Ausztria és Németország kivételével valamennyi vizsgált országban exponenciálisan nőttek a szarvasterítékek. Kivétel Lengyelország és Magyarország, ahol az utóbbi évtizedben jelentős csökkenés is történt. A teríték növekedésének rátája 0,009 (Ausztria) és 0,075 (Svédország) között változott, és értéke negatív kapcsolatot mutatott a tehenek terítéken belüli arányával. Franciaország, Magyarország, Norvégia és Skócia adatai alapján a teríték növekedésének üteme a frissen elfoglalt térségekben nagyobb, esetenként a növekedés lehetséges maximumát is meghaladó volt. Abban a hét országban, ahol a teríték összetétele is vizsgálható volt, az összteríték emelkedésében nagyon fontos hatása volt a borjúteríték aránybeli növekedésének. A kifejlettek ivararánya viszonylag stabil volt, Norvégia kivételével mindenütt a nőivar irányába tolódott el. A szarvasgazdálkodás célja a vizsgált országok mindegyikében a tartamosság, aminek társadalmi és gazdasági hatásait is figyelembe kell venni. Az állományok szabályozása a növekvő terítékek ellenére továbbra is kihívás lesz. Ennek oka, hogy a szabályozást nehezítik a nem megfelelő állományadatok és egyes országokban a vadászok számbeli csökkenése. A tehenek és a borjak megfelelő hasznosítása fontos cél, de ez sokszor ellentétes a vadászati hagyományokkal és a gazdasági érdekkel is. A bemutatott adatok értékelésekor fontos kiemelni, hogy a teríték folyamatos növekedéséről van szó. A lelövések tartós növelése csak akkor tartható fenn, ha a hasznosítási arány a növekedés ellenére sem haladja meg az adott állomány pillanatnyi növekedési rátáját. Ha ugyanis ez tartós, akkor a növekedési rátát meghaladó hasznosítási arány az állomány csökkenéséhez, majd pedig a hasznosítás csökkenéséhez vezet. Valószínű, hogy azokban az esetekben (pl. Lengyelország, Magyarország, Németország), amikor a lelövések hosszabb-rövidebb időre visszaestek, ez következett be. A lelövések visszafogása és a hasznosítási arány csökkentése azonban újra megengedi, hogy az állomány növekedjen, amit csak a teríték ismételt megemelésével lehet megállítani. Bármilyen állományapasztási program csak akkor lehet eredményes, ha az állomány csökkenését követően is fenntartják a korábbinál magasabb hasznosítási arányt (Putman 2003)! 121
A fácánállomány és a -hasznosítás változásai az elmúlt évtizedekben A címben megjelölt téma mélyebb és tudományos igényű értékelése meghaladná az itt rendelkezésre álló kereteket. Az elmúlt évtizedek vadgazdálkodási statisztikai adatai alapján azonban több érdekes kapcsolat is kiderül. Írásomban ezekre a számszerűen alátámasztható összefüggésre és tendenciára szeretném felhívni az olvasók figyelmét. A most bemutatott eredményeket először mintegy tíz éve ismertettem. Az akkor még jóval rövidebb adatsor miatt egyes kapcsolatokban valamelyest kételkedtem is. A mára egy évtizednyivel több adat sem változtatta meg az akkor tapasztaltakat. A fácán tavaszi létszáma a hetvenes években volt a csúcson, a jelentett létszámok 2,5 millió példány közelében voltak (33. ábra). Két dolgot nagyon érdekes ezzel az időszakkal kapcsolatban megjegyezni: egyrészt, mi okozhatta, hogy néhány év alatt a jelentett létszám megduplázódott (igaz volt ez?). Másrészt mi okozta, hogy a hetvenes évek végétől a jelentett fácánlétszám folyamatos csökkenésnek indult? 33. ábra. A tavaszi állomány, a kibocsátás és a teríték alakulása 1970 és 2007 között 34. ábra. A kibocsátás és a tavaszi állomány hatása a hasznosítható létszámra A megjelenés eredeti helye: Csányi Sándor: A fácánállomány és a hasznosítás változásai az elmúlt évtizedekben. Nimród, 97. évfolyam 2. szám, 2009. február 25 27. o. 122
Dürgő kakas FOTÓ: BLEIER NORBERT Ugyancsak ez volt az az időszak, amikor a kibocsátott létszám félmillióról csaknem másfél millióra emelkedett (II. fácánprogram) és a lőtt fácánmennyiség minden idők legnagyobbja volt, azaz meghaladta az 1 milliót. Ezt követően, 1979 és 1994 között, a jelentett fácánlétszám folyamatosan a kezdeti érték harmadára csökkent, és lényegében azóta, hozzávetőleg 700 ezer példány körül ingadozik. Ha a csökkenés mértékét számszerűsítjük, akkor az évente 7%! Ennél gyorsabb és végzetes csökkenést csak a fogolyállomány mutatott, néhány évvel korábban. Szintén ebben az időszakban, a fácánkibocsátás tovább emelkedett, 1,2 millióról 1,8 millióra. A kibocsátás 1991 óra folyamatosan csökkent és 2007-ben már csak negyede volt a csúcsidőszaknak. A legérdekesebb megfigyelést akkor tehetjük, ha a lelövések alakulását akár a tavaszi jelentett állományhoz, akár a kibocsátáshoz hasonlítjuk. Annak ellenére ugyanis, hogy a kibocsátás folyamatosan nőtt, a teríték lényegében nem ennek, hanem a jelentett létszámnak az alakulását követte az 1991-ig tartó szakaszban (növekvő