A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe a 19. században*

Varga Péter András A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe a 19. században* C. Grapengießer joggal tekinthető egy kevésbé ismert német filozófusnak. Nem szerepel a német életrajzi lexikonok egyesített jegyzékében, 1 és egy német filozófiatörténész a több egyetemi város levéltárát felölelő kutatásában 2 is csupán annyit tudott kideríteni róla, hogy talán azonosítható egy Christian Andreas Hieronymus Grapengießer nevű hamburgi lelkipásztorral, 3 habár tudományos működésének legtöbb adata, beleértve az írásaiban használt profeszszori titulust is, levéltárilag megalapozhatatlan. Annyi mindenesetre biztosan tudható róla, hogy Jakob Friedrich Fries tanítványi köréhez tartozott, és öt könyvet írt Kantról és a kantianizmusról 4 (melyek azonban jelentősebb hatást nem váltottak ki). * Az A fenomenológia aktualitása IV. Fenomenológia Szimpózium (Kolozsvár [Románia], 2009. márc. 12 14.) c. konferencián elhangzott előadás kibővített változata. A téma egyes szempontjainak részletesebb kidolgozása Psychologism as Positive Heritage of Husserl s Phenomenological Philosophy címmel megjelenésre elfogadva a Studia Phaenomenologica 2010-es Phenomenology and Psychology számában. Edmund Husserl műveinek kritikai összkiadására (Husserliana, 40 kötet, Martinus Nijhoff / Kluwer AP / Springer, 1950 folyamatosan) a Hua rövidítéssel, Husserl levelezésének kritikai kiadására (Husserliana Dokumente. Briefwechsel, 10 kötet, Kluwer AP, 1994) a BW rövidítéssel, Leonard Nelson műveinek összkiadására (Leonard Nelson. Gesammelte Schriften, 9 kötet, Meiner, 1970 1977) a GS rövidítéssel fogok hivatkozni. A kutatást az OTKA 72360. sz. program támogatta. 1 L.: Deutscher Biographischer Index (hrsg. Willi Gorzny) (München: K. G. Saur, 1986) Bd. II. p. 702. C. Grapengießer nem azonosítható az orvos-fizikus Karl Johann Christian Grapengießerrel (1773 1813), az ismertebb Versuche den Galvanismus zur Beiheilung einiger Krankheiten anzuwenden... Berlin: Mylium, 1801 mű szerzőjével. 2 Rainer A. Bast (1991): Die Philosophische Bibliothek. Geschichte und Bibliographie einer philosophischen Textreihe seit 1868. (Hamburg: Meiner) n. 47. ad p. 108. (108 109) 3 Lexikon der Hamburgischen Schriftsteller bis zur Gegenwart (hrsg. Hans Schröder) (Hamburg, 1854) Bd. II. 562. 4 Az 1700 és 1910 közti német nyelvű irodalom egyesített jegyzéke (Hilmar Schmuck Willi Gorzny [összállította] [1982]: Gesamtverzeichnis des deutschsprachigen Schrifttums [GV] 1700 1910. München: K. G. Sauer, vol. 50, 18 19) szerint a következő filozófiai művek tulajdoníthatók C. Grapengießer -nek: Aufgabe u. Charakter der Vernunftkritik. Zur Widerlegung der Schrift von Fritz Frhn. v. Wangheim Vertheidigung Kant s gegen Fries. Mit einer offenen Zuschrift. Jena: Reichardt s Verlag, 1878; Erklärung u. Vertheidigung von Kant s Kritik der reinen Vernunft wider die sogenannten Erläuterungen d. Herrn J. H. v. Kirchmann. Eine Bekämpfung d. modernen Realismus in Philosophie. Jena: Mauke, 1871; Jakob Friedrich Fries. Ein Gedenkblatt an die Säkularfeier seiner Geburt in Jena am 28. Aug. 1873. Jena: Bran, 1873; I. Kant s Kritik der

142 Varga Péter András C. Grapengießer konfliktuózus természetű ember lehetett: ez nem csak műveinek címválasztásából világlik ki, hanem Hermann Ulrici, a kor egyik befolyásos filozófusa és folyóirat-kiadója, egy külön cikkben tartotta szükségesnek hírül adni, hogy lapja több írást már nem fogad el tőle. 5 Grapengießer utolsó írása, melyet még megjelentethetett 6, tartalmaz azonban néhány megjegyzést, amely a fenomenológia iránt érdeklődő mai olvasó számára sem lehet érdektelen. Grapengießer ezen írásának kiindulópontja a kanti transzcendentális dedukció vizsgálata. Nem mintha Grapengießer ellenséges lenne a kanti vállalkozással szemben, azonban szerinte Kant kritikájának egésze a spekuláció egy hiányosságán alapul (46), s ez legvilágosabban a transzcendentális dedukcióban figyelhető meg. Ez utóbbival Kant a metafizikai ismeret objektív érvényességét kívánja a priori bizonyítani [beweisen]. (42) Ez azonban nem lehetséges - jelenti ki Grapengießer (uo.). Ez a bizonyítás ugyanis egy dilemmával szembesül: Hogyan igazolható egy állítás? Vagy bizonyítással, amivel azonban egy ítéletet csak egy másikból, egy magasabból vezetek le; vagy a szemléletre hivatkozással, azaz demonstrációval. Esetünkben egyik sem áll rendelkezésre, valami másra van szükség: Megmutatom, hogy ítéletem miként gyökerezik a megismerő eszem természetében: ez a dedukció. (Uo.) Ez a megjegyzés kétségtelenül alkalmas arra, hogy előhívja az olvasó Kantról szóló emlékeit. Ezek az emlékek azonban rögvest tiltakoznak annak hallatán, ahogyan Grapengießer ezután ezt a dedukciót rekonstruálja: Mivel a filozófiai ismeret tiszta észismeret, alapja egyesegyedül a saját megismerő eszem természetében keresendő. [ ] A belső önmegfigyelés révén kell megpróbálnunk az ész egy teljes elméletéhez eljutnunk (44, kiemelés tőlem). A továbbiakban először ezt a furcsa Kant -értelmezést fogjuk elemezni. Ez az értelmezés egy olyan tradícióhoz tartozik, amely mint látni fogjuk nem csak általános szisztematikusan kérdésfeltevésében ( a filozófia megalapozása a tapasztalatban ) hasonlít a fenomenológiára, hanem ezen kantiánus tradíció és a fenomenológia alapítója, Edmund Husserl között konkrét történeti szál is húzódik. Jelen írás ezt a szálat szeretné feltárni, hozzájárulva ezzel a kantianizmus és a fenomenológia kapcsolatának megértéséhez. Észkritika és pszichológia Grapengießer alapvetően tévesen értelmezi Kantot, mégpedig két szempontból: egyrészt az észkritika nem alapulhat ilyen értelemben a tiszta észismereten, Vernunft und deren Fortbildung durch J. F. Fries. Mit besond. Beziehung zu den abweichenden Ansichten des Hrn. Prof. Dr. H. Ulrici. Jena: Pohle, 1882; Kant s Lehre von Raum u. Zeit; Kuno Fischer u. Adolf Trendelenburg. Jena: F. Mauke, 1870. 5 L.: Zeitschrift für Philosophie und philosophische Kritik 82 (1883), 94. 6 C. Grapengießer: Die transzendentale Deduktion. Zeitschrift für Philosophie und philosophische Kritik (folytatásokban:) 65 (1874), 34 80, 210 237, 66 (1875), 43 68.

