História 1990-01
História 1990-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Ránki György (19301988)... 1 2. Képek... 3 2.... 4 1. Õsi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig... 4 2. Képek... 6 3.... 8 1. Számmisztika és hadtudomány... 8 2. Képek... 10 4.... 12 1. A török uralom felszámolása Magyarországon... 12 2. Képek... 14 5.... 17 1. A Moldvai csángómagyar okmánytár. Egy forráskiadvány története... 17 2. Képek... 19 6.... 21 1. Mackó úr a millennium magyar világában... 21 2. Képek... 24 7.... 27 1. Kérdések a két világháború közötti Magyarország kutatásáról... 27 2. Képek... 31 8.... 35 1. A német stratégia dilemmája 1939 õszén... 35 2. Képek... 38 9.... 41 1. Németország és Közép-Kelet-Európa... 41 10.... 44 1. Ránki György és a társadalmi progresszió... 44 11.... 47 1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. I. rész... 47 2. Képek... 53 12.... 54 1. A csehszlovákiai intervenció. Vélemények a nemzetközi szakszervezeti mozgalomban... 54 2. Képek... 61 13.... 64 1. Töredékek Ránki Györgyrõl... 64 2. Képek... 65 iii
1. Ránki György (19301988) GLATZ Ferenc Ránki György (1930 1988) A halálunk után úgyis mindegy, ki mit mond rólunk. Annak azért örülnék, ha a Történetírók Tárába egy jó kötetet válogathatnál össze az írásaimból. Meg nézd ezeket és neveket sorolt fel, legyintett. 1973-ban, a pécsi tudományos diákköri konferenciára utazva vetette oda az autóban, néhány kollégáról beszélve. Minden korán elhalt nagy tehetséget legendák vesznek körül. Jó és rossz ízű legendák. Sokan sokféleképp emlékeznek Rá. Ránki György nagy tehetség volt, korán elhalt. És rendkívül sokat dolgozott. Az élet verseny volt számára. Mosolyogva hívta ki nap mint nap magát és legközelebbi barátját is versenyre. Gyorsaságából eredően sértődékeny és gyakran sértő volt. Támadott, majd megrettent, hátha bántott valakit. Sok sebet ejtett, és ha nem is mutatta sok sebet kapott. A társadalomtudósokról azt tartják, az ötvenes éveiktől érnek meg igazán. Ránki is erre az életkorra lett nagyvonalú, a kézitusákon átlépő gondolkodó, vezető. A csúcson halt meg. A történetírás szubjektív írói tevékenység. E sorok írója nem tagadja: csak szubjektíven tud írni barátjáról. De vajon a szubjektivitás azonos az elfogultsággal? A kérdést másik, hozzánk legközelebb álló, egészen más lelkialkatú társunkkal vitattuk komótosan, pohár borok mellett. Ő is meghalt. Szűcs Jenő. Nem érdekképviseletek, nagyhangú funkcionárius önjelöltek válogatták a szerkesztőbizottságba, mégis mindkettő a két különböző lelki alkat, különböző ars historicát valló barát a Históriához kötődött. Emberileg már évtizedek óta mindkettő a szerkesztőhöz, a folyóirathoz kezdetektől Ránki. Elfogadott, befutott akadémikus volt, korán. Korán, tizenéves korától párttag, korán világra nyitott baloldali elme. Hogy ma hol lenne helye? Nehéz megmondani. Megfejthetetlen könnyedséggel mozgott a szovjet típusú rendszer kül- és belpolitikai útvesztői között. Természetes körülménynek tekintette az 1970-es évek magyarországi közegét. A rendezetlen politikai koalíció korát. Természetesnek tekintette, ismét csak legyintett arra, hogy az őt a párton belül rendszeresen támadó sztálinista erők éppen pártonkívüliségükre büszke feleket támogattak. Mennyire naiv és igazságtalan ma már e tekintetben is a politikai tömegemlékezet! A História szerkesztőinek írásaiból füzetet adunk ki. Ránki György tiszteletére. De nem emlékezésként. Ez ő sem helyeselné. Inkább megismertetni akarjuk a történészt, aki életét a kutató kíváncsiság szolgálatába állította. Az idén lenne 60 éves. 1930. augusztus 4-én született. A középiskola befejezését követően a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemre nyert felvételt, ahol tanulmányai folytatása mellett hamar bekapcsolódott a gazdaságtörténeti tanszék munkájába. 1951-ben átkerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Fő érdeklődési területe a történelem volt. 1953 júliusában az MTA Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa lett. Az Akadémia 1949. évi újjászervezésének eredményeként az Intézet fontos kutatási központtá vált, amely független volt az egyetemtől. Igazgatóhelyettese Pach Zsigmond Pál, aki a budapesti zsidó gimnáziumban és az egyetemen tanította Ránkit, valamint barátját és egykori osztálytársát, Berend T. Ivánt. Ránki Berenddel írta első monográfiáját 1955-ben, az első világháború előtti magyar iparról. 1960-ban az Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki. Az 1918 utáni korszakkal foglalkozó kutatásokat irányította. Fiatal kutatók csoportját gyűjtötte maga köré, akik később a két háború közötti időszak politikatörténetének rangos, nemzetközileg elismert szakértőivé váltak többek között Lackó Miklós, Ormos Mária, Juhász Gyula, Ádám Magda, Kerekes Lajos, L. Nagy Zsuzsa és Tilkovszky Loránt. Két évvel később, 1962-ben az intézet igazgatóhelyettese. Időközben Berend T. Ivánnal közösen egy átfogó művet készített az 1920-as évek magyarországi iparáról. Ekkor alakította ki életmódját: úszás korán reggel és fél óra nyelvtanulás (ez utóbbi szokását 47 éves koráig megőrizte; német, angol francia, orosz és olasz nyelvből tett államvizsgát). Nyelvtehetsége biztos alapokat jelentett későbbi nemzetközi tudományszervezői tevékenységéhez. Fiatal korában a levéltári kutatásokhoz kötődött. Nagydoktori disszertációja az első hároméves terv korszakával foglalkozott. (Jellemző emlék: miközben mi, kezdők szakdolgozatunkhoz anyaggyűjtésre siettünk a levéltárba, Ránki mindnyájunknál korábban érkezett. Gyakran toporgott a bejáratnál kapunyitásra várakozva.) Később az elsősorban könyvtári munkán alapuló egyetemes történelmi kutatásokért lelkesedett. 1964-ben félállású professzorrá nevezték ki a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Ismert volt Debrecenben, hogy a fiatal történészeket bátorította, sőt álláshoz, ösztöndíjhoz segítette őket. Sok örömet lelt a patronált fiatalok társaságában. A felszínen mindig megmaradt szívélyes kultúrdiplomatának. A nagyon zárkózott ember viszont a fiatalok között a vacsorákon vagy a kirándulásokon, a futballmeccseken vagy csak az otthon rendezett tudományos beszélgetéseken hirtelen nyílttá és oldottá vált. 1
