EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A pápa, aki felismerte az idõk jeleit XIII. Leó (1878 1903) Amagyar katolikus megújulás vezéralakja, Prohászka Ottokár minõsítette a fõcímben olvasható módon az 1878-ban megválasztott új pápát. Õ közvetlen tanúja volt az új pápa uralkodása elsõ éveinek, és lelkes híve lett programjának. XIII. Leó megválasztásával új korszak vette kezdetét a katolikus egyház és különösen a pápaság történetében. Elõdeitõl eltérõen õ párbeszédet kívánt kezdeni a modern világgal, alkalmazkodott annak gazdasági, társadalmi és politikai realitásaihoz. XIII. Leó megválasztása Elõdjének, IX. Piusnak (1846 1878) megválasztása elõtt liberális híre volt, s pápaként korszerû reformokat hozott az egyházi államban, sõt 1848 tavaszán még alkotmányt is adott számára, de a római forradalom hatására gyökeres fordulatot hajtott végre és uralkodása hátralévõ 3 évtizedében engesztelhetetlenül harcolt a modern világ és eszmeáramlatai ellen. Elítélendõ tévedésnek nyilvánította azt a véleményt, hogy a pápának a haladással, a liberalizmussal és a modern civilizációval össze kell és lehet barátkoznia, ki kell és lehet egyeznie. 1870-ben az olasz csapatok elfoglalták Rómát, s ezzel megszûnt a pápa több mint ezeréves világi uralma. Az olasz kormány tárgyalásokkal kívánta rendezni az új helyzetet, a pápa azonban nem volt hajlandó erre, s az olasz parlament által hozott garanciatörvényt amely biztosította a pápa szuverenitását és a Szentszék anyagi ellátását is elutasította, és a Vatikán foglyának nyilvánította magát. Megtiltotta az olasz katolikusoknak a választásokon és a politikai életben való részvételt, és az alkotmányra való eskütételt (Non expedit). Az 1870-es években a Szentszék és a legtöbb európai állam között feszült viszony alakult ki. Amikor IX. Pius 1878. február 7-én meghalt, a bíborosok közt felmerült a kérdés, hogy egyáltalán Rómában amely az Olasz Királyság fõvárosa volt tartsák-e a pápaválasztást, vagy egy idegen városban. Végül is Róma mellett döntöttek. A legutóbbi konklávé színhelye, a Quirináli-palota nem jöhetett szóba, mert ott a kiközösített olasz király lakott, ezért a Vatikánt építették át e célra, s a választást a Sixtus-kápolnában tartották. A IX. Pius pápától kinevezett konzervatív bíborosok többsége is azon a véleményen volt, hogy olyan olasz bíborost kell megválasztani, aki alkalmas az elõdje idején felgyülemlett politikai, ill. teológiai feszültségek levezetésére, és képes lesz a pápaságot kivezetni nemzetközi elszigeteltségébõl. Erre a választáson részt vevõ 60 bíboros közül Gioacchino Vincenzo Pecci, Perugia 68 éves érsek-püspöke látszott a legalkalmasabbnak. Már a konklávé második napján, A Pecci család. Középen Pecci bíboros, a késõbbi XIII. Leó pápa. Vasárnapi Újság, 1903 Pápaként. Képeslap, 1900 körül 36
az addigi legrövidebb pápaválasztás során, meg is választották õt. A kortársak programként értékelték, hogy sem a Gergely, sem a Pius nevet nem vette fel. Ezeket a neveket viselte ugyanis két közvetlen elõdje, akik teljesen elzárkóztak a modern világtól. Életútja a pápaságig Az új pápa 1810. március 2-án született a Rómától délre fekvõ Carpinetóban, a városka egyik régi és vezetõ családjából. A viterbói jezsuita kollégiumban, majd a szintén jezsuita vezetés alatt álló Collegium Romanumban tanult. 1832-ben szerezte meg a teológiai, majd a római Nemesek Akadémiáján végzett tanulmányok után a jogi doktorátust. 