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 143 másrészt amit ez az észismeret (pontosabban a belső érzék) szolgáltat, az Kant szerint nem léphet fel a filozófiai tudás igényével. Kant szerint ugyan a Gondolkodom fogalma (pontosabban ítélete) minden fogalom hordozója, és mindegyikhez hozzá kell értene. Tévedés azonban azt hinni, hogy ez lehetővé teszi további tartalmi ismeretek levezetését. Kant nem utasítja el, hogy az énre irányuló a priori tudomány létezhet (ezt nevezi racionális pszichológiának), azonban vitatja azokat az állításokat, melyeket a racionális pszichológiának tulajdonítanak. A»Gondolkodom«a racionális pszichológia egyedüli anyaga, ebből kell kifejteni minden bölcsességét fogalmaz Kant 7. A Gondolkodom énjének logikai egységét, egyszerűségét, azonosságát és idealitását hajlamosak lennénk egy egységes, személyes, idealista lélekszubsztancia tulajdonságaivá hiposztazálni (ezeket a tévkövetkeztetéseket nevezi Kant a tiszta lélektan paralogizmusainak), azonban ez transzcendentális látszaton alapul. A minden gondolkodás lehetőségfeltételeként szolgáló Gondolkodom nem tekinthető egy objektum szintetikus képzetének (A 397). A racionális pszichológia bárminemű kiterjesztése nem tartalmi, hanem már formai szempontból téves. A racionális pszichológia tehát nem mint doktrína, hanem csak mint diszciplína létezik, amelynek feladata, hogy határokat szabjon a spekulatív észnek. Kant ugyan ismeri az empirikus önismeret lehetőségét is, azonban vitatja, hogy abból filozófiai érvényű ismeret származhatna: Ha a gondolkodó lényekről szerzett tiszta észbeli ismeretek valami máson is alapulnának, nemcsak a cogitón, ha segítségül hívnók a gondolataink játékára vonatkozó megfigyeléseinket s a gondolkodó Én ezekből meríthető természeti törvényeit is, úgy valamiféle empirikus pszichológia keletkeznék, s ez a belső érzék egyfajta fiziológiája volna, és meglehet, az itt adott jelenségeket magyarázni tudná, de soha nem tárhatna fel olyan tulajdonságokat, melyek kívül esnek a lehetséges tapasztalat körén [ ], és semmilyen apodiktikus tantételt nem állíthatna föl [...]. (B 405) Mégpedig azért nem vezethetne apodiktikus tehát a Grapengießer által elvárt ismeretekhez, mert mint Kant azt az első kiadás pszichológiai paralogizmus fejezetének összefoglalásában kifejti (A 381skk.) a pszichikaiban csak egy szakadatlanul változó, minden állandóságot nélkülöző folyamot találhatunk, amelyből legfeljebb maga a tudat formája, azaz az én lenne kiemelhető. Grapengießer azonban tudatában van annak, hogy elemzésével szembehelyezkedik a kanti állásponttal. Minden Kant iránti tisztelete ellenére szerinte Kant hibája az önmegfigyelés hiányosságában és a bizonyítás logikai túlértékelésében 8 keresendő. Ezt Grapengießer szerint már Jakob Friedrich Fries, a Kantot követő évtizedek kevésbé ismert filozófusa felismerte: Fries már megteremtette számunkra a szükséges világosságot azzal, hogy Kant ezen 7 Immanuel Kant (2004): A tiszta ész kritikája. Budapest: Atlantisz. B 401 8 Grapengießer: Die transzendentale Deduktion, 45

144 Varga Péter András fogalmaiban felismerte a hibás elemeket és saját észkritikájában kísérletet tett arra, hogy ezeket ki is javítsa. (35) Grapengießer tulajdonképpen csak azt a célt tűzi ki maga elé (nem csak ezen írásában, hanem lényegében egész kritikai filozófiai munkásságában), hogy Fries Kant- értelmezését ismertesse és terjeszsze. Miben áll azonban az önmegfigyelés azon hiányossága, amelyben ezen értelmezés szerint Kant tetten érhető? Hogyan próbálja Grapengießer Fries-re hivatkozva megkerülni az önismeretre épülő filozófia útjába állított kanti tilalomfák valamelyikét? A kiinduló megállapítás az, hogy ezen értelmezés nem a kanti kritika eredményét (azaz annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy miként lehetségesek a priori szintetikus ítéletek) kérdőjelezi meg. Ahogy Grapengießer fogalmazott: Kant valóban megtalálta azt, amit keresett. (46) Grapengießer nem is a Kritikában követett kanti úttal szeretne vitatkozni, hanem ezen út elé akar valamit becsúsztatni. A kanti utat a reflexió útjának tartja, és azt állítja, hogy a reflexió eleje hiányzik: a reflektált ismeret valamit előfeltételez, amire a reflexió irányul. (46) Ez a valami a közvetlen ismeret (unmittelbare Erkenntnis), amely Grapengießer szerint még az ismeret érzékiséggé és értelemmé történő differenciálódása előtt található. Grapengießer itt a Tiszta ész kritikája bevezetésének híres mondatára játszik rá: az emberi megismerésnek két fő ága van, melyek talán közös ám számunkra ismeretlen gyökérből erednek (B 29, kiemelés tőlem). Ez a»talán«mutatja ironizál Grapengießer, hogy Kant maga is érezte itt a belső önmegfigyelés egy hiányosságát, egy kihagyását. (46 47) Hiszen ha ez a közös gyökér a megismerés határán túl rejlene, akkor nem kellett volna a»talán«-t odatennie, mert ez azt feltételezi, hogy maga is érezte, még nem jutott el az önmegfigyelés végére. (47) Valójában Grapengießer nem csupán egy közvetlen ismeretet helyezne az ismeret érzékiségre és megértésre kanti differenciálódása elé, hanem az egész sémát megkísérli átalakítani: a közvetlen ismeret maga is az érzékiség és egy sajátos tevékenység, a megismerő ész (erkennende Vernunft) (51) összjátékának eredménye: A közvetlen ismeret állításom szerint az érzéki ingerlés és megismerő eszünk spontaneitása, öntevékenysége révén keletkezik. A számunkra adott ingerlés révén válik valami számunkra ismeretté, ekkor fogja fel a megismerő ész az így adottat a maga sajátságos módján; összefogja, összeköti és összekapcsolja, mert minden egyes egyedi és sokaság belekerül ismerettevékenységének egyetlen formájába. Ez a közvetlen ismeret eredeti szintézise. Az így összekötöttet találja aztán a reflektáló, gondolkodó értelem a belsőnkben; feloldja az összekötést, elválasztja azt, megkülönbözteti az összetevőket és ismét végrehajtja a szintézisét. (55 56) Az appercepció eredeti egysége tehát Grapengießer szerint már másodlagos: Nem az appercepció egysége, hanem a közvetlen és eredeti percepció egysége az eredeti szintetikus egység. (57)

