Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdasági Kar Adóváltozások hatása a magyarországi munkakínálatra az extenzív határon Készítette: Rácz Olivér Miklós Közgazdasági Szak Makrogazdasági elemző és előrejelző szakriány 2010 Szakszeminárium-vezető: Szabó-Bakos Eszter
Tartalomjegyzék 1. BEVEZETÉS 5 2. ELMÉLET ÉS IRODALOM 7 2. 1. Munkakínálat és adók: a neoklasszikus modellkeret 9 2. 2. Empirikus eredmények 15 3. STILIZÁLT TÉNYEK 20 3. 1. stilizált tények az aktivitásról 20 3. 2. stilizált tények a munkát terhelő adókról 32 4. ADATOK 37 4. 1. A HKF általános jellemzői 37 4. 2. A változóként felhasznált ismérvek definíciója és jellemzése 39 5. MÓDSZERTAN 45 5. 1. A becslés felépítése 45 5. 2. A becslés kivitelezése az aktivitásban való lemaradást magyarázó főbb társadalmi csoportok esetén 48 5. 3. A becslés során nem kezelt problémák és további lehetőségek 49 6. BECSLÉS ÉS EREDMÉNYEK 51 6. 1. Az iskolai végzettség szerinti különbségek 54 7. ÖSSZEFOGLALÁS 56 8. IRODALOMJEGYZÉK 57 FÜGGELÉK 61 2
Táblázatok 2-1. táblázat: munkakínálati rugalmasságok az extenzív határon a nemzetközi szakirodalomból 18 3-1. táblázat: A gyes és a gyed értékének változása különböző átlagbérekhez viszonyítva 1995-2000 30 3-2. táblázat: Az adóterhelés a jövedelem függvényében, valamint az átlagos adóék komponensei az átlagjövedelem szintjén 37 4-1. táblázat: Megfigyelések száma évenként 39 4-2. táblázat: Az aktívak és a foglalkoztatottak mintán belüli aránya az összes megfigyelés bázisán 41 4-3. táblázat: Az aktivitási döntést közvetlenül befolyásoló kontrollváltozók jellemző statisztikái 43 4-4. táblázat: Az aktivitási döntést béren keresztül közvetve befolyásoló kontrollváltozók jellemző statisztikái 44 6-1. táblázat: A korrigált béregyenlet 51 6-2. táblázat: A strukturális probit egyenlet 52 6-3. táblázat: A strukturális probit az iskolai végzettség szerinti bontásban 54 6-4. táblázat: Részvételi rugalmasságok az iskolai végzettség szerinti bontásban 55 6-5. táblázat: Részvételi rugalmasságok a legmagasabb iskolai végzettség szerint 57 F-1. táblázat: Redukált formájú probit 57 3
Ábrák 2-1. ábra: Adóváltozás parciális hatása a foglalkoztatásra 8 2-2. ábra: Adóváltozás hatása az egyéni munkakínálati döntésre 12 2-3. ábra: Sarokmegoldás, mint optimális egyéni munkakínálati döntés 13 3-1. ábra: Az aktivitási ráta nemzetközi összevetése 22 3-2. ábra: A magyarországi aktivitási ráta időbeli változásának dekompozíciója 23 3-3. ábra: Az aktivitási ráta eltéréséből eredő csoportonkénti hozzájárulások 25 3-4. ábra: Az inaktívak aránya a 15-64 éves korú népességen belül az inaktivitás oka szerint 26 3-5. ábra: A hivatalos és az effektív nyugdíjba vonulási kor az európai országokban 28 3-6. ábra: Nők aktivitási rátájának korcsoportonkénti eltérése az EU15-höz képest 30 3-7. ábra: Alapfokú végzettek aránya a megfelelő korú népesség százalékában 32 3-8. ábra: a foglalkoztatási ráta és az átlagjövedelemmel számolt adóék nemzetközi összevetése 35 3-9. ábra: az adóék és GDP arányos teljes adóbevétel nemzetközi összevetése 36 4-1. ábra: A munkajövedelem eloszlása a teljes mintán 43 4
1. Bevezetés Magyarországon az utóbbi évek egyik hangsúlyos gazdasági problémája a nemzetközi összehasonlításban jelentősen alacsony aktivitási ráta. Az alacsony aktivitási ráta rövidtávon a jövedelmek újraelosztása kapcsán eredményez jelentős társadalmi veszteséget, mivel kevés aktív kereső befizetett adójából kell finanszírozni a relatíve sok állami ellátásban részesülő inaktív polgárt. Hosszútávon pedig a neoklasszikus közgazdasági elmélet értelmében az alacsony aktivitás alacsonyabb potenciális kibocsátásra van negatív hatással, ez pedig Magyarország fejlett országokhoz való felzárkózását erősen hátráltathatja. Magyarország aktivitásban tapasztalt lemaradása az utóbbi években csökkent, azonban továbbra is jelentős mértékű. A lemaradásban