1837-ben szentelték pappá. Azonnal komoly közigazgatási feladatot kapott: az Egyházi Állam egyik tartományának (delegációjának), Beneventónak a vezetõje lett, ahol 3 év alatt erõs kézzel helyreállította a rendet és a közbiztonságot. 1841-ben áthelyezték a Perugia-delegációba, s ott szintén megállta helyét. 1843-ban belgiumi nunciussá és címzetes érsekké nevezték ki, s ennek megfelelõen püspökké szentelték. Ehhez a diplomáciai feladathoz azonban még túl fiatal és tapasztalatlan volt, nehezen igazodott el a rendkívül bonyolult belgiumi politikai és egyházi viszonyok között, s három év múlva a király és a kormány kérte visszahívását. A világ akkori második legfejlettebb ipari államában eltöltött három év azonban nem volt haszontalan: itt ismerte meg a modern állam és az ipari társadalom problémáit, itt találkozott elõször a munkáskérdéssel. Ezt a tapasztalatszerzést jól kiegészítette a Rajna-vidéken, Angliában és Párizsban tett látogatása. 1846-ban hazatért, és Perugia püspökévé nevezték ki. 1853-ban kapta meg a bíborosi kalapot. Nem tartozott IX. Pius kedvencei közé, Antonelli bíboros államtitkár pedig egyenesen a modern világgal kacérkodó gyanús püspökök közé sorolta. Feltûnést keltettek 1874 1877 között írt körlevelei, Elsõ, a Szent Péter tér helyett a bazilika belseje felé szóló áldása eltér a hagyományoktól. Vasárnapi Újság, 1903 amelyekben állást foglalt az egyház és a modern világ kibékülése mellett, s többek között a szociális kérdéssel is foglalkozott. 1877-ben a pápa õt nevezte ki camerlengóvá, azaz kamarás-bíborossá, aki a pápa halálát követõ interregnum napjaiban az egyházat kormányozza, s a pápaválasztást elõkészíti. Ez nagy megtiszteltetést jelentett számára, de ugyanakkor erõsen csökkentette pápai esélyeit, mert a camerlengót általában nem szokták pápává választani. Ezúttal azonban másképp történt. Az új pápa kihirdetése és elsõ áldása nem a San Pietro külsõ loggiájáról a Szent Péter tér felé, hanem a bazilika belseje felé fordulva történt. A koronázásra pedig a Sixtus-kápolnában került sor, az olasz kormánnyal való feszült viszony miatt. Programja Trónra lépését személyes hangú levelekben jelentette be az államfõknek, nemcsak a katolikusoknak, hanem a protestánsoknak és az orosz cárnak is. Egy kivételt tett: az olasz királynak nem küldött ilyen levelet, s az olasz állam nem vett hivatalosan tudomást a pápáról. Ezt a problémát õ sem tudta megoldani, pedig minden országgal jó viszonyt igyekezett kialakítani. XIII. Leó nem kívánt az olasz állam kegyétõl és jóindulatától függni, ezért õ sem fogadta el a garanciatörvényt, hanem azt akarta, Rómában vagy valahol Itáliában kapjon egy kis területet, ahol szuverén államként ismét életre kelthetné a Pápai Államot. Ezt azonban sem az olasz kormánnyal való tárgyalás útján, sem az európai hatalmak segítségével nem sikerült elérnie (ez csak 1929-ben, a lateráni szerzõdésben valósul meg). Csalódottan vette tudomásul, hogy ebben az ügyben nem kapta meg az európai hatalmak elsõsorban az Osztrák Magyar Monarchia és Németország támogatását. Ezért uralkodása alatt is érvényben maradt az országos politikai életben való részvétel tilalma. Megválasztása után két hónappal körlevélben tudatta a világgal pápaságának programját: a modern világot kereszténnyé, a kereszténységet pedig modernné kívánja tenni. A katolikusokat arra buzdította, hogy