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 145 Az egész koncepció arra lett kihegyezve, hogy a kanti kritika menete viszszafejthető legyen: Grapengießer rekonstrukciójában ugyanis Kant csak a fogalmakban megismerő, gondolkodó ésszel (51) törődik, amely a reflexiót végrehajtja, azaz a legeredetibb egységet felbontja, majd újra szintetizálja. Ezzel szemben a filozófiának visszafelé, regresszív módon kell haladnia: a fogalmi reflexiótól vissza a megismerő ész legeredetibb szintéziséig. (50) Ebben az eredeti szintézisben az igazság, melyet majd a gondolkodó ész ismer fel, először egy homályos érzésben, az igazságérzésben (Wahrheitsgefühl) adott. (49) Grapengießer nyilvánvalóan kiforgat néhány kanti fogalmat (valamint az ész fogalmának kanti használata felépítményéből teljesen hiányzik). A kérdés azonban az, hogy az észkritika építményének ilyetén átalakítása plauzibilisen végrehajtható-e. Ez a kérdés pedig abban kulminál, hogy a közvetlen ismeretben miként jelennek meg az a priori ismeretek. A filozófia célja, amint azt Grapengießer is így vélte, az a priori ismeretek megszerzése. Ezeknek végső soron azaz a filozófia előírt regresszív útján végighaladva a közvetlen ismeret eredeti szintézisében kellene megjelenniük. (Ebben a koncepcióban anynyira visszavezethető minden erre az eredeti szintézisre, hogy még az igazság is az eredeti igazságérzésben jelenik meg.) Lehetséges-e ez azonban? Kuno Fischer egy 1862-es székfoglaló beszédében 9 (amelyben Grapengießer számára különösen fájó módon a friesi irányvonal ellen foglalt állást) rendkívül világosan rekonstruálta ezt a dilemmát: Az észkritika emberi önismeret-e? Van-e az önismeretnek más útja, mint a megfigyelő pszichológia? (17) Erre a kérdésre Fries aki 1807-es Neue Kritik der Vernunftját 1829 1831-ben már a Neue oder anthropologische Kritik der Vernunt címmel adta ki válasza egyértelműen igenlő, és ehhez csatlakozik önmegfigyelés-fogalmával Grapengießer is. Ekkor azonban hangzik Fischer kérdése Ha az észkritika pusztán pszichológiai és ezért csupán empirikus, miként lehetnek belátásának tárgyai a prioriak? (18) Erre a kérdésre a Fries-iskola válasza egy sajátos megkülönböztetés lenne: amit az észkritika felfedez, az a priori, a felfedezés módja maga azonban a posteriori. (18) Tehát a Fries-iskola gondolatmenetét tulajdonképpen nem érinti Kant- érvelése a paralogizmus-fejezetben a racionális pszichológia tartalmának jogosulatlan kiterjesztése ellen, mert nem a racionális pszichológia ezen gondolatmenet célja, hanem az, amit Kant empirikus pszichológiának nevez azzal a jelentős különbséggel, hogy ezt az empirikus pszichológiát képesnek tartják a priori ismeret felfedezésére. A nagy kérdés természetesen az, hogy ezt az állításukat elfogadhatjuk-e. Itt rejlik a friesi filozófiában a πρώτον ψεύ δος. Ami a priori, azt sohasem lehet a posteriori megismerni. hangzik Fischer válasza. (18) 9 Kuno Fischer (1862): Die beiden kantischen Schule in Jena. Rede zum Antritt des Prorektorats, den 1. Februar 1862 (Stuttgart: Cotta scher Verlag).

146 Varga Péter András Kant értelmezésének Fries neve által jelölt és Grapengießer által is képviselt ezen pszichologizáló iránya sohasem volt meghatározó. Ennek oka talán Jakob Friedrich Fries megtört karrierjében, amely miatt sohasem emelkedett a német idealizmus más filozófusainak rangjára, vagy az első generációs Fries-tanítvány, Ernst Friedrich Apelt korai halálában kereshető. Mint láttuk, C. Grapengießer sem tartozott a korabeli német filozófia elismert képviselői közé, és a század utolsó évtizedeiben kibontakozó majd csúcsosodó neokantiánus iskolák pedig teljesen háttérbe szorították a pszichologizáló kantianizmust, noha sohasem szűnt meg teljesen, s később is akadtak, akik mint Grapengießer Fries filozófiájának feltámasztásával kísérleteztek. Jelen tanulmány szerzője nem kíván a Jakob Friedrich Fries vagy C. Grapengießer filozófiájának felélesztésével kísérletezők sorába lépni. Azonban Fries és Grapengießer filozófiájának vagy általában véve a pszichologizáló kantianizmus filozófiájának van egy tágabb értelmezése is: amely a transzcendentális filozófia deskriptív pszichológiai megalapozásának lehetőségére kérdez rá. A következőkben ezt a kérdésfeltevést szeretnénk vizsgálni Edmund Husserl ilyen jellegű filozófiájában annál is inkább, hiszen Husserl esetén ez a kérdésfeltevés nem csupán szisztematikus, hanem konkrét filológiai-történeti kapcsolatokra is támaszkodhat. Husserl és a pszichologizáló kantianizmus Edmund Husserl filozófiája a modern kontinentális filozófia sok képviselője számára irányadó kiindulási pontként szolgált. Ezen szerzők Husserlhez kapcsolódásai ugyanakkor legtöbb esetben Husserl filozófiafelfogásával történő konfrontációt is jelentettek. Csak az utóbbi időben vált ismertté azonban, hogy Husserl munkásságának kései korszakában (az 1930-as években) saját asszisztensével, Eugen Finkkel folytatott, kivételesen szoros közös munkájában valójában módszertani konfrontáció rejlik Husserl és Fink között, amely vita a későbbi Husserl-recepció ellenvetéseit nem csak megelőlegezte, hanem látens módon befolyásolta is. 10 10 Eugen Fink 1927-től kezdve látogatja rendszeresen Husserl óráit, majd a freiburgi egyetem pályadíjával kitüntetett Megjelenítés és kép I. c. munkáját követően Husserl asszisztense lesz. Husserl ezzel egyidőben emeritált, és filozófiája kidolgozásának szentelte idejét, mely munkába Eugen Fink egyre sajátságosabb módon fonódott bele. Fink nem csak áttételes módon befolyásolta Husserl gondolkodását, hanem Husserl több munkájának (a párizsi előadásokból születő Karteziánus elmélkedések német kiadásának és a középső és késői periódus idő-kéziratának) kidolgozását Finkre bízta. Ezen munka során Fink szövegvázlatokat valamint egy ún. Hatodik karteziánus elmélkedést (amely a Karteziánus elmélkedésekben felvetett módszertani kérdéseket vette célba) készített, melyeket Husserl margójegyzetekkel látott el. Fink két cikket is megjelentetett Husserlről Husserl életében, melyek közül az egyiknek Husserl minden szavát autorizálta. Husserl és Fink gondolkodásának összefonódása és Fink rejtett kritikája különleges

