A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA FEBRUÁR 25.
Az emléknapról 1 Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatával minden év február 25-ét a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapjává nyilvánította. 1947-ben ezen a napon Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet hatóságok jogellenesen letartóztatták, majd a Szovjetunióba hurcolták. A mentelmi jogától megfosztott képviselő 8 évet töltött börtönökben és munkatáborokban. Kovács Béla letartóztatása az első állomása volt annak a tudatos folyamatnak, amely során a kommunista párt az ellenszegülők kiiktatásán keresztül a totális egypárti diktatúra kiépítése felé haladt. A képviselő önkényes fogvatartása jelképévé vált a demokratikus jogok lábbal tiprásának, amely a pártállami rezsim majdnem fél évszázados uralmát jellemezte. Sorsa egyfajta típuspéldája lett azoknak, akiket ma már a kommunizmus áldozataiként tarthatunk számon. A kommunista diktatúrák halálos áldozatait világviszonylatban 100 millióra becsülik. Kelet- Közép-Európában a számuk eléri az 1 milliót. Ennyien vesztették életüket éhínségben, 1 kommunizmusaldozatai.kormany.hu
kényszermunkatáborban, vagy kegyetlen kivégzés által. Jóval többre tehető azonban azok száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől. Február 25-én emlékezzünk a több tízezer, családjától elválasztott és kényszermunkatáborba hurcolt honfitársunkra, a koholt vádak alapján mészárszékre küldött emberekre, az ellenállóként mártírhalált halt hősökre. Ezen a napon emlékezzünk mindazokra, akik az erőszakrendszer áldozataivá váltak, családtagjaikra és szeretteikre, akiket a kommunista rezsim meghurcolt és kiszolgáltatott. És ezen a napon emelt fővel emlékezhetünk minderre, mert egy letűnt rendszer bűneit emlegetjük, amelyet a nemzet kitartása és a szabadság iránti olthatatlan vágya örökre eltemetett.
Odaütünk! - A Kovács Béla-ügy 2 Ahogy a bevezetőben (Az emléknapról) is olvasható, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja dátumát egy szimbolikus fontosságú esemény, Kovács Béla, a Független Kisgazdapárt főtitkárának Szovjetunióba, Gulágra való elhurcolása jelöli ki. A következő sorokban erről az eseményről emlékezünk meg. Miután Magyarországról elvonult a második világháború katartikus 1. Kovács Béla szobra frontvonala, az üszkös romok, a Dunába rogyott hidak, lebombázott Budapest díszletei között, a körülményekről mintegy tudomást sem véve, a magyarok nekifogtak országuk újjáépítéséhez. Nem mindenki volt azonban biztos a reményteli jövőben, hiszen a korábbi megszálló nácikat a szovjet Vöröshadsereg váltotta, amely 2 Szerencsés Károly hasonló című cikke alapján (Rubicon 2012 (23) 3.sz. 30-33.
