Tartalom Előszó... 9 Az összetorlódott idő Reform és forradalom közt (1993 1997 2013)... 17 A víg esztendő (1999 2011)... 64 Az összetorlódott idő (2007 2013)... 121 Gondolatok a demokráciáról (2013)... 164 Az 1989-es Alkotmánytól a 2011-es Alaptörvényig (2012)... 174 Alkotmányozás mi végre? (2011)... 197 A rendszerváltást lezáró alkotmány A köztársaság legitimitása (1992)... 239 Rendszerváltástól kormányváltásig (1993)... 253 A rendszerváltást lezáró alkotmány (1994)... 267 Az alkotmány véglegesítése (2003)... 277 Töprengés az időről Töprengés az időről sortűzperek előtt (1994)... 299 Mit kezdjünk a volt ügynökökkel? (1993)... 327 Iratnyilvánosság és alkotmányosság (2005)... 343 A szembesítés gyötrelmei (2006)... 371 Illusztráció az ügynökügyhöz (2006)... 374 Nemzetegyesítés vagy kisebbségvédelem? A kisebbségi kérdés az új világrendben (1999/2000)... 391 Státustörvény (2002)... 421 Nemzetegyesítés vagy kisebbségvédelem? (2004)... 451 Roma jogok magyar érdekek Roma jogok magyar érdekek (1997)... 469 A sodródás ellen (2008)... 478 A cigánykérdés kriminalizálása (2009)... 487 7
Az államfővel vitázva (2009)... 492 A szabadság védelmében A szólásszabadság próbája (2002)... 501 Egy sajtóper tanulságai (2001)... 516 Gyülekezési szabadság: jog és politika (2003)... 527 Szégyen, büszkeség, demokrácia (2008)... 534 A szabadság védelmében (2008)... 540 A gárda és az állam (2007)... 551 Pengeélen Medgyessynek mennie kell (2002)... 563 A döntés és kockázatai (2002)... 566 Az erkölcsi minimum (2002)... 578 Ami elkerülhetetlen (2006)... 592 Pengeélen (2006)... 596 Pengeélen 2 (2006)... 613 A kötetben szereplő írások eredeti megjelenési helye... 630 8
Előszó Ez a kötet politikai írások gyűjteménye. Nem a politikáról szóló, hanem politikai írásoké. Nem kívülről tekint a politikára, hanem a résztvevő szemével. Minden darabja a rendszerváltás utáni magyar politika küzdelmeihez és vitáihoz kapcsolódik; állást foglal, támogat, ellenez, javasol, tájékozódási pontokat kínál. Széles körben osztott hiedelem szerint a politikai gondolkodást vastag fal választja el a politikatudományi elméletalkotástól. A tudományos elmélet értékmentes, a politikai gondolkodás értékel. Az elmélet objektív megállapításokat tesz; a politikai gondolkodás elfogult. Ez a vélekedés téves. Egyfelől, az elmélet látszólag tisztán leíró fogalmai is értékeléssel terhesek. Mi a demokrácia? A népi demokráciáktól az irányított demokráciákig számtalan rezsim tartott és tart igényt arra, hogy a demokráciák osztályába sorolják. Ha nem tudjuk megmondani, mi tesz méltóvá egy politikai rezsimet a demokratikus jelzőre, akkor azt sem tudjuk megmondani, milyen alapon zárjuk ki a demokráciák sokaságából a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. Másfelől a politikai gondolkodás is érvelésre kötelezett. E kötet néhány írása azt állítja, hogy az 1989-es alkotmány érdemes volt a támogatásra, a 2011-ben elfogadott Alaptörvény pedig támogathatatlan. Aki ilyen súlyos kijelentéseket tesz, attól mindig meg lehet kérdezni: milyen alapon mondod ezt? A kérdést nem mindig teszik föl; ha mégis, a megkérdezett nem mindig válaszol. De kívánatos, hogy föltegyék, és kívánatos, hogy legjobb tudása szerint, érdemben válaszoljon. S a politikai kérdések és válaszok ugyanazon normatív és empirikus föltevésekhez vezetnek, melyeket a politikai elmélet vizsgál. Ugyanaz a vita zajlik mindkét tartományban, még ha kontextusa más és más is. A kontextus különbségei természetesen számítanak erre még viszszatérek, de ez nem változtat azon, hogy az érvelés szerkezete és a legfontosabb premisszák közösek. Ha a politikai elmélettel szemben megfogalmazható az objektivitás követelménye, akkor a politikai diskurzussal szemben is megfogalmazható. A két megközelítés nem két külön világ: különbségeik fokozatiak. A politikai érvelés általában kevésbé szigorú, 9
