TARTALOM GECSÉNYI LAJOS: A magyar levéltárak és az Európai Unió... 3 KÖRMENDY LAJOS: Mentalitás és identitás, levéltárak és társadalom Közép- Európai példák... 9 SZEGŐFI ANNA: Fondismertető (fondtörténeti bevezető) tanulmányok készítése a BFL-ben... 22 MOLNÁR ANDRÁS: Deák Ferenc zalai ősei (1665 1803)... 47 DOMINKOVITS PÉTER: A Deák család Győr vármegyei rokonságáról: szarvaskendi Sibrik (I.) Antal... 60 MÉRLEG Rákóczi Erzsébet levelei férjéhez 1672 1707. Szerk.: BENDA BORBÁLA VÁRKONYI GÁBOR. (Ism.: RING ORSOLYA)... 67 JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK Jelentés a levéltárakról... 70 HÍREK Beszámoló a XX. Vas Megyei Levéltári Napról (POLGÁR TAMÁS)... 87 A Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Szolnokon (PAPP IZABELLA)... 90 Új megyei levéltár-igazgató: Héjjas Pál (BÖŐR LÁSZLÓ)... 93 1
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI BÖŐR LÁSZLÓ fióklevéltár-igazgató, Pest Megyei Levéltár Nagykőrösi Osztálya, Nagykőrös DOMINKOVITS PÉTER főlevéltáros, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, Sopron GECSÉNYI LAJOS főigazgató, Magyar Országos Levéltár, Bp. KÖRMENDY LAJOS főigazgató-helyettes, Magyar Országos Levéltár, Bp. MOLNÁR ANDRÁS igazgató, Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg PAPP IZABELLA főlevéltáros, Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Szolnok POLGÁR TAMÁS levéltáros, Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár RING ORSOLYA levéltáros, Magyar Országos Levéltár, Bp. SZEGŐFI ANNA főlevéltáros, Budapest Főváros Levéltára, Bp. 2
GECSÉNYI LAJOS A MAGYAR LEVÉLTÁRAK ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ * Aligha kétséges, hogy Magyarországnak az európai államok közösségéhez történő csatlakozása hosszabb távon számottevően befolyásolhatja az ország levéltárainak, pontosabban szólva közlevéltárainak, tevékenységét, fejlődését. Nyilvánvalóan ez a felismerés vezette a Magyar Levéltárosok Egyesületének vezetőit, amikor a közelmúltban megszervezték azt a tanácskozást, amelyen az Európai Unió két történeti levéltárának a vezetője is előadást tartott intézményeik helyéről és szerepéről az Unió szervezetében, elmondta gondolatait a Közösség szerepéről a levéltárügyet illetően. 1 Természetesen nyilvánvaló, hogy kollégáink elsősorban saját intézményeik szempontjából tekintették át a témát, hiszen egyik levéltár sem illetékes a brüsszeli apparátus képviseletére a tagországok iratkezelési és levéltári tevékenységét illetően. Jómagam is csupán arra vállalkozhatom, hogy megkíséreljem láthatóvá tenni azokat a vékony szálakat, amelyek az Európai Unió tag- és tagjelölt országainak levéltárai között létrejöttek, amelyek alapot adhatnak egy későbbi érdemi együttműködés megvalósításához. Szólnom kell ezenközben arról is, hogy a magyar levéltárügy milyen feltételekkel, lehetőségekkel rendelkezik ebben az együttműködésben való részvételhez, hiszen saját helyzetünk alapos ismerete nélkül igencsak nehezen képzelhető el bármiféle integrációs folyamat. Erre úgy hiszem az egész csatlakozási folyamat számos, a levéltári területnél lényegesen bonyolultabb problémát vet fel. Az első kérdés, amellyel szembe kell néznünk, a reális és irreális várakozások az Európai Unió előszobájában. Rögtön hivatkoznék a már említett egyesületi rendezvényre, ahol az iránt érdeklődött egy hozzászóló, mikor és mennyi pénzt fog adni az Unió a magyar levéltárak számára. Az ülés levezető elnökeként magam is válaszoltam a kérdésre és óvtam attól, hogy az Uniót általában valamiféle pénzkivételi forrásnak tekintsük. Ez minden területre érvényes, és akik figyelemmel kísérik a csatlakozási folyamatot, azok tudják, hogy mennyire igaz. A helyes és világos megítélés azért is fontos, mert az Európai Közösségbe történő belépés egyetlen ország, egyetlen szakterület számára sem jelent valamiféle csodaszert. Világos helyzetfelmérés kell önmagunkról, elképzelések, koncepciók arról, hogy mit és hogyan akarunk megvalósítani az uniós keretekben. Szerény megítélésem szerint ezen a téren van még tennivalónk. Mindenekelőtt világosan látnunk kell ebben az összefüggésben is, hogy a levéltárak egyfelől a nemzeti identitás, a nemzeti múlt megőrzéséhez szorosan kapcsolódó tevékenységüknek, másfelől a mindenkori állami adminisztrációhoz való kötődésüknek megfelelően a kultúra és a közigazgatás határán mozognak. Ám valójában mindkét * A szerző a Tolna Megyei Levéltári Napon 2002 szeptember 4-én elhangzott előadásának szerkesztett változata Dr. DOBOS GYULA levéltár-igazgató (TMÖL) szíves engedélyével jelenik meg. A TMÖL tavalyi levéltári napján elhangzott előadásokat tartalmazó A levéltárügy múltja, jelene és jövője c. konferenciakötet 2003-ban jelenik meg. 1 Az MLE és a MOL által 2002. június 6-án Budapesten A Levéltárak az Európai Unióban címmel rendezett konferencián 3
terület vaskos csomagjában csak perifériális problémát jelentenek. Nem véletlen, hogy a magyar levéltárügyért felelős kulturális tárca uniós csatlakozási koncepciója pillanatnyilag nem terjed ki konkrétan a levéltári területre, hanem a kulturális örökség megőrzése csomagba érti bele a levéltárakat. Hasonló megítélés tükröződik egyébként az EU különböző kulturális pályázataiban is, amire a magyarországi Kultúrpont Iroda által közreadott projekt-felhívások szolgálnak például. Itt merül fel a kérdés: hogyan is ítéli meg a közösségi politika a fenti kettős kötődésben a levéltárakat, mely funkciójukat helyezi előtérbe? Egyértelmű állásfoglalás ugyan nem áll rendelkezésre erről, de az a tény, hogy a brüsszeli adminisztráción belül a levéltárakkal mint a kormányzati irattermelés és iratkezelés végpontjaival, leginkább az informatikai ügyosztály foglalkozik (pl. a DLM Fórumok támogatása), világos jelzésként fogható fel. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a várakozások, a feladatok első helyen az információt hordozó iratanyag legyen az, papíralapú vagy elektronikus lehető legmodernebb kezelésére és feldolgozására irányulnak. Mit is jelent tehát a magyar levéltárak számára a csatlakozás? A válasz egyértelmű: támogatást a levéltárak szerepének újraértelmezéséhez a modern információs társadalomban, az együttműködésben rejlő felzárkóztatást a modernizációhoz. Még abban az esetben is, ha ezek a lehetőségek belátható ideig nem párosulnak közvetlenül pénzügyi támogatással, hanem csupán a kapcsolatok bővítését, egy információs, konzultációs fórum kialakítását jelentik. Ez a fórum lehetőséget adhat a jogszabályharmonizáció előkészítésének, a levéltári standardok kidolgozásának, módszerek és technikák átadás átvételének az elindítására éppúgy, mint a levéltári anyag közös szempontok alapján történő feltárásának a mérlegelésére. Lényegében ennek a célnak felelnek meg mindinkább az EU tagországai és a felvételre váró országok nemzeti levéltárai vezetőinek 1998 őszétől félévente a soros elnökségnek megfelelően megrendezésre kerülő informális tanácskozásai. Ezek szoros összefonódásban a Nemzetközi Levéltári Tanáccsal (ICA/CIA) illetve annak európai munkacsoportjával lényegében spontán szakmai kezdeményezések, amelyek keresik a közösségi adminisztráció és a levéltárak közötti állandó kapcsolatrendszer keretfeltételeit. Napirendjükre érthetően mindeddig egyetlen olyan kérdéskör sem került, ami bármilyen formában a Közösség részéről a levéltáraknak adandó pénzügyi támogatásról szólt volna. Így történt, hogy a találkozók szakmai hatékonyságának erősítésére a 2001 novemberi brüsszeli ülés előkészítése során a Magyar Országos Levéltár által javasolt két új témát a közös posztgraduális képzés megteremtése és a közös levéltári bibliográfiai adatbázis létrehozása pozitíven fogadták, de pénzügyi vonzatuk miatt egy ad hoc bizottság elé utalták tanulmányozásra. Reményeink szerint a 2002 októberi koppenhágai ülésen hallhatunk valamit a megvalósítás lehetőségéről. 2 Az igazán kézzelfogható eredmény annak a feketekönyvnek az újrakiadása lesz, amely tartalmazza a tagországok levéltárügyére vonatkozó alapvető információkat. 3 Élve azzal, hogy ezekre a tanácskozásokra kezdettől fogva meghívták a felvételre váró 2 Erre nem került sor. G. L. 3 L. erről is: GECSÉNYI PATRICIA: Első lépések a levéltárak közötti együttműködés megteremtésére az Európai Unióban. Levéltári Szemle, 50. (2000) 1. sz. 34 46. 4