fosztogatásával és kegyetlenkedéseivel rögtön az első hónapokban ízelítőt adott az új megszálló nagyhatalom módszereiből. Valóban álomszerűnek tűnt egy korabeli politikus gondolata: Az éjjel azt álmodtam, hogy kimentek a németek és nem jött be helyettük senki. Ennek ellenére a magyarság döntő többsége bízott az új kibontakozásban és 1945- ben 57 %-kal a polgári demokráciát hirdető Független Kisgazdapártot juttatta kormányra, míg a szovjet megszállóktól pénzt, paripát, fegyvert igénybe vevő Magyar Kommunista Párt csupán 17 %-os eredményt ért el. Miután a magyar nép nem az új megszállók és hazai képviselőik akaratának megfelelően szavazott, kezdetét vette a választói akarat korrigálása. 1946 végéig ugyan a Kommunista 2. Kovács Béla (FKgP főtitákra) Párt és szovjet támogatói (Vorosilov marsall) a fennálló, egyelőre demokratikus jogi keretek
között mindent megtettek, hogy a kulcspozíciókat (politikai rendőrség, bíróságok, gazdasági vezetés) megszerezzék, valamint felbomlasszák a leginkább útjukban álló Kisgazdapártot, azonban egyes kisebb eredmények ellenére döntő fordulatot nem sikerült elérniük. Bár ekkoriban fogadtatták el a parlamenttel a nevezetes hóhértörvényt (1946:VII. tc. a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről ), mely kimondta, hogy büntetendő, aki a demokratikus államrend vagy köztársaság ellen mozgalmat indít, ilyenben részt vesz, vagy akár csak állást foglal ellene. Azt pedig, hogy mi és ki képviseli a demokratikus államrendet, a kommunista politikai rendőrök döntötték el. Később szinte minden útjukban álló politikust erre a törvényre hivatkozva likvidálták. Mindennek ellenére tehát a politikai harc eszközeivel nem sikerült a kommunistáknak átvenni a hatalmat, így találóan fogalmazta meg egyik vezérük, Révai József: Minden jel arra mutat, hogy a bármennyire is van puhulás bizonyos [kisgazda] vezetőkben [ ] megbomlani ez a társaság csak akkor fog, ha odaütünk, és mi kezdjük el a pucolást. Az odaütéssel nem
is késlekedtek sokat. A Péter Gábor vezette Államvédelmi Osztály (ÁVO) szállította a bizonyítékokat egy (természetesen valójában nem létező) óriási demokrácia-ellenes összeesküvésről, melybe igyekeztek belekeverni a legfőbb ellenfél, a Kisgazdapárt vezéreit is. Közülük is főképp a kommunistáknak leghatározottabban ellenálló Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, parlamenti képviselőt. A vád azonban sehogyan sem állt meg a lábán, ráadásul a Kisgazdapárt nem volt hajlandó Kovács Béla mentelmi jogát sem felfüggeszteni. Így végül valóban odaütöttek és 1947. február 25-én este 8 körül szovjet katonák jelentek meg Kovács Béla Váci utcai lakása előtt és ellentmondást nem tűrve hurcolták el a Szovjetunióba, őt is elnyelte a végeláthatatlan GULAG szigetvilág, ugyanúgy ahogy sok más ismeretlen magyar embert. A hír rögtön elterjedt. Az üzenet világos volt. Ha a legnagyobb demokratikus párt
vezető politikusát, parlamenti képviselőjét, mentelmi jogával nem törődve elhurcolták a szovjetek, akkor az átlagembernek felesleges az ellenállás. Másnap reggel a parlamentben Kovács Béla közeli barátja, párttársa, a házelnök Varga Béla rövid bejelentéssel kezdte az ülést: Tisztelt Nemzetgyűlés! A Nemzetgyűlés tudomására hozom azt a közismert tényt, hogy Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt a szovjet katonai hatóságok folyó hó 25-én őrizetbe vették. Ezt a tényt közültem a kormánnyal. A Nemzetgyűlés az ügyet egy szó nélkül tudomásul vette, az üzenet célba ért kisgazda képviselőknél is Rákosi Mátyás kommunista pártvezér az egész kérdést sommásan fogalmazta meg: A reakció azon nyomban behúzta fülétfarkát [ ] Csakhamar magam is beláttam, hogy a szovjet elvtársaknak volt igazuk, amikor a saját kezükbe vették az ügyet. Ezek után már, nem volt meglepő, hogy pár hónapon belül a kommunisták lemondatták és emigrációba kényszerítették a kisgazda miniszterelnököt, majd pedig a magyar történelem legnagyobb választási csalásával átvették a hatalmat, hogy megkezdjék a több tízezer áldozatot szedő rendszer kiépítését Magyarországon.