Gazdaságtörténeti munkássága az 1970-es években érte el csúcspontját. Először a 20. századi Magyarország gazdasági, ipari fejlődésének monográfiái születtek. (Berend T. Ivánnal közösen.) Majd mindinkább a nemzetközi összehasonlítás felé fordult figyelme. Azt hittem, vége a fejlődésnek, csak írjuk egymás után a könyveket. De jött a centrum és a periféria, az európai összehasonlítás, és ez újabb lendületet adott így az újabb témáról készült könyvük első példányának baráti dedikációjánál (1974). Ettől kezdve tanítványai figyelmét állandóan a nemzetközi összehasonlításokra irányította. Módszertani szempontból tekintve Ránki történetírása ekkor egy új szintet ért el. A gazdaságtörténet egyébként is túlságosan szűk terület volt számára. 1973-ban debreceni utazásai közben írta máig legolvasottabb könyvét, a II. világháború összefoglaló történetét. A II. világháború és különösen a fasizmus pályafutásának kezdetétől rendkívül érdekelte. Szakmai és egyéni élmények fonódtak össze. Serdülőkorú gyermek, amikor Auschwitzba hurcolták. Ez kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetében. Beszélni nem beszélt róla, csak néhányunk a legbenső köréhez tartozók előtt fedte fel ennek nyomait. A fasizmussal szembeni kritikájának alapja mégsem a személyesen átélt szenvedések miatti bosszú, hanem sokkal inkább a mély humanizmus. Az összehasonlítás kiterjedt a közép-európai kis országok történetére is. Szlovákia, Magyarország és Románia rivalizálását eleveníti fel Hitler kegyeiért. Gazdaság- és politikatörténet egyféle szintézisének készült utolsó nagy műve a II. világháború gazdaságtörténetéről. (Ebből a témából előadást tartott az 1985. évi stuttgarti Történettudományi Világkongresszuson; ennek megjelenése hamarosan várható.) Ránki személyisége és tudományszervező munkássága szétválaszthatatlan. Életének utolsó tíz évében nem volt újkori témájú történettudományi konferencia az Egyesült Államoktól Japánig, amelyen meg ne jelent volna, illetve amelynek szervezésében ne vett volna részt. A II. Világháború Története Nemzetközi Bizottságának egyik alapítója és a mainzi Institut für Europäische Geschichte tudományos tanácsának tagja volt. 1980-tól tagja volt a Történettudomány Nemzetközi Bizottsága Elnökségének: 1985-ben a Bizottság első elnökhelyettesévé választották meg. Nem sokkal halála előtt kiszámolta, hogy az utóbbi években egy Magyarországon töltött 6 hónapos időszakban mindössze hetente 1,7 napot tartózkodott Budapesten. Életének utolsó évtizedét a nemzetközi tudományos élet szervezésének és a magyar történetírás elismertetésének szentelte. Kívülről tudta a fontosabb légitársaságok menetrendjét, és az élénk szellemmel párosuló kiváló memóriája képessé tette arra, hogy több hónapra előre elkészítse a találkozókra és elfoglaltságokra vonatkozó időbeosztását. Az állandóan túlfeszített munka és feszültség hatott személyiségére. Egyszerűen nem volt ideje a kikapcsolódásra, a pihenésre, de még így is képes volt arra, hogy végtelen órákon keresztül, a türelmetlenség legkisebb jele nélkül, figyelmet szenteljen egy unalmas vacsoravendégnek, még akkor is, ha a társaság többi tagja már félálomba merült. Ránkit 1981-ben nevezték ki a bloomingtoni Indiana Egyetem professzorának. Élete legnagyobb tudományszervezői eredményének az ottani hungarológiai tanszék létrehozását tartotta. A tanszék programja telve összehasonlító történettudományi, irodalomtudományi, közgazdasági, valamint politikatudományi konferenciákkal. Mindaz, ami a világon Magyarország 1970 80-as évekbeli nemzetközi politikai elismerése területén történt, tükröződött Ránki kultúrdiplomáciai tevékenységében. A kényelemhez szokott ún. konzumgenerációk nehezen fogják hinni, hogy Ránki, a professzor, a szervező esetenként a hivatalos vendégek kísérője, sofőrje, szállásadója, mindenese is volt, segíteni mindig kész feleségével az oldalán. Személyiségének sokoldalúsága a maga teljes gazdagságában bontakozott ki. Még nincs hatvan éves és még nem érte el alkotóerejének csúcsát, amikorra már megkapja az összes lehetséges elismerést: 1976 óta a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1961-ben megkapja a Kossuth-díjat, a legnagyobb állami elismerést, a Finn Akadémia díszdoktora (erre és a hozzá tartozó kedvesen mulatságos ruházatra, kardra különösen büszke volt), a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztályának az elnöke, az MTA Történettudományi Intézetének az igazgatója, professzor Bloomingtonban. * Az életet mindenki egyszer éli, élheti meg. Kegyetlen forradalmárok gyakran feledkeznek meg erről. Elveszik, gyötrik a másik életlehetőségeit. Az igazán erős emberek inkább a maguk életét gyötrik, magukat nem kímélik. Ránki szerintünk ilyen volt. De hát, mint mondottuk, tudjuk, a történetírás szubjektív műfaj. Egyébként is, ha íróemberről szól a történet, úgyis mindegy, ki mit mond rólunk. Írásaink, a létrehozott és működtetett intézmények beszélnek rólunk. 2
2. Képek 3
1. Õsi kéziszerszámoktól az ipari formatervezésig KOVÁCS Tibor Ősi kézi szerszámoktól az ipari formatervezésig Több ezer vagy sok száz évvel ezelőtt készített kő-, meg fémszerszámok és az ipari formatervezés! Első pillanatban sokak számára talán meghökkentőnek tűnik a két, egymással látszólag semmiféle kapcsolatba nem hozható fogalom összekötése. És ez természetes, hiszen a tudomány és a technika átütő erejű fejlődése, amelynek nemcsak befogadó részesei, hanem valamely ponton mindannyian mozgatói is vagyunk, azt az érzést kelti a ma emberében, hogy mindez csupán a 20. század néhány generációjának tevékenységére épül. Különösen így van ez olyan tárgyi, szellemi, művészeti alkotások esetében, amelyek csak az utóbbi száz év gazdasági társadalmi viszonyai között, adott technikai fejlettségi szinten jöhettek létre. Ezek közé tartozik az alkalmazott művészetek nem egy ága, többek között az ipari formatervezés is. De amíg pl. a reneszánsz és a barokk könyvművészet remekeinek ismeretében a modern könyvkötészetet és tipográfiát egy történeti fejlődési sor mába nyúló láncszemének tekintjük, az ipari formatervezés fogalma a gyáripari nagyipari termeléshez kapcsolódó újkori kategóriaként vált ismertté. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy a designról valójában csak attól a pillanattól beszélhetünk-e, amikor egy már létező gyakorlati tevékenység elméleti körülhatárolása, definiálása megtörtént. Nyilvánvalóan nem, hiszen létrejöttének ma elfogadott időpontja egy több szálból összefonódó folyamat szükségszerű, de elvont határvonalát jelenti csupán. Kétségtelen viszont, hogy a design társadalmi hatóereje a nagy szériák gyártására képes ipar kibontakozásának függvénye volt. Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai értelemben vett ipari formatervezés előzményeit nem találjuk meg a manufakturális, ill. a céhes ipar keretein belül, és ne kereshessük gyökereit még távolabbi időkig visszanyúlva. A szál, amelyen elindulhatunk: az az esztétikai igény törekvés a szépre, amely néha hivalkodóan, ám többnyire szolid harmóniában, olykor mélyebb összefüggések mögé rejtve, de megtalálhatóan jelen van minden emberi produktumban. Közülük itt a kéziszerszámokat vizsgáljuk közelebbről. A szerszámot, amely kezdettől fogva máig az ember legfontosabb segédeszköze. És annak ellenére, hogy bármely szerszám legjellemzőbb tulajdonságát használhatósága, tartóssága jelenti, úgy tűnik, már a legkorábbi munkaeszközök készítői, a célszerűség mellett, a tárgy vonzóvá tételére is törekedtek. Amennyiben így van s hisszük, ez nem csak korunk emberének belelátása, akkor tallózásunk a kéziszerszámok történeti fejlődésében elvezet bennünket az ipari formatervezés ősi gyökereihez. Történeti fejlődésről kell beszélnünk, mert a szerszámok használata nem ösztönös tevékenység. A változó körülményeknek és szükségleteknek megfelelő típusokat az ember alakította ki. Első pillanatban talán csak esetlegesnek látszó formájuk, vagy inkább formátlanságuk tűnik szembe. Pedig, ha jobban szemügyre vesszük ezeket a pattintással előállított kis eszközöket, bizonyos részarányosságot, az élek helyenként finom hajlását, a csúcsok kialakításának sajátos, ismétlődő jellegét figyelhetjük meg. Felfedezhető bennük valami olyan, ami amorfságuk mellett is megnyugtató a szem számára. Éppen ebben keresi az őskorkutatás az esztétikai törekvések feltételezhető, de konkréten nehezen bizonyítható, első jelentkezéseit. Viszont tudományos tény, hogy az eszközök vonalainak valamiféle harmóniája csak akkor jelentkezik, amikor a különböző munkafolyamatok elvégzésére legjobban felhasználható szerszámformák típusok kialakultak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ember a természetben tapasztalt harmóniát, az észlelt, de bizonyára meg nem fogalmazott szépet, kezdetben talán ösztönösen, később évezredes fejlődés nyomán tudatosan vitte át alkotó tevékenységébe. Úgy tűnik, efelől nem hagynak kétséget azok a lándzsacsúcsok sem, amelyeket a Bükk hegység barlangjait lakók készítettek mintegy 30 ezer évvel ezelőtt. Egész egyszerűen: szépek. Szerkesztett szimmetriát tükröző kontúrjukkal, a felület finom megmunkálásával szinte kiemelkednek a korabeli pattintott kőkészítmények sorából. Gondolatban lépjünk előre néhány évezredet és vessünk egy pillantást az újkőkori termelőgazdálkodás (Kr. e. 6 3. évezred) legfontosabb eszközeire: a kőbaltákra és kővésőkre. L. Frobenius afrikai természeti népeknél figyelte meg a kőbalta készítésének hosszú munkáját. A megfelelő nyersanyag körülményes kiválasztását, a formálás nyugodt gondosságát, a nyéllyuk kifúrásának türelmet kívánó mechanizmusát. De talán ennek ismerete nélkül is, az öt hatezer éves, finomívű kőeszközök láttán már kétkedés nélkül állapíthatjuk meg: készítőik azon túl, hogy munkavégzésre alkalmas szerszámot hoztak létre, valami olyan pluszt tettek hozzá, ami a kor emberének a szép, a harmonikus iránti fogékonyságát igazolja. Feltételezésünket más oldalról is alátámasztja, ha 4
megemlítjük: annak ellenére, hogy bizonyos munkafolyamatok elvégzésére úgy is megfeleltek volna, elnagyolt, durva kidolgozású kőeszközök nem kerülnek felszínre az újkőkori településeken. A kő, agancs, csont szerszámok esetében bár tudjuk, ez csak részben igaz a tárgy készítője és használója elméletileg azonos volt. Érdekes változást hozott a fémeszközök megjelenése. Fontos határkő volt az első tömeggyártásra is alkalmas fém, a bronz feltűnése. Egyiptomban és Mezopotámiában a Kr. e. 4., Délkelet-Európában a Kr. e. 3., míg a Kárpát-medencében a Kr. e. 2. évezredben kezdődött a helyi bronzipar kialakulása. Hazánk területén a bronzkor késői szakaszában (Kr. e. 13 9. század) már szinte minden jelentősebb település mellett működtek öntőműhelyek. Százszámra gyártották a sarlókat, baltákat, vésőket, csákányokat, amelyek közül jó néhány több száz kilométerre is eljutott a cserekereskedelem révén. Bár a kő, csont, fa(?) készítmények teljesen nem tűntek el hiszen használatuk máig követhető ettől kezdve az időtálló szerszámok anyaga többnyire a fém volt. A készítő számára elsődleges szempont lett az eladhatóság, amelyet a tárgy használhatósága tartóssága vonzósága biztosíthatott. Az iparművészeti remekeknek is beillő csákányok már ezt a hármas egységet testesítik meg. A Kr. e. 12 10. században készült bronzsarlók azonos munka elvégzésére gyártott szerszám több, egyidejűleg használt típusvariációját képviselik. Bár valószínűleg nem egy műhely termékei, mégis a készítő mesterek formakeresésének tárgyi bizonyítékai. Mit fejez ki ez a formakeresés: csupán a használhatóság fokozását vagy a mesterek esztétikai törekvését? Első kérdésünkre nemmel kell válaszolni, hiszen e típusok mindegyikéből több száz azonos korú példányt ismerünk, és ez gyakorlatilag kizárja, hogy bármelyik formavariáció a használat során alkalmatlannak bizonyult volna. Ezért a formakeresés bátran nevezhetjük így minden bizonnyal a jobb értékesítést kívánta szolgálni, viszont e cél megvalósításának eszköze a vásárló számára vonzóbb forma megtalálása lehetett. Mai kéziszerszámaink közül nem egynek közvetlen ősét már a bronzkori munkaeszközök között megtaláljuk. A vas használatának helyi elterjedése után (Kr. e. 8. századtól) pedig, az újkor legfontosabb szerszámainak alapformái többnyire már kialakultak. Nézzünk meg egy 17. századi németalföldi asztalosműhelyt teljes szerszámparkjával. A falra akasztott fakalapácsok, körzők, vésők, a zsámolyon fekvő szekerce, a földön heverő fűrész talán egy mai mester kezében sem lenne feltűnő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy összességükben alig, vagy egyáltalán nem változtak az eszköztípusok az elmúlt századok alatt, és készítésük korától függetlenül azonos formát öltenek. Inkább arról van szó, hogy bizonyos funkció betöltésére legjobban megfelelő forma létrejötte után bármilyen alapvető szerkezeti változtatás újítás a szerszámmal végezhető munka hatékonyságát csökkentheti. Ilyen módosításokra legfeljebb új, jobb szerkezeti tulajdonságokkal bíró alapanyag felhasználása adhat lehetőséget. Ezzel magyarázható, hogy pl. a vasszerszámok többsége szinte alig változott a középkorban és az újkor első századaiban. Egészen az acél feltűnéséig, amelynek rugalmassága, szakítószilárdsága jobb, mint a vasé. Időben a jelenhez közeledve, utalhatunk akár a műanyagokra is, hiszen megjelenésük eddig ismeretlen lehetőségek tárházát nyitotta meg napjaink művészkonstruktőrjei előtt. Kortalan szerszámok tehát nincsenek, legfeljebb sok száz, olykor több ezer éve ismert alapformákról beszélhetünk. De bármely szerszámnak nemcsak anyaga, ill. készítésének technológiája árulkodik létrejöttének idejéről. Legalább annyira formai díszítésbeli jegyei, még akkor is, ha ezek sokszor csak részletkülönbségekben tükröződnek. Ebből