országok illetékes levéltári vezetőit, a MOL minden esetben képviseltette magát. Ezzel jelezni kívántuk, hogy mi magunk is fontosnak és megkerülhetetlennek tartjuk az Európai Közösségen belül a levéltárak együttműködésének erősítését, az ebben rejlő lehetőségek kihasználását. Az 1999 tavaszán Koblenzben tartott ülésen hozott határozatnak megfelelően viszont sikerült elérni, hogy Brüsszelben, a központi apparátus mellett a Belga Királyi Levéltár hathatós támogatásának köszönhetően létrejött egy olyan referensi poszt, ami támpontot jelent a levéltári érdekek érvényesítéséhez. Az, hogy ezt a munkakört egy igen tapasztalt levéltáros, Patrick Cadell, Skócia egykori nemzeti főlevéltárnoka látja el, biztosíték a levéltárak megfelelő képviseletére. Noha nem feladatom a magyar levéltárak helyzetének az elemzése erre nem is vállalkoznék e keretek közt, mégsem térhetek ki az elől, hogy utaljak azokra a kérdésekre, amelyek a csatlakozás feltételrendszerét képezik a hazai oldalon. Elöljáróban újra és újra alá kell húznom, hogy az integráció nem az alapstruktúrák kiépítéséhez, hanem a tartalmi fejlesztésekhez ad majd a maga idején pályázati támogatást. Olyan jellegűt, ami egy meghatározott elképzelés célzott megvalósításához szükséges. (A szegény rokon szindrómán Európa már régen túllépett!) Számítógépes nyelven azt is mondhatnám, hogy nem hardvert ad, hanem szoftvert. Ez a magyar levéltárak számára is elfogadható kiindulópont. Annál is inkább, mert több olyan területen rendelkeznek előnyökkel, amelyek az uniós tagországok levéltárait tekintve sem lebecsülendők. Mindenekelőtt van egy alapvető és nagyon fontos előnyünk. Ez pedig a magyar levéltárügy demokratikus államberendezkedésnek megfelelő jogi szabályozottsága, amely világos működési kereteket biztosít minden irányban még akkor is, ha finomításokra, módosításokra szükség volt és nyilvánvalóan szükség is lesz. A levéltári törvényben meghatározott intézményi szerkezet: a közlevéltárak és nyilvános magánlevéltárak kettéválasztása; a levéltárak jogainak rögzítése az iratkezelés felügyeletét és a levéltári anyag átvételét illetően; a levéltári anyag hozzáférhetőségének a rögzítése; az állományvédelem feladatainak meghatározása tisztázott alapkérdések. Igen komoly eredményeink és tartalékaink vannak a szakmai gondolkodás megújításában. Az előző néhány évben számos ponton születtek gondolatébresztő, megfontolást érdemlő írások a levéltárak helyéről, szerepéről a 21. századi társadalomban, a levéltári munka fejlesztésének lehetőségeiről. Ez a szellemi tőke jelzi, hogy van erőnk a továbblépéshez és ez kellő karbantartás esetén egyik alapja lehet a színvonalas analóg beilleszkedésnek. Ezzel összefüggésben kell megemlítenem a szakma anyagi és társadalmi megbecsülését, aminek meghatározása természetesen nem könnyű dolog ilyen, alig kvantifikálható csoport esetében. Mindazok, akiknek van némi rálátásuk más országok levéltárügyére, tudják, hogy ahány ház, annyi szokás, azaz más és más a helyzet attól függően, hogy a közlevéltárakban dolgozó levéltárosok a közigazgatáshoz (a mi fogalmaink szerint: köztisztviselők), vagy a kultúrához (a mi fogalmaink szerint: gyűjteményi dolgozók, közalkalmazottak) állnak közelebb. Az előbbi a gyakoribb, és ennek megfelelően jobb a bérezés, arról nem is szólva, hogy az Unióban egyébként is magasabbak a bérek. Mindezt úgy fordítanám le a magunk számára, hogy a hazai 5
levéltárosi bérviszonyok, amelyek 2002. szeptember 1-jén számottevően javultak, remélhetően fokozatosan tovább fognak javulni a belépésünket követően, de nyilvánvalóan az Európai Közösségben sem fogják elérni (miként néhány éve a MLE akkori elnöke emlegette) a banktisztviselők bérszínvonalát. Az optimális természetesen az volna, ha mindazon összetett, általános és egyedi szakismereteket, amelyek a levéltárosi munkához szükségesek, az illetményrendszer az intézményi rendszer tagoltságának megfelelő differenciáltsággal ismerné el. Kedvező a helyzetünk ez nemzetközileg is ismert és elismert a levéltári anyag állományvédelmét illetően. Kedvező, mert elméletileg, és részben gyakorlatilag már sikerült túljutnunk a szűk értelemben vett állományvédelmen, az értékes vagy kevésbé értékes darabok restaurálására koncentráló látásmódon, egyúttal pedig elindulni a megelőző állományvédelem formáinak (megfelelő raktárak, korszerű tárolási eszközök, anyagkímélő kutatási szabályok), illetve az ehhez kapcsolódó szemléletformálás (oktatás) megteremtése felé vezető úton. Ehhez nagyban hozzájárult a kormányzati szemléletmódban néhány évvel ezelőtt kezdődött változás, ami lehetővé teszi a korszerű levéltárépületek építésének programszerű támogatását, a veszélyeztetett levéltári anyag megmentését célzó éves pályázat folyamatos fenntartását. Ha ez a szándék továbbra is érvényesül, akkor előbb-utóbb kettős célt érünk el. Nevezetesen: hamarosan megtaláljuk a kiutat abból a zsákutcából, amelybe az elmúlt évtizedekben a kényszer az ún. külső raktárak, ál-fióklevéltárak létesítésével, az anyagi és személyi erőforrások szétforgácsolásával belekergetett; másfelől újabb áttörést érhetünk el a már veszélybe került levéltári anyag mikrofilmezésében vagy éppen digitális feldolgozásában. Ahhoz, hogy ez így legyen, a következő években a levéltáros szakmának is jelentősen hozzá kell járulnia a szemlélet további finomításával (pl. éppen a digitalizálást illetően) és a megfelelő módszerek kidolgozásával. Úgy ítélem meg, hogy e tekintetben a helyzetünk nem jobb, de nem is rosszabb, mint az uniós átlag, így itt nyílik a leginkább lehetőség (az egyébként már megkezdett) együttműködés folytatására (pl. Hollandiával), sőt regionális kiterjesztésére az első közös pályázatok keretében. (pl. a közös történeti múlt forrásainak megmentése magyar, osztrák, szlovák, szlovén stb. viszonylatban)! Nagy súllyal esik a latba ebben a viszonylatban az a tény, hogy a MOL több évtizede, néhány területi közlevéltár pedig az utóbbi években igen jelentős tapasztalatokat szerzett a mikrofilmezésben, a filmtárak kiépítésében. Ha a pályázatokat említem, akkor nem hallgathatom el azt, hogy az EU-pályázatok előkészítése, megfogalmazása, a végrehajtás menedzselése mindenképpen önálló tudomány, amit a siker érdekében legalább a levéltárosok egy csoportjának (beleértve a vezetőket is) el kell sajátítania, és folyamatosan művelnie kell. A hagyományokat tekintve elsősorban a MOL-ban komoly eredmények vannak a levéltári anyagra épülő tájékoztatás, a levéltári anyaghoz történő hozzáférés elősegítése (hagyományos és digitális segédletek készítése) terén. A feladatot viszont ma már a tartalmilag minél részletesebb, (napirendi jegyzékek, adatbázisok) és gyorsan (a világhálón) elérhető, illetve a különleges igényeket (pl. a családtörténeti kutatásokat) kielégítő, célszerűen csapatmunkában készülő tájékoztató anyagok összeállítása jelenti. Miként ezt a MOL-nak a középkori oklevelekről, a Királyi Könyvekről, a 6
