A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE

A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE Steven Runciman OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 1999.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Steven Runciman: A History of the Crusades Volumes 1-3, Cambridge University Press, 1995 Fordította Bánki Vera Nagy Mónika Zsuzsanna Szerkesztette Veszprémy László A térképeket készítette Sebők László A bibliográfiai kiegészítést készítette Hunyadi Zsolt Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó-rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Cambridge University Press, 1951. Hungarian translation Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna, 1999. Osiris Kiadó, 1999. 2

TARTALOM I. Az első keresztes hadjárat és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A kereszténység szent helyei A keresztes hadjárat meghirdetése Út a háborúba Harc a török ellen Az ígéret földje 1. függelék 2. függelék Az első keresztes hadjárat legfontosabb forrásai A keresztesek létszáma Bibliográfia II. A Jeruzsálemi Királyság és a Frank Kelet 1100 1187 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A királyság megszervezése A csúcspont A második keresztes hadjárat A fordulat Az iszlám diadala 1. függelék 2. függelék A latin kelet történetének főbb forrásai, 1100 1187 A hattíni csata Bibliográfia 3

III. Az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv Előszó A harmadik keresztes hadjárat Célt tévesztett keresztes hadjáratok Mongolok és mamelukok A tengerentúl pusztulása Epilógus 1. függelék 2. függelék A kései keresztes hadjáratok történetének főbb forrásai A Tengerentúl szellemi élete Bibliográfia A keresztes hadjáratok kutatásának 1951 utáni tájékoztató bibliográfiája Térképek jegyzéke Uralkodóházak leszármazási táblái Ruth Bovillnak 4

II. kötet A JERUZSÁLEMI KIRÁLYSÁG ÉS A FRANK KELET 1100 1187 5

TARTALOM ELŐSZÓ 1. könyv A KIRÁLYSÁG MEGSZERVEZÉSE 1. A Tengerentúl és szomszédai 2. Az 1101. esztendő hadjáratai 3. Antiókhia normann hercegei 4. Toulouse és Tripolisz 5. I. Balduin király 6. Egyensúly északon 2. könyv A CSÚCSPONT 1. II. Balduin király 2. A második nemzedék 3. A császár követelései 4. Edessza eleste 3. könyv A MÁSODIK KERESZTES HADJÁRAT 1. Királyok gyülekezete 2. Széthúzás a keresztények között 3. A fiaskó 4. könyv A FORDULAT 1. Élet a Tengerentúlon 2. Núr ad-dín felemelkedése 3. A császár visszatérése 4. Egyiptom varázsa 5. könyv AZ ISZLÁM DIADALA 1. Muszlim egység 2. Hattín szarvai 1. függelék 2. függelék A LATIN KELET TÖRTÉNETÉNEK FŐBB FORRÁSAI, 1100 1187 A HATTÍNI CSATA BIBLIOGRÁFIA 6

ELŐSZÓ Ebben a kötetben megkísérlem elbeszélni a Tengerentúl, az Outremer frank államainak a történetét, I. Balduin király trónra lépésétől egészen addig, amikor Szaladin visszafoglalta Jeruzsálemet. Európai szerzők feldolgozták már a témát: Röhricht német alapossággal, René Grousset franciás eleganciával és ötletességgel, s végül az angol W. B. Stevenson, túl röviden. Ugyanazzal a témával foglalkoztam és ugyanazokat a forrásokat használtam, mint az imént felsorolt szerzők, de néha elődeimtől eltérő következtetésekre jutottam. Nem lehet mindig egyszerűen előadni az eseményeket. Különösen a XII. század elején nehéz nyomon követni a muszlim világ politikai életét, de megérthetjük, ha ismerjük a keresztes államok berendezkedését és azokat az okokat, amelyek következtében az iszlám egyre inkább tért hódított. A XII. században nem voltak olyan nagy népvándorlások, mint amilyenek a XI. századot jellemezték, s amelyek azután a XIII. században megismétlődtek, bonyolítva a késői keresztes hadjáratok történetét, s az Outremer hanyatlását és bukását. Figyelemmel kísérjük a nyugat-európai politikát is, a spanyol és a szicíliai uralkodók vallásháborúit, Bizánc és a keleti kalifátus gondjait. Szent Bernát prédikációi, az angol flotta felbukkanása Lisszabonban, a konstantinápolyi császári palota és a bagdadi kalifa cselszövései, mind-mind ugyanannak a drámának az epizódjai, habár a végkifejletre egy kopár galileai dombon került sor. A kötet fő témája a hadviselés. A fontosabb hadjáratok és kalandozások elbeszélésében a régi krónikások példáját követtem, akik jól ismerték mesterségüket. Az Outremer életének alapja a háború volt, s a csaták váratlan fordulatai meghatározták a történelem menetét is. Beiktattam ebbe a kötetbe egy fejezetet, amely a frank Kelet életével és szervezeti formáival foglalkozik. Remélem, hogy a harmadik kötetben beszámolhatok majd a térség művészeti és gazdasági fejlődéséről is. A keresztes mozgalom e két területen csak a XIII. században ért el jelentős eredményeket. Első kötetem bevezetőjében megemlítettem néhány kitűnő történetírót, akiknek a munkája nagy segítségemre volt. E helyt külön kiemelném John La Monte munkásságát. E szerző korai halála igen nagy vesztesége volt a keresztes hadjáratokkal foglalkozó történetírásnak. Neki köszönhetjük többek között a frank Kelet kormányzati rendszerének alapos ismeretét. Szeretném kifejezni hálámat a strasbourgi Claude Cohen professzornak: az Észak-Szíriával foglalkozó nagy monográfiája és számos cikke témánk szempontjából kiemelkedően fontos. Szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak is, akik segítségemre voltak keleti utazásaim során. Rendkívül hálás vagyok a jordániai és a libanoni műemlékvédelmi minisztériumnak és az iraki kőolaj társaságnak. Köszönettel tartozom a Cambridge University Press munkatársainak, kedvességükért és türelmükért. London, 1952. Steven Runciman 7

