J J J A F É N Y S U G Á R N Y O M Á B A N J J J J J Δs= 2k λ\2 Δs= 2k+1 λ\2-1-
A VILÁG LEGSZEBB (FIZIKAI) KÍSÉRLETE Többet foglalkozom fizikával, mint azt valamikor gondolni mertem volna. Ha már úgyis a természeti törvényeket tettem meg 'az Istenemmé', nem is kell ezen csodálkozni. Lehetséges, hogy valamikor nem fogok már a természetre hivatkozni, megteszi, ha mentális jelenségeket nevezek meg. Ha már előző könyvem 1. részében is egy fontos, a fizikai világot jellemző kérdést tisztáztam, most is nekivágok, hogy ledöntsek egy mítoszt, amelyet a szkeptikus tudomány emelt, hogy fenntartsa és izgalmasabbá tegye az írástudó emberek érdeklődését. Természetesen fizikus, kémikus emberek azt hiszik vagy azt állítják; fantasztikus világban élnek és elfogulatlanul képesek a valóságról gondolkozni. Szerintem pedig eljutottak odáig, hogy a kísérleti eredményeiket is meghamisítsák. Mielőtt a világ legszebb fizikai kísérletéről írnék, hadd jegyezzem meg, hogy 2013. február 15-én nagyon vártuk a 2012 DA14 nevű kisbolygót elszáguldani a Föld bolygó mellett. Én például a számítások pontosságáért izgultam, mert némi tévedés elég is lett volna ahhoz, hogy az 57 méteres objektum a földbe csapódjon. Akkor sem történt volna gigászi pusztítás, ha a meteor lakatlan területen ér földet, de sikerült ezt is elkerülnünk. Ilyen közel még soha nem voltunk ahhoz, hogy egy viszonylag nagyobb égi objektum pontosan keresztezze Földünk pályáját. Tudjuk, hogy ez az aszteroida 27 ezer kilométerrel süvített el a Föld mellett. A számítások mindenki szerint tökéletesen helytállóak voltak, már 1 évvel a kozmikus randevú előtt pontosan tudtuk, mi fog lejátszódni február 15-én. A tudósok mégsem vettek észre egy 15-17 méteres meteoroidot. Így nevezik az űrben keringő testet, amely még nem lépett be a Föld légkörébe. Belépés után már meteornak nevezik. Ez az űr-objektum az oroszországi Cseljabinsz-Szverdlovszk területen robbant fel és milliárdos anyagi károkat okozott a lakott területen. Elsősorban a betört ablaküvegek növelték a számla összegét. Már az esetet bemutató videókon is felfedezhető volt több nagyobb robbanás, de ez most nem fontos dolog. Megtalálták a földfelszínen a meteor becsapódási helyét. Csak kép alapján én 2-5 méteresre becsültem az átmérőt. A katonaság hivatalos jelentése szerint 6 méter széles kráter keletkezett. Mivel jégfelszínre, egy tó felszínére érkezett, ezért a kutatók nem találtak nagyobb meteoritot. Kis szilánkokat viszont eltettek a tégelyükbe. Hogy lehetséges az, hogy egy ekkora objektumot nem vettek észre legalább 1-2 nappal a Földet érése előtt? Hát szerintem azért, mert itt tart a tudomány, még nem olyan csiszolt, hogy erre képes legyen! Ez nem is baj, vagy probléma forrása. Ennek az oka azonban nemcsak ez! Hanem az is, hogy minden szem az előrejelzett aszteroidára összpontosult. Vagy pedig az aszteroida szakadt több darabra még az űrben, de ezt a tudósok nem szerették volna közölni, nehogy pánikot keltsenek vele. Azt pedig semmiképpen sem hiszem el, hogy ugyanazon a napon egy másik jelentős égi objektum is közeledett volna, csak azt nem vették észre. Ez két feltétel, amelynek egyidejű hatása nagyon valószínűtlen. Ezért én arra gondolok, hogy nem minden a számítások szerint alakult. Akár takarásban is lehetett a kisebb meteoroid, vagy más, a közelben lévő testet fogott be a tömegével, amikor már közel volt a bolygónkhoz és ezt nem figyelték meg. De a legvalószínűbb az a forgatókönyv, hogy nem akartak pánikot kelteni és nem akartak magyarázkodni azért, mert nem látták előre, hogy ilyen közel a Földhöz a súrlódás nagyobb mint amire gondolni lehetett, s a 2012 DA14-ről szakadtak le valamikor 1-2 nappal- vagy csak pár órával, pár perccel a perigeum /földhöz legközelebbi pont/ előtt kisebb-nagyobb darabok, s ezek elnyúlt pályán haladva messzire kerültek Ázsiától, ahol az objektum legközelebb volt a Föld felszínéhez. Ez egy egyszerű mezei hazugság, amelyet rögtön összefüggésbe is hoztak azzal, hogy nem az 57 méteres test egyik darabja csapódott be. Számomra pedig egyértelmű, hogy a valóságban ez történt. A bizalmam ezek után nem vethetem a tudományba. Ha tudományos kérdésről van szó, akkor a tényeket és a józan eszemet tudom figyelembe venni. A következő oldalakon egy fizikai kísérletet vizsgálok meg, amelyiket a fizikában a kétréses-kísérletként ismernek és magyaráznak. A kísérletről Richard Feynman mondta, hogy ebben megtalálható a kvantummechanika valamennyi furcsasága. Aki fizikusnak készül, vagy csak -2-
tanárnak, az pillantson be ebbe a tanulmányba és ábránduljon ki a természettudományokból, hiszen a valóság nem olyan és nem is lehet olyan, hogy a józan észnek ellentmondjon. Egy realista ember nem szeretheti a hazugságot, sőt még azt sem, ha tudománytalan, nem pontos kísérletezéssel akad össze. Az analógia az még nem valóság és nem maga a tudomány, ezt is szükséges érteni. Én azt mondom, hogy ez nem egy olyan fizikai kísérlet, amelyet a laikus ember nem érthetene meg, mert az szakmai kérdés, és csak az emberek egy szűk rétege érti azt, amiről szó van. Egyébként már középiskolában tanítják ezt a fizika órákon! A legfontosabb, amiért ezzel foglalkozom, mert egy ilyen kísérletnek a filozófiai vonatkozásai váltak a legveszélyesebbé. A kísérlet konzekvenciájaképpen megkérdőjeleződik a logikus gondolkozás szabálya. Helyette a természet tudománya a misztikumot és a nihilizmust ajánlja, hiszen ezek vezetnek célra, amiként a kísérlet is ezt mutatja. Így az ember, mint megismerő lény sem az adatokra, sem a jelenre nem támaszkodhat vagy hivatkozhat, ha a jövőre vonatkozó megállapításokat tesz. Gondolok itt a mindennapi életben megfogant fontos és elkerülhetetlen következtetésekre és az ok-okozat törvényére. A fizikának miért is létezne olyan ága, amelyik érvénytelenné tenné a newtoni mechanikát és fizikát? Einstein relativitáselmélete pedig nem a nagy tömegekkel rendelkező objektumokra érvényes, hanem minden körülmények között, csak hatásai néha elhanyagolhatóak. Mert egyesek a fizika részterületeit úgy értelmezik, hogy az a valóság 3 részlete, a körülmények háromféle helyzet szerint jutnak érvényre. Ez is tévedés. Azon filozofálnak, hol vannak a határok, ha egyáltalán vannak, ahol a kvantumelmélet már érvényes, vagy pedig mekkora tömegű testnek van hatása a téridőre. Mindig mindenféle törvényszerűség kifejti hatását, ez az igazság és a valóság. A kvantumvilágban az összes törvényszerűség mérhetően, megfigyelhetően kifejti a hatását, méghozzá mindegyik jelentős szerepet kap. A kísérlet: Kétrés vagy dupla-rés kísérlet A kísérlet ideje: 1802 A kísérlet első tervszerű végrehajtója: Thomas Young természettudós, polihisztor