ÉVKÖNYV 1996/1997
Szerkesztőbizottság Hegedűs B. András Kende Péter Kozák Gyula Litván György Rainer M. János A konferencia előadásait és vitáit sajtó alá rendezte Bak János A kötet az 1996. szeptember 26-29. között AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM A VILÁGPOLITIKÁBAN című konferencia előadásait tartalmazza. Megjelent a Dunaújvárosi Papírgyár támogatásával
Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete- Közalapítvány ÉVKÖNYV V. 1996/1997 BUDAPEST 1956-OS INTÉZET 1997
Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány azzal a kéréssel fordul Önhöz, hogy Intézetünk javára ajánlja fel adója egy százalékát. Intézetünk a rendszerváltás óta folytatja tudományos tevékenységét, amelynek középpontjában az 1956-os forradalom és szabadságharc, annak előzményei és utóélete áll. Célunk, hogy az elmúlt fél évszázadról minél hitelesebb és pontosabb képet tárjunk a szélesebb közvélemény, valamint a szakma elé. Kiadásunkban eddig közel ötven kötet jelent meg, köztük olyan alapművek, mint a forradalom háromkötetes kézikönyve. Az 1956-os Intézet része az Oral History Archívum, és az 1956-os bírósági és közigazgatási iratok gyűjteménye. Tevékenységünkhöz tartozik tudományos konferenciák szervezése és előadások rendezése is. További eredményes munkánkhoz az árak és költségek jelenlegi alakulása mellett mind több pénzre van szükség, ezért fordulunk Önhöz és még sok más barátunkhoz. Nagy segítséget jelentene, ha barátait és ismerőseit is tájékoztatná, hogy miként támogathatják munkánkat.
TARTALOM Szerkesztői előszó (Editor 's Preface) 9 AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM A VILÁGPOLITIKÁBAN (HUNGARY & THE WORLD 1956: THE NEWARCHIVAL EVIDENCE) Nemzetközi konferencia, Budapest, 1996. szeptember 26-29. 11 Program 13 Kosáry Domokos: A magyar 1956 történeti jelentőségéről 19 KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS 1956 ÖRÖKSÉGÉRŐL 21 Litván György: 1956-os kutatások és viták a mai Magyarországon (Bevezető előadás) 23 Hozzászólások: Jorgosz Vasziliou, Rév István, Hegedűs B. András, Viktor Sejnisz, Fejtő Ferenc, Molnár Miklós (A hozzászólások összefoglalása: Hegedűs B. András) 27 A SZOVJET POLITIKA ÉS A MAGYAR VÁLSÁG ÚJ LEVÉLTÁRI FORRÁSOK TÜKRÉBEN 35 Hajdú Tibor: A szovjet és a magyar vezetés kapcsolata, 1945-1953 37 Valérij Muszatov: Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956 43 Vjacseszlav Szereda: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 23-30. 49 Rainer M. János: Szovjet döntéshozatal, 1956. október 31 -november 4. 53 Vlagyiszlav M. Zubok: Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság 55 Alekszandr Kirov: A szovjet hadsereg és a magyar forradalom 67 Mark Kramer: A Szovjetunió válasza az 1956-os eseményekre 73
6 A KELET-EURÓPAI VÁLSÁG ÚJ LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMAI 93 Pawel Machcewicz: Lengyelország az Egyesült Államok külpolitikájában, 1956 95 Leszek W. Gluchowski - Edward Jan Nalepa: A Belbiztonsági Hadtest szerepe az 1956. októberi szovjet-lengyel viszályban 105 Tischler János: A lengyel Október és az 1956-os magyar forradalom kölcsönhatása 118 A lengyel és a magyar Október (A vita összefoglalása: Deák István) 129 Mihai Retegan: A román kommunizmus és az 1956-os magyar és lengyel válság 132 Leonyid Gibianszkij: A szovjet-jugoszláv kapcsolatok és az 1956-os magyar forradalom 137 Ripp Zoltán: A magyar-jugoszláv viszony és a Nagy Imre-kérdés (1957-1958) 152 Hope M. Harrison: Az 1956-os magyar felkelés és a keletnémet pártpolitika 164 Christian F. Ostermann: Kelet-Németország és a magyar forradalom 175 Csen Csien: Peking és az 1956-os magyar válság 186 A kommunista tábor feszültségei (A vita összefoglalása: Rainer M. János) 196 A VÁLSÁG NEMZETKÖZI VISSZHANGJA 199 Békés Csaba: Hidegháború, enyhülés és az 1956-os magyar forradalom 201 Raymond L. Garthoff: A magyar forradalom és Washington 214 Ronald W. Pruessen: John Foster Dulles és Kelet-Európa. Gondolatok az 1956-hoz vezető útról 228 Vitalij Afianyi: Az 1956-os magyar események a szuezi válság tükrében. A szovjet vezetés álláspontja (Tézisek) 238 Dániel F. Calhoun: Szuez és Magyarország, 1956. Egy Macmillan-Molotov forgatókönyv 241 Yaacov Bar-Siman-Tov: A magyar forradalom és az izraeli külpolitika 246 Federigo Argentieri: Togliatti két levele 1956-ból 252 A Nyugat reagálása és a kelet-nyugati kapcsolatok (A vita összefoglalása: Békés Csaba) 254 A SZABAD EURÓPA RÁDIÓ ÉS MAGYARORSZÁG 1956-BAN 257 Paul Henze: Visszaemlékezések a Szabad Európa Rádiónál töltött éveimre 259 William E. Griffith: A Szabad Európa Rádió, a magyar forradalom és a lengyel Október 264 Jan Nowak: Lengyelek és magyarok 1956-ban 266 James G. McCargar: A Szabad Európa Bizottság és a magyar emigránsok 1956-ban 272 Borbándi Gyula: Magyarok felelőssége a Szabad Európa Rádió 1956-os műsorpolitikájáért 281
7 A Szabad Európa Rádió szerepéről 1956-ban (Benkő Zoltán hozzászólása) 284 Mink András: Hideg éterháború - a Szabad Európa Rádió és 1956 (Összefoglaló helyett) 287 VISSZAEMLÉKEZÉSEK 1956-RA. PÓDIUMBESZÉLGETÉS AZ ESEMÉNYEK RÉSZTVEVŐIVEL 295 (A kerekasztal-beszélgetés összefoglalása: Bak János) 297 1956 SZEREPE A RENDSZERVÁLTÁSBAN. KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS 303 (A kerekasztal-beszélgetés összefoglalása: Kende Péter) 305 Timothy Garton Ash: Zárszó 309 A KONFERENCIA RÉSZT VE VŐI 313 BESZÁMOLÓK 321 BESZÁMOLÓ AZ 1956-OS INTÉZET 1996-1997. ÉVI TEVÉKENYSÉGÉRŐL 323 Tudományos eredmények 323 Előadások, tanfolyamok 325 ESEMÉNYNAPTÁR 328 PUBLIKÁCIÓK - 1996 344 AZ ORAL HISTORY ARCHÍVUM INTERJÚINAK GYARAPODÁSI JEGYZÉKE 3 51 ^Z 1996-BAN KÉSZÜL T1956-OS ÉS ROKON TÉMÁJÚ JÁTÉK- ÉS DOKUMENTUMFILMEK FILM- ÉS VIDEOGRÁFIÁJA 356 AZ INTÉZET 1956-OS GYŰJTEMÉNYE " AZ OSZK KÉZIRA TTÁRÁBAN 363
