1492 1789 147 rokonok, mind a Bourbonok szerették volna megszerezni. II. Károly halála után XIV. Lajos nemcsak a spanyol trón megszerzésének igényét jelentette be, hanem Franciaország és Spanyolország egy korona alatt való egyesítésének szándékát is. (Erre vonatkozott híres kijelentése: A Pireneusok nincsenek többé.) Jelöltje unokája, Bourbon Fülöp, Anjou hercege volt. Hogy az európai erõegyensúly ilyen mérvû felbomlását megakadályozzák, a meginduló spanyol örökösödési háborúban (1701 1714) Anglia, Hollandia és egy sor kisebb német fejedelemség I. Lipót császár (1657 1705) oldalára állt. Bécsben egyébként a császár fiatalabb fiát, Károlyt (a késõbbi VI. Károly császár: 1711 1740) szánták a spanyol trónra. A háború hamarosan négy fronton indult meg: Spanyolország mellett a felek Németországban, Osztrák Németalföldön és Itáliában is összecsaptak. A hadi események a franciák sikereivel indultak. A XIV. Lajos korábbi területszerzõ háborúiban nagy tapasztalatokat szerzett, jól felszerelt francia sereg gyorsan tört elõre, míg 1704. augusztus 13-án a Savoyai Jenõ és Marlborough herceg vezetése alatt egyesített osztrák angol birodalmi német sereg a bajorországi Höchstädtnél meg nem állította elõrenyomulását. A hosszúra nyúlt háborúban a franciák egyre jobban kimerültek, végsõ vereségüket azonban két, egymástól független ok akadályozta meg. Angliában 1710 õszén megbukott a háborút támogató whig kormányzat, s a helyére került toryk békére törekedtek. 1711. április 17-én pedig meghalt I. József császár (1705 1711). A Habsburgok császári ágában egyetlen férfi, Károly maradt, aki a császári korona örökösévé lépett elõ. Spanyol királysága így V. Károly egykori világbirodalmának feléledését, egy európai túlsúllyal rendelkezõ államegyüttes kialakulását jelentette volna. Az ún. tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia) tehát beletörõdtek XIV. Lajos unokájának, V. Bourbon Fülöpnek a spanyol királyságába (1701 1746) azzal a feltétellel, hogy országát nem egyesítheti Franciaországgal (utrechti béke, 1713). VI. Károly császár nem adta fel azonnal álmát a spanyol trón megszerzésére, de a következõ évben õ is csatlakozott a megegyezéshez (rastatti egyezmény, 1714). A spanyol örökösödési háború így az európai egyensúlyhelyzet megõrzésével zárult. CENTRUMVÁLTÁS ÉS PERIFÉRIÁK A 16 17. század forradalmai és háborúi jelentõsen átformálták az európai erõviszonyokat. Az óvilág súlypontja mind politikai, mind gazdasági téren nyu-
148 A KORA ÚJKOR gatabbra tevõdött át. Hollandia és Anglia nemcsak államberendezkedésükben vezettek be addig ismeretlen gyakorlatot, de ipari termelésükben is túlsúlyba kerültek a régi céhes szerkezetet felváltó új, manufakturális vállalkozási formák, mezõgazdaságukból pedig elõször szorult ki a hagyományos nyomásos gazdálkodás. Fokozatosan e két ország vált a világtengerek urává, nekik sikerült a leghatalmasabb gyarmatbirodalmat kiépíteni. A középkor hosszú idõszakát meghatározó invesztitúraharc két résztvevõje, a Németrómai Császárság és Itália (utóbbiban mind a pápaság, mind a korábban oly kiemelkedõ városállamok sora) ezzel szemben lassan háttérbe szorult. A központi hatalom erõsödése, az állami integráció korszakmeghatározó folyamata itt nem érvényesülhetett, a két nép lakóhelyén lefolytatott háborúk gazdaságukat is tönkretették. Nyugat-Európában leginkább Franciaországnak sikerült a középkor végén, a százéves háborúban aratott diadal során megszerzett nagyhatalmi szerepét a kora újkorra átmenteni. Súlytalanná váltak Közép-Európa korábban befolyásos, néha a Nyugat politikájába is beavatkozó hatalmai, Lengyel-, Cseh- és Magyarország. E két utóbbi a Habsburg Monarchia részévé vált, hazánknak ráadásul