Már ezen a ponton lelőnek engem egyesek, hogy tévedtem, mert Young 1801-ben végezte el a kétrés-kísérletet. Ebben igazuk is van, csak akkor az egész kísérleti elrendezés tudattalan volt az ő számára is, inkább próbára tette ismereteit a hangról és a fényről. /Tapasztalta ő is, hogy ha valami, valaki hangot ad ki, azt akkor is lehet hallani, ha a jelenséget nem látjuk, mert pl. egy tárgy egyik oldalán tartózkodunk és a hangforrás a másik oldalon található. A hang nyomáshullámként terjed a levegőben és elhajolva a tárgyakon behatol minden térrészbe. Még ez sem igazán így van/ Hogy is történt ez az egész? Már Young korában is eltérő vélekedések tartották magukat a fény természetéről. Christiaan Huygens, 17. századi tudós nyomán a fénysugárzást a részecskéknek hullámszerű terjedésével magyarázták, szemben a newtoni korpuszkuláris elmélettel. Később Augustin Fresnel egy folytonos közeg létezésére is rámutatott. Ez volt az éter, amelynek természetét is figyelembe véve képes volt megmagyarázni a fénytörést, elhajlást, interferenciákat! T. Young először mint longitudinális hullámzást fogta fel a fényterjedést. Ez a közlekedési lámpára váró autók mozgására jellemző. Amikor zöldre vált a lámpa, az autók egyre később indulnak el, köztük a távolság az időben megnyúlik, majd visszaáll esetleg még rövidülhet is. Az 1810-es években pedig már a fényt transzverzális hullámzásnak tartotta. Amelyre jellemző, hogy az anyag a haladási irányra merőlegesen is elmozdul. Az egyenes síkjához képest alámegy, majd felülemelkedik azon. De hogyan is végezte el T. Young az első kísérleteket? Erről két helyen is találtam leírást, a részleteket tekintve különbözőeket, azonban csak az egyiket írom le. Young első kísérleti berendezése hihetetlenül egyszerű volt. Az ablakot lefedte egy papírlappal, amelyre egy kis lyukat fúrt. A lyukon áthaladó kis keresztmetszetű fény-nyalábot egy keskeny kártyalappal ketté osztotta és a fény-nyalábok a szemben levő falon sötét és világos csíkokat hoztak létre. -3-
Ő volt az, aki a színtelen fény összetevőit, vagyis a színképet alkotó fénysugarak hullámhosszát meghatározta. Ahogy olvasom, már 1802-ben. Maga az interferencia szó is az ő elnevezése! A színlátás pszichológiai elméletében is felfedezhetjük személyiségét. A Young-Helmholtz elmélet kidolgozásában részben és aktívan vett részt. A kétréses-kísérleteknél a lényeg végül is az lett, hogy a fényt áteresztik két nagyon kicsi résen, s a fénynyaláb nem 1, nem 2, hanem egy megfelelő távolságú ernyőre érkezve páratlan számúvá válik. Tehát például 3, 5, 7, 9, 11 darab fényes sáv keletkezik, köztük olyan sötét sávok, amelyekbe állítólag egyetlen fényrészecske sem tud behatolni. Ehhez meg is nézhetik a tanulmány első két ábráját, amely több mint 200 éves gondolat és kísérleti eredmény nyomán készült el. Az ábrán: Legfelül látható, hogy a fény- mintha csak egy vízbe dobott kő keltette hullámzás indulna el- rendesen hullám módjára behatol egy térrészbe, és ennek nyoma látható a réssel szemközt lévő fényre érzékeny felfogó ernyőn. Egy ilyen kísérleti helyzetben a fény egy keskeny sávot hagy a felfogóernyőn, pontosan a réssel szemközti térrészben. Mivel a dupla-rés kísérletet fotonokkal, elektronnal, nagyobb molekulákkal is elvégezték, bár jóval később / 1925, 1961, 1989/, ezért a fényre ezek után úgy is utalok, hogy konkrétan a fény anyagi részecskéjéről, a fotonról írok. Itt felfigyelhetünk egy roppant érdekes tényre, hogy több mint száz évig nem ellenőrizte /vagy senki sem cáfolta a kísérletet és annak tanulságait/ senki sem T. Young kísérletét. Később is csak azért vált fontossá, mert az anyag legkisebb részeivel is kipróbálták, hogy hogyan viselkedik két szorosan egymás mellé helyezett résen való átjutáskor! Az első ábrán az elrendezésben azt látni, hogy egy átlátszatlan anyagon vágott két résbe is behatolnak a fényhullámok, amelyek fontos tulajdonsága, hogy a két rés közül egyikkel sincsenek szemközt. A fényhullám, amely a haladási irányára szemközt falba ütközik, képes behatolni a szemközti fal mögé, méghozzá a felfogó ernyőn a legfényesebb sávot alkotva. Merthogy az ábrán jól látható, hogy a 2 darab rés mögötti térben a fény sávos elrendezést vesz fel. A piros nyilak és a piros sávok jelölik azt a helyet, ahová a fény eljut. Míg a sötét, vagy fekete nyilak és sávok helyére egyetlen foton sem jut el! A két rés mögötti térben megjelenítették a hullámok alkotta interferenciákat. Jellegzetes erősítési és gyengítési /kioltási/ pontokat figyelhetnek meg az ábrán. A felfogó ernyőn mindennek az a következménye, hogy a hullámok kioltási pontján valójában nem haladhatott, nem utazhatott egyetlen fényrészecske sem! Ezen kísérlet végeredményben a mindennapi tapasztalattal ellentétes dologra következtet. Hogy a fény vagy a hang és bármilyen hullámként terjedő anyag nem tölti ki a rendelkezésére álló teret, hanem mint eredően hullámjelenség, eredményében is hullámszerűen viselkedik a térben. A kísérleti elrendezés azonban nagyon fontos! A sulinet tudásbázis egy konkrét kísérleti helyzetet is leír. A két picike rés 0,1 mm-es és a köztük lévő távolság 1mm. A felfogó ernyő kb. 1 méterre van tőle. Ilyen elrendezésben láthatóvá válnak a csíkok a felfogóernyőn. -4-
Az előző tanulmányban idéztem egy igét a Szentírásból, ami most is fején találja a szöget, ha a kísérletező tudósokra és eredményeikre gondolok. Azért ugrott be a versike, mert az ELTE hallgatóinak azt is tudtukra adják, hogy ezt a kísérletet más is kipróbálta, méghozzá Young előtt. Grimaldi 1665-ben két tűhegynyi lyukon engedte át a fényt, mégsem talált interferenciákat. Young ezt a kísérletet is módosítani tudta, hogy végül a fény mikroszkópos interferenciáját bizonyítsa. Ez tulajdonképpen a másik elrendezés, amellyel a fény hullámtermészetét igazolták a 19. század elején. http://complex.elte.hu/~cserti/okt/o_spr-4.pdf ELTE jegyzet 6.oldala Igaza van az elsőnek a perben; de jön a másik fél, és kivizsgálja őt. Péld 18,17 Kecskeméthy Grimaldi után Young következett, aztán Jézus egyik tanítványa is szót kaphatott. Mert nekem is vannak eredményeim. Erről néhány gondolattal odébb írok. A kísérleti elrendezés alaposabban is érdekelt, ezért néhány tanulmányt át kellett futni, néha elmélyedni is benne, mert választ kellett kapnom arra, nekem alapvetően miért nem sikerült a kísérlet. De más szempontból is szükség volt adatokra, amelyet 40-50 tanulmányból akartam elérni, jelentem sikertelenül, mert az interneten kulcsirodalom még ritkán található meg. Egy fizikai feladatokat tartalmazó oldalon az alábbi számokkal találkozni a Young-féle elrendezésre vonatkozóan: A réstávolság 0,5 mm a felfogóernyő távolsága 