minisztertanácsi napirendi jegyzékekről közreadott digitális segédletei és a honlapján keresztül elérhető Fond-X adatbázisa példázza. Ebben az összefüggésben szabadjon utalnom arra a speciális helyzetre, amibe a magyar levéltárak a tágabb értelemben vett, tíz új tagra kiterjedő bővítés esetén kerülnek. Ez ugyanis szomszédaink közül Szlovénián kívül Szlovákiát is magában foglalja, azaz lehetőséget ad a levéltárak számára Ausztria bevonásával egy, a történelmi közösségen alapuló nagyon pozitív közép európai regionális kooperáció kialakítására. Márpedig a regionalitás az Unió létének egyik sarkkövét jelenti. Aligha van annál kézenfekvőbb, hogy Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Szlovákia, Csehország részvételével esetleg Románia bevonásával megkezdődjék az európai és a nemzeti kulturális örökség részét képező, közös történelmi ismérvek által meghatározott levéltári anyag modern eszközökkel történő feldolgozása és minél szélesebb körben való hozzáférhetővé tétele. Az ilyen típusú együttműködésre a magyar levéltárak egyébként már eddig is számos helyi jellegű példával szolgáltak, nyugodtan mondhatjuk, hogy nincsenek hátrányban egyetlen országgal szemben sem, sőt bizonyos helyzeti előnnyel is rendelkeznek. Utalunk pl. Baranya, Zala, Vas, Győr-Moson- Sopron, Komárom, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg különböző szintű kapcsolataira, amelyek közül nyíregyházi kollégáink kezdeményezése közös segédletek kiadására különösen példamutató. A történeti adottságok természetesen nem csupán a határ menti megyék számára teszik lehetővé az ilyes fajta összefogást. Így pl. Tolna megye az, ahol a német vonatkozások szinte kínálják a projekteket az állományvédelemtől a német nyelvű írásbeliség vizsgálatáig pl. a Baden- Württemberg szövetségi tartománnyal történő együttműködésre. Érdemes ezeket a témákat alaposan körbe járni, kidolgozni, még akkor is ha megvalósításukra nem azonnal kerül sor. A magyar levéltárügyben a pozitívumok mellett van azonban néhány olyan kérdés, amelynek megoldása éppen az uniós csatlakozás fényében kap különös hangsúlyt. Közülük négyet szeretnék kiemelni. Az első a levéltárosok évtizedek óta vitatott önazonosságának problémája, ami a levéltári munka és a történettudomány művelése közötti látszólag feloldhatatlan ellentétben ölt testet. Ismert tény, hogy a közép-európai országok egy részében történelmileg miként fonódott össze a 19. században a levéltári anyag gondozása és a történeti kutatómunka. A levéltáros történészek tagadhatatlanul számottevően hozzájárultak az intézményrendszernek a tudományos kulturális szférába történő integrációjához, egyúttal gyarapították a történettudományt. Ez a hagyomány napjainkban is jelentősen hozzájárulhat a levéltári munka színvonalának jobbításához, az intézményrendszer társadalmi tekintélyének, elfogadottságának erősítéséhez. Elvetése, felszámolása tehát nem célszerű, még abban az esetben sem, ha az EU más tájain más előzmények alapján vegytiszta levéltárosokról álmodnak. Annál kevésbé is van erre lehetőség, mert a hazai levéltárosok munkajogi feltételrendszere az ún. kutatónap intézménye, a tudományos minősítés előmeneteli preferálása kifejezetten támogatja ennek a szokásnak a továbbélését. Az viszont, hogy szakmai érvek alapján jogilag világosan kifejezésre juttassák, miszerint a munkahelyen kívül eltöltött munkaidő (kutatónap) a levéltári feladatrendszer szerves és számon kérhető 7
része, már csak azért is kívánatos lenne, mert egyértelmű megvilágításba helyezné a levéltári anyag gondozása és történeti feltárása közötti megkerülhetetlen aláfölérendeltségi arányokat. Nem elválaszthatatlan az identitás kérdésétől a képzés. Szembe kell néznünk azzal, hogy a klasszikus, a történeti segédtudományokra épülő, egyetemi szintű oktatás, amely lassan egyedülálló lesz a kontinensen, alapos tartalmi megújulás, korszerűsítés nélkül aligha felel meg a jövőben a közlevéltárak igényeinek. A 20. századi kormányzat- és intézménytörténet, a közigazgatási jog, a tömegiratok, a (levéltári) informatika, az állományvédelem, a modern iratok forrásközlésének alapos ismerete elengedhetetlen követelménnyé vált valamennyi intézményben. Egy ilyen frissítés adhatna alapot a levéltáros képzésnek az Európai Unió keretei között megvalósítandó korlátozott mértékű szabványosításához, és a közös posztgraduális továbbképzés megteremtéséhez. (Őszintén megvallva: annak, hogy e tantárgyaknak a rendszeres és megfelelő színvonalú oktatása az egyetemi autonómia jelenlegi tantervi, pénzügyi és személyi feltételrendszerében belátható időn belül megvalósítható legyen, csekély az esélye.) Az oktatás fontos járulékos része az Európai Unió elsődleges munkanyelveinek (angol és francia) magas színvonalú ismerete. Igaz ugyan, hogy a Közösség alapokmányai meghatározott keretekben kimondják a tagországok nyelvi egyenjogúságát, de ez nem jelenti azt, hogy a személyes kommunikációban is ugyanez az egyenjogúság érvényesíthető. Meg kell tehát tennünk mindent azért, hogy a levéltárosok minél szélesebb körben rendelkezzenek a kellő nyelvismerettel és ennek birtokában, minél nagyobb számban részesei lehessenek a szakmai fórumoknak, olvasói a nemzetközi szakirodalomnak, gondozói a hazai idegen nyelvű levéltári tájékoztatásnak. 4 Az intézményi struktúra miként ezt említettük jelenleg megfelelő módon tisztázott. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy ismételten megvizsgáljuk az állami fenntartású regionális levéltári hálózat kiépítésének feltételeit. A regionális állami levéltárak, amellett, hogy új infrastruktúrát hoznának létre, új munkahelyeket teremtenének, bővítenék a szakmai hátteret, világosabbá és áttekinthetőbbé tennék az eltérő tulajdoni viszonyok (állami szervek, önkormányzatok, gazdasági szervek) között keletkezett iratok őrzési és feldolgozási körülményeit. Az infrastruktúra részeként elsősorban megfelelő keretet teremtenének az állományvédelmi és mikrofilm műhelyek létrehozásához. Végezetül akár álomként is felfogható, hogy mily jelentős súllyal bírna Magyarországon is (a levéltári munkához csatlakozóan) az iratkezeléssel kapcsolatos önálló szaktevékenység angol kifejezéssel: public records management megteremtése. Ez, kapcsolódva az ún. átmeneti levéltárak munkájához, az Unió (és a világ) majd minden országában önálló ágazat és ily módon részben mentesíti a levéltárakat az iratkezeléssel összefüggő elméleti és gyakorlati tennivalóktól. Érdemes lenne tehát legalább feltérképezni a lehetőségeinket, keresni a megoldás módozatait. Összegezve az elmondottakat: az Európai Unióhoz vezető úton elsődleges fontossággal bír mindazon szakmai kérdések pontos számbavétele, amelyek az adott 4 Tanulságos volt számunkra a 2002 októberében Észtországban tett tanulmányút tapasztalata, amikor azzal szembesültünk, hogy észt levéltáros kollégáink 80%-a tárgyalóképes angolul, néhányan pedig németül is. 8