Kommunizmus: eszme és gyakorlat 3. Karl Marx, a szocializmus atyja A 19. században, amikor a szocialista eszme kialakult, bizonyára sokan meglepődtek volna, ha megtudják, hogy mindez egy évszázad múlva a tömeggyilkosságokkal, totális diktatúrával és terrorral fog összeforrni. Kezdetben a szocializmus népszerű, forradalmi eszmeként terjedt világ szerte, kimondva, hogy minden társadalmi probléma okozója a vagyoni különbség, így ha ezt megszűntetik, a gazdagok vagyonát elkobozzák és az állam mindenkinek ugyanolyan szolgáltatásokat nyújt, ugyanannyi munkáért akkor a problémák megszűnnek, a társadalmi ellentétek, de még a nemzetek is eltűnnek. A gondolat már ebben az elvi formájában is hordozott némi ellentmondást, hiszen az emberek természetszerűleg különbözőek, ki erősebb fizikummal bír, ki intelligensebb, ki szorgalmasabb, ki pedig lustább. Így valójában egyenlőség nehezen tud magától kialakulni. Éppen ezért a szocializmus gondolkodásában kezdettől fogva benne volt, hogy az egyenlőséget erőszakos úton kell megteremteni. Később itt vált szét a szocializmus két ágra: míg a mérsékeltebbek (később: szociáldemokraták, máig létező irányzat) kijelentették, hogy nem kell erőszakot alkalmazni, demokratikus keretek között is lehet az egyenlőségért tenni, a szegényebbek érdekében politizálni, addig a szélsőségesebbek (kommunisták) továbbra is hittek benne, hogy csak erőszakkal
lehet felszámolni az egyenlőtlenséget, a gazdagabbak vagyonát kisajátítani. Mindez azonban csak egy eszme vagy egy politikai párt gondolata volt, addig, amíg Oroszországban a kommunisták 1917- ben át nem vették a hatalmat. Hamar kiderült, hogy az elméletben békés egyenlőséget hirdető eszmét valójában csak terrorral és diktatúrával lehet a létrehozni és fenntartani. A történelem folyamán először mindezt Joszif Viszarionovics Sztálin hajtotta végre, emberek millióinak halála árán. A kommunizmus azonban nem maradt meg a Szovjetunió határain belül, a második világháború győzteseként a szovjetek számos kelet-közép-európai országban juttatták győzelemre a helyi 4. Joszif Viszarionovics Sztálin kommunista pártokat, melyek engedelmes végrehajtói lettek Sztálin, majd később utódai akaratának. De nem csak Európában, hanem távolabbi országokban, úgy mint Kínában, Észak-Koreában, Vietnámban vagy éppen Kubában (Fidel Castro) is kommunisták vették át a hatalmat, esetenként még több áldozatot szedve, mint Európában. Napjainkra ezek a rendszerek a Szovjetunióval együtt jórészt már megbuktak, de még mindig van pár ország ahol létezik (pl. Észak-Korea) és továbbra is tömegével szedi áldozatait. Európából immár több mint 25 év távlatából visszatekintve mindez szerencsére már egy lidérces álomnak tűnik, hiszen a rendszer immár majd negyed évszázada megbukott, ugyanakkor szomorú gazdasági-társadalmi öröksége, az áldozatok kitörölhetetlen, fájó emléke még hosszú ideig kísérteni fog.
J. V. Sztálin Világszerte számos országban alakultak ki kommunista rendszerek, egyes vélemények szerint akár még több áldozatot is szedtek, mint a Szovjetunióban (pl. Mao Ce-tung Kínában), mégis aki ennek az eszmének a jegyében először hajtott végre tömeggyilkosságokat, likvidált hidegvérrel milliókat, ezzel példát nyújtva ilyen méretű kegyetlenségre, az Joszif Viszarionovics Sztálin volt. Norman Davies brit történész a következőket írja róla: Joszif Viszarionovics Dzsugasvili (1879-1953), más néven Koba, vagy ahogy a világ ismeri, Sztálin, a patologikus bűnöző legkirívóbb példája a történelemben, aki bűnözői tehetsége révén került hatalomra. A Guinness rekordok könyvében az első helyet foglalja el a tömeggyilkos kategóriában. [ ] Egyetlen ember akadt, aki gonoszságban hozzá fogható volt, egy alacsony, másféle bajuszt viselő férfi, akivel Sztálin sohasem találkozott, és aki közel sem volt olyan sikeres, mint ő. [ ] [Vele kapcsolatban egyesek] úgy tartják: anélkül, hogy összetörnénk a tojást, nem lehet rántottát sütni. De Sztálin nem a tojásokat, hanem azokat az embereket törte össze, akiknek az életén állítólag javítani akart, s a végén a rántotta ehetetlenre sikerült. [ ] Sztálinnak Hitlertől eltérően, nem kellett a nyilvánosság ítélőszéke elé állnia. Áldozatainak számát lehetetlen pontosan kiszámítani; de nagy valószínűséggel nem sokkal marad el az ötvenmilliótól.