lépjenek ki az elzárkózásból, a passzivitásból, forduljanak a világ felé, s vállaljanak aktív szerepet a társadalmi és politikai életben. Eszményképeinek III. Incét, Nagy Szent Leót és III. Sándort tekintette, õ is mint említett nagy elõdei az egész keresztény világ vezetõje kívánt lenni, helyre akarta állítani az egyház egyetemes tekintélyét, s Rómát ismét a világ morális és szellemi központjává tenni. Az egyház alapvetõ elveibõl, a katolikus hitletéteménybõl egy jottányit sem engedett, de mindig számításba vette a meglévõ viszonyokat, a társadalmi-politikai realitásokat. Az ellentétek kiegyenlítésére törekedett minden vonatkozásban, a kortársak méltán nevezték õt békepápának. Nemzetközi sikerek XIII. Leó legkiemelkedõbb sikereit a nemzetközi politikában érte el. Konciliáns politikájával sikerült véget vetnie a németországi kultúrharcnak. Ebben része volt a pápa által nagy, sõt zseniális államférfiként becsült Bismarcknak is, aki szintén be kívánta fejezni a katolikus egyház elleni harcot, s az 1880-as évek elején sorra visszavonta az elõzõ évtizedben hozott katolikusellenes rendeleteket. 1885-ben Bismarck a pápát kérte fel, hogy döntõbíróként tegyen igazságot a Németország és Spanyolország között a Karolina- 37
szigetek miatt kialakult vitában. A Szentszék javaslatát végül is mindkét fél elfogadta. A jó viszonyt jelezte az is, hogy a protestáns német császárok, I. és II. Vilmos több ízben látogatást tettek a Vatikánban. Hasonlóképpen cselekedett az anglikán VII. Eduárd angol király is. Ugyancsak jó viszonyban állt a pápa az orosz cárral. A pápai politika sikeresen lezárta a svájci kultúrharcot is, s 1885-ben sikerült helyreállítania Belgiummal az öt évvel korábban megszakadt diplomáciai kapcsolatot. Nem aratott hasonló sikereket azonban Franciaországgal szemben. Tehetetlenül szemlélte a francia kultúrharc kibontakozását, s meg kellett érnie a 20. század elején a radikális francia kormány kemény egyházellenes intézkedéseit. Ebben nagy részben a francia katolikusok is hibásak voltak, akiknek különbözõ irányzatai egymással marakodtak. A túlnyomórészt konzervatív, legitimista francia katolikusok nem fogadták meg a pápa intését, aki a köztársaság elismerését és a polgári rendhez való csatlakozást (ralliement) javasolta nekik. Pápai körlevelek XIII. Leó 25 éves pápasága során 85 pápai körlevélben fejtette ki álláspontját különbözõ kérdésekben. Ezeknek az ún. enciklikáknak több mint a fele a modern kor aktuális társadalmi és politikai kérdéseivel foglalkozik. Különösen fontosak a Quod apostolici muneris (1878), a Diuturnum illud (1881), az Immortale Dei (1885), a Libertas praestantissimus (1888) és a Sapientiae christianae (1890) kezdetû enciklikái. Minden kérdés tárgyalásakor elõször az egyház elvi állásfoglalását ismerteti, amelynek alapja rendszerint a természetjog. Azután rátér arra, hogy ezeket az elveket hogyan lehet a mai társadalmakban és államokban a gyakorlatban megvalósítani. Hangsúlyozza azt, hogy ha erre szükség van, akkor a nagyobb rossz elkerülése és nagyobb jó elérése végett, a közjó érdekében ezektõl az 38 Az ipari forradalom árnyoldalaként jelentkezõ nyomor megoldást kívánt. Sorban állás az éjjeli menedékhely elõtt. Festmény, 1874 alapelvektõl eltérõ gyakorlat is megengedett. Nagyon jellemzõ az, amit lelkiismereti, valamint a sajtó- és szólásszabadságról ír. Ha az Egyház úgy is ítéli meg, hogy az istentisztelet