Pukánszky Béla - Németh András NEVELÉSTÖRTÉNET V. REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ D) Iskoláztatás a Mohács utáni Magyarországon A XVI. század közepének Magyarországára a teljes megosztottság volt jellemző. Az ország három részre szakadt: középső és déli részén a török volt az úr, a nyugati és északi területek Habsburg Ferdinánd uralkodása alatt álltak, s Erdély is hamarosan önálló fejedelemséggé vált. A területi szétdaraboltságot a feudális nemes urak egymás ellen vívott frakcióharcai tetézték. A magyar katolikus egyház legfőbb vezetői a mohácsi csatatéren elpusztultak. A főpapság a tragédia után politikai küzdelmekbe bonyolódott. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a futótűzként terjedő reformáció kezdetben nem ütközött a katolikusok ellenállásába. De előidézhették ezt a kezdeti toleranciát az egyházi körökben is otthonra lelő humanizmus emberközpontú, földközpontú tanai is. A protestantizmus szélsebes hazai terjedését társadalmi okok is segítették. A hit reformátorai a vallás ősi, tiszta formáihoz akarták visszavezetni a népet és a földi javakban dúskáló, hatalmas gazdasági hatalommal rendelkező katolikus egyházat. Luther tanításai főként a királyi városok németajkú polgárai között leltek visszhangra, Kálvin elveit pedig a mezővárosok tehetős parasztpolgárai fogadták magukévá. Hamarosan a lutheránusok (evangélikusok) és a kálvinisták (reformátusok) egyházakba szerveződtek, és elfoglalták helyüket - a megújuló katolikus egyház mellett - a feudális társadalom rendjében. A reformáció kezdeti forradalmi lendülete az 1570-es éveken Magyarországon is megtört. A jobbágytömegek követeléseit a feudális főúri körökkel kompromisszumot kötő protestáns egyházak is csitítani igyekeztek. 1. Protestáns iskolák Az új vallási eszmék Magyarországon különösen a királyi városok gazdag polgárai körében leltek kedvező visszhangra. Ezekben a városokban a patríciusokból álló magisztrátus (elöljáróság, tanács) döntött a reformált hit befogadásáról vagy elutasításáról. A mezővárosok és falvak esetében mindez a földesúr joga volt. Az alsóbb néprétegeknek, jobbágytömegeknek ebbe nem volt beleszólásuk.
A század közepén a legtöbb város és mezőváros iskolája a protestánsok fennhatósága alá került. Ezekben az iskolákban folyt a polgárság felsőbb rétegeiből verbuválódott protestáns vezetők nevelése-oktatása. Legfőbb cél a belülről fakadó, átélt vallásosság, a pietas kialakítása volt. Mindehhez elengedhetetlenül szükségesnek tartották a három legfontosabb nyelv: a latin, a görög és a héber tanulását (ezeket már Erasmus is javasolta), és a humanisztikus műveltség elsajátítását. Az antik klasszikus szerzőknek elsősorban az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó műveit dolgozták fel a protestáns iskolákban. A tudományok csúcsa a reformátorok szemében a hagyományos skolasztikus módszerrel fölépített, de új tekintélyeken nyugvó teológia volt. Ennek tanulmányozása koronázta meg a protestáns kollégium-típusú iskolák akadémiai tagozatát. (A katolikusok hasonló iskoláikban - mint láttuk - nem tették kötelezővé a hittudomány ilyen alapos elsajátítását.) A protestánsok tehát elsődleges céljuknak a művelt vezető réteg kialakítását tekintették. Hívő emberekét, akiknek őszintén átélt vallásossága klasszikus humán műveltséggel párosul. Ezért létesítettek 6-8 osztályos latin (tehát grammatikai, retorikai és poétikai osztályokat magukban foglaló) iskolákat. Viszont hosszú ideig nem állítottak fel olyan önálló kisiskolákat, ahol a gyerekek anyanyelven szerezhettek volna egyszerű, praktikus alapismereteket. Sőt: még a nagyobb falvakban is hozzáfogtak a kollégium-típusú iskola megszervezéséhez. (Ilyen helyeken az iskola vezetője tanította a felsőbb osztályosokat, a nagydiákok pedig a kezdőknek oktatták az ábécét és a latin nyelv elemeit.) Az ilyen iskolák kezdő tagozatának osztályai azután olyannyira felduzzadtak, hogy később már a felsőbb tagozatos diákok tanulmányi munkájának nyugalmát is zavarták. Ekkortól - a XVIII. század elejétől - szorgalmazták a protestánsok az önálló kisiskolák létesítését. A protestánsok kollégium-típusú iskoláiban a gyerekeket igyekeztek minél hamarabb latin nyelvre fogni. A felsőbb osztályokban már a tanulók egymás közötti érintkezésének nyelve is a latin volt. A kezdő kisgyermekek oktatása természetesen anyanyelven folyt. A XVI. század közepén jelentek meg az első anyanyelvű ábécéskönyvek. Az első, mely töredékeiben fönnmaradt, föltehetően Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájából került ki 1553- ban. Címe a kor szokásaihoz híven terjedelmes: "A keresztyéni tudománynak fundamentuma. Rövid és hosszan való kérdésekbe befoglaltatott, a magyar (írás) olvasásnak módjával egyetemben. A gyermekecskéknek és egyéb együgyű keresztyéneknek épülésére. Kolozsvárban, MDLIII." Első ábécéskönyveink - ez látható a fenti címből is - az ún. "katekizmus-ábécéskönyv" műfajába tartoztak. A gyermekek értelmi szintjéhez alkalmazkodó kérdés-felelet formában feldolgozott hittételek előtt helyezték el az ábécé betűsorozatait és az olvasásgyakorlást segítő betűkapcsolatokat. (Például: ab, eb, ib, ob, öb, ub, üb stb.) A katekizmus anyagát így - gyakorlószövegként - az olvasás tanulásához is felhasználták. Az első anyanyelvű tankönyvek sorába tartozik még Bornemissza Péter ábécéskönyve, Geleji Katona István Magyar grammatikácskája. Magyar nyelvtant írt - latinul - Sylvester János is. Az egyre inkább tért hódító könyvnyomtatás segített terjeszteni a protestánsok magyar nyelvű bibliafordításait (Sylvester Jánosé 1541-ben, Károli Gáspáré 1590-ben keletkezett).