következik: a célszerűséget szolgáló esztétikus külső megválasztása nem csupán a készítő formaérzékétől, mesterségbeli tudásától, hanem az adott kor igényeitől és ízlésvilágától is függ. Így azután a célszerűség és az azt legjobban szolgáló forma már egyszer megvalósított harmóniája nem feltétlen ismétlődik későbbi korokban; sok esetben az optimális belső egyensúly megbomlik. Ezt legjobban talán a szecesszió korának használati tárgyai példázzák, amelyeknél a díszítés öncélúsága már-már a használhatóság rovására megy. Az első fémötvözet, a bronz, később a fazekaskorong, majd a római kor porcelánjának is nevezhető terra sigillata, azután az acél és a műanyag feltalálása, csupán néhány kiragadott példa a távolabbi vagy a közelmúlt vívmányaiból. És az ember mindig felmérte az új anyag és az új technika adta lehetőségeket. Alkotásai révén újra és újra áttörte a nem egy esetben konvencionálissá vált társadalmi szépségideál (közízlés) korlátait. Funkcionális tárgyak estében ez viszont csak akkor sikerült, ha képes volt megteremteni a használhatóság tartósság szépség harmonikus egységét. Valójában ez az a szál, amely láncszerű kapcsolatot teremt az őskori mesterek és a mai konstruktőrök tevékenysége között. 5
Kétségtelen: a kéziszerszámok, vagy bármely használati tárgy történeti fejlődése egyáltalán nem azonosítható a 20. századi ipari formatervezés előtörténetével. De a tudatosan esztétizáló formaadás nem egyedül korunk szülötte. Gyökerei évszázadokat fonnak át és évezredekre nyúlnak vissza. 2. Képek 6
7
1. Számmisztika és hadtudomány KERTÉSZ István Számmisztika és hadtudomány Adatok a görög perzsa háborúk döntő csatáiról A közvélemény sok mindent hallott már a görög perzsa háborúk Kr. e. 492-től 449/48-ig tartó időszakáról. Képzeletében hatalmas perzsa katonatömegek viaskodnak maroknyi elszánt göröggel. És ím, csodák csodájára megtörténik az, ami a modern korokban már elképzelhetetlen: a hazájukat védő, az igazságos ügyért küzdő harcosok diadalt aratnak az elsöprő túlerő fölött. Valahogy így mesélték el a történteket az antik Hellaszról szóló szép képeskönyvek, ezt sugallják még napjaink iskoláskönyvei is, és a történettudomány eredményeiben kevésbé járatos újságírók, riporterek ugyanezt visszhangozzák Görögországról vagy az antik hagyományokról szóló tudósításaikban. Pedig ideje volna már felismerni, hogy az ókor nem a csodák világa volt, még ha csodálatosan szép korszakot is jelentett az emberiség történetében. Az erősebb népek, a fejlettebb hadseregek nemcsak napjainkban, hanem már azokban az időszámításunkat megelőző évszázadokban is törvényszerűen legyőzték a gyengébbeket. És ez független volt attól, hogy egyébként ki mellett állt a történelmi igazság. Ha a görögök le tudták győzni a perzsákat, az azért történt, mert természetesen ők voltak az erősebbek. Marathón Kr. e. 490 kora nyarán a délkelet-kisázsiai Kilikia kikötőből föníciai, ión és aiol gályák hátán megindult Athén irányába a perzsák expedíciós hadereje. Hérodotosz, a neves Kr. e. 5. századi történetíró 600 hajóra becsülte a támadó flotta nagyságát. Ez feltétlenül túlzás, hiszen tíz évvel később Xerxész perzsa király alig több hajót mozgósított a görögök ellen leszámítva a Hellészpontoszon vert hídhoz használt gályákat, márpedig ő egy egész Balkánra kiterjedő kombinált szárazföldi tengeri hadjáratot indított. A hajóhad tehát kisebb lehetett a Hérodotosz által megadottnál. De vajon mennyi lehetett a hajókon szállított perzsa katonák létszáma? A Kr. e. 5. században a kizárólag hajókon szállított expedíciós seregek létszáma nem lehetett túlságosan magas. Ezt tükrözi a kortárs történetíró, a hadvezérként is működő Thuküdidész véleménye, aki már a Tróját hajdan ostromolni induló görög had létszámát sem becsülte túlságosan magasra, és ezt imigyen indokolta: Ez azonban nem annyira a lakosság száma, hanem inkább az anyagi eszközök szűkössége miatt volt így. Az élelmezési nehézségek miatt vittek ugyanis magukkal kisebb sereget, csupán akkorát, amely úgy remélték ott helyben, hadakozás közben el tudja magát tartani. A helyzet hasonló lehetett még Nagy Sándor korában is. Tudjuk, hogy a Perzsia meghódítására hajóra szállt expedíciós had mindössze körülbelül 37 ezer embert számlált. Bizonyos, hogy az Attika irányába evező perzsa flotta ennél még kevesebb harcost vitt magával. Ezt még az a hérodotoszi közlés is valószínűsíti, hogy a hajók egy jelentős hányada kizárólag lószállító jármű volt. Így hihetőnek tűnik több mai kutató azon becslése, mely szerint legfeljebb 25 ezer perzsa katona indulhatott el Athén meghódítására. Mivel ez a sereg harccal foglalta el a Küklaszok szigeteit, majd feldúlta Euboia legvirágzóbb városai közül Karüsztoszt és Eretriát, feltételezhetően jó néhány embere is elesett, de létszáma csökkent a hátrahagyott helyőrségek létszámával is. Ezt nem ellensúlyozta a leigázott görögök egy részének kényszersorozása, mivel ők szemben a Kis-Ázsiából kiválogatott elitcsapatokkal, aligha voltak megbízhatóak a perzsa hadvezetés számára. Azt a perzsa haderőt, amely végül Attikában partra szállt, 20 ezer főre becsülhetjük. A perzsák a széles marathóni síkságon szálltak partra, hogy lovasságuk erejét minél kedvezőbben érvényesítsék. Ehhez jól megfelelt a Vrana és Oinoé folyók között lustán elnyúló síkság, amelynek a perzsák által elfoglalt északkeleti része közelében források kínáltak kedvező lehetőséget a lovak itatására. Az a mód, ahogyan a perzsa sereg éppen Marathónt és annak a lovas harci tevékenység szempontjából legkedvezőbb részét szemelte ki harcállása színhelyének, arra mutat, hogy lovasságuknak döntő szerepet szántak az athéni gyalogság legyőzésében. A vélhetőleg 20 ezres perzsa sereggel szemben az athéniak 10 ezren voltak, de hozzájuk még csatlakozott ezer Plataiai-beli gyalogos. Mi történt Marathónnál? A görögök elfogadták Miltiadész azon javaslatát, hogy ott a síkságon szálljanak szembe a perzsákkal, és a Miltiadész mellett szavazó sztratégoszok (hadvezérek) alárendelték magukat a javaslattevő utasításainak. Néhány napon keresztül farkasszemet nézett egymással a két sereg. Majd az egyik 8
