Hölderlin. Életpályája

Átírás

1 Hölderlin Életpályája Friedrich Hölderlin ( ) a német költészet és az egyetemes világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, a legtisztább eszményekért rajongó költô. Míg élt, kevés elismerésben volt része, igazi nagyságát csak az utókor ismerte fel. Életében verseinek szórványos közlése mellett csak a Hüperión címû, regénynek nevezett mûve jelent meg. Tragikus sorsú ember volt: élete utolsó negyven évét elborult elmével élte le; alkotásra alig egy évtizedet fordíthatott. Lauffenban született kispolgári család gyermekeként. Apja is, mostohaapja is korán meghalt, anyja, az érzékeny lelkû papleány, négy gyermekét vesztette el, s a családnak ez a gyászos komorsága nyomasztóan hatott a fiatal Hölderlin kedélyvilágára is. Az anya papot szeretett volna nevelni belôle. A tübingeni egyetemen végezte teológiai tanulmányait ( ), itt szerzett doktorátust, de mégsem a lelkészi hivatást választotta. Jobban érdekelte a filozófia és a költészet. Ezt a vonzalmát erôsítették fel tübingeni diák- és szobatársai, Schelling ( ) és Hegel ( ), a kor kiváló filozófusai és esztétái. Velük együtt lelkesedett Rousseau-ért és Kantért, a francia forradalom eszméiért, amelyekhez hû maradt a forradalom eltorzulása ellenére is. Több helyen házitanítóskodott, szomorú sorsa kezdetben ideoda vetette. Életének legboldogabb szakasza az a pár év volt, amelyet a gazdag frankfurti Gontard bankár házában töltött a négy gyermek nevelôjeként ( ). Itt szeretett bele élete egyetlen szerelmébe, a bankár még fiatal, törékeny alkatú, görögösen szép arcélû feleségébe, Susette Borkensteinba (szüzett), akit mûveiben a Platón Lakomájából kölcsönzött Diotima névvel szerepeltet. Diotima a költô számára a természet harmóniájának foglalata, maga a megvalósult eszmény, a tökéletes szépség, az emberi és az isteni világ harmonikus egységének megtestesülése volt. Susette számára viszont Hölderlin az öntudatra eszmélést, a szellemi világ feltárulását jelentette a kisszerû polgári környezetben. Elragadtatott éveket töltöttek együtt a kölcsönös szerelem sugárzásában, amelyben egyébként nyoma sem volt a testi vonzalomnak: szerelmük mély lelki kapcsolattá nemesült. Frankfurtból két évre Hamburgba költözött: költeményein és Empedoklész címû drámáján dolgozott ban Svájcba indult ismét házitanítónak. Innen 1801-ben Franciaországba, Bordeaux-ba (bordó) ment Meyer konzul házába nevelônek. A századforduló táján törés következett be Hölderlin pályáján. Elszakadása nagy szerelmétôl, magánya, sikertelensége, kortársai közönye egyre érzékenyebbé, sebezhetôbbé tették ezt az egyébként is sérülékeny embert. Lelki élete csupa konfliktus: a túlcsorduló érzelmi telítettség és az elsivárosodás közt vergôdve küzdött a harmóniáért. 16