1,5 méter, ahol a sávok egymástól 1,5 mm-re vannak. Monokromatikus fénnyel dolgozik a kísérletező! Egy másik ELTE jegyzetben a 2.1.1. fejezet 1. oldalán az alábbi számok szerepelnek: Fényforrástól 1 méterre kell elhelyezni a két rést, amelyek távolsága 0,8 mm. A felfogóernyő a monokróm fényt kibocsátó kondenzortól 3-4 méterre helyezhető. http://metal.elte.hu/~phexp/doc/huo/i2s1s1.htm Még annyit, hogy a kísérletezésnél használt nátriumgőz lámpa nem igen hasonlít a Nap fényére. Ez fontos, mert nem tudni, hogy T. Young hogyan jött rá a méretekre, amikor az őt megelőző embereknek nem volt szerencséjük, hiába készítettek parányi lyukat és gondolom az ernyőt előrehátra mozgatták! Talán abból indult ki minden, hogy Young nem a természetes fénnyel kísérletezett, hanem kezdettől fogva egy síkhullámmal végezte kísérleteit. Ez esetben minden eredmény csakis párhuzamosan /vagy attól csak kis mértékben eltérő/ a résekhez érkező hullámokra igaz, ha azok hullámhossza, azaz egymástól mért távolságuk nagyobb, mint a réstávolság, vagy nem sokkal kisebb, illetve pontosan megegyező /összemérhető nagyságúak/. Az ábrán a kisebb távolság nincs külön feltüntetve, amely tulajdonképpen kisebb koncentrikus körök alakjában terjed tovább a felfogóernyőig. Ebből következően kisebb szélességű sávokat hagyna az ernyőn. Vízbe ejtett különféle nagyságú tárgyak keltette hullámok áthaladása ismert nagyságú réseken Tárgy nagysága Párhuzamossá tett /lézer-szerű/ fénynyalábok réseken áteresztve a térben úgy terjednek, mintha vízben hullámokkal kísérleteznénk -5-
A párhuzamostól való eltérés azért fontos, mert csak olyan fény jut át a réseken, amely még kisebb mértékben tért el az egyenestől, mint amennyi a rés hullámhosszúsága. De összetartó hullámok is átjutnak a résen, ha már majdnem egymásra futottak. Azonban a párhuzamostól való eltérésük kisebb a rés hullámhosszától! /Az ábra minden esetben az idealizált, párhuzamos fényt veszi alapul. Lényeges szabálynak mondható, hogy a réstávolságnál nagyobb hullámhosszúságnál torz hullámok keletkeznek, amelyek bár gömbhullámzással gördülnek tova, azonban láthatólag ferdén haladnak. Az ilyen hullámok a felfogóernyőn szélesebb csíkot hagynak, mint normál esetben. A sávok szélessége aránylik a vízbe ejtett tárgy nagyságával, hosszával. Megfelelő távolságra helyezett ernyővel kiszámítható lenne, hogy a tárgyak nagysága milyen szögeltéréssel indítja el a gömbhullámot. Így aztán valamilyen tapasztalati összefüggést, esetleg képletet ismerhetnénk meg a vízbe dobott tárgyak nagyságával kapcsolatban./ A monokromatikus fény felhasználása eredetileg is a legfontosabb kísérleti feltétel volt. A legjobban használható a lézer, mert minden részecske frekvenciáját az ember készíti elő. A természetben ez sosem tud megvalósulni, mert fénytörő közeghez érkezve a fénynyaláb azonnal vagy szét vagy pedig összetartó irányokba kezd elmozdulni. Young kísérletének tehát a természetességhez már nem sok köze van! A természet ugyanis polikromatikus fényt energetizál a környezetbe vagy környezetből. Ezt a 2 jelenséget mutatja a fenti ábra, amihez azt hiszem nem is szükséges kommentárt fűzni. A következőekben mégis megvizsgálom azt a lehetőséget is, amikor viszonylag jelentősen módosított fénnyel világítjuk meg a két egymástól hajszálnyi távolságra lévő dupla-rést. Ez a fény még mindig közelebb van a napfény hullámhosszaihoz, mint a lézer monokróm fényéhez. Az elemlámpákból, mesterséges fényforrásból a fény széttartóan sugároz, csak nem annyira jellemzően, mint a természetes fény. Amikor ellenőriztem kinek van igaza a kísérleteknél, rá kellett hogy jöjjek, valójában természetes és mesterséges környezet között is választanom kell, ha csak az egyik tábor igazságát vizsgálom meg. Itt kétféle fizikai elmélet alkotja a két tábort, de senki sem vállalja azt, hogy megmondja, mi az a dolog, ami miatt valamelyik oldalra odaáll. Nem a részecske, ill. a hullámelmélet összecsapásáról és győzteséről kéne dönteni! Az ostobaságokkal viszont le kell tudni számolni. A fizikusnak jellegzetes utat kell bejárnia tudományterületén belül, mire eljut odáig, hogy független legyen az elméletek halmazában s az érdeklődő egyénre bízza a választást. Szerencsére itt van ez a tanulmány, amely után meggyőződésem, hogy az igaz és a hazug elméletek közül kell majd választani 'valamely embernek'! Kérdezheti az olvasó, hogy az előző oldalon hogyan és miért kevertem bele a dolgokba a vízben kialakuló hullámzást! Azért említettem meg, mert a fizikusok a lézerfénnyel való kísérletezésben tökéletes analógiát találtak. A vízben megfigyelt jelenségek ugyanúgy jellemzik a lézert és más monokromatikus fényforrásból induló fénynyalábot. A 3. oldalon bemutatott ábrán is otthagytam a feliratot, amely szerint a fény hullám természetű. Azért a fény nem mindig viselkedik hullám módjára, ezt a 20. század elején néhányan kísérletekkel is demonstrálták. Albert Einstein pont ezért kapott Nobel-díjat /a fotoeffektus magyarázatáért/. A fény duális, kettős természetű, a környezettől függően veszi fel részecske vagy pedig hullám állapotát. A kvantumfizikában úgy mondják ezt, hogy a részecske hullámmá omlik össze. Ezzel fel is veszi azt az állapotát, amely szélsőértéke azon állapotoknak, amilyen lehetséges állapotokban találhatjuk. -6-
Bár a többi állapotról nem szoktak jellemzést adni, hiszen azt meg sem tudn(j)ák figyelni. Azt mondják, hogy a fény részecskéje a foton nem meghatározható valami, csak azt lehet mondani róla, hogy amikor részecskeállapotban van, akkor csak a perdületét ismerhetjük, de azt nem, hogy az atommag körül éppen hol tartózkodik /Heisenberg határozatlansági reláció/. Amikor a foton hullámmá omlik össze, mert a környezet ezt megengedi a számára, akkor csak a hullámhosszát ismerjük, amelyet frekvenciával is kifejezhetünk. Szinte sehol meg sem említik, nem hangoztatják, hogy mekkora a lehetséges legkisebb energiaállapota egy fotonnak. Mert szerintem nincs olyan, hogy legkisebb energia, mindig lehet kisebbet létrehozni! Erről a legkisebb mértékről a Plankhosszúság, a Planck-tömeg és a Planck-állandó mond valamit. A foton ideális részecske ahhoz, hogy megértse az ember, a Teremtőnek egy legkisebb részecskét nem volt fontos létrehozni, mert meghagyta magának az utólagos módosítás, változtatás lehetőségét. De ne kerüljünk túl távolra a kétréses-kísérlettől, abban minden kvantumfizikai jelenség is felfedezhető. Ezzel a kanyarral azt szeretném megtudni, hogy mekkora a foton, amivel a kétréses kísérletet végezték. Nem tudni, de nem is fontos, mert úgyis a frekvencia és hullámhossz határoz. Akkor viszont ez a kísérlet nem alkalmas arra, hogy a fény természetét általa