időben csatlakozási pontokként szolgálhatnak a Közösségen belüli együttműködéshez. Ezek helyes meghatározása ez pedig a magyar levéltárosok közös felelőssége alapvetően járul hozzá a megvalósítás pénzügyi feltételeinek a megteremtéséhez. 9
KÖRMENDY LAJOS MENTALITÁS ÉS IDENTITÁS, LEVÉLTÁRAK ÉS TÁRSADALOM KÖZÉP-EURÓPAI PÉLDÁK 1 A nemzetközi szakirodalom meglehetősen mostohán bánik a levéltárosi mentalitás és identitás kérdéseivel, tulajdonképpen ez egy negligált téma. Pedig kellene vele foglalkozni, hiszen mindkettő óriási hatással van a szakmai fejlődésre, akkor is, ha nyilvánvalóak a nehézségek: nagyon nehezen dokumentálható téma, nem végezhető adekvát vizsgálat, idegen tudományterületekre kell merészkedni (pl. pszichológia, szellemtörténet). 1. A levéltárosi mentalitás és identitás főbb jellemzői A levéltárosi mentalitás a levéltárosi közösség erkölcsi, kulturális és szakmai értékrendje, illetve gondolkodásmódja, tulajdonképpen egy keret, ami meghatározza (persze nem kizárólagosan) a közösséget alkotó egyének reagálását és cselekvését elsősorban szakmai kérdésekben. Társadalomtörténeti szempontból olyan struktúra, amelynek kialakulása és változásai tudati és időbeli mélyrétegekben zajlanak, sokkal mélyebben, mint pl. az események, a lépték 1-2 évtized. Mivel ilyen lassú a mozgása, történeti struktúráról van szó, amely a múltban gyökerezik. Magától értetődik, hogy a jelen körülmények és feltételek szintén formálják a mentalitást, de ha elég erősek a hatásuk késleltetve jelentkezik, 10-20 év múlva. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló: az aktív és befolyásos levéltárosok általában egy vagy több évtizeddel korábban szerezték szakképesítésüket és első talán a legmélyebben bevésődő tapasztalataikat. Az akkor kapott értékrend, szempontok, szakmai világnézet óhatatlanul befolyásolják őket, még akkor is, ha lépést tartanak a változásokkal. A mentalitás és az identitás fogalmát gyakran összetévesztik, ami nem csoda, mert részben fedik egymást. Az identitás amint ez magából a szóból is kitűnik azonosítást, pontosabban önazonosítást jelent, ami feltételezi a közösség szakmai, kulturális és erkölcsi értékeinek (ez része a mentalitásnak), végzendő feladatainak, valamint a társadalomban betöltött helyének a meghatározását. Az identitás jelentősége is óriási, mert ez adja pozitív vagy negatív módon a közösség öntudatát és koherenciáját, és visszahatva maga is formálja a mentalitást. Az identitás egyik lényegi funkciója tehát, hogy meghatározza a mentalitást, ami szintén nélkülözhetetlen a szakmai közösség létezéséhez, mert az nem tud meglenni a mindennapi munkában követendő prioritások (értékrend) nélkül. 2 Mivel az identitás szoros szimbiózisban van 1 A CITRA XXXVI. konferenciájára (Marseille, 2002) írt tanulmány magyar fordítása. Egyes részei már megjelentek írásban: KÖRMENDY LAJOS: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás változásairól, 1945 1995. Levéltári Szemle, 46 (1996) 1. sz. 33 43. 2 Nem ritka, hogy egy közösség mint egész, nem fogalmazza meg, nem írja le a saját identitását. Ebben az esetben a közösséghez tartozó egyének vagy kis csoportok saját maguk próbálják ezt elszigetelten megtenni, valószínűleg anélkül, hogy leírnák, de mivel nincs konszenzus a kérdésben, a közösség összetartó ereje gyenge lesz. 10
a mentalitással, ennek változása is hasonlóan lassú, és itt is konstatálhatunk egy fáziseltolódást. Minden szakmai közösségnek alkalmazkodnia kell a körülményekhez, azaz válaszolnia kell a változó társadalom kihívásaira. A körülmények azonban gyorsan változnak, sokkal gyorsabban, mint a mentalitás vagy az identitás. Irreális lenne azt várni, hogy ez a mozgás szinkronban legyen a társadalmi változásokkal, de erre nincs is szükség, mert a mentalitás és identitás csak egy keret a levéltári közösség válaszadásához és cselekvéséhez. Ha ez a keret megfelelő, akkor a közösség gyorsan és jól tud reagálni. De ha nem, ha pl. a levéltárosi közösség rossz értelemben vett konzervativizmusa akadályozza új és szükséges módszerek bevezetését, akkor komoly akadályt jelenthet a fejlődés útjában. Sokszor beszélünk identitásválságról, de sohasem mentalitásválságról, pedig gyakran elsősorban ez utóbbiról van szó. Ha egy közösség nem tud megfelelően reagálni a gyorsan változó társadalmi elvárásokra, akkor ez feszültséget okoz, és a közösséget előbb vagy utóbb önmaga szerepének átértékelésére sarkallja (nem biztos, hogy megfelelően elvégzi, ekkor csak súlyossá és elhúzódóvá teszi a krízist), ezt nevezzük identitásválságnak. Viszont az identitásválság csak okozat, az ok a szakmai erkölcsi értékek és a valóság diszkrepanciája (azaz mentalitásválság), ezt dolgozza fel úgy a közösség, hogy megpróbálja kialakítani az új szerepét (identitás). 2. A mentalitás identitás szerepe a társadalom és a levéltár közötti interakcióban Hogy jobban megértsük a társadalom és a levéltár (levéltárosok) közötti kölcsönös kommunikációt, illetve ebben a mentalitásnak identitásnak a szerepét, érdemes alaposabban megvizsgálni a működési mechanizmust. Először lássuk az elméleti megközelítést. A levéltárak, a levéltárosok a társadalom részei, innen állandó jelzéseket kapnak, és ha a jelzések drámaian vagy tartósan eltérnek a fogadó fél várakozásaitól, akkor ezt kihívásnak nevezzük. A levéltárosi közösség a jelzéseket feldolgozza és szakmai válaszokat ad (kezeli a megváltozott helyzet okozta problémát), ez is egyfajta jelzés, immár olyan, amit a levéltár küld a társadalom felé. Másfajta, nem csak szakmai tartalmú jelzésváltás is zajlik a levéltár és a társadalom között. A társadalom, illetve az őt reprezentáló hatalom kijelöli a levéltárosi közösség helyét a társadalmi színpadon: kialakítja a jogi környezetet, az intézménystruktúrát, megteremti a működési feltételeket. A levéltárosoknak ez általában nem jó, szeretnének javítani a helyzetükön, és ezt különböző módszerekkel próbálják elérni, pl. lobbizás vagy sajtó útján (visszajelzés). Nyilvánvaló, hogy a két fél nem egyenrangú, azaz a levéltárosoknak kell alkalmazkodniuk a társadalomhoz és nem fordítva. Ez persze nem csökkenti a társadalom (a hatalom) felelősségét, azaz kérdés, hogy fel- és elismeri-e a levéltárak szerepét, és ennek megfelelően kezeli-e, biztosítja-e a megfelelő működésüket? (Erre a továbbiakban látni fogunk konkrét példákat.) A másik oldalnak, a levéltárosi 11