2. A népoktatás A század közepének társadalmi-politikai-ideológiai küzdelmei új igényeket támasztottak az alsó rétegek iskoláztatásával szemben. Ekkor már szükségesnek tartotta az uralkodó osztály, hogy lehetőleg minden nagyobb településen (városban és falun egyaránt), ahol van papi állomáshely, legyen világi rendű tanító is. Három, egymással szorosan összefüggő cél elérése érdekében akarták a népoktatást megszervezni: 1. Elsősorban azért, hogy elfogadtassák velük saját felfogásukat arról, hogy a fönnálló társadalmi rend tökéletes, ennek megváltoztatása katasztrofális lenne az ő számukra is. Az alsó néprétegeknek ez az "állapotbéli" kötelességek teljesítésére való nevelése összefonódott a vallásos érzületre neveléssel. 2. Az uralkodó osztály egy szűk körű közvetítő réteget akart létrehozni a népoktatás útján. Olyan réteget, mely műveltsége révén képes arra, hogy az uralkodó osztály nézeteit, eszméit az alsóbb rétegek felé közvetítse, velük elfogadtassa. (Alsóbb sorból származó papok, tanítók, ispánok, más földesúri és alacsonyabb rangú uradalmi tisztségviselők tartoztak közéjük.) A falusi, jobbágysorból származó fiatalok részére a népoktatásban való részvétel lehetőséget teremtett arra, hogy öröklött helyzetükből kitörve bekerüljenek ebbe a magasabb társadalmi státust jelentő "közvetítő réteg"-be. 3. Azok számára is szükséges lehetett az elemi ismeretek és készségek elsajátítása, akik megmaradtak örökölt státusukban. Így például a városokban a céhekbe igyekvő fiataloknak ebben a korban már tudniuk kellett írni, olvasni, számolni. Mindezek iskolai elsajátítása után került sor a speciális céhes képzésre, a szakmai ismeretek és készségek elsajátítására. A XVI. században elterjedt tankönyv volt Heyden Sebald latin-magyar beszélgetésgyűjteménye. Ennek egyik dialógusa jól érzékelteti a városi polgárdiákok tanulással kapcsolatos felfogását, gondolkodásmódját: "- Inkább a tanulás miatt akarok ösztövérkedni, mint a szerelem miatt. - Miért akarsz oly sokat tanulni? - Különösen három ok miatt. Először: hogy tudjak, azután, hogy jól és boldogan éljek. Harmadszor, hogy később másoknak is hasznára legyek, és valami hasznom legyen belőle. - Semmi hasznot nem hoznak a tudományok! Különösen nálunk, magyaroknál... Én inkább valami kereskedő mesterségre adom magamat, mellyel inkább élhetek, nem úgy, mint az efféle tudományokkal. - Ami inkább kellemes számodra, azt tedd, én ebben nem követlek téged." [28] Figyelemre méltó, hogy a falusi nép egészének - egészen a XVIII. század végéig - nem volt szüksége az ún. "elemi" ismeretekre: az olvasásra, írásra, bonyolultabb számolásra. Mindennapos munkája még nem igényelte ezeket. Megfelelő olvasmányanyag sem állt rendelkezésükre, hogy - az esetleg elsajátított - olvasástudást gyakorolhassák-használhassák. A parasztgyerekeknek elsősorban a mindennapi gyakorlatban elsajátítható praktikus számtan, az ún. "paraszt-aritmetika" megtanulására volt szükségük. Ennek elsajátításához nem volt szükség iskoláztatásra. Szüleiktől, környezetüktől tanulták meg ezt is, akárcsak a sajátos értékekkel rendelkező népi-paraszti műveltség többi elemét.
Ebben az időszakban jött létre egy fontos intézménytípus, a felsőbb (latin) iskoláktól szervezetileg független, önmagában is "befejezett műveltséget" adó kisiskola. Ez a több, mint háromszáz esztendeig (1560-1868) működő iskolatípus elsősorban a vallási, erkölcsi "állapotbeli" kötelességekről való ismeretek nyújtására, egyes tanulóknak az alapkészségek (olvasás, írás, számolás) és esetenként más praktikus ismeretkörök oktatására szolgáló intézmény volt. Ilyen kisiskolákat hoztak létre a katolikusok, majd - több mint százesztendős késéssel - a protestánsok. A kisiskolák által nyújtott nevelést-oktatást szervesen kiegészítette a templomi katekizmusoktatás, melyre a plébános vezetésével többnyire vasárnap délelőtt vagy délután került sor. Ide jártak azok a gyerekek is, akik nem vettek részt "mindennapos" iskolai oktatásban. (171-175)
VI. AZ ÁTMENET KORSZAKA: XVII. SZÁZAD A világszerte ismertté vált cseh-morva pedagógus, Jan Amos Komenský (1592-1670) (latinosan: Johannes Amos Comenius) élete viszontagságokkal, megpróbáltatásokkal volt terhes. Átélte a harmincéves háború szörnyűségeit: otthonát feldúlták a zsoldosok, szeretteit elveszítette. A cseh-morva testvérek püspöke volt, ezért menekülnie kellett üldözői elől. Vérzivataros korának szinte valamennyi szenvedését átélte, ennek ellenére hitét sohasem veszítette el, emberi tartása sohasem rendült meg. 1. Élete Comenius 1592. március 28-án született a korabeli Morvaország egy Nivnice nevű kis falujában. Szülei uradalmi cselédek voltak, és a közeli Magyargázlóban (Uhersky-Brod) telepedtek le. Édesapja elkötelezett híve és oszlopos tagja volt a cseh testvérek szektájának. Szüleit korán elvesztette, egyik nagynénje nevelte-taníttatta a cseh testvérek felekezetének támogatásával. A cseh testvérek népi mozgalma a XV. század közepe táján szerveződött. A huszita hagyományokhoz nyúltak vissza, és határozott antifeudális törekvéseket tűztek zászlajukra. Pedagógiai programjuk is jelentős volt. Fontosnak tartották a betűismeret terjesztését a nép körében, törekedtek a Biblia minél szélesebb körű megismertetésére. Állandó üldöztetetéseik közepette hegyek közé, erdőkbe, télen barlangokba menekültek. A nevelést, tanítást azonban a legnehezebb időkben is szívügyüknek tekintették. A századfordulón feladták világtól való elfordulásukat, egyre többen csatlakoztak hozzájuk a tehetősebbek, a nemesek köreiből is. Mozgalmuk a cseh nép Habsburgok ellen vívott nemzeti küzdelmének jelentős tényezőjévé vált. Elemi ismereteit a cseh testvérek közösségének iskolájában szerezte, majd Prerov városának latin iskolájába (gimnáziumába) íratták be. Felsőfokú teológiai tanulmányokat a herborni akadémián és a heidelbergi egyetemen folytatott. Nagy hatást gyakorolt rá Alstedt, aki - mint már láttuk - később a gyulafehérvári akadémián tanított. A fiatal Comenius - kitüntetésképpen - segíthetett Alstedt enciklopédiájának összeállításában. Az enciklopédikus törekvések így leltek visszhangra Comenius gondolkodásában. Egyre inkább kikristályosodott az a meggyőződése, hogy az összes emberi ismeretet a legegyszerűbb, legáltalánosabb alapfogalmakra kell visszavezetni. Emellett ki kell dolgozni az alapvető fogalmak egymáshoz való kapcsolódásának rendszerét is. Ez a mindent átfogó tudomány lesz a "tudományok tudománya", vagyis a pánszófia. A "mindentudás" majd hozzásegíti az embert ahhoz, hogy megtalálja helyét, boldogulását a világban. Ezekben az években - Alstedten kívül - az angol materialista, empirista filozófia első jelentős képviselője, Francis Bacon (1561-1626) gyakorolt felfogására jelentős hatást. Az egyetemi évek után 1614-ben visszatért Prerovba, ahol pappá szentelték. Emellett tanított a város gimnáziumában. Feleségével, Magdalena Vizovskával Fulnek városába költözött, ahol a lelkészi teendők ellátása mellett iskola-felügyelő is volt. A nevelői gyakorlattal itt is életközeli kapcsolatban maradt.