8 AZ INTÉZET 1956-OS GYŰJTEMÉNYE " AZ OSZK KÉZIRA TTÁRÁBAN 363 VÁLOGA TOTT BIBLIOGRÁFIA 364 I. Általános és összefoglaló írások 364 II. Előzmények 368 III. A forradalom Budapesten és vidéken 369 IV. Külföld, emigráció 371 V. Megtorlás, restauráció 377 VI. Utóélet, örökség, kutatás 380 VII. Portrék 384 VIII. Memoárok, naplók, visszaemlékező interjúk 387 IX. Könyvismertetések 390
SZERKESZTŐI ELŐSZÓ Évkönyvünk ötödik, kettős kötete jelentősen különbözik az előző négytől. Csaknem háromnegyed részét az 1996. szeptember 26-29. között Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában" címmel tartott nemzetközi konferencia (programját lásd a 13-17. lapon) előadásainak szövege teszi ki, s ehhez csatlakozik az 1956-os Intézet 1996. évi munkájáról és a forradalom 40. évfordulójáról (eseményeiről, publikációiról) szóló beszámoló. Két okból választottuk ezt a formát. Egyrészt, mert a konferencia nemcsak az Intézet tavalyi munkájának, de a negyvenedik évforduló alkalmából rendezett tudományos eseményeknek is középpontja volt, s mindenképpen szükségesnek látszott az ott - angolul vagy oroszul - elhangzottakat minél teljesebb terjedelemben a magyar olvasóknak is hozzáférhetővé tenni. Másrészt, s ez aligha meglepő, Intézetünk munkatársaira és az 1956-os események más kutatóira az elmúlt esztendőben annyi feladat - előadás, rádiós és televíziós szereplés, publikációk megjelentetése stb. - hárult (lásd évkönyvünk második részében a beszámolókat), hogy ezeken kívül egy kötetnyi új tanulmány megírása meghaladta volna erejüket. A konferencia előadásait nem az elmondott szöveg lejegyzett formájában adjuk közre, de arra sem törekedtünk, hogy ezeket egységes tanulmánykötetté szerkesszük. Számos előadó, illetve hozzászóló a szóbelinél hosszabb (s természetesen jegyzetekkel ellátott) változatot nyújtott be közlésre; volt, aki a vita alapján megváltoztatta a szöveget, volt, aki az előre megírt változatot óhajtotta közölni. Egy ilyen gazdag és sok szerző által írt szövegben elkerülhetetlenek az ismétlések, s a szerkesztő csak mértékkel nyúlt bele a kéziratokba. Volt olyan előadás, amelyik egy másik szekció anyagához jobban illett, és ezért odakerült, volt olyan hozzászólás, ami cikké kerekedett. Egyes szekciók vitáit röviden összefoglaltuk, volt azonban olyan is, ahol ezt elhagytuk vagy vita-összefoglaló helyett egy alkalmas írással helyettesítettük. Az is valószínű, hogy a szakértő hazai olvasó hellyel-közzel olyat is olvas, amit más forrásból jobban - vagy legalábbis másképp - ismer, mégis úgy gondoltuk, hasznos lehet azt is bemutatni, hogy egyes külföldi szerzők hogyan látják 1956 problémáit az ő kutatásaik és kérdésfeltevéseik alapján, még ha azok nem is azonosak a mieinkkel. Végezetül: hálásak vagyunk az összes résztvevőnek, hogy szövegét elküldte publikálásra s készséggel alkalmazkodott a szerkesztő kívánságaihoz. EDITOR'S PREFACE This double volume of the Institute's annual differs from the previous ones, as it contains above all the Hungárián translation of the papers presented to the International Conference on Hungary & the World 1956" held in Budapest on 26-29 September, 1996. (The program is printed below, on 13-17. pp.) The report on the Institute's activities in the year of the revolution's fortieth anniversary - and other related activities - is attached as Part II. The contents follow in generál the proceedings of the conference, though somé papers were transposed into sections where they fit better, and not all plenary discussions have been summarised. The round-table discussions were summarised, usually by their chairmen. As it is planned to publish all communications in their originál English-language form (or in English translation), the foreign reader needs little comment to the present publication. It may suffice here to say that the editor of this volume expresses his heartfelt thanks to all speakers, who were good enough to send their texts and comply with his wishes as to cuts and corrections. He alsó apologises for the delay in the publication and any editorial violence he may have had to apply to the texts in last-minute adjustments under pressure of time, expense or technical demands. We hope that the material of the conference, which was surely the most significant scholarly event in connection with the anniversary, will soon be available to the international public in a publication of the National Security Archives of Washington D. C.
AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM A VILÁGPOLITIKÁBAN (HUNGARY& THE WORLD 1956: THE NEWARCHIVAL EVIDENCE) NEMZETKÖZI KONFERENCIA BUDAPEST; 1996. SZEPTEMBER 26-29.
PROGRAM* Szeptember 26. Welcoming Remarks (Megnyitó) KOSÁRY Domokos KENDE Péter Tom BLANTON ROUNDTABLE ON THE LEGACY OF 1956 (Kerekasztal-beszélgetés 1956 örökségéről) Elnök: VÁSÁRHELYI Miklós LITVÁN György 1956-os kutatások és viták a mai Magyarországon (Bevezető előadás) A hozzászólások összefoglalása: HEGEDŰS B. ANDRÁS (Hozzászólók: FEJTŐ Ferenc, HEGEDŰS B. András, MOLNÁR Miklós, RÉV István, Viktor Leonyidovics SEJNISZ, Jorgosz VASZILIOU) NEW EVIDENCE ON SOVIET POLICY AND THE CRISIS (A szovjet politika és a magyar válság új levéltári források tükrében) Elnök: Charles GATI HAJDÚ Tibor Szovjet-magyar kapcsolatok, 1945-1953 Valerij MUSZATOV Szovjetszko-vengerszkaja otnosenyija, 1953-1956 (Szovjet-magyar kapcsolatok, 1953-1956) RAINER M. János és Vjacseszlav SZEREDA Szovjet döntéshozatal a magyar forradalom idején * A resztvevők életrajzi adatait lásd a kötet 313. oldalán.