megismerjük, mert nem a legkisebb energiájú fotonnal végzik el a duplarés-kísérletet. A kísérletben többféle és nem ellenőrzött energiájú foton vehet részt! T. Young bár a világnézetre vonatkozóan is hivatkozhatott kísérletére, a fizikusok csak később láttak benne részecske és kvantumfizikai mondanivalót és lehetőséget, sőt bizonyítást. Ezek után nézzenek meg egy rövid kis videót a kétrés-kísérletről, amelynek linkjére kattintva vagy a böngészőbe másolva indul is a video: http://www.youtube.com/watch?v=m0ldr0oxl84 Mi történik tehát a kísérletezés során, mire keresik és találják meg a választ az érdeklődő emberek? Erről egy blogon /Fazekas Lászkó blogja/ találtam rövid és jól érthető összefoglalót. A továbblépés előtt javaslom ezt is megismerni. Képzeljünk el egy elektron forrást, amiből elektronok indulnak ki egy képernyő irányába. Itt rögtön megjegyezném, hogy a kísérletet általában fénnyel szokták elmagyarázni, én mégis azért választottam inkább az elektront, mert azt sokkal inkább anyagi részecskének képzeljük, hiszen a mindent felépítő atomok építő kövei, és így talán már elsőre is jobban érezzük majd, hogy milyen bizarr dologról van szó. De elvégezték már ezt a kísérletet hidrogén atomokkal, és bizonyos molekulákkal is. Mi egyenlőre maradjunk az elektronoknál. Szóval elektronokat lövöldözünk egy fluoreszkáló képernyő irányába, ahol az elektronok becsapódási helyén kis pöttyök jelennek meg. Hasonló módon működnek például a régi típusú elektronágyús (CRT) monitorok vagy TV-k is. Most helyezzünk egy árnyékoló lemezt az elektronsugár útjába, amin vágunk egy rést. A képernyőn így a következő képet fogjuk látni: Zárjuk le ezt a rést, és nyissunk meg egy másik rést ettől jobbra. Így a becsapódó elektronok a következő képet fogják kirajzolni: -7-
Ebben nincs is semmi különös. De vajon mi történik akkor, ha mindkét rést kinyitjuk? Logikusan a következő képet várnánk: De nem ezt látjuk. E helyett egy interferencia kép alakul ki, ami valahogy így fog kinézni: Érdekes módon tehát megjelenik egy harmadik csík is, ráadásul középen, ahová amúgy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán kellene elektronoknak kerülnie, sőt, az elektronok nagy része ide csapódik be. Miért olyan különös ez? Képzeljük el, hogy egyesével repkednek ki az elektronok, amik egyszer az egyik, egyszer a másik résen mennek keresztül. Amíg csak az egyik rés van nyitva, addig szépen vagy a jobb, vagy a bal oldalra csoportosulnak. De ha nyitva van mindkét rés, úgy a legtöbb elektron középen köt ki. Mintha a résen áthaladva tudná, hogy a másik rés is nyitva van, és emiatt nagyobb eséllyel menne középre. A dolog nem lenne olyan fura, ha az elektront hullámoknak képzelnénk el, hiszen hullámok esetén megszokott, hogy ilyen interferencia képet kapunk. Csakhogy ebben az esetben ha csak egyetlen elektront lövünk ki a képernyő felé, annak a réseknél ketté kéne válnia, át kellene mennie mindkét résen, hogy aztán a kijelzőhöz érkezve egymaga interferencia mintázatot rajzoljon ki. De nem ez történik. Mikor egy elektront kilövünk a kijelző felé, az pontosan egy pontba fog érkezni. Az interferencia mintázatot csak a sok célba érkező elektron rajzolja ki. Az egészet tehát csak valahogy úgy tudjuk elképzelni, hogy mikor kilőjük az elektront, az hullámmá válik, átmegy mindkét résen, interferál saját magával, majd mielőtt elérné a képernyőt, újra részecske lesz. Mikor a hullám részecskévé omlik össze, véletlenszerű helyen jelenik meg, és egy adott helyen a megjelenés valószínűsége megegyezik a hullám adott helyen vett erősségével (amplitúdójával). Ha viszont az elektron saját magával interferál, úgy szükségképpen át kell, hogy menjen mindkét résen. Ha tehát mindkét résnél egy detektort helyezünk el, fülön csíphetjük a pici elektront, amint egyszerre két lukon halad át. Várható módon azonban itt sem az történik, amire számítunk. A detektor szépen jelez, hogy hol az egyik, hol a másik lukon haladt át az elektron, de soha nem a kettőn egyszerre. Ráadásul ilyen esetben az interferencia kép is eltűnik, és két vonalat látunk a kijelzőn (amilyet elsőre vártunk volna a kísérlettől). Van minderről egy nagyon jó kis 5 perces videó, ami bemutatja a fentieket. Foglaljuk össze az eddigieket: Az elektron hullámként viselkedik mindaddig, míg nem figyeljük meg. Ha megfigyeljük, úgy a hullám újra részecskévé omlik össze. A részecske megjelenési helye teljesen véletlenszerű, de nagyobb valószínűséggel jelenik meg ott, ahol erősebb a hullám (nagyobb a hullám amplitúdója). Ráadásul ahogyan azt már a bejegyzés elején írtam, ez működik atomokra, és kisebb -8-
molekulákra is. A fényről még el tudjuk képzelni, hogy hullám (sokáig így is kezeltük), az elektron is elég megfoghatatlan ahhoz, hogy bevegye az ilyesmit az ember agya, de hogy az atomok és molekulák is így viselkedjenek (eltűnnek amíg nem figyelünk oda, két lukon is átmennek egyszerre, majd valahol véletlenszerűen feltűnnek), az már azért elég fura. Valójában minden anyagi test hullámként viselkedik, de mivel a hullámhossz (mennyire van szétkenve) fordított arányban áll a test tömegével (valójában impulzusával), ezért makroszkopikus tárgyak esetén (pl. egy pingponglabda) nem vesszük észre. Szóval ahhoz, hogy egy pingponglabdát két résen dobjunk át egyszerre, ahhoz közelebb kellene lennie a két résnek egymáshoz, mint a labda mérete. Ez az effektus tehát csak mikroszkopikus méretekben jelentkezik, ettől azonban nem kevésbé bizarr. Fura ez az egész úgy ahogy van, de a legfurább talán az a pillanat, amikor a hullám részecskévé omlik össze. Az összeomlás egyik fura motívuma, hogy amíg az elektront hullámként képzeljük el, addig ugye mindkét résen keresztül kell mennie egyszerre. Ha nem így lenne, nem tudna saját magával interferálni, hogy létrehozza az interferencia képet. Abban a pillanatban viszont, amikor megfigyeljük, az elektron vagy az egyik, vagy a másik résnél ugrik össze, soha nem érzékeljük két helyen. Olyan mint ha az egyik résnél valóságossá vált elektron átszólna a másik résnél lévőnek, hogy tűnjön el, nehogy egyszerre lássa őket a két detektor. Ez az üzenet pedig egy pillanat alatt ér el a valóságossá váló elektrontól a virtuálisig. Az ilyen pillanatszerű hatások pedig nagyon zavarják a fizikusokat, köztük is talán Albert Einsteint zavarta mindez leginkább. A gond az, hogy az összeomlás pillanatában a ketté vált részecske két fele nagyon távol kerülhet egymástól. Képzeljünk el például egy olyan elrendezést, ahol fotonok (fény részecskék) érkeznek egy félig áteresztő üvegre. Ez kettéosztja a nyalábot, ami két külön úton halad egy ideig, majd újra egyesítjük, így létrehozva az interferencia képet. Ez