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 147 Azonosítható azonban a Husserl- érvényességi vita egy másik, a mai szakirodalomban jóval kevésbé ismert és exponált fogódzópontja is: azon filozófiai hatások körében, melyek a fiatal Husserlt filozófiafelfogásának kialakításakor befolyásolták. Véleményem szerint ezen korai fogódzópont a pszichologisztikus Kant- értelmezési hagyomány, mely elsősorban Jakob Friedrich Fries nevéhez köthető, s melynek egy kevésbé ismert, ámde annál emblematikusabb képviselője C. Grapengießer. Írásomban ezt a hatást szeretném megvizsgálni, hozzájárulva ezzel Husserl filozófiafelfogásának történeti elhelyezéséhez, amely a filozófiai kiértékelés elengedhetetlen előfeltétele. Husserl utolsó asszisztensével, Eugen Finkkel folytatott közös munkája és Husserl fiatalkori behatásai tehát együtt alkotják azokat a történeti referenciapontokat, melyek filozófiafelfogásának megértését lehetővé teszik. Ez a két viszonyítási pont nagyon különböző: míg a Husserl Fink- vita alapvetően meghatározta Husserl érett filozófiájának recepcióját (sőt tulajdonképpen arról beszélhetünk, hogy a francia fenomenológiai mozgalom korai szakaszának néhány tagja számára Husserl késői filozófiája alapvetően Fink Husserlértelmezésével vált azonossá), addig a Husserl filozófiafelfogását formáló korai hatások nagyrészt ismeretlenek maradtak (noha, mint látni fogjuk, néhányan már utaltak ennek jelentőségére). Milyen szálakkal kapcsolódott Husserl a pszichologizáló neokantiánus hagyományhoz? Pályája kezdetén a matematikából doktorált Husserl nem számított kifejezetten jártasnak a filozófia történetében. Özvegyének visszaemlékezése szerint amikor Husserlt Brentano arra biztatta, hogy az 1884 és 1886 között Brentanonál filozófiai stúdiumokkal töltött négy bécsi szemesztert követően habilitáljon filozófiából Carl Stumpfnál Halléban 11, akkor Husserl eleinte azzal hárította a biztatást, hogy ő kiáltóan tudatlan a filozófiában. 12 Jakob Friedrich Fries azonban azon szerzők közé tartozott, akiket az alapvetően matematikafilozófiai ismeretekből táplálkozó felkészültségű fiatal Edmund recepciótörténeti helyzetet teremtett (amelyhez az is hozzájárult, hogy a Hatodik elmélkedés kéziratban terjedt (többek között Merleau-Ponty is így olvasta), és csak Fink halálát (1975) követően jelent meg nyomtatásban). Néhány jelentősebb új monográfia Husserl és Fink viszonyáról: Sebastian Luft (2002): Phänomenologie der Phänomenologie Systematik und Methodologie der Phänomenologie in der Auseinandersetzung zwischen Husserl und Fink. (Phaenomenologica 166) (Dordrecht: Kluwer AP); Ronald Bruzina (2004): Edmund Husserl and Eugen Fink. Beginnings and Ends in Phenomenology (1928 1938). (Yale Studies in Hermeneutics) (New Haven: Yale UP). 11 Részletesebben l.: Hans-Martin Gerlach (1994): Husserl in Halle (Daedalus 5) (Frankfurt: Peter Lang), magyar nyelven Zuh Deodáth: Hogyan került Husserl Halléba? Tudomány és tudományszervezés. Világosság 2009/4, 61 76. 12 Malvine Husserl: Skizze eines Lebensbildes von E. Husserl (hrsg. Karl Schuhmann). Husserl Studies 5 (1988), 105 125, 113. (Tegyük hozzá, hogy Brentano másik felszólítása a visszaemlékezés szerint az volt, hogy Husserl vegye feleségül az egyébként a történelmi Magyarország területén született Malvine Steinschneidert.)

148 Varga Péter András Husserl bizonyíthatóan ismert: Husserl már az 1887/ 88-as téli szemeszter során Halléban tartott első egyetemi előadásának (Bevezetés az ismeretelméletbe és a metafizikába) fennmaradt szövegében is említi Jakob Friedrich Fries-t. 13 Husserl Grapengießert feltehetően nem ismerte 14, de birtokában volt Fries több könyve, és egyet közülük bizonyíthatóan tanulmányozott is 15. Különösen intenzív érdeklődés fűzte Husserlt az első generációs Fries-tanítvány Ernst Friedrich Apelt-hez, akinek műveit nem csak tanulmányozta, hanem bizonyos jelek alapján írásban ismertetni is tervezte 16. A fiatal Husserl filozófiafelfogása és a pszichologizáló neokantiánus hagyomány közti kapcsolat lehetőségét már felvetették. A nemrég elhunyt Karl Schuhmann, aki talán a legnevesebb Husserl-filológus volt, egy alkalommal Jakob Friedrich Fries kapcsán ezt a megjegyzést tette: Itt feltehetően olyan argumentációs formákat figyelhetünk meg, melyek azután Husserlnek a fenomenológiájára irányuló reflexiójában is szerepet játszanak. 17 Schuhmann tudomásom szerint ezt a lehetőséget sohasem bontotta ki, és első pillantásra nem nyilvánvaló, hogy milyen módon lenne vizsgálható ez a felvetés. Ugyanis Husserl Fries filozófiájára vonatkozó reflexióinak nagy része még kiadatlan, és a reflexiók töredékes volta amúgy is nehéz feladat elé állítaná az értelmezőt. Található azonban egy összekötő kapocs Husserl és a pszichologizáló neokantianizmus filozófia-felfogása között. Husserl korában Fries és a Fries iskola legelkötelezettebb propagátora Leonard Nelson volt, aki diákként majd Privatdozentként a göttingeni egyetemen volt: éppen ott és éppen akkor, mint Husserl. Leonard Nelson számára a pszichologizáló neokantianizmusból a legfontosabb éppen annak általános filozófia-felfogása volt, és nem csak munkásságának térbeliidőbeli koordinátáival egyeznek meg Husserléivel, hanem explicit kritikákban foglalkozott Husserl filozófiájával, ezeket Husserl bizonyíthatóan ismerte, sőt ami Husserl esetében szokatlan bizonyos értelemben foglalkozott is velük. A továbbiakban tehát Husserl és Leonard Nelson filozófia-felfogásának összevetésével szeretnék foglalkozni. 13 Hua XXI 220, 223. További korai Fries-említés az Aritmetika filozófiája mű környezetéből: Hua XXI 252. 14 A K. Schuhmann által összeállított Index Nominum zum Nachlass von Edmund Husserl ( Leuven: Husserl-Archief, 1975) tanúsága szerint C. Grapengießer neve nem szerepel Husserl munkásságának fennmaradt dokumentumaiban, és Husserl könyvtárának fennmaradt részében sem található Grapengießer egyetlen műve sem. 15 Husserl könyvtárában megtalálható Friestől többek között a kritika átdolgozott, második kiadása (Neue oder anthropologische Kritik der Vernunft [1829-1831]), melyet Husserl margójegyzetekkel is ellátott, valamint a Sytem der Logik (1819 2 ) és a System der Metaphysik (1824). 16 Vö. Karl Schuhmann (1977): Husserl Chronik. Denk- und Lebensweg Edmund Husserls. Den Haag: Martinus Nijhoff, 79. 17 K. Schuhmann: Husserls Idee der Philosophie. In: C. Leijenhorst, P. Steenbakkers (szerk.) (2004): Selected Papers in Phenomenology. (Dordrecht: Kluwer AP) 61 78, 75.