14 Vlagyiszlav ZUBOK The Kremlin Power Struggle and the Hungárián Crisis (Hatalmi harc a Kremlben és a magyar válság) Szeptember 27. NEW EVIDENCE ON THE 1956 CRISIS IN EASTERN EUROPE AND THE COMMUNIST WORLD (Az 1956-os kelet-európai válság új dokumentumai) The Polish Crisis (A lengyel válság) Elnök: Andrzej PACZKOWSKI Mark KRAMER Coercion, Diplomacy and Crisis Management: The Soviet Union's Response to events in Poland and Hungary, 1956 (Kényszer, diplomácia és válságkezelés: a Szovjetunió válasza az 1956-os lengyelországi és magyarországi eseményekre) Pawel MACHCEWICZ Polish-Soviet Relations and the 1956 Crisis (Lengyel-szovjet kapcsolatok és az 1956-os válság) Leszek GLUCHOWSKI US Policy Toward Poland in 1956 (Amerikai politika Lengyelországban, 1956-ban) TISCHLER János A lengyel és a magyar válság kölcsönhatása Felkért hozzászóló: DEÁK István Communist World Tensions (Feszültségek a szovjet blokkban) Elnök: James HERSHBERG Mihai RETEGAN Románián Communism and the 1956 Hungárián and Polish Crisis: New Evidence from Politburo Secret Archives (A román kommunizmus és az 1956-os magyar és lengyel válság: az RKP Politikai Bizottságának dokumentumai)
15 Leonyid GIBIANSZKIJ Szovjetszko-jugoszlavszkije otnosenyija i vengerszkaja revoljucija 1956 g. (A szovjet-jugoszláv kapcsolatok és az 1956-os magyar forradalom) RIPP Zoltán A magyar-jugoszláv kapcsolatok, 1956-1959 HopeHARRISON The Impact of the Hungárián Uprising on the East Germán Leadership (Az 1956-os magyar felkelés és a keletnémet pártvezetés) Christian OSTERMANN East Germán policy and the Uprising (A kelet-németországi politika és a magyar felkelés) Csen CSIEN [Chen Jian] Beijing and the Hungárián Crisis of 1956 in Light of New Evidence (Peking és az 1956-os magyar válság új dokumentumok fényében) Felkért hozzászólók: John LAMPE, HEGEDŰS B. András, Johanna GRANVILLE INTERNATIONAL DIMENSIONS OF THE CRISIS (A válság nemzetközi visszhangja) The Western Response and East--West Relations (A Nyugat válasza és a kelet-nyugati kapcsolatok) Elnök: Malcolm BYRNE BÉKÉS Csaba The 1956 Revolution and the Great Powers (Az 1956-os forradalom és a nagyhatalmak) RaymondL. GARTHOFF Hungary 1956: The Washington Reaction (A magyar forradalom és Washington) Ronald PRUESSEN John Foster Dulles and 1956 (J. F. Dulles és 1956)
16 Vitalij AFIANYI Szobityija v Vengrii v 1956 g. v szvetye szueckogo krizisza vzgljad szovjetszkogo rukovodsztva (Az 1956-os események a szuezi válság tükrében: a szovjet vezetés álláspontja) Dániel CALHOUN The Suez-Hungary Connection, 1956: A Macmillan-Molotov Scenario (Szuez és Magyarország, 1956. Egy Macmillan-Molotov forgatókönyv) Felkért hozzászólók: Federigo ARGENTIERI, Yaacov BAR-SIMAN-TOV A CONVERSATION AMONG PARTICIPANTS IN THE EVENTS OF 1956 (Visszaemlékezések 1956-ra. Pódiumbeszélgetés az események résztvevőivel) Elnök: BAK János Résztvevők: Claire HÉDERVÁRY, Ivan IVAKII James G. McCARGAR, VARGA László, VÁSÁRHELYI Miklós Szeptember 28. RADIO FREE EUROPE AND HUNGARY 1956 (A Szabad Európa Rádió és Magyarország 1956-ban) Elnök: DEÁK István William GRIFFITH RFEs Mandate and Performance during the Revolution (A SZER küldetése és forradalom alatti szerepe) Paul HENZE U. S. Reactions to the Uprising. A First-Person Account (Az Egyesült Államok reagálása. Egy szemtanú beszámolója) Jan NOWAK The Radios Experience in Poland (A SZER lengyelországi tapasztalatai) James G. McCARGAR Politics and Personalities in Hungary (Politika és közéleti személyiségek Magyarországon 1956-ban)
17 BORBÁNDI Gyula Egy magyar vélemény a forradalom alatti SZER-adásokról Felkért hozzászólók: Dávid ROSEN, MINK András ROUNDTABLE: 1956 IN RELATION TO 1989 (1956 szerepe a rendszerváltásban. Kerekasztal-beszélgetés) Elnök: KENDE Péter Résztvevők: Márkus MECKEL, HELLER Ágnes, KATONA Tamás, KŐSZEG Ferenc Timothy Garton ASH Concluding Remarks (Zárszó) A konferencia szervezői 1956-OS INTÉZET, BUDAPEST MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, BUDAPEST NATIONAL SECURITY ARCHIVE, GEORGE WASHINGTON UNIVERSITY, WASHINGTON D. C. COLD WAR INTERNATIONAL HISTORY PROJECT, WOODROW WILSON INTERNATIONAL CENTER FOR SCHOLARS, WASHINGTON D. C. Közreműködő intézmények A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA JELENKORTÖRTÉNETI BIZOTTSÁGA, BUDAPEST EURÓPA INSTITUT, BUDAPEST MTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYI INTÉZETE, BUDAPEST CENTRAL EUROPEAN UNIVERSITY, BUDAPEST OPEN SOCIETY ARCHIVES, BUDAPEST STALIN ERA RESEARCH AND ARCHIVES PROJECT, UNIVERSITY OF TORONTO, TORONTO A konferencia támogatói THE JOLIN D. AND CATHERINE T. MACARTIiUR FOUNDATION, CHICAGO THE OPEN SOCIETY INSTITUTE, NEW YORK
Kosáry Domokos A MAGYAR 1956 TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGÉRŐL 1956 novemberében már a végső szovjet támadás után, Gimes Miklós nálam töltött egy napot. Felvetette, hogy szerintem van-e remény a forradalmat valahogyan folytatni, életben tartani, újra kezdeni. Azt feleltem, hogy az adott erőviszonyok között nincs, már csak azért sem, mivel a nyugati nagyhatalmak tudomásul vették a szovjet érdekszférához való tartozásunkat, segítségre tehát továbbra sem számíthatunk. Ezután kért meg arra - Nagy Imre nevében is, üzenetként - hogy legalább a forradalom történetére vonatkozó adatokat, dokumentumokat próbáljam összegyűjteni, hiszen a másik oldal mindent meg fog tenni emlékének befeketítése céljából. Ezt el is vállaltam - aminek azután lettek is némi következményei. Búcsúzóul, olvasnivalónak, el is kérte tőlem Pritchett In my good books című könyvét. Ez is szimbólumnak volt tekinthető. Hiszen a másik oldal politikai vezetői közül ugyan ki hallott erről az angol esszéistáról? Este, kikísérve, ekkor láttam őt utoljára. Nagy vigasztalás lett volna akkor mindkettőnk számára, ha előre látjuk, hogy néhány évtized múlva, itt, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, egy külön '56-os kutatóintézet rendezésében, magas szintű és népes nemzetközi konferencia tárgyalja majd a forradalom történetét, elsősorban szerepét és visszhangját a nemzetközi politikában, bemutatva az újabb kutatási eredményeket. Kis ország vagyunk, amely ritkán szokott a nemzetközi figyelem előterében mozogni. Forradalmunk pedig azon túlmenően, hogy a szovjet hatalmi rendszerrel szembeszállt, más, nyugati nagyhatalmak kormányainak közvetlen politikai célkitűzéseivel sem nagyon egyezett. S itt nem is annyira az ismert szuezi kalandra gondolok, hanem inkább arra, hogy az Egyesült Államok akkoriban éppen a Szovjetunióval való békésebb együttélésre készült, az adott európai hatalmi megosztottság, a status quo alapján, még akkor is, ha a nyilvánosság előtt olykor azt is hangoztatta, hogy távolabbi célként Közép- és Kelet-Európa országainak szabaddá tételéről nem kíván lemondani. A magyar 1956 valódi nemzetközi jelentőségét tehát nem annyira a világpolitika