legnagyobb szerepet a fiatalok, az idősek, a szülőképes-korú nők és az alacsony iskolai végzettségűek csoportja játszik. Jóllehet valamennyi csoport esetén más és más ösztönzők hatásának eredménye a társadalmi átlagnál magasabb arányú távolmaradás a munkapiacról, érdemes megvizsgálni, hogy az elérhető adózás utáni munkajövedelem, azaz a nettó bér változása hogyan, és mennyire erősen hat az adott csoport aktivitási döntésére. A nettó bér növelésének egyik gazdaságpolitikai eszköze a munkát terhelő adók és járulékok csökkentése. Magyarországon európai viszonylatban ezen adótípusok által kalkulált adóék kiemelkedően magas, ugyanakkor a munkajövedelmek adóztatásának a hatékonysága meglehetősen alacsonynak mondható. Ebből kifolyólag könnyen elképzelhető, hogy ezen terhek csökkenése a hazai aktivitás bővülését eredményezné. Dolgozatom célja, hogy mikroökonometriai eszközökkel feltárjam, hogy a munkajövedelmeket terhelő adóváltozásnak létezik-e szignifikáns hatása a munkapiaci részvételre. Az adók munkakínálatra gyakorolt hatása két határ mentén történhet. Abban az esetben, ha a munkakínálati reakció a teljesített munkaórák számának változásában következik be az alkalmazkodás intenzív határáról, míg ha a változás eredménye az alkalmazotti létszám elmozdulásában tapasztalható az alkalmazkodás extenzív határáról beszélhetünk. Ebben a tanulmányban kizárólag az extenzív határon történő alkalmazkodás vizsgálata a cél, ezért becsléseim során csak a munkapiaci részvétel rugalmasságait számszerűsítem a különböző aktivitásban lemaradást okozó társadalmi csoportok esetén. 5
A becslésekhez a Központi Statisztikai Hivatal Háztartási Költségvetési Felvételeinek (továbbiakban HKF) 1998 és 2007 közötti éves személyi alapú adatbázisait használom. A következő fejezetben a témakörhöz tartozó elméleti modell keretet mutatom be, majd röviden összefoglalom a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeit. A harmadik fejezetben a probléma fontosságának alátámasztásaként bemutatom a Magyarországra jellemző aktivitásra és adózásra vonatkozó stilizált tényeket. A negyedik fejezetben bemutatom a felhasznált adatbázist és a becslés során alkalmazott változókat. Az ötödik fejezetben összefoglalom a becslés során alkalmazott ökonometriai módszertant, a hatodikban pedig bemutatom a becsléseim eredményeit és azok értelmezését. A hetedik fejezetben összefoglalom az eredményeket. 6
2. Elmélet és irodalom Az adók munkakínálati hatásának legjobb szemléltető eszköze a klasszikus munkapiaci modell. A munkakereslet oldalán a munkáltatói oldal, másként a munkaerőt alkalmazó vállalatok jelennek meg. A munkakínálat oldalán a munkaképes korú lakosság aktívnak nevezett része, azaz azon csoport, amely adott bérajánlat esetén hajlandó a munkapiaci részvételre. A munkakereslet a munkaadók aggregált viselkedését reprezentáló függvény. A vállalatok számára az alkalmazott munka költséget jelent, munka iránti keresletük ezért a fajlagos bérköltség függvényében csökkenő. A neoklasszikus elmélet értelmében a vállalatok munkakereslete a munka határtermék-értékétől függ, azaz minél nagyobb pótlólagos bevétel növekedést okoz egy újabb egység (munkaóra vagy munkavállaló) alkalmazása, annál magasabb bérajánlattal jelennek meg a piacon. A munka határtermék-értéke erősen függ a pillanatnyi konjunkturális környezettől, egy recesszió idején például a szűkülő kereslet a munka határtermék-értékére is negatív hatással van, ami egy rugalmas béreket feltételező piacon a bérek csökkenéséhez vezet. Természetesen a munkakeresletet különböző időtávokon és különböző dezaggregált piacokon további tényezők is befolyásolják, azonban a keresleti oldal részletes tárgyalása nem tartozik ezen tanulmány fókuszába. A munkavállalók viselkedését a munkakínálati függvény hivatott megragadni. A munkakínálatra ható legfontosabb tényező az adózás utáni bér, aminek