1. könyv A KIRÁLYSÁG MEGSZERVEZÉSE 8

1. fejezet A Tengerentúl és szomszédai Emberfaló vagy és népedet gyermektelenné teszed. (Ezekiel 36,13) Amikor a frank csapatok bevonultak Jeruzsálembe, az első keresztes hadjárat elérte kitűzött célját. Ahhoz azonban, hogy a Szentföld keresztény kézen maradjon, és az odavezető út a zarándokok számára veszélytelen legyen, állandó kormányzatra volt szükség, amely kapcsolatokat tart fenn Európával és számíthat támogatására. Azok a keresztesek, akik úgy határoztak, hogy Keleten maradnak, világosan látták, mire van szükségük. Gottfried herceg rövid uralma már egy keresztény királyság kezdetét jelentette. Gottfried azonban, számos kiváló tulajdonsága ellenére, gyarló ember volt. Féltékenységéből fakadóan sokat civakodott a többi keresztes vezetővel, mély vallásosságából adódóan pedig túl nagy hatalmat biztosított az egyháznak. A fiatal királyságot az mentette meg, hogy Gottfried meghalt, és helyét testvére, Balduin foglalta el. Balduinban megvolt az államférfi számára nélkülözhetetlen bölcsesség, előrelátás és kitartás. Hatalmas feladat állt előtte, és csak nagyon kevés segítőre számíthatott. Az első keresztes hadjárat kiváló harcosai vagy északra vonultak, vagy hazatértek. A mozgalom főszereplői közül csak a legjelentéktelenebb, Remete Péter maradt Palesztinában. Péter ottani életét homály borítja, végül 1101-ben ő is visszatért Európába. 1 A hadvezérek magukkal vitték seregüket is. Balduin, aki otthon föld nélküli ifjú volt, nem vihette magával a Keletre hűbéreseit, csupán fivére embereit vehette kölcsön. Most csak maroknyi, mélyen vallásos harcos felett rendelkezett, ők még útrakeléskor megfogadták, hogy örökre a Szentföldön maradnak. Rajtuk kívül kalandorok álltak Balduin rendelkezésére, zömmel hasonló, nincstelen ifjabb fiak, akik abban reménykedtek, hogy Keleten birtokot szereznek és meggazdagodnak. Balduin hatalomra jutásakor a frankok, ha nem is túl szilárdan, de kezükben tartották Palesztina nagyobb részét. Hatalmuk a tartomány hegyvidéki részein volt a legerősebb, Betlehemtől északra a Dzsezreel síkságáig. Ezen a vidéken számos falu századok óta keresztény volt, s a frank seregek megérkezésekor az ott élő muszlimok elhagyták a területet. Még Nábluszt, a Kis-Damaszkusznak nevezett kedvenc városukat is odahagyták. Ezt a vidéket könnyű volt védeni. Kelet felől a Jordán völgye oltalmazta Jerikó és Beiszán között nem volt átkelőhely a folyón és a völgyből csak egyetlen út vezetett fel a hegyekbe. Nyugat felől hasonlóan nehéz volt megközelíteni ezt a területet. Északabbra feküdt a Galileai Hercegség, amelyet Tankréd hódított vissza a 1 Hagemeyer: Pierre l Hermite, 330-344. p. Péter idős korában halt meg 1115-ben (uo. 347. p.) 9

keresztényeknek. Ehhez tartozott Esdralon síksága és a Názárettől a Huleh-tóig terjedő dombvidék. Galilea határai védtelenebbek voltak. Akkonnál könnyen be lehetett hatolni a Földközi-tenger partvidékéről, keletről pedig a Galileai-tenger északi és déli partján haladó utakon keresztül. A muszlim népesség zöme azonban innen is kivándorolt, s csak a keresztények maradtak ott, valamint a városokban, így Szafedban, a talmudi hagyomány otthonában, kisebb zsidó kolóniák éltek. A zsidók többsége azonban hitsorsosaik jeruzsálemi és tibériási lemészárlása után, valamint azt követően, hogy Haifában a zsidók szembeszálltak a keresztényekkel inkább a muszlimok példáját követték, és száműzetésbe vonultak.2 A királyság szíve a központi hátság és Galilea volt, de egyes részei benyúltak a szomszédos muszlim területekre. Galilea hercegsége nem sokkal korábban Haifánál szert tett tengeri kijáratra. Délen a Negevet a hebroni frank helyőrség ellenőrizte. Szent Ábrahám vára azonban ahogyan a frankok hívták az ottani erődöt csak egy szigetecske volt a muszlim óceánban.3 A frankok nem ellenőrizték azokat a karavánutakat, amelyek Arábiából a Holttenger déli csücskét megkerülve, a régi bizánci fűszerutat követve haladtak. Így a beduinok beszivárogtak a Negevbe, és kapcsolatot teremtettek a part menti Gáza és Aszkalon egyiptomi helyőrségeivel. Jeruzsálemnek is volt kijárata a tengerhez, egy folyosó, amely Ramlán és Lüddán át Jaffáig vezetett: ez azonban csak katonai kísérettel volt biztonságos. Az országban ide-oda vándoroltak az egyiptomi városokból kiinduló csapatok, a felföldekről érkező muszlim menekültek, a sivatagi beduinok, s rejtekből támadtak az óvatlan utazókra. Seawulf norvég zarándok, aki 1102-ben látogatott el Jeruzsálembe, akkor, amikor Balduin már megerősítette királysága védelmét, elborzadt az utazás veszedelmeitől.4 Jaffa és Haifa között feküdt Arszuf és Kaiszareia, két muszlim város. Emírjeik Gottfried hűbéresének vallották magukat, de mindvégig kapcsolatban maradtak a tengeren át Egyiptommal. Haifától északra az egész partvidék muszlim kézen volt, kétszáz mérföld hosszban, fel egészen Latakia környékéig, ahol Toulouse grófnéja élt férje háza népével a bizánci kormányzó védelme alatt.5 Palesztina szegény ország volt. A római idők jóléte nem élte túl a perzsa hódításokat, s a törökök megérkezése óta tartó szüntelen háborúskodások félbeszakították a kalifák idejében megindult részleges fellendülést. Akkoriban több volt itt az erdő, mint manapság. A perzsák pusztításai és a parasztok meg kecskéik lassú rombolása ellenére még mindig kiterjedt erdőségek voltak Galileában és a Kármel-hegynél, de Szamaria vidékén is. Kaiszareiától délre még egy nagy fenyőerdő is volt. Ezek az erdők biztosították a természettől vízszegény vidéken a nedvességet. Esdralon síkságán gabonaföldek virultak. A Jordán tropikus völgyében megtermett a banán és más egzotikus gyümölcs is. A közelmúlt háborúit megelőzően a parti síkság is bőven termett gabonaféléket, zöldséget meg keserű narancsot. Sok hegyi falu határában olajfaültetvények és gyümölcsösök voltak. Az ország nagyobb része azonban kietlen volt, a föld szegény, a talaj termőrétege vékony. Ez különösen igaz volt Jeruzsálem környékére. Egyetlen városban sem volt számottevő ipar. Jeruzsálem királya még a királyság fénykorában sem volt olyan gazdag, mint Tripolisz grófja vagy az antiókhiai A zsidókról lásd e mű 2. köt. Élet a tengeren túl c. fejezetét. Lásd e mű I. köt. 204. és 211. p. 4 Pilgrimage of Seawulf (P. P. T. S., IV. köt.), 8-9. p. 5 Lásd e mű I. köt. 214. p. 2 3 10

