2012 augusztus 04. Flag 1 Értékelés kiválasztása értékelve Mérték Még nincs 1/5 2/5 3/5 4/5 5/5 A román történelmet és köztudatot nagyban befolyásolják két kérdéskör, az eredet és a kontinuitás történetei.ezeket a kérdéseket elemezte Lucian Boia román történészprofesszor is, akinek nemzeti mítoszokat vizsgáló könyvei alapján juthatunk arra a következtetésre, hogy noha a szakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti. Nacionalista mítoszok a kommunista közbeszédben 1. oldal (összes: 7)
Lucian Boia román nyelven először 1997-ben megjelent "Történelem és mítosz a román köztudatban" című könyvének alaptézise, hogy nem létezik sem "objektív" történeti tény, sem objektív történetírás, csak imaginárius konstrukció. "A történelem nem realitás, hanem reprezentáció." Boia definíciója szerint történész az, "aki a történelemről beszél ( ) összefüggések és jelentéshordozó dolgok lankadatlan termelője. Egyfajta 'fikciót' teremt 'igazi, valóságos' anyagból." Boia szerint eközben a valójában megtörtént objektív múlttal és a múlt rekonstruálásával, azaz a múltról folyó diskurzussal egyaránt találkozunk. A történész szerint sokszor még szakmabeliek is összekeverik a két fogalmat, ám a történelemnek e kétféle jelentése távolról sem azonos. "Az első fokozatosan elmosódik a történések folyamán, a másiknak pedig nincs rá módja, hogy 'feltámassza' azt a maga teljességében. Amit általában történelemnek mondunk, az nem más, mint történelemről szóló diskurzusunk, a múltról alkotott, elkerülhetetlenül hiányos, leegyszerűsített és torz kép, olyan múlt-kép, amelyet a jelen szüntelenül, újra és újra megalkot magának." Boia gondolatmenetében mindezt a román történelemképre is kiterjeszti, így megtudhatjuk, hogy a kommunista történelemkép a kezdeti bizonytalankodás után lényegében a 19. században kikristályosodott nemzeti mitológiát vette át; könyvében minden eddiginél érthetőbben mutatta be a nemzeti romantika és a nemzeti kommunizmus kapcsolatát. Ebben az értelemben 1989 sem jelentett valódi töréspontot, a nemzeti-kommunista kánon kontinuitása lényegében töretlen volt, hiszen mind a közoktatás, mind a politikai-kulturális közbeszéd érintetlenül hagyta azokat az alapító mítoszokat, melyeket még a forradalmi romantika teremtett meg. Traianus oszlopának mása a bukaresti Történeti Múzeumban A 19. és 20. század román történelemkonstrukcióinak áttekintése során a történész ezért arra a jelenségre koncentrál, hogy miképp fonódik össze a politikai legitimáció igénye a történeti diskurzussal, illetve hogy miként emelkedik ki a politikai modernitásra jellemző, a kontinuitást hangsúlyozó eszmerendszer. Boia úgy véli: a mítoszokat ugyan nem tudjuk kikapcsolni életünkből, de mindenképpen szükség van valamiféle "domesztikációjukra", vagyis a mitológiai struktúrák működési mechanizmusának és aktualizálási folyamatának feltárására. Mindez természetesen nem jelenti a nemzeti szimbólumok feladását. A mitológia működésének és szerepének feltárását két szempontból is fontosnak tartja. Egyrészt, mert véleménye szerint Romániában a mai napig él a történelem objektivitásának illúziója, másrészt pedig mivel szükségesnek érzi a román történetírás kritikai revízióját. Elemzése a 19. század elejétől az 1996. évi választásokig terjed és a történeti diskurzus minden szintjének (politikai propaganda, historiográfia, tankönyvek, szépirodalom, képzőművészet, zene) áttekintő elemzésére épül. 2. oldal (összes: 7)
Az eredetek és a kontinuitás mítosza A nemzet eredetéről szóló mítosz kapcsán Boia a következőképp nyilatkozott: "minden közösség - a törzstől a modern nemzetig - eredetére való hivatkozással igazolja önmagát. Minden időben és mindenféle kultúrában nagymértékben értékesítették ezt, és szüntelenül, újra meg újra emlékezetbe vésték ( ). Semmi sem lehet időszerűbb, ideologizáltabb valami, mint maga az eredet. Az alapítás mítoszok magát a közösségi tudatot sűrítik." Románia esetében az alapító mítosz a "dákoromán szintézis" elmélete, melyet állandóan új alapításokkal aktualizáltak. A románok eredete és identitása a dákoromán