növekedésével egyenes arányban nő a gazdaságban felkínált munka mennyisége. A kínálati oldal esetén is igaz, hogy számos további tényező is hat annak alakulására. A teljesség igénye nélkül ilyenek a nem munkából származó jövedelmek, szociális támogatások vagy a résztvevők átlagos szakképzettsége. Az aggregált munkakínálat mögött meghúzódó további egyéni mikroökonómiai tényezők modelljét a fejezet későbbi részében nagyobb részletességgel tárom fel, ezek azonban nem befolyásolják az aggregált viselkedést jellemző általános képet. A munkapiacon a két standard szereplőjén túl megjelenhet az állam is a munkát terhelő adók bekapcsolásával. A klasszikus munkapiaci modellben az adómentes egyensúly a kereslet és a kínálat metszéspontjában alakul ki, azonban a munkából származó jövedelmek szinte valamennyi gazdaságban adókötelesek, ezért ez az ideális helyzet sosem valósul meg, hanem viszonyítási pontként kezelendő. 7
2-1. ábra: Adóváltozás parciális hatása a foglalkoztatásra (illusztratív) bér Munkakereslet WC WC W W A B C Munkakínálat L L létszám A 2-1. ábrán látható a fent leírtaknak megfelelően kialakuló foglalkoztatás (L), egy főre eső bérköltség (WC) és adózás utáni átlagkereset (W). Egy esetleges adónövekedés az ábrán WC -nek megfelelő új, magasabb bérköltséget és a W -vel jelölt alacsonyabb nettóbért eredményez. Az adónövekedés foglalkoztatási hatását a vízszintes tengelyen látható alacsonyabb (L ) foglalkoztatási szint mutatja. Egy adó növekedés tehát megnöveli a munkáltató által viselt bérköltséget, aki a magasabb költségek mellett alacsonyabb foglalkoztatást tart optimálisnak. Ugyanakkor a magasabb adótartalom egy része a munkakínálat bérrugalmasságától függően a munkavállalók által realizált bércsökkenésben jelenik meg. Jóléti szempontból is veszteséget jelent egy ilyen adónövelés, hiszen az alacsonyabb foglalkoztatás mellett a korábbi foglalkoztatási szinthez viszonyítva a munkák egy része elvégezetlen marad, kevesebb munkajövedelem termelődik meg, tehát társadalmi szinten ez a jövedelem mennyiség elvész. Ezt hívják az adózás torzító hatásának, amely jelen esetben a kiinduló helyzethez képest A + B + C területnek megfelelő jövedelem kieséssel egyenlő. Mivel az adóváltozás okozta bérváltozás és az ebből következő foglalkoztatás változás erősen függ a munkakínálattól ennek mélyrehatóbb modellezése indokolt. Mielőtt azonban ezzel folytatnám egy további fontos megjegyzés még indokolt az 8
aktivitás és a foglalkoztatás kapcsolatára vonatkozóan. A munkakínálatban résztvevő egyének együttesen az aktívak csoportját alkotják, azonban ezen csoportnak csak egy része jelenti a ténylegesen foglalkoztatottakat. A foglalkoztatottakon felüli rész az aktivitáson belül a munkanélküliek csoportja. A klasszikus modellben bemutatott adóváltozás a foglalkoztatásra gyakorol közvetlen hatást, a munkakínálatot, mint optimalizáló döntést bemutató munkakínálati modell melynek kifejtése alább következik azonban a munkapiaci részvétel szándékára vonatkozik, tehát az aktívak számát határozza meg aggregált szinten. A továbbiakban feltételezzük, hogy azon egyének, amelyek a munkakínálati döntés során az aktív munkakeresést választják, az azonos jellemzőkkel bíró versenytársaikkal egyforma eséllyel találnak állást. Ez alapján azt feltételezzük, hogy a munkanélküliek számának alakulása nem függ a munkakínálati oldaltól, kizárólag a keresleti oldal mozgatja. Jóllehet ez a feltételezés empirikusan nehezen védhető, a nemzetközi gyakorlatot követve, illetve a munkanélküliség elméleti modellje alapján elfogadható, hogy hosszú távon a munkanélküliség állandó 1, rövidtávon pedig kizárólag kereslet oldali változások 2 befolyásolják. 2. 