2 1802-ben tért haza Franciaországból, s ekkor jelentkeztek rajta a megbomlott lelki egyensúly elsô tünetei. Ugyanebben az évben halt meg Diotimává eszményült bálványa, Susette is. A kórházi kezelések nem tudtak segíteni rajta, s 1807-ben barátai súlyos elmebetegként egy tübingeni asztalosmester gyámságára bízták, aki élete végéig becsülettel gondozta. Közel negyven évig járt fel-alá nyughatatlanul Zimmer mester házának tornyában, fennhangon deklamálva a Hüperiónt s hangosan beszélve, vitatkozva önmagával. Néha-néha verset is írt, ha ritka látogatói megkérték erre, de nem vállalta többé az azonosságot önmagával: ekkori pár soros költeményeit Scardanelli (szkardanelli) néven írta alá. Verseinek 1826-ban megjelent kötetét nem vette tudomásul, összes mûveinek 1846-os kiadását nem érte meg ban teste is meghalt. Hüperión A hölderlini líra lényege: harc az ünnepért, sóvárgás Héliosz fénye, az aranykor, a gyermekkor fénye, a szerelem, a görögség fénye után, s a jelen és a múlt kiáltó ellentétébôl fakadó fájdalom. Szabó Ede: Világirodalmi lexikon Hüperión a görög mitológiában titán, Uranosz és Gaia egyik gyermeke, akit a napistennel, Hélioszszal azonosítottak. Homérosz mint a napisten atyját említi. Költészete a klasszika és a romantika határán foglal helyet, de közelebb járunk az igazsághoz, ha mûvészetében a klasszicizmus kiteljesedését és lezárását látjuk. A német klasszika óriásai azonban Goethe és Schiller a nyugodt fenséget és a kiegyensúlyozottságot hiányolták benne, a középkorért lelkesedô romantikusok pedig közöttük Novalis sajátos antikvitását, görögségét tartották idegennek. Hölderlin rajongott az antik görögökért, a görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sohasem járt Görögországban). Saját kora polgári világából a hajdani athéni demokrácia eszményeihez, héroszaihoz, isteneihez menekült, s elmerült a Természet minden ellentmondást feloldó misztikumába. Számára valóban léteztek Hellász istenei, akik valaha még együtt éltek az emberekkel. Sôt: úgy látta, az eltûnt s visszasóvárgott aranykorban ember és isten között nem is volt különbség, hiszen az ember, mihelyt ember isten már; s ha isten, akkor szép. Felfogása szerint az emberi, az isteni szépség elsô gyermeke a mûvészet; benne ifjodik és újul meg az isteni ember. Görögségét, az antik világ utáni sóvárgását Hüperión vagy a görögországi remete ( ) címû mûvében bontotta ki a legsokoldalúbban. A frankfurti boldog években a Diotima-élmény hatására alakult ki véglegesen ez a legfontosabb prózai munkája. Mûfaja alig meghatározható, a hagyományos keretek egyikébe sem illik bele. Szokták lírai fejlôdésregénynek, líraielégikus levélregénynek is nevezni, epikus értelemben azonban nem igazi regény. Valójában egyetlen nagy belsô monológ, prózában írt lelkesült himnuszok sorozata: bölcselet és líra, ábránd és vallomás, stilizált önéletrajz és megható utópia is egyszerre. Hölderlin mûvének fôhôse, Hüperión, nem a mítosz titánja, csupán rokonszenves, rajongó újgörög ifjú, aki a szolgaság földjén a régi aranykorról álmodik, s ezt az aranykort szeretné feltámasztani népe javára a jelenben. A névazonosság azonban nem véletlen: a Nap fénye ragyog benne is, népe vi- Hölderlin 17

3 Az eszményi leány így oktatja kedvesét: Be akarsz zárkózni szerelmed egébe, és hagyod elszáradni, kihûlni a világot, amelynek szüksége van rád? Alá kell szállnod, mint a fénysugár, mint a mindent megfrissítô esô, alá kell szállnod a halandóság országába. Apollóként világítanod kell s Jupiterként életet adnod, megremegtetned a földet, különben nem vagy egedre méltó. lágító Héliosza kíván lenni; ô a magasba növô, a Végtelenbe törô Ember. Leveleiben német barátjának, Bellarminnak idézi fel múltja emlékeit: ifjúkora ábrándjait, lázas vágyakozásait. Elsô barátja, Adamasz a görög istenek és héroszok csodálatos világába vezeti be, Alabanda pedig késôbbi barátja azt a vágyat erôsíti meg benne, hogy közösen szabadítsák meg hazájukat a szolgaságtól és a nyomortól. Egyik kirándulása alkalmával Kalaurea szigetén megismerkedik Diotimával, aki Egy és Minden, akinek a neve: Szépség. Ez az istenek közé emelô szerelem új emberré formálja a vívódó Hüperiónt. Épp Diotima ébreszti rá arra is, hogy nem zárkózhat be önzô módon a szerelem egébe, hanem népéért kell élnie. Hüperión az antik világot szeretné hazájában újra megteremteni, ki akarja emelni gyalázatából népét, s vissza akarja vezetni az anyai szépséghez, melybôl származott. Földereng elôtte a jövendô szabad állam büszke látomása. A törökök ellen ben kitört felkelés élére áll Alabandával együtt. Néhány gyôztes ütközet után azonban a görög harcosok méltatlanokká válnak a nemes eszményekhez: fosztogatnak, gyilkolnak válogatás nélkül, lemészárolják testvéreiket, az ártatlan görögöket is. A szabadságharc elbukik, Hüperión súlyosan megsebesül. Kiábrándultan és megtörten úgy érzi, hogy már nem méltó Diotimára. Kedvese távollétében a leányt is elpusztítja sorvasztó bánata. Halála kétségbeejti Hüperiónt. A reményvesztett Alabanda is elhagyja, s a fôhôs teljesen magára marad. Hogy önmagát bátorítsa, elôveszi rég elfeledett lantját, s dalt zeng a sorsról (Hüperión sorsdala). Ebben az örök derû közönyös, sorstalan fényében élô istenek világát állítja szembe a kínlódva élô halandók szirtrôl szirtre hulló sorsfolyamával. Hazáját el kell hagynia. Fásult bolyongása közben elvetôdik Németországba, s kíméletlen bírálatban ostorozza a németek barbárságát : Eleitôl fogva barbárok, akiket a szorgalom, a tudomány s a vallás is csak barbárabbá tett, teljességgel képtelenek minden isteni érzésre, csontjuk velejéig romlottak, a szent gráciák boldogságára érdemetlenek Hüperión végül a Természetben találja meg nyugalmát, s a Természet misztikus harmóniájában újra felleli Diotimáját: Mi sem, mi sem váltunk el, Diotima, s aki könnyet sír érted, nem érti ezt. Eleven hangok vagyunk mi, harmóniádban, Természet, öszszecsendülünk s ez széttéphetetlen! ki választhatná el a szerelmeseket? (Szabó Ede fordítása) 18