kibocsátás) és az azt követő időszakban is (csökkenő kibocsátás) (34. ábra). Mi lehet az utolsó bekezdésben leírtak oka? Erre a kérdésre viszonylag egyszerűen választ adhatnánk, ha a mesterségesen nevelt fácánok kibocsátásának eredményességét az évtizedek során nyomon követték volna (pl. gyűrűzött madarak megtérülésével), és a szabadterületi állományok dinamikáját és összetételét, a tavaszi becsléseknél részletesebb és megbízhatóbb módszerekkel mérték volna fel. Sajnos ilyen hazai adataink csak szórványosan állnak rendelkezésre, és ezért mellettük a külföldi vizsgálatokra kell támaszkodni. Ez utóbbiak és a ritka hazai adatok alapján is azt mondhatjuk, hogy a kibocsátott fácánoknak jó esetben is csupán 20%-a térül meg, az is csak akkor, ha a veszteségeiket a lehető legnagyobb mértékben csökkentik (ragadozók stb.). A megfelelő adatok hiányában a modellezés az az eszköz, amivel egy állományváltozási folyamatot megpróbálhatunk leírni és különböző számszerű értékeket változtatva 123
megérteni. Egy természetes fácánállomány dinamikája viszonylag egyszerűen leírható képletekkel. Ha ez megvan, akkor a kibocsátás nagyságának és megtérülésének (viszszavadászási arány) figyelembevételével a hasznosítható létszám is becsülhető. Ahhoz, hogy egy ilyen modellezést elvégezzünk, a következő adatokra van szükségünk: a törzsállomány nagysága és ivari összetétele, a természetes veszteségek mértéke, a felnevelt szaporulat nagysága, a kibocsátott mennyiség és a megtérülési arány (Csányi 2000). Anélkül, hogy a modell részleteit kifejtenénk, jól látható a modellezésből levonható fő következtetés: az egyes években hasznosítható fácánok számát a tojónkénti felnevelt szaporulat határozza meg. A terítéknek az a tendenciája, amely nem a kibocsátásokat, hanem a jelentett létszámot követte, a 34. ábrán szemmel is látható. A nyolcvanas évek eleje óta a tényleges fácánhasznosítás és a 2 csibe/tojó szaporulat gyakorlatilag megegyező pályát ír le. Hogy az állomány valóban képes ilyen teljesítményre vagy sem? Nem ez az érdekes, hanem az, hogy a hasznosítható fácánok száma nem a kibocsátástól, hanem a természetes (szabadterületi) állománytól és annak szaporulatától függ. (Itt a konzervfácánok lövetésével és hasonló megoldásokkal szándékosan nem foglalkozom.) Ahogy az lenni szokott, az ördög a részletekben lakik. Annak ellenére, hogy a teríték nagyságát a természetes szaporulat határozza meg, a kibocsátás szerepe is nőtt legalábbis a kilencvenes évek közepéig. Ha ugyanis egy állandó megtérülési arányt tételezünk fel (20%), akkor azt látjuk, hogy a kibocsátott fácánok terítéken belüli aránya is nőtt. A kibocsátás csúcsán arányuk az összteríték felét tette ki. 2007-re azonban már csak 25% körül volt. Eddig az összefüggés nem meglepő, növekvő vagy csökkenő kibocsátás mellett ilyen változás várható. 35. ábra. Az ördögi kör: miért van mégis szükség a kibocsátásra? 124
A meglepetés akkor ér, amikor megnézzük, hogyan változott a természetes állományra gyakorolt hatás (képletben: [összteríték kibocsátottak megtérülése]/tavaszi állomány). Bár a tavaszi állomány hasznosításának pontjai az évek között erős ingadozást mutatnak, a rájuk illesztett trendvonal egyértelműen mutatja a természetes állomány emelkedő túlhasznosítását (elfogadva, hogy a természetes állomány hasznosítása a tavaszi létszámhoz viszonyítva 30% körül lehet). Ez pedig azzal jár, hogy az állomány legértékesebb része, a szabadterületi, életképes, vad fácánállomány van folyamatos veszélyben. A kibocsátás ördögi kört indít el, mivel a kibocsátott létszámhoz viszonyítva minél nagyobb visszavadászást akarnak elérni. Ez, ha a kibocsátott madarak elpusztulnak, szétszóródnak, ragadozók zsákmányává válnak, csak a természetes állomány rovására pótolható. Ennek pedig az a következménye, hogy a természetes állomány csökken, nem képes az önfenntartásra és a vadgazdálkodó egyre inkább függ a kibocsátásától. Ezt a folyamatot felgyorsítja a kibocsátásból származó (életben maradó) tojók hatása, akik az állomány átlagos szaporodási teljesítményét is rontják. Vannak-e megoldási lehetőségek és mik azok? A kibocsátott fácánok vadászatának a természetes állományra gyakorolt negatív hatásait csökkentő technológiák alkalmazása: kiscsoportos nevelés és kihelyezés, a természeteshez közelibb megoldások alkalmazása a nevelés során, kotlóssal való nevelés. Kizárólag a kakasok vadászatának engedélyezése, teljes tyúklövési tilalom. Ez megszünteti a természetes tyúkállomány vadászati érdekből való veszélyeztetését. A tyúkokra gyakorolt kedvezőtlen hatás csökkenthető, ha csak kakasokat bocsátanak ki. Ennek további előnye, hogy a fácánnevelés változó költségei csökkennek, nem hígul a természetes tojóállomány és ezért javul a szaporodási képesség. 125