1. Munkakínálat és adók: a neoklasszikus modellkeret A munkakínálati döntés elemzésére legegyszerűbb elméleti keret a fogyasztói döntés alapját is jelentő statikus optimalizálási modell. Ennek bemutatására Hausmann (1985) valamint Pencavel (1987) írására támaszkodhatunk. Egy ilyen egyszerű modellben egyetlen szereplő viselkedését modellezzük. Erről a döntéshozóról feltételezzük, hogy egy jól viselkedő hasznossági függvény szerint igyekszik hasznosságát maximalizálni. Hasznosságát két tényező befolyásolja: a fogyasztás (c), amelynek függvényében a hasznossága monoton növekvő, de határhaszna csökkenő, és a szabadidő (1-l), amelyre a fogyasztáshoz hasonlóan normál jószágként tekintünk. A szabadidő annyiban különbözik a fogyasztástól, hogy korlátos, hiszen létezik egy gyakorlati maximuma az egy nap során eltölthető szabadidőnek. Mivel a fogyasztó ideje korlátos, ezért ezt az idejét kell megosztani a szabadideje és a munkával töltött ideje között. Ezért a probléma felírható a fogyasztás és a munkakínálat (l) közötti döntési problémaként is, de ebben az 1 a természetes ráta szerint alakul 2 jellemzően konjunkturális ingadozások 9
esetben a munkakínálat káros jószág. Az így felírható hasznosság függvény a következő formát ölti: (1) Ahol U a hasznosság függvény, c a fogyasztás, l a munkakínálat stb. A döntéshozó az optimális fogyasztását és a munkakínálatát egy költségvetési korlát mentén határozza meg. A fogyasztót döntésében a rendelkezésre álló jövedelme, tehát az adózás utáni munkajövedelme (keresete) és a nem munkából származó egyéb jövedelme korlátozza. A fogyasztáshoz jövedelemre van szüksége, tehát minél többet szeretne fogyasztani, lévén az hasznossága növekedésével jár, annál többet kell dolgoznia, hogy rendelkezésére álljon a többlet fogyasztásához szükséges pótlólagos jövedelem. Megjegyzem, hogy ebben a statikus modellkeretben a nem munkából származó jövedelemre exogén tényezőként tekintek, annak befolyásolása a fogyasztónak nem áll módjában. 3 Mivel vizsgálatunk középpontjában az adók változásainak hatása áll, modellünket ki kell egészíteni. Az adók változása a költségvetési korlátban jelenik meg az adózás utáni keresetben. Ebben az egyszerű modellben, csak egy egykulcsos lineáris adót jelenítünk meg, és feltételezzük, hogy a nem munkából származó jövedelem adómentes, vagy legalábbis az azt terhelő adó független a munkajövedelem adójától, és állandó. Az adóval kiegészített költségvetési korlát egyenlete a következő: (2) Ahol w az adózás előtti kereset, t az adókulcs stb. Egy adónövelés esetén a többlet munkából származó többlet jövedelem alacsonyabb lesz. Tehát ugyanannyi szabadidő feláldozásával, tehát munkakínálat növelésével, a fogyasztó kisebb mértékben tudja növelni fogyasztását, mint az adóemelést megelőzően. Az adó munkakínálatra gyakorolt hatása az optimum felírásának segítségével vizsgálható. Egy ilyen döntési helyzetben magától értetődő, hogy a fogyasztás növelése a szabadidőről való lemondással jár. A szabadidőről való lemondás pedig hasznosság veszteséget okoz. Ebből következik, hogy ha feltételezzük a döntéshozó racionalitását, és feltételezzük továbbá, hogy preferenciái jól viselkedőek, léteznie kell egy 3 Egy időben kiterjesztett modell esetén van erre lehetőség, lásd Blundell és MaCurdy(1999). 10
kombinációnak, ahol egy (végtelenül kicsi) egységnyi többletfogyasztásból származó hasznosságnövekedés mértéke megegyezik a szabadidőről való lemondás haszonáldozatával. Egy esetleges adónövelés esetén a munkából származó pótlólagos jövedelem csökken, ezért ugyanazon többlet munkakínálat okozta haszonáldozatnál a fogyasztásból származó hasznosság növekedés alacsonyabb lesz. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között a fogyasztó csökkenti a munkakínálatát. Ezt a helyzetet mutatja a 2-2. ábra. 2-2. ábra: Adóváltozás hatása az egyéni munkakínálati döntésre (illusztratív) c = (1-t)w + I fogyasztás c = (1-t )w + I U i U ii I munkaóra h f h e h e Az 2-2. ábrán szemléltetett változást a slutsky egyenlet (3) segítségével felbonthatjuk tiszta helyettesítési hatásra, amely a szabadidő és a fogyasztás relatív hasznosságából származó munkakínálat változásként értelmezhető, és tiszta jövedelemhatásra, amely pedig a kereset változás tiszta hatása. Ebben az egyszerű esetben, ha csak a munkából származó jövedelmet terheli egy egykulcsos adó, egy adónövelés helyettesítési hatása mindig negatív míg a jövedelemhatása mindig pozitív. Azonban a két hatás egymáshoz viszonyított mértéke nem egyértelmű. (3) Az 2-2. ábrán felvázolt esetben a jövedelmi hatás (h f h e ) kisebb a helyettesítési hatásnál (h e h e ), de elképzelhető ennek az ellenkezője is, ebben az esetben egy adónövelés a munkakínálat növelését vonja maga után. 11
Az adóváltozásnak a teljes hatását számszerűsítő rugalmassági együtthatót kompenzálatlan jövedelemrugalmasságnak nevezik. A jövedelemhatással kompenzált teljes hatás maga a tiszta helyettesítési hatás, ezért ez utóbbit jellemző rugalmasságot kompenzált rugalmasságként is használja az irodalom. A kompenzálatlan adórugalmasság előjele tehát nem független a döntéshozó preferenciáitól. Azonban ha a fogyasztó rendelkezik nem munkából származó jövedelemmel (I 0 ), akkor előfordulhat, hogy számára az optimális választás a zérus munkakínálat lesz és fogyasztását kizárólag ebből az exogén jövedelemből fedezi. Ezt az esetet hívjuk sarokmegoldásnak, egy ilyen helyzetet mutat a 2-3. ábra. 2-3. ábra: Sarokmegoldás, mint optimális egyéni munkakínálati döntés (illusztratív) c = (1-t)w + I U fogyasztás I 0 munkaóra h e A munkakínálati döntést elemző modellt eddig az egyszerű fogyasztási optimalizálás analógiájára írtuk fel, azonban van két lényeges probléma, amiért ez a fajta felírás a valósággal nehezen összeegyeztethető feltevésekre alapszik. Az első, hogy míg a fogyasztói döntésnél szereplő két jószág esetén valamennyi fogyasztó ugyanazzal az árral szembesül, addig a munkakínálati döntésnél a különböző fogyasztók különböző bérajánlatok mellett kell meghozzák döntésüket. Ezért a reprezentatív fogyasztós modell keret az átlagos munkavállalóra értelmezhető. Ez egy további problémát is felvet. Ha sok szereplő átlagaként értelmezzük a munkakínálati döntést, feltételeznünk kell, hogy valamennyi fogyasztó belső ponti optimumot talált, és senki sem választ 12
sarokmegoldást vagy mindenki a sarok megoldást választja. Ez egyet jelent azzal, hogy valamennyi munkaképes korú egyén egyben munkavállaló is, vagy legalábbis kényszerű munkanélküli. A valóságban azonban sehol nincs olyan munkapiac, amely esetén a részvételi arány 100% vagy 0%. A valóságban ez a részvételi arány országonként, társadalmi csoportonként és időben is változatos képet mutat. Ezért egy esetleges adóváltozás, nem csak a munkaórák kínálatának változására, hanem a munkakínálatban való részvételre is hatással lehet. A munkaórák mentén való alkalmazkodásra intenzív határként, a részvételi döntésre extenzív határként hivatkozik a szakirodalom 4. Az extenzív és az intenzív határnak az elkülönítésére először Lewis (1976) hívta fel a figyelmet. Ez a distinkció azóta általánosan elfogadott lett 5. Az első elméleti modell, amelyben lehetőség van a két határ különválasztására Mirrlees (1971) cikkében jelenik meg. Modelljében a heterogenitás a szakképzettségbeli különbségekből fakad. Mirrlees feltételezi, hogy a döntéshozók szakképzettség szerinti eloszlása ismert. Továbbá feltételezi, hogy létezik egy olyan szakképzettségi szint, amelynél alacsonyabb érték esetén már nem optimális dolgozni. Másképp megfogalmazva felteszi, hogy mindig lesz a képességek sokféleségéből fakadóan a populációnak egy olyan hányada, amely racionálisan a tétlenséget választja. Mirrlees cikkében nem tér ki az adók munkakínálatot extenzív oldalon befolyásoló hatásokra. Mirrlees modelljét terjeszti ki Diamond (1980) tanulmányában. Diamond további heterogenitást feltételez a döntéshozók ízléseiben. A modell további módosításai, hogy