mint a politikaelméleti, ám ez nem jelenti, hogy ne kellene helytállnia magáért. E kötet írásainak egy része közelebb áll a politika mindennapjaihoz, más részük nagyobb távolságot tart tőlük, de valamennyi azzal az igénynyel fogalmazódott meg, hogy helytálljon a benne foglaltakért. Nagyjából húsz évet fognak át, változó helyzetekre, változatos kérdésekre reagálnak. De azért végigfut rajtuk egy vezérfonal, melyet a könyv címét viselő első rész külön is nyomon követ. Közös kiindulópontjuk, hogy 1989-ben a magyar történelem visszatért a reformkorral kezdődő, nagyszerű, progresszív hagyományához, és óriási lépést tett előre. Először született általános és titkos választójogon és a pártok közti, nyílt kimenetelű versenyen alapuló képviseleti demokrácia, először teremtődtek meg az egyéni és kisebbségi jogok alkotmányos garanciáival korlátozott, többségi kormányzás intézményi feltételei. Először van olyan gazdasági rendszerünk, melyben a magántulajdon és a piac nem a feudális nagybirtok mellett vagy a központosított tervgazdaság pórusaiban keresi a helyét, hanem a nemzetgazdaság domináns tartományát adják. Az átmenet rendkívüli megrázkódtatásokkal és társadalmi áldozatokkal járt, de a kilencvenes évek közepén a gazdaság stabilizálódott, megteremtődtek a tartós fellendülés alapjai. Hogyan volt ez a hirtelen emelkedés lehetséges? S ha lehetséges volt, hogyan követhette hanyatlás az új rend második évtizedében, majd hirtelen zuhanás a 2010. évi választások után? Ezek az első rész fő kérdései; ezeket járják körül a további részekben összegyűjtött írások is. Témáik változatosak ugyan, mégis szorosan összefüggenek. Először is, összeköti őket az a törekvés, hogy keressék a közös alapot a magyar bal- és jobboldal közti értelmes politikai vitához. Másodszor, csupa olyan kérdést tárgyalnak, mely így vagy úgy hozzájárult a bal- és a jobboldal közti mély megosztottsághoz, s melyben a széles értelemben vett baloldal ugyanakkor bizonytalankodott. Harmadszor, közös szemlélettel közelítenek tárgyukhoz. Szerzőjük liberálisnak vallja magát. Mivel az új magyar liberalizmusról szóló írásaimat ebbe a kötetbe nem vettem föl (a Kalligram Kiadó által nagyvonalúan felajánlott ötkötetes sorozat utolsó, Vannak-e emberi jogaink? címet viselő kötetébe szánom őket), fontosnak tartom röviden összefoglalni itt a liberális gondolathoz való viszonyomat. Felfogásom szerint a liberalizmus két, egymással szorosan összefüggő erkölcsi elvet alkalmaz a politikára és általában a társadalmi életre. Az 10
egyik így szól: minden embernek jogában áll, hogy a saját felfogása szerint, önállóan vezesse életét. Ezt a személyes autonómia elvének nevezném. A másik azt mondja ki, hogy minden ember élete számít, és minden ember élete egyformán számít. Nevezzük ezt az egyenlő erkölcsi státus elvének. A két elv nem független egymástól: ugyanannak az átfogóbb gondolatnak két vetületét fejtik ki. Életünk fölött nem rendelkezünk teljes autonómiával: választásainkat készen talált adottságok korlátai közt hozzuk meg. Ez önmagában nem sérti, nem sértheti a személyes autonómia elvét. Ám a választásainkat korlátozó adottságok különböző társadalmi helyzeteket tükrözhetnek. Lehetőségeink akkor sem korlátlanok, ha a társadalom úgy bánik velünk, mint akinek az élete ugyanúgy számít, mint bárki másé. De ha valakivel nem így bánik ha diszkriminációval sújtja, vagy ha magára hagyja behozhatatlan induló hátrányaival, akkor nemcsak az egyenlő erkölcsi státus elve szenved sérelmet, hanem a személyes autonómia elve is: az igazságtalanul korlátozott élet nem autonóm élet. És megfordítva, ha a társadalom az autonómia csorbítása révén kíván egyenlő esélyeket biztosítani tagjai számára, akkor nemcsak a személyes autonómiát sérti meg, hanem tagjainak egyenlő erkölcsi státusát is. A liberális gondolkodás