nap hajnalán néhány perzsa szolgálatban álló kis-ázsiai görög így tudták ezt az ókorban az athéniak táborához lopódzott és elárulta, hogy a perzsa lovasok nincsenek állásaikban. Miltiadész erre még a sötétség leple alatt csatarendbe állította harcosait, majd a nap felkelte utáni összecsapásban győzött. Hérodotosz, aki szemtanúk elbeszélései alapján részletesen beszámol a csata lefolyásáról, mindvégig gyalogos ütközetről ír. Tudósít arról is, hogy az összecsapás előtti viták során több athéni sztratégosz javasolta a spártai segítség bevárását. Miltiadész viszont az ütközetet a spártaiak nélkül is megnyerhetőnek tartotta. Erről még a hadügyért felelős arkhón polemarkhoszt is meggyőzte. Ez a körülmény már eleve ellene szól valamiféle elsöprő perzsa túlerő jelenlétének. Ha pedig amint Hérodotosz írja a marathóni ütközetben csak gyalogosok küzdöttek, akkor végül is arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tényleges összecsapásban a görögök többen voltak. És mivel többen is voltak és jobban is voltak kiképezve a közelharcra, törvényszerűen győzniük kellett. De hová tűnt a perzsa lovasság? Azt tudjuk, hogy napközben a lovasság helyezkedett el legelöl, míg éjszaka, amikor a lovakat itatás céljából a forrásokhoz vitték, a gyalogság húzódott előre. A lovasság létszáma minden bizonnyal felülmúlta a gyalogosokét, ezért amikor a lovasság eltávozott az állásokból, akkor a perzsa gyalogságnak elég vékony vonalban kellett széthúzódnia ahhoz, hogy az arcvonal 1600 méteres hossza megmaradjon. Így aztán világos, hogy a szárnyakon megerősített görög gyalogság bekeríthette őket. Lehetséges, hogy minden így is történt, de van egy olyan elképzelés, hogy a késő nyári vagy kora őszi időjárásban (ez attól függ, hogy a csata időpontját augusztus vagy szeptember közepére tesszük) a források vízhozama megcsappant, s ezért a perzsák nem végeztek hajnalra lovaik itatásával. Amikor Miltiadész erről tudomást szerzett, lerohanta az ellenség gyalogságát. Hérodotosz valóban kiemeli, hogy a phalanx szokatlan módon futva közelítette meg a perzsákat a sematikus lassú előrenyomulás helyett. Több kutató úgy véli, hogy a perzsák, miután a görögök napokon át nem támadtak, megunták a várakozást, és seregük behajózásához kezdtek azért, hogy Attika megkerülésével partra szálljanak az Athénhoz közel fekvő Phaléron kikötőjénél, és a görög főerők távollétében elfoglalják a várost. Ezen elképzelés szerint először a lovakat helyezték el a hajókon. Amikor a görögök megtudták, hogy a perzsa lovasságtól már nem kell tartaniuk, azonnal támadtak, és legyőzték a magára maradt ellenséges gyalogságot. Megint mások úgy próbálják rekonstruálni az eseményeket, hogy feltételezik: a perzsa lovasság valamilyen új taktikai megfontolásból éjszaka is megmaradt az első vonalban ahelyett, hogy mint szokott, itatás végett eltávozott volna és a gyalogságot engedte volna előre. A lovasok az éjszakát a földön lovaik mellett heverve töltötték. Erről értesülve Miltiadész rögtön hadrendbe állította seregét, és mielőtt a lovasság odaát lóra szállhatott és egységekbe szerveződhetett volna, rohammal rájuk támadt. A gyalogos harcmodorhoz nem szokott perzsa lovasság összekeveredett a felfejlődő perzsa gyalogsággal, de azután hamarosan megfutamodott a harcmezőről. Ezen értelmezés szerint tehát a kis-ázsiai görögök híradása, hogy a perzsa lovasság elhagyta állásait, azt jelentette, hogy az ellenséges had legütőképesebb része nem megszokott helyén várja a csata megkezdését. A marathóni ütközet lefolyásával kapcsolatban tehát sok a bizonytalanság. A perzsa lovasság távolmaradása vagy csak csekély mértékű és nem rendeltetésszerű részvétele az összecsapásban azonban tény még akkor is, ha e tény okát illetően csak találgatni tudunk. Az események ilyetén alakulása viszont azt eredményezte, hogy a perzsák, bár elveszítették a csatát, nem veszítették el hadseregüket. Ezért még képesnek tartották magukat arra, hogy Attika megkerülésével Athénra támadjanak. Ezt csak Miltiadész gyors ellenmanővere akadályozta meg. Így tehát a marathóni csatában részt vett tényleges haderő tekintetében valószínűleg görög és nem perzsa túlerőről beszélhetünk! Szalamisz A perzsák Marathón után tíz évvel, Kr. e. 480-ban támadtak ismét a görög anyaországra. A túlerőben lévő perzsa szárazföldi sereg egészen magától értetődő módon, mégha árulás segítette is,* elsöpörte Thermopülainál a spártai Leónidasz vezette görög hadat a romantikus történetírás kedvelőinek legnagyobb bánatára. Mint köztudomású, ezután Közép-Görögország perzsa megszállás alá került, s ez alól csak a 479. évi Plataiainál lezajlott ütközet után szabadult föl. Ezt a csatát ugyanis a görögök nyerték, ám ott, ahogy azt E. Ufer is megállapítja: a perzsák ereje nem volt sokkal számottevőbb a görögökénél. Ha ezek után már nem csodálkozunk annyira a görögök szárazföldi győzelmein, akkor ideje túltenni magunkat azon az irracionális értékelésen is, amely szerint a görögök hazafiságtól fűtött evezőshajói Szalamisznál hatalmas perzsa túlerőt zúztak szét. Szalamisznál ugyanis körülbelül 450 500 gályával jelent meg a perzsa hajóhad a közel 400 hadihajót számláló egyesített görög flotta legyőzésére. A görögök tengeri erejének magvát a kifejezetten háborús célokra épített athéni három evezősoros hajók alkották hála Themisztoklész előrelátó politikájának. Ezzel szemben a perzsa flotta legerősebb egységeit a kis-ázsiai görögök és föníciaiak adták. Ezek hajói zömmel mély merülésű, nagy raktártérrel rendelkező, kereskedelmi célokra készült járművek voltak, 9
amelyeket sebtiben tettek alkalmassá hadi szolgálatra. Az ütközetben a sokkal jobban manőverező anyaországi görög hajók számottevő harcértékbeli fölényben voltak a perzsa szolgálatban álló nehézkes gályákkal szemben. A számbeli túlsúly, amely a perzsák oldalán állt, teljesen jelentéktelen volt, mivel az alaptalanul elbizakodott perzsa nagykirály, Xerxész a biztos siker reményében egy kisebb flottaegységet nem is használt fel az ütközetben. Ezt Megarához küldte, hogy a majdan arra menekülő görög hajókat fogja el. Nem volt kit elfogniuk. A szűk szalamiszi tengerszorosban az alig kisebb, viszont a harcra sokkal alkalmasabb görög hajóhad viszonylag könnyű és teljesen törvényszerű győzelmet aratott. De hát miként lehetséges az, hogy a perzsák nem tudtak Szalamisznál lényegesen több hajót harcba vetni, mint a görögök? Hérodotosz azt írja, hogy a perzsáknak eredetileg 1327 gályájuk volt. (Ebből Kis-Ázsiából 1207 érkezett, a többit a perzsák európai szövetségesei adták. A csatában maga is harcoló Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájában propagandisztikus célzattal 1207 ellenséges hajó aktív részvételéről ír, miközben a görög flotta valós létszámát kisebbíti.) Csakhogy valószínűleg szemtanúktól szerzett értesülései alapján Hérodotosz avval is tisztában volt, hogy Szalamisznál a két szembenálló hajóhad létszáma nem tért el lényegesen egymástól. Hová tűnt a perzsa flotta egy része? A kérdésre a történetíró sem ad hihető magyarázatot. Az első tengeri összecsapás a perzsák és a görögök között a thermopülai csatával egy időben, az Artemiszion hegyfoknál zajlott le, Euboia szigetének északi partja