herceg.6 A gazdagság fő forrását a vámok biztosították, hiszen a Jordánon túli termékeny területek, pl. Moáb vagy Dzsaulán terményeit a palesztin partvidék kikötőiben lehetett eladni. A Szíriából Egyiptomba tartó áru a palesztin utakon haladt át, s a fűszerekkel megrakott karavánok ősidők óta a Negeven keresztül jutottak ki Dél-Arábiából a Földközi-tengerhez. E bevételek biztosításához azonban le kellett zárni minden más kivezető utat. A frankoknak tehát ellenőrzésük alatt kellett tartani az Akabai-öböltől a Hermon hegyéig, a Libanontól az Eufráteszig húzódó hosszú határt. Palesztina éghajlata nem tett jót az új lakosok egészségének. Jeruzsálemben a hegyvidéki levegőnek és a rómaiak által kiépített vízvezeték- és csatornarendszernek köszönhetően viszonylag egészséges körülmények között lehetett élni, kivéve, amikor a tikkasztó, homokot hordozó déli szél, a kamszin fújt. De a melegebb síkságok, amelyek termékenysége vonzotta a megszállókat, betegségek fészkei voltak. Állóvizeikben szúnyogok s legyek tanyáztak: ezeken a területeken szüntelen pusztított a malária, a tífusz és a vérhas. A sűrűn lakott és a higiéniai szolgáltatásokat nélkülöző falvakon gyorsan végigsöpörtek a kolera- és a pestisjárványok. Nagyon sok volt a leprás. A nyugati lovagok és katonák, akik nem öltözködtek megfelelően, nagyokat lakmároztak, s nem törődtek a testi higiéniával, könnyen megbetegedtek. A halálozási arány még magasabb volt a kint született gyermekek, különösen a fiúk körében. A természetnek az a tréfája, hogy a kisleányok ellenállóbbak fivéreiknél, a későbbiekben állandó politikai problémát okozott a frank királyságban. Később, amikor a gyarmatosítók már elsajátították a helyi szokásokat, életesélyeik javultak, de továbbra is megdöbbentő volt a nagy gyermekhalandóság. Hamarosan kiderült: a palesztinai frankok csak akkor tudják kellő eréllyel kezükben tartani az országot, ha Európából folyamatosan és nagy számban érkeznek bevándorlók. Balduin király első feladata országa védelmének a megerősítése volt. Ehhez támadnia kellett. Be kellett vennie Arszufot és Kaiszareiát, területüket pedig beolvasztani a királyságba. Vissza kellett foglalni Aszkalont, amit Gottfried és Rajmund gróf közötti vetélkedés miatt, 1099-ben elveszítettek a keresztesek,7 az egyiptomi határt pedig dél felé kellett kitolni, hogy a partról biztonságosan elérjék Jeruzsálemet. Transzjordániában és a Holt-tengertől délre előretolt állásokat kellett kialakítani. Balduinnak meg kellett próbálni összekapcsolni a királyságot az északi keresztény államokkal, hogy megnyilhasson az út a zarándokok és a növekvő számú bevándorló előtt, s a parton minél messzebbre kellett előrenyomulnia, és bátorítani kellett új keresztény államok megalakulását Szíriában. Jaffánál és Haifánál jobb tengeri kikötőre is szüksége volt a királyságnak, Jaffa ugyanis nyitott kikötő volt, túl sekély vizű, nagyobb hajók ott nem tudtak partközelbe jönni. Kis kompok biztosították a partraszállást, s ha szél fújt, az egész művelet nagyon veszélyessé vált. Ha erősebb volt a szél, maguk a hajók is veszélybe kerülhettek. Amikor 1102-ben Seawulf partra szállt Jaffában, a következő napon szemtanúja volt annak, hogy a vele érkezett kis flotta több mint húsz hajója szenvedett hajótörést, és ezernél is több zarándok vízbe fúlt.8 Haifa kikötőjében a víz mélyebb volt, a déli és nyugati szelek ellen a Kármel hegye védte, de igen nagy veszélyeket jelentett az északi szél. Az egész palesztinai partvidéken Palesztináról jó és rövid beszámoló található Munro: The Kingdom of the Crusaders, 3-9. p. Lásd e mű I. köt. 198-199. p. 8 Pilgrimage of Seawulf 6-8. p 6 7 11

egyetlen kikötő volt minden időben biztonságos: Akkon. Ezért hát mind kereskedelmi, mind stratégiai okból Akkont el kellett foglalni. A kormányzáshoz Balduinnak emberekre és pénzre volt szüksége. Nem is remélhette, hogy királyságát felépítheti, ha nem olyan gazdag és hatalmas, hogy úrrá lehessen vazallusain. Emberekre csak úgy tehetett szert, ha szívesen látta a bevándorlókat, és ha rá tudta venni a helybeli keresztényeket az együttműködésre. Pénzt pedig úgy szerezhetett, ha bátorította a kereskedelmet a szomszédos országokkal, s ha teljes mértékben kihasználta azon európai hívek kegyes szándékait, akik készek voltak támogatni és segélyezni a Szentföldön a berendezkedést. Az ilyen jellegű adományok azonban az egyház kezébe kerültek. Balduinnak tehát úrrá kellett lennie az egyházon, hogy az oda befolyó adományokat is a királyság javára fordíthassa. A frankok nagy szerencséjére a muszlim világ nem volt egységes. Az első keresztes hadjárat is azért érte el célját, mert a muszlim vezetők féltékenyek voltak egymásra, s nem voltak hajlandók összefogni. Az egyiptomi fátimida kalifa által vezetett síita muszlimok legalább annyira gyűlölték a szunnita törököket és a bagdadi kalifát, mint a keresztényeket. A törökök között szüntelen dúlt a versengés a szeldzsuk és a danismend törökök, az ortokidák és a Tutus házához tartozók, sőt Tutus két fia között is. A Kerbogához hasonló atabégek csak növelték a zűrzavart személyes becsvágyukkal, míg a kisebb arab dinasztiák, mint a tripoliszi Banú Ammár vagy a saizari munkididáké, kihasználták a fennálló kaotikus viszonyokat és megőrizték törékeny függetlenségüket. A keresztesek sikere csak növelte a káoszt és a tehetetlenséget. A muszlim vezetők kölcsönös vádaskodásai és általános reményvesztettsége még nehezebbé tette együttműködésüket.9 A keresztények kihasználták muszlim ellenfeleik zavarodottságát. Északon a kivételes tehetségű Alexiosz császár által irányított Bizánc felhasználta a keresztes hadjáratot, és visszaszerezte Kis-Ázsia nyugati részét. A bizánci flotta jóvoltából hamarosan ismét a császár fennhatósága alá került a félsziget egész nyugati partvidéke. Hála Toulouse-i Rajmund segítségének, Latakia szíriai kikötője is újra a császár birtoka lett.10 A Taurusz-hegység és az Anti-Taurusz-hegység örmény hercegségei, amelyeket a törökök már-már megsemmisítéssel fenyegettek, reménykedhettek a túlélésben. A keresztes hadjárat nyomán két frank hercegség született, és ezek éket vertek a muszlim világba. A kettő közül a gazdagabb és biztonságosabb az Antiókhiai Hercegség volt, amelyet a normann Boemund alapított, a másik keresztes vezér, Toulouse-i Rajmund ellenkezése, s Alexiosz császárnak tett esküje ellenére. A hercegség területe nem volt nagy: az Orontész alsó folyásának völgye, az antiókhiai síkság és az Amanos-hegység alkotta. Két tengeri kikötője volt, Szent Simeon és Alexandretta. Antiókhia a közelmúlt viszontagságai ellenére még mindig igen gazdag város volt. Műhelyei selymet, szőnyegeket, üveget, kerámiát, szappant állítottak elő. Az Aleppóból és Mezopotámiából érkező karavánok nem vettek tudomást a muszlimok és a keresztek közötti háborúskodásról, és útban a tengerhez felkeresték a várost. A hercegséget csaknem kizárólag keresztények lakták, görögök, ortodoxok, szírek, jakobiták és kisebb 9 A korabeli muszlim világról nagyszerű képet nyújt Gibbnek a The Damascus Chronicle-hoz (Ibn alkalániszí) írt bevezetője. 10 Lásd e mű 1. köt. 213. p. 12