akkori, pillanatnyi helyzetéből lehet felmérni, hanem sokkal inkább egy olyan nagy, történeti perspektívából, amely a konklúziókat az idő múlásával nem erőtleníti, hanem, éppen ellenkezőleg, még hangsúlyosabbá teszi. Kezdjük azzal, hogy itt nem egyetlen kis ország egyedi megmozdulásáról volt szó, hanem Európa e zónája számos nemzetének szabadulási igyekezetéről, olyan jelentős folyamatról, amelynek Berlin, Poznan, Prága mellett Budapest, a magyar 1956, egyik különösen drámai és nagy hatású fejezete volt, és amely végül a szovjet birodalom felszámolásával, bukásával zárult. De túl is léphetünk Európa e régióján, mert 1956 jóval szélesebb körben jelzett fordulót a Szovjetunió megítélésében, tehát abban, hogy kik, mennyiben tekintették e nagyhatalmi kísérletet példamutatónak, a jövő valamiféle előképének vagy éppen ígéretének, illetve a szinte elkerülhetetlen sors jelének. A két háború között, közelebbről a harmincas években, külföldi tanulmányaim során személyesen tapasztalhattam, hogy francia, angol vagy éppen amerikai értelmiségiek, saját nemzedékem tagjai körében mennyi szimpátia és illúzió élt a szovjet kísérlet iránt, főleg a hitlerizmus növekvő fenyegetése és a spanyol polgárháború benyomásai következtében. A szélsőjobb veszedelmei persze valósak voltak, és bűneit utólag sem rehabilitálták a szélsőbal, a sztálinizmus bűnei. De feltűnő volt, hogy az utóbbiakból a nyugati fiatal értelmiségiek mennyire nem voltak képesek még annyit sem észrevenni, amennyi már akkor is dokumentáltan nyilvánvaló volt, például a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, az éhínség, vagy a koncepciós perek, a politikai terror vonatkozásában. Jól emlékszem a vitákra külföldön - Magyarország demokratizálásának szükséges voltáról is -, amelyek során azt próbáltam fejtegetni, hogy ebben nem a diktatúrák
20 egyikét kell példának tekintenünk. A baloldali szimpatizánsok behunyták szemüket a negatívumok elől, és legfeljebb olyan menthető hibákat voltak hajlandók elismerni, amelyeket a korábbi elmaradottságból próbáltak magyarázni. Számukra ez volt a jövő, a remény, míg mások, a konzervatívabbak, a régi értékek őrzői számára, rezignáltán, a félelem motívuma: mert mind hajlamosak voltak azt hinni, hogy a nép", a tömeg, ha fegyvert kap kezébe, ha alkalma van rá, e küldetésnek, e missziónak lesz hordozója, megvalósítója. S az a tény, hogy a Szovjetunió a győztesek oldalán került ki a második világháborúból, nemzetközi renoméját tovább fokozta. Nos, 1956 a legszélesebb nemzetközi nyilvánosság előtt megmutatta, hogy a nép", a tömeg, ha türelme véget ér és fegyvert kap kezébe, akkor az elnyomó szovjet rendszer ellen fordul. Nemrég közzétették a forradalom idején a Baross utcai sebészeti klinikán ápolt sebesültek jegyzékét. E névsor szociológiai képe, mondhatni, egyértelmű. Mint ahogy az egész forradalom megmutatta: a szovjet mítosz, a legenda megdőlt. Kiderült, hogy a rendszer homokvárra épült, és hogy a diktatúrát a nép, a nemzet valódi akaratával és szabadságvágyával szemben egy külső nagyhatalom hatalmi túlereje tudja csak erőszakkal fenntartani, enélkül - mondhatni - máról holnapra összeomlik. A magyar forradalom történelmi kísérletének drámai visszhangja volt a nyugati közvéleményben. Jelentős fórumok, személyiségek megnyilatkozásai jelezték, hogy észrevehetően felgyorsult a teljes kiábrándulás folyamata, amelynek később azután a cseh és lengyel események adtak újabb lökést, hiszen a Szovjetunió az olyan kísérleteket sem tűrte el, amelyek - 1956 tanulságaként - taktikusabb módszerekkel próbálták céljaikat elérni. így lett a magyar forradalom - hogy Raymond Aron kifejezését idézzük - győzelmes vereséggé", amelynek emléke mindvégig jelen volt az uralmon lévők félelmében. A forradalmat vérbe lehetett fojtani, de azt nem, ami belőle történelmileg következett. Függetlenül attól, hogy a nyugati kremlinológusok" - már foglalkozási ártalomból is - a szovjet rendszer erejét és kilátásait hajlamosak voltak mindvégig túlbecsülni - egykorú anekdota szerint a szovjet vezetők is az ő jelentéseiket szerették olvasni, vigasztalásul -, nyilvánvaló volt, hogy ezt a rendszert csak katonai hatalommal lehet fenntartani, az pedig bizonyos fokon túl, megfelelő gazdasági hatalom nélkül nem fejleszthető. A magyar 1956 - Raymond Aron és Hannah Arendt meghatározása szerint - antitotalitáriánus" forradalomnak nevezhető. A kirobbanás felejthetetlen pillanatában ugyanis, eleinte, az adott rendszer elutasítása volt a fő cél, amely mindenkit összefűzött, össznemzeti méretekben. A különböző politikai elképzeléseknek, irányzatoknak a továbbiak során kellett - kellett volna - kibontakozniuk, feltehetően egymással szemben is. Hogy miként, az részben attól is függött, hogy a szovjet vezetés melyik utat választja: a véres megtorlásét, amely végül bekövetkezett, vagy pedig a kompromisszumét, amelyről Bibó István próbálta elmagyarázni, hogy tulajdonképpen Moszkva számára is előnyösebb. Annyi bizonyos, hogy mivel a nemzet nagy többsége, szinte egésze a forradalom oldalán állt, ez utóbbinak igen széles volt a potenciális politikai spektruma. A jövőt nyilván nem azonos módon képzelték el - ha egyáltalán már elképzelték - a pesti srácok", a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Széna tér harcosai, az 1945 előtti Magyarország még megmaradt hívei, a félbemaradt polgári demokratikus kezdeményezések folytatói, és azok az értelmiségi fiatalok, akik a második világháborús idők retteneteinek hatása alatt a bajok ellenszerét, a jövő biztosítékát, kellő információk híján, a szovjet rendszerben vélték felfedezni, de azután rá kellett jönniük, hogy rossz utat választottak, és a pártellenzéken át a forradalomhoz érkeztek el. S akadt a fegyverrel harcolók közt is, aki valamiféle szocializmus eszményét kívánta a szovjet elnyomással szemben megvédeni. E sokféle elem, amelyet egymás oldalára a forradalom lendülete sodort, utóbb eltérő irányzatok csíráit hordozta magában. S ha ezek kibontakozására sor már nem is kerülhetett, a forradalom feledhetetlenül egységes élménye mellett, amelyre mindenki emlékezik, az eltérő motívumok is folytatódnak a visszatekintők szemében, a sok emberi dráma, csalódás, szenvedés ütötte sebbel együtt. A magam részéről azonban mint történész, mint kortárs és szemtanú egyaránt azt hiszem, hogy e nagy nemzeti történelmi fordulót a fiatalabb nemzedékek számára a maga objektív valóságában indulatok, érzelgősség, sérelmek mellőzésével, úgy kell bemutatnunk, ahogy a valóságban végbement. Ennek az ügynek - 1956 ügyének - nincs szüksége többre, mint ami szakmailag, történelmileg igazolható, nemzeti és emberi, humánus értékeivel együtt. A jövőnek azzal tehetjük a legjobb szolgálatot, ha a múltról reális képet tudunk a jelennek nyújtani. Kívánom, hogy ez a konferencia eredményesen, sikerrel járuljon hozzá e nagy feladat megoldásához.
KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉS 1956 ÖRÖKSÉGÉRŐL
Litván György 1956-OS KUTATÁSOK ÉS VITÁK A MAI MAGYARORSZÁGON Bevezető előadás Amikor abban a megtiszteltetésben van részem, hogy ebben a teremben, ezen az évfordulón és ez előtt a lehető legilletékesebb hallgatóság előtt számolhatok be az 1956-os kutatások és viták mai állásáról, azzal szeretném kezdeni, hogy mélyen átérzem azt a kettős felelősséget, amely ránk mint az egykori események tanúira és résztvevőire s egyszersmind azok kutatóira hárul. A súlyos kérdések egész sora tolul fel ebben a pillanatban, nem is annyira az egész négy évtizeddel kapcsolatban, amelynek jó háromnegyedéért természetesen a Kádár-rendszer viseli a fő felelősséget, hanem elsősorban a rendszerváltás óta eltelt hat-hét év vonatkozásában. Három ilyen kérdést fogalmaztam meg magamban azzal a célkitűzéssel, hogy legalább vázlatosan megkíséreljek itt válaszolni is rájuk. 1. Mit tettünk - és eleget tettünk-e - a magyar forradalom jellegének és jelentőségének, eredetének és következményeinek, tényleges hazai és nemzetközi hatásának megismerése és megismertetése érdekében? 2. Hogy áll ma, negyven év után, 1956 ügye és történelmi helye a magyar és a nemzetközi köztudatban s a tudományos közvélemény, elsősorban a történeti és politikai tudományok művelői előtt? 3. Mi az, amiben ma feltétlenül többet tudunk 1956-ról, mint 1989-ben? Melyek a módszeres kutatás eredményei, és mi a ki-kiújuló viták hozadéka? Az első kérdésre egészen bizonyosan az lehet a válasz, hogy sok mindent tettünk mind a megismerés, mind a megismertetés érdekében, de semmiképpen sem eleget, főként az utóbbi tekintetben. Ami a kiinduló pontot illeti, nem szükségtelen leszögezni, hogy 1988-89 előtt a hivatalos magyarországi történeti és politikai irodalomban 1956-ról egyetlen igaz munka sem jelenhetett meg. Ezen a téren az egész Kádár-korszakban kötelező volt a torzítás vagy a hallgatás. Mindamellett a forradalom valódi mibenlétét, tényleges menetét és hatását feltáró és felmutató munka - zömmel illegálisan, a pártállami felfogással szembeszegülve és a nyomban 1956 után megindult nyugati emigráns tevékenységre támaszkodva - itthon is jóval a rendszerváltozás előtt elkezdődött, eleinte főként Krassó Györgynek, Mécs Imrének és néhány társuknak köszönhetően. Neves '56-os elítéltek egy csoportjával a nyolcvanas évek elején igyekeztünk összevetni emlékeinket s rögzíteni az események rendjét, majd Donáth Ferenc kezdeményezésére 1986-ban, a harmincadik évfordulón jött létre, mintegy hetven résztvevővel, a forradalommal foglalkozó első hazai tanácskozás. Ennek kereteit és infrastruktúráját természetesen az ellenzék és a szamizdat biztosította. 1989-től a kutatás és a publikálás feltételei természetesen gyökeresen - ha nem is kielégítően - megváltoztak. A sajtóban és a könyvpiacon megindult a visszaemlékezések, emlékiratok áradata. Az ekkor már évek óta működő Oral History Archívum interjúkészítői felkutatták és megszólaltatták '56 legkülönbözőbb társadalmi helyzetű, túlnyomórészt meghurcolt és elfeledett szereplőit, s részben már a kivégzettek hozzátartozóit is. Nagy lendülettel elkezdődött, majd ha lassabban is, de folytatódott a forradalom dokumentumainak: sajtójának, röplapjainak, rádióadásainak, a pár-
24 tok, munkástanácsok és más forradalmi szervezetek felhívásainak, programjainak, határozatainak kiadása. Folyt és folyik a tárgyi emlékek: zászlók, levelek, fényképek, filmfelvételek gyűjtése is, mégpedig nemcsak Magyarországon, hanem - szép eredményekkel - Lengyelországban, az ausztriai Burgenlandban és Erdélyben is. A Magyar Tudományos Akadémia és akkori elnöke, Kosáry Domokos támogatásával létrehozott 1956-os Kutatóintézet legelső célkitűzései között a forradalom vidéki eseményeinek és nemzetközi összefüggéseinek feltárása szerepelt. A Soros Alapítvány jelentős támogatásával indítottuk meg az egész országra kiterjedő munkát a megyei és városi levéltárakban rejlő bírósági és közigazgatási iratok összegyűjtésére. Ezt a hatalmas anyagot az Országos Széchényi Könyvtár, a nemzeti könyvtár 1956-os fondja őrzi. Ugyanott helyeztük el a Moszkvából (részben magától Jelcin elnöktől kapott), Londonból, Párizsból, Bécsből, Varsóból, Új-Delhiből, az amerikai elnöki és külügyi, valamint az ENSZ-levéltárakból származó dokumentumokat. Intézetünk évkönyvei és különböző egyéb kiadványai mindebből már sok mindent nyilvánosságra hoztak. Az idei évfordulóra pedig megjelentetjük 1956 háromkötetes kézikönyvét, amely minden eddiginél részletesebb kronológiát, szakirodalmi és szépirodalmi bibliográfiát és a megtorlások, perek adattárát nyújtja az érdeklődőknek. Kivették a részüket ebből a tevékenységből más intézmények is. A megyei levéltárak egész sora jelentetett meg fontos dokumentumokat tartalmazó köteteket, s ugyanezt mondhatjuk a Hadtörténeti, a Történettudományi, valamint a Politikatörténeti Intézetről is. Ez utóbbi a vezető pártszervek ülésjegyzőkönyveinek és más dokumentumainak közreadásával elősegítette, hogy ma már nagyjából megbízható képünk van az uralkodó párton belüli vitákról és döntésekről az 1956 és 1958 közötti évekből. Bizonyos fenntartással elmondhatjuk ugyanezt a szovjet pártelnökség akkori belső vitáiról és határozatairól, a magyar és lengyel pártvezetőkkel folytatott tárgyalásairól is. Továbbra sem ismerjük viszont a szovjet és a magyar belügyi szervek belső terveit és működési elveit úgy a forradalom előtti vagy alatti időszakban, akár a megtorlás éveiben. Az erről szóló operatív iratok ugyanis zömmel továbbra is titkosak. A feltárt és összegyűjtött adatokból, dokumentumokból és személyes visszaemlékezésekből számtalan tudományosan elemző, ismeretterjesztő és publicisztikai írás jelent meg. Hogy csak a fontosabbakat említsem, kiadtuk a magyar üggyel kapcsolatos legjelentősebb szovjet, angolamerikai, francia és lengyel dokumentumokat s ezek elemzését, a fegyveres felkelők és a munkástanácsi vezetők emlékezéseit, a Petőfi Kör összes vitajegyzőkönyveit, Nagy Imre forradalom előtti pályájának részletes leírását, Bibó István életrajzi és vizsgálati fogságbeli dokumentumait, Mindszenty bíboros kiszabadításának és forradalom alatti napjainak történetét, a magyar írók és a hatalom viaskodásának elemzését, egy fegyveres felkelőcsoport születésének és harcainak rekonstrukcióját, valamint elkészítettük az események és folyamatok tömör, népszerűen megírt összefoglalását előbb magyar, majd - bővített kiadásban - német és végül angol nyelven. Említeni is alig szükséges, hogy milyen tömegű cikk és interjú jelent meg, hány emlékülést és konferenciát, iskolai ünnepélyt és egyetemi szemináriumot tartottak a magyar forradalom témakörében az elmúlt években itthon és külföldön. A kérdés az, hogy mindezzel mennyire sikerült ellensúlyozni e néhány év alatt több mint három évtized hivatalosan propagált rágalmait és gyötrelmes össznemzeti elfojtását", sikerült-e hatékonyan megcáfolni és eloszlatni a jóhiszemű tévhiteket és legendákat (például azt, hogy a forradalom kitörése szovjet vagy/és magyar kommunista provokáció eredménye volt), sikerült-e az '56 után született vagy akár a legfiatalabb nemzedékekkel is megismertetni az egykor a világot megrendítő eseményeket, megértetni vagy megéreztetni azok jelentőségét és máig érő hatását, végül sikerült-e a nemzetközi szakmai közvéleményhez s a külföldi érdeklődők ennél szélesebb köréhez eljuttatni a szovjet, magyar és más - keleti vagy akár nyugati - levéltárakból felszínre került új adatokat és bizonyítékokat. Sajátos módon még leginkább e legutolsó kérdésre adható viszonylag megnyugtató, igenlő válasz. Nem kerülhetjük itt el annak elismerését, hogy '56 ügye, a magyar forradalom megbecsültsége külföldön ma alighanem jobban áll, mint Magyarországon, ahol az érdeklődés és az azonosulás 1989-ben tapasztalt szenvedélyes fellángolása után - különböző, később tárgyalandó okok miatt - 1991-től kezdve növekvő érdektelenség vagy éppen elfordulás mutatkozott a magyar forradalom emlékétől és szellemétől.