a nem dolgozók számára segélyt biztosít, és ami még fontosabb, hogy a választható munkaórákat egy adott értékre rögzíti. Ez utóbbi feltevésével megteremti a tisztán extenzív oldali alkalmazkodás alapmodelljét. Az adórugalmasságok felírása Saez (2002) tanulmányában található meg. Saez Diamond és Mirrlees modelljét alkalmazva ír fel egy tisztán extenzív, egy tisztán 4 Az irodalomban további határok is felmerülnek lásd Blundell és MaCurdy (1998). Az intenzív határon belül például elméletben megkülönböztethető a munkaidőben való alkalmazkodás és a nem időben történő intenzitás (pl. erőfeszítés) változtatása. Ezen kívül a munkakínálati döntést időben kiterjesztve további alkalmazkodási lehetőség a humántőke beruházás, amely későbbi időszakok magasabb munkajövedelmének diszkontált hasznosságaként értékelhető. Ezen alternatív alkalmazkodási határok kutatásában gátat jelent, hogy ezek a tényezők nem megfigyelhetőek, és mivel csekély befolyással bírnak az extenzív oldali alkalmazkodás megértésében és mérésében, ezen írás keretein belül további tárgyalásuktól eltekintünk. 5 lásd Heckman(1993) 13
intenzív és a két alkalmazást együtt megragadó modellt. Saez a heterogenitást úgy építi be, hogy véges számú (i=1,2 I) állást feltételez, és a munkavállalók ezen állások szerinti eloszlását. (4) Ahol c i az adott állásban rendelkezésre álló jövedelem, c 0 az állástalanság jövedelme h i pedig az adott állásra jellemző foglalkoztatottak gyakorisága. Ha továbbra is feltételezzük, hogy a nem munkából származó jövedelmet terhelő adók és a munkanélkülieknek nyújtott támogatás (segély) mértéke független a jövedelemadó változásaitól, akkor az egyetlen tétel, ahol az adó befolyásolja a fenti részvételi rugalmasságot a rendelkezésre álló munkajövedelem (c i ). Az irodalom megkülönböztet marginális és átlagos adókulcsokat. A marginális adókulcs az egységnyi jövedelemváltozás okozta adóteherváltozást mutatja, míg az átlagos kulcs egy bizonyos jövedelemszintnél az egységnyi jövedelemre eső teljes adóterhet mutatja. Az extenzív esetben, mivel csak egyetlen jövedelemadóval terhelt tétel szerepel, az átlagos kulcs lesz a mérvadó. A fent definiált rugalmasság intuitíve pozitív előjelű, amit könnyű belátni, hiszen ha nő a különbség a munkába állással szerezhető jövedelem és az állástalanság mellett rendelkezésre álló jövedelem különbsége, a munkavállalók egy része a sarokmegoldásból egy belső ponti optimumba, azaz pozitív munkakínálati döntésre jut, tehát nő az adott állásban résztvevők aránya. Ebből következik, hogy az alacsony átlagos kulcsok az elmélet szerint ceteris paribus magasabb részvételi arányokat produkálnak. Azt is könnyű belátni, hogy a marginális kulcsok a már dolgozók munkakínálatának intenzitására vannak hatással, az extenzív határon történő alkalmazkodásra így nincsenek hatással. A munkakínálat elméletének létezik egy további kiterjesztése, amely esetén egyetlen reprezentatív fogyasztó feltételezésével is különbséget lehet tenni az extenzív és az intenzív határ között. Rogerson és Wallenius (2007) a munkakínálat életciklus modelljét Heckman(1974) egészíti ki. Ebben a modellben a döntéshozó életciklusa során két alkalommal kerül olyan helyzetbe, amikor a részvételi döntés válik dominánssá. Egyszer a tanulmányai végeztével, egyszer pedig a nyugdíjkorhatár közelében. Egy ilyen modellben kimutatható, hogy az aktív kereső korú életszakaszban egy adóváltozás hatására gyengén reagálnak a munkaórák mentén a szereplők, de az említett két határon egy adóváltozás erősen befolyásolja a döntéshozó munkakínálat részvételi döntését. Ez 14