A harmincéves háború kitörése (1618) után súlyos sorscsapások érték: családját elvesztette, otthonát földúlták, menekülnie kellett. A fehérhegyi csatában 1620-ban vereséget szenvedett a csehek Habsburg-ellenes felkelése. A Habsburgok felszámolták az ország önállóságát, a katolicizmust államvallássá tették, s kíméletlenül szétszórták a cseh testvérek közösségeit. Comenius ebben a megpróbáltatásokkal terhes időszakban sem hagyott fel a tudományos munkával: latin nyelvű filozófiai, teológiai, gazdaságtörténeti, régészeti és földrajzi tárgyú tanulmányok egész sorát írta ekkor. 1623-ban született "A világ útvesztője", a klasszikus cseh nyelvű próza első nagy alkotása. Üldözői elől a cseh testvérek egy részével a lengyelországi Leszno (Lissa) városába menekült, ahol tizenkét esztendőt tölthetett el viszonylag nyugodt körülmények között. Lelkészként tevékenykedett, tanított a középiskolában. Itt írta egyik legfontosabb művét, a "Didactica magná"-t (Nagy oktatástan). Latin nyelvkönyvei közül itt keletkezett a "Janua linguarum aurea reserata" (A nyelvek kitárt arany kapuja) és a "Vestibulum" (Előcsarnok) Hozzákezdett korábban tervezett pánszófiájának formába öntéséhez is. Ez a pánszófia nem öncélú tudományos teljesítmény, hanem olyan összefüggő ismeretrendszer, amely a világot a maga teljességében képezi le, s teszi áttekinthetővé. Pánszófikus törekvéseit saját hittestvéreinek egy része nem nézte jó szemmel, a "mindentudás" szerintük kizárólag Isten képessége lehet. Egyházi zsinat elé idézték, ahol Comenius megvédte igazát, s így felmentették a vádak alól. Az 1640-es években egy nagyszabású filozófiai, politikai és pedagógiai kérdéseket tárgyaló mű írásához kezdett "De rerum humanarum emendatione" (A világ égető problémáinak megoldása) címmel. A megoldást kettős: egyrészt a Habsburgok, a katolikus egyház uralmának megdöntése fegyveres harccal, másrészt pedig - ezzel párhuzamosan - egy új pedagógia létrehozása. Az új nevelés segítségével majd meg lehet ismertetni az emberekkel a világ összes ellentmondását, s meg lehet mutatni nekik a helyes utat a jobb, emberibb jövő felé. Egy olyan új világ felé, melyben mindenki megtalálja a boldogságot. Ebben az új, boldogabb világban - melyben egy hozzáértő testület irányítja majd az egész emberiség életét - mindenkinek joga lesz arra, hogy élete végéig tanuljon, ismereteket gyűjtsön, művelődjék. 1641-ben Londonba, majd Svédországba hívták azzal a céllal, hogy működjön közre az oktatásügy reformjában. Pánszófikus, utópisztikus elképzelései nem leltek jelentékeny visszhangra. Londonban hozzákezdett egy tudósokból álló testület szervezéséhez, de munkáját félbe kellett szakítania a polgárháború kitörése miatt. Svédországban hiába várta a királytól a cseh nemzetnek nyújtandó segítséget. Ottani tartózkodása alatt írta meg harmadik fontos nyelvkönyvét, az "Atrium"-ot (jelentése: fogadóterem). A vesztfáliai béke (1648) után Comenius reményei szertefoszlottak: a Habsburgok nemzetközi tekintélye megtört ugyan, de abszolutista hatalmuk nem csökkent birodalmukban. A protestánsokra és katolikusokra kimondott vallásszabadság pedig nem vonatkozott a cseh testvérek szektájára. Lesznóban kapta meg Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hívó levelét, melyben kéri, hogy jöjjön Sárospatakra, vegyen részt a kollégium újjászervezésében. Hittestvére, Drábik András ösztönzésére Comenius elfogadta a meghívást. Az "álomlátó" Drábik ugyanis "égi jelet" vélt látni, mely szerint Comenius elérheti kettős célját: egyrészt rábeszélheti Lórántffy Zsuzsanna fiait, Rákóczi Zsigmondot és II. Rákóczi György erdélyi fejedelmet egy Habsburgok elleni
végső összecsapásra; másrészt pedig a gyakorlatban is kipróbálhatja az eljövendő új világ pánszófikus iskoláját. A pataki vendéglátók - élükön Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszonnyal és az akadémia rektorával, Tolnai Dali Jánossal - Comeniust elsősorban mint újszerű latin nyelvtankönyvek íróját ismerték. A Didactica Magna cseh nyelven nem vált széles körben ismertté, a mű latin nyelvű változata végleges formájában csak 1657-ben jelent meg. Comenius vendéglátóinak célja az volt, hogy a tudós pedagógus segítsen korszerű ismereteket is nyújtó magas szintű papképző intézménnyé szervezni a sárospataki kollégiumot. A protestánsoknak ugyanis égető szüksége volt jól képzett papokra és világiakra a királyi Magyarországon és Erdélyben, hogy ellen tudjanak állni a Habsburgok rekatolizációjának. A jezsuita iskolák egymás után nyíltak meg, a nagyszombati katolikus egyetem is működött már. Félő volt, hogy a protestáns ifjak is katolikus felsőbb iskolát választanak. A meghívók nyugodtak lehettek afelől is, hogy Comenius nem törekszik a protestáns egyház püspöki hierarchiájának megbontására, hiszen ismert volt antipuritánus felfogása, maga is püspöke volt egyházának. Comenius négy esztendeig (1650-1654) tartózkodott Magyarországon. Sárospatakon hétosztályos pánszófikus iskolát kívánt létrehozni, melynek minden osztályában - koncentrikus, egyre bővülő körökként - önmagában is helytálló, de fokozatosan bővíthető ismeretrendszert akart tanítani. Tehát minden osztályban "minden"-ről tanulnának a diákok, de ezen felül minden egyes osztálynak sajátos célkitűzése lenne. Hétosztályos pánszófikus iskolájának csak első három osztályát tudta itt-tartózkodása alatt kiépíteni. Az első három osztály tankönyvei (Vestibulum, Ianua, Atrium összeolvasva: VIA = út) a köznapi latin nyelv elsajátításához nyújtottak segítséget. Új vonása tankönyveinek az is, hogy a mindennapi életben jól hasznosítható ismereteket nyújtottak. A feldolgozandó koncentrikusan bővülő szócsoportok, szómagyarázatok ugyanis nem az antik klasszikus kultúra megismerését szolgálták, hanem a gyerekeket körülvevő korabeli világ teljességére vonatkoztak. Miután Comenius rádöbbent arra, hogy politikai elképzeléseinek hathatós támogatására végképp nem tudja megnyerni a Rákócziakat, visszatért Lesznóba. Innen Hamburgba költözött, majd Amszterdamban telepedett le. A város nyolcszáz aranyat folyósított tudományos munkája támogatására. Ott készítette elő műveinek gyűjteményes kiadását Opera Didactica Omnia címen, s ott fejezte be nagyszabású "Egyetemes Tanácskozá"-sát (teljes címén: "De rerum humanarum emendatione consultatio catholica" azaz: Egyetemes tanácskozás az emberi állapotok megjavításáról). E hatalmas mű hét könyve közül kettő foglalkozik pedagógiai kérdésekkel: Pansophia és a Pampaedia. A kéziratban maradt grandiózus művet már nem tudta sajtó alá rendezni. Ennek munkálatai közben érte a halál 1670. november 17-én. Végakarata szerint fia, Dániel és tanítványa, Christian Nigrin gondoskodtak élete fő művének megjelentetéséről. (178-181)