különbözõ formáinak nem szabadna ugyanazon jogokkal rendelkezniük, mint az igaz vallásnak, mégsem ítéli el azon államfõket, akik [ ] bizonyos szokásokkal és gyakorlatokkal szemben türelemmel viseltetnek. Máshol ugyanerrõl ezt írja: a gondolati, a sajtó-, a tanítási és ugyanígy a különbségeket nem ismerõ vallásszabadságot egyáltalán nem szabad úgy követelni, megvédeni és megadni, mintha mindez olyan jog volna, amelyet az embernek maga a természet adott. A szabadság ezen nemeit, ha erre jogos okunk van, ugyan megtûrhetjük, de csakis azon meghatározott korlátozással, hogy önkénnyé és kevélységgé nem fajulnak. Azt sem tartja megengedhetõnek, hogy a katolikus hit elfogadására bárkit is akarata ellenére kényszerítsenek. Elõdei csak az egyház elveit hangsúlyozták, de a bizonyos esetekben jogosult türelmet nem említették. Leó pápa igen nagyra értékeli az emberi szabadságot: A szabadság, a természet legkiválóbb java, amely az embert felruházza azzal a méltósággal, hogy saját döntéseit kézben tarthassa, és a cselekedetei feletti hatalmat birtokolhassa. Senki hangosabban nem hirdeti és állhatatosabban nem védelmezi a szabadságot a katolikus Egyháznál, amely [azt] [ ] dogmaként veszi védelmébe. Az emberi társadalomban a szabadság, annak valódi értelmében, nem abban rejlik, hogy ki-ki azt csinálja, ami jólesik neki [ ] hanem abban, hogy a polgári törvények mindenkit hozzásegítenek ahhoz, hogy az örök törvény elõírásai szerint élve minél kevesebb akadályba ütközzék. Az ember alapvetõ jogai közül a pápa fõleg az egyesülési jogot, a magántulajdonhoz, a munkához és a tisztességes megélhetéshez, az ehhez elégséges munkabérhez való jogot hangsúlyozta. A katolikus állampolgárok kötelességének tartotta, hogy tehetségük és képzettségük szerint aktívan vegyenek részt a társadalmi, kulturális és politikai közéletben. Úgy vélte, hogy egyház maga nem vehet részt a napi politikai küzdelmekben, de hozzájárult ahhoz, hogy a katolikusok az evangélium és az egyház tanítása alapján álló, de Rómától és a hivatalos egyházi vezetéstõl független politikai pártokat alapítsanak. Olaszországban és Franciaországban azonban nem látta célszerûnek ilyen katolikus párt létesítését. A századfordulón jelentkezett Belgiumban, Francia- és Olaszországban a kereszténydemokrata mozgalom. A pápa helytelenítette, hogy ezek a mozgalmak politikai pártokká szervezõdjenek, tevékenységüket csak gazdasági, szociális és kulturális célra kívánta korlátozni, mert attól félt, hogy a politikai mozgalom a szociáldemokrácia befolyása alá kerül. Különösen fontos fordulatot jelentett a korabeli katolikus gondolkodásban az, amit Leó pápa az államok berendezésérõl, a hatalom különbözõ formáiról írt, tekintettel arra, hogy az európai katolikusok addig csak a monarchiát tartották a keresztény elvekkel összeegyeztethetõnek. Leó enciklikáiban hangsúlyozza ugyan a politikai hatalom isteni eredetét, s elveti a társadalmi szerzõdés, a népfelség elvét, de bármilyen államformát elfogadhatónak ítél, még a köztársaságot is, sõt a mérsékelt demokrácia ellen sincs semmi kifogása. A közhatalom nem önmagából, hanem Istenbõl fakadóan létezik. De az uralkodás joga önmagában nincs az állam semmilyen formájá-