tulajdonképpen ugyanúgy a kétréses kísérlet, csak most trükkös módon a két rés jó nagy távolságra került egymástól. Ez adott esetben akár lehet több fényév távolság is. Ha most mindkét ágra behelyezünk egy detektort, akkor a két fotonnak egy pillanat alatt el kell döntenie, hogy melyik ágon omlik össze, és ugyanígy egy pillanat alatt át kell szólnia a másik fotonnak, hogy tűnjön el. De ha a kommunikáció kevesebb mint egy másodperc alatt (gyakorlatilag pontosan a mérés pillanatában) lezajlik, a távolság pedig több fényév, akkor itt bizony fénysebességnél gyorsabb információ közlés történt, holott a speciális relativitáselmélet (írtam én is róla) szerint a fénynél gyorsabban nem közölhetünk információt. Ez az ami miatt Einsteint kirázta a hideg, és a jelenséget kísérteties távolhatásnak nevezte el. Valójában nem is információ közlésről van szó, egyszerűen csak valamiképp kapcsolatban van egymással a két részecske. És ez még nem minden, ugyanis ez igaz bármilyen részecske rendszerre, amik valaha is egyek voltak, és az egyik ilyen részecske megfigyelése (részecskévé való összeomlása) kihatással van a másik állapotára is. Van például a részecskéknek egy spinnek nevezett tulajdonsága. Ezt tulajdonképpen pörgésként értelmezhetjük (valójában nem az, de ebbe ne menjünk bele). Ha ketté szakítunk egy részecskét, ami nem pörgött, és a keletkező egyik részecske jobbra pörög, akkor a másiknak a perdület megmaradása miatt balra kell pörögnie. Csakhogy a perdület olyan mint a részecske helye, csak az összeomlás pillanatában dől el, hogy a részecske balos-e, vagy jobbos. Akárcsak a hely esetén, a dolog teljesen véletlenszerű, és itt éppen 50-50% van arra, hogy ez vagy az. Amiben biztosak lehetünk, az az, hogy ha az egyik jobbos, akkor a másik balos lesz. Képzeljük el tehát ezt a két részecskét, amik egyetlen részecske szétszakításával jöttek létre. Elrepülnek két ellentétes irányba, és mikor már fényévekre vannak egymástól, megmérjük az egyik perdületét. Ilyenkor ugye a mérést a másik részecskének is meg kell éreznie, hogy saját perdületét ezzel ellentétes irányba állítsa. De ahogy két részecske állapota így össze tud fonódni, úgy akárhány részecskére is igaz ez. Ily módon, ha feltételezzük, hogy a világ az ősrobbanás pillanatában egyetlen összefonódott valami volt, akkor következésképp a világ összes részecskéje érzi egymást. Mindannyian, és úgy alapvetően az egész világ egyetlen nagy összefonódott valami. -9-
Az összeomlás pillanatának másik nagy furcsasága, hogy a jelek szerint teljesen véletlenszerű. Erről a véletlenszerűségről már írtam a Kvantummechanika, determinizmus és szabad akarat című bejegyzésemben. Jelen írásból, és az előbb említett írásból (melynek fő témája a határozatlansági reláció, és annak néhány filozófiai következménye) már nagyjából összerakható a kvantummechanika világképe. E szerint minden anyagi részecskének vannak részecske és hullám tulajdonágai. Ezen tulajdonságok egyszerre csak bizonyos pontatlansággal mérhetőek (lehet, hogy helyesebb lenne azt mondani, hogy léteznek). Minél pontosabban akarjuk meghatározni egy részecske hullám tulajdonságait, annál pontatlanabbul tudjuk meghatározni a részecske tulajdonságokat. Tulajdonképpen a határozatlansági reláció komplementer mennyiségei közül az egyik mindig valami hullám tulajdonság, míg a másik részecske tulajdonság. Ily módon a határozatlansági reláció beolvasztható ebbe az egész hullám-részecske kettősség képbe. A részecskét a kvantummechanika alapvetően valószínűségi hullámként kezeli, ami mindig csak a konkrét méréskor vesz fel valódi (részecskéhez köthető) értéket. Ezzel a képpel kicsit újra is értelmezhetjük az előző (szabad akaratos) bejegyzésben említett alagút effektust. Azt mondhatjuk, hogy mikor nem figyelünk oda, a dobozban lévő részecske hullámmá válik, és mikor újra megfigyeljük, akkor bizonyos valószínűséggel a dobozon kívül omlik össze újra részecskévé. Így tud kiszökni a dobozból. A hullámfüggvénnyel teljesen pontosan tud számolni a fizika, hajszál pontos valószínűségi értékeket kaphatunk minden pontra, de az összeomlással nem igazán tudnak elszámolni. Azt, hogy a részecske hova omlik össze, csak a jó Isten (talán szó szerint ) tudja. Emiatt ez a kérdés úgy tűnik kivezet a fizikából, ezzel helyet adva olyan dolgoknak, mint a szabad akarat. -10-
A TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK ÉRDEKES ÖSSZJÁTÉKÁNAK MEGFIGYELÉSÉTŐL (RITKASÁG) A MEGÉRTÉSEN ÁT A TERVSZERŰEN KIALAKÍTOTT ESEMÉNYEK ÖSSZERENDEZÉSÉIG A duplarés-kísérletnél a víz a közeget jelentheti, amelyben a tárgyak mozgásai, energiaváltozásai közvetítődnek. Ehhez hasonlítana a fény és a lézerfény is, amelyre felírhatók a geometriai optika törvényei: A fény egyenes vonalban terjed. Különböző közegek határán a fény részben visszaverődik, részben megtörve folytatja útját. A fénysugarak függetlenségének elve kimondja, hogy a tér egy pontján keresztül akárhány fénysugár áthaladhat egymás zavarása nélkül. A fénysugár megfordíthatóságának elve szerint ha a fénysugár a tér egyik pontjából egy bizonyos útvonalon halad a tér másik pontjába, akkor az onnan visszafelé indított fénysugár ugyanazon az úton fog haladni. Azért fussunk át ezeken a szabályokon laikus ember tapasztalatai szerint is. A fény nem síkhullám, Young szerint pedig longitudinális hullám. A valóságban gömbhéjszerűen mindenfelé terjedő egyenesek mentén halad, amely egyenesek valójában nem léteznek, csak elméleti konstrukciók. Az egyenes fénysugár csak elméleti feltételezés, hiszen a fény széttartó vagy összefutó hullámhosszúságokat /ezek a színek/ cipel magában. Szerintem olyan is van, hogy a fény valamely közegben teljesen el is akad. A 3. pont a józan észnek mond ellent. De ha a napkitörések keltette hosszúhullámokra gondolok, azok képesek a rádióhullámokat összezavarni. Igaz, hogy azokban nagy energiájú részecskék repülnek. A 4. -kel nem foglalkozok, a mindennapi tapasztalat számára nem lényeges dolgot mond ki. A fény terjedésénél még egy kérdést feltehetünk magunknak. A fény az anyag vagy energia, vagy átmeneti jelenség? Én úgy döntök ebben a kérdésben, hogy az anyagnak mérhető paraméterei vannak. Ilyenek a tömeg, hosszúság, sebesség, hőmérséklet. Ráadásul ezek az időben változnak is. Minden energia, amely keletkezik tömeg nélküli, de az időben a létező fizikai paraméterei állandóak, mert ha megszűnik az energia forrása, az energia többé nem létezik. A legtöbb dolognak van energiája és tömege is, amelyek eléggé változékonyak. Ezek szerint a fény tiszta energia. Ezért is figyelemre méltó a kétréses kísérlet, hiszen energiával történik kísérletezés! A lézerfény vajon tiszta energia? Szerintem