C) A tudományok első magyar összegzője: Apáczai Csere János "Apátzai Tsere János. Kolosvári professor, a filosofiában és a Szent Írás magyarázásában doktor. Származott a Barcaságon Apáca nevű faluból: aki a kolosvári oskolában elsőben, azután a gyulafejérvári, abban az időben szépen virágzó kollégyiomban nagy serénységgel és épülettel tanult." [30] Az 1767-ben megjelent első magyar irodalmi lexikonból, Bod Péter (1712-1769) "Magyar Athénás"-ából valók ezek a sorok. Az erdélyi magyar protestáns iskolaügy első kiemelkedő alakjának iskolaéveit idézik. Apáczai Csere János (1625-1659) életútja, pedagógiai gondolatai nehezen értelmezhetőek a korabeli Erdély társadalmi, kulturális viszonyainak vázlatos áttekintése nélkül. 1. Az erdélyi protestáns iskolaügy a XVII. században Erdély 1571-től kezdve önálló fejedelemséggé vált. Az országgyűlés fejedelemválasztó jogát 1606-tól a Habsburgok is elismerték. Az államvallás 1691-ig a református lett. Az egyházi iskolaügy szervezői itt is - akárcsak a királyi Magyarországon - a kollégiumtípusú iskolák (az ún. "latin iskolák") létesítését tartották elsőrendű feladatuknak. E kollégiumok kezdő évfolyamaiban a kisgyerekek anyanyelven sajátították el az írás-olvasást, de tanítóik ettől kezdve igyekeztek mihamarabb bevezetni őket a latin nyelv rejtelmeibe. Iktári Bethlen Gábor (1580-1629) 1613-tól 1629-ig volt Erdély fejedelme. Erdély aranykorának nevezik ezt az időszakot, és ha az iskoláztatás fellendülésére gondolunk, ez a megjelölés kiváltképpen találó. A gyulafehérvári latin iskolát európai színvonalú, nívós akadémiai tagozattal rendelkező kollégiummá kezdte kiépíteni. Alapítványokat létesített, gazdag könyvtárat teremtett, az akadémiára kiváló tudósokat hívott meg. 1622-ben Gyulafehérvárra érkezett Martin Opitz sziléziai költő és irodalomtudós, majd nemsokára követte őt Johann Heinrich Alstedt herborni filozófus-teológus és Johann Heinrich Bisterfeld, nassaui német teológus. Opitz nem tudott Erdélyben végleges otthonra lelni, de Alstedt és Bisterfeld halálukig ott maradtak és jelentős pedagógiai és egyházpolitikai tevékenységet folytattak. Mindketten annak a német reformátusságnak voltak a kimagasló képviselői, amely egyesítette magában a Bibliára támaszkodó egyszerű, "kegyes" hitet, a klasszikus humanista műveltséget és a széles körű evilági-realista enciklopédikus érdeklődést. Az enciklopédikus törekvések mélyen gyökereznek a kultúra történetében. A probléma örök: Hogyan lehet az egyre növekvő tudásanyagot a rövidre szabott emberi élet alatt elsajátítani? Már az antikvitásban foglalkoztak a kultúranyagot tömörítő összefoglalási kísérletekkel. Ilyen összegzés például a görögök "enkükliosz paideiá"-ja, ahonnan az enciklopédia szó ered és a közismert "hét szabad tudomány". A XVII. század elején újult erővel tört elő a felhalmozott tudományos ismeretanyag teljes szintézisének igénye. Összefüggő rendszerek alkotására
tettek kísérletet, melyekben nemcsak az egyes tudományágak belső struktúráját igyekeztek kialakítani, hanem megpróbálták kimunkálni a tudományok közötti kapcsolatok rendszerét is. Ilyen - mintegy háromezer oldalas - enciklopédiát alkotott Alstedt (Johann Heinrich Alstedius 1588-1638) herborni tanárévei alatt. Művét a következő szavakkal ajánlotta Bethlen Gábor fejedelemnek, s egyben a gyulafehérvári kollégium tanulóinak: "... a kiváló iskola, amelyet Magasságod pártfogol ebben az egyetlen kötetben fáradság nélkül együtt találhatja mindazt, amit én hatszáz más könyvből csak nagy fáradsággal tudtam összegyűjteni, és amelyet még nagyobb fáradsággal sikerült elrendeznem és a módszer fényességével megvilágítanom. [31] Bethlen Gábor számos kollégiumi diák ellátásának költségét is magára vállalta, így az akadémiai tagozatot végzett hallgatók külföldi egyetemjárását is támogatta. 1625 körül jelent meg az akadémia fegyelmi szabályzata. Ennek szövegéből kitetszik Bethlen szándéka: elsősorban ne papképző intézmény legyen az "Academico-Gymnasium", hanem a művelt, világi nemes ifjak színvonalas képzésének színhelye. Ezekre a képzett fiatalokra ugyanis a fejlődő-erősödő Erdélyben egyre nagyobb szükség volt az állami élet különböző posztjain. Bethlen Gábor Erdélyében a kollégiumi tanulás-művelődés nem csak a nemes ifjak előjoga volt. Az országgyűlés 1624-ben hozott törvénye elrendelte, hogy meg kell büntetni azokat a földesurakat, akik megtiltják jobbágyaik gyermekeinek kollégiumi tanulását. 2. Apáczai Csere János életútja Apáczai Csere János 1625-ben született székely szabadparaszti család gyermekeként. Elemi ismereteket és alapfokú latintudást szülőfalujában, Apácán szerzett, majd a kolozsvári iskolába került. Kolozsvárott abban az óvárosi református iskolában tanult, melyet Bethlen Gábor intézkedésére hoztak létre. Itteni tanárai közül Porcsalmi András hatott rá leginkább. Ő volt az, aki a felhívta a fiatal Apáczai figyelmét az enciklopédikus ismeretek fontosságára és a tapasztalati (reális) tudományok megismerésének jelentőségére. "Gyakran megtörtént - írja Apáczai a Magyar Enciklopédiában -, hogy ez a kiváló és alapos képzettségű tudós messze-messze elkalandozott a mesterségek és tudományok magasztalásában, és néhányszor szívélyes közvetlenséggel megmutatta nekem ritka és mélységes műveltségének kitűnő tanújelét, azokat a jegyzeteket, amelyekben maga foglalt össze csaknem minden tudományt. Ugyanakkor pedig engem is őszintén buzdított, hogy idővel majd hasonlót készítsek. Szorgalmát bizonyos mértékben utánozni akarva, írásaiból sok részletet kezdtem kimásolni saját használatomra." [32] A XVII. század elején a kolozsvári "triviális" latin iskolában - mint a kollégiumok középső szintjén általában - a tanulmányok középpontjában a grammatika-retorika-poétika hármas egysége állott. Olyan humán, nyelvi-irodalmi képzést nyújtott, amely - bizonyos közjogialkotmányjogi ismeretanyaggal kiegészítve - elsősorban a hivatali pályák felé igyekvő nemesek igényeinek felelt meg. A természettudományok iránt is nyitott enciklopédikus módszer megjelenése új fejlemény volt Apáczai korában, s az iskolai tananyag gazdagodásátszélesedését eredményezte. A kolozsvári latin iskola ekkoriban a gyulafehérvári kollégium ún. "partikuláris" iskolája volt. Ugyanazok voltak a patrónusai, mint az anyaintézetnek (előbb Bethlen Gábor, majd a Rákócziak), és a század első felében nem rendelkezett akadémiai tagozattal. Ezért a diákok, ha a grammatikai, poétikai és retorikai osztályok elvégzése után filozófiát és teológiát is
