A CSÖMÖR ORVOSI ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁSA A XVII-XIX. SZÁZADBAN írta: VITA ZSIGMOND (Aiud, Nagyenyed, Román Népk.) A XVI XVIL században sok lázas betegséget neveztek magyarláznak, magyar betegségnek. Morbus hungaricus-nak ugyan elsősorban a tífuszt, ill. korabeli nevén a hagymázt" nevezték, de előfordult, hogy a vérhast vagy csömört (gastritis acuta) is magyar betegség néven emlegették. A csömör a zsíros ételek következtében igen gyakran fordult elő a magyarok között, és ezért gyógyításával a nép is foglalkozott. Ha a csömörnek nem annyira orvosi, hanem inkább mindennapi, nyelvi jelentését akarjuk megtudni, akkor ma is elfogadhatjuk a Czuczor-Fogarasi-féle magyar szótár jelentését (1. 1068. 1.). Eszerint a csömör magyar betegség, mely zsíros, kövér ételekből ered, s a váll-lapockák között támadt csomókban jelentkezik. Kenés, rázás, dörzsölés, gyúrás által szokták orvosolni, eloszlatni." A betegség tüneteit és a maga korában szokásos gyógyítását igen részletesen írta le Pápai Páriz Ferenc. Weszprémi István méltán tartotta ezt az írást a legalaposabbnak, és azért Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajzában egész terjedelmében közölte. Érdekes, hogy ezt a leírást nem a Pax Corporisban, hanem Pápai Páriznak Kotzi Sámuel nagyszebeni ovosnak 1711. augusztus 2-án írt levelében találta meg és onnan közölte. A betegség tünetei között megemlítette a lázat, a tagok elnehezedését, a hányást, a főfájást, az izzadást, a mirigycsomók keletkezését, az ételtől való undorodást, végül a szomjúságot. A heveny gyomorhurut közismert leírásánál érdekesebb az, amit a gyógyításáról ír. Megemlíti először is, hogy az asszonyok ilyenkor kenegetést végeznek", majd így folytatja: Az előkelőbbek jószagú
ételekkel és nemes borokkal, aztán meg tormával és mustárral vesznek erőt ezen a betegségen, parasztjaink pedig, mindkét nemen, hagymás és ecetes ételekkel, meg kemény munkával és hogy nevén nevezzem verejtékükkel és kiéretlen nedveiknek bőrük lyukacsain át való érezhetetlen kigőzölögtetésével gyógyítják magukat" [1 ]. A tudós erdélyi orvos változatos, gazdag megfigyelései nyilvánulnak meg ebben a levélben. Talán az egyik első eset az, hogy hazai orvos ilyen határozottan különválasztja a népi orvoslást, az orvosok által ajánlott, de csak a feudális társadalom felsőbb rétegeiben elterjedt gyógymódoktól. A népi orvoslást, amint itt láthatjuk, egyrészt a gyakorlati tapasztalat, másrészt pedig a nép társadalmi helyzete, a mindennapi, pihenést nem ismerő munka és a nyomorúság szabta meg. A lázzal nem járó és rosszulléteknek munkával való legyőzése bizonyára nem tekinthető magányos vagy szórványos esetnek, főként a nép körében ez mindennapos volt. Volt emellett a csömörnek egy másik, igen elterjedt gyógymódja is: a megkenés, amit Pápai Páriz is említ levelében. A kenésre nemcsak kenőasszonyok vállalkoztak, hanem úgy látszik a diákok között is voltak szakértői. Hogyan milyen eredményes volt a kenés olyan esetekben is, amikor az orvosok nem tudtak meggyógyítani egy beteget, azt érdekesen írta le Salamon József kolozsvári teológiai tanár. Salamon József az 1814/15. iskolai évben agöttingai egyetemen tanult erdélyi barátaival együtt, amikor egyiküket, Király Mihályt, a forró nyavalya" leverte a lábáról és a többiek rendre virrasztottak mellette. Salamon ezután a következőképpen írta le a beteg meggyógyítását [2], A híres orvos, dr. Osiander járt hozzá, s hittük, hogy legjobb meggyőződéssel gyógyította, de midőn egy estve kevés reménnyel távozna el a betegtől, mi tartottunk felette consiliumot s el is határoztuk a még eszén volt beteggel és beleegyezésével, hogy ő csömörből kapta a terhes betegséget s ennek orvossága nálunk a kenés. A megkenést Csórja Ferenc vállalta, ki leggyakorlottabb volt s azt még azon este szerencsésen véghez is vitte. Következett reggel az orvos megpillantá a beteget, s örömmel kérdezé: mi történt itt?, a beteg meg van mentve! Az akkor jelen voltak elbeszélték az egész történetet, s a jeles orvos nagyon örvendett, hogy a magyar betegséget láthatta s az orvoslást is, ha még egyszer végrehajtani hasznos lenne, látni óhajtotta. Csórja ezt véghez vitte, dr. Osiander pedig végig- 3-1
nézte. Felgyógyult társunk személyesen kívánván megköszönni a derék orvos úr fáradozását, egyszersmind papírba takarva néhány magyar aranyat tett le asztalára, de mit dr. Osiander nem vett el, s egyebek között úgy nyilatkozott, hogy a magyar betegségnek, a csömörnek megismerésével is magát megjutalmazva érzi" Salamon Józsefnek ez a feljegyzése, habár több mint egy évszázaddal későbbi, mint a Pápai Páriz Ferenc levele, azt mégis kiegészíti, mert a csömör gyógyítására felhasznált ősi, népi orvoslási módról szól. Nyilvánvaló, hogy az erdélyi diákok az otthon elsajátított, hagyományos eljárást alkalmazták, amikor beteg barátjukat megkenték. Ehhez úgy látszik otthon is sokan értettek, és csak éppen a leggyakorlottabbat kellett közülük kiválasztani. A göttingai orvos azonban a gyógyításnak ezt a módját nem ismerte, és örömmel látta, hogy betege, aki valószínűleg már azelőtt is jobban volt, a kenés által orvosságok nélkül meggyógyult. A néprajzi kutatók eddig alig foglalkoztak az ilyen empirikus jellegű népi orvoslással. A csömör gyógyítását kenéssel azonban Erdélyben ma is ismerik és sokfelé alkalmazzák is. Legpontosabban tudomásunk szerint Vajkai Aurél írta le a borsavölgyi népi orvoslásról szóló munkájában [3], A csömör gyógyításáról szóló részből idézzük:,,a csömör általánosan ismert gyógymódja a kenés. Kenni jóformán mindenki tud, mégis rendszerint csömörrel a megfelelő specialistát keresik fel. A specialista sós, ecetes vízzel a beteg nyakát gerincit, karját feldörzsöli. P. N. -né ujjbegyével a beteg homlokát, fejét, nyakát megkeni K. J.-né a homlokon, vakszemén ken, aztán, lemegy és a nyakat kezet, lábat keni meg, az ereket keni, mind lefelé (míg marjulásnál felfelé ken). /. I.-né hasonlóképpen sok ecetes vízzel a fejen, nyakon, karon, hátgerincén, lábakon ken, hogy meginduljon a vérkeringés. M. Gy.-né szerint a csömört sósvízzel kell maszszírozni, dörzsölni, hogy forrósodjék ki. Érdekes megjegyezni, hogy a sok kenéshez értő közül nem mindenki foglalkozik a csömörrel." Az itt felsorolt esetekben idősebb asszonyok végezték a kenést. Tudomásunk van róla, hogy ehhez hasonlóan Torockószentgyörgyön is foglalkoztak asszonyok a kenéssel. A kenést tiszta ecettel végzik, a beteg homlokánál kezdik és onnan folytatják a fülek, tarkója és nyaka felé, azután lefelé haladva a gerincet kenik meg. A kenést főként egy-egy olyan kenőasszony végezte, aki a kimarjult 3 Orvostörténeti Könyvtár közi. 33
lábat is gyorsan, biztosan helyre tudta tenni, és ezzel rendszeresen foglalkozott. Úgy látszik ez a közismert gyógyítási módja a csömörnek, amit otthon is elvégeznek. A csömörnek kenéssel való gyógyítására vonatkozó adataink a Székelyföldről is vannak. A Nyárád menti Lukafalván így történik a kenés: [4]: ha valaki megcsömörlött, áthívják a kenéshez értő szomszédasszonyt. A beteg ültében jól hátradől,a kenőasszony mögéje áll, megnedvesíti az ujjait ecetes vízzel, és elkezdi a kenést a hüvelyk ujjával. Először a beteg homlokát keni meg, azután hátrafelé, a füle és vakszeme felé húzza az állátói felfelé az ujjait és jól megropogtatja a nyakát. A nyakától két oldalt a háta felé halad a kenéssel, és ott addig folytatja, amig a nyakszirten levő csomók eltűnnek. Amikor ezzel is megvan, akkor a beteg két karját fölemeli, megrándítja egy kissé, a kezét pedig meghúzogatja kétfelé, hogy jobban keringjen benne a vér. A kenés fő célja tehát, úgy látszik, mindig az emésztés és a vérkeringés fölélénkítése, ezért utána jobban érzi magát a beteg. Úgy látszik azonban, hogy a csömör ilyen kenéssel való gyógyítása inkább a magyarok között általánosan ismert Erdélyben, míg a románok a kenésnek egészen más módját művelik. Az invírtireaburicului [5] néven ismert kenésnek az a lényege, hogy megmasszírozzák a beteg köldökét. A megcsömörlött beteget bölcsőbe fektetik, és kenőasszony a nagyujját beleteszi a beteg köldökébe és ott forgatja. Ezzel gyógyítja a beteget. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a népi orvoslások a XVIII. és XIX. században is különböztek az orvosok által rendelt de jó ideig csak a felsőbb társadalmi osztály tagjain alkalmazott gyógyítási eljárásoktól. Egyes népi gyógymódok, mint például a kenés is, az egész társadalomban általánosan ismertek voltak és az évszázadok folyamán alig változtak, legfeljebb szűkebb körre szorult a használatuk. A gyógyítást gyakran a beteg osztályhelyzete vagy a népi hitvilág szabta meg. A kenésen kívül a hagymás vagy ecetes ételek fogyasztása, csömör vagy túlságos jóllakottság esetén szintén ősi tapasztalaton nyugszik.. Ma is mindenki tudja, hogy zsíros ételekhez hagymát vagy ecetes, uborkát kell enni, akkor nem csömörlik meg az ember.
JEGYZETEK 1. Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. II. Budapest. 1962. 357 359. 1. 2. Salamon József : Autobiográphiám. Erdélyi Protestáns Közlöny. VII. 1877. 44S. 1. 3. Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsavölgyében. Kolozsvár. 1943. 121-122. 1. 4. Berkeszi János lukafalvi származású kollégiumi szakács közlése. A kenést gyermekkori emlékei alapján mutatta be nekem. 5. A köldök forgatása. Dr. Gruita T. enyedi orvos közlése. 3* 35