politikai egységét sem sikerült megõriznie. Az ország jelentõs területe került egy Európán kívüli, de az óvilág életében egyre jelentõsebb részt követelõ hatalom, az Oszmán Birodalom uralma alá. De maga Európa is tágult kelet felé. A mongol uralom alól megszabaduló Oroszország is nyugat felé fordult. Az európai politika élvonalában pedig hosszabb-rövid idõre periferikus hatalmak tûntek fel, amelyek mint Spanyolország akár meghatározó szerepet is játszhattak. A függetlenségét elnyert fiatal holland államnak még egyszer meg kellett védenie önállóságát. Az 1609-ben 12 évre kötött fegyverszünet letelte után a harmincéves háború kezdeti szakaszában a spanyolok újra rátámadtak. Hollandia azonban meg tudta védeni magát, s az 1648. évi vesztfáliai béke szentesítette függetlenségét. Sajátos módon a függetlenné vált állam legfõbb ellenségének ezután a forradalmát szintén megvívó Angliát tekintette. Az 1652 1654. évi elsõ holland angol tengeri háborút a 17 18. században még további három követte. Az 1665 1667-es második háború még a hollandok fölényét hozta (e háború után cserélték el Új-Amszterdamot, a késõbbi New Yorkot, a dél-amerikai Surinamra). A 18. századi újabb két háborúban azonban lassan kibontakozott az angolok fölénye. Sikerükben nem kis szerepet játszott
1492 1789 149 Hollandia politikai berendezkedésének gyengesége. Bár Orániai Vilmos és leszármazottai komoly tekintélyt szereztek, az új állam politikusai elhárították a monarchikus törekvéseket. Az állam (neve Egyesült Németalföld, de legerõsebb tartománya után kezdték Hollandnak is nevezni) élén ugyan egy általános helytartó állt, a hét tartomány képviselõibõl pedig megalakult a Generaliteit, az egyes tartományok nagyfokú autonómiája mégis megakadályozta az erõs államszervezet kiépítését. Az 1585 1625 között az általános helytartó méltóságát betöltõ, rendkívül tehetséges Orániai Móric is inkább mint tartományi helytartó rendelkezett tényleges hatalommal. Amikor a tartományok vezetõi úgy érezték, hogy az Orániaiak uralkodói hatalomra törnek, 1647 72 között egyáltalán nem választottak általános helytartót. III. Vilmost (1672 1702, 1689-tõl angol király) spontán népfelkelés juttatta hatalomra. A spanyolok elleni szabadságharc Hollandiában a társadalmi rendszert alapvetõen megváltoztató forradalommal járt együtt. Megerõsödött a polgárság, felvirágzott a gazdaság. Hollandia a 17. században olyan tõkés mintanemzetté vált, amelynek gazdagságát Európa minden országában irigyelték. Gyarapodott a textilipar, a hajóépítés, az ún. holland csoda két alappillére mégis leginkább a kereskedelem és a mezõgazdaság lett. A holland kereskedõk átvették az északnémet városoktól a baltikumi és a skandináviai kereskedelmet, de szállítottak (például gabonát) a mediterrán térségbe is. A tengerentúli kereskedelemre társaságok alakultak (1594: Távoli Országok Társasága, 1602: Holland Kelet-indiai Társaság). A holland gyarmatosítás elsõsorban Dél-Afrikában, Délkelet-Ázsiában és egy ideig Észak-Amerikában vezetett sikerre. Angliában az 1688 89-es uralkodóváltás, az ún. dicsõséges forradalom eredményeképpen az abszolutizmust felváltotta az alkotmányos monarchia. A Jogok törvénye (Bill of Rights) biztosította a parlament befolyását: elõírta rendszeres idõközönkénti összehívását, jogává tette az évenkénti adókivetést. Törvénnyel zárták ki a hatalomból a Stuart leszármazottakat. Fokozatosan kialakult a politikai egyensúlyt biztosító kétpárti rendszer. A toryk elsõsorban a földbirtokosok és a vidéki nemesek, a whigek a városi gazdagok és az újnemesek érdekeit képviselték. Anna királynõ (1702 1714) uralma alatt a whig többségû parlament a spanyol örökösödési háborúban való részvétel mellett döntött. A tetemes háborús kiadások miatti elégedetlenség azonban megbuktatta e politikát. A hatalmat átvevõ tory kormány vezetõje, Henry Bolingbroke azonban