A kommunizmus bűnei Magyarországon A kommunizmus Magyarországon két ízben is hatalomra került. Először 1919-ben, 133 napig Kun Béla vezetésével adtak ízelítőt az országnak (Tanácsköztársaság), hogy miként valósul meg az elméletben sokakban reményt keltő eszme. A vörös terror országszerte több száz áldozatot szedett. Salamon Konrád könyvében így ír erről: Június 6-án Szombathelyre érkezett Szamuely Tibor népbiztos különvonata, hogy rendet tegyen. Csornán és Kapuváron az egész falu szeme láttára akasztatott. Pestre a jelentést a következő szavakkal küldték: Szamuely hét függvény hátrahagyásával Csornáról Sopronba visszament. [ ] Szamuely Dunapatajon egy terhes fiatalasszonnyal rúgatta ki a széket fiatal férje alól Kalocsán a főút menti fák ágai túl magasan voltak, ezért a fatörzsekbe szögeket kellett beverni az akasztáshoz, így Szamuely csak ennyit mondott az ítéletekkor: Szeget neki!. Az akasztások mértékét jól mutatja, hogy az előkészített fák beteltek, így a maradék kivégzendő bűnöst sortűzzel végezték ki. 5. A szónokló Kun Béla
Második alkalommal, 1948-tól szovjet segítséggel, már nem csak 133 napra, hanem 40 évre vették át a hatalmat és építették ki a sztálini minta alapján a magyarországi kommunizmust. A rendszer vezére Rákosi Mátyás volt, aki mindenben hűen követte a Gazda, Sztálin példáját. Több tízezer embert zártak internáló táborokba, vagy telepítettek ki elviselhetetlen körülmények közé, pusztán származása miatt. A politikai rendőrség (ÁVH) jelenléte rettegést eredményezett a mindennapokban, az ember nem tudhatta, hogy melyik megjegyzése miatt jön érte az ÁVH nagy fekete autója. Éppen ezért írja Márai Sándor egy helyütt: Az ország átmenet a koncentrációs tábor és az őrültek háza között 10. Rákosi Mátyás arcai A magyar nép ellenállása végül az 1956-os forradalomban tört elő elsöprő erővel, azonban a bevonuló szovjet csapatok nem hagytak kétséget a felől, hogy Magyarországnak nincs más választása, mint beletörődni a kommunista rendszerbe. Ennek megfelelően a forradalom áldozatai és a megtorlás során kivégzettek is a kommunista diktatúra számlájára írhatók.
A Katyń-i mészárlás (1940) A kommunizmus áldozatainak emléknapján az elmúlt években részletesebben körüljártuk már a borzalmas ukrán éhínséget (holodomor), az egész Magyarországot rettegésben tartó ÁVH rémtetteit, tavaly pedig a szovjet munkatáborok, a GULAG fagyos és kegyetlen világát. Idén, az egyik legcinikusabb és legtudatosabb, a sztálini szovjet kommunizmus által elkövetett bűntett, a Katyń-i tömegmészárlás kerül részletesebb bemutatásra.
A megszállt Lengyelország 1939-ben, történelme során nem először kellett Lengyelországnak szembenéznie keleti és nyugati szomszédjának hódító törekvéseivel. Augusztus végén a 20. század két borzalmas eszméjét képviselő náci Németország és kommunista Szovjetunió szövetséget kötött egymással, többek között Lengyelország megsemmisítésének céljával. Szeptember 1-én a náci seregek hadüzenet nélkül támadták meg Lengyelországot. Ugyan a lengyel hadsereg hősiesen védekezett, de amikor bő két hét múlva keletről a Szovjetunió támadása is megindult, a nyugati hatalmak pedig tétlenek maradtak, a két tűz közé szorult lenyelek beszüntették az értelmetlen ellenállást. Aki tudott, Magyarország és Románia felé menekült, mások hadifogságba estek. Lengyelország megszállása 1939 szeptemberében. Nyugatról (pirossal) a németek, keletről (kékkel) a szovjetek.