e kettős elv fényében értelmezi és értékeli a társadalmi folyamatokat és következményeiket. Az alkalmazás során az absztrakt elv is alakul: konkrét tartalmakat nyer, speciálisabb elvekkel gazdagodik: az emberi jogok eszméjével, a senkinek nem ártó vagy csak önmagunknak rossz életmódok üldözésének elutasításával, a toleranciával, az igazságosság kívánalmaival, és folytathatnám a felsorolást. A liberalizmus azonban nem csupán erkölcsi elvek együttese; egyszersmind arra vonatkozó elgondolás is, hogy modern, nagy népességet átfogó társadalomban milyen intézményi rend ad leginkább esélyt az erkölcsi alapelvek megvalósítására. El van kötelezve az alkotmányos demokrácia és a magántulajdon elsőbbségén alapuló piacgazdaság mellett. Egyiket sem tartja maradéktalanul ideálisnak nem hisz abban, hogy az emberi élet egyetemes kényszerfeltételei közt lehetségesek volnának maradéktalanul ideális intézményrendszerek, de mindkettőt jobbnak tartja mai tudásunk alapján elgondolható alternatíváiknál. Az új magyar liberalizmus alkotmányos demokráciát és magántulajdonú piacgazdaságot ajánlott Magyarországnak a rendszerváltás hajnalán. Ma mind a demokráciával, mind a kapitalizmussal szemben óriási 11
tömegű elégedetlenség gyűlt fel Magyarországon, és sokan látják úgy, hogy a 89-es liberalizmus különösen a kapitalizmus vonatkozásában kellő kritika nélkül fogalmazta meg ajánlatát. Nem volt felkészülve rá, úgymond, hogy a kapitalizmus nagy tömegek számára nem a vállalkozás szabadságát és a magántulajdon sérthetetlenségét hozza, hanem munkanélküliséget, a létbiztonság elvesztését, elszegényedést. A kapitalizmus választása magában foglalja, hogy a létért folyó piaci harc vesztesei leírhatók, ez pedig kompromittálja a liberalizmust. Szerintem azonban, ha a kapitalizmust liberálisként választjuk, állásfoglalásunk nem tartalmazza ezt a kompromittáló következményt. A személyes autonómia és az egyenlő erkölcsi státus elvei tiltják, hogy a társadalom, a politikai közösség, az állam bárkit is leírjon. A kapitalizmus választásából nem következik, hogy bele kell nyugodni kiáltó igazságtalanságokba, a csúcsokon a látható és láthatatlan falakkal elkerített gazdagság, legalul a magára hagyott nyomorúság egyidejű újratermelődésébe, az árufetisizmus eluralgásába, a környezeti katasztrófák fenyegetésébe, a munkanélküliségbe és a munkavállalók kiszolgáltatottságába. Aki liberálisként szavaz a kapitalizmusra, türelmetlen felháborodással tekinthet e rendszer erkölcsileg igazolhatatlan velejáróira, és erős késztetést érezhet, hogy keresse korrigálásuk lehetséges módozatait. Ám az, hogy milyen korrekciót tartunk lehetségesnek, nem függetleníthető attól, hogy milyen gazdasági-társadalmi rendszerben gondolkodunk. Ha tiszta lelkiismerettel nem tudunk a kapitalizmusnál jobb gazdasági rendszert ajánlani, akkor csak olyan eszközöktől remélhetünk tartós eredményt, melyek nem zavarják meg a kapitalista piac stabil és kiszámítható működését, nem fojtják le a benne működő felhajtó erőket, és nem merítik ki az újraelosztható forrásokat. Ez nem pusztán a társadalmi cselekvési lehetőségek korlátozottságának rezignált belátása. Az a felismerés munkál mögötte, hogy a magántulajdonú piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia védendő értékeket képvisel, melyeket a napjainkban divatossá váló rendszerkritika könnyelműen kockára tenne. Ez a 89-es liberalizmus veleje, és az így felfogott liberális álláspont véleményem szerint ma is tartható. 1989-ben a liberálisok a modern, nyugatias Magyarországot képviselték a pártállami rendszerhez ezer szállal kötődő szocialista baloldal- 12