val szükségszerûen összekötve: joggal lehet hol ezt, hol azt választani, amennyiben az valóban a közösség hasznát és a közjót szolgálja. A különbözõ államformák közül önmagában egyik sem kerül elvetésre, minthogy szinte semmi nincs bennük, ami a katolikus tanítással ellenkeznék. Sõt, önmagában még az (az államforma) sem elvetendõ, amelyben a nép többé-kevésbé részt vesz a közéletben: ez bizonyos idõszakokban és bizonyos törvények esetében az állampolgároknak nemcsak hasznukra válhat, hanem egyenesen kötelességük is lehet. Nem lehet elítélni azt, aki az állam demokratikus kormányzását részesíti elõnyben. A munkások szervezésérõl XIII. Leó társadalmi-politikai körlevelei közül az utókor az 1891-ben kiadott Rerum novarumot tartja a legjelentõsebbnek, s kétségtelenül ennek volt a legnagyobb hatása, ez alapozta meg a katolikus egyház hivatalos társadalmi tanítását. A 19. században a tõkés gazdaság fellendülése, ill. az ipari forradalom olyan problémákat vetett fel és olyan új társadalmi rétegeket alakított ki, amelyekkel az egyházak hagyományos intézményei nem tudtak mit kezdeni. Az iparilag fejlett katolikus országokban Franciaországban, Belgiumban és Németországban már a 19. század közepén kibontakozott az ún. szociális katolicizmus, amelynek képviselõi behatóan foglalkoztak a kor szociális problémáival, elsõsorban a munkáskérdéssel. Az 1880-as években több országban egyesületek, munkacsoportok alakultak és folyóiratok indultak a társadalmi problémák tanulmányozására. 1884-ben a svájci Fribourgban nemzetközi szervezet is létesült, a Társadalmi és Közgazdasági Tanulmányok Katolikus Uniója. A munkáskérdés körüli vitákban két irányzat alakult ki. Az egyik a klasszikus liberalizmus elvei alapján az egyéni szabadság sérelmét látta minden állami beavatkozásban, a másik pedig hathatós állami szociálpolitikát sürgetett. A vitás kérdések eldöntése érdekében a Fribourgi Unió emlékiratban fordult a pápához, aki már püspök korában is érdeklõdést mutatott a szociális kérdések iránt. Ennek nyomán született meg az említett Rerum novarum kezdetû enciklika a munkások helyzetérõl. A körlevél nem elégszik meg a munkások helyzetének bemutatásával, hanem élesen bírálja a liberális kapitalizmus gazdasági rendszerét, amely a munkásokat a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának védtelenül kiszolgáltatta. A szocialisták által javasolt megoldást, a magántulajdon eltörlését, ill. az állami tulajdont azonban a keresztények nem fogadhatják el, mert a magántulajdonhoz az embernek természetes joga van. Bár elismeri, hogy a társadalmi fejlõdés két osztályra bontotta a polgárokat, s nagy ûrt támasztott a kettõ között, elutasítja az osztályharc elméletét. A munkaadó és a munkás egymásra van utalva, ezért békében, egyetértésben kell élniük, mint egy egységes szervezet különbözõ funkciót betöltõ tagjainak. Mindkét félnek jogai és kötelezettségei vannak a másikkal szemben. Ezek közül fõleg a munkaadóknak a munkások iránti kötelezettségeit fejti ki részletesen. Nemcsak a magántulajdon, hanem a munka is természetjog. A Nõi és gyermekmunka egy textilgyárban. Színezett rézkarc, 1835 körül munkást megilleti a méltányos munkabér, ezért a munkások igazságos bérének elvonása igen súlyos, égbekiáltó bûn. Az enciklika nagy újdonsága abban a felismerésben rejlik, hogy a modern kor társadalmi problémáinak megoldása túlnõtt a hagyományos karitász és az egyházi karitatív intézmények keretein. Az államnak is fontos szerepet kell vállalnia közvetlen beavatkozással, szociálpolitikai törvényhozással és szociális intézmények létrehozásával. A pápa