A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú Nemzeti Kiválóság Program Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. Az izraeli-palesztin konfliktus alapkérdései Történeti bevezető 4. Az oslói tárgyalásoktól napjainkig
Az első palesztin felkelés A Nyugati Parton és Gázában állandósul a palesztinok fegyvernélküli, de erőszakos demonstrálása (tiltakozások, kődobálások, gyújtogatások). Ezeket nem könnyen, de komolyabb incidensek nélkül kezelni tudja még az izraeli hadsereg, azonban 1987. december 9-én egy véletlen baleset nyomán az erőszak új erőre kap, akuttá és sokkal veszélyesebbé válik, a kövek háborúja kiegészül Molotov-koktélokkal, késekkel, s csempészet fegyverekkel is. Az izraeli hadsereget váratlanul éri a mindennap fel-fellobbanó erőszakos tüntetések, az incidensek nyomán több helyen is aránytalanul reagálnak, s minden a média előtt zajlik, melyet tudatosan kezdenek használni a palesztinok. Az intifáda meglepi a PFSZ-t is, mely nem tudja koordinálni az eseményeket, de idővel képes lesz azokat újra és újra felszínre hozni, politikai célokra használni, szándékosan gerjeszteni. A felkelés két valódi motorja a Hámász és az Iszlám Dzsihád, illetve rajtuk keresztül az 1979-es fordulattal iszlám fundamentalista állammá váló Irán, mely céljai szolgálatába állítja Szíriát, valamint a Libanonban tanyázó Hezbollahot is. Kialakul a palesztin-ügy egyaránt erőszakra hajlamos azonban mérsékelten vallásos, inkább nacionalista, illetve egyértelműen vallási fanatista szárnya. E kettőség a mai napig fennáll, s utóbbi fél rendre korlátozni tudja az amúgy sem nyíltan tárgyalásorientált nacionalista felet. Az iszlamista irányzat taktikája szociális és vallási szolgáltatások mellett, nagy hangsúlyt fektet az oktatásra, a fegyveresek kiképzésre, a bigott tanok szerinti életforma és gondolkodás, eszmevilág terjesztésére. Az állandósuló erőszak miatt Izraelben folyamatosan erősödik az akár tárgyalásos úton, de mielőbbi békét akarók tábora a hatalomba visszakerülő baloldali kormányzat elindítja a békepolitizálást.
A kapcsolatfelvétel 1990. október 2-án Irak lerohanja Kuvaitot a támadásra válaszul nemzetközi koalíció alakul, mely az első Öböl-háború során felszabadítja a sejkséget (1991. január 17.). A szövetséges erőkben arab országok is részt vesznek. Irak a háború során Scud-rakétákkal lövi Izraelt, amely azonban nem lép be háborúba, megtorlatlanul hagyja a bombázást. 1990-ben is tovább tombol az erőszak a vitatott területeken. Több mint ezer palesztin veszti életét az összecsapásokban (sokukat palesztinok ölik meg, mivel kollaboránsokat látnak bennük). A Likud-kormányzat nem hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni a PFSZ-szel, mely időközben irányítása alá tudja vonni a népfelkelést, különböző módon nem hagyja lecsendesedni azt, egyúttal a nemzetközi fórumon is kommunikálni kezdi az ügyet. Izraelben egyre erősödik azon társadalmi és politikai erők hangja, amelyek a tárgyalások megkezdését követelik. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió is nemzetközi rendezést sürget. Az együttes nyomás hatására Izrael jobboldali kormánya belegyezik egy nemzetközi konferencia összehívásába: 1991. október 30-án Madridban tartanak valamennyi érintett ország részvételével Közel-Kelet csúcsot. A hangulat változatlan, közvetlen tárgyalások, de ideologikus, vádaskodó környezetben, a palesztinai arab küldöttség a PFSZ befolyása alá kerül. Mindenesetre a csúcs fordulópontot jelent: különböző helyszíneken, különböző kérdések kapcsán folyamatos egyeztetések indulnak meg.