közelében. A több napon át folyó küzdelem során a mindössze 271 görög hajó olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy visszavonulásra kényszerült. Szalamiszhoz vonult vissza, ahol a már említett létszámra egészítették ki. Artemiszionnál tehát, ahol a perzsák tényleg óriási fölényben voltak, nem is győztek a görögök. Viszont már Artemiszionnál sem volt a perzsáknak 1327 hajójuk. Ezt Hérodotosz tudja, de mivel maga sem érti pontosan, miért alakult így, gondolkodni kezd. Útközben biztosan történt valami csúnya incidens. Görög támadás nem volt, arról tudna, tehát bizonyosan egy hatalmas vihar bánt el a perzsákkal, csakúgy, mint tizenkét évvel ezt megelőzően Athosznál. Kreál tehát egy iszonyú tengeri vihart, és egyből 400 perzsa gályának utal ki örök nyugvóhelyet a tenger fenekén. Most már csak kilencszáz valahány gályával kell számolnia. Nosza, ha már egyszer annyira viharos az a görögbarát időjárás, akkor egy vihar nem vihar. Még kétszáz viharvert hajót küld egy nagyvonalú írói gesztussal, hullámsírba, s mivel időközben azért a görögök sem tétlenkedtek, a kitalált viharok és a valóban a hellének által orozott veszteségek összeolvasztásával kellőképp redukálja a perzsa flotta létszámát. Ezt kell tennie, hiszen afelől bizonyos: az innen Szalamiszhoz hajózó perzsa flotta alig múlta felül létszámban az ott reá váró görög hajóhadat. Ezt ki is fejti, mikor a második általa kreált vihar után így ír: Mindez istennek a műve volt, hogy a perzsa hajóhad ne legyen sokkal nagyobb a görögnél, s a különbség kiegyenlítődjék. Pedig Hérodotosznak nem is kellett volna ilyen nyaktörő fordulatokkal színesítenie históriáját. Elég lett volna arra gondolnia, hogy Xerxész seregét a Hellészpontoszon egy olyan hídon vezették át Európába, amelyet 674 hajó tartott alulról. Ha ezt a 674 gályát levonjuk az 1327-es összlétszámból, akkor marad 653 hajó. Ez a 653 hajóból álló flotta körülbelül 100 járművet veszíthetett az artemiszioni győzelem kivívása során, s talán a nagy viharok kitalálásához alapot adó kisebb égzengések pusztításai is harcképtelenné tettek ugyanennyit akár a csata előtt, akár közben. A lényeghez mindenesetre eljutottunk: Szalamisz nem a hatalmas perzsa számbeli fölény jegyében adta a reális győzelem koszorúját a bátor helléneknek. * Vö. Kertész István: Ephialtész titka. História, 1985/ 4. sz. 2. Képek 10
11
1. A török uralom felszámolása Magyarországon SZAKÁLY Ferenc A török uralom, felszámolása Magyarországon Az európai történetírásban évszázados, hol feledésbe merült, majd ismét az érdeklődés középpontjába kerülő kérdés: Közép-Európa mint önálló földrajzi történelmi egység létezése. Noha a Skandináviától Magyarországig és Horvátországig terjedő tömb a nyugati kereszténység felvételével 1000 körül végleg és visszavonhatatlanul a Nyugat-Európában már évszázadokkal korábban kialakult társadalomszervezési modellhez és értékrendhez csatlakozott, azon belül külön egységnek tekinthető. Olyan egységnek, amelyben a kései indulás következtében nem formálódhattak ki teljesen a nyugati struktúra bizonyos elemei és intézményei. Vagyis a meghatározó két régió: Nyugat-, illetve Kelet-Európa között lebegő harmadik egységet, Kelet-Közép-Európát amelynek határa keleten a Kárpátok vonalánál, délkeleten az Al-Dunánál húzódik nem az átmenetiség jellemzi, hanem a nyugati típus befejezetlen altípusának tekintendő. Legutóbb Szűcs Jenő sokunk barátja, szerkesztőbizottságunk tagja exponálta ezen elgondolást. (Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983.) Alább a török kor, a 16 17. századi Magyarország, illetve a szomszédos térségek történetének e teóriához illeszkedését vizsgáljuk. (A szerk.) Miután a törökök 1526-ban megtörték a Magyar Királyság ellenállását, majd 1541-től fogva berendezkedtek annak középső részén, számukra merőben szokatlan problémákkal találták szemben magukat, amelyek messzemenően meghatározták itteni uralmuk jellegét és kilátásait: 1) Szemben a Balkánnal és Kis-Ázsiával, ahol fiatal, kiforratlan és ennek következtében bomlékony államalakulatokat találtak, itt először és utoljára történelmük folyamán egy szilárd, fél évezrede létező formációba ütköztek. Ez a formáció a magyar feudalizmus és állama rendkívüli állóképességet tanúsított, a) a balkáni török előrenyomulással szembeni küzdelemben, amelynek a 14. század közepétől fogva lényegében 1526-ig első számú szervezője és ütőereje volt; b) a Magyarországon berendezkedett török hódítókkal szembeni ellenállásban, a velük való érdemi együttműködés elutasításában; c) sőt miután a Habsburgok 1526-ban megszerezték a magyar trónt és ezzel az ország változó nagyságú részét a vele nyugaton szomszédos Habsburg birodalomnak Magyarország különállását és történetileg kialakult intézményeit veszélyeztető egységesítő törekvéseivel szemben is, jóllehet a törökellenes harcban elemi szüksége volt annak folyamatos anyagi és katonai támogatására. 2) Szemben a túlnyomórészt mohamedán Kis-Ázsiával és a pravoszláv Balkánnal amely a harmadik Róma, Moszkva felemelkedéséig gyakorlatilag minden külső impulzustól elzárva élt a Török Birodalmon belül Magyarország, beleértve a török megszállás alatti területeket is, mindvégig nyitott maradt a nyugati egyházi és kulturális változások iránt, amelyek bőségesen ellátták törökellenes ideológiai munícióval. A reformáció előretörésével keletkezett nyugati egyházszakadás nem gyengítette, hanem éppen ellenkezőleg, erősítette ezt a kapcsolatrendszert. Az egymással vetélkedő katolikus, illetve protestáns törekvések és elképzelések széles körű visszhangra találtak itt, s miután, némi ingadozás után, a protestánsok is a törökellenességet propagálták számos elemük beépült a törökellenes eszmeiség fegyvertárába. 3) Szemben az alapjában véve felülről szervezett ázsiai és balkáni társadalmakkal, a magyar nyugati előképeinek megfelelően tipikusan alulról szerveződött közösség volt, amelynek mindennapos működése a birtokos osztály öntevékenységén alapult. Ez részben a törökellenes harcnak mint természetes kötelezettségnek a vállalásában, részben pedig abban nyilvánult meg, hogy a magyar nemesek továbbra is a sajátjuknak tekintették török megszállás alá került birtokaikat, s nem vártak felső útmutatásra, hogy jogigényüket a hódítókkal és az alattvalókkal szemben is érvényesíteni igyekezzenek. 4) Bár a zömében paraszti munkából élő magyar tömegek messze álltak a szabadságnak azon fokától, amelyre nyugati társaik már eljutottak, sokkalta öntudatosabbak voltak, mint a szervezetlen ázsiai és az osztállyá szerveződésnek alig a küszöbéig eljutott balkáni parasztság. Ugyanazon keresztény ethosztól eltelve, mint uraik, kezdettől fogva elutasították a török uralmat, a hódítókat a megszállt területen élők is jogtalan betolakodóknak tekintették, saját közösségeiket a magyar normák és jogszokások alapján szervezték és irányították. Mindez oda vezetett, hogy a magyarországi népesség nem vált a török hadkiegészítés olyan bőségesen buzgó forrásává, mint a Balkán, s elenyészően kevesen akadtak olyanok is, akik a hódítók kiszolgálásával és a török 12