Lengyelországot hat évig tartotta megszállva a két totalitárius birodalom. Ennek következtében a népesség egészéhez viszonyítva arányaiban messze kiemelkedően Lengyelország szenvedte el a legnagyobb vérveszteséget a világháborúban, összesen 6 millió áldozattal. A két ellenség által megszállt ország mindkét felében borzalmasak voltak a körülmények. A német uralom alatt álló területen a lengyeleket másodrendű állampolgárként kezelték, egytől egyig mindenkit fizikai munkára kényszerítve, középkori egyetemüket bezáratták, a zsidóság és az ellenállók összegyűjtése pedig rögtön megkezdődött. A helyzet a szovjet fennhatóság alá került területeken sem volt sokkal jobb... Német-szovjet katonai parádé Breszt-Litovszkban, ünnepelve Lengyelország ismételt felosztását. A kép közepén Guderian német tábornok, jobbra Krivoszein szovjet dandártábornok.
Lengyel katonák szovjet fogságban 1939. szeptember közepén, a szovjet támadás kétségbeejtő pillanatában, minthogy a Szovjetunió sem küldött hadüzenetet, a lengyel kormány úgy döntött, hogy nem tekinti magát hadban állónak a Szovjetunióval. Ilyen módon katonáit arra utasította, hogy a keletről érkező támadásra ne válaszoljanak, hanem vonuljanak vissza Magyarország irányába, vagy ha nincs más lehetőség, harc nélkül adják meg magukat. Ilyen módon mintegy 250 000 lengyel katona került a szovjetek fogságába. Ám mivel hivatalosan nem voltak egymással hadban álló hadviselő felek, ezért a nemzetközi jog értelmében nem számítottak hadifogolynak és így nem is védték őket az ilyen esetekben elfogadott nemzetközi szabályok. Ennek megfelelően a szovjetek úgy döntöttek, hogy a Vöröshadsereg helyett a hírhedt és rettegett Belügyi Népbiztosság, az NKVD vette át a lenyel foglyok őrzését, őket hadifogoly helyett politikai okokból internáltként kezelve. A foglyokat egyelőre a mai Nyugat-Ukrajna és Belarusszia területén található táborokban (Szmolenszk, Kozelszk, Sztarobjelszk, Osztaskov) helyezték el. Ezek az épületek korábban a kommunizmus előtti cári időkben ortodox kolostorok voltak, ám ekkor óriási lágerekké alakították át őket, a templomok magas belső terében sok emeletes fa priccs rendszereket kiépítve. Ettől eltekintve azonban kezdetben viszonylag megfelelő ellátásban volt részük, így okkal reménykedthettek abban, hogy a háború után kiszabadulva visszatérhetnek otthonaikba, családjaikhoz. Nem sejtették jobban mondva el sem tudták volna képzelni hogy a szovjet vezérek teljesen más sorsot szántak nekik.
A Kozelszk-i fogolytáborban. Jelenet a Katyń c. filmből. A Sztarobjelszk-i fogolytábor helyszínéül szolgáló kolostor.