részben nesztoriánusok és örmények, s mindegyikük kölcsönösen olyan féltékeny volt a másikra, hogy a normannok könnyen fölébük kerekedtek.11 A legfőbb külső veszélyt nem a muszlimok, hanem inkább Bizánc jelentette: a császár világosan látta, hogy Antiókhia esetében becsapták. Most, hogy Kilikia kikötői és Latakia a kezében volt, a flottája pedig Cipruson tartózkodott, már csak az alkalomra várt, hogy érvényesíthesse jogait. Az Antiókhiai Hercegségben élő ortodoxok nagyon szívesen látták volna a bizánci restaurációt, de a normannok kijátszották ellenük az örményeket és a jakobitákat. Antiókhia számára nagy csapást jelentett 1100 nyara, amikor Boemund az Eufrátesz felső folyásához vezetett hadjáratot, de a danismend emír szétverte a seregét, és Boemundot foglyul ejtette. A szerencsétlenség az emberveszteségen kívül nem okozott nagy károkat a hercegségnek. Balduin király gyors lépése aki akkor még Edessza grófja volt megakadályozta a törököket abban, hogy kihasználják győzelmüket, majd néhány hónappal később megérkezett Palesztinából Tankréd, hogy nagybátyja távollétében ő legyen a régens. Tankréd személyében a normannok épp olyan energikus és gátlástalan vezérre találtak, mint amilyen Boemund volt.12 A másik frank állam, Edessza grófsága, ütközőállam volt Antiókhia és a muszlim területek között. A grófság amelyet Balduin után unokatestvére és névrokona Bourg-i Balduin irányított nagyobb volt az antiókhiai hercegségnél. Az Eufrátesz két partján terült el, Ravendeltől Ajntabig, s Edessza városától keletre, a Dzsazíra vidékén húzódott pontosan meg nem határozott keleti határa. Nem voltak természetes határai, sem homogén népessége. Főként keresztények, jakobita szírek és örmények lakták, de voltak a területén muszlim városok is, mint például Szarúdzs. A frankok nem is remélhették, hogy központi kormányzatot tudnak létrehozni. Végül úgy uralkodtak, hogy néhány erős várat elláttak helyőrséggel, onnan szedték az adókat és vámokat a környező falvaktól, s onnan csaptak ki a határokon túl jól jövedelmező kikalandozásokra. Az egész terület mindig is határvidék volt, szüntelen háborúskodások színtere, de földje termékeny, városai virágoztak. Edessza grófja az adókból és a kalandozásokból elegendő bevételre tett szert, és I. Balduin gazdagabb volt Edessza grófjaként, mint Jeruzsálem királyaként.13 Mindkét keresztes államnak leginkább emberekre volt szüksége, talán Edesszának valamivel kevésbé, mint Jeruzsálemnek. Palesztinában az első muszlim betörés óta a keresztényeknek tiltották a fegyverviselést, így az uralkodók egyetlen odavalósi keresztény katonára sem támaszkodhattak. Antiókhia és Edessza azonban a bizánci birodalom régi határain belül feküdt. Olyan keresztények éltek ott, akik hosszú időn át bizonyították harcratermettségüket: az örmények. Ha az örmények hajlandók egy frank uralkodónak engedelmeskedni, akkor az az uralkodó már kész sereget kap kézhez. Antiókhiában Boemund és Tankréd, Edesszában I. és II. Balduin eleinte igyekezett megbékíteni az örményeket. Az örmények azonban nem voltak megbízhatóak, és könnyen árulóvá lettek, ezért nem lehetett kulcsfontosságú, bizalmas posztokra állítani őket. Antiókhia és Edessza urainak nyugati származású lovagokra volt szükségük, akikre rábízhatták a sereg vezetését és az erődök irányítását, és csakis nyugati születésű papokra bízták az államigazgatást. Míg Antiókhia meglehetősen biztos 11 Antiókhiával kapcsolatban lásd Cahen: La Syrie du Nord, 127. skk. p. Lásd e mű I. kötete, 217. p. és II. kötet 3. fejezete. 13 Cahen: i. m. 110. skk. p. 12 13

megélhetést nyújtott a bevándorlóknak, Edessza csak olyan kalandorokat vonzott, akik vállalták a rablólovagok életét. A Jeruzsálemi Királyságot hosszú földsáv választotta el a két északi frank államtól. Ezen a földsávon egymásra féltékeny muszlim hatalmasságok uralkodtak. A királyságtól közvetlenül északra elterülő tengerparton négy fontos és gazdag tengeri kikötő volt: Akkon, Türosz, Szidón és Bejrút. Mind a négy hűséges volt Egyiptomhoz, de ez a hűség attól függően ingadozott, hogy az egyiptomi flotta a közelben volt-e vagy távolabb.14 Bejrúttól északra a Banú Ammár emirátus feküdt, Tripolisz székhellyel. A tripoliszi emír nem sokkal korábban kihasználta, hogy a keresztesek délebbre vonultak, és kiterjesztette fennhatóságát egészen Tortoszáig.15 A Tortosza és Latakia közötti területen Dzsabala ibn Szulajha kádi, egy helyi nagyúr kezében volt, aki 1101 nyarán továbbadta a várost Togtekinnek, a damaszkuszi Dukák atabégjének, tőle pedig a banú ammár törzs kezébe került.16 Tortosza és Dzsabala között a Noszairi-hegységben terültek el a banú muhrisz törzs kis emirátusai, Markab és Kadmosz, a banú amrúné pedig Kahfban.17 Az Orontész felső folyásán ketten osztoztak. Egyikük az apameai Halaf ibn Muláib volt, egy síita kalandor, aki a saizári fátimidák, a munkididák fennhatóságát ismerte el. A másik Dzsana ad-daula volt Humszból, az aleppói Ridván egykori atabégje, aki összeveszett hajdani gazdájával, és most gyakorlatilag független volt.18 Aleppó még mindig Ridván kezében volt, aki, mint a szeldzsuk uralkodó dinasztia tagja a malik, azaz király címet viselte. Keleten a Dzsazírát főként az ortokida dinasztia tagjai tartották megszállva; akkor vonultak oda vissza, amikor 1097ben a fátimidák visszaszerezték Jeruzsálemet. Dukák, aki fivéréhez, Ridvánhoz hasonlóan malik volt, Damaszkuszban uralkodott.19 A politikai megosztottságot még bizonytalanabbá tette, hogy Szíriában megváltozott a lakosság összetétele. Törökökből került ki a kis létszámú feudális arisztokrácia, de a kisebb emírek csaknem mind arabok voltak. Észak-Szíriában és Damaszkusz vidékén a városi lakosság nagyrészt keresztény volt, a szírek a jakobita egyház tagjai voltak, s csatlakoztak hozzájuk a keletebbre fekvő területek nesztoriánusai és az északról beszivárgó örmények. A banú ammár törzs területén főként a monotheletizmust valló maroniták éltek. A Noszairi-hegyekben a noszairi törzs élt, egy síita szekta, innen merítette erejét Halaf ibn Muláib. Libanon déli lejtőin éltek a drúzok, azok a síiták, akik al-hákim kalifát istenítették. A drúzok gyűlölték összes szomszédjukat, még jobban azonban a keresztényeket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a megművelt területekre szüntelenül áramlottak a sivatagi arabok és az északi hegyekben élő kurdok, s éltek itt olyan türkmén csapatok is, amelyek akárkihez hajlandók voltai elszegődni, aki megfizette őket.20 Szíria muszlim szomszédai közül a legjelentősebb hatalom a fátimida Egyiptom uralkodóinak kezében összpontosult. A középkori világ legsűrűbben lakott területe a 14 Gibb: i. m. 15-18. p.; Le Strange: Palestine under the Moslems, 342-352. p. A banú ammárral kapcsolatban lásd Sobernheim Ibn Ammar c. szócikkét, in Encyclopaedia of Is- 15 lam. Ibn al-kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 51-52. p. Lásd Cahen: i. m. 180. p. 18 Lásd Honigmann Shaizar és Soberheim Homs cikke, in Encyclopaedia of Islam, lásd még a bevezetésben An Arab-Syrian Gentleman 5-6. p. 19 Lásd Gibb: i. m. 22-24. p. 20 Lásd Gibb: i. m. 27-29. p. 16 17 14