150 A KORA ÚJKOR Stuart-párti összeesküvés gyanújába keveredett, így 1715 1761 között ismét a whigek kerültek kormányra. A parlamenti erõknek kedvezett az újabb dinasztiaváltás is. Az Annát követõ I. György (1714 1727, eredetileg hannoveri választófejedelem) nem tudott angolul, s ezért távol maradt az ún. titkos tanács üléseirõl. Szokása precedenssé vált, az eredetileg az uralkodó által irányított tanácsadó szerv a királyi hatalomtól független, önálló vezetõ szervezetté vált. Anglia a 18. században gazdaságilag és társadalmilag egyaránt stabilizálódott. Megerõsödését tükrözhetik az új mezõgazdaság és az ipari forradalom elsõ találmányai. Franciaországban XIV. Lajost alig ötéves dédunokája követte (XV. Lajos: 1715 1774), s a gyermek király alatt nem akadt tekintélyes politikus, aki az állam zilált pénzügyeit rendbe tudta volna hozni. A gyarmati kereskedelem hasznára támaszkodó skót bankár, John Law reformkísérlete kudarcot vallott, Fleury bíboros elsõ miniszteri mûködése (1726 1743) az osztrák örökösödési háborúba torkollott. XV. Lajos uralma nem annyira a király hatalmáról, mint inkább kegyencnõi (Madame Pompadour, Madame Dubarry) befolyásáról, valamint a király cinikus szólásáról (utánam az özönvíz) vált nevezetessé. A felfedezéseket követõ viszonylag rövid felfutás után Spanyolország hamar hanyatlásnak indult. Távlatilag a felfedezések következményei inkább károsnak, mint hasznosnak bizonyultak. Az ellenszolgáltatás nélkül szerzett nemesfémmennyiségen mind az állam, mind a tengerentúli utakon elõnyben részesített nemesek olyan árucikkeket akartak vásárolni, amelyeket a hazai ipar nem tudott megtermelni. Az állam gyakorlatilag a protekcionizmussal ellentétes gazdaságpolitikával segítette elõ a külföldi termékek bevitelét az országba, és nehezítette meg a hazai termékek kivitelét. A hazai ipar így elsorvadt. Az Újvilágból származó nemesfém-behozatal elapadása pedig a 17. században pénzügyigazdasági válságot okozott. A spanyol udvar költséges szertartásrendje, az európai háborúkba való beavatkozás, a bécsi Habsburgok katonai támogatása végül pénzügyi válsághoz vezetett. II. Fülöp utódai, III. Fülöp (1598 1621) és IV. Fülöp (1621 1665) tehetségtelen kegyenceiknek (Lerma gróf, Olivarez herceg) engedték át a kormányzást, ami elmélyítette a belsõ nehézségeket. Amikor pedig II. Károllyal (1665 1700) kihalt a Habsburgok spanyol ága, a nem is olyan régen nagyhatalmi pozíciót elfoglaló ország trónja idegen hatalmak játékszerévé vált. A trónt az euró-
1492 1789 151 pai hatalmak jóindulatából megszerzõ V. Bourbon Fülöp (1701 1746) elõdeinél szerényebb, mediterrán orientációjú politikát folytatott. Rövid életûnek bizonyult a harmincéves háborúban döntõ szerepet játszó Svédország tündöklése is. A dán uralmat a 16. század elején lerázó Vasa-dinasztia tagjai tehetségesen szervezték meg államuk igazgatását. Mintegy a korábbi dán uralom örököseiként megõrizték fennhatóságukat Finnország felett, igaz, rokon népünk feletti uralmuk a zord éghajlat miatt nem sok haszonnal járt. A reformáció lehetõséget adott számukra, hogy szekularizálják az egyházi birtokokat. Az adó megszavazása a rendi gyûlés hatáskörébe került, abban azonban a parasztságnak a jobbágyi alávetést elkerülõ csoportjai (pontosabban képviselõik) is helyet kaptak. Ugyanez a parasztság képezte a hadsereg alapját. A 16. század végén a svédek elfoglalták Észtországot, majd II. Gusztáv Adolfnak (1611 1632) uralkodása elsõ szakaszában sikerült újabb jelentõs balti-tengeri partvidékeket elfoglalnia (Livland, Riga és