kívánatosnak tartja például az ünnepnapi munkaszünet elrendelését, a túl hosszú munkaidõ csökkentése mellett a nõi és a gyermekmunka korlátozását. A munkabér meghatározásánál nem lehet kizárólagos szempont a két fél szabad megegyezése, hanem figyelembe kell venni az emberi munka személyes jellegét és szükséges voltát is. Az embernek joga van mindahhoz, ami az élet fönntartásához szükséges. Ezért a munkásnak annyi bért kell kapnia, amennyibõl magát és családját tisztességesen ellátja, sõt takarékossággal idõvel egy kis vagyonra szert tehet. Lehetõvé kell tenni mindenki számára a magántulajdon-szerzést. A körlevél szintén a természetjogra hivatkozva kinyilvánítja a munkások egyesülési és szervezkedési jogát. Javasolja, hogy a keresztény munkások alakítsák meg saját érdekvédelmi szervezeteiket, amelyekben a valláserkölcsi szempontok megfelelõ módon érvényesülhetnek. Az egyházi vezetõk lelkére köti ilyen munkásszervezetek alakításának kezdeményezését és támogatását. Befejezésül a körlevél hangsúlyozza, hogy manapság a munkáskérdés a kor égetõ kérdése. Az államok sorsa függ tõle, jól oldjuk-e meg ezt a kérdést, vagy rosszul. Ezért felszólítja az egyház minden tagját, hogy haladéktalanul lássanak munkához: tanulmányozzák a szociális kérdéseket, keressék a megoldási módokat, szervezzék a munkásokat. 39
A keresztény Kelet népei XIII. Leó a más keresztény vallásokhoz való viszony, vagyis az ökumenizmus kérdésében is megértõbb és nagyvonalúbb volt elõdeinél. Pápai programjának kezdettõl fogva egyik fõ célkitûzése volt a keresztények egységének megvalósítása, elsõsorban a keleti egyházakkal való dialógus, az újraegyesülés útjának egyengetése. Bizonyos illúziókat is táplált: azt remélte, hogy a Szentszék irányukban való magatartásának megváltozását látva, ezek az egyháztól a történelem folyamán elszakadt keresztények újra egyesülnek Rómával és elismerik a római pápa fõségét. Az 1895-ben kiadott Orientalium dignitas kezdetû apostoli levelében írja, hogy pápaságunk kezdetétõl fogva nagy szeretettel fordítjuk szemeinket a keresztény Kelet népei felé. XIII. Leó pápasága Róma és a keleti egyházak kapcsolatában is új korszakot nyitott. A kérdés kezelésében, a megnyilatkozások hangnemében is szembetûnõ a változás. Nem nevezi õket skizmatikusoknak vagy eretnekeknek, hanem általában a különvált testvérek (fratelli separati) kifejezést használja, s szövegeibõl kitûnik a keleti rítusok nagyra értékelése. 1880 1881-ben a szentek sorába emelte a szlávok két térítõ apostolát, Kyrillost és Methodiost. Ezt bejelentõ enciklikájában kifejezést adott annak a reménynek, hogy az ortodox keresztényeket idõvel ismét az egység és az egyetértés kötelékei fogják Rómához fûzni. A szentté avatási ünnepséghez kapcsolódott az ószláv (glagolita) nyelv bevezetésének, ill. felújításának ügye az Osztrák Magyar Monarchia katolikus délszlávjainak liturgiájában. Ez a szlavóniai Diakovár (Djakovo) horvát püspökének, Josip Juraj Strossmayernek volt fõ törekvése, mert úgy vélte, hogy a szláv liturgikus nyelv megkönnyíti a katolikus horvátok és az ortodox szerbek vallási, majd politikai egyesülését. Ezért már IX. Piustól kérte ennek engedélyezését, aki azonban elutasította ezt. XIII. Leó azonban lelkesen fogadta a horvát püspök terveit, mert a horvátok és szerbek vallási egyesülésében az egész ortodox világ Rómával való uniójának elsõ lépését vélte látni. A magyar kormány