Nílus völgye és deltája volt. Kairó és Alexandria nagy ipari városaiban az egyes gyárakban üveget, kerámiát, fémtárgyakat állítottak elő, de lenszövetet és brokátot is készítettek. A megművelt területek nagy mennyiségű gabonát adtak, és a deltában kiterjedt cukornádültetvények is voltak. Egyiptom ellenőrizte a Szudánnal folytatott kereskedelmet, az arany, a gumiarábikum, a strucctoll és az elefántcsont forgalmát. A távol-keleti kereskedelmet a Vörös-tengeren át hajókkal bonyolították le, az áruk azután egyiptomi kikötőkön keresztül érték el a Földközi-tengert. Az egyiptomi kormány óriási seregeket tudott hadba küldeni, s bár az egyiptomi katonák nem örvendtek valami kiváló hírnévnek, az államnak annyi zsoldosra tellett, amennyire csak szüksége volt. Egyiptom volt ezen kívül az egyetlen flottával is rendelkező muszlim nagyhatalom. A síita fátimida kalifa a szíriai síiták természetes védelmezője volt. Hagyományosan türelmes lévén, sok szunnita arab, félve a török uralomtól, szívesebben fogadta el a fátimida síita kalifa fennhatóságát. A törökök hódításai Szíriában megcsonkították a fátimidák birodalmát, míg az, hogy a frankok bevették Jeruzsálemet, Aszkalonnál pedig legyőzték az egyiptomi felmentő sereget, meggyengítette a fátimidák tekintélyét. Egyiptom azonban még egész seregek elvesztését is megengedhette magának. Nyilvánvaló volt, hogy a kiskorú al-amir kalifa helyett kormányzó vezér, az akkoni örmény családból származó al-afdal, mihamarabb bosszút akar állni a vereségért, és vissza akarja szerezni Palesztinát. Addig is az egyiptomi flotta kapcsolatot tartott fenn a part menti muszlim városokkal.21 A rivális abbászida kalifa, al-musztazhír jelentéktelen ifjú volt, aki a szeldzsuk szultán kegyelméből uralkodott Bagdadban. Maga Barkjárúk szultán, a nagy Maliksáh legidősebb fia sem volt olyan hatalmas és ügyes, mint atyja. Fivérei szüntelen lázadoztak ellene. Szandzsárnak, a legfiatalabb fivérének kénytelen volt odaajándékozni Horászán hűbérbirtokát, és 1099 óta háborúban állt a másik testvérével, Muhamaddal, aki később megszerezte magának az iraki tartományt. Számos gondja miatt nem sok hasznot hajtott szövetségesének a keresztények elleni küzdelemben. A szeldzsuk dinasztia ifjabb ágának feje, az anatóliai malik, Kilidzs Arszlán, aki szultánnak hívatta magát, alig valamivel volt jobb helyzetben, mint az unokatestvére. Az első keresztes hadjárat során elvesztette Nikaiát, a fővárosát és kincstára nagy része is odalett a dorülaioni csatában. Földjeinek nagyobb része ismét bizánci területté vált. Rossz viszonyban volt a keleti szeldzsukokkal, akiknek fennhatóságát nem ismerte el. Az Anatóliába érkező türkmén bevándorlók révén azonban ismét sereget állíthatott fel, területén pedig úgy változott meg a népesség összetétele, hogy a muszlimok száma felülmúlta a keresztényekét.22 Működőképesebb volt a Danismend Emirátus, amely szilárdan tartotta magát Szivaszban, és a félsziget északkeleti részét uralta. Gümüstekin emír nagy tekintélyre tett szert, amikor elfogta Boemundot. Ő volt az első muszlim vezető, aki legyőzött egy frank lovagokból álló sereget. Az ő erejét is szüntelenül növelte a törökök bevándorlása.23 Az anatóliai törökök és Észak-Szíria frank államai között egy sor örmény fejedelemség húzódott. A Taurusz-hegység középső részében, tőle keletre a Rupenida-ház fejedelmei uralkodtak: Osin, az Anti-Tauruszban Kogh Vazul, Marasban Tatul és Gabriel Meliténében. Tatul és Gabriel az ortodox egyház tagjai voltak, és így hajlottak 21 Lásd Wiet: L Egypte Musulman, 266. skk. p. Lásd az Encyclopaedia of Islam Seldjuks és Kilij Arslan szócikkét. 23 A danismendekről lásd Mukrimin Halil Danişmend szócikkét, in Islam Ansiklpedisi. 22 15

a Bizánccal való együttműködésre. Mind ők, mind Osin a császártól kapott címekre alapozták jogi tekintélyüket. A rupenida hercegek, akik az örmények közül egyedül tudtak tartós államalakulatot létrehozni, hagyományosan Bizánc és az ortodox egyház ellenfelei voltak.24 A szíriai ügyekben egyetlen külföldi hatalom Saizar romjai volt érdekelt: Bizánc. Bizáncban már csaknem húsz éve Alexiosz ült a trónon. Trónra lépésekor a birodalom hatalma mélypontján volt, de diplomáciájával, takarékos gazdálkodásával és azzal, hogy alattvalóit és vetélytársait mind otthon, mind külföldön megfelelően kezelte, Alexiosz új és szilárd alapokra helyezte Bizánc hatalmát. A keresztes mozgalmat felhasználta arra, hogy viszszaszerezze Kis-Ázsia nyugati részét a törököktől. Újjászervezett flottájával ellenőrizte a partvidéket. Bizánc még legnehezebb időszakaiban sem veszítette el teljesen a Kelet hagyományos tiszteletét. Bizánc maga volt a Római Birodalom, ezredéves történelmi múlttal, s a birodalom császára akkor is a kereszténység elismert feje volt, ha a többi keresztény esetleg nem nézte jó szemmel politikáját vagy mohóságát. Konstantinápoly megszámlálhatatlanul sok szorgos lakosával, gazdagságával, csodás erődítményeivel a világ legnagyszerűbb városa, s a császárság fegyveres ereje a kor legjobban felszerelt katonasága volt. A császár által veretett pénz pedig már jó ideje az ismert világ egyetlen megbízható pénze. A nemzetközi kereskedelmet mindenhol a gyakran bizáncinak nevezett hüperpüronban számolták el, abban az arany solidusban, amelynek értékét még Nagy Konstantin állapította meg. Bizáncra keleten meghatározó politikai szerep várt az elkövetkező évszázadban, sikereit azonban inkább a bizánci államférfiak kiválóságának és a római név tekintélyének, mintsem a birodalom valós erejének köszönhette. A török megszállás tönkretette Anatólia társadalmi és gazdasági szervezetét, pedig jobbára innen származott a régi császárság katona-utánpótlása és élelme. Egyes területeket vissza lehetett ugyan szerezni, de szinte lehetetlen volt a visszahódított területeken helyreállítani a hajdani szervezeti formákat. A birodalom serege ennél fogva már szinte kizárólag zsoldosokból állt, és így drága és megbízhatatlan volt. Az olyan török zsoldosokat, mint például a besenyőket nagyon jól fel lehetett használni a frankok vagy a szlávok ellen, de nem lehetett megbízni bennük, ha az ázsiai törökökkel szemben kellett bevetni őket. Frank zsoldosok nem szívesen harcoltak frank testvéreik ellen. Alexiosz uralkodása kezdetén arra kényszerült, hogy a velenceieknek segítségükért cserébe különleges kereskedelmi kiváltságokat biztosítson alattvalói rovására. Ezeket az első engedményeket más tengeri kereskedővárosoknak, Genovának, Pisának tett további kedvezmények követték. A birodalom kereskedelme fokozatosan idegenek kezébe került. Később, amikor Alexiosznak pénzre volt szüksége, a pénzveréssel kezdett mester24 Az örmény háttérrel kapcsolatban lásd Tournebize: Histoire Politique et Religiuse d Armenie, 168170. p., és e mű I. kötet 133. skk. p. 16