a fajta megközelítés kiegészíti az extenzív határ létének elméleti alapjait és jelentőségét. Jelen írás központi kérdésének megértéséhez azonban az életciklus elméleti kerete, illetve Rogerson és Wallenius modellje nem ad hozzá, hiszen például az országok vagy társadalmi csoportok közötti heterogenitásról nehezen vonható le belőlük hasznos következtetés. 2. 2. Empirikus eredmények Ezen elméleti eredményeket alátámasztó becslések során többféle munkakínálati függvényformát alkalmaztak. A heterogenitást figyelmen kívül hagyó reprezentatív döntéshozót feltételező elmélet probléámira már korábban felhívtuk a feigyelmet, azonban ennek becsléssel kapcsolatos következményeire most térünk ki. Az egyszereplős modell alapján felírható munkakínálati függvény az alábbi: (5) Ahol H a ledolgozott órák száma, W az adózás utáni bér, Y a nem munkából származó jövedelem és a nem megmagyarázott heterogenitás a munkaórákban. Egy ilyen becslés eredménye egy sokszereplős minta átlagán értelmezhető. Ahhoz, hogy a fenti egyenlettel konzisztens becslést tudjunk végrehajtani, feltételezni, kell, hogy a munkaórák meg nem magyarázott heterogenitása független a bérek alakulásától, azaz az egész gazdaságra jellemző egyetlen órabér. Ez általában nem teljesül, ami az úgynevezett mintaszelekciós torzításra vezet. Erre elsőként Heckman (1980) hívta fel a figyelmet. Heckmann (1993) cikke ismerteti a róla elnevezett korrekcióval kiegészített kínálati függvényformákat, amelyek már kezelik a szelekciós torzítást. (6) (7) Utóbbi egyenletekben a valószínűséget becslő tag azt mutatja, hogy egy adózás utáni bér változás (adó változás) hatására egyéb tényezők (pl. nem munkából származó jövedelem) figyelembevételével mennyivel nő vagy csökken a munkába állás valószínűsége. Tehát az utóbbi tag magát az extenzív oldali választ számszerűsíti. Az első forma esetén ez egy segéd egyenlet, amely konzisztenssé teszi az intenzív oldali hatások becslését, de, ahogy a második egyenlet is mutatja ez önmagában is értelmezhető. 15
Az adózás hatásának munkakínálatot befolyásoló hatását számos szerző becsülte már meg, de ezek többsége az intenzív oldali rugalmasságokra fókuszált. Az intenzív határon való alkalmazkodás vizsgálatának példái lehetnek Blundell, Duncan és Meghir (1998), Blomquist, Eklöf és Newey (1998) valamint Meyer és Rosenbaum (2001) tanulmányai. Magyar adatokon Bakos és társai (2008) hajtottak végre hasonló becslést. Tanulmányukban arra az eredményre jutottak, hogy az intenzív határon való alkalmazkodás az alacsony jövedelműek esetén nem jellemző, szignifikáns rugalmasság csak a magas jövedelműek esetén identifikálható. A kimondottan a részvételre koncentráló vizsgálatra csak néhány példa hozható fel, Magyarországra ilyen típusú becslés még nem létezik. Az elemzések jelentős része az Egyesült Államokban a 90-es években történt adóváltozások hatását vizsgálja. A nemzetközi irodalomban fellelhető becslések összehasonlíthatóságát megnehezíti, hogy általában a társadalom egy szűkebb mintáját vizsgálták csak. A vizsgálatok során azonban a társadalmi csoportok között lényeges különbségeket figyeltek meg, és az ezen eltérésekre vonatkozó eredmények konzisztensek szinte valamennyi tanulmány esetén. Ugyanakkor megjegyzést érdemel, hogy a különböző becslések az adóváltozások megragadására eltérő kereset változókat használnak, illetve a nem munkából származó jövedelmek közelítésére is többféle módszert használnak. Az első szerző, aki az adóváltozások munkakínálatra gyakorolt hatását vizsgálta Kosters (1967) volt. Kosters becslése során nem alkalmazta a később alapvető jelentőségűvé vált Heckmann korrekciót, ezért eredményei torzítottak. Ennek ellenére már ő is felfigyelt arra, hogy az alkalmazkodás intenzív határán mért rugalmasságok alacsonyabbak, mint az extenzív határon mértek. Triest (1990) becslése során megfigyelte, hogy a rugalmasságok sokkal nagyobbak és szignifikánsak, ha megfelelően számításba veszi a nem dolgozókat. Ezzel ő is alátámasztja az azóta általánosan elfogadottá vált Heckman korrekció alkalmazását, ami a szelekciós torzítást szünteti meg. A probléma lényege, hogy az adóváltozás munkaórákra gyakorolt hatását befolyásolja, hogy a megváltozott adók a minta olyan tagjainak is megváltoztatja a költségvetési korlátját, akik korábban nem dolgoztak, de az új optimum szerint foglalkoztatottá válnak. A korrekcióval megbecsülhető, hogy az adóváltozás hatására átlagosan mennyivel nő a valószínűsége a nem keresők munkába állásának. Ez másként 16