azonban az ó- szláv liturgia felújítását és bevezetését 40 A munkások védelmének egyik eszköze az önszervezõdés. Szakszervezeti igazolvány, 1890-es évek veszélyesnek tartotta a Monarchia számára nemzetiségpolitikai szempontból, mert ez hozzájárulna a délszlávok nemzeti egységének megvalósulásához. Tisza Kálmán miniszterelnök felszólítására akcióba lépett a Monarchia diplomáciája, s szabályszerû ultimátum átnyújtásával megakadályozta az ószláv liturgia használatának engedélyezését a Monarchiában. Még Ferenc József is levelet írt ez ügyben a pápának. De midõn a Szentszék 1886-ban konkordátumot kötött Montenegróval, az antivari (bari) érsekség területén élõ katolikusok számára a pápa engedélyezte az ószláv liturgiát. A pápa reményei nem teljesültek, de megnyilatkozásai a keleti egyházakkal kapcsolatban, a korábbitól eltérõ hangnemükkel, megalapozták a dialógus lehetõségét. XIII. Leó keleti politikájának igazi haszonélvezõi és nyertesei kétségkívül az uniált, görög katolikus közösségek voltak, amelyek megszabadultak az erõszakolt latinizálás évszázadok óta rájuk nehezedõ nyomásától, helyzetük, szerepük a katolikus egyházban felértékelõdött. Ezt jelzi az a számos új intézmény, amely XIII. Leó kezdeményezése során jött létre a keleti rítusú papság magasabb színvonalú képzése érdekében, valamint a kommunikáció szintjén azok az új folyóiratok és kiadványsorozatok, amelyek az 1890-es évektõl kezdve a keresztény Kelet alaposabb megismerését, problémáinak megvitatását szolgálták. XIII. Leó a történettudománynak is felbecsülhetetlen szolgálatot tett azzal, hogy a Vatikáni Titkos Levéltárat megnyitotta minden kutató elõtt. Konzervatív elvek Az Egyesült Államokban a dinamikusan növekvõ katolikus egyház sok tekintetben az európaitól eltérõ gondolkodásmódot és magatartást alakított ki például az egyház és állam viszonyában, a demokrácia és a protestánsokkal való együttmûködés, valamint a világi aktivitás kérdésében. A pápa és a Szentszék nem sok megértést tanúsított a katolicizmus e sajátos amerikai útja iránt, s ezért a századfordulón több dokumentumban elítélte annak egyes megnyilvánulásait. Utolsó éveiben bizonyos tekintetben Leó pápa álláspontja megmerevedett és konzervatív irányba fordult. 1893-ban még a szentíráskutatókat a Biblia minden irányú tanulmányozására ösztönözte, 1902-ben pedig állandó Biblia-bizottságot állított fel azzal a feladattal, hogy a kutatásokat irányítsa és a katolikus exegétákat szigorúan ellenõrizze. Élete végén csalódottan vette tudomásul, hogy az olasz állammal való viszonya nem javult, Franciaországban minden erõfeszítése ellenére teljes erõvel kibontakozott az egyházellenes kultúrharc, az elszakadt keresztények újraegyesülése iránti reményei nem teljesültek, s az a célkitûzése sem vált valóra, hogy újra a pápa legyen az egész keresztény világ feje ami kétségtelenül túlzott remény, egy nagy és jelentõs pápai egyéniség merész álma volt. Kétségtelen azonban, hogy 1903-ban, 93 éves korában bekövetkezett halálakor a pápaság tekintélye oly magasra hágott a világban, amire a virágzó középkor óta nem volt példa. KATUS LÁSZLÓ Olvasóinknak a következõ köteteket ajánljuk: XIII. Leó pápának beszédei és levelei. Szerk. és ford. Prohászka Ottokár. Bp., 1891.; Füssy Tamás: XIII. Leó pápa élete. Bp., 1896.; Gergely Jenõ: A pápaság története. Bp., 1982.; Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. k. Bp., 1985.