Pernau kikötõivel), s ezáltal Oroszországot elszigetelnie a Baltikumtól. A harmincéves háború a Keleti-tenger partján juttatta újabb területekhez Svédországot (Mecklenburg, Pomeránia). A 17. század közepének lengyel háborúi nem hoztak közvetlen hasznot, a 18. század elején pedig XII. Károly (1697 1718) kalandorpolitikája és veresége a második északi háborúban véget vetett Svédország nagyhatalmi szerepének. Németország sorsa a vesztfáliai békében pecsételõdött meg. A 17. század legfeljebb a tartományi fejedelmek erõviszonyaiban hozott némi változást. Több nagy múltú, korábban befolyásos fejedelemség mint Bajor- és Szászország jelentõsége csökkent, míg más, addig jelentéktelen tartományok (Brandenburg-Poroszország, Hannover) jelentõsége növekedett. A Habsburgoknak öröklött ausztriai tartományaikban és a 16. század elején megszerzett Magyar- és Csehországban kellett abszolutizmusukat kiépíteni. A pénzügy és a hadügy irányítására a 16. században felállított központi szervek (Udvari Kamara, 1527; Udvari Haditanács, 1556) mellett azonban az államirányítás egységének megvalósítása nem sok eredményt tudott felmutatni. Bécsben még a 17. században is közel fél tucat kancellária foglalkozott az egyes országokkal, tartományokkal. Felemás eredménnyel járt a központosítás érdekében a rekatolizáció segítségül hívása. A birodalmi politikában súlyos kudarchoz vezetõ kísérlet az osztrák és a cseh tartományokban
152 A KORA ÚJKOR sikerrel járt, a reformációt ott (Csehországban gyakorlatilag a nemesség kicserélésével) sikerült visszaszorítani. Magyarországon ezzel szemben az ország megosztottsága és a protestánsokat védelmükbe vevõ erdélyi fejedelmek eredményes politikája miatt a vallási kérdés egészen a 18. század végéig a felszínen maradt. Súlyos teherként nehezedett a Habsburg-kormányzatra az Oszmán Birodalom szomszédsága, terjeszkedõ politikája, amely állandó hadi készültséget igényelt. Amikor a 17. század végén sikerült a törököt kiûzni Magyarországról, ezt szinte azonnal követte a spanyol trón elvesztése. A Habsburg Birodalom súlypontja ezáltal Közép- Európába tevõdött át. Lengyelországi események ugyan viszonylag gyakran szerepelnek a kora újkori történelemben, az ország azonban fokozatosan szomszédai politikájának passzív résztvevõjévé vált. A 17. században lengyel trónra került Vasa-család uralma alatt az országot sorozatos svéd, orosz, kozák és török tatár támadások érték. Az ún. elsõ északi háborúban (1654 1660) a lengyel uralkodó elveszítette hûbéruraságát Poroszország felett, a 18. század elején kirobbant második északi háborúban (1700 1721) pedig a lengyel trón kérdésérõl már idegen hatalmak kívántak dönteni. II. (Erõs) Ágostot (1697 1733) az oroszok, riválisát, Leszczyński Szaniszlót a svédek támogatták. Oroszország központosítása folytatódott. Az országra a Rurikház kihalta után, a 17. század elején zavaros idõk (szmuta) köszöntöttek, az 1613-ban hatalomra jutott Romanov-ház tagjainak azonban többek között az ortodox egyház támogatásával lassan sikerült úrrá lenniük a belsõ zavarokon. I. (Nagy) Péter (1689 1725) nagyhatalmi álmai érdekében komoly belsõ államigazgatási, gazdasági és katonai reformokat hajtott végre. A központi igazgatásban szakkollégiumokat állított fel, a vidéket kormányzóságokra és kerületekre osztotta. A nemesek számára kötelezõvé tette az állami (katonai vagy közigazgatási) szolgálatot. Az új igazgatással megnövelte az állami bevételeket. Az ipart a hadügy (flottaépítés, fegyvergyártás) szolgálatába állította. A Baltikumba való kijutással a cárnak sikerült Oroszországot az európai politika kikerülhetetlen tényezõjévé emelnie. Ennek a jele lehetett az új fõváros, Szentpétervár megalapítása is (1703).