akartak tanulni, a gyulafehérvári kollégium akadémiai tagozatára mentek át. Apáczai is ezt tette. A partikuláris iskolák (partikula = részecske) a XVII-XVIII. századi református kollégiumok, az ún. "anyaiskolák" vonzási körzetébe tartozó kisebb-nagyobb iskolák voltak. A falvak esetében ez elemi iskolákat jelentett, nagyobb vidéki településeken pedig a középszintű latin iskolák is kiépültek. A partikulák élére általában az anyaintézet küldött igazgató-tanárt (mint például Kolozsvárra Porcsalmi Andrást). Az igazgató természetesen magával vitte az "alma mater" tanterveit, tankönyveit, alkalmazta az ott elsajátított módszereket. Többnyire nem is tanított a partikulában rajta kívül felnőtt pedagógus. Munkáját a felsőbb osztályos diákok (a praeceptorok) segítették, akik maguk oktatták alsóbb osztályos társaikat. Apáczai 1643-1648 között volt a gyulafehérvári kollégium akadémiai tagozatának diákja. A nagyhírű Alstedt ekkor már nem élt, de enciklopédikus felfogása továbbra is elemi erővel hatott Gyulafehérvárott, s ez alól Apáczai sem vonhatta ki magát. Személyes kapcsolatba léphetett viszont az akadémia másik világhírű tanárával, Johann Heinrich Bisterfelddel. Apáczai így számol be erről a Magyar Enciklopédia bevezetőjében: "Bisterfeldi Henrik János tanítványai közé számláltatván, oly tanítóra találtam az ő érdemes személyében, kiben szinte úgy lángolt a tudományok szereteti, mint az első oktatómban." [33] Bisterfeld Angliában és Hollandiában tanult. Alstedthez hasonlóan ő is a természettudományos ismereteket is magába foglaló enciklopédikus tudást tartotta korszerűnek. (Fizikai kísérletei miatt varázsló hírében állott.) A hit és a tudás összeegyeztetésére törekedve azt az elvet fogalmazta meg, hogy senki sem értheti meg igazán a Szentírást enciklopédikus ismeretanyag nélkül. Emellett puritánus-presbiteriánus meggyőződését sem rejtette véka alá, de mindvégig óvatos, diplomatikus maradt. Ezért lehetett a fejedelem bizalmas tanácsadója. A puritanizmus (a latin puritas = tisztaság szóból) az angol protestantizmuson belül érvényesülő irányzat volt. A XVI. század második felétől kezdve terjedt el. Követői szembehelyezkedtek az anglikán egyházzal, és a tiszta őskereszténységhez való visszatérést sürgették. Legfőbb értékeknek az egyszerűséget, erkölcsi tisztaságot, szorgalmat és takarékosságot tartották. Emberileg elviselhetővé, humánussá akarták tenni az úr és szolga, a földesúr és a jobbágy közötti viszonyt is. A puritánusok mozgalmán belül két irányzat alakult ki: a radikális independens (ők kényszeríttették ki az angol polgári forradalom alatt I. Károly király bíróság elé állítását) és a presbiteriánus. Ez utóbbi irány képviselői mérsékelt reformokat kívántak. Elsősorban az egyházigazgatásnak a protestánsoknál is kialakuló központosítása ellen emeltek szót. Az egyházközségek, eklézsiák vezetését a nemesek és jobbágyok köréből választott presbiterek kezébe kívánták juttatni. Míg Bisterfeld óvatos maradt, s a katedráról nem hirdette nyíltan a reformált egyház megújításának szükségességét, annál inkább kiálltak puritánus eszméik mellett a külföldi egyetemekről hazatérő, magyar diákokból lett akadémiai tanárok. Gidófalvi Csulak János és Csaholczi Pap János a nagydiák Apáczainak is tanárai lettek egy-két esztendőre. Gondolataik szenvedélyes viták, beszélgetések során hozzájárultak Apáczai puritánus meggyőződésének kialakulásához.
Az akadémiai tagozat filozófiai és teológiai stúdiumainak befejezése után Apáczait meghívták a marosvásárhelyi latin iskola igazgató-rektori állására. A stallumot nem fogadta el, mivel időközben Bethlen Gábor alapítványának jövedelméből Geleji Katona István erdélyi püspök külföldi egyetemekre küldte tanulni. Apáczai - korabeli kifejezéssel élve - hollandiai egyetemekre "bujdosott", az akkori idők "minta tőkés államában" folytatta tanulmányait. Franeker, Leyden és Utrecht egyetemein világhírű professzorok előadásait hallgathatta, Harderwijk újonnan alapított egyetemén pedig teológiai doktori címet szerzett. Hollandiába érkeztekor a korszak legnagyobb filozófusa, a René Descartes (1596-1650) hozta lázba tanaival az egyetemi ifjúságot. Descartes (latinosan: Cartesius) tanait még a szabadelvű Hollandia egyetemein is tiltották, mégis széles körben terjedt. Apáczait is magával ragadta, hamarosan ő is csatlakozott a kartéziánusok táborához. A XVII. században gyökeresen megváltozott a világról alkotott kép. A középkorra is jellemző Arisztotelész-féle hierarchikus világkép végleg összeomlott, átadta helyét egy mechanikus világgépezet-felfogásnak. A természettudományok a matematikai módszerek segítségével sokat fejlődtek. Descartes módszerének tengelyévé tette a módszeres kételkedést: "cogito ergo sum" - hangzik híres tétele. A kételkedés egyenlő a gondolkodással. Mindenben kételkedhetünk, csak abban az egyben nem, hogy gondolkodunk. S ha gondolkodunk, akkor létezünk is. A középkor és reneszánsz irracionális, mesés elemekkel átszőtt szemléletmódját így fokozatosan felváltotta az elemző gondolkodás, a racionalizmus. Amint már láttuk, Apáczai már gyulafehérvári tanulóévei alatt megismerkedett a puritánus eszmékkel. Meggyőződéses puritánussá-presbiteriánussá azonban csak Hollandiában vált. Ez elsősorban Amesius (William Ames 1576-1633 az angol puritánusok Hollandiába menekült vezetője) teológiájának köszönhető. Ez a teológia már nem elvont metafizikai rendszer, hanem gyakorlati tanítás arról, hogyan lehet elsajátítani a polgárság megújhodott puritánus erkölcsét. Emellett "Technometria" című könyve is nagy hatást gyakorolt Apáczaira. Az enciklopédikus jellegű műben Amesius a fizikai munkát és a gyakorlati mesterségeket a humán és reál tudományokkal azonos mélységben tárgyalja. Apáczai 1651 szeptemberében megnősült. Feleségül vette Aletta van der Maet utrechti polgárlányt. Nem sokkal ezután megérkezett az erdélyi püspök, Csulai György hazahívó levele. "Ám az őszi időjárás mostohasága - írja Apáczai -, és másféle nem csekély súlyú akadályok akaratom és kívánságom ellenére arra kényszeríttetek, hogy a télen át még külföldön tartózkodjam." [34] Feleségével és kis gyermekével 1653 tavaszán indult haza Erdélybe. Hazatérte után a gyulafehérvári kollégiumba került, ahol a poétikai osztály vezetését bízták rá. A huszonnyolc esztendős fiatal tanár - a kor szokásaihoz híven - beköszöntő beszéddel mutatkozott be. Ennek a nyomtatásban is megjelent előadásnak a címe: "A bölcsesség tanulásáról" (De studio sapientiae). Beszédében nem valamiféle teológiai tételt fejtegetett (ez lett volna a székfoglaló szokásos témája), hanem mindenekelőtt hitet tett Descartes tanai mellett. Ezenkívül kíméletlen kritikával illette a gyulafehérvári akadémia korszerűtlen oktatási rendjét, és egyúttal felvázolta az akadémiai reformra vonatkozó saját elképzeléseit is.