közösségnek is van felelőssége, és itt lép be a mentalitás identitás, amit a legjobb egy konkrét példán megvilágítanunk. A családkutatási láz a nyugati országokban a 70-es években robbanásszerűen elterjedt, és azóta is változatlan intenzitással tart. A jelenség egy-két évtizedes késéssel elérte Közép-Európa egyes országait attól függően, hogy mennyire voltak felkészülve (mennyire volt anyaguk), illetve mikor vált szabaddá náluk a genealógiai kutatás. A magyar levéltárak pl. már a 60 70-es években rendszerezték és lefilmezték az összes történelmi egyházi anyakönyvét, és egy-egy példányukat elhelyezték a Magyar Országos Levéltárban, tehát anyag volt bőven. A magyar politikai rendszer viszonylag toleráns volt, és más közép-európai országoktól eltérően csak kevéssé korlátozta az ilyen jellegű kutatásokat, ezért a genealógiai boom már a 80-as években bekövetkezett. Talán kevesek előtt világos, de a családkutatási hullámot illetően egy abszolút társadalmi jelenséggel állunk szemben, ami a levéltárakban csapódik le. A fejlett nyugati világban a polgárok megkapták a (majdnem teljes) szabadságot, de ezzel együtt elnyerték a magányt is, mert a korábban jól működő közösségek, mint pl. a család, felbomlottak. A polgárok azonban nem érezték érzik jól magukat az új helyzetben és keresik a (virtuális) kapcsolatot az elveszett közösséggel pl. családkutatás útján. Tulajdonképpen ez is egy identitáskeresés. Mivel az elidegenedés csökkenésének semmi jele a nyugati világban, könnyen megjósolható, hogy tartós folyamatról van szó, és a levéltárosoknak még évtizedekig együtt kell élniük a jelenséggel. A MOL-ban a kutatások harmada genealógiai jellegű, egyes vidéki levéltárakban pedig ez az arány eléri az 50%-ot is. A viszonylag új jelenség rengeteg gondot okozott előbb a nyugati, majd a középeurópai levéltárosoknak: a genealógusok többsége amatőr kutató, akiket a legelemibb kutatási ismeretekre is meg kell tanítani, érdeklődésük egy viszonylag szűk anyagra koncentrálódik, rengeteg másolatot rendelnek, megjelentek a levéltárakban a genealógiai igényeket kiszolgáló vállalkozások képviselői mint egyszerű kutatók stb. A levéltárak egy része jól reagált a kihívásra: mikrofilmezték a legfrekventáltabb anyagokat, új, könnyen használható segédleteket szerkesztettek, a kutatást segítő oktató videókat, tájékoztató füzeteket, internetes honlapokat készítettek, támogató kutatói köröket szerveztek stb. Azért válaszoltak jól, mert abból indultak ki, hogy a genealógusoknak is állampolgári joguk a kutatás, a hirtelen támadt népszerűséget pedig kihasználták, az emelkedő kutatási számokkal érveltek kormányzatnál, támogatási akciókat szerveztek a kutatói körök segítségével. Mindehhez persze az kellett, hogy megfelelő szinten kiszolgálják a családkutatókat. A minta tehát adott volt, tapasztalatom szerint azonban a levéltárak nem mindenütt voltak képesek megfelelni a kihívásnak. Különösen azokban az intézményekben volt baj, ahol a levéltárosok elsősorban a történeti kutatást tekintették fő hivatásuknak, ahol egy (hely)történeti cikkekkel teleírt évkönyv sokkal fontosabb volt, mint egy segédlet publikálása, röviden: ahol az ún. történész levéltáros mentalitás volt az uralkodó. Az ilyen levéltárakban csak az akadémiai kutatókat becsülték, de egyébként sem volt az anyaguk kellőképpen feldolgozva (rendezés, segédletkészítés), mert nem jutott rá idő a levéltárosok történészi elfoglaltsága miatt. Igaz, hogy így sok fáradságot megspóroltak, de elveszítettek egy potenciális szövetséges csoportot, kevesebb érvük volt a 12
pénzforrások elnyerésére, és ami a legfontosabb, nem nyitottak a publikum felé, nehezen hozzáférhető, csak szűk körben ismert intézmények maradtak. 3. A levéltárosi mentalitást és identitást formáló tényezők Ha vizsgálni kívánjuk a levéltárosi mentalitást és identitást formáló tényezőket, nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert ilyenkor a teljes társadalomnak a levéltárosokra gyakorolt hatásait kellene vizsgálnunk a múltban és a jelenben. Ez értelemszerűen országról-országra változik, sőt egy országon belül is kialakulhatnak rétegmentalitások és -identitások (pl. vidékenként vagy intézménytípusonként). Egy, a régióra kiterjedő átfogó és konkrét elemzés messze meghaladná ennek a tanulmánynak a kereteit, de véleményem szerint ezt egyébként is minden ország saját levéltárosainak kell elvégeznie, ha szükségét érzik. Egyrészt azért, mert ők vannak a megfelelő ismeretek birtokában, másrészt pedig nekik elemi érdekük, hogy ezt az önvizsgálatnak is felfogható analízist elvégezzék. 3 Én csak az általános tényezők ismertetésére vállalkozhatom, emellett néhány konkrét magyar példával illusztrálhatom azokat, valamint rámutathatok a közös történelemből fakadó közép-európai vonásokra. 3.1. Társadalmi és kulturális minták A levéltárosi mentalitás és identitás alakításában a legfontosabb tényezőt azok a társadalmi és kulturális minták jelentik, amelyeket a levéltárosok a múltban és a jelenben megéltek, illetve megélnek. A minták erkölcsi tartalma nagyon fontos, mint ahogy a mentalitás is erős erkölcsi töltettel bír. A formálásban ugyanúgy szerepet játszanak az általános erkölcsi és viselkedési normák (pl. munkamorál, vitakultúra, tolerancia: nevezzük ezeket társadalmi makrostruktúráknak), mint a levéltárak mikrokultúrája, ahol minta lehet pl. a szakmai igényesség (vagy igénytelenség). Az általános mintákat elsősorban a család, az iskola, a mindennapi környezet és a média közvetíti. A levéltári mikrokultúra fontossága magától értetődik, hiszen a levéltárosok szakmai szocializációja itt történik. De lássuk konkrét példákon, hogyan működik ez a gyakorlatban, és kezdjük a tásadalmi kulturális mikrostruktúrákkal. Magyarországon évtizedek óta vitatéma a korábban említett történész levéltáros mentalitás. Ennek gyökerei a 19. sz. végéig 20. sz. elejéig nyúlnak vissza, amikor a levéltárosképzés a bécsi Institut für Österreichische Geschichtsforschungban történt, és az Osztrák Magyar Monarchia levéltárainak vezetői többnyire jelentős történészek is voltak. 4 Az akkori levéltáros hivatása csúcsának azt tekintette, ha a gondjaira bízott 3 Jelen sorok írója ezt már elvégezte, l. az 1. sz. lábjegyzetet. 4 BORSA IVÁN: Identitászavar és levéltárosképzés. Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. sz. 19. 13
anyagot történészként kiaknázta. Ez a minta a Monarchia felbomlása után is fennmaradt és nem csak Magyarországon, mert ezzel a szemlélettel gyakran találkoztam osztrák, cseh és szlovák kollégáknál is. Érdekes módon, Magyarországon a kommunista rezsim alatt megtörni látszott ez a mentalitás, amikor hatalmi szóval tartották távol a levéltárosokat a történetírástól, és kényszerítették őket szervellenőrzésre, selejtezésre, segédletkészítésre. 1968 után azonban a rezsim megszelídült, a levéltári rendszert decentralizálták és a levéltárosokat sokkal kevésbé ellenőrizték. A 70-es években aztán visszaállt a régi rend: a levéltárosok ismét elsősorban történészi munkát kívántak végezni, ennek következtében egyre kevesebb segédlet látott napvilágot, szakmai jellegű cikkeket alig publikáltak, a szakmai műhelymunkák gyakorlatilag megszűntek. 5 Mindezt kísérte egy, a kommunista országokban mindenütt tapasztalható általános munkakultúra hanyatlás, a minőségi iránti igénytelenség, ami nem állt meg a levéltárak kapujában. A restauráció tehát megtörtént, a körülmények azonban időközben gyökeresen megváltoztak: az évente beszállított iratmennyiség és az ellenőrzendő szervek száma sokszorosa volt a háború előttinek, drasztikusan megnőtt a kutatók száma, a 80-as években beköszöntött az informatika kora, a levéltárosok társadalmi szerepköre pedig lényegesen módosult a 90-es években (erről majd később részletesen szó lesz). A levéltárosi ambíciók, valamint a körülmények, elvárások közötti ellentét nagy feszültséget okozott, és a 80-as, 90-es években vitákat robbantott ki az identitásról a magyar levéltárosok között. A tényleges mentalitásbeli változások első jelei azonban csak nemrég, pár éve jelentkeznek, elsősorban valószínűleg az információs társadalom nyomása miatt. A legjobb indikátor talán az, hogy a levéltári szakfolyóiratban megszaporodtak a kimondottan levéltártani tanulmányok, és háttérbe szorultak a történeti cikkek. Empirikus tapasztalat, de véleményem szerint manapság Magyarországon már nem nevezhető