elmélet metamorfózisától és a hivatkozási alapként használt történelmi tényezőktől függően az idők folyamán a következőképpen változott: előbb kizárólag Itáliából származó rómaiak, majd a Római Birodalom egész területéről származó rómaiak, aztán dák-rómaiak, és elrómaiasodott dákok, végül pedig kizárólag dákok szerepeltek benne. A római eredet hangsúlyozása a 17. századi Moldvában elsősorban a török hatalom alóli függetlenedést jelentette, a 18-19. századi Erdélyben az önálló nemzeti lét, a három rendi nemzettel (magyarok-székelyek-szászok) való egyenjogúság, majd az autonómia igényét, a két román fejedelemségben, majd az egyesült Romániában az ortodoxiára hivatkozó orosz külpolitikai nyomás elhárítását és Nyugat-Európa szövetségének keresését. Decebal és Traianus mellszobra Nagyváradon A második világháború előtti politikai helyzetben, a nacionalizmus fejlődésének logikájába illeszkedve fokozatosan az autochtonizmus/a dák purizmus (az ősrögösség és tiszta dák származás elmélete) nyert teret. Boia véleményét idézve: "a dákoromán elmélet kilengései mindenkor szorosan kapcsolódtak az adott kor politikai, ideológiai igényeihez." Szerinte minden olyan törekvés, amely a kezdeteket és a jelent a római származás megszakítatlan tudatának létével köti össze, illuzórikus. Ezt ugyanis egyetlen forrás sem igazolja, mindez csupán egy intellektuális kombináció eredménye, amelynek mindig is politikai és ideológiai célja volt. Arra a kérdésre, hogy a román népet alkotó különböző etnikai elemek milyen "súlyaránnyal" szerepelnek a román etnogenezisben Boia nem válaszol, hiszen, mint maga is mondja: már a kérdésfelvetés is mitológiai jellegű. Az eredetmítoszhoz szorosan kapcsolódik a kontinuitás mítosza, amely az idők során a román történetírás és köztudat valódi rögeszméjévé vált. Lucian Boia szavait idézve a román nép kialakulási területe egy "historiográfiai paradoxon ( ) ama bizonytalanság végletes megnyilvánulása, hogy földrajzilag hová helyezhető a román nép korai kezdete" 3. oldal (összes: 7)
A kontinuitás problematikájának áttekintése előtt a történész két fontos kérdésre hívja fel figyelmünket. Egyrészt, az "ezeréves űr" problémájára, amely arra vonatkozik, hogy az észak-dunai térség majd' ezer esztendejével (i.sz. 271 és a 13. század eleje közti időszak) kapcsolatban nagyon szegényes történeti forrásanyag áll a rendelkezésünkre, így ennek alapján nehezen állapítható meg, hogy a román etnikum és nyelv jelenléte folyamatos volt-e a térségben. Másrészt arra, hogy a kontinuitással kapcsolatban felmerült kérdések, problémák megvitatása már régen kikerült az erre hivatott szakemberek (történészek, régészek, nyelvészek) kompetenciájából és áldozatául esett a különféle politikai és ideológiai vitáknak. A kontinuitáshoz tartozik emellett a román állam folyamatosságának mítosza is. A román nacionalizmus számára ugyanis nehéz volt elfogadni egy olyan Romániát, melynek nem volt területi szervezete. A román történetírás az idők folyamán épp ezért számos szakmai (és nem szakmai) kísérletet produkált, amely a román politikai kontinuitás bizonyítására szolgált. Boia a kontinuitás problémájával kapcsolatban több vonatkozásban is kénytelen állást foglalni. Véleménye szerint tudomásul kell venni, hogy a román történészek és nyelvészek tekintélyes hányada kompromisszumos megoldást keresve a román nép és nyelv kialakulási területeként a Balkán félszigetet is tekintetbe vette. Sőt, olyan is akadt közöttük (mint például a dél-dunai romanizmus elvét valló híres román nyelvészprofesszor, Alexandru Philippide) aki e folyamat színhelyét kizárólag a Balkánra helyezte. A régészeti leletek, főképp a sokat hivatkozott "Dridu-kultúra" emellett csak az emberi élet folytonosságát bizonyítják és nem az etnikai-nyelvi kontinuitást. A hatalmas régészeti erőfeszítések nem szolgáltattak érveket sem a kontinuitás tézise mellett, sem ellene - Boia ezért felhívja a figyelmet arra, hogy a kontinuitással kapcsolatos elméletek mind csak hipotézisek, és nem feltételezhető, hogy valaha is megismerhetjük a teljes és tökéletes