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 149 Nelson filozófiafelfogása (és annak megjelenése Husserlnél) Leonard Nelson az 1903/1904-es téli szemeszterben kezdte meg heidelbergi és berlini tartózkodás után göttingeni tanulmányait, ekkor már doktoranduszként. 18 Nelson két évvel azután került Göttingenbe, hogy Logikai vizsgálódások című műve sikerének és támogatóinak, köztük a göttingeni matematikaprofesszor, David Hilbert közbenjárására Husserl Göttingenben professzor lett (először csak außerordentlicher Professor rangban). Nelson nagy lendülettel vetette bele magát a göttingeni egyetemi egyetemen széles tudományos kínálatába, és a felvett órák között találjuk Husserl két szemináriumát is, melyeken Ernst Mach Analyse der Empfindungen című művét és A gyakorlati ész kritikáját szeminarizálták. 19 Nelson először még lelkesen számolt be Husserlről: Az egyetlen filozófus itt, aki nem csak pszichológus, sajnos azonban csak außerordentlicher Professor, ezért nem végezhetem nála a [doktori záró-] vizsgát, pedig legszívesebben ezt tenném. Beszéltem vele, hogy holnap, vasárnap reggel, felkeresem egy beszélgetésre. 20 A látogatás azonban nem sikerült valami jól, s ennek következményei mindvégig meghatározták Nelson Husserlhez fűződő viszonyát, sőt talán Nelson egész filozófiai karrierjére befolyással voltak: Vasárnap délután voltam Husserlnél és beszélgettünk, pontosabban hagytam, hogy beszéljen hozzám négy órán keresztül, háromtól hétig. Nagy érdeklődéssel követte, hogy könyvét [a Logikai vizsgálódásokat] Göttingenen kívül is ismerik, és tulajdonképpen azt kommentálta számomra. Nem sok minden jött ki ebből. (19) Nelson rossz tapasztalatát az elkövetkező élményei pecsételték meg. Vasárnapi beszélgetésén Husserl arra bíztatta, hogy szóljon hozzá szemináriumain, amit Nelson a következő Mach-órán meg is tett, mégpedig rámutatott egy szerinte nyilvánvaló ellentmondásra Husserl bemutatásában. Már késő volt, és Husserl azt mondta, hogy már nem tudja feloldani ezt az ellentmondást. Most mindannyian kíváncsian várjuk, hogy a következő órán miként reagál erre. Azt hiszem, sehogy. (Uo.) Husserl következő órai válaszával és viselkedésmódjá- 18 Mindmáig hiányzik egy átfogó mű Leonard Nelson filozófiai munkásságáról és életéről. Ennek feltárásáért (és a Nelson-hagyaték megmentéséért) a legtöbbet Erna Blencke (1896 1990), Nelson egykori tanítványa tett, aki egyben a Nelson által kezdett pedagógiai ill. politikai tevékenység felélesztésén és továbbvitelén is munkálkodott. Ez a tevékenység ma is folytatódik a Philosophisch-Politische Akademie (Bonn) és az ezzel együttműködő Gesellschaft für Sokratisches Philosophieren keretein belül. Erna Blencke életrajzi kutatásainak eredményeit több írásában tette közzé, a legjelentősebb: Erna Blencke: Leonard Nelsons Leben und Wirken im Spiegel der Briefe an seine Eltern, 1891 1915. Material für einen Biographen. In Hellmut Becker Willi Eichler Gustav Heckmann (hrsg.) (1960): Erziehung und Politik. Minna Specht zu ihrem 80. Geburtstag. (Frankfurt: Verlag öffentliches Leben), 9 72. 19 L.: Schuhmann: Husserl-Chronik, 76. Mindkét szeminárium nagy látogatottságú volt (22 ill. 25 hallgatóval). 20 Blencke: Nelsons Leben und Wirken, 18 19.

150 Varga Péter András val Nelson rendkívül elégedetlen volt, és ez az incidens megpecsételte kettejük (minden jel szerint kölcsönös) ellenszenvét. Mindez azonban nem akadályozta meg Nelsont abban, hogy már első göttingeni évében beváltsa régi tervét, és egy filozófiai társaságot alapítson Jakob Friedrich Fries filozófiájának művelésére. 21 Nelson vonzalma Fries filozófiája iránt régi keletű, egy gyerekkorában ajándékba kapott könyvre támaszkodik. Nelson már gimnazistaként filozófiai beszélgetőkört alapított (melynek tagja volt egy később Nobel-díjas orvos, Otto Meyerhof), és filozófiai tanulmányait Fries elkötelezett híveként kezdte meg. A Göttingenben alapított Neue Fries'sche Schule tagjai közé tartozott többek között a teológus Rudolf Otto. Nelson és két barátja már 1904-ben kutatóútra indult, hogy Fries elkallódott hagyatékát felkutassa a jénai egyetemi archívumban és Fries Weimarban élő rokonainál. Ugyanebben az évben a társaság egy önálló folyóirattal is jelentkezett, mely címében is a friesi hagyomány továbbvitelét tűzi ki: Abhandlungen der Fries'schen Schule. Neue Folge. 22 Nelson 1904-ben letette doktori vizsgáját, és Jakob Friedrich Fries és legújabb kritikusai című disszertációját megjelentette az Abhandlungen... második számában. Innentől Nelson teljes fegyverzettel lépett elő a friesi filozófia képviselésére, melynek feladatát leginkább az összes kortárs irányzat provokatív megtámadásával próbálta elérni. 23 Ennek fényében nem meglepő, hogy Nelson habilitációja (amely a mai magyarországi rendszertől eltérően az egyetemi működés elkerülhetetlen előfeltétele volt) 1906-tól egészen 1909-ig húzódott, és ebben a folyamatban az egyik ellenerőt Edmund Husserlnek hívták (aki annak ellenére akadályozta Nelsont, hogy Nelson támogatója volt az eredetileg Husserl Göttingenbe kerülését támogató Hilbert). 24 A kortársak provokálásán túl Nelson minden alkalommal lényegében ugyanazt a filozófiafelfogást hirdette, amely Grapengießer (vagy bármelyik első Fries- iskolai filozófus) olvasóinak igen ismerősen hangzik: Nelson szerint az igazolásnak két közismert válfaja létezik: a bizonyítás (Beweis), azaz az 21 Ennek történetéről lásd Erna Blencke: Zur Geschichte der Neuen Fries'schen Schule und der Jakob Friedrich Fries-Gesellschaft. Archiv für Geschichte der Philosophie 60 (1978) No. 2. 199 208. 22 Az eredeti Abhandlungen der Fries'schen Schule folyóiratnak 1847 és 1849 között két száma jelent meg Ernst Friedrich Apelt és két társa szerkesztésében. 23 Már a követkető évben kihívta maga ellen a marburgi neokantiánus iskolát Cohen Logik der reinen Erkenntnis című művének támadó élű recenziójával. 24 Nelson habilitációs folyamatát, különös tekintettel a matematikusok szerepvállalására Volker Peckhaus tárta fel: Hilbertprogramm und Kritische Philosophie. Das Göttinger Modell interdisziplinärer Zusammenarbeit zwischen Mathematik und Philosophie (Göttingen: Vandelhoeck & Ruprecht, 1990) kül. 196 224. ill. Mein Glaubensbekenntnis. Leonard Nelsons Brief an David Hilbert. In: Michael Toepell (hrsg.) (2001): Mathematik im Wandel. Anregungen zu einem fächerübergreifenden Mathematikunterricht (Hildesheim: Franzbecker) Bd. 2. 335 346