a lézer az anyaghullám, mert a lézerben anyagi részecskéket indítanak útnak, néhány ismert, vagy meghatározott paraméterrel. A lézerfény a nem visszaverő felületen is képes áthaladni, ez is anyagi jellemző. Itt jön a következő lényeges jellemző, az anyagnak van legkisebb egysége, elemi része. A fénynél ki tudja! A Nap fénye állandó frekvencián sugároz. A más frekvencia pedig nem is igazi fény. Ne csak a Napból érkező fényre gondoljunk. A csillagokból különböző színű hullámhosszokon érkezik sugárzás. Meg kell vizsgálni a szem által nem látható tartományokon kibocsátott energiát is. Mi az energia? Biztosan nem hullámzás. Egyelőre nem fogalmaznám meg ezt a lényeges kérdést. A fény elektromágneses hullám. Azért, mert mérhető tömegű részecskéket is találhatunk a Napból érkező hullámokban, csak azok nem a fény látható tartományában érkeznek az Űrön át. A kísérletezést nem zavarják elektronok, vagy gerjesztett állapotban lévő ionok, molekulák, mert ezek nem a 400-800 nanométeres hullámhosszokon utaznak a fénnyel. A fény a szem által érzékelhető tartományban nem fogható fel elektromágneses közvetítő közegnek! Utoljára le kell szögezni, hogy a folyadékok mozgása a hullámzás. Szilárd testek, részecskék maximum rezeghetnek, oszcillálhatnak, amelyet folyadék közvetíthetnek, így állítva elő a hullámmozgást. De egy elemi részecske is haladhat úgy, ahogy T. Young képzelte, méghozzá leginkább vákuumban, azaz közvetítő közeg nélkül is. Erre gondolok -11-
Ez egy EKG-felvétel. Akár egy földrengésnek a hullámát is kereshettem volna, de amelyik biztosan nem létezik a természetben azt az alábbi képen szemlélhetik meg. Azt még mesterségesen sem tudják előállítani, hogy minden hullám tökéletesen azonos legyen, gyakorlatilag csak az első oszcillációt tudják megmérni. 500 Hz Ez mind szinuszhullám, csak más frekvenciájúak. Még közegellenállás sem szükséges ahhoz, hogy a rezgő test vagy részecske az időben megváltoztassa saját rezgőmozgását. Hiszen minden anyagi test folyton veszít az energiájából, ezért a hullámzás csillapodása következik be. Jelen tanulmányban a 4. oldalon a kétréses-kísérletnél a felfogóernyőn megjelenő sávok hullámhosszai ezt a csillapodást tükrözik vissza. Tehát a fény a résektől távolabbra kerülve, már kisebb hullámhosszúságúvá válik. Ha csupán erre gondolok, akkor is egyértelmű; a kísérletben nem tisztán fényenergia vesz részt, amely ha hullám lenne, akkor leginkább hasonlítana a szabályos szinuszokra. Ezt természetes fénynél várhatnánk el. De ez még nem 100%-os bizonyíték, mert nem tudjuk, hogy a kétréses-kísérletben vákuumot használnak-e vagy sem. A lézernyalábban szépen megvalósulhat a távolra ható hullámmozgás, így terjedése már nem sokban különbözik egy közvetítő közegnek használt folyadéktól, a vízétől. A fő és lényeges differencia abban van, hogy valamely közegben ténylegesen gömbi hullámok szóródnak szét, amely lézernél nem lehetséges. Még annyit a monokromatikus fényről; el lehet érni, hogy a természetes fény bizonyos folyadékok vagy elektromos mező hatására modulált fénnyé változzon. A lézer pontosan ilyen fény, amelyről azt is olvasni, hogy az interferenciajelenségek tanulmányozásához kiválóan alkalmas. A cél egy ismert tulajdonságokkal bíró hullámcsomag kialakítása! A lenti ábrán egy alacsony rezgésszámú hullámot szeretnének nagyfrekvenciával kisugározni. Az amplitúdó moduláció elve Frekvencia moduláció rádiójelekkel -12-
Az alsó ábrán már egy nagyfrekvenciássá változtatott hullámcsomag terjed tovább. Thomas Young kísérlete frekvencia-modulált természetes fényt enged rá a nagyon keskenynek megválasztott résekre /az FM rádiójel hasonlít a legjobban Young fénysugaraira, mert a kísérletben megakadályozta azt, hogy a fénysugár a természet törvényeinek megfelelően széttartóan, vagy összetartóan terjedhessen/, amely után pedig az amplitúdó moduláció lép fel, mert a fény útját a rés nagysága szabja meg. Ha ezek után a vízhullámokhoz hasonlatos jelenséget figyelünk meg, arra kell gondolni, hogy Young közeget használt ahhoz, hogy egy másik jelet továbbítson. Ez a megfelelően kiválasztott résnek megfeleltethető nagyságban továbbhaladó fénysugár, amely a rés után már a közvetítő közeget jelenti! A fénynek ez a kevert modalitása jelenik meg a felfogóernyőn. A rés előtti frekvencia megválasztása azzal történik meg, hogy Young nem engedte meg a fénynek, hogy bármilyen hullámhosszon érkezzen meg a réshez. Ez a kísérlet két szakaszra bontható, amely során megtehetjük, hogy okos fénynyalábot eresztünk a réshez. Okos, mert általunk megválasztott hullámhosszúságú. Majd a fény terjedését a továbbiakban rábízzuk egy közegre- a rés nagyságával megegyező hullámhosszra- amely hullámhosszal engedjük keveredni a természetes fény hullámhosszait, mert a rés után már nem nyúlunk bele a fényvetésbe, amikor is a fény mint egy reflektorból indulva széttartóan haladva, igyekszik mindenfelé terjedni. A magyarázat teljes körű volt, ezért nem érzem szükségét a 4. oldali ábra jelenségei kritikus elemzésének. A Dr. Quantum-videó is bemutatja a 4. oldali ábrán látható jelenségeket, sőt az idézett blogger magyarázatait is érinti. A fény természetét Thomas Young kétréses kísérletével magyarázni meghaladott teóriává és elképzeléssé vált. Hogy az emberi életet a természetre vagy egy mesterségesen megkonstruált valóságra építik, azt az emberek döntik el, amelyhez a kutatók ajánlják magukat. Szép számmal vannak, akik a fényt hullámnak vagy részecskesugárzásnak, illetve a kettő valamiféle ötvözetének vagy egyiknek sem tarthatják. Tudósoktól származnak a világról alkotott nézeteink, valójában nagyon is fantasztikus mesék. Hogy melyeknek mi lesz a sorsa, azt a kutató kapcsolatai, társadalmi pozíciói határozzák meg elsősorban. Nem kívánom azt, hogy egyike legyek az ilyen természettudósoknak. Az emberekből a természetesség és a természet törvényei annyira hiányoznak, hogy az emberi tudást eredendően kétfélének tartják. Reálisnak és humánnak. Az emberi humánumot már régóta püfölik a pszichológiai témájú könyvek- lévén az ember gonosz lény- most pedig már a reális tudományt is leírhatjuk. Azért, mert a környezettudományok minimum szubjektívek, de az is lehet, hogy egyes szakemberek tudatosan az ember becsapására törekednek. Amit szükségesnek, fontosnak vélek, hogy a természetes fénysugárról azt is tudjuk, hogy az nem a matematikai egyenes mentén terjed a térben. Létezik a fényelhajlás, de nem a diffrakcióra gondolok, hogy a fény a tárgyakon szóródik. Hanem például arra, hogy a ház sarkához érve, a fény útja megtörik és a sarkon befordul. Elképesztő, mekkora mesét szeretnének beadni nekünk, hiszen az ember már kevesebbet érő, mint például a környezet tárgyai. Ezért nagyon is helye van, hogy Isten és Jézus tanítványai a hitetlenség fiainak gondolkodását elfogulatlanul megvizsgálja. Megértheti az egyén, hogy miben hisznek mások és hogy nem véletlenül tartja magát valamely teória az emberek világában. Mostantól mindenki dönthet, mert létezik a tudományban valóságos alternatíva is, amely más alapokon nyugvó magyarázatot ad Isten teremtéséről, a teremtett világról. Miért is a valót tanítanák azok, akik a mesterséges környezetben szívesen lakoznak, félretolják a természeti törvényeket, a környezetet csak rendkívüli felbuzdulással, vagy büntetéstől tartva és lehetőleg nem ingyen védelmezik? Fényelhajlás élen: a fény jobb oldal felé terjeszkedik Fényelhajlás szálon: a fény a hajszál után behajlik középre is -13-