Tanítványai körében, a középiskolai szint poétikai osztályában is túllépett a megszokott tananyagon. Például a szokásos Vergilius mű, a Georgica magyarázatakor nem maradt meg a poétika és stilisztika hagyományos keretei között. E műhöz kapcsolódva - kommentárok, szövegmagyarázatok formájában - korszerű tudományokat: fizikát, csillagászatot és földrajzot tanított, méghozzá olyan érdekesen, hogy a felsőbb osztályos teológus hallgatók is látogatták óráit. A hamar népszerűvé váló fiatal tanár pályakezdése nagy reményekre jogosított. Tanítványai megszerették, kevésbé sikeres kollégái pedig irigyelték. A kezdettől fogva nyíltan vallotthirdetett presbiteriánus felfogása sem jelentett számára akadályt. Gyökeresen megváltozott helyzete, amikor - 1655 tavaszán - Gyulafehérvárra menekült Isaac de Basire (Basirius Izsák 1607-1676) angol teológus, a forradalom alatt lefejezett I. Károly angol király egyik udvari papja. Basiriust a fejedelem a gyulafehérvári kollégium vezető professzorává tette. A teológus professzort saját megpróbáltatásai a puritanizmus minden válfajának esküdt ellenségévé tették. Mindent elkövetett, hogy a fejedelmet, II. Rákóczi Györgyöt a puritánusok ellen hangolja. Apáczaival való összeütközése sem késett soká. 1655 szeptember 24-én - a tanév vége felé - sor került a szokásos disputára, melynek előadója maga Basirius volt. A vitán az udvari előkelők kíséretével maga a fejedelem is megjelent. Basirius beszédében egybemosta a puritanizmus két válfaját, az independentizmust és a presbiteriánizmust. Igyekezett felgerjeszteni a fejedelem s a főurak haragját, mondván: jól vigyázzanak, nehogy rájuk is a lefejezett angol király sorsa várjon. Hiába védekezett Apáczai azzal, hogy ő ugyan presbiteriánus, de nincsenek independens céljai, a fejedelem Basiriusnak adott igazat: "a presbiterianizmus út az independentizmushoz". A felbőszült II. Rákóczi György megfosztotta Apáczait állásától, s elűzte Gyulafehérvárról. A száműzött tanár - I. Rákóczi György felesége, Lórántffy Zsuzsanna közbenjárásával - a kolozsvári református kollégium élére került. Hatalmas munkát végzett itt. Tanítványaival - akik között voltak Gyulafehérvárról őt követő diákok is - újjáépítette a tűz által elpusztított iskolát, tanított, tanulmányokat írt, harcolt papi ellenfeleivel, védekezett a rosszindulatú intrikák ellen. A túlfeszített munka felőrölte amúgy is gyenge egészségét. Tüdőbaj ("szárazbetegség") végzett vele 1659 szilveszterén. Fiatal felesége sem sokkal élte túl. (200-206)
E) A protestáns iskolák helyzete a XVII. század végén Apáczai Csere János 1659 szilveszterén bekövetkezett halála jelképnek is tekinthető: véget ért egy jelentős fellendülést hozó korszak Erdély iskolatörténetében. Comenius már 1654-ben elhagyta Sárospatakot, s egy esztendőre rá meghalt a kiváló erdélyi nevelő Keresztúri Pál. Apáczai halála után nem sokkal, 1660-ban követte őt Tolnai Dali János a magyar puritanizmus kiemelkedő alakja, a sárospataki kollégium tanára. Noha a magyar közoktatás olyan radikális polgári irányú átalakítása - mint amilyent Apáczai és Comenius szeretett volna megvalósítani - abban a korban álom maradt csupán, szellemi örökségük mégis tovább élt. Apáczai tanítványai tovább vitték mesterük eszmeiségét az erdélyi református kollégiumokban, Comenius tankönyvei pedig számtalan kiadást-átdolgozást értek meg. Legnépszerűbb latin nyelvkönyve, a Janua 1634 és 1700 között közel húsz kiadást ért meg. Az erkölcsi szabályokat tartalmazó "Praecepta morum"-ot pedig a könnyebb tanulhatóság kedvéért versbe is szedték. Comenius sárospataki évei alatt - tudjuk - az elemi oktatás pedagógiájával is foglalkozott. Az évszázados silabizáló módszert nehézkesnek, fáradságosnak tartotta, ezért új utat keresett. A betűztetés helyett - amikor a mássalhangzókat magánhangzós "névvel" tanították meg a gyerekeknek, inkább állatok hangját utánzó hangokat hívott segítségül a mássalhangzók tanításakor. (Például f=fi; m=mum, stb.) A szavak kiolvasásakor nem betűztetett, hanem szótagonként olvastatta ki őket. Comenius olvasástanítási módszere a ma is ismeretes hangoztató módszer első rendszerbe foglalása. Comeniushoz hasonlóan elvetette az ősi silabizáló módszert a kolozsvári prédikátor, Szőnyi Nagy István. Olvasókönyve 1695-ben jelent meg Misztótfalusi Miklós nyomdájában, aki "tudós tipográfus"-ként Hollandiából hazatérve elsőként ezt a művet adta ki. Rendhagyó volt a könyv terjesztése: a kiváló nyomdász ingyen osztogatta szét példányait a kolozsvári egyházközség szegény sorsú hívei között. A könyv címéből kitűnik, hogy elsősorban a felnőttek olvasástanulását igyekszik megkönnyíteni: "Magyar Oskola, melynek mesterségével az okos és serény tanító kiváltképpen az idősbeket írás olvasásra XII órák alatt megtaníthattya". (Az "írás-olvasás itt az írott szöveg olvasását jelenti írástanítás nélkül.) Szőnyi először a táblára írt betűket tanította meg. A tanulók - anélkül, hogy az egyes hangzókat kiejtették volna - nyomtatott szövegekben keresték ki a táblára írt betűket. Ezután a magánhangzókkal "bokrosan együtt járó", tehát gyakran előforduló mássalhangzókapcsolatait olvastatta, mint pl. "ab, eb, ib, ob" stb. A szerző ezzel az eljárással az egyes mássalhangzók segédhangzóval való kiejtésének, a silabizálásnak a kerülőútjait próbálta kiküszöbölni: "Mikor így vagyon írva: Pa ra di tsom ban, miért kell így syllabicáltatni: pé a, Pa; er a, ra; de i, di; tse o em, tsom; Paraditsom; be a en, ban; Paraditsomban? Oh nagy hijábavalóság s kerengő útvesztés!" [45] Az ilyen - és ehhez hasonló - kezdeményezések a protestánsok iskoláiban elszigeteltek maradtak. Ebben nem csekély szerepet játszott iskoláik bizonytalan egzisztenciája, a katolikus restaurációval párhuzamosan fellángoló protestánsüldözés.
* * * Hogy ennek gyökereit felleljük, érdemes kissé visszatekintenünk a múltba. A XVI. század közepétől kezdve, a protestantizmus szélsebes hazai terjedése után a magyar nemesség jelentős része az új vallási tanok mellé állt. A vallási érvek mellett politikai okok, és az egyházi vagyon megszerzésének reményei vezették őket. Az évszázados szokásoknak megfelelően így a birtokukban levő falvakban és mezővárosokban protestánssá váltak az iskolák. A XVII. század első felében azonban változott a helyzet. A hazai katolicizmus erőre kapásával párhuzamosan egyre többen tértek vissza a katolikus egyházba: így látták biztosítva vagyoni helyzetüket, jövőjüket. E pálfordulás eredményeképp viszont fennhatóságuk alá tartozó településeken a kegyúri jogot gyakorolva - már nem engedték meg többé a protestáns papok és tanítók működését. Noha a Bocskai István-féle felkelést lezáró bécsi béke (1606), és az I. Rákóczi György hadjáratai nyomán létrejött linzi béke a protestánsok számára szabad vallásgyakorlatot biztosított, de ez - mindenekelőtt a falvak, mezővárosok lakossága számára - súlyos akadályokba ütközött, mivel a hagyományos földesúri jogot nem szüntette meg. A problémát ugyanis tovább bonyolította az, hogy a katolikus iskolafenntartók többsége a Habsburgok politikája mellett elkötelezettekből került ki, a protestáns főurak pedig általában a Habsburg-ellenzék közé tartoztak. A katolikus-protestáns vallási ellentét így politikai ellentétté duzzadt. Az 1670-es évekre - főleg a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezése után - a bécsi udvar abszolutisztikus törekvései ismét felerősödtek. A rendi alkotmányt, a nádori tisztséget I. Lipót felfüggesztette, az ország irányítása a Habsburgház közvetlen befolyása alá került. Minden előbbinél erőteljesebben lángolt föl a protestánsüldözés. 1674 tavaszán a pozsonyi vésztörvényszék elé idézték az ország összes evangélikus és református lelkészét (köztük tanárokat, iskolarektorokat), és rá akarták venni őket arra, hogy térjenek át a katolikus hitre. Akik erre nem voltak hajlandók, azokat kötelezték arra, hogy a jövőben semmiféle egyházi, illetve iskolai munkában ne vegyenek részt. Azt a mintegy negyven prédikátort, akik e kötelezvény aláírását is megtagadták, fogságba vetették, és - itáliai kikötőkbe hurcolva - gályarabnak adták el őket. [46] Az már a némileg enyhült protestánsüldözés eredménye volt, hogy 1681-ben törvény újította fel a bécsi béke által elvileg biztosított szabad vallásgyakorlatot. A protestánsoktól erőszakkal kicsikart kötelezvények érvényüket vesztették, visszatérhettek a száműzött prédikátorok. A földesúri birtokokon továbbra is a földesurak vallása volt mérvadó, az ő belátásától függött, hogy engedélyezi-e a más felekezethez tartozó papok és tanítók működését. Az új protestáns templomok és népiskolák létesítését pedig korlátok közé szorították, csak az ún. "artikuláris" (törvénycikk által meghatározott) helyeken engedélyezték. A protestánsok kollégiumaiban eközben általában Habsburg-ellenes szellemben nevelték az ifjúságot. A tanárok és a diákok rokonszenveztek a Bocskai-, Thököly- és Rákócziszabadságharc eszméivel. Ez érthető is, hiszen a szabadságharcok rövid ideig tartó győzelmei a protestáns iskolák számára a fellendülés, a virágzás idejét hozták.