dominánsnak a történész levéltárosi felfogás. A fenti példából jól látható, hogy a mentalitás milyen lassan változik, milyen szívósan tovább él, még kedvezőtlen politikai társadalmi körülmények között is. Az külön hangsúlyozandó, hogy a gyors politikai változások nem nagyon befolyásolják a mentalitást, mert a hullámhossza teljesen más. Ugyanakkor előrebocsáthatjuk, hogy egyéb tudati makrostruktúrák is segítették a történész levéltárosi mentalitás fennmaradását: erről a későbbiekben szó lesz. Az oktatásról, azon belül az egyetemi levéltárosképzés szerepéről is érdemes külön szót ejteni. Kétségtelen, hogy a leendő levéltárosok fontos mintát kapnak egyetemi tanulmányaik során. A kérdés azonban bonyolultabb, mint ahogy első látásra tűnik. Ennek két oka van. Először: az egyetem is része a társadalomnak, és éppúgy ki van téve a társadalmi makrostruktúrák hatásainak, mint a levéltár. Másodszor: a levéltárosképzés szükségszerűen támaszkodik a levéltárakra, azaz az oktatói gárda egy része onnan való, a gyakorlati foglalkozásokat a hallgatók levéltárakban folytatják, ebből viszont az következik, hogy nem lebecsülve az egyetemi mikrokultúra hatását a meghatározó egyetemi minták egy része a levéltárakból jön. 5 A fenti állításokat tények és számszerű adatok is alátámasztják, erről l.: KÖRMENDY L.: i. m. 36. 14
Jól mutatja ezt a magyar példa. Egészen a legutóbbi időkig uralkodó maradt a levéltárosképzésben a második világháború előtti szakmai felfogás: a hangsúly a latinon, a paleográfián és más segédtudományokon volt. 6 Némi elmozdulás azonban itt is tapasztalható: olyan, korábban ismeretlen, vagy csak formálisan oktatott tárgyak tanítása indult meg az utóbbi években, mint pl. a levéltári állományvédelem, informatika, reprográfia, levéltár-igazgatás. A társadalmi makrostruktúrák megragadása és hatásainak kimutatása különlegesen nehéz feladat, mert itt olyan általános tudati jelenségekről van szó, amelyek csak sokszoros áttételeken érvényesülnek. A makrostruktúrák feltérképezése is meghaladná a jelen tanulmány kereteit, viszont egy példán keresztül szeretném bemutatni ennek a tényezőnek a jelentőségét. Az individualizmusnak a nyugati kultúrákban játszott központi szerepét könyvtárnyi irodalom elemzi, itt csak egy olyan sajátosságra és összefüggésre szeretnék rámutatni, ami jellemző a közép-európai országokra. (Bár a folyamatot Magyarországon éltem meg, de tapasztalataim szerint a különbözőségek ellenére is hasonló a helyzet az egész régióban.) A kommunista diktatúra totalitásra törekedett és minden független szervezetben, közösségben veszélyt látott, ennek megfelelően igyekezett azokat eliminálni vagy befolyása alatt tartani. Nem csak politikai pártokra vagy egyházi közösségekre kell gondolni, hanem akár énekkarokra, természetjáró körökre is. Természetesen működtek ilyen közösségek a közép-európai országokban is, de kontroll alatt voltak, megbízható politikai szervezetek és delegáltak gondoskodtak arról, hogy ne legyen semmilyen elhajlás. A tipikus megoldás az volt, hogy a szakszervezet vagy a kommunista ifjúsági szövetség volt a fő szervező. Ám a hatalom ezzel lényegében ki is üresítette ezeket a közösségeket, mert meggátolta a spontenaitást és az autonómiát, a legfontosabb formáló és fenntartó erőket, nem beszélve arról, hogy gyakran még a legártatlanabb megmozdulásokat is a maga céljaira igyekezett kihasználni, amikor politikai tartalmat adott azoknak. A közösségek ilyen kiüresítése vagy egyenesen álközösségek (pl. szocialista brigádok, mezőgazdasági termelőszövetkezetek) létrehozása azt eredményezte, hogy az emberek mindenfajta közösségtől elfordultak és erősödött az individualizmusuk. 7 Hogyan függ ez össze a levéltárosi mentalitással? A levéltárosi hivatás nem individualista jellegű. Nem elsősorban azért, mert a levéltárban is egymásra épül a dolgozók munkája, gyakori a csoportmunka, hanem mert sok feladat névtelen munkát 6 1997-ben a különböző tantárgyak megoszlásáról l.: SZÖGI LÁSZLÓ: A magyar levéltárosképzés 50 éve, 1949-1999. Levéltári Szemle, 49. (1999) 4. sz. 15 17. Jellemző, hogy önálló levéltártudományi tanszék nincs, a levéltárosok képzése a Történettudomány segédtudományai tanszéken történik. 7 Árnyaltabban fogalmazva: az individualizmus erősödése ami törvényszerűen a közösségek rovására történhet az egész nyugati világban tendencia, ha úgy tetszik, ez be van kódolva a nyugati kultúrába. Mivel a keleteurópai országokban élő emberek szintén ebbe a kultúrkörbe tartoznak, a folyamatot természetesnek mondhatnánk, az azonban sajátos, hogy a folyamat az említett politikai feltételrendszerben felgyorsult. (Ez másrészről groteszk, mert a kommunizmusnak alapfilozófiája volt, hogy az emberek közösségi érzését erősítse. Nem ez az egyetlen példa arra, hogy az elvnek és a valóságnak semmi köze nincs egymáshoz.) A 90-es években, a demokratikus változások után rengeteg példát láthatunk arra, hogy megindult egy regenerációs folyamat, régi közösségek alakultak újjá, és már nincs politikai akadálya újak keletkezésének, azt azonban még nem tudjuk, hogy mennyire lesz sikeres ez a folyamat. 15
kíván. Ki tudja, hogy ki selejtezett és rendezett egy adott fondot mondjuk évtizedekkel ezelőtt, kik vettek részt egy katalógus vagy adatbázis felépítésében, kik vezették pontosan a levéltári nyilvántartásokat? Ennek a névtelenségnek akkor van jelentősége, ha a levéltárosi munkát szembeállítjuk a történészi munkával, ahol minden műnek, a legkisebb cikknek is szerzője van, az az egyén respektusát növeli (esetleg csökkenti), hizlalja a személyi bibliográfiát. Meggyőződésem, hogy az általános individualizmus jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a történészi mentalitás hosszú évtizedekig uralkodó volt a magyar levéltárakban. 8 Végül lássunk egy olyan, a hirtelen társadalmi változások által generált általános mintát, ami meglehetősen nagy zavart okozott a levéltárosi fejekben, tapasztalatom szerint nem csak Magyarországon, hanem pl. Lengyelországban is. A közép-európai országok súlyos krízisek árán pár év alatt teljesen átalakították a tulajdonviszonyokat a gazdaságukban, az állami helyett a magántulajdon vált dominánssá. Ez nem csak azt jelentette, hogy több százezer vállalkozó jelent meg a piacon, hanem azt is, hogy a piaci magatartás és gondolkodás behatolt az élet minden területére, még a közlevéltárakba is. 9 Magyarországon sok levéltáros állása megtartása mellett magánvállalkozásba kezdett: magáncégek vagy más közlevéltárak felügyelete alá tartozó közszervek irattárait selejtezték, rendezték. Sőt, maguk a közlevéltárak is folytattak hasonló jellegű tevékenységet, amikor felszámolt vállalatok nem maradandó iratainak tárolását vállalták pénzért, olyan iratokét is, amelyek más levéltárak gyűjtőkörébe tartoztak. 10 Ezek az eljárások élénk vitákat váltottak ki a levéltárosi közösségben, elsősorban etikai okok miatt. Összekeveredett a magán- és a közszektor, nem váltak el határozottan az érdekek, a szerepek és a felelősségek. Bár a jelek szerint a levéltári magántevékenység hulláma levonult, a magyar levéltárosok személetében valószínűleg nem múlt el nyom nélkül, de ennek megítélése az eltelt rövid idő miatt még túl korai. 