A deportálás és tömeggyilkosság helyszínei a mai orosz és ukrán területeken. A tömeggyilkosság A lengyel hadsereg tiszti karának gerincét a hivatásos katonák adták, de a háború miatt behívott tartalékosok között szép számmal voltak orvosok, jogászok, mérnökök, művészek, kutatók és tanárok is, egy szóval a lengyel értelmiség krémje,
akik a háború után az új Lengyelroszág felépítői lehettek volna. Ám a Szovjetuniónak ekkor már más tervei voltak. A világháború végén ki akarta terjeszteni hatalmát egész Közép- Európára, amely szükségszerűen együtt járt a szovjet megszállással és sztálini kommunizmus bevezetésével. Éppen ezért terjesztette elő 1940. március 5-én Lavrentyij Pavlovics Berija, a Szovjetunió véreskezű belügyi népbiztosa, azóta elhíresült indítványát. Ebben kifejtette, hogy a fogvatartott lengyel tisztek megrögzött szovjet- és kommunizmus ellenességük miatt a világháború után komoly ellenerőt képeznének az ország szovjetizálásával szemben, ezért tehát egyértelműen a társadalmi hovatartozásuk alapján a legveszélyesebbnek ítélt mintegy 25 000 lengyel fogoly iparszerű kivégzését javasolta. Az előterjesztés tárgyalására összeült a Szovjetunió legfőbb vezető testülete, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának Politikai Irodája (a hírhedt Politbüro), ám e testületben ekkor már csak Sztálin akarat nélküli bábjai ültek, így természetesen a diktátor mondta ki a döntő szót: végrehajtani! A tömeggyilkosság végrehajtása jelenet a Katyń c. filmből.
Berija orosz nyelvű, ciril betűs, Sztálinnak címzett előterjesztése a lengyel foglyok meggyilkolásáról. A papíron sorban láthatók az egyetértő aláírások: Sztálin, Vorosilov, Molotov, Mikojan. Baloldalt a margón megjegyezve: Kalinyin és Kaganovics: igen.
Az NKVD terrorgépezete begyakorlott rend szerint látott hozzá 1940. április 3-án a tömeggyilkosság végrehajtásához, ami precíz megvalósítás mellett is két hónapon keresztül tartott. A mészárlás több helyszínen zajlott: az NKVD szovjetukrajnai és belarussziai börtöneiben, valamint a leghírhedtebbé vált Katyń-i erdőben, Gnyezdovo vasútállomás közelében, Szmolenszktől nem messze, ahova a Kozelszki foglyokat vitték. A foglyokat iparszerű módon, egyenként, egyszerűen tarkólövéssel végezték ki és holttestüket jeltelen tömegsírokba dobálták. 1940. júniusára mintegy 22 000 lengyel foglyot gyilkoltak le ilyen módon. Az NKVD azonban nem elégedett meg az említett katonatisztek elpusztításával, hanem rendelkeztek arról is, hogy a szovjet megszállás alatt álló lengyel területekről a kivégzett katonák családját is deportálni kell. Az akciót meglepetésszerűen, 1940. április 13-án éjjel bonyolították le. Ennek keretében közel 66 000 embert (feleségek, gyerekek, szülők, testvérek) vittek el a Szovjetunió közepébe, a kazahsztáni pusztaságba. Az akció során a gyerekek körében 20 % volt a halálozási arány! Az 1943-ban föltárt tömegsírok.
Összekötött kezek a tömegsírban: könnyebb kivégzés érdekében...
A tömeggyilkosság utóélete A borzalmas bűntény természetesen teljes titoktartás mellett ment végbe, így a Szovjetuniónak nem kellett attól tartania, hogy az ügy kiderül. Ám 1941 júniusában felbomlott a náci-szovjet bűnszövetség és a hitleri német seregek megtámadták a Szovjetuniót. Ennek köszönhetően a nyugati szövetségesek, a németek ellen küzdő emigráns lengyelek és a szovjetek hirtelen egy oldalra kerültek. Ennek megfelelően megállapodtak egy németek ellen harcoló lengyel hadsereg felállításáról a szovjet fogságba került katonákból. Amikor a hadsereg szervezése közben kiderült, hogy többezer lengyel tisztről nem volt hír, Sztálin hihetetlen cinizmussal úgy nyilatkozott, hogy nincs információja róluk, valószínűleg Mandzsúriába (!!!) (Kínai tartomány a szovjet határ mellett, a Csendes-óceánnál) szöktek. Az azonosításhoz kiásott holttestek koponyái. A tarkólövés után a golyó legtöbbször a homloknál távozott.