A Habsburgok ezzel szemben a legváltozatosabb (és legkifinomultabb) eszközöket használták fel arra, hogy hátráltassák a protestáns iskoláztatás fejlődését. Egyes kollégiumokat bezárattak - így például a sárospataki kollégiumnak 1671 és 1704 között bujdosnia kellett Erdélyben -, mások számára pedig csak a grammatikai szintű osztályok indítását engedélyezték. [47] A hányattatások ellenére a protestáns kollégiumok a XVII. század közepétől kezdve mind több diákot küldtek ki külföldi (mindenekelőtt holland, angol és német) protestáns egyetemekre, hogy ott új eszmékkel, új irányzatokkal ismerkedjenek meg. (A peregrináció, a külföldi egyetemjárás szellemiséget frissítő jótékony hatását már Apáczainál láttuk.) Így váltak a hazatérő ifjak olyan korabeli új filozófiai-teológiai eszmeáramlatok közvetítőivé, terjesztőivé, mint a puritanizmus, a Descartes-i tanok racionalizmusa, majd később a pietizmus, a filantropizmus és végül az ész primátusát hirdető francia és német felvilágosodás filozófiai tanításai. A protestáns kollégiumok külhoni eszmék iránti nyitottsága egyfajta belső "zártsággal" párosult. Iskoláik hálózatában semmiféle központi irányítás nem érvényesült sem szervezeti, sem az oktatás anyagát érintő tartalmi kérdésekben. A tananyag konkrét részleteit mindenütt az iskolát fenntartó egyházi gyülekezet szabta meg, az egyházi fensőbbség jóváhagyásával. A világi hatóságok beleszólását kifejezetten visszautasították. Oktatási rendszerük belső autonómiája lehetővé tette az egyes kollégiumok életének szabadabb szellemét, az új szellemű tanok meghonosodását, terjesztését. Ezek az újítások azonban - s ez is a decentralizálás következménye - nem váltak általánossá, mindig a konkrét iskolákhoz és az egyes tanáregyéniségek tevékenységéhez kötődtek. F) A felvilágosodás kezdetei 1. A protestáns pedagógia hatása a polgárosodásra Az ipar és a kereskedelem fellendülése ebben a korszakban a városi polgárság fokozatos fejlődését-gyarapodását vonta maga után. Az a polgárság, amely a reneszánszban még csupán "magára eszmélt", a XVII-XVIII. század angol és francia forradalmaiban már fontos szerephez jut. A középkori városok talajából szervesen fejlődő polgárság gondolkodásmódját ekkor már felekezeti hovatartozástól függetlenül sajátos új vonások jellemezték. Egyre inkább megerősödött az evilági boldogulás iránti igény. Fontos értékké vált az anyagi javak megbecsülése, s ezzel szoros összefüggésben a munka, a fáradhatatlan hivatásvégzés. Józan mértéktartás, becsületesség, kiszámíthatóság - ezek váltak a városi polgárság fontos értékeivé. Ez a korábbi korszakokban gyökerező érték-átrendeződés a reformáció terjedésével sajátos vallásos megerősítésre talált. A klasszikus polgári értékek számára vallási hátteret, ideológiai foglalatot teremtett a lutheri és kálvini tanokból kikristályosodó protestáns életideál, illetve az Angliából kiindulva egyre jobban terjedő puritanizmus.
Luther eszméje szerint minden ember elhivatott, de az üdvözüléshez nem a vakbuzgó ájtatoskodáson át vezet az út. A harmonikus családi élet, a gyermeknevelés és a tisztes munkavégzés az, ami az üdvözülés evilági előkészítője. Kálvin szigorúbb ennél: szerinte a munka Istennel szembeni adósság, melyet életünk végéig törlesztenünk kell. A dologtalan kezekre a bűn leselkedik. Ugyanakkor a fényűzést is elítéli. Ebből következik, hogy - ahogyan azt Max Weber német szociológus szemléletesen bemutatja - a kálvinizmus kifejezetten kedvezett a vagyont gyűjtögető, tőkét fölhalmozó "kapitalizmus szellemé"-nek. A kálvinizmus abban a formájában, ahogyan a XVI-XVII. században elterjedt, az egyén életét addig ismeretlen szigorral szabályozta, mintegy "evilági aszkézist" követelve híveitől. A meggyőződéses kálvinista Isten dicsőségét gyarapítja azzal is, ha fáradhatatlanul munkálkodik, nem vár égi segítségre, maga irányítja sorsát. ("Segíts magadon, s az Isten is megsegít" - fejezi ki a népi bölcsesség e világfölfogás lényegét.) Lemond minden fölösleges világi hívságról, helyette rendszeres önvizsgálattal igyekszik meggyőződni saját értékeiről, kiválasztottságáról, avagy kitagadottságáról. Életét egyfajta "aktív önuralom" jellemzi, mely sok tekintetben rokon a középkor szerzetesi erényeivel. [48] Mindezekből látható, hogy a protestáns életeszmény a középkori városi polgárság értékeivel összefonódva hogyan adott vallási hátteret a kapitalizmus gazdasági fejlődéséhez. Ennek a vallásos alapokon nyugvó racionális életvezetésnek, "evilági aszkézisnek" az átszármaztatása abban a korban is - mint az emberiség történelme során mindig - a szülői házban, a családban kezdődött. A családi nevelés, a következetesen puritán életmód, a szülők személyes példaadása útján a polgári középosztály gyermekeinek többségébe már korán rögzültek a fentebb bemutatott polgári értékek, erények. (219-223)
3. A pietizmus hatása a nevelésre A harmincéves háború (1618-1648) borzalmai német földön hihetetlen mértékű anyagi, szellemi és erkölcsi romlást idéztek elő. Ennek ellenhatásaként jelentkezett a protestantizmuson belül egy sajátosan új irányzat, a pietizmus. A pietizmus egyike volt a korszak nagy megtisztulást, újjászületést hirdető mozgalmainak. (Ezek közé tartozott még a pietizmuson túl a katolikus egyházon belüli janzenizmus és a protestantizmus megmerevedése ellen föllépő angol puritanizmus.) Elnevezése (pietas = kegyesség) arra utal, hogy követői a kálvinista racionális vallásossággal szemben a személyesen átélt kereszténység, a jámbor áhítat, a belső lelki élményekből táplálkozó vallásosság hívei voltak. (A pietisták érzelem- és élményközpontú vallásosságától később már nem lett idegen a miszticizmusra való hajlam sem.) Képviselőik a nevelést is életszerűbbé kívánták tenni. Iskoláikban a családi élet bensőséges melegét kívánták nyújtani tanulóiknak, emellett törekedtek a városi polgár számára szükséges, közvetlenül hasznos, praktikus ismeretek tanítására. Mindehhez - a protestáns iskolákban szokásos meglehetősen laza szervezettség helyett - az iskolai munka alapos megszervezésére törekedtek. (Órarend, részletes tanmenet készítése, tanári értekezletek bevezetése, osztálynapló stb.). A mozgalom atyja Philipp Jakob Spener (1635-1705) volt, a "Collegia pietatis" létrehozója. "Pia desideria" című művében meddő vallási viták helyett bibliai elmélkedésre és ezzel párhuzamosan gyakorlatias életre buzdító prédikációkra szólította fel híveit. A pietizmus kiemelkedő iskolaalapító egyénisége volt August Hermann Francke (1663-1727). Az ő tevékenysége nyomán terebélyesedett ez az eredendően vallási irányzat nevelési mozgalommá. Francke teológiát tanult, majd Halle városának egyetemére került, ahol keleti nyelveket tanított. Ugyanakkor az egyik külváros (Glaucha) lelkészi állását is betöltötte. 