25 1956-hoz mindmáig annyi politikai indulat, személyes vagy családi érzelem kapcsolódik, hogy ettől még a maihoz hasonló tudományos fórumon sem tekinthetünk el teljesen. Mindazonáltal e ponton, amennyire csak lehet, igyekszem különválasztani három kört: a széles értelemben vett közvéleményt, az ún. ötvenhatos közvéleményt és a tudományos szférát. A széles közvéleménynek, amelyet ma már jelentős részben az '56 után született fiatalabb nemzedékek tesznek ki, kevés ismerete és felettébb bizonytalan képe van a forradalomról. Elidegenítő hatást gyakorolt rá egyfelől az, amit a Kádár-rendszer iskoláiban tanult 1956-ról, másfelől az a hangzavar és lármás civakodás, amit a rendszerváltozás után az '56-os veteránszervezetek produkáltak. A fiatalok számára az '56-os téma sok esetben ugyanolyan vagy hasonló kötelező ideológiai" elemet jelent, mint a korábbi nemzedékeknek a szovjet és kommunista rituálé. Biztató jel viszont, hogy nyomban pozitívan és érdeklődéssel reagálnak, ha nem frázisokkal, hanem őszinte, konkrét, életszerű ábrázolással találkoznak. Az ötvenhatos" közvélemény rendkívül megosztott, és a dolog természeténél fogva zömmel idős, többszörösen meghurcolt és mára erősen megkeseredett emberekből áll. 1989-ben, 33 évi rettegés és megaláztatás után, rájuk köszöntött a nem várt csoda, 1956 feltámadása, majd jött a keserű csalódás, mert eszményeik és személyes reményeik nem váltak valóra. '56 ugyanis - a szabadságjogok követelését leszámítva - sem baloldali, sem jobboldali áramlataiban nem volt liberális forradalom, az új magyar demokrácia viszont többszínűségében is a liberális jogállamiság jegyében indult, s nem tudott mit kezdeni a feltámadt munkástanácsokkal vagy nemzeti egységszervezetekkel. Az egykori szabadságharcosok pedig többnyire inkább megismételni vagy ünnepelni szerették volna a múltat, nem pedig igazán megismerni. Jóllehet számosan készséggel segítették emlékeik felidézésével az '56-os kutatást, még többen voltak, akik természetes módon eszményítették a múltat, s ezt várták el a történetírástól is. A történeti vagy szociológiai elemzést sokan egyenesen sértőnek, szentségtörőnek érezték (és érzik) az '56-os harcok ábrázolásánál. Ez a beállítottság a kilencvenes évek elején bizonyos fokig betört az úgynevezett tudományos szférába, amelyben ugyanakkor jelen voltak és vannak a késői Kádár-korszakból örökölt körök és műhelyek is, mégpedig a hivatalosak, félhivatalosak és ellenzékiek egyaránt. Ez a szféra tehát, amelybe a történetírást és a politikatudományt sorolom, ugyancsak nem egységes, hanem legalább három irányzatra tagolódik. A már érintett legendás-romantikus felfogás, mely főként a rendszerváltás utáni első évekre jellemző, 1944-1945 óta szentek és ördögök küzdelmeként fogja fel a magyar történelmet. Eszerint a szovjet megszállókkal szembeni egy évtizedes aktív és passzív össznépi ellenállás vezetett el 1956-ban a fegyveres felkeléshez, amelyet e jellegzetesen konzervatív nézőpont képviselői hangsúlyozottan nem forradalomnak, hanem szabadságharcnak neveznek. E látszólagos álvita mögött azonban - forradalom vagy nemzeti szabadságharc? - az 1956-os komplex folyamaton belüli egykori valóságos feszültség tükröződik. Hiszen éppen Mindszenty bíboros hangsúlyozta nevezetes november 3-i rádióbeszédében, hogy nem forradalomról, hanem szabadságharcról van szó. Az ő felfogása szerint ugyanis a függetlenné vált Magyarországnak egyszerűen vissza kellett volna térnie az 1945-ös szovjet megszállás előtti legitimitáshoz és társadalmi rendhez. Vele ellentétben az 1956-os szocialista és népi baloldal a forradalomtól egy minőségileg új társadalmigazdasági modell kiküzdését remélte. Akik 1989 után is ragaszkodtak a forradalom" megjelöléshez, kevés kivétellel már nem az egykori forradalmi utópizmust, hanem a plebejus - mondjuk így: Kossuth-címeres - hagyományt akarták folytatni a konzervatív és jobboldali értelmezéssel szemben. Aligha szükséges itt bizonygatni, hogy 1956 esetében a két megjelölés valójában nem ellentéte egymásnak, s a kettő együtt fejezi ki teljesen az akkori törekvések és történések tartalmát. A másik - mondhatni - ellenkező végleten a politikai ellentétek és értékek relativizálása, a forradalom erkölcsi és nemzeti lényegének csöndes lefaragása, elmaszatolása" folyik, különösen az utóbbi időkben. Az 1956-ot egykor ellenforradalomnak bemutató társadalomtudósok - azóta módosított - felfogása szerint továbbra sem forradalomról van szó, hanem a szovjet és magyar pártállami hatalomgyakorlásban bekövetkezett üzemi balesetről, vagy inkább közlekedési balesetről, ráadásul éppen akkor, amikor a jármű már a helyes úton haladt. Itt már szinte részletkérdés, hogy a balesetért a vezető(ke)t terheli-e a nagyobb felelősség, vagy azokat az utasokat, akik belekaptak a kormánykerékbe; a lényeg az, hogy közelmúltunknak effajta ábrázolása - miközben
26 önnön tárgyilagosságát hangoztatja - hajlamos egy szintre helyezni a szemben álló feleket. Nem hiszem, hogy ennek az iránynak a folytatására és irányzattá, koncepcióvá szélesítésére kellene bátorítanunk a jelenkortörténet művelőit. Szerencsére ma már számos elkészült mű bizonyítja, hogy a tabukat nem ismerő, kíméletlen elemzés és a világos morális állásfoglalás ezen a kutatási területen sem zárja ki egymást. (Ilyen például Rainer M. János Nagy Imre-életrajza vagy Standeisky Éva most megjelent munkája.) Jó néhány hazai és külföldi, elfogulatlan, fiatal kutató is ezzel az egyszerre tárgyilagos és empatikus szemlélettel és módszerrel közelítette meg és ábrázolta igen sikeresen mind a lengyel, mind a magyar Október eseményeit és dinamikáját (mint Pawel Machcewicz, Tischler János és Békés Csaba). Melyek tehát azok a legfontosabb pontok, amelyekről az eddigi kutatásoknak és vitáknak köszönhetően ma feltétlenül többet tudunk, mint a rendszerváltás pillanatában? Sok vita folyt a forradalom közvetlen előzményeiről: vajon a pártellenzék és az ún. revizionista értelmiség szellemi-erkölcsi szabadságküzdelme, vagy a végsőkig elkeseredett nép nyomása készítette elő a robbanást? Egyértelmű, hogy a kettő együtt, pontosabban, hogy az értelmiségi lázadás (the revolt of the mind) éppen