kedni, és olyan aranypénzeket bocsátott ki, amelyeknek nem volt meg a kellő aranytartalma. Csökkenni kezdett a bizánci aranypénzbe vetett bizalom. Birodalomszerte csakhamar Mihály-arany -ban követelték a kifizetéseket, azaz a VII. Mihály császár alatt vert aranyban, amely köztudottan az utolsó, teljes értékű aranypénz volt. A császár mindenekelőtt birodalma jólétével törődött. Üdvözölte az első keresztes hadjáratot, és készen állt arra, hogy együttműködjék vezetőivel. Boemund becsvágya és hitszegése, amelyekre Antiókhiánál derült fény, megdöbbentette, és haragra gerjesztette Alexioszt. Leghőbb vágya Antiókhia visszaszerzése volt, és ellenőrizni akarta a Kis-Ázsián átvivő utakat is. Tevékeny együttműködése a keresztesekkel akkor ért véget, amikor azok elindultak délre, Palesztinába. Az előző évszázad során a hagyományos bizánci politika azt jelentette, hogy a birodalom az egyiptomi fátimidákkal szövetkezett a szunnita abbászidák és a törökök ellen. A fátimidák, az őrült Hákim kalifa kivételével, szívélyesen és türelmesen bántak a keresztényekkel, és Alexiosznak semmi oka sem volt feltételezni, hogy a frank uralom kellemesebb volna az ortodoxok szempontjából, mint a fátimidáké. Így nem csatlakozott a frankokhoz, amikor azok megindultak Jeruzsálem felé. Ugyanakkor, mint az ortodox keresztények legfőbb pártfogója, nem lehetett közömbös Jeruzsálem sorsa iránt. Ha a frank királyság tartósnak bizonyul, Alexiosz ott is elismerteti a jogait. Hajlandó volt jóindulatot mutatni a Palesztinában élő frankok iránt, de az aktív segítségnyújtás részéről arra korlátozódott, hogy együttműködött a kis-ázsiai utak megnyitásában. Az antiókhiai normannokkal szemben ellenséges érzelmei voltak, és később azt is megmutatta, hogy milyen veszélyes ellenfél tud lenni. Úgy látszik, Edesszát nem óhajtotta viszszahódítani. Valószínűleg felmérte, hogy az ottani frank állam nagyon jó előretolt bástya a muszlimok ellenében.25 Azzal, hogy a keleti politikába immár beavatkozhattak az itáliai kereskedővárosok is, új tényező jelent meg a térség politikai életében. E városok mindaddig vonakodtak csatlakozni a keresztes mozgalomhoz, míg az nem ért el sikereket. De azután Pisa, Genova és Velence flottákat küldött Keletre, segítséget ígért, s cserébe a közösen meghódított városokban kolóniákat kívánt létrehozni. A keresztesek örömmel fogadták ajánlataikat, hiszen az itáliai városok biztosították számukra a tengert, amely nélkül nem lettek volna képesek elfoglalni a tengerparti muszlim városokat. A hajók gyorsabb és biztonságosabb összeköttetést jelentettek Nyugat-Európával, mint a hosszú szárazföldi utazás. A keleti frank kormányzat az itáliai városok kéréseinek engedve igen sok jövedelemtől esett el.26 A bonyolult nemzetközi helyzet nem sok jóval kecsegtette Balduin királyt. Szövetségesei vagy nem álltak mellette teljes szívvel, vagy nagyon mohók voltak, és csak a saját érdekeikkel törődtek. Ellenfelei megosztottsága ugyan neki kedvezett, amint azonban a muszlim világ egy összefogó, szervező vezetőre akad, a frank államocskák keleten nemigen számíthatnak a túlélésre. Balduin ott találta magát egy gyilkos éghajlatú vidéken, nagyon kevés emberrel, pedig a terület századok óta nemzetek csatamezője volt. Igen nagy várakozás töltötte el, tehát annak a hírnek hallatán, hogy nyugatról új keresztes sereg kelt útra a Szentföld felé. Bizánc álláspontjával és Alexiosz politikájával kapcsolatban lásd e mű I. köt. passim. Az itáliaiak által játszott szerepről a legjobb összefoglaló Heyd: Histoire du commerce du Levant, I. köt. 131. skk. p. 25 26 17

2. fejezet Az 1101. esztendő hadjáratai És azt mondták: nem figyelünk! (Jeremiás 6,17) Nyugat-Európa 1099 nyárutóján tudta meg, hogy a keresztények bevették Jeruzsálemet. A hírt lelkesedés és örömujjongás fogadta. A krónikások mindenütt félbeszakították a helyi események elbeszélését, és megemlékeztek az Úr különös kegyelméről. Orbán pápa meghalt, mielőtt a jó hírt meghallhatta volna, barátai és segítői azonban az egész egyházban Istent dicsőítették a pápai politika sikeréért. A következő télen embereivel együtt sok vezető keresztes vitéz visszaérkezett Keletről. A hazatérő katonák szokása szerint kétségkívül a keresztesek is eltúlozták utazásuk nehézségeit, a bejárt vidékek nagyszerűségét, és eldicsekedtek azokkal a csodákkal, amelyeket az Ég rendelt bátorításukra. Egybehangzóan állították azonban, hogy Keleten nagy szükség van mind harcosokra, mind telepesekre, hogy végbe lehessen vinni Isten művét. Azt is állították, hogy kint birtokok és nagy gazdagság vár azokra, akik vállalják a kalandokat. Új keresztes hadjáratot sürgettek, amelyhez az egyház áldását adta.27 Az új sereg azonban 1110 őszéig nem kelhetett útra. A téli hónapokban nem lehetett utazni, és a termést is be kellett takarítani. Végül 1110 szeptemberében egy lombard keresztes sereg elhagyta Itáliát, s elindult Keletre. Vezetője Lombardia legjelentősebb egyénisége, Milánó érseke, Buis-i Anzelm volt. Vele tartott Biandratei Albert gróf, a pármai Guiberto gróf és Montebellói Hugó. A lombardok nem játszottak kiemelkedő szerepet az első keresztes hadjáratban. Az első hónapokban sok lombard utazott Keletre Remete Péterhez csatlakozva, s mivel Péter német követőivel együtt a franciák ellen fondorkodtak, nagyban hozzájárultak hadjáratának kudarcához. A túlélők Boemundhoz álltak be, következésképpen Lombardiában Boemund volt a leginkább becsült keresztes vezér. A mostani sereg sem volt az előzőnél sokkal jobban szervezett. Harcosai között kevés volt az igazán jól képzett katona: a sereg zöme a lombard városok szegénynegyedeinek lakosaiból állott. Ezeknek az embereknek az életét Lombardia növekvő iparosodása forgatta ki eredeti keretei közül. Igen sok egyházi ember, illetve nők és gyermekek is a népes sereggel tartottak. Aacheni Albert 200 ezer főről beszél, ezt a számot nyugodtan eloszthatjuk tízzel, de még így is jelentős sereg volt ez, amelyet sem az érsek, sem Biandrate grófja, a katonai vezető nem tudott ellenőrizni.28 27 Például Paszkál pápa levele Migne: Patrologia Latina, CLXIII, 42. skk. col. Keleten azt gondolták, hogy ha nem jön erősítés, esetleg ki kell üríteni a meghódított földeket (De Translatione S. Nicolai, in R. H. C. Occ., V. köt. 271. p.). 18