Hivatalos és titkos tárgyalások A madridi konferencia nyomán állandósulnak a különböző témák szerinti nemzetközi megbeszélések. Eleinte a Szovjetunió is aktív nyomásgyakorló, később azonban a belső gondjai miatt kimaradni kényszerül. Az Európai Közösség is igyekszik bekapcsolódni és természetesen az Egyesült Államok felügyelete is adott (Japánban és Kanadában is tárgyalnak az érintettek). A nem sok sikerrel kecsegtető egyeztetések közepette választásokat tartanak Izraelben, melyet a hivatalosan békepárti politikát ígérő baloldal nyer meg. Intenzívebb egyeztetésekkel folytatódnak a nemzetközi találkozók, az álláspontok nem közelednek azonban, sem a palesztinokkal, sem a szírekkel, sem a libanoniakkal, s emiatt a Jordániával sem. Két új szempont a tárgyalásokon részt vevő izraeli delegáció felfogásában: 1. valós eredményeket csakis különtárgyalásokon lehet elérni ezért törekedni kell arra, hogy az érintettekkel közvetlen megbeszélés alakuljon ki; 2. a nyilvánosság hátráltatja a megbeszéléseket ezért indokolt titkos fórumokat kezdeményezni. Szíria és Libanon problémás: nem mutatkozik közeledés így hátrébb sorolódnak Jordánia gyors megegyezést ígér, ugyanakkor nem akar első lenni, előbb előremozdulás a Nyugati Part és Gáza vonatkozásában, aztán Jeruzsálem és Ámmán is megbékélhet. Amúgy is a palesztinai arabok helyzetének megoldása a legégetőbb, egyúttal valamennyi féllel a megállapodás kulcsa.
Egyeztetések a norvég fővárosban Az egyre intenzívebbé váló izraeli-palesztin békeegyeztetésekre az iszlamista szervezetek terrormerényletekkel válaszoltak. A tárgyalások sikere érdekében mind az izraeli kormány, mind a PFSZ javasolta, hogy azok folytatódjanak titokban, ehhez Norvégia biztosított helyszínt. PFSZ legfontosabb követelései: 1. Izrael kivonul Gázából, mely átmenetileg (két-három évre) nemzetközi, vagy egyiptomi igazgatás alá kerül, közben pedig a felek megállapodnak a Nyugat Part helyzetéről. 2. Az így kialakított autonómiában nemzetközi gazdasági segélyek áramlanak, amolyan kvázi Marshall-segély formájában. 3. Izrael és az autonómia szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki. Természetesen a kérdés ennél jóval összetettebb volt nemcsak területi, közigazgatási, gazdasági aspektusokat kellett megtárgyalni (víz, utazás, biztonság, stb.) Az időről-időre összehívott oslói titkos tárgyalások mellett a hivatalos megbeszélések is folytatódtak, kevés sikerrel, a delegációk egyáltalán nem tudtak a norvégiai dolgokról. A palesztin terroristák által elkövetett merényletek száma folyamatosan emelkedett mind többen haltak meg az izraeli és a palesztin oldalon is. A Hámász és az Iszlám Dzsihád semmilyen békéről hallani sem akart, éppen ezért tartva befolyásuk folyamatos növekedésétől informálisan egyre többen javasolták Jichák Rabin kormányfőnek, hogy állapodjon meg Arafattal (a PFSZ-szel), s engedje be őket Gázába.