igazságot. A Dunától északra és/vagy délre? Az idők folyamán a román nyelv és etnikum eredetéről a román és a nemzetközi tudományos életben) három elmélet kristályosodott ki. Az első a dákoromán kontinuitás hipotézise, mely szerint a románok őshonosak mai hazájuk területén. A második elmélet a bevándorlási hipotézis, melynek értelmében a románság az Al-Dunától délre született és csak később telepedett le mai hazájában. A harmadik a kettő közötti kompromisszum kísérlete. Az igazi kérdés azonban abban rejlik, hogy a mai román nyelv egyik alkotóelemeként definiált "balkáni latinság" mely területen vészelte át az ókor végét és a középkor kezdetét körülbelül az 1200-as évekig. A dákoromán kontinuitás elméletének magjában az szerepel, hogy Romániában egy latin eredetű nyelvet beszélnek. Egyesek szerint ez annak köszönhető, hogy a Dacia területén fennmaradt erős római tömb, a katonák és telepesek tömeges beáramlása az Impérium területéről maga után vonta az őslakosság teljes nyelvi asszimilációját. A Gottfried Schramm német történész, a dákoromán kontinuitás elméletének egyik ismert bírálója által "keleti romanizmusként" definiált etnikum egy része valamikor a középkorban délre vándorolt, és belőlük alakult ki a Dunától délre fekvő térségben egy "függelék néprész", az aromunok (aromân) vagy macedorománok. 4. oldal (összes: 7)
Decebal szobra Déván Schramm a román nép etnogeneziséről írt híres monográfiájában (Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához.) felteszi a kérdést: DélkeletEurópa más részein, melyek sokkal hosszabb ideig álltak római uralom alatt, jóval kevésbé volt előrehaladott a nyelvi asszimiláció. Hogy lehet ez? Miért Dacia provincia lenne a kivétel? A történész szerint nehezen hihető az is, hogy Dacia esetében a nyelvcsere még a hegyek akadályát is leküzdötte volna, ez ugyanis a Balkán-félsziget más részein a latin nyelv egyeduralkodóvá válását egészen a római uralom összeomlásáig megakadályozta. Az eltérő fejlődésnek egyetlen oka lehetne: a dákok teljes kipusztulása, illetve kivándorlása, akiket a Birodalom más részeiből bevándorolt telepesekkel pótoltak volna. Ám ezt a feltételezést leginkább a dákoromán kontinuitás képviselői utasították vissza. A kontinuitás hívei számára természetes, hogy a dákok és a rómaiak a harcok végeztével békésen összeolvadtak. A dákoromán kontinuitás elméletét vallók között találjuk az erdélyi iskola képviselőit, Bogdan Petriceicu Hasdeut, Alexandru D. Xenopolt, Vasile Pârvant, Nicolae Iorgát, Constantin C. Giurescut. Ők azonban még nem tagadták nyíltan a dél-dunai romanizmus létét. A dáciai kontinuitás hívei még ma is azt vallják, hogy Dacia romanizált lakossága az áttelepülés helyett a hegyek közé menekült és ott vészelte át a népvándorlás évszázadait, majd valamikor a 9-10. században egyesült a Balkán-félszigetről tömegesen beáramló vlachokkal. A bevándorlási (immigrációs) hipotézis értelmében a román nyelv elsősorban a Dunától és a Szávától délre élő latinok nyelvére vezethető vissza. Pontosabban egy olyan intenzíven romanizált sávban, amely akkor keletkezett, amikor a régi Római Birodalom örökébe lépő Keletrómai (Bizánci) Birodalom európai részének északkeleti határa i.sz. 600 körül összeomlott a szláv invázió súlya alatt. Ilyen romanizált nyelvszigetek voltak például a volt Jugoszlávia déli részén, a mai Bulgária területén, Albániában, illetve Görögország északi részén. A dél-dunai romanizmus teoretikusai között leginkább nyelvészeket találunk. A neves román nyelvész, Alexandru Philippide "A románok eredete" című munkájában arról ír, hogy az aurelianusi kivonulás (i.sz. 271 körül) után az észak-dunai romanizmus csaknem teljesen kiveszett. Románia jelenlegi területét a 7. és a 13. század között újratelepítették a Dunától délre fekvő térségből beköltöző romanizált népességgel. A nyelvészet területén nemzetközi viszonylatban a legnagyobb tekintélyre Ovid Densuşianu tett szert franciául írt monográfiájával. "A román nyelv története" című munkájában, amely elsőként 1902-ben Párizsban jelent meg, és nagyrészt elutasította Robert Roesler elméletét, tegyük hozzá, nem sokkal később már Philippide következtetéseit is. Densuşianu már az észak-dunai romanizmus bizonyos fokú túlélésével számolt, főként Románia 5. oldal (összes: 7)