A 13. oldali ábrán látható, hogy a fényelhajlás létezik, de közel sem olyan mértékű, mint amelyet a hang esetében tapasztalhat az ember. A levegő viszont csak a hanghullámnak biztosít terjedési felületet. A fénynek nincs hordozóközege, hacsak nem létezik éter vagy valamilyen egyéb kevéssé ismert hullámzó közeg a világegyetemben, amely képes magával ragadni a fényt. Elektromágneses hullámok viszont biztosan összekeverhetők a fénnyel, amelyet az útja végén demodulálhatunk és megkapjuk az eredeti fény ingert... A fényelhajlás vagy diffrakció a miniatűr méretekben éppenséggel kevéssé jellemző, mint makroszkópikus méretekben, amelyet ezek szerint bárki meg is tapasztalhat. Persze az optikában az interferenciacsíkokat figyelik, mintha az lenne a legfontosabb. Pedig a diffrakciónál nem ez a helyzet. Bár az interferenciacsíkok száma annál nagyobb /vastagabb hajszál szélén több a csíkos terület/, mennél nagyobb a tárgy, amelyen a fény elhajolhat. Egy elemlámpával megvilágított tárgy szélének árnyéka nem pontosan mögötte húzódik, ezt a kísérletet érdemes elvégezni! Persze én a legsötétebb árnyékra gondolok elsősorban. Ami még érdekesebb, hogy ha nem sokkal a tárgy mellé világítunk, illetve az elemlámpa által vetett kör kisebb része világít a tárgy szélére, az árnyék annál jobban behúzódik a tárgy mögé! Ezzel együtt a fény is jobban behajlik a megvilágított tárgy mögé. Mielőtt olyan kísérletezésbe kezdenék, amelyet házilag bárki könnyen meg tud ismételni, ha kételyei támadnak, előtte egy újabb ábrán szeretném bemutatni, hogy Young és követői kísérletében mégis hogyan keletkeztek az interferenciacsíkok. Mert az tarthatatlan, hogy a vízhullámok analógiájára gondolják el a kétréses-kísérletet. Ez még monokromatikus fény használata mellett sem egyéb, mint fikció. síkhullámok síkhullámok 1 résen áthaladó sokféle- tengely körüli forgómozgást végzőfényrészecske kisugározhat 2 résen kevesebb foton képes áthaladni. A rések sokféle sajátmozgásból eredő elhajló pályát megszűrnek. Ezért vannak a sötét hullámhosszok 1. Felfogóernyő 2. Felfogóernyő Sötétebb sáv Sötétebb sáv Természetes fény elhajlása a fotonok tengely körül végzett forgómozgása alapján (pörgettyű-hatás) -14-
A kétréses-kísérlettel kapcsolatban még egy feladatot kell elvégezni. Az előző oldali ábrát kell megmagyarázni. Az ábra ugyanis összefoglal mindent, amely a kísérletben észlelhető jelenség. Mindenre megvan az alternatív magyarázat! Nem azért elsősorban, mert a leszámolás izzítja a véremet. Akkor nem is kapnék bölcsességet Jehova Istentől. Alternatív szemléletnek fogalmazom, de mivel az a leginkább mesterkélt, steril világot jelenti, ezért kevéssé érdekel engem. Nem is vihetem el az elméletalkotást az eshetőségek, lehetőségek megvalósítása felé. Azt szeretem legjobban, amikor én veszem észre, vagy én tárom fel a valóságban létező jelenséget, eseményt, jellemzőt... Mégsem lehet meglenni Isten segítsége nélkül, ha Ő gyakorlatilag ajánlja magát és segítségét az embernek. Még a tévedéseim is valósággá válhatnak, ha a Teremtő nevében járok. Megjelenék Gibeonban az Úr Salamonnak azon éjjel álmában, és monda az Isten: Kérj, a mit akarsz, hogy adjak néked. 1 Kir. 3,5... Sőt még a mit nem kértél, azt is megadom néked, gazdagságot és dicsőséget: úgy hogy a királyok között nem lesz hozzád hasonló senki minden te idődben. És ha az én útaimon járándasz, megőrizvén az én végzéseimet és parancsolatimat, a miképen járt a te atyád, Dávid: meghosszabbítom életed idejét. 1 Kir. 3,13 Salamon azt is megkapta, amit nem kért. Pedig mit is kért? Bölcsességet és hogy Jót és Rosszat meg tudja különböztetni és igazságosan ítélni. Azt kérte tehát, amit Ádám és Éva óhajtott az Édenben. Mivel ezt Isten nem tartotta vissza Salamontól, a dolog úgy áll, hogy nem maga a Jó és Rossz tudása bírt semmihez sem fogható hatalommal, vagy bármivel, amivel a Teremtő szívesen megajándékozza az őt szerető embereket. Édenben tehát az engedelmesség és lázadás került vizsgálat alá. Ha az ember azt teszi, amire Isten is rendelte, olyan képességeket is megkap, amelyet nem kért. Ha hibázik valamiben, Jehova Isten azt is a javára fordítja. Az (14. oldal) Ábra magyarázata: Az ábra elemzése felülről lefelé haladva történik! A kísérletben síkhullámok vesznek részt. Ezt kétféleképpen is ábrázoltam, ahogy ezt mások is vagy így, vagy úgy teszik. A síkhullámok hullámhossza nagyobb, mint a rés távolsága. A réstávolság és a hullámhosszok egyaránt mérhetők például milliméterben. A fény részecskéi, a fotonok egy ablakon másképpen haladnak keresztül, mint egy nagyon keskenynek megválasztott résen. Erről már korábban szót ejtettem. A keskeny résen a természetes fény mindenféle elhajló pályán érkező fotonjai nem tudnak átjutni, csak az egyenesen repülő, illetve valamennyi olyan foton, amelyik Bezier-görbén folytatja útját az első felfogóernyőig. /Ezzel a szerkesztő eszközzel rajzoltam meg a különféle hajlású pályákat./ Itt történik meg először a fotonok teljesen szabad pályáinak szelektálása, amelynek már a valóságostól eltérő kísérleti eredmény lesz a következménye. Egy ablakon besugárzó fény az ablak szélességénél nagyobb sávban világítja meg a belső teret. A fénysugárban a pályákat vizsgálva azt találjuk, mindennek megvan a valószínűsége. A fénysugarak egy pontból a szélrózsa minden irányába szóródhatnak /szürke vonalak/, de a különféle irányokból érkező fénysugarak a felfogóernyő egy adott pontján összefuthatnak. Sőt, a fénysugárban síkhullámok is megtalálhatók /bíborszínű -ok/ ABLAK A SZOBA FALA -15-