az extenzív határon való alkalmazkodásként értelmezhető 6. A két határ elkülönítése tehát a becslés szempontjából is alapvető jelentőségű. További megerősítése Kosters eredményének, azaz hogy a két határ esetén jellemzően az extenzív határon való alkalmazkodás bizonyul markánsabbnak és robusztusabbnak az intenzív oldalinál, Eissa (2008) cikke. Ezt az eredményt jellemzően több időszakos adatokon nyerték a különböző szerzők, azonban Cancian (2005) tisztán keresztmetszeti becslése során nem talált szignifikáns hatásokat. A munkakínálati alkalmazkodásra gyakorolt hatásokban további különbségek mutatkoznak nemek szerint, családi körülmények szerint vagy az iskolázottság szerint. A nemek szerinti megbontás általában azt a képet mutatja, hogy a férfiak alkalmazkodása mindkét határon gyenge, míg a nők jellemzően az extenzív határon alkalmazkodnak (lásd: Kosters(1967). MaCurdy et al. (1990) és Heckman(1993). Mroz (1987) úgy találta, hogy a családos és dolgozó nők rugalmatlanságai azonosak a középkorú férfiakéval. Ezt az eredményt később cáfolja Hotz, Mullin és Scholz (2002), akik az első kereső nők esetén mérték a legnagyobb részvételi rugalmasságot. Kimmel és Kniesner (1998) a férfiak esetén is találtak pozitív és szignifikáns részvételi rugalmasságokat, de ők is a nők esetén mérték a magasabb értékeket. 6 Ez az extenzív oldali becslés azonban nem kontrollál a bérekre, lévén annak becsléséhez használják, tehát a keresett rugalmassági együttható nem származtatható belőle. 17
2-1. táblázat: munkakínálati rugalmasságok az extenzív határon a nemzetközi szerzők Arrufat és Zabalza Dickert Hauser és Scholz Eissa és Liebmann Kimmel és Kniesner Aaberge, Colombino és Strom Meyer és Rosenbaum Hotz, Mullin és Scholtz szakirodalomból (1% bér növekedés hatása a munkapiaci részvétel valószínűségére) publikáció éve adatforrás társadalmi csoport 1986 britt mikro adatok, GHS **** 1974 1995 SIPP ** (USA) a SIPP program résztvevői 1996 Current Population Survey (USA) rugalmassági együttható módszer férjek -0,93 keresztmetszeti feleségek 1,41 becslés egyedül álló anyák és egyedül álló gyermektelen nők 0,35 keresztmetszeti becslés 2,8 * difference in differences 1998 SIPP agglegények 0,6 panel becslés férjek 1,1 szingli nők 2,4 feleségek 1,8 1999 SHIW ***** 1987 legszegényebb 10% 5,2 keresztmetszeti középső 80% 4,7 becslés leggazdagabb 10% 0,4 2001 CPS *** : 1985-1997 2002 A Kaliforniai támogatási rendszer résztvevőinek adatai egyedül álló anyák 0,7 panel becslés nagycsaládos felnőttek valamennyi tanulmány hivatkozása megtalálható az irodalomjegyzékben *a két csoport rugalmassági mutatói közötti különbség **Survey of Income and Program Participation ***Current Population Survey ****General Household Survey ***** Survey on Household Income and Wealth: a Banca D Italia 2 évente elvégzett mikro felmérése 1,7 difference in differences Az első és másodlagoss keresők elkülönítése, illetve a nem munkából származó jövedelmekre való kontrollálás kevés cikkben fordul elő. Eissa (1995) azt a megoldást választja, hogy másodlagos kereső nők férjének a jövedelmét használja a nem munkából származó jövedelmek instrumentumaként. Eissa a korábbi becslésekkel ellentétesen az intenzív oldalon mér magasabb együtthatókat, azonban Blundell és MaCurdy (1999) rámutat, hogy a férjek keresete nem tekinthető exogénnek, ezért nem érvényes instrumentum. Feldstein (1995) a fogyasztás és a nettó kereset különbségeként definiálja a nem munkából származó jövedelmet, eredményei egybevágnak a korábbiakkal. 18