4 Menón panasza Diotimáért Életrajzi háttérként szolgálhat a költô elválása Susette Borkensteintól, de szoros kapcsolatban van a vers a Hüperiónnal is, hiszen a regény cselekménye folyamán Diotima meghal. A Hüperión záróakkordjaival cseng össze egyik leghíresebb s legbonyolultabb szerelmes verse, a Menón panasza Diotimáért (1800), ez a kilenctételes, himnuszba forduló, disztichonokban írt elégia. A költemény az elhagyatottság leverô állapotából indul ki: Menón magányosan, sebzett vadként bolyong, mint valami szomorú álomban. Eltûnt kedvese nyomait kutatja a régi tájakon enyhülést keresve, de nyugalmat nem talál, sebe nem gyógyul be (1.). Úgy érzi, még a halál iszonyú éjjelében is ôt kutatná, s kínjai közepette is boldog (2.), hiszen a szerelem aranyfénye, az emlékek ragyogása besugározza az éjszakát. Korszakok zúgnak el, évek múlnak az évekre, tavaszoknak nyoma vész, de a szerelem fölötte áll az örökös változásnak: a szerelem le tudja gyôzni az idô gyilkos hatalmát (3.). A fényben úszkáló szerelmes hattyúk tündéri képében idézi meg az elsuhant szerelmi boldogság önfeledtségét, meghittségét, s ennek roppant érzelmi gazdagságát állítja szembe a sivár, fénytelen léttel (4.). Ünneptelen az élet egyedül, s aki ennyire magányos, abból kihal minden isteni tûz. Csak érzéketlenül, bénán, sírva ül naphosszat, s búsítja a madárdal meg a bimbózó virág is. Az életadó nap hûvösen alkonyul borongós lelkében, az ég pedig sivár és üres, akár a börtönfal (5.). Visszazokogja Menón hajdani drága vidékét, ifjúságát, melyet csak a lélekkel telô ünnep csodája tudna feltámasztani (6.). Az istenek gyermeke, Diotima, akit oly embertelenül régóta keres, mintha újra megjelenne elôtte: hallja köszönését, a rég-csengett égi, igaz szavakat (7.). Él még, s olyan, mint rég, az athéni lány: halk lebegéssel jön, teste hibátlan, örök. Derûs és bölcs homloka fényt áraszt a halandókra, s egész lénye azt igazolja: hogy: sem a düh, sem a gond, az öröm tart csak ki örökké, s hogy: majd alkonyidôn jönnek aranynapok is. (8.) Mindezért köszönet jár az égieknek; s a költô lelkébôl is felszáll a hálaima. A költemény utolsó tétele (9.) ujjongó himnusz: az élet újjászületését, ifjúság, remények, szerelmek visszatérését ünnepli mámoros zengéssel. Az új aranykor látomásába belesimul a hésziodoszi Boldogok szigeteinek emléke is: létezik egy föld, a hôsök, múzsák és szeretôk hona: s ott, vagy emitt, e sziget hûsén egymásra találunk, ott, hol kedveseink élnek a kertek ölén, ott, hol a vers igazabb, s a tavasz lassúbb vonulású, s új évszázadokat kezdhet el újra szivünk. (Bernáth István fordítása) Hölderlin 19

5 Az élet fele A verstípus nem mûfaji jellemzôk, hanem lényeges versszerkezeti vonások hasonlósága alapján végzett osztályozás gyûjtôfogalma. Néhány verstípus: önmegszólító, értékszembesítô, idôszembesítô, létösszegzô. A létösszegzô vers a személyiség fejlôdéstörténetét teszi mérlegre és értelmezi. Az élet fele (1802) címû költemény írásakor a 32 éves költô már a felbomló tudat szakadékának szélén állt, mégis rendkívüli erejû és szépségû remekmûvet alkotott. Számvetésnek, léte összegzésének tekinthetjük ezt a pár soros verset. Ezután már a negyvenéves sötétség következett. Az elsô szakasz megkapó természeti képe: a vadrózsákkal telehintett és sárga, érett gyümölcsökkel megrakott part az élet tavaszának és nyarának bôségét, örömét, a boldogság beteljesülését sejteti. Ezt dúsítja fel s egészíti ki a költészet és a szerelem motívumával a csókmámoros hattyúk boldog, játékos enyelgése a tó szentjózan vizében. A jaj nekem riadt kiáltása az emberre, a versben megszólalóra irányítja a figyelmet. A lét fenyegetettségérôl jajong a költemény: a lopva közeledô tél sivárrá teszi a világot és a didergô lelket; nem lesznek virágok, kihuny a fény, eltûnnek az árnyak. Az utolsó három sor fagyos némasága, rideg merevsége és a kellemetlen hanghatás már a megsemmisülés rémületét árasztja. 20