Ez a kesze-kusza ábra 2 és fél fontos törvényszerűség miatt bonyolódik. A fény részecskéi, a fotonok mindenfélék lehetnek; nyugalomban vannak vagy nem, ezért pörögnek a saját tengelyük körül. Ezt úgy képzelhetjük el, mint egy bolygónak a tengely körüli mozgását, forgását. A fotonok tengelye lehet É-D-i, de ettől a legtöbb esetben eltérhet és el is tér. A tengelyhajlás tehát -360-0- 360 -ig bármekkora lehet. Biztosan nem is 1 fokonként, hanem bármilyen mértékben lehetséges az eltérés. Ha mindez lehetséges, akkor az valóságos is! Ezek a fotonok is lehetnek nyugalomban, de sajátmozgást is végezhetnek. Így összesen 4 vagy 6 -féle típusú fotont különböztethetünk meg, amelyek a kétréses kísérletben jellegzetesen viselkednek. A következőre gondolhatnak: Az 1. foton egyenes pályán fog haladni, ha mozgásra kényszerítik. A 2. foton a mozgása során balra fog eltérülni, az 5. pedig jobb felé térül. A 3.-4.-6. fotonok pedig nem egyenes vonal mentén, hanem elhajló pályán fognak kisugárzódni. Ezeket a lehetőségeket, amelyek a természetes fénysugárban mind megtalálhatóak, kísérletezéskor szét lehet válogatni, ahogy azt a duplarés-kísérletnél részben meg is valósítják. Ha a duplarés-kísérletben a résszélesség a foton méretével összemérhető, vagyis eléggé pontosan akkora nagyságú hullámokkal dolgozunk mint a foton nagysága, akkor abszolute ki tudnánk zárni az összetartó és a széttartó pályákat, amelyet elgondolásom szerint nem tudtak tökéletesen összeállítani a kísérlet megtervezésekor. Az adatokat újra átfutva ez igen egyértelmű lehet. A 0.1-1 mm-es réstávolság óriási a foton nagyságához mérten, amely még az elektronnál is sokkal-sokkal kisebb. Azonban szinte semmilyen tanulmányban nem adják meg a fotonnak, mint elemi résznek a nagyságát. Ezt azért, mert a foton nagysága a hordozott energiától függ, végeredményben a hullámhosszból tudható meg. Amit találtam, hogy a legkisebb foton az, amelynek h energiája van. Ez kb. 1,6 10 ³⁵ méter. A kvark és elektron a 10 ¹⁸ méter, vagyis mérhetetlenül nagyobb, mint a foton mérete. De a kvantumelmélet szerint ez egyáltalán nem biztos, hiszen a fotonnak állapotai vannak, így a tömeg is változhat még trilliárdszoros nagyságrendeket is! Szóval a Planck hosszúságú résen áthaladó fénysugárral van értelme kísérletezni. Ez még akkor is igaz állítás, ha a kvantumvilágban minden fogalom ennyire relatív lenne. A Planck-hosszúságú résen csak az olyan foton juthat át, amely síkhullámban terjed, vagyis egyenes vonalon. Ezt pedig csak az ÉD-i tengelyű fotontól várhatjuk el. A Planck-hossznál kisebb távolságú résen a fény nem tudna áthatolni! Amelyet nem tudok elfogadni, ilyen lehetőség szerintem nem állhat be! Mondhatnák, hogy tévedek, mert a fénynyaláb egy része akkor is áthatol a résen, ámde a fotont már kettéhasítottuk. Sajnos ennek a fizikájáról semmi biztosat nem tudunk, ilyesmiről nem írnak semmit sem. A Planck-hossznál nagyobb réstávolságnál mind a 6 foton áthaladásával számolni kell! Persze csak elméletben, mert a réshez érkező fény távolságának ebben az esetben fontos szerepe van. Távolról jövő fénysugárban vannak a legkülönfélébben elhajló pályák és az alapeseteknek megfelelő fotonok. A tanulság, hogy vagy 1, vagy pedig 3-féle pályán haladhat át a résen a fény. Persze én azt szeretném leszögezni, hogy nem hiszek a h hatáskvantum létezésében, amely alulról korlátozza a világ természeti törvényeinek newtoni mechanikáját /kihatna a törvények működőképességére/. Szerintem nincs legkisebb anyagi részecske, csak a rendszer legkisebb elemi részét érdemes megtudni. A 14. oldali ábra elemzésének folytatásában az 1. felfogóernyőn tapasztalt jelenségeket kell megvizsgálni. Az 1. felfogóernyőn a fény a réssel szemközti területet világítja meg legerősebben. Szinte egyenes arányban tapasztalható, hogy ettől a területtől jobbra és balra fokozatosan csökken a fényerősség. Ezt a jelenséget sárga csíkokkal próbáltam érzékeltetni az ábrán. Amely nem túl jól sikerülhetett, mert siettem megrajzolni azt és mert a fényes területek között nincsenek sötét sávok, -16-
ahová egyetlen foton sem csapódhatott volna be! A fény tehát középről a szélek felé folyamatosan és fokozatosan kisebb fényerővel világítja meg a felfogóernyőt. Erre egyébként találtam is kísérleti eredményt, amelyet a hullámtermészet-hívők elnagyoltan szeretnének bemutatni. A mindenki által láthatót is meg lehet kérdőjelezni és bemagyarázni. Ha elég sokan teszik ezt, az ember képes is hinni a lehetetlenben! Erről az ábráról van szó, amelyet a legtöbb tanulmányban megtalálhatja az olvasó. A kísérletet elektronokkal végezeték. A-tól D-ig egyre több és több elektront lőttek ki egyesével elektronágyúval. Az E ábrán már mindenkinek feltűnhet a sávos elrendezés. Igen nekem is feltűnik, hogy a felület egésze alapján vannak világos és sötét csíkok, de az egyes elektronok becsapódtak a sötét sávokban is, amely a hullámelmélet szerint nem lehetséges. Valamint a világos sávokban is vannak pici sötét területek. Ez is ellentmond az elméletnek. A fényinterferencia magyarázat szerint ilyen dolgok nem történhetnének meg. Sokszor hangoztatott kritikám itt is megfogalmazom, az elektronágyúval végzett kísérleti eredményt elnagyolták, hogy egy misztikus elméletet támogassanak meg vele. Szerintem az elemi részecskékkel végzett kísérletnek csak az lehet a tanulsága, hogy a pörgettyűhatás szerint típusok különböztethetők meg a kísérletben résztvevő részecskékre vonatkozólag. A típusok azonban a részecskékre állnak fenn, az eredmény nem a típusokból vezethető le! Hiszen egy balra forgó foton és jobbra forgó foton ugyanoda is becsapódhat... Az első felfogóernyőn 2 darab rés is található, amelyen az első résen átjutott fénynek csak kis része haladhat át, mert legnagyobb részben szétszóródott az 1. felfogóernyőn. Csak bizonyos jellemzőkkel bíró fotonok tudnak a 2 darab résen áthatolni. Vegyük úgy, hogy a réstávolság megegyezik a síkhullámokat áteresztő első réssel. Milyen fotonok képesek ezeken a réseken is áthatolni? Olyanok, amelyek tengelye nem 0 -os. Egyéb szelekció, szűrőhatás nem lép fel. Ez összesen 3 -féle foton. A lehetőségek szűkülése kihat a kísérlet eredményére. A 2. felfogóernyőn már nem a természetes fény hagy nyomot! Egyrészt azt tapasztalni, hogy sötét sávok ill. hullámhosszokat találni. Valójában, csak kevesebb átjutó fotonnal kell számolni, hiszen a fény már előzőleg szétszóródott az 1. ernyőn. De igazi sötét sáv nem létezik, mert elhajló pályán érkezik fény a réssel szemközt lévő területre, az egyenesen haladó fotonok már nem tudnak nyomot hagyni, csak a réstől kissé oldalabbra. A 2. felfogóernyőn a 2 darab rés közé eső területen erősebb fényt érzékelni, mert jobbos és balos forgású fotonok érkezhetnek oda. Nincs több megválaszolandó kérdés. Ha további résekkel és felfogóernyővel kísérleteznénk, akkor a fénysugárban haladó fotonok típusai tovább csökkennének. Már csakis görbült pályákon haladva érnének célt. Erre összesen 2-féle foton képes, attól függően, hogy hova helyezzük a rést... -17-