1695-ben saját lakásában szegényiskolát nyitott. [69] Amikor Francke elfoglalta állását, Németország még nem heverte ki a harmincéves háború megrázkódtatásait. Az alsóbb rétegek elszegényedett tömeggé olvadtak össze, a nyomor önmagát szülte újjá. Árvák, betegek és nyomorékok tömegei lepték el a városok utcáit. A pietisták - így Francke is - igen sokat tettek a tömegek testi-lelki nyomorának enyhítéséért. Francke húszesztendős lelkészi tevékenységével sokban hozzájárult ahhoz, hogy Halle városában a körülmények konszolidálódtak. A német városokban a XVII-XVIII. század fordulójára megerősödtek a városi iskolák. Ezek a "német iskolák" nagy hagyományokkal rendelkeztek német földön. Az iparosok, kereskedők, hivatalnokok gyermekeit anyanyelvükön oktatták a polgári életben szükséges praktikus ismeretekre. A vallási-erkölcsi-állapotbéli kötelességek megismertetése szintén németül történt. A klasszikus műveltséget nyújtó latin iskolákhoz ezek az intézmények szervezetileg egyáltalán nem kapcsolódtak. Francke is ilyen "német" iskolát nyitott, először a szegények gyermekei számára.
A beíratott gyermekek száma rohamosan emelkedett, hamarosan tehetősebb polgárok is kérték gyermekeik felvételét. Így nemsokára már külön épületet kellett bérelnie. A szegény gyerekeket ingyen tanította, elkülönítve a tandíjat fizető polgár gyerekektől, akik a polgári iskolában (Bürgerschule) tanultak. Francke a rendi elkülönülés híve volt, ezért nemesek számára 1696-ban külön iskolát alapított "Pedagógium" néven. Francke iskoláiban arra törekedett, hogy tanulóinak gyakorlatias tudást, szakmai ismereteket nyújtson, ezzel segítve elő az életben való mielőbbi boldogulásukat. Emellett gondolt az egyetemen továbbtanulókra is: számukra 1697-ben latin iskolát nyitott. Ehhez már több képzett tanárra volt szüksége, éppen ezért intézményei sorát tanító- és tanárképző szemináriummal bővítette. A német pedagógus iskolákon kívül könyvnyomdát, gyógyszertárat és árvaházat is létesített. Halálakor oktatási, kulturális és népjóléti intézmények egész városrésznyi rendszerét hagyta hátra. Francke iskoláiban a legfőbb cél a bensőséges vallásos érzület (pietas) kialakítása volt. A világtól elzárkózó, befelé forduló vallásosság helyett Francke tevékeny, folytonos jócselekedetekben megnyilvánuló hitéletre nevelt. Nagy fontosságot tulajdonított a család nevelő erejének és a tanítók személyes példaadásának. A "Franckeanum" iskoláiban a gyakorlatiasság elve érvényesült. A harmincéves háború mérhetetlen rombolása is indokolta, hogy Francke a gazdasági kérdésekkel, s általában a reáliákkal bővebben foglalkozott, mint elődei. A nemesek gyermekei számára létesített pedagógiumban fontos tárgy volt a német nyelvű ékesszóláson túl a kísérleti fizika, asztronómia, mértan és anatómia. Rendkívüli tárgyként francia nyelvet is tanultak. Gyakorlati tárgyként különféle mesterségek készségei szerepeltek, mint az esztergályozás, az üvegcsiszolás és a rézmetszés. A tanulók már nem világtól elzárt "kert"-ben (hortus conclusus) éltek többé: hetente egyszer latin és német nyelvű újságokat olvastattak velük. (233-234)
VII. A FELVILÁGOSODÁS GYŐZELME 2. Tessedik Sámuel szarvasi reformjai Hajnóczy Józsefhez hasonlóan egy "szarvasi néptanító" is eljuttatta véleményét a Művelődési Bizottsághoz. Így nevezte magát beadványában Tessedik Sámuel (1742-1820), evangélikus lelkész, korának kiemelkedő pedagógus-egyénisége. Tanulmánya - "Tizenkét paragrafus a magyar iskolaügyről" - 1791 szeptemberében keletkezett. Mélyreható bírálat ez az írás a korabeli falusi népiskolákról. A gyerekek olyan tárgyak tanulásával töltik idejüket, amelyekre az életben nincs szükségük. Ebből követezik, hogy "tunyán és tevékenység nélkül" töltik el iskolás éveiket. Az életre, a falusi életre kell nevelni a gyermekeket - hangoztatja Tessedik. A falusi iskolákból teljesen hiányzik a kétkezi munka, pedig ide olyan gyerekek járnak, akiket "az Isten, az állam, az emberi társadalom s a saját osztályhelyzetük mindig tevékeny életre szánt". A tanítás módszerei sem megfelelőek: a gyerekek emlékezetét sokféle fölösleges ismerettel terhelik túl, egyéb testi és lelki képességeik így teljesen visszafejlődnek. A vallásos nevelés pedig a "szívet melegítő" "Krisztus vallás helyett" "hamis néphitnek, durva előítéleteknek, ferde vallási fogalmaknak" káosza. Végezetül a tanítók gyenge képzettségét említi meg Tessedik Sámuel, az áldatlan állapotok egyik fő forrásaként. Mindezzel saját tapasztalatait, szarvasi mezőgazdasági "szorgalmatossági" iskolájának eredményeit szembesítette. A jól bevált "gyakorlati gazdasági tanmódszert" kínálta fel a Művelődési Bizottságnak. Hogyan valósult meg ez a - magyar iskoláztatás történetében úttörő - kísérlet? Tessedik Sámuel - Németországbeli egyetemi tanulmányútja után - 1767-ben került Szarvasra, mint az evangélikus egyházközség lelkésze. Gondolkodásmódját a pietizmus gyakorlatias vallásossága éppúgy befolyásolta, mint Rousseau és a filantropizmus természetelvű pedagógiai fölfogása, valamint a felvilágosodás racionalizmusa. Szarvason döbbent rá a feudális viszonyuk között élő parasztság elmaradottságára, mélységes tudatlanságára. A Békés vármegyei evangélikus iskolák felügyelőjeként figyelemmel kísérhette a tanítók munkáját. Tankönyvekkel, pedagógiai írásokkal igyekezett segíteni munkájukat. Német nyelven írta "A parasztember sorsa milyen és milyen lehetne Magyarországon" című könyvét. A parasztság helyzetét elemezve bebizonyította, hogy a Ratio Educationis nem segített a népoktatás megjobbításában. "A sokat ígérő csillogó remények szertefoszlottak", a falusi népiskolákban csak az ábécéskönyvek reformjáig jutottak el.