lal és a két világháború közti, tekintélyelvű rezsim szellemiségét idéző keresztény-nemzeti jobboldallal szemben. A politikai bal- és jobboldal anakronizmusai változatlanok; változás annyi történt, hogy a liberalizmus időközben a parlamenti politikából visszaszorult a politika intellektuális környezetébe. Ott azonban ma már nem egyedül áll a demokratikus jogállam és a kapitalizmus pártján. A 89 utáni nemzedékekben feltűnt egy konzervatív és egy libertárius áramlat, melyek az intézményi alapstruktúrát és a politikai szabadságjogokat illetően közös nyelvet beszélnek a liberálisokkal. A liberalizmus azonban nem vesztette el önálló mondanivalóját. Míg a libertáriusok elvetik az egyenlőség és szolidaritás társadalometikáját, az egyenlő erkölcsi státus elve a liberalizmust elkötelezi az esélyegyenlőség és az állampolgárok közti kockázatközösség mellett. S míg az újkonzervatívok gondolkodásában a szabadság igenlése tekintélytisztelettel és a nem hagyományos életformáktól való kulturális idegenkedéssel párosul, a liberalizmust a személyes autonómia és az egyenlő erkölcsi státus elvei a tolerancia és a jogkiterjesztés mellé állítják. E kötet darabjai az itt körvonalazott álláspont szellemében születtek. Valamit még a műfajukról és a szerkesztés szempontjairól. Vegyes műfajú írásokról van szó: akad köztük tanulmány, esszé és publicisztika is. Egy részük közvetlenül kötődik a keletkezésüket kísérő eseményekhez és vitákhoz, mások születésük körülményeitől függetlenül is olvashatók. Az utóbbiak közül néhányat alaposabban átdolgoztam. Kivált a Reform és forradalom közt című tanulmánnyal küszködtem sokat, míg végleges alakját elnyerte: első változata 1993-ban született, a második 1996-97-ben, a jelen kötetben olvasható variánst 2013-ban fejeztem be. Alaposan átdolgoztam Az összetorlódott idő c. nagyesszét is, A víg esztendő -t pedig jelentősen kibővítettem. A helyzethez kötött írásokon legfeljebb a kifejezés stiláris tisztasága vagy a megfogalmazás pontossága kedvéért változtattam imitt-amott. Elöljáróban a politikatudományi kutatást a politikai gondolkodással állítottam szembe, politikai gondolkodáson a gyakorlati politika által fölvetett elvi kérdések vizsgálatát értve. A politikai nyilvánosságban nemcsak elvi kérdéseket vitatnak, persze: értékelik az erőviszonyokat, stratégiai ajánlásokat tesznek, és így tovább, s az elvi állásfoglalás ritkán válik el teljesen a helyzetértékeléstől/stratégiai mérlegeléstől. A válogatás során 13
azonban azokat az írásokat részesítettem előnyben, melyekben a hangsúly az elvi megfontolásokon van. Végezetül egy szót a sorozat egészéről. A válogatás a nyolcvanas évek elejéig nyúlik vissza. Mai politikai világképem körvonalait ekkor a demokratikus ellenzék résztvevőjeként találtam meg. A megelőző időszak arról szólt, hogyan kerestem az utamat egy másik világkép a marxizmus szabadságelvű értelmezése tájékán, s hogyan ismertem föl végül, hogy a marxista hagyomány menthetetlen. A keresés is része a végeredménynek. Fontosnak tartanám ezért, hogy legalább a Bence Györggyel és Márkus Györggyel 1970 1972 között írt, Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című monográfia, valamint a Bence Györggyel A szovjet típusú társadalom marxista szemmel címen 1977-ben franciául és angolul, majd 1983-ban a párizsi Magyar Füzetek kiadásában közreadott tanulmánykötetünk is újra megjelenjen. Ezek helye azonban nem itt van: egyenrangú szerzőtársak közös munkáit nem helyes az egyikük neve alatt megjelenő sorozathoz kötni. A jelen kötet a rendszerváltás utáni politikai írásokból válogat. A 2. kötet Vannak-e emberi jogaink? című, 1987-ben szamizdatban megjelent kis értekezésemmel indít; innen tekint vissza a demokratikus ellenzék fórumain megjelent publicisztikámra és előre az új magyar liberalizmusról szóló, 1989 utáni írásaimra. A következő kötetek egy-egy 1990 után született, elméleti igényű könyv Az állam semlegessége (1997), Alkotmányos demokrácia (2000), illetve A politika mint erkölcsi probléma (2004) köré rendeződnek. Budapesten, 2013. április 30-án.