3.2. Ismeretek és tapasztalatok Az ismeretek és tapasztalatok elválaszthatatlan részét jelentik az előbbiekben tárgyalt társadalmi kulturális mintáknak, pontosabban szólva azok tartalmát képezik. A minták analógiájára ezeknél is megkülönböztethetünk egy szélesebb és egy szűkebb kört. Az előbbibe tartozónak vehetjük az általános műveltséget, illetve általában a nem szakmai ismereteket és tudást, az utóbbiba pedig a konkrét szakmai tudást és tapasztalatokat. A megszerzésük legfőbb területe természetesen az oktatás és maga a levéltár. A rendelkezésre álló és átadandó/átadott ismeretanyag önmagában is mentalitás- és identitásformáló tényező. Ennek bizonyítása roppant egyszerű: ha nem tudunk 8 Az egyéni érvényesülés és a levéltárosi munka közötti ellentmondást saját példáján keresztül több kollégám kifejtette nekem, ha nem is az előbb leírt direkt módon. 9 Ennek a magatartásnak sok kritikusa van, sokan az új demokráciákat vadkelet -nek hívják, főleg a széles körben elterjedt, a magánérdeket gátlástalanul érvényesítő mentalitás és az ennek érvényesülését lehetővé tevő illetve meg nem akadályozó jogszabályok, valamint közállapotok miatt. 10 Magyarországon a csődtörvény (1991. évi XLIX. törv. 53. ) előírja, hogy minden felszámolt állami vállalat iratait meg kell őrizni. A fedezetet erre a vállalat vagyonából kell biztosítani, azaz a felszámoláskor az iratokat átvevő levéltár pénzt kap. 16
valamiről, akkor annak igényét vagy az arra való fogékonyságot sem tudjuk fölkelteni. Vegyünk egy példát először az általános körből: ha egy országban jó a matematikaoktatás, sőt, informatikát is magas szinten tanítanak, akkor nagy valószínűséggel a levéltárosok között szép számmal lesznek olyanok, különösen az iskolákból nemrég kikerült fiatalok között, akik nyitottak lesznek a levéltári informatikára és szívesen vesznek részt pl. egy elektronikus levéltár létrehozását célzó projektben. Ugyanez vonatkozik a szűkebb körben elsajátítandó/elsajátított ismeretekre és tapasztalatokra: ha egy levéltárban fejlett információs rendszer van, akkor könnyű kinevelni olyan levéltárosokat, akik a rendszer fejlesztését továbbviszik. Ismeretek alatt az összes, azaz a felhalmozott ismeretanyag értendő. Pl. ha a levéltárban az előző generációk sok adatgazdag segédletet készítettek, akkor ez nagy valószínűséggel arra ösztönzi a levéltárosokat, hogy a tudásanyag fejlesztésén gondolkozzanak, pl. a segédletek elektronizálásán és integrálásán. Az előbb elmondottakat úgy foglalhatjuk össze egy mondatban, hogy az ismeretanyag erősen befolyásolja a gondolkozás irányultságát. 3.3. Társadalmi szerep és presztízs Minden egyénnek és közösségnek alapvető fontosságú a társadalom véleménye róla, hiszen ebben látja ténykedésének visszaigazolását, honorálását. A társadalom legfőbb reprezentánsa a közhatalom (állam, önkormányzat), elsősorban azért, mert eszközei vannak arra, hogy véleményét érvényesítse: kialakítja a levéltárak működésének jogi környezetét, az intézménystruktúrát, megteremti az egyéb működési feltételeket, finanszírozza a közlevéltárakat és -levéltárosokat. Természetesen vannak magánlevéltárak és abban dolgozó levéltárosok is, az ő esetükben a fenntartó személy vagy szervezet játssza azt a szerepet, amit a közlevéltáraknál a közhatalom. A társadalmi vélemény legfontosabb (de nem kizárólagos) értékmérője a levéltárak és levéltárosok anyagi helyzete. Az összefüggés világos: ha a társadalom fontosnak ítél egy szakmát, akkor annak biztosítja a fejlesztési és működési költségeit, a szakma művelőit pedig megfelelően honorálja. Ha a társadalom alulértékeli a levéltárakat és a levéltárosokat, akkor mindenképpen baj van a demokratikus működéssel hogy pontosan miért, azt a következőkben meglátjuk, de az sem zárható ki, hogy a levéltárosi közösség nem áll a feladata magaslatán vagy rosszul adja el magát. A modern levéltárak társadalmi szerepe csak demokratikus, pluralista társadalmakban teljesedhet ki, és ennek elsődleges oka az iratok jogi bizonyító erejében rejlik. A diktatúrákban erős a jogbizonytalanság, bármikor hozhatnak pl. egy ellentételezés nélküli államosítási rendeletet vagy törvényt, ami azt eredményezi, hogy egyik napról a másikra értéktelen papírrá válnak az adásvételi szerződések és egyéb tulajdont bizonyító iratok minden közép-európai országban lejátszódott ez a folyamat 1945 1950 között. A hatalmi csoport tagjait semmi és senki sem kényszeríti (legkevésbé a levéltáros), hogy a közhatalmi működésük során keletkezett iratokat levéltárba adják, általában nincs is törvényes szabályozás arról, hogy mi a köz- és mi a magánirat, vagy ha van, akkor a hatalmon lévőkre az nem vonatkozik, ennek 17
következtében sok közirat be sem kerül a levéltárakba. (A jelenség nem ismeretlen a demokratikus országokban sem sokféle demokrácia van és nyilván egyik sem tökéletes, de a diktatórikus rezsimek alatt ez általános.) 11 Az egypártrendszerű országokban ismeretlen vagy csökevényes a hatalmi ágak szétválasztása és függetlensége, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás egyaránt a pártállamtól függ. Az egyszerű polgárok nem merészelik perbe vonni a hatalmon lévőket, legyenek azok személyek vagy szervezetek, horribile dictu: az állam, mert egy ilyen per sikere reménytelen, a bizonyítékok mit sem érnek, ha egyáltalán hozzáférhetők. Ez ugyancsak az iratok rendkívül korlátozott bizonyító erejét mutatja. Egy ilyen helyzetnek hosszú távon súlyos következményei vannak a levéltárakra és a levéltárosokra nézve. A levéltári Janus-arc egyik oldala sérül: a frissen keletkező vagy nemrég keletkezett iratok és az ezekkel kapcsolatos munka leértékelődik, megszakad az értékkontinuitás a jelenkori és a régi iratok között. Sem az állam, sem a közvélemény nem tekinti a levéltárakat a jogbiztonság forrásának, legfeljebb régi iratok őrzőjének, ami egyet jelent a társadalmi presztízs csökkenésével. Egyébként véleményem szerint ez a helyzet is erősen segítette Magyarországon a korábban leírt történész levéltárosi mentalitás továbbélését annak ellenére, hogy sok egyéb tényező ellene dolgozott (a beszállított anyag mennyiségének rohamos növekedése, informatika stb). Közép-Európában a demokratikus változások után villámgyorsan változott a levéltárak előbb felvázolt helyzete. Az államosítások, konfiskálások, törvénytelen meghurcolások, bebörtönzések, kivégzések stb. következményeinek enyhítésére sorra születtek a kárpótlási törvények. Az állampolgárok, ha igazolták a rajtuk esett sérelmeket, akkor vagyoni vagy pénzbeli kárpótlást kaptak: az igazoló dokumentumokat pedig többnyire a levéltárak őrizték. Én tanúja voltam ennek a folyamatnak, amikor több százezer állampolgár jött életében először levéltárba vagy kért adatszolgáltatást levéltártól, és a levéltárosok hirtelen a korábbitól gyökeresen eltérő, fontosabb szerepben találták magukat. A levéltári iratok bizonyító erejének rekonstrukciója automatikusan magával vonta a levéltárak társadalmi presztízsének növekedését. Jól mutatja ezt az anyagi gyarapodás: az utóbbi 12 évben több levéltár-építkezés történt Magyarországon, mint az azt megelőző hatvan évben, a beruházási források is sokkal nagyobbak, mint a politikai változások előtt. 12 Hiba lenne idealizálni a levéltárak társadalmi helyzetét akár Közép-Európában, akár azon belül Magyarországon. Ismereteim szerint a levéltárosok az egész régióban nagyon rosszul fizetettek, ami jól mutatja, hogy még nagyon sok a teendő. Viszont ennek is van egy érdekes és tanulságos aspektusa, ha megvizsgáljuk a magán- és a közlevéltárak közötti különbséget. 11 Az Európai Unió nemzeti levéltárainak igazgatói értekezlete SERGE HOFMANN luxemburgi főlevéltáros vezetésével felállított egy munkacsoportot, amely a levéltári iratokhoz való hozzáférés kérdését vizsgálta. A munkacsoport kérdőívet bocsátott ki, a válaszokat feldolgozta és értékelte, majd határozattervezetet terjesztett elő. Az adatok azt mutatják, hogy hosszú demokráciahagyománnyal bíró országokban is vannak bajok a levéltári iratok megőrzésével és hozzáférésével. 12 Az anyagi gyarapodás természetesen szoros kapcsolatban áll az ország anyagi helyzetével. Magyarország 1996 után kikerült a gazdasági váltás sokkjából, és azóta gyorsan fejlődik. Ez mindenesetre nem cáfolja a fenti állítást, mert a korábbi hatvan évben is volt több felívelő periódus, amelyek azonban korántsem jártak olyan levéltári gyarapodással, mint az elmúl 12 év. 18
A politikai gazdasági változások után először a közép-európai országokba települt multinacionális vállalatok valamint a privatizált bankok és biztosítók kezdtek kiépíteni maguknak jól szervezett és működő irattárakat. Nem véletlenül, mert a multinacionális cégek hozták magukkal ezt a kultúrát, a helyi bankok és biztosítók pedig az általuk forgatott hatalmas tőke miatt gyorsan rájöttek, hogy milyen fontos, néha életbevágóan fontos információs és bizonyító forrás az irattár. A bírósági ítéletekben gyorsan növekedtek a megítélt összegek, amelyek intő jelként lebegtek a menedzserek szeme előtt. A magánszektor egy részének tehát szüksége volt jó irattári szakemberekre és ezeket az állami levéltárakban találták meg. Magyarországon már a 90-es évek első harmadában megindult a levéltárosok elszívása a közszektorból, ami azért is könnyen ment, mert a kínált többszörös fizetésnek nem sokan tudtak akartak ellenállni. A magyar közlevéltárakban ennek ellenére eddig nem történt említésre méltó bérszínvonal-emelkedés. 13 A magyarázat egyértelműen a köz- és a magánszektor szereplőinek felelősségi viszonyaiban keresendő. Ha pl. egy bank perben elveszít egy több millió dollár értékű ingatlant, mert nem tudja irattal bizonyítani a jogosultságát, akkor az illetékes menedzsert a tulajdonosok gyorsan felelősségre vonják az érzékeny veszteség miatt. Nem így van a közszektorban: a tapasztalatok szerint pl. egy önkormányzati vezető retorziók nélkül megúszhat egy hasonló veszteséget legalábbis Magyarországon. Az összefüggés egyszerű és logikus: a magánszektorban felismerték az iratokhoz fűződő gazdasági és munkaszervezési érdeket, a közszektorban ez még messze nincs így, pontosabban a közszereplők egyéni érdekei nem esnek egybe a rájuk háruló közérdekkel, és ennek megfelelően törődnek a közlevéltárakkal, illetve becsülik meg a levéltárosokat. A társadalom által meghatározott szerepkör és az ezzel járó presztízs kétségtelenül erősen befolyásolja a levéltárosi mentalitást és identitást, mert kijelöli a működés, azaz a szakmai munka szabályait és területét, valamint ez jelenti a végső visszajelzést a társadalom oldaláról. Azok a szerepkör-módosulások amint azt a fentiekben láttuk, nagy történelmi változásoknál gyakran nagyon élesek és gyorsak, amelyek a mentalitás és/vagy identitás kereteit feszegetik, előbb vagy utóbb kikényszerítik annak változását. Valószínűleg ennek lehetünk tanúi Közép-Európában. Magyarországon mindenképpen, de mivel csak kevés idő telt el, a fáziskülönbség miatt még korai megítélni a változás irányát és mértékét. 3.4. A hatalomhoz való viszony Az előzőekben már többször érintettem a hatalom és a levéltár/levéltárosok közti kapcsolatot, ezúttal a kérdést szigorúan hatalmi szempontból vizsgálom. Érdemes kiemelni ezt az aspektust, mert a hatalomhoz való adaptációs kényszer nagyon erős, ezért erősen befolyásolja a levéltárosi mentalitást és identitást. 13 A közalkalmazottak 2002 szeptemberi illetményemelésére e tanulmány megírása után került sor. 19
A levéltárosoknak a hatalomhoz való viszonyáról nem szoktunk beszélni, pedig ez nagyon fontos realitás. Mindenütt, minden levéltárosnak alkalmazkodnia kell a hatalomhoz, de korántsem mindegy, hogy milyen ez a hatalom. Nagy különbség van a tekintélyuralmi rendszerek és a demokráciák között. Az egyikben a levéltáros alattvaló, akinek a jogai csekélyek és/vagy nincsenek pontosan definiálva, a másikban a jogok léteznek és erős a partneri jelleg a viszonyban. Amikor a levéltáros közösség alkalmazkodik a hatalomhoz tulajdonképpen egy modus vivendit próbál kialakítani vele. A modus vivendi milyensége függ mind a két féltől: egyrészt azt mutatja, hogy a hatalom mit vár el a levéltárosoktól és mit ad ezért, másrészt azt láthatjuk, hogy a levéltárosok mennyiben tudnak/kívánnak ennek megfelelni, illetve ők mit várnak a hatalomtól és mit kínálnak cserébe. Az esetek oszágról-országra és időről-időre változnak, hiszen mindig az aktuális hatalom és a létező közösség között formálódik a viszony. De lássunk egy konkrét példát! A 3.1-es fejezetben említettem, hogy Magyarországon az 50-es és 60-as években megpróbálták megtörni a történész levéltáros mentalitást, viszont 1968 után ekkor vezettek be politikai és gazdasági reformot az országban a levéltári rendszert decentralizálták, a központi (szakmai) ellenőrzés erősen meggyengült, a 70-es években pedig visszaállt a régi rend, a történész levéltáros szemlélet újra dominánssá vált. Ez a visszarendeződés csak azért volt lehetséges, mert a levéltárosok kiegyeztek az új, helyi hatalommal. 14 Ez utóbbi a kezdetekben nemigen tudott mit kezdeni a levéltárakkal, de pár év alatt megtalálta a megfelelő szerepet számukra: részt venni a lokális imázs (bizonyos szempontból: identitás) kialakításában. A levéltárosoknak kapóra jött az ajánlat, és cselekedtek: minden évben megtartották a levéltári napokat, ahol szinte kizárólag helytörténeti előadások hangzottak el, minden évben megjelentek a szintén helytörténeti tanulmányokat tartalmazó levéltári évkönyvek. (Levéltári segédleteket viszont évtizedekig nem publikáltak.) Hogy ki volt a kezdeményező fél, ezt nehéz kideríteni, de nem is fontos, a lényeg az, hogy mindkét félnek érdeke volt a helyzet fenntartása egészen addig, amíg a szakmai problémák és az új társadalmi igények azt tarthatatlanná nem tették. Ha egy évtizedekig fennálló és lényegében állandó hatalmi viszonyrendszer hirtelen megváltozik, akkor komoly mentális zavar keletkezhet a levéltárosi közösségben. Ez történt Közép-Európában a demokratikus változások után. Pl. az informális, hatalmi (és többnyire íratlan) szabályok háttérbe szorultak és ezután mindent jogszabályok alapján kellett megítélni. Erre egy példa: Magyarországon a kommunista rendszer alatt kettős levéltári kutatási szabályozás volt érvényben: egy publikus, rövid, elnagyolt és megengedő jogszabály, valamint egy belső, nem nyilvános, részletes és nagyon szigorú. Természetesen ez utóbbi volt a döntő. A demokratikus változások óta csak a hatályos jogszabályok a mérvadók. A jogállamiságnak van egy másik aspektusa is: a jogszabályok jobban védik a levéltárosokat a hatalommal szemben, mint ahogy az a diktatúrában volt. Más, régióbeli országokról e tekintetben nincs hiteles információm, de Magyarországon a levéltárosok meglepően gyorsan alkalmazkodtak az új demokratikus 14 A helyi hatalom általában a megyei adminisztráció volt. Természetesen az folyamat nem tudatosan zajlott le, és a kiegyezést senki sem deklarálta. 20