a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamat artikulációja, az onnan jövő számonkérésre adott válasz volt. A megtorlás gépezete és propagandája arra a feltevésre épült, hogy az úgynevezett ellenforradalmárok" tudatosan előkészítették a fegyveres felkelést és a hatalom megragadását. Ezt a megtorló perek vádlottjai éppoly határozottan tagadták, mint az események emigráns vagy külföldi szemtanúi és történetírói. Sajátos módon a rendszerváltás után az egykori fegyveres felkelők és szószólóik egy része - immár pozitív hangsúllyal - ugyanezt kezdte hangoztatni. Ma már azonban minden közvetlen érdektől vagy elfogultságtól mentesen megállapítható, hogy az október 23-i békésnek tervezett demonstráció után az események teljesen spontánul, a hirtelen felszabadult tömeg önmozgásának, valamint a hatalom és a szovjet megszállók erőszakos reakcióinak köszönhetően fordultak át forradalomba. A megismert szovjet és magyar dokumentumok ugyanilyen határozottsággal engedik cáfolni a szovjet vagy magyar hatalmi provokáció tételét. Az események mindkét hatalmi központot lényegében felkészületlenül érték. Sorozatos viták folytak a forradalom jellegéről és célkitűzéseiről is. Sokan úgy vélték - vagy vélik ma is -, hogy egyfajta szocialista vagy úgynevezett korrekciós" forradalom volt, amely az 1947 (vagy csak 1948) után bekövetkezett diktatórikus, sztálinista torzulást akarta kiigazítani. Az angol Bili Lomax és sok nyugati baloldali társa egyenesen az első igazi szocialista munkásforradalomként ünnepelte. 1989 előtt a szakirodalomban is inkább ez a beállítás kapott hangsúlyt, már csak védelmi okokból is, az ellenforradalmi" vádakkal szemben. A kilencvenes években konzervatív oldalról erős érvelés indult meg amellett, hogy már az október 23-i nincs elvtárs" kiáltás világossá tette, hogy a forradalmi közhangulat a szocializmusnak nemcsak kommunista, hanem minden formáját elutasítja, tehát polgári jellegű volt az alapvető célkitűzés. Úgy gondolom, itt is középütt az igazság. Egyrészt a célok az események előrehaladtával változtak, illetve a polgári pártok és irányzatok csupán az utolsó napokban jelentkeztek. Másrészt nyilvánvalóan egymás mellett, párhuzamosan léteztek a közös ellenséggel szemben álló, de egymással is - potenciálisan, majd valóságosan - ütköző irányzatok. A további szabad kibontakozás ezt nyilván felszínre hozta volna, de erről tanúskodtak - közvetve és utólag - a pár évvel ezelőtti, tanulságos viták is. Végül, de nem utolsósorban, évtizedes diszkusszió folyt mind a politikai, mind a szakirodalomban a magyar forradalom egykori nemzetközi feltételeiről. Túlzás nélkül elmondható, hogy ez az a terület, amelyről a legtöbb megbízható dokumentum került elő, s ezek alapján ma már megkísérelhetünk választ adni arra a kérdésre, volt-e esély a sikerre, vagy eleve meg volt pecsételve a magyar szabadság sorsa. A legutóbb előkerült szovjet dokumentumok, a pártelnökség kézírásos jegyzőkönyvei mintha azt jeleznék, hogy a mozgástér valamivel nagyobb volt, mint utóbb gondoltuk. A szuperhatalmak viszonyának ma már ismert akkori megváltozása, a détente kétoldali akarása és a szuezi konfliktus viszont az ellenkezőjére engednek következtetni. Ám éppen ez lesz a most kezdődő konferencia igazi tárgya, itt tehát ennek a beszámolónak meg kell állnia.
27 Hozzászólások Vasziliou Jorgosz magyarul elmondott felszólalását azzal kezdte, hogy e különleges 20. század két legfontosabb politikai eseménye a két októberi forradalom volt, az első 1917-ben és a második 1956-ban. Mivel ennek a konferenciának nem feladata az 1917-es forradalom tévedéseinek magyarázása, csupán megállapítja, hogyha nem lett volna forradalom 1956-ban, nem lehetne vitatkozni 1917-ről sem, és mind a glasznosztynak, mind a peresztrojkának 1956 volt az előfeltétele. Nem megfeledkezve a Prágai Tavaszról és a lengyelországi Szolidaritásról, ezek a nagyon fontos események a magyar forradalom folytatását jelentették. A magyar forradalom általános érvényű - és nem elsősorban a szocializmusra vonatkozó - tanulságairól szólva emlékeztetett arra, hogy ő maga mint Budapesten tanuló egyetemista átélte a forradalmat, és ennek tanulságait későbbi politikai pályafutásában, ötéves köztársasági elnöksége során hasznosította is. Ilyen általános konklúziónak tartotta, hogy egy politikusnak nem szabad hazudni, és tudnia kell, hogy ha hazudik, nem lesz sok lehetősége utána. Úgy véli, hogy a Rajktemetésnek - amelyen maga is részt vett - ez volt a legfontosabb tanulsága. A hazugságnál a keserű valóság kimondása is okosabb. A forradalom második tanulsága, hogy a boldogságot nem lehet csak az eljövendőre ígérni. Jó a boldogság ígérete, de valamit a jelennek is kell adni. Köztársasági elnöksége idején, ha döntenie kellett, mindig gondolt arra is, hogy mit lehet nyújtani a népnek a jelenben, hiszen nem biztos, hogy tíz év múlva is meg lehet valósítani a mai ígéreteket. A harmadik tanulság az, hogy sohasem szabad holnapra halasztani azt, amit aznap el lehet dönteni. A keserves határozatok elhalasztásával semmit sem lehet nyerni. Minél többször halasztják el a döntést, annál nehezebb lesz a helyzet. Tudja, hogy mindazok akik jelen vannak ezen a konferencián és megélték az '56-os forradalmat, emlékeznek arra, hogy a két nappal később végrehajtott döntés már elkésett volt. A negyedik tanulság szerinte az, hogy a politikusnak elsősorban realistának kell lennie, mert lehet a szépre gondolni, lehet a maximumra törekedni, de az életben nem lehet mindent elérni. Hiszen vannak reális helyzetek, vannak nagyhatalmak, nagyhatalmi érdekek, és a politikai célokat ezekben a reális keretekben kell megfogalmazni. Vasziliou Jorgosz végül kijelentette: nagyon büszke arra, hogy 1956-ban Budapesten volt és részt vett az eseményekben, valamint hangsúlyozta, hogy az egész világ nagyon sokkal tartozik a magyar népnek. Rév István felszólalásának elején egykori pártokmányt idézett: 1957. október 7-én Csikesz Józsefné - akkor az MSZMP budapesti pártbizottságának titkára - javaslatot tett a Köztársaság téri eseményekre való visszaemlékezés megrendezésére. A testület nehéz döntés előtt állt: a megemlékezést október 30-án, a támadás