délnyugati részén, de ekkor még ő is lényegesebbnek tekintette a balkáni, vagyis a dél-dunai romanizmust, melynek eredetét Illíriába helyezte. Densuşianu monográfiája, melyet 1929-ben Bukarestben újra kiadtak, nagy sikert aratott a nyugat-európai latin országokban, és nagyrészt ennek a munkának tulajdonítható, hogy az újlatin nyelvet beszélő országok történészei, nyelvészei, régészei a mai napig megfellebbezhetetlen ténynek tekintik a dákoromán kontinuitást. Iorgu Iordan, Philippide-tanítványa még a kommunizmus időszakában is kitartott a dél-dunai romanizmus elsődlegességét hirdető nézetei mellett. Érdemes megjegyeznünk, hogy 1977-ben Romániában minden rövidítés, szövegtorzítás nélkül - bár "magyarázó jegyzetekkel" ellátva megjelenhetett a neves olasz romanista, Carlo Tagliavini Az újlatin nyelvek eredete című monográfiája, melyben a szerző a következő megállapításra jut: "A Dunától északra lévő romanizált népesség bizonyos maradványainak tagadása nélkül, a külföldi nyelvtudósok többsége elismeri, hogy a román nyelv kialakulásának színhelyét megközelítőleg a Dunától északra és délre fekvő délkeleti szomszédos területekre kell helyezni." Az előző két hipotézis közötti kompromisszum kísérlete az admigráció elmélete. Az elmélet hívei szerint a kiürített Daciában, és a Balkán-félsziget középső részén fennmaradt romanizált gócokon kívül még létezett egy harmadik is, a dalmát partvidéken és -szigetvilágban. E három romanizált góc között szoros és folyamatos kapcsolat állt fenn, oly módon, hogy a déli romanizált etnikai csoport folyamatos hozzávándorlással biztosította a Dacia területén fennmaradt romanizált góc megmaradását Az elmélet teoretikusai között találjuk többek közt Dimitrie Onciult és Petre P. Panaitescut. Így mindezek alapján kijelenthetjük: noha a történészszakma szintjén megváltozott a történelemről szóló közbeszéd, a tömegkultúra a mai napig változatlanul a romantikus mítoszokat közvetíti. Trencsényi Balázs történész véleménye szerint Boia műveivel kapcsolatban az alapvető félreértés abban rejlik, hogy sokak számára "nem a történeti kutatás kiinduló-, hanem inkább végpontját jelentik. Ama román olvasóknak, akik az iskolában elsajátított megkövesedett 'üdvtörténeti'-nemzeti narratíváról gyanították, hogy hazugságokra épül, de nem tudtak vele semmit sem szembeszegezni, Boia munkái a 'nagy leleplezés' felszabadító élményét jelentették." Ennek ellenére vitatható az az értelmezés, amely Boia írásaiban annak beismerését látja, hogy a román történelemkép alapvetően hazugságokra épül, s ezzel szemben valamely más nemzeti narratíva igazságát kínálja fel. Hiba lenne magát Boiát okolni a könyveit szinte újraíró, "túlinterpretáló olvasatokért", hiszen ő maga minden egyes alkalommal hangsúlyozza, hogy nem áll szándékában új történelemképet alkotni. Boia figyelmeztet arra, hogy könyvét nagy tévedés lenne megoldásnak tekinteni, hiszen ő is "csak" kérdésfeltevésnek szánja. Felhasznált irodalom Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa romănească. Humanitas, Bucureşti 2006 Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 1999. Fordította V. András János Lucian Boia: Jocul cu trecutul: istoria între adevăr şi ficţiune. Humanitas, Bucureşti, 1998 Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Fordította Schütz István. Csokonai Kiadó, Debrecen 1997 Neagu Djuvara: O scurtă istorie a românilor povestită celor tineri. Humanitas, Bucureşti 2002 Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Bevezetés az albanológiába és a balkanisztikába. Balassi Kiadó, Budapest, 2002 Tamás Lajos: Rómaiak, románok, oláhok Dácia Trajánában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1935 Trencsényi Balázs: Csontvázak a szekrényben. BUKSZ, 2002/2. 136-144 mult-kor.hu, Papp lívia 6. oldal (összes: 7)
Tweet (adsbygoogle = window.adsbygoogle []).push({}); Ajánló 7. oldal (összes: 7)