Az Elvi Nyilatkozat elfogadása Az oslói tárgyalások nyomán kezdett kikristályosodni egy megállapodási terv, az ún. Elsőként Gázát dokumentum, mely tulajdonképpen a PFSZ követeléseit figyelembe véve formálódott ki. A palesztin tárgyalófél látva, hogy követelései meghallgatásra találtak, újabbakkal állt elő, jelezve, hogy a tényleges előrelépés érdekében a Nyugati Parton is indokolt lenne kijelölni egy autonómiai központot. Ennek alapján az Elsőként Gázát elképzelés Elsőként Gázát és Jerikót koncepcióvá változott. A már-már összeálló megállapodást így aztán nyilvánosságra kellett hozni, mely nem kis felháborodást, egyúttal pozitív nemzetközi visszhangot váltott ki: - Az izraeli társadalom jelentős része tüntetett, politikusok kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt tiltakoztak az eltitkolt egyezkedések miatt, ugyanakkor rövidesen a többség biztatóan értékelte a fejleményeket. - A palesztinok szintén váratlanul szembesültek a történtekkel, a Hámász erőszakot helyezett kilátásba Izrael és a kollaboráló PFSZ ellen is. - Washington szintén dühöngött majd követelte, hogy azonnal kerüljön minden a felügyelte alá ez meg is történik. Az Elvi Nyilatkozatot vagyis a megbékélést, mint alapelvet rögzítő dokumentumot 1993. szeptember 13-án írták alá Washingtonban Rabin és Arafat kezet fogott Mivel Oslóban már előre megállapodtak így a továbblépésnek nem maradt akadálya.
Az ún. Osló-1 megállapodás Az első átfogó izraeli-palesztin rendezési tervet Kairóban írták alá 1994. április 4-én. A ceremónia nem ment zökkenőmentesen, s a következmények sem voltak egyértelműen biztatóak. A dokumentum több kérdés esetében is részletesen, pontokra és adatokra bontva rögzíti az új helyzetet (főként területi, gazdasági, közigazgatási együttműködési és biztonsági értelemben). A gázai zsidó telepek kérdése, a katonai műveleti lehetőség. A megállapodás jelentősége nemzetközi jogi értelemben 1. nem rögzítettek semmilyen jövőbeli határvonalat; 2. a PFSZ közigazgatási autonómiát szerzett a megszállás többé nem értelmezhető; 3. PFSZ kötelezettségvállalások és az azokhoz való viszonyulás Arafat és a PFSZ bevonulása Gázába Beruházások és fejlesztések az övezetben, valamint Jerikóban (számos új munkahely, a közszolgáltatási infrastruktúra általános fejlesztése). A palesztin fegyveres potenciál intézményesítése A palesztin ellenzék fellépése a PFSZ ellen Arafat kettős politizálása A terrortámadások folytatódása A nemzetközi közösség gazdaságilag igen, katonailag-rendészetileg azonban nem kíván közreműködni ennek következményei
Az ún. Osló-2 megállapodás A békefolyamat sikere érdekében az izraeli kormány mielőbb tárgyalni akarta a további vitás kérdéseket is, annak ellenére, hogy közben a terrortámadások megsokszorozódtak, s a Palesztin Hatóság (a Palesztin Autonómia főhatalmi szerve) a szerződésben vállaltakkal ellentétben passzív maradt az erőszak megfékezésével kapcsolatban. Növekvő elégedetlenség Izraelben, a jobboldali-nacionalista mozgalmak, pártok, s maga a társadalom is kétségesnek ítéli a megbékélés lehetőségét, a terroristákkal kollaborálónak tartják Arafatot és szervezetét, elutasítják a további engedményeket. Az egyre feszültebbé váló környezetben 1995. szeptember 28-án aláírják az ún. Osló-2 megállapodást, mely a Nyugati Part és egyéb vitatott kérdések vonatkozásában rögzít új előírásokat. A dokumentum a 93-as szerződésnél sokkal részletesebb, ugyanakkor számos vitatott tényező végleges megtárgyalását halogatja, a tényleges béke még messze van. Komoly ellenállás az izraeli ellenzék és a palesztin szélsőségesek részéről, semmisnek nevezik a megállapodást, az aláírókat árulással vádolják meg. Folytatódnak a terrormerényletek Arafat nem tud, de valójában nem is akar fellépni a szélsőséges csoportok ellen tisztában van helyzete labilis voltával, melynek összetett következményei lesznek: 1. