyamán elkövetett rettenetes emberi jogsértések és a háború következtében megjelenő menekültek tömegei paradigmaváltást eredményeztek az emberi jogvédelem területén, és a korábban egyes veszélyeztetett etnikai, vallási, stb. csoportokra fókuszáló - nemzetközi menekültvédelmi rendszer átformálását tették szükségessé, mely az 1951. évi Genfi Egyezmény elfogadásához vezetett. Az 1951. évi Genfi Egyezmény objektív, általános kritériumrendszert vezetett be annak megállapítására, ki kaphat nemzetközi védelmet, továbbá garantálta, más jogokkal egyetemben, a visszaküldés tilalmát. Az 1951. évi Genfi Egyezmény menekült-definícióját azonban alapvetően a hidegháború időszakában jellemző esetekre tekintettel alkották meg, melyek inkább megfoghatóak voltak az egyéniesítés ( individualizáció ) keretein belül, míg egyúttal az egyezmény az üldöztetés lehetséges (elfogadható) indokait öt kimerítően felsorolt okra (nexus) szűkítette le (politikai meggyőződés, nemzeti, etnikai, vallási hovatartozás, társadalmi csoporthoz való tartozás). A hatvanas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a menedékért folyamodás, a menekülés okai összetettebbekké váltak annál, ahogyan azokat az 1951. évi Genfi Egyezmény meghatározta, mivel sok 3
nemzetközi védelemért folyamodó személy érkezett fegyveres konfliktusok vagy válogatás nélküli erőszak által sújtott területekről. Míg nemzeti szinten az erre a problémára adott válaszok országról országra változtak, változatos és a genfi, konvenciós menekült-státuszhoz képest bizonytalanabb (kevesebb jogot biztosító) B vagy humanitárius státuszok bevezetését eredményezték, kötelező erejű nemzetközi jogi normákat az ún. területi menedékről nem alkottak, bár különféle, soft law státuszú nemzetközi dokumentumok születtek mind regionális, mind univerzális szinten. Eközben az általános, emberi jogvédelmi tárgyú egyezmények (melyek nem egyes, különösen veszélyeztetett csoportokra fókuszáltak) egyes rendelkezéseik, így a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmának, kiterjesztő és kreatív értelmezése folytán, fokozatosan képessé váltak arra, hogy kitágítsák egy bizonyos mértékig a nemzetközi védelemért folyamodó személyek számára elérhető védelem hatókörét. A menedékkérők számának fokozatos növekedése Európában a hetvenes években kezdődött, és változatos okokra vezethető vissza. Számos szerző hangsúlyozza, hogy a korábban meglévő bevándorlási csatornák bezárása az olajválság következtében átterelte a korábbi gazdasági migránsokat a menekültügyi eljárások kihasználása felé, mely a menekültügyi eljárásokkal való visszaéléshez vezetett. A menekültek védelméhez kapcsolódó kérdések azonban különös jelentőségre mégis csak a kilencvenes évek elején tettek szert, amikor Európának szembe kellett néznie a nem-kívánatos menedékkérők áradatával és a menedékkérők számának ugrásszerű növekedésével, köszönhetően főként az 1991 és 1995 között tomboló délszláv válságnak. Figyelembe kell venni azonban, hogy globális szinten a menedékkérők döntő többsége származási országa közvetlen közelében keresett és talált menedéket. A délszláv válság következtében, évtizedek óta először Európa egy fegyveres konfliktus-zóna közvetlen közelében találta magát, és egyúttal a délszláv válság következtében nemzetközi védelemért folyamodó személyek elsődleges célállomásává vált. A tagállamok menekültvédelmi rendszerét meglehetősen felkészületlenül érték ezek az új kihívások, hiányzott a szükséges kapacitásuk és képtelenek voltak megfelelően kezelni a helyzetet. Ez nemcsak ahhoz vezetett, hogy a menekültkérdés több figyelmet kapott és érzékenyeb területté vált, heves politikai vitákat eredményezve, hanem egyre megszorítóbb jellegű és eltántorító célzatú menekültpolitikák bevezetését is 4
kiváltotta.. Ezek a megszorító intézkedések sokszor álcázták magukat olyan eljárási jellegű technikákként, melyek célja a nyilvánvalóan alaptalan kérelmek kiszűrése volt különleges határ-eljárások vagy kevesebb garanciát biztosító gyorsított eljárások bevezetésével annak érdekében, hogy megakadályozzák a potenciális menedékkérők jogszerű belépését az államterületre, vagy lehetővé tegyék a menedékkérelmek gyors elutasítását és a kérelmezők gyors visszaküldését. A nyilvánvalóan alaptalan kérelmek kategóriája gyakran alapult (és alapul ma is), többek között olyan többé-kevésbé megtámadható fogalmak használatán, mint a biztonságos származási ország, biztonságos harmadik ország vagy a belső menekülési alternativa. Ezek a látszólag eljárási jellegű technikák azonban, hatásukban, a vonatkozó normák érdemi (szubsztantív) alkalmazását is korlátozzák. Hasonlóképpen, az 1951. év Genfi Egyezmény megszorító értelmezése lehetővé tette valódi menedékkérők kizárását a konvenciós menekült-státuszból, csak valamely humanitárius státusz elérését téve lehetővé számukra, ha valamit egyáltalán. A közelmúlt statisztikái azt mutatják, hogy az érkező menekültek száma Európában jelentősen lecsökkent, különösen 2001-et követően (a koszovói válság egy rövid megtorpanást eredményezett, sőt ezen tendenciák átmeneti visszafordulását is kiváltotta). Ez túlnyomórészt annak a ténynek tudható be, hogy Európa az elmúlt évtized konfliktus-zónáitól távol helyezkedett el. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt évtized humanitárius kríziseinek hatása egyáltalán nem érte el Európát, csak azt jelzi, hogy az EU tagállamai jóval kevésbé voltak kitéve az érkező menekültek nagyobb hullámának. A menedékkérelmek azonban távolról sem egyenletesen oszlanak meg a tagállamok között, és néhány tagállam még mindig menekültek tömeges érkezésével néz szembe. A kérdést, vajon a menedékkérők számának csökkenése jelentős hatással volt-e a megszorító jellegű uniós menekültpolikákra, a disszertáció a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának, valamint a visszaküldés tilalmának elemzése során érinti, de általánosságban elmondható, hogy ez a tény nem eredményezett látványos fordulatot az uniós meneküldvédelem (vagy inkább menekült-elhárítás ) központi elemeit tekintve. Az EU tagállamok menekültpolitikájának fokozatos összehangolását több, egymást követő hullámban kísérelték meg a nyolcvanas évektől kezdődően mind az EGK (később EU) keretein kívül, mind azon belül. Az EU menekültügyi szabályozásának közösségi jogivá tételét (a folyamat célja a közös európai menekültügyi 5
rendszer két lépcsőben történő létrehozása) az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (EKSZ) hatályos rendelkezései tették lehetővé. (Az EU menekültügyi szabályozása, a disszertáció vonatkozásában, az EU által minden nemzetközi védelemért folyamodó személy vonatkozásában létrehozott jogi kereteket fedi le az 1951. évi Genfi Egyezmény alkalmazási körén belül és azon kívül). A jogharmonizációs folyamat legalábbis elméletileg - az EU tagállamai által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek megfelelő tiszteletben tartásával zajlott. Az értekezés témájához kapcsolódó első megválaszolandó kérdés az, hogy az EU menekültügyi szabályozásának közösségi jogiasítását követően mi a relevanciája az EU menekültügyi szabályozása és a nemzetközi jogi kötelezettségek összehasonlításának jelenleg? A válasz sokrétű. Először is, az elmúlt húsz évben a menekültjog folyamatos megreformálásának lehetünk tanúi: a közös európai menekültügyi rendszer létrehozásának második szakasza éppen most zajlik, ami szükségessé teszi mind a meglévő normák, mind a hozzáférhető javaslatok vonatkozó szegmenseinek értékelését. (Ebben a tekintetben érdemes megjegyezni, hogy bár a Lisszaboni Szerződés 2009-ben hatályba lépett a Lisszaboni Szerződés nem változtatja meg alapvetően a most zajló, de még az EKSZ-en alapulva elindult jogharmonizációs folyamat kontextusát.) Másrészről, az eddig megfogalmazott kritikák jó részét az EU menekültügyi szabályozása és a vonatkozó nemzetközi jogi normák közti lehetséges konfliktus-zónák inspirálták. Az uniós menekültügyi szabályozás szükséges reformjának egyik fő indoka valójában még mindig az, hogy az uniós jog képtelen biztosítani a visszaküldés tilalmának (és ehhez kapcsolódóan a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmának) a tagállamok által történő teljes körű tiszteletben tartását, amire egyébként az EU menekültügyi szabályozása jelentős hatással van. Mégis, az ezt övező viták gyakran forognak álcázva a probléma valós természetét - a hatékonyság kérdése körül. Időközben, a nemzetközi emberi jogvédelmi rendszer által biztosított védelem újabb fejleményei, köszönhetően a vonatkozó nemzetközi, emberi jogvédelmi testületek gyakorlatának, jelentős fejlődést mutattak az elmúlt évtizedekben. Ez a változás a szóban forgó testületek más emberi jogokhoz kapcsolódó gyakorlatának alakulásával összevetve is szembetűnő, és a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmát az emberi jogvédelem egyik legdinamikusabban fejlődő területévé tette. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) joggyakorlata ebben a tekintetben megkülönböztetett figyelmet érdemel, mind az EU tagállamokra és 6
az EU menekültügyi szabályozására gyakorolt hatása miatt, mind pedig a kialakított joggyakorlat egyre magasabb szintű kifinomultabbá válása miatt. Valójában, az EJEB joggyakorlatának fejlődése számos tekintetben új követelményrendszer kialakításához vezetett. Ami a non-refoulement elvét illeti, számos indoka van annak, hogy az elemzés körébe vonjuk a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmát. A kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma és a visszaküldés tilalma szoros összefonódása miatt nem képzelhető el érdemi elemzés mindkettő vizsgálata nélkül, akár explicit, akár implicit módon biztosítja a non-refoulement elvét a nemzetközi jog. Az elemzésnek köszönhetően a nemzetközi menekültjog és a nemzetközi emberi jogvédelmi rendszer közeli kapcsolatának - a nemzetközi jog mindkét területére ki kell terjednie. Ezt megerősíti a nemzetközi menekültjogban (beleértve az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által kiadott soft law instrumentumok által) kialakított koncepciók nemzetközi emberi jogvédelmi testületek vonatkozó gyakorlatába történő átszivárgásának, behatolásának mértéke és jelentősége is. Figyelembe véve minden fent említett tényezőt, az alapvető, megválaszolásra váró kérdések a következőek: a. Melyek az EU menekültügyi szabályozása jogharmonizációjának paraméterei és keretei és milyen következményekkel járnak ezek a menedékkérők emberi jogainak védelmét illetően? Mi a relevanciája ebből a szempontból a létező nemzetközi jogi kötelezettségvállalásoknak? Ezeket a kérdéseket a bevezető jellegű I. rész tárgyalja. b. Mi a nemzetközi jog által megállapított, vonatkozó kötelezettségek alapvető, lényeges tartalma? A disszertáció II. és III. része megkísérli áttekinteni a non-refoulement elvéhez és a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmához kapcsolódó szubsztantív és eljárási jellegű garanciákat. c. Az EU vonatkozó, menekültügyi szabályozásának alapvető, lényeges tartalmát, valamint a jelenlegi EU szabályozás, joggyakorlat és a hozzáférhető javaslatok elemzését, továbbá az érintett nemzetközi jogi normákkal történő összevetését a II. és III. rész vizsgálja. d. A non-refoulement elvéhez a nemzetközi jogban és az EU jogában kapcsolódó általános elvek megállapítása után a IV. rész egyes olyan kulcsfontosságú kérdések elemzését tartalmazza, melyek szükségesnek tűnnek a védelmi rendszer meglévő hiányosságainak megálapításához, beazonosításához. 7
e. Végezetül, a dublini rendszer V. részben bemutatott elemzése megkísérli megvilágítani a kapcsolódó problémás pontokat azok kontextusában és a gyakorlatban. f. Összefoglaló II. rész Módszertan A disszertáció egy lényegét tekintve összehasonlító, dogmatikai elemzésen alapul, mely áttekinti a vonatkozó szakirodalom egyes részeit, valamint a meglévő EU és nemzetközi jogi normákat. A vizsgált nemzetközi jogi normák köre kiterjed az EU tagállamai szempontjából releváns, kulcsfontosságú nemzetközi menekültjogi és emberi jogi követelményekre, ahogyan azokat a vonatkozó szerződések (úgy mint az ENSZ keretein belül elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966), az ENSZ A kínzás és más kegyetlen vagy megalázó büntetések elleni egyezménye (1984) és az Európa Tanács keretein belül elfogadott Egyezmény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről (1950) Emberi Jogok Európai Egyezménye)) tartalmazzák, illetve ahogyan azok megjelennek a kapcsolódó nemzetközi, emberi jogvédelmi testületek gyakorlatában és soft law instrumentumokban (különös tekintettel az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága által kibocsátott dokumentumokra). Az elemzés kiterjed a civil szervezetek vonatkozó jelentéseire is. Az elemzés során különleges figyelmet kap az EJEB joggyakorlata. Az elemzés az EU menekültügyi szabályozása olyan kulcsfontosságú elemeinek figyelembe vételével történik, mint a Tanács 343/2003/EK rendelete (2003. február 18.) egy harmadik ország állampolgára által a tagállamok egyikében benyújtott menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról (Dublin II rendelet). Hasonlóképpen, a disszertáció áttekinti a vonatkozó minimum szabályokat rögzítő irányelveket, beleértve pl. a Tanács 2004/83/EK (2004. április 29.) irányelvét a harmadik országok állampolgárainak, illetve a hontalan személyeknek menekültként vagy a más okból nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésének feltételeiről és az e státusok tartalmára vonatkozó minimumszabályokról vagy a Tanács 2005/85/EK irányelvét (2005. december 1.) a menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól. Az értékelés kiterjed az Európai Bíróság kapcsolódó esetjogára. A formálódó új EU 8
szabályozáshoz kapcsolódó, hozzáférhető javaslatok áttekintése csak abban az esetben történik meg, amennyiben az szükséges. III. rész Összefoglaló, a disszertáció gyakorlati hasznosításának lehetőségei A kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmára, valamint a visszaküldés tilalmára vonatkozó nemzetközi emberi jogi normák, különösen, amiképpen megjelennek az EJEB joggyakorlatában, mind eljárási, mind pedig szubsztantív tekintetben magas szintű kidolgozottsági fokot értek el, abszolút jellegű normákká válva. A kérdéses nemzetközi emberi jogi normák abszolút jellegéből következően a vonatkozó egyezmények részes államainak mérlegelési szabadsága rendkívül szűk maradt, míg az érintett nemzetközi emberi jogvédelmi testületek szigorú vizsgálat alá vetik ezen normák bármely lehetséges megsértését. Figyelembe kell venni, hogy a non-refoulement elvéhez kapcsolódó kritériumrendszer kialakításakor, a tagállamok egyre szigorodó megközelítéseire válaszul, az EJEB rendkívül aktívvá vált és igen magas elvárásokat alakított ki. A visszaküldés tilalmának szubsztantív elemét illetően az EJEB bizonyos feltételek teljesülése esetén jelentősen leszállította a megkövetelt individualizáció szintjét, egyre inkább az egyén védelmére fókuszál, valamint érdemben ellenőrzi az olyan eljárási technikák alkalmazását, mint a biztonságos harmadik ország vagy a belső menekülési alternatíva. Ami az eljárásjogi jellegű követelményeket illeti, az EJEB minden esetben megköveteli az egyezménnyel ellentétes bánásmód lehetőségének érdemi vizsgálatát, így csökkentve a gyorsított eljárások lehetséges alkalmazási körét, és egyúttal magas szintű követelményeket állapítva meg az országinformáció gyűjtése és használata terén. Az 1951. évi Genfi Egyezményben foglalt non-refoulement elvének megfogalmazását és fejlődését tekintve az eredmények kevésbé meggyőzőek. Az elvnek már maga a megfogalmazása sem követel abszolút védelmet, és lehetőséget biztosít kivételek alkalmazására, ellentétben az általános emberi jogi normák által tmasztott követelményekkel. Eközben az üldöztetés fogalma mely alkalmazható az 1951. évi Genfi Egyezménynek a non-refoulement elvét tartalmazó 33. cikke kapcsán a legtöbb esetben megfeleltethető azokkal az esetekkel, melyek a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma alá esnek a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye 9
alapján. Ez azt jelenti, hogy nehéz elképzelni olyan esetet, mely az 1951. évi Genfi Egyezmény hatálya alá esik, de nem éri el a nemzetközi emberi jogi testületek által ahhoz megkívánt küszöböt, hogy egyben a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmából levezetett visszaküldés tilalmának hatálya alá is essen. Egy ilyen helyzet, még ha el is képzelhető, minden bizonnyal kevés esetre korlátozódik. Mindenesetre, a vonatkozó nemzetközi menekültjogi és emberi jogi normák között feszülő inherens ellentmondás kibékíthetetlen dichotómiát és a két kritériumrendszer együttes létét eredményezi. Ez szükségessé tesz egy paradigmaváltást abból a szempontból, hogy az általános emberi jogi normák, melyek abszolút védelmet biztosítanak, elvben, prioritást kellene, hogy élvezzenek a nemzetközi menekültjogban megfogalmazott normával szemben, mely lehetővé teszi kivételek alkalmazását. Annak érdekében, hogy meghatározhatók legyenek azon államok lényeges, létező kötelezettségei, amelyeket érintenek mind a nemzetközi menekültjogi, mind pedig az emberi jogvédelmi tárgyú szerződéseken alapuló kötelezettségek (ld. EU tagállamok), a két különböző kritériumrendszer szelektív összevonása tűnik megfelelőnek. Ennek a szelektív összevonásnak a középpontjában az egyén védelme kell, hogy álljon. Így a non-refoulement elvének megfogalmazásakor a fő hangsúly át kellene, hogy tevődjön az 1951. évi Genfi Egyezményről a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés abszolút, kivételeket nem engedő tilalmára. A kivételi klauzulák, melyek a visszaküldés tilalma, mint az 1951. évi Genfi Egyezményből eredő szokásjogi vagy szerződésen alapuló norma részét képezik, csak akkor tartanák meg relevanciájukat, amennyiben a kérdéses eset kívül esik a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmának alkalmazási körén. Jelenleg az EU menekültügyi szabályozása nem felel meg teljességében a vonatkozó nemzetközi jogi normáknak. (különös tekintettel az EJEB esetjogában megfogalmazott követelményekre) akár a kérdéses normák szubsztantív, akár azok eljárási vetületét vizsgáljuk. Ami a legfontosabb: egyes eljárási technikák széles körű alkalmazásának lehetővé tételével, melyeknek - valójában - jelentős érdemi hatásuk van a normák alkalmazására, és a gyorsított eljárások alkalmazásának széles körű lehetővé tételével az EU hallgatólagosan jóváhagyja a tagállamok nemzetközi joggal ellentétes gyakorlatát ha nem egyenesen előmozdítja ezen gyakorlatokat. Így az uniós menekültügyi szabályozás nem érvényesíti mindazokat a követelményeket, melyek a nemzetközi jog alapján megkívánt védelem abszolút jellegéből fakadnak. 10
Az összefoglaló jellegű V. rész azt mutatja be a görög példán keresztül hogy az uniós menekültügyi szabályozás megengedő jellege olyan alapvető és lényeges nemzetközi jogi normák vonatkozásában, mint a non-refoulement elve vagy a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalma, lehetővé tette, hogy a tagállamok ezen normákkal ellentétes gyakorlataikat fenntarthassák. Ezen jogsértések azonban veszélybe sodorják a dublini rendszer hatékony alkalmazását, mely a kölcsönös elismerés elvén alapul. Tekintet nélkül azonban arra, hogy az egyes tagállamok jogsértő magatartása a menedékkérők belépését akadályozó politikák vagy olyan kétes koncepciók, mint a belső védelmi alternatíva vagy a biztonságos harmadik ország alkalmazásának következménye, vagy a menedékkérők befogadásának elfogadhatatlan körülményeiből ered, a többi tagállamot kötik azon nemzetközi jogi normák, melyek tiltják a menedékkérők olyan visszaküldését, mely megsérti a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmát. Ezen normák betartásáért a nemzetközi jog alapján a tagállamok felelősek maradnak, ami végső soron pl. a dublini transzferek felfüggesztéséhez vezethet. A dublini rendszer működése megfelelőképpen jelzi, miképpen felel meg a tagállamok gyakorlata a nemzetközi jogi normáknak, és mivel a tagállami gyakorlatokat az EU menekültügyi szabályozása gyakran tolerálja vagy támogatja, fontos következtetések vonhatók le az uniós menekültügyi szabályozás és a nemzetközi jog összhangját illetően is. Jelenleg azonban a tagállami szinten felmerülő problémáknak el kell érniük egy bizonyos súlyossági fokot ahhoz, hogy jelezve a meglévő anomáliákat, a menedékkérők dublini rendszer alapján történő átszállítását ismétlődő jelleggel felfüggesszék, vagy amíg EU szinten válaszlépések történnek. Az egyén szempontjából, egészen addig, amíg a tagállamok menekültügyi eljárásaiban tükröződő uniós menekültügyi rendszer képtelen biztosítani olyan alapvető emberi jogi normák teljes körű tiszteletben tartását, mint pl. a visszaküldés tilalma, a dublini rendszer működése önmagában is veszélyforrásnak minősül. Emellett, a tagállami vagy uniós szinten adott, egyes esetekre korlátozódó válaszlépések nyilvánvalóan elégtelen gyógyírt jelentenek az uniós menekültügyi rendszer inherens, komplex és összefüggő hiányosságaira. Ezek a problémák csak akkor lesznek megoldhatóak, ha az EU elkötelezi magát amellett, hogy az uniós normák mind szubsztantív, mind eljárási szempontból teljes mértékben megfeleljenek a non-refoulement elvének és a kínzás, az embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetés tilalmának amint azok megjelennek pl. az EJEB 11
joggyakorlatában, továbbá, ha ez az elkötelezettség ténylegesen megjelenik a másodlagos uniós jogforrásokban is, nem hagyva lehetséges és megkérdőjelezhető kiskapukat a tagállamok számára. A jövőben, amennyiben az EU csatlakozik az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, az EJEB megalapozott esetjoga közvetlen relevanciával bír majd az EU minden, ezt a területet érintő jogalkotása vagy az Európai Bíróság számára. Ami az utóbbit illeti, érdemes megjegyezni: jelenleg még kérdéses, hogy amennyiben az EU csatlakozása az egyezményhez megvalósul, hogyan fogja majd az Európai Bíróság megkísérelni megőrizni a független értelmezés egyes területeit, és hogyan határozza majd meg, szükség esetén, mit is tartalmaz a strasbourgi esetjog. Az Elgafaji ügy példája világosan megmutatta, hogy, bár a strasbourgi esetjog tényleges tartalmát illetően igencsak eltérő az egyes tagállamok álláspontja, az Európai Bíróság távolról sem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Míg az Európai Bíróság az NA kontra Egyesült Királyság ügyben a válogatás nélküli erőszak esetén nyújtandó védelem pontos hatókörével kapcsolatban gyakorlatilag ugyanarra a megállapításra jutott mint az EJEB, mégis azt állította, hogy ez az értelmezés meghaladja az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének, az EJEB értelmezése szerinti, hatályát. Megkérdőjelezhető, hogy az uniós joganyag nemzetközi normáknak való megfelelését lehetséges-e a jelenlegi, minimum szabályokat rögzítő irányelvek vonatkozásában vizsgálni, melyek lehetővé teszik, hogy a tagállamok az irányelvekben foglaltakhoz képest kedvezőbb szabályozást tartsanak fenn. Az EU-n belüli jogharmonizációnak azonban, még akkor is, ha az a célja, hogy irányelveken keresztül minimum szabályokat rögzítsen ahogyan azt az EU menekültügyi szabályozása tette meg kell felelnie a vonatkozó nemzetközi jogi normáknak. A minimum szabályokat tartalmazó irányelvek valójában kötelező érvényű normákból és ténylegesen opcionális klauzulákból állnak. A kötelező érvényű normák minden nehézség nélkül összevethetőek a nemzetközi jogi normákkal, és most már a Liszaboni Szerződés vonatkozó szabályaival is, melyek megkövetelik az emberi jogok tiszteletben tartását a közösségi aktusok során, mivel ha ezen normák nem felelnek meg a nemzetközi jogi követelményeknek az azt eredményezi, hogy az EU jogalkotása közvetlenül hátrányos hatást gyakorol az emberi jogok védelmére. Emellett, ha abszolút jellegű emberi jogi normák szabályozása marad a tagállamokra opcionális klauzulákon keresztül, ezen opcionális klauzulák közvetetten járulhatnak hozzá, vagy tehetik lehetővé a nemzetközi emberi jogi normákkal ellenétes szabályozások fenntartását vagy megalkotását, különösen akkor, 12
ha a klauzulák által kifejezetten felkínált választási lehetőség maga nem felel meg a nemzetközi jogi kötelezettségeknek. Ebben az esetben a nemzetközi jogi normák megsértése az Európai Unió támogatásával vagy hallgatólagos beleegyezésével történik. Az ilyen uniós szabályozás hatását felerősíti a tagálamok azon gyakorlata, mely inkább használja ki ezeket az emberi jogok védelme szempontjából hátrányos lehetőségeket, mintsem, hogy az irányelvekben foglaltaknál kedvezőbb szabályokat fogadjon el. Az uniós szabályozásból eredő, az emberi jogokat hátrányosan érintő közvetlen és közvetett hatást el kell kerülni, máskülönben igencsak könnyű kibúvót biztosítanánk az EU-nak, hogy elkerülje az emberi jogok védelmére irányuló kötelezettségeit. A disszertáció eredményei nemcsak a folyamatban lévő jogakotási folyamat számára lehetnek hasznosak, hanem fontos tanulságokkal bírhatnak a jövőben, a menekültügy területén még elfogadásra váró EU irányelvek hazai végrehajtását illetően is. A Lisszaboni Szerződés egy valóban közös európai menekültügyi politika, kiegészítő védelem és átmeneti védelem kialakítását tűzte ki célul, és nem csak egységes menekültstátuszt és kiegészítő védelmi státuszt kíván megvalósítani, hanem egyúttal közös, az egységes menekültstátusz valamint kiegészítő védelmi státusz megadására és visszavonására vonatkozó eljárás kialakítását is tervezi. Ismételten érdemes leszögezni: ahogy a jogharmonizáció szintje mélyül, elérve az egységesség szintjét, az EU normák és a vonatkozó nemzetközi jogi normák összhangja kiemelkedő fontosságúvá válik, máskülönben a nemzetközi jogi kötelezettségekkel ellentétes gyakorlatok az egész Európai Unióban elterjednek. 13
A DISSZERTÁCIÓ TÉMÁJÁHOZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓK LISTÁJA 1. Mink Júlia: Jogharmonizáció vagy a status quo fenntartása? - Az új menedékjogi szabályozás az Európai Unióban, Beszélő, 2004. (9. évf.) 11. sz., 29. old. 2. Mink Júlia: Biztonságos létbizonytalanság: Elismert menekültek, befogadottak Magyarországon, Egyenlítő, 2005. (3. évf.) 6. sz., 43-55. old. 3. Mink Júlia: Europe's Area of Freedom, Security, and Justice. Ed. By Neil Walker (Oxford University Press, 2004), Külügyi szemle, 2006. (5. évf.) 3-4. sz., 321-338. old. 4. Kardos Gábor, Latmann Tamás, Mink Júlia és mások: Az Európai Unió és az emberi jogok (10. fejezet, 5.), Kende Tamás, Szűcs Tamás, Jeney Petra (szerk.), Európai Közjog és Politika (Budapest: Complex, 2007), 890-928.old. 5. Mink Júlia: Kemény csaták - visszafogott eredmények?: az Emberi Jogi Bizottság működésének értékelése, Fundamentum, 2009. (13. évf.) 1. sz., 141-151. old. 6. Mink Júlia: Emberi Jogok Védelme A Nemzetközi Jogban (7. fejezet, 189-218. old.), Az Emberi Jogok Védelme Az Európa Tanács Keretein Belül (8. fejezet, 219-236.old.), A Nemzetközi Menekültvédelmi Rendszer Főbb Elemei (10. fejezet, 253-265. old.), Kardos Gábor, Lattmann Tamás (szerk.), Nemzetközi Jog, (Budapest: Eötvös Kiadó 2010). 7. Mink Júlia: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének érvényesülése az EU menedékjogi szabályozásában, Nagy Marianna (szerk.), Jogi Tanulmányok 2010 - Ünnepi Konferencia az ELTE fennállásának 375. év-fordulójára 2010 április 24. Konferenciakötet I-III (Budapest: ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 2010 (előkészületben)). Angol nyelven 8. Júlia Mink: Detention of Asylum-Seekers in Hungary: Legal framework and practice (Budapest: Hungarian Helsinki Committee, 2007), pp. 1-68. EGYÉB PUBLIKÁCIÓK 9. Kardos Gábor, Kende Tamás, Mink Júlia és mások, Az uniós demokrácia és átláthatóság (V. fejezet 8. pont) Kende Tamás, Szűcs Tamás, Jeney Petra (szerk.), Európai Közjog és Politika (Budapest: Complex, 2007), 354-362.old. 10. Mink Júlia: Mérföldkő a szociális jogok érvényesíthetősége felé? - Az Európai Szociális Kartához kapcsolódó kollektív panaszeljárás, Föld-rész, 2009. (2. évf.) 2. sz., 29-41. old.. 14