évfordulóján rendezzék meg, esetleg november 4-én a második szovjet megszállás, vagy november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulóján. Az ünnepség formája is bonyolult vita tárgyát képezte: egy nagygyűlés legyen, netán kettő, kerületenként rendezzenek gyűléseket vagy esetleg látványos katonai díszszemlét. Venéczi János országgyűlési képviselő szerint legalább 50 ezer néző kivezénylése lett volna célszerű. A megfelelő dátum kiválasztása eldönthette azt, miféle történetté szervezik a kommunisták az ellenforradalommá minősített eseménysort. Október 23-án a kommunistáknak természetesen nehéz lett volna ünnepelniük. November 4-re emlékezni kellett, ezt a szovjetek is elvárhatták, ám kétes eredményre vezetett volna, ha az emlékezés középpontjában a szovjet bevonulás áll: jobb volt nem bolygatni a szuverenitás problémáját. A vita, a történeti és politikai megfontolások eredményeként megszületett döntés értelmében november 4-én október 30-ra emlékeztek: a bevonulás napján a kommunista mártírokra. A kommunisták halottai voltak hivatva elfeledtetni a szovjeteket, és egyben emlékezetbe idézni az események ellenforradalmi jellegét, az 1919-es fehérterror és 1956 történeti kontinuitását. Rév István ezután 1989-ról beszélt, amikor úgy tűnt, hogy létezik a forradalomnak egységes, lezárt, befejezett története. De 1989. június 16-án, az újratemetés napján, amikor a forradalomról először lehetett nyilvánosan beszélni, kiderült, hogy illúzió volt a forradalom egységes felfogásá-
28 ban hinni. Illúzió volt annak feltételezése, hogy a forradalomnak végleges és egységes, lezárt története van. Nyilvánvalóvá vált, hogy június 16. perspektívájából csak a forradalom egyik története produkálható, amely Nagy Imrét és a reformkommunizmust állítja a történet középpontjába. Az egymással versengő értelmezések egy-egy szimbolikus dátum köré igyekeztek szervezni a történetet. 1956 története - az egymással ellentétes értelmezésekben - ugyanakkor a kommunizmus egész korszakának történetéhez is kulcsot kínált, hasonlóképpen a budapesti pártbizottság 1957. évi ambíciójához, amely október 30. és november 4. egymásra vetítésével, a gonosszal és a fasizmussal szembeni hosszú harc egyik állomásaként mutatta be az 1956. évi eseményeket. Június 16. nézőpontjából a kommunizmus korszaka a dogmatizmus és a humánus, demokratikus szocializmus küzdelmének története. Nagy Imre személye azt példázza, hogy a tévedések, kommunista botlások" ellenére, a múlt jóvátehető, s bárki méltó tagja lehet a társadalomnak, a múltja ellenére is. Természetesen ez az értelmezés elfogadhatatlan volt azok számára, akik a temetést általánosabb antikommunista célok szolgálatába akarták állítani, elfeledve a forradalom reformkommunista vonulatát. Az 1990-ben hatalomra kerülő politikai erők számára november 4-e centrumba állítása kínált értelmezési lehetőséget. November 4-e a szovjet megszállás dátuma: innen nézve 1956 elsősorban a nemzeti függetlenségért folytatott harc egyik állomása, a kommunista megszállók elleni, általában az idegen megszállással szembeni fellépés szimbolikus dátuma. Minden, ami Magyarország német megszállása, 1944. március 19. és az 1990. évi szabad választások között, a szuverenitás elvesztésének időszakában Magyarországon történt, nem része a nemzet autentikus történetének. Mindazért, ami ebben az időszakban Magyarországon megesett, a nemzet nem felelős. A november 4-i történet" morálja szerint a magyarok már a Don-kanyarnál szembeszálltak a Nyugat védelmében a bolsevizmussal. Ezt a konzervatív értelmezést támasztják alá Antall József miniszterelnök akkor elhangzott szavai, amikor 1991. október 23-án a Gyorskocsi utcai börtön falán felavatta Nagy Imre emléktábláját: szerinte Nagy Imre az abszolutizmus időszakában hozzájárult a rezsim aláásásához, de a forradalmat és a szabadságharcot mások csinálták, elsősorban Tildy Zoltán. Rév véleménye szerint ez a konzervatív indíttatású történet összecseng 1956 kommunista történetével. 1956-ot nem a baloldali értelmiségiek, a munkások és a munkástanácsok csinálták, hanem a kisgazdapárt újjászerveződő vezetősége, azok, akik már 1945 előtt is aktívan politizáltak. A kommunisták is hasonló történetet igyekeztek (re)konstruálni 1956 után. E történetekkel szemben létezik egy harmadik verzió is: a radikálisoké, egy aktivista történet, amelynek főszereplői az utcai harcosok. Amíg a, június 16-i történet" számára 1989 visszamenőleg igazolta 1956-ot, addig az aktivista felfogás szerint 1956-nak kellett volna igazolnia a jelent. E szerint az olvasat szerint forradalomra lett volna szükség 1989-ben is, az 1956-os forradalom folytatására, olyan radikális váltásra, amelyben a hatalomra került konzervatívok nem voltak érdekeltek. Október 23-át azok a radikálisok állították a történet középpontjába, akiknek a történelem nem szolgáltatott igazságot, akik emigrációba kényszerültek vagy hosszú börtönbüntetést szenvedtek el, akiknek csekély esélyük volt arra, hogy meghatározó politikai szerepet kapjanak a kommunizmus bukása után. Szerintük 1956-ot nem Nagy Imre, nem a reformkommunisták, nem Tildy és a hagyományos magyar politikai vezetőréteg csinálta. 1956-ot nem csinálta, nem szervezte, nem tervezte senki, a katonai akcióknak nem voltak vezetői, spontán módon történt minden. 1956 népmegmozdulás volt, vezetője a nép", nem pedig baloldali értelmiségiek vagy az úri Magyarország képviselői. Mindezt kiegészíti, hogy az átalakulóban lévő Magyar Szocialista Munkáspárt is megkísérelte, hogy egy dátum köré szerveződő történettel álljon elő, s ez egy új október 23-a lett volna. Emlékezetes, hogy Szűrös Mátyás, a Központi Bizottság egyik volt titkára, akkor az országgyűlés elnöke, majd 1989. október 23-a után ideiglenes köztársasági elnök, 1989-ben ezen a napon kiáltotta ki a köztársaságot, hogy mindezzel befedje" ennek a napnak más lehetséges jelentéseit. Visszatértünk 1957-hez, amikor november 4-én október 30-át akarták ünnepeltetni. Most az új köztársaság takarta volna le a forradalom kitörésének napját. Ehhez a törekvéshez tartozik a magát pártonkívülinek tekintő, bár párttag igazságügy-miniszternek, az alkotmány-előkészítő