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 151 ítéletek visszavezetése más ítéletekre, és a (szemléletben történő) felmutatás (Demonstration). Hogyan alapozzuk meg azonban a nem szemléleti ítéletek igazságát teszi fel Nelson ugyanazt a kérdést, mint korábban Grapengießer. Nelson válasza sem jelent meglepetést számunkra: Azt állítjuk, hogy a kritika ebben az esetben csak pszichológiai módon járhat el, azaz maga belső tapasztalatból álló tudomány. (GS I 27) Hogyan lehetséges azonban egy olyan pszichológiai ismeret (melyet Nelson ugyancsak nem minden allúziótól mentesen a tiszta ész közvetlen ismeretének nevez), amely nem induktív jellegű lenne? Ugyan a kritika a metafizikai [azaz a szintetikus a priori] princípiumokat az ész egy elméletéből dedukálja, mely maga csak belső tapasztalat révén, ennélfogva csak induktív módon nyerhető, a metafizikai princípiumok érvényességüket tekintve mégsem tapasztalatra vagy indukcióra alapozódnak. (GS I 31) A belső tapasztalatból vett filozófiai állítások érvényessége sajátos módon garantálható: Az ész önmagába vetett bizalma [Selbstvertrauen der Vernunft] az az általános princípium, amely a pszichológiai levezetéseket az ész elméletéből kritikai dedukciókká teszi, azaz ami lehetővé teszi számunkra, hogy a belső tapasztalatban a filozófia szisztematikus megalapozásának egy vezérfonalát leljük. (GS I 31 32) A Selbstvertrauen der Vernunft Nelson filozófiafelfogásásának sajátos alapeleme, melyet Nelson Fries től vesz át (habár némileg módosított értelemben használja). A Selbstvertrauen der Vernunft lenne arra hivatott, hogy Nelson filozófiájában megoldja az a priori ismeret a posteriori megalapozásának Kuno Fischer által is felvetett kérdését. Ez a fogalom nem lehet ismeretlen Husserl figyelmes olvasóinak számára sem. A Selbstvertrauen der Vernunft megjelenik ugyan negatív szerepben a husserli életmű egy centrális helyén: Az 1906/07- es tanév téli szemeszterében elhangzott Bevezetés a logikába és az ismeretelméletbe előadásban Husserl így fogalmaz: A vizsgálódás természetében rejlik, hogy nem használhat hipotéziseket és transzcendens szubstrukciókat, különben értelmetlenné válik még a»az ész önmagába vetett bizalmának«[selbstvertrauen der Vernunft] jogos hipotézisét sem tarthatja érvényben. A tiszta látás és a tiszta látásban történő analizálás nem igényel semmilyen hipotézisét arra vonatkozóan, hogy az ész önmagába vetett bizalma ne csalna. (Hua XXIV 200 201) Husserl hivatkozása a Selbstvertrauen der Vernunft fogalmára egy centrális helyen, az 1900-as évtized talán legfontosabb husserli előadásában hangzik el, annak is azon a pontján, amikor Husserl áttekinti eddig elért eredményeit. Azonban, mint az idézetből látható, ez a hivatkozás nem jelentős súlyú: Husserl számára a Selbstvertrauen der Vernunft egy elutasítandó alternatíva, melyet ő nem kíván használni. Az előadás Husserl régóta tartó vállalkozásának beteljesítése, itt hangzik el a fenomenológiai redukció első korrekt formájának meghatározása. Ennek célbavételére Husserl már az egy évvel Nelson érkezése előtt tartott Általános ismeretelmélet előadásban vállalkozott, és az ezt követő évek során

152 Varga Péter András több, sikertelen kísérletet tett. 25 Amikor az 1906/07-es előadásban végül sikeresen megfogalmazza a fenomenológiai redukciót, annak bemutatása után három általános megjegyzéssel reflektál az elvégzett munkára (Hua XXIV 200 skk.). Egyrészt arról beszél, hogy az ismeretelméletnek a fenomenológia redukcióval történő megalapozása egy olyan folyamat, amelyre magára is reflektálni kell: A természetes ismeret tisztázása [Aufklärung] mellett szükség van az ismeretelméleti ismeret tisztázására is. Husserl ugyanakkor itt úgy véli, hogy ez a feladat minden további nehézség nélkül elvégezhető (noha egy ceruzával Hegel nevét jegyzi meg az előadásszöveg margóján 26 ). 27 Második áttekintendő szempontként Husserl a fenomenológiai ismerettisztázás alapjául szolgáló fenomének adottságával foglalkozik. A reflexió az ismeret abszolút evidens alapténye, és a reflexió aktuális fenoménjei létezésének abszolút bizonyossága szolgáltatja mindazt, amire a problémák megoldásához szükségünk van. (200.) A fenomenológia ebben a bizonyossági szférában kell maradjon, és Husserl ezzel a fenomenológiai redukció által biztosított közvetlen adottsággal állítja szembe a Selbstvertrauen der Vernunft hipotézisét. Husserl ugyan nem tartja érvénytelennek a Selbstvertrauen der Vernunft feltételezését, azonban a problémája éppen az, hogy ez egy feltételezés, amely a metafizikai szubstrukciónak tartott ésszel (Vernunft) együtt egy nem eredeti adottságokon alapuló levezetéshez szolgál alapul (Nelson, mint láttuk, valóban egy általános princípiumként használja a logikai levezetések folyamán). Husserl mindezzel szembeállítja saját fenomenológiáját: A [fenomenológiai] vizsgálódás nem igényel egyetlen olyan mitikus fogalmat sem, mint az ész fogalma, hanem csak fenoménekkel és fenomének fajtafogalmaival dolgozik, amelyeket közvetlenül a kezében tart és közvetlenül elemez. (200 201, kiemelés tőlem) Ez az idézet egyben át is vezet minket Husserl harmadik általános megjegyzéséhez az fenomenológiát illetően, melyet egy rövidebb kitérő után tesz meg (219 skk.). Emlékezzünk vissza Kant azon megjegyzésére, hogy az empirikus pszichológia, a belső érzék egyfajta fiziológiája miért nem szolgálhat számunkra apodiktikus ismeretekkel. Ugyanezzel a problémával Husserl is szembesül: A [ fenomenológia] feladata a tiszta fenomének amennyiben ezek egyáltalán elérhetők analizálása, azon elemeinek kategóriáit, összefüggéseinek formáit és 25 Erről a folyamatról és az ehhez kapcsolódó recepciótörténeti félreértésekről, melyek befolyásolták ezen centrális husserli módszerfogalom értelmezését, bővebben írtam a Varga Péter András: A Logikai vizsgálódások filozófiai álláspontja és annak átalakulása a mű első kiadását követően (In: Varga Péter András Zuh Deodáth [szerk.]: Husserl és a Logikai vizsgálódások. Ismeretfilozófia és fenomenológiai filozófia [Budapest: L Harmattan Kiadó, 2009] 228 274.) 242-258 oldalain. 26 Hua XXIV 200. 1. lj és 487. 27 Erről a kérdésről részlesebben írtam: Varga Péter András: Husserl és a filozófiai megismerés kibontakozásának fenomenológiája. Egy fejezet a Hegel-recepció történetéből. Világosság 2008/3 4, 147 159.

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 153 az azokhoz tartozó lényegi törvényeket felállítani. Azonban most kétely merül fel egy ilyen diszciplína lehetőségével kapcsolatban. (219 220.) A fenomének állandó áramlásban vannak, amely mind különbözőségük, mind az áramlás időbeli illanékonysága révén veszélyezteti a fenomenológiai leírás lehetőségét. Husserl kételye azonban csak retorikai kérdésként merül fel, és a megoldás lehetőségét már a kérdő mondatban felejtett lényegi jelző (Wesengesetze) sejteti. A fenomenológia feladata ugyanis nem az hérekleitoszi áramlásban lévő individuális fenoméneket akarja megragadni, hanem azok lényegtörvényszerűségeit kutatja, és ennek részeként kifinomult elmélettel rendelkezik az áramlás időbeli formájáról. Valójában és ebben rejlik Husserl kérdésének retorikai jellege 1906-ban Husserl már mindkét tekintetben biztos alapokról beszélhetett: a lényegtörvények felállításához a második logikai vizsgálódásban teremtette meg az alapot 28, az időtudat fenomenológiájával pedig 1904/05-ös négyrészes Az ismeret fenomenológiájának és elméletének főrészei című előadásának zárórészében foglalkozott (melyből egy Edith Stein egy kompilációt készített, majd ez a kompiláció 1928-ban Martin Heidegger szerkesztésében jelent meg 29 ). Az időelőadások és az 1906/07-es előadás kapcsolata egyébként annyira szoros, hogy az 1906/07-es előadásba került egy lap az eredeti időelőadásokból, illetve az időelőadások 1917-es kiadásra készítésénél Edith Stein az 1906/07-es előadás bizonyos részeit is bedolgozta, melyeket még az időelőadások kritikai kiadásának szerkesztője is az eredeti szöveghez sorolt. 30 28 L.: Hua XIX/1 133 skk. Husserl filozófiájának ezt a részét sokan véleményem szerint indokolatlanul implauzibilisnek tartják; a lényegösszefüggések felállítására szolgáló eidetikus módszer plauzibilitása mellett (és az ezzel kapcsolatos félreértések ellen) szerintem meggyőzően érvel Dieter Lohmar: Die phänomenologische Methode der Wesensschau und ihre Präzisierung als eidetische Variation. Phänomenologische Forschungen (Neue Folge) 2005, 65 91. 29 Edmund Husserl (1928): Vorlesungen zur Phänomenologie des inneren Zeitbewußtseins (hrsg. Martin Heidegger), amely a Jahrbuch für Philosophie und phänomenologische Forschung IX. számában és azzal egyidejűleg különnyomatként jelent meg (Halle: Max Niemeyer Verlag). 30 Az időelőadások 1966-ban Rudolf Boehm által szerkesztett kritikai kiadása (Hua X) még nem tud azokról a lapokról, melyek valójában az 1906/07-es előadásból származnak (l.: Hua XXIV 491 492 vö. Hua X 388), illetve a 39. számú kiegészítő szövegről tévesen gondolja, hogy az az 1906/17-es előadásból származna (vö. Hua XXIV 492). Az Edith Stein-i szöveg rekonstrukciójából (l.: Hua X 388) pedig hiányzik Boehmnél a 45c számozású lap (amely egy másik mappába került, amikor Husserl 1917-ben Bernauban elkezdett foglalkozni az Edith Stein által készített szöveggel, vö. Hua XXIV 492). Az időelőadások ugyan rendkívül jelentős szerepet töltött be a Husserl-recepcióban (elsősorban a klasszikus francia fenomenológia filozófusai számára), azonban az 1928-ban Heidegger által megjelentetett szöveg filológiai problémái teljesen a háttérbe szorultak, pedig azt figyelembe véve látható lett volna, hogy a szöveg nem egységes, hanem 1904/05 és 1917 közti, különböző fejlődési fázishoz tartozó szövegek inkoherens egyesítéséből jött létre. Sajnos ezt a képet a kritikai kiadás megfelelő kötete sem tudta tisztázni, részben a fent jelzett filológiai hiányosságok, részben a véleményem szerint elhibázott szövegrekonstrukciós alapelv miatt.

154 Varga Péter András Az 1906/07-es előadás hivatkozása a Selbstvertrauen der Vernunft hipotézisére lehetővé tette tehát, hogy bizonyos mértékig egymás mellett szemléljük Nelson és Husserl filozófiafelfogását. Husserl műveinek alaposabb ismerője is találkozhat Husserlnél néhány ponton a Selbstvertrauen der Vernunft fogalmával. Az 1929-ben íródott Formális és transzcendentális logikában például ezt olvashatjuk: Felmerül tehát az a nagy feladat, hogy kikutassuk az evidencia minden módozatát, és hogy érthetővé tegyük azokat a felettébb bonyolult [ ] teljesítményeket, melyekben az adott tárgyiság maga hol teljesen, hol hiányosan megjelenik. (Hua XXVII 169) Ezen célkitűzés után Husserl rögtön meg is nevezi vállalkozásának egy ellenpontját: Eleve az evidenciára és az»ész önmagába vetett bizalmára«[selbstvertrauen der Vernunft] hivatkozni semmit sem ér. (Uo.) Ez a szöveghely azonban noha jelzi, hogy a fogalom 1929-ben is Husserl munkahorizontján volt nem ad módot a fentiekhez hasonló részletes összevetésre. Mivel a Selbstvertrauen der Vernunft fogalma tudomásom szerint Husserl megjelentetett szövegeiben másutt nem fordul elő, ezért a következőkben a Husserl Nelson két közvetlenebb dokumentumával folytatnám összehasonlításomat: egyrészt Nelson Husserl-kritikájával, másrészt Husserl Nelsonnak adott válaszával. Ezt követően pedig kísérletet teszek az összehasonlítás eredményeinek megfogalmazására. Nelson Husserl-kritikája Nelson Husserl- kritikájának elsődleges forrása az 1908-ban megjelent, nem kevésbé polémikus, ámde több mint négyszáz oldalas, Über das sogennante Erkenntnisproblem című munkája 31, melyet Husserl is bizonyíthatóan ismert. Ezt a munkát Nelson sem 1906-ban, sem 1908/1909-ben nem használta fel habilitációs írásként (habár ez nyilvánvalóan súlyt adott második habilitációs próbálkozásának). Nelson ebben a munkájában két fejezetet is szentel Husserl filozófiájának. Az első fejezetben Husserl a pszichologizmus kritikusaként (és a logikai objektivizmus képviselőjeként) szerepel. Nelson ezután nem kis meglepődéssel veszi tudomásul, hogy a Logikai vizsgálódások második könyvében Husserl az imént cáfolt pszichológiai program megvalósítására vállalkozik. Ezt a fordulatot veszi célba Nelson kritikájának második, részletesebb fejezetében, amely több komoly félreértés mellett azonban megfontolandó megjegyzéseket is tartalmaz. Nézzük először a félreértéseket! Nelson alapvetően félreérti a husserli fenomenológia deskriptív pszichológiaként történő husserli meghatározását. Szerinte a husserli fenomenológia a kritika leszűkítése a puszta leírásra és minden 31 Első megjelenés: Über das sogennante Erkenntnisproblem. Abhandlungen der Fries'schen Schule. Neue Folge 2 (1908) No. 2, 413 818; ill. azzal egyidejűleg különnyomatként (Göttingen: Vandhoeck & Ruprecht, 1908).

A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe... 155 elmélet kizárása. (GS II 176) Ebben a jellemzésben Nelson a Logikai vizsgálódások második kötete előszavának híres 6. paragrafusára támaszkodhatott, ahol Husserl a Logikai vizsgálódásokban megcélzott fenomenológiát és fenomenológiai ismeretelméletet a mű első kiadásában még a deskriptív pszichológiára alapozta: A fenomenológia deskriptív pszichológia. Tehát az ismeretkritika lényegében pszichológia, de legalábbis a pszichológia talapzatán építendő fel. 32 Ezen azonosítás révén természetesen Husserl szembesül egy lényeges megkülönböztetési feladattal, melyet rögvest a 6. paragrafusban célba is vesz: A tiszta logika egy ilyen pusztán pszichológiai [...] megalapozásának szükségessége nem vezethet félre bennünket a két tudomány, a logika és a pszichológia kölcsönös függetlenségét illetően. (Uo.) A megkülönböztetési feladatot Husserl úgy kívánja megoldani, hogy a logikát a deskriptív pszichológia állításaira építi, azonban állítja Husserl a mű első kiadásában a logika ugyanezen állításokra felépített másfajta tudomány, mint a pszichológia: Hiszen a tiszta leírás puszta előfoka az elméletnek, azonban nem az elmélet maga. A tiszta deskripciók egy és ugyanazon köre így szolgálhat nagyon különböző elméleti tudományok előkészítőjeként. A tiszta logika alapja nem a pszichológia mint teljes tudomány, hanem leírások bizonyos osztályai [ ] adják [...] azon fundamentális absztrakciók alapjait, melyekben a logika művelője ideális tárgyiságainak és összefüggéseinek lényegét evidensen megragadja. (Uo.) Nelson ezen megkülönböztetési kísérlet leegyszerűsítése alapján állíthatta, hogy a fenomenológia a kritika leszűkítése a puszta leírásra és minden elmélet kizárása. Értelmezésének azonban nem kell igazat adjunk. A felvázolt séma alapján a tiszta logika állításai a deskriptív pszichológia állításaiból indulnak ki, ez azonban még nem zárja ki, hogy ezen deskriptív állítások köré egy elmélet épüljön fel. Ahogyan Husserl maga fogalmazott: [A] tiszta leírás puszta előfoka az elméletnek, azonban nem az elmélet maga. Mint ahogy ez az igény korántsem jelenti azt, hogy a Logikai vizsgálódások egy elméletmentes mű lenne. Az, hogy Nelson a kortársak például Franz Clemens Brentano 33 által nehezen olvashatónak tartott, rendkívül terjedelmes 34 Logikai vizsgálódásokat elméletmentes, puszta leírásnak ítélte, az jó példa Nelson azon polemikus-felületes olvasási és vitatkozási stílusára, melyet később mint látni fogjuk Husserl kifejezett vádként is megfogalmazott ellene. Husserl megkülönböztetési sémája melynek célja, hogy a deskriptív pszichológiától minden azonosítás ellenére mégis egy lépés távolságot tarthasson már közvetlenül a Logikai vizsgálódások első kiadását követő években megváltozik és a deskriptív pszichológiától történő elhatárolódássá alakul. 35 Amit 32 Az első kiadás szövegváltozata (1901) (Hua XIX/1 24. lábjegyzet) 33 Vö. BW I 24 és kül. 44 34 A Logikai vizsgálódások első kiadásának második kötete 714 oldalas volt. 35 Lásd részletesen: Varga Péter András: A Logikai vizsgálódások filozófiai álláspontja, 235 skk.

156 Varga Péter András azonban Nelson nem vett észre, hogy ez a megkülönböztetési séma, melyet aztán Husserl a fenomenológia redukció bevezetésével fejleszt tovább, éppen azt a célt szolgálja, hogy megoldja a filozófia deskriptív megalapozásának problémáit melyeket C. Grapengießer olyan sikertelenül igyekezett célba venni, és melyeket Nelson a Selbstvertrauen der Vernunft fogalmával igyekezett megoldani (azon az áron, hogy a konkrét tapasztalat helyett logikai levezetéshez jutott). Nelson másik centrális félreértése a VI. vizsgálódásban bevezetett husserli igazságfogalomhoz és az ahhoz szükséges kategoriális szemlélethez kapcsolódik. Nelson olvasatában a kategoriális szemlélet az intuitív igazságkritérium átvitele az ítéletek szférájára, melynek alapján Husserl azt képviseli, hogy a filozófiai ismeret kizárólag szemléleti (szemben azaz az ítéletekkel). Ez a feltevés azonban így Nelson (GS II 178) nem csupán a kritika elméleti eljárásának szükségtelenségét jelenti, hanem következményeiben az ész bárminemű kritikáját illuzórikussá teszi, és egy korlátozatlan dogmatizmushoz vezet, hiszen egy olyan ismeret felmutatása, melyet közvetlenül tudunk, semmilyen tudományra nem szorul rá. [ ] Ha minden ismeretet közvetlen tudunk, akkor semmilyen reflexióra nem lesz már szükségünk. (Uo.) Ezzel szemben az igazi kriticizmus a logikai törvényeket az ész egy pszichológiai elméletéből dedukálja. (GS II 174) Azonban Nelson nyitott kapukat dönget, sőt polémiája sematikus félreértéseitől eltekintve valójában a husserli álláspont rekonstrukciójaként, sőt megfontolandó kommentárjaként is olvasható. Nézzük előbb a félreértéseket! Alaptalan, hogy Nelson kijátssza egymás ellen Husserlnél a szemléleti és ítéleti megismerést. Ahogyan azt például E. Tugendhat világossá tette 36, Husserl nem a szemléletiség mint az evidencia megfoghatatlan index veritatis kritériuma mellett köteleződik el. Éppen ellenkezőleg: a szemlélet önmagában sohasem igaz vagy hamis, hanem mindig csak egy gondolat betöltődéseként (vagy nem betöltődéseként) bírhat igazságértékkel. A husserli ismeretfenomenológia nem a szemléleti jelenlét privilegizálása, hanem ismereteink szemléleti igazolási folyamatának leírása. A kategoriális szemlélet pedig nem egy intuitio mystica (amilyennek Nelson akarja láttatni), hanem ennek az ismeretelméleti modellnek a konzekvens kiterjesztése az összetett gondolati aktusokra (husserli terminológiában: a kategoriális formákra és tartalmakra). Azaz egy komplex kifejezés igazsága egy komplex szignitív aktus komplex betöltődésének kettőséből, nem pedig pusztán a szemléletből ered (különösen nem egy misztikus, magasabb rendű szemléletből). A gondolkodás tehát nem redukálható a tétlen intellektuális szemlélésre (Betrachtung, ahogyan Nelson fogalmaz) és a gondolkodás részeként a fenomenológia sem, ahogy ezt Nelson már a Logikai vizsgálódásokból is leszűrhette 36 Lásd pl. Ernst Tugendhat (1967): Der Wahrheitsbegriff bei Husserl und Heidegger (Berlin: Walter de Gruyter), George Heffernan (1983): Bedeutung und Evidenz bei Edmund Husserl (Bonn: Bouvier), Dieter Lohmar (1998): Erfahrung und kategoriales Denken (Dordrecht: Kluwer AP).