A német hatóságok 1943-ban tárták föl a Katyń-i tömegsírokat.
Német propaganda plakát 1943-ból, a Katyń-i mészárlásról. Nem sikerült elérni a remélt célt: a nyugati hatalmak továbbra is fenntartották a szövetséget a Szovjetunióval.
A németek kezdeti gyors győzelmeiknek köszönhetően gyorsan elfoglalták az 1940-es mészárlás helyszíneit. Ennek megfelelően ráakadtak a tömegsírokra, melyekről 1943 áprilisában tájékoztatták a világot, óriási propaganda hadjáratot indítva annak érdekében, hogy a borzalmas szovjet bűntett okán szétbomlasszák az ellenük harcoló szövetséget, vagy legalábbis eltávolítsák egymástól a szovjeteket és a nyugatiakat. Nemzetközi orvosszakértői csoporttal (köztük a magyar akadémikus Orsós Ferenc professzor) vizsgáltatták meg a tömegsírokat és minden kétséget kizáróan kiderült, hogy 1940- ben a szovjetek iparszerű kegyetlenséggel végezték ki többezer áldozatukat. A szovjetek a legegyszerűbb módszert választották: a hírt a német fasiszta gyilkosok koholmányának minősítették és a bűntett elkövetésével magukat a németeket vádolták ami a korszakban, ismerve a hasonló német kegyetlenkedéseket nem volt elképzelhetetlen. A brit és amerikai kormány, annak ellenére, hogy több, mint valószínű, hogy volt hitelt érdemlő információjuk arról, hogy a tömeggyilkosságot a szovjetek követték el, inkább úgy döntöttek, hogy ezzel nem veszélyeztetik a szovjetekkel fennálló szövetséget és mindenkit aki felvetette Katyń kérdését, hallgatásra kényszerítettek. A foglyokkal a Gnyezdovo állomásra érkező vonat jelenet a Katyń c. filmből
A német-fasiszta hóhérok alattomos koholmányai címmel jelent meg a Pravda 1943. április 15-is számának egyik cikke. A hadiszerencse fordultával 1943 őszére a szovjetek visszafoglalták Nyugat-Ukrajnát és Belarussziát. Azonnal megérkeztek Katyńba az NKVD és az NKGB operatív nyomozóalakulatai azzal a feladattal, hogy a szovjetekre nézve terhelő bizonyítékokat eltüntessék és előkészítsék a németekre utaló jeleket. Csak ezen előkészületek után, 1944. januárjában hívtak nemzetközi bizottságot a helyszníre, melynek bizonyítania kellett, hogy a németek követték el a bűntettet. Ezen megállapításokat közleményben hozták nyilvánosságra és egészen 1990-ig ez maradt a hivatalos álláspont. Lengyelországban tilos volt az igazságot kimondani, a
rendszerhez való hűség próbakövének tekintették, a német felelősség elfogadását. Végül Mihail Szergejevics Gorbacsov ismerte el hivatalosan az SZK(b)P KB határozatával, 1990-ben, hogy a Szovjetunió hajtotta végre a Katyń-i tömeggyilkosságot. A Katyń-i mészárlás napjainkban már a kommunizmus egyik legközismertebb bűntényének számít. A tömegsírok helyén emlékművek állnak, a kivégzett tiszteket pedig méltóképpen újratemették, többségüket név szerint megjelölve. A világhíres, többszörös Oscar-díjas lengyel Andrzej Wajda akinek apját is a Katyńban gyilkolták meg pedig filmet is rendezett a tragédiáról. Hogy nem csak Lengyelországban emlékeznek meg a borzalmas tömeggyilkosságról, azt jól jelzi, hogy Óbudán iskolánk előtt egy tér is viseli a Katyń-i mártírok nevet. A meggyilkolt katonatisztek emlékműve a helyszínen.
Emlékmű Budapesten, a Katyń-i mártírok parkjában. Az emlékmű egyszerre szimbolizálja az erdőt és az áldozatok emlékének állított kereszteket. Három nyelvű emléktábla Katyń-i mártírok parkjában.