struktúrába való beépüléssel keresték volna boldogulásukat. Vagyis: a magyarországi török uralom a kezdetektől fogva mindvégig súlyos konszolidációs nehézségekkel küszködött. Ennek egyrészt előidézője, másrészt következménye volt, hogy nem tudta megakadályozni a magyar magánbirtokost, államot és a tizedszedési joggal felruházott katolikus egyházat abban sem, hogy itteni alattvalóitól a török megszállás kezdetétől adót és egyéb szolgáltatásokat igényeljen. Sőt: utóbb, a 17. században azt sem, hogy a magyar jogszolgáltatás és közigazgatás semmibe véve a török hivatalok jelenlétét fokozatosan kiterjessze hatáskörét a megszállt terület jó részére. Ez utóbbi tehát kettős: török és magyar függésben (condominium) élt, amely egyedülállóan sajátos szituációt eredményezett a török hódítások történetében, s amelynek az egyetemes történetben is kevés párhuzama akad. Persze balgaság volna azt hinni, hogy a magyar társadalom öntevékeny ellenállása mindazzal szemben, ami török, önmagában meggátolhatta volna az oszmánokat az egész országterület bekebelezésében. S még kevésbé hihetjük, hogy az itteni török uralom konszolidálatlansága és gyökértelensége elvezethetett volna a hódítók bukásához, Magyarországból való kiűzésükhöz. Mind a török előrenyomulás feltartóztatásához, mind a törökkel szembeni lelki ellenállás -hoz szükség volt egy, a törökökkel azonos súlycsoportba tartozó világhatalom támogatására is. Magyarország szerencséje, hogy a Habsburgok már csak hagyományaik és osztrák örökös tartományaik veszélyeztetettsége révén is érdekeltek voltak a magyar trón megszerzésében és ennek révén e bajbajutott tartományuk megsegítésében. Rajtuk kívül ugyanis nem volt a térségben más olyan hatalom, amely a feladatnak meg tudott volna felelni. (Mint ahogy jóvátehetetlen balszerencsének minősíthető az, hogy a Habsburg birodalom súlypontja csak Magyarország ellenálló képességének megingása után került át Madridból a Duna mellékére, Bécsbe.) AHabsburg és a török birodalom között egyfajta tartós egyensúlyhelyzet alakult ki, s Magyarország másfél évszázadra hadszíntérré változott, ami azzal a tragikus következménnyel járt, hogy eredeti népességében megtizedelve, szétzilált településhálózattal és a magyarság számára kedvezőtlenül megváltozott etnikai összetétellel került ki a török uralom alól. Bizonyos értelemben tehát rosszabbul járt, mint azok a balkáni területek, amelyeken gyorsan átgördült a háború tüzes szekere, s amelyek végül népességszámban és etnikailag megerősödve szabadultak meg a töröktől. Csakhogy látnunk kell azt is: ez utóbbi csak szűk két évszázaddal később a 19. században következett be, mint Magyarország felszabadulása, pontosabban: mivel az jobbára idegen erőkkel történt, felszabadítása (1683 1699; 1716 1718). A Pax Tuscica védőszárnyai alatt eltöltött hosszú évszázadok végzetesnek bizonyultak: a balkáni társadalmak leépülve, megdermedve és még a megszállásuk előttinél is keletiesebbre formálva ahogy mondani szokás, balkanizáltan kerültek szabadlábra. Így még kevesebb esélyük volt rá, hogy sikeresen belekapcsolódjanak a nyugati fennsík és a hozzá ekkor már sok tekintetben felzárkózott európai peremvidék (pl. Skandinávia) felpezsdült vérkeringésébe, mint bekebelezésük előtt, a 15. században. Nem így Magyarország, amely még azelőtt kikerült a török megszállás és a vele ideplántált, e térség mentalitásától idegen gazdasági és társadalmi rend nyomása alól, mielőtt az a maga arculatára átformálhatta volna. Mivel sikerült átmenteni azon vonásait, amelyek, ha alacsonyabb szinten is, de a nyugati régióhoz hasonították, megtépázottsága ellenére is könnyebben visszatalált arra az útra, amelyről a törökök letéríteni igyekeztek. (Arra az útra, amelyre a balkáni államok pontosan a korai török hódítás következtében annak idején jószerivel rá sem állhattak.) Igaz, sokáig a kelet-közép-európai régión belül is afféle szegény és furcsa rokonnak számított a török háborúk által felemésztett energiák hiánya fájdalmasan érződött, s csak jelentős vérátömlesztés után értve itt elsősorban a német és zsidó bevándorlást indulhatott meg a felzárkózás útján. Amikor azonban a dualizmus időszakában (1867 1918) rendezni tudta erőit, külső képében, intézményrendszerében, mentalitásában, sőt bizonyos ágazatokban gazdaságilag is, közelebb került Európa legfejlettebb országaihoz, mint a török megszállás előtt valaha. Gyakran olvasható, hogy Magyarország azáltal, hogy nem önerejéből, hanem a Habsburgok vezényelte nyugati összefogás révén szabadult meg a töröktől az egyik rabságból a másikba jutott. Ez a felfogás önmagában szemlélve sem helytálló, hiszen a magyar nemesség éppen a török itt-tartózkodása alatt némelykor a török jelenlétét és a Portától függő, de magyar irányítású erdélyi fejedelemség létét kihasználva kiküzdötte azokat a garanciákat, amelyek az alattvalóival való rendelkezés jogát és a Habsburg Birodalmon belüli különállását egyaránt biztosították. Még kevésbé helytálló, ha szélesebb perspektívából, az egyetemes történeti folyamatok felől közelítve értékeljük a török kiűzését Magyarországról. Azzal, hogy a Habsburgok a magyar eltökéltségre is építve, nyugati segítséggel előbb feltartóztatták, utóbb megtörték a törököket, tulajdonképpen nem tettek kevesebbet, mint megakadályozták, hogy a kelet-közép-európai régió déli része kiszakadjon a nyugat-európai folyamatokból, lesüllyedjen egy alacsonyabb színvonalra, sőt átkerüljön egy másik régióba. Vagyis: valóban Kelet-Európába, hiszen látnivaló, hogy a török uralom az európai részeken nem annyira az ázsiai, hanem a kelet-európai vonásokat honosította meg. Pontosabban: a török birodalom oly sok vonást kölcsönzött az általa leigázott kelet-európai államoktól mindenekelőtt Bizánctól, illetve a kelet-európai 13
államok berendezkedése, társadalomfelfogása oly sok hasonlóságot mutat a törökkel, hogy az oszmán birodalmat bízvást Kelet-Európához sorolhatjuk. S ha ez így van, a török terjeszkedés egyben a kelet-európai régió kiterjesztési kísérletének is felfogható. A török kiűzésével helyreállt a kelet-közép-európai régió 1526 után megbomlott egysége, s mivel az 1689-ig látszólag feltartóztathatatlanul előretörő szövetséges hadak rövidesen visszaszorultak az Al-Duna és a Száva mögé a Habsburg és a török birodalom határai is az egykori régió-határnál merevedtek meg. Ez sem véletlen persze: a Balkánra benyomult császári armada közel sem számíthatott a helyi társadalom egyöntetű támogatására; márcsak azért sem, mert itt ellentétben Magyarországgal, ahol a garnizonvárosokon kívül nem voltak törökök jelentős muzulmán lakosság élt és a településhálózatba számottevő muzulmán szórványok ékelődtek. Hogy ez így alakult, részben a balkáni államiság felszámolódásának, részben a kelet-európai régióra jellemző fentebb ismertetett vonások következménye volt, amelyek mind gyengítették a társadalom ellenálló képességét a török áfiummal szemben. (Jellemző: a magyarországi szerb telepek is messze bensőségesebb viszonyban voltak az itteni török hatóságokkal, mint magyar sorstársaik: nem lévén megfelelő saját intézményeik, igényelték a török közigazgatást és jogszolgáltatást, s közösségeik vezetői sokkal inkább a török felsőbbség, mint saját népük érdekeit szolgálták. A Habsburg birodalom területileg is, presztízsében is nagyot növekedett a török kiűzése folytán, ami a nyugati hadszíntéren is éreztette hatását. Egyrészt abban, hogy XIV. Lajos 1688-ban megelégelte veszélyes keleti szomszédja sikereit, s újabb támadással igyekezett gátat vetni további területnyereségeinek. (Ennek döntő szerepe volt abban, hogy a Balkán török uralom alatt maradhatott, és az itteni népek felzárkózási esélye a nyugati régióhoz jó időre végleg elenyészett.) Részben pedig abban, hogy minden korábbinál vonzóbb szövetségessé, közös győzelmeik után pedig veszélyesebb vetélytárssá vált a nyugati régió meghatározó hatalmai: Anglia és Németalföld számára. Ennek egyfelől nagy része volt abban, hogy a Habsburgok a spanyol örökösödési háborúban (1701 1714) örökös riválisuk, Franciaország fölé kerekedhettek, másfelől Anglia és Németalföld elpártolása után viszont nem tudtak igazi nyugati nagyhatalommá válni. Ebből is látható, hogy pusztán a nagyobbrészt a keletközép-európai régióhoz tartozó országaikra támaszkodva nem lehet az egész Európa erőviszonyait hathatósan befolyásolni. E tendencia végső konzekvenciáinak levonására az I. világháború lezárásaként került sor 2. Képek 14
15
16
1. A Moldvai csángómagyar okmánytár. Egy forráskiadvány története BENDA Kálmán A Moldvai csángó magyar okmánytár Egy forráskiadvány története Levelet kaptam 1978 augusztusában Andrásfalvy Bertalantól, az MTA tudományos intézetében dolgozó néprajzos barátomtól. Arról tájékoztatott, hogy javaslatára Baranya megye vezetősége tervbe vette a Moldvában élő magyarok múltját bemutató eredeti iratoknak, a csángók történeti okmánytárának megjelentetését. A II. világháború alatt Bukovinából hazatelepített magyarok egy része ugyanis Baranyában lelt otthonra, ezért a megye kötelességének érzi a történeti határainkon kívül élő magyarok történetének, sorsának ismertetését és tudatosítását. A feladat a moldvaiak esetében egyszerűnek tűnik: Veress Endre, az ismert historikus, a két világháború közti időben összegyűjtötte és kiadásra előkészítette a moldvai magyarok történeti okmánytárát; kéziratát az Akadémiai Könyvtár őrzi. Ezt kellene kiadni. Pozsgay Imre művelődési miniszter anyagi támogatását ígérte. Szükség volna azonban egy történész véleményére is, kéri, készítsék el. Levelét ezekkel a szavakkal zárta: Nyilván nem kell Neked magyaráznom, hogy mennyivel túlnő ennek az oklevélgyűjteménynek a jelentősége a csángók múltjának felderítésén. Az ügy fontos voltában egyetértettem Andrásfalvyval. A világháború befejezése óta eltelt több mint három évtized alatt, s különösen az 1950-es évektől kezdve, a határainkon kívül élő magyarokról alig esett szó, szinte említeni sem volt szabad őket, s az összetartozás tudata a hazai társadalomban mindjobban elhalványult. Főleg a fiatal nemzedékben, amelynek számos tagja vajmi keveset tudott arról, hogy a szomszédos államokban is élnek magyarok. A Moldvában élő, ma is mintegy 80 100 ezer, nyelvét és öntudatát őrző csángó-magyar pedig teljesen kiesett a nemzeti tudatból. A hivatalos tényezők merev ellenállását áttörni, a társadalom közönyét felrázni ebben az időben már a legelszántabbaknak sem sikerült. Elég, ha Illyés Gyulára, vagy a moldvai magyarok esetében Domokos Pál Péterre hivatkozunk. Amoldvai magyarok történetének megismerését azonban históriai szempontból is érdekesnek tartottam. Választ vártam arra a kérdésre, hogyan tudja egy, a nemzeti közösségből kiszakadt és magára maradt néptöredék nyelvét, hagyományait és öntudatát megtartani? Mi volt az az erő, ami a középkorban Moldvába került csángókat, akiknek sem saját uralkodó osztályuk, sem értelmiségük nem volt, megtartotta magyarságukban, megtartotta egy idegen országban, beékelve a más nyelvű és más vallású (tehát más műveltségben élő) románok közé? Átlapoztam az Akadémiai Könyvtárban Veress Endre nagy többségében kézírásos gyűjtését, amely mintegy 1500 oldalon, a 16. századtól a 19. század közepéig terjedően a hazai és bécsi levéltárak mellett főként a római nagy egyházi levéltárak anyagát tartalmazza. Az iratanyag imponáló mennyiségű volt és a gyűjtés teljesnek látszott, úgy gondoltam tehát, hogy az okmánytár legföljebb egy évi munkával sajtó alá rendezhető, hiszen kutatásra már nincs szükség, a szövegeket kell ellenőrizni, és ahol hiányoznak, a magyarázó jegyzeteket elkészíteni. Ebben az értelemben készítettem el írásban adott javaslatomat, hangsúlyozva a csángók múltja megismerésének a magyar történelem egésze szempontjából való fontosságát. Hiszen írtam jelenleg az is bizonytalan, hogy különböző csoportjaik mikor, honnan és hogyan kerültek Moldvába. A honfoglaláskor ott maradt magyarok leszármazottai? Vagy az Árpád-házi királyok honvédő politikája telepítette őket mai lakóhelyükre? Vagy az itthoni sors elől menekültek ki? Mi igaz abból, ami a Ceauşescu-rendszer hivatalos felfogásaként, világnyelveken kibocsátott könyvekben olvasható, hogy a moldvai csángók elmagyarosított románok, akiket a magyar katolikus egyház először görögkeleti vallásuk elhagyására kényszerített, majd magyarrá tett. Andrásfalvynak megírtam, hogy a csángók története érdekel, ha megbíznak vele, szívesen elvállalom az okmánytár sajtó alá rendezését. Javaslatomat szeptemberben küldtem el. Pár hét múlva Andrásfalvy szóban értesített, hogy a megyei pártbizottság véleménye szerint a moldvai magyarokkal való foglalkozás nem időszerű, ezért Baranya megye elállt a kiadási tervtől. Ekkor azonban már magaménak éreztem a témát, s elhatároztam, hogy megpróbálom más úton megvalósítani. Ezért ugyanezt a javaslatot még 1978 októberében elküldtem Köpeczi Bélának, a Magyar 17