1110 őszén a lombardok kényelmesen átkeltek a Karni Alpokon, levonultak a Száva völgyén, eljutottak a magyar király területére, s onnan Belgrádnál bizánci földre léptek. Alexiosz felkészült a fogadásukra. Csapatai végigkísérték a kereszteseket a Balkánon. Mivel túl sokan voltak, és sem élelmezni, sem ellenőrizni nem lehetett megfelelően, három csapatra osztották őket. Az egyik seregrésznek Philippopolisznál, a másiknak Drinápolynál, a harmadiknak Rodostónál kellett letáboroznia télvíz idejére. Még így is túlságosan fegyelmezetlenek voltak. Mindegyik seregtest pusztítani kezdte a táborhely környékét. Fosztogatták a falvakat, betörtek a gabonaraktárakba, s még a templomokat is kirabolták. Végül márciusban a császár mindannyiukat összegyűjtötte Konstantinápoly falai alatt egy táborban, s elhatározta, hogy sürgősen átszállítja őket Ázsiába. A sereg azonban időközben tudomást szerzett az újabb keresztesekről, akik már elindultak, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Megtagadták hát az átkelést a Boszporuszon, és be akarták várni a többieket. A császári hatóságok ekkor megvonták tőlük az ellátást, hogy indulásra késztessék őket. Erre a lombardok a városfalak ellen fordultak, s betörtek a Blakhernai császári palota udvarába. Megölték a császár egyik házi oroszlánját, s megpróbálták feltörni a palota kapuit. A milánói érsek és Biandrate grófja akiket nagyon szívélyesen fogadott a császár megrettent. A lázongó tömeg közé vegyültek, s nagy nehezen rávették az embereket, hogy térjenek vissza táborukba. Ezután még a császárt is ki kellett engesztelniük.29 Toulouse-i Rajmund gróf szerzett békét a felek között. Rajmund Alexiosz vendégeként Konstantinápolyban telelt, s immár a császár teljes bizalmát élvezte. Mint a legidősebb keresztes vezér, Orbán pápa és Adhemar püspök barátja még mindig igen nagy tekintélynek örvendett. A lombardok is hallgattak rá, s a tanácsára beleegyeztek, hogy átkelnek Ázsiába. Április végére már Nikomédeia mellett táboroztak, s ott várták a nyugatról érkezőket.30 István, Blois grófja nem feledhette, hogy egykor megszökött Antiókhia falai alól, hogy nem teljesítette keresztes vitézi fogadalmát, s hogy gyávának, hitványnak mutatkozott az ellenségei előtt. Felesége, Adél, Hódító Vilmos leánya mélységesen szégyenkezett a férje miatt. Még hálószobájuk bizalmas magányában is egyre azzal gyötörte, hogy keljen ismét útra, és hozza rendbe megtépázott hírnevét. István nem hivatkozhatott arra, hogy otthon van rá szükség, hiszen ténylegesen mindig is Adél irányította a grófságot. Így azután elcsigázva, rossz előérzetektől gyötörve 1101 tavaszán ismét útra kelt a Szentföldre.31 Utazásának hírére sok francia lovag is készülődni kezdett, és István, Burgundia grófja Broyes-i Hugó, Granpréi Baldvin, és a soisson-i püspök, Pierrefonds-i Hugó vezetése alatt csatlakoztak hozzá. Itálián átutaztak, átkeltek az Adrián, és május elején eljutottak Konstantinápolyba. Útközben valahol utolérte őket egy kis német egység, melynek vezetője IV. Henrik német császár kapitánya, Konrád volt.32 28 Aacheni Albert, VIII, 1, 559. p.; Anna Komnéné, XI, viii, 1, III. köt. 36. p., normannoknak hívja őket, akiket két Φλαντρας-nak nevezett testvér vezetett. 29 Aacheni Albert, VIII, 2-5, 559-562. p.; Ordericus Vitalis, X, 19, IV. köt. 120. p. összekeveri a történetet, és azt állítja, hogy a császár oroszlánokat vetett be a keresztesek ellen. 30 Aacheni Albert, VIII, 7, 563. p.; Anna Komnéné, XI, viii, 2, III. köt. 36-37. p. Azt beszélték, hogy Rajmunddal ott volt az ún. Szent Lándzsa. Lásd Runciman The Holy Lance found at Antioch, Analecta Bollandiana, LXVIII. Köt. 205-206. p. 31 Ordericus Vitalis, X, 19, IV. köt. 119. p. 32 Aacheni Albert, VIII, 6, 562-563. p.; Ordericus Vitalis: i. h. 19

A francia keresztesek nagyon örültek, hogy Rajmundot Konstantinápolyban találták, és elégedettek voltak a császár fogadtatásával. Valószínűleg Alexiosz sugallta, hogy ajánlják fel Rajmundnak a hadjárat parancsnoki posztját, s a lombardok elfogadták az ötletet. Május utolsó napjaiban a franciákból, németekből, lombardokból és kis számban bizánciakból álló sereg elindult Nikomédeiából a Dorülaion felé vezető úton, vezetőjük Tzitasz tábornok volt, akihez ötszáz török, valószínűleg besenyő zsoldos tartozott. A keresztes hadjárat célja az volt, hogy elérjék a Szentföldet, és útközben megtisztítsák a Kis-Ázsián át vezető utakat. Ezt a másodlagos célt a császár is őszintén támogatta. Blois-i István azt ajánlotta tehát, hogy a sereg az első keresztesek által járt utat kövesse, Dorülaion és Konya érintésével. Rajmund az Alexiosztól kapott útbaigazítás alapján egyetértett István javaslatával. A sereg zömét azonban a lombardok alkották, és ők más véleményen voltak. Az ő hősük Boemund volt: csak benne bíztak, tőle várták, hogy győzelemre vezesse őket. De Boemund a danismend emír fogságában, Níkszár várában sínylődött messze távol, Anatólia északkeleti részében. A lombardok mindenekelőtt Boemundot akarták kiszabadítani. Rajmund és István hiába tiltakozott. Rajmund köztudottan mindig is nagyon féltékeny volt Boemundra, ráadásul minden jó tulajdonsága dacára sosem volt erőskezű vezető. István tekintélyén pedig csorbát ejtett az első hadjárat idején tanúsított gyávasága. Biandrate grófja és Milánó érseke a lombardokkal tartott, így a lombardok akarata diadalmaskodott.33 A sereg Nikomédeiát elhagyva kelet felé tartott, s az ankarai útra tért. A vidék nagyobbrészt a bizánciak kezén volt, tehát a keresztesek tudtak maguknak élelmet szerezni menetelés közben. Ankara ekkor Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultáné volt, amikor azonban június 23-án a keresztesek odaértek, látták, hogy nagyon gyenge a város védelme, s rohammal bevették. Becsületesen át is adták a várost a császár velük levő képviselőjének. Ankarát elhagyva északkelet felé Gangrába indultak, Paphlagónia déli része felé, hogy elérjék az Amasziába és Níkszárba vezető fő utat. Gangra felé megkezdődtek a bajok. Kilidzs Arszlán ugyanazon az úton vonult vissza előlük, és elpusztította a vidéket, így a keresztesek nem sok ennivalót találtak. A danismend Malik Gází nagyon megrémült. Sietve felújította szövetségét Kilidzs Arszlánnal, és rávette az aleppói Ridvánt, hogy küldjön erősítést délről északra. Július elején a keresztesek elérték Gangrát, de ott a szeldzsukok nagyon erősek voltak. Az erőd bevehetetlennek bizonyult. A keresztesek, miután elpusztították a környéket, és összeszedtek minden fellelhető élelmet, arra kényszerültek, hogy továbbmenjenek. Elcsigázottak és éhesek voltak, nehezen tűrték az anatóliai fennsíkon a júliusi hőséget. Csalódottan Rajmundhoz fordultak, aki azt javasolta, hogy induljanak északra, Kasztamuni felé, s onnan menjenek valamelyik bizánci városba a Fekete-tenger partjára. Ez a megoldás megmenthette volna a sereget a biztos pusztulástól. Rajmund kétségkívül azt gondolta, hogy a császár meg fogja bocsátani engedetlenségét, ha visszatérőben jelenti, hogy két nagy erődöt visszafoglalt a birodalomnak, Ankarát és Kasztamunit. Kasztamuni, Castra Comnenón, a császári dinasztia bölcsője volt. Lassú és gyötrelmes volt az utazás Kasztamuni felé. Nem volt vizük, és a termést a törökök elpusztították. Ugyanakkor a környező útvonalakon a török sereg nagyon 33 Aacheni Albert, VIII, 7, 563-564, azt állítja, hogy a lombardok határozták el, hogy keletre vonulnak, Anna: i. h., azt mondja, a császár remélte, hogy Rajmund és Tzitasz megváltoztatják ezt a döntést. 20

gyorsan mozgott, s hol a keresztes sereg elejét, hol a hátvédjét támadták. A keresztesek még nem jutottak nagyon messze, amikor a hétszáz lombardból álló előőrsöt megtámadták a törökök. A lombard lovagok pánikszerűen menekültek, s hagyták, hogy az ellenség lemészárolja a gyalogságot. Burgundiai István csak nehezen tudta rendbe szedni az előőrsöt, és elkergetni az ellenséget. A következő napokban Rajmund, a hátvéd parancsnoka szüntelenül harcban állt a törökökkel. A sereg kénytelen volt egy tömbben vonulni, s nem volt lehetőség arra, hogy felderítőket vagy élelemszerző csapatokat küldjenek ki. Mire Kasztamuni közelébe értek, a vezetők már világosan látták, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha egyenesen kitörnek a tengerpart irányába. A lombardok azonban ekkor ismét megmakacsolták magukat, és nem hallgattak a józan észre. Lehet, hogy bajaik miatt Rajmundot hibáztatták, amiért a Kasztamuniba vezető utat választotta, de az is lehet, hogy azt gondolták, ha elhagyják a szeldzsukok földjét, és elérik a danismendeket, akkor minden jóra fordul. Makacs ostobaságukban ismét elhatározták, hogy visszafordulnak keletre. A vezéreknek bele kellett nyugodniuk a sereg döntésébe: kisebb csapatok a főseregtől leszakadva nem is reménykedhettek a túlélésben. A keresztes sereg a Halüsz folyón átkelve a danismend emír területére jutott. Útközben teljesen értelmetlenül feldúltak egy keresztények lakta falut, majd eljutottak Merszivanba, amely félúton volt a folyó és Amaszia között. Konrád kapitányt itt tőrbe csalták, németei közül több száz odaveszett. Nyilvánvalóvá vált, hogy a danismendek és szövetségeseik komoly támadásra készülnek: Rajmund is csatára készítette fel a keresztes sereget.34 A csata elején a törökök kedvelt taktikájukat alkalmazták: íjászaik lecsaptak az ellenségre, kilőtték nyilaikat, majd gyorsan visszavonultak, és a helyükbe újak érkeztek, más és más irányból. A kereszteseknek nem sikerült kézitusába bocsátkozniuk a törökökkel, pedig akkor nagyobb fizikai erejük és jobb fegyverzetük miatt ők lettek volna előnyben. A lombardok idegei hamarosan felmondták a szolgálatot. Vezérükkel, Biandrate grófjával az élen pánikszerűen menekültek, még asszonyaikat és papjaikat is hátrahagyták. Nem sokkal később a besenyő zsoldosok is követték példájukat, nem látták túl sok értelmét, hogy bevárják a biztos pusztulást. A velük harcoló Rajmund hirtelen magára maradt. Testőreivel sikerült visszavonulnia egy kis sziklás dombra, ahol egészen addig kitartott, amíg Blois-i István és Burgundiai István oda nem értek felmentésére. A francia lovagok és Konrád egész délután hősiesen harcoltak, de éjszakára Rajmundnak elege lett az egészből. A sötétség leple alatt provence-i testőreivel és bizánci kíséretével a part felé menekült. Amikor ezt társai megtudták, feladták a harcot. Mielőtt hajnalodott volna, a sereg maradéka elmenekült, táborukat s a nem harcolókat odahagyva a törökök kénye-kedvére. A törökök előbb lemészárolták a férfiakat és az idős asszonyokat a táborban, majd teljes erővel a menekülők után vetették magukat. A gyalogságot beérték, s szinte az utolsó emberig mindenkit megöltek. A lombardok, akik makacsságukkal előidézték a szerencsétlenséget, vezéreik kivételével mind elpusztultak. Becslések szerint a sereg 34 Aacheni Albert, VIII, 8-14, 564-567. p. Azt írja, hogy Rajmundot lepénzelték a törökök, hogy Kasztamuniba vigye a sereget. Ez nem meggyőző. Anna: i. h., megemlíti egy keresztény falu kifosztását. Grousset: Histoire des Croisades, II. köt. 326. p. 2. sz. jegyzet, helyesen elveti Tomaschak ötletét, hogy az Albert által megjelölt Maresch -t Amaseával azonosítsa (Topographie von Kleinasien, 88. p.), és visszatér Michaud azonosításához, amely Merzifunnak vagy Merszivannak nevezi Merszivant, egy tudatlan francia könnyen Maresianra vagy Marestamra változtatja, amely Maras francia formája, de nehéz elképzelni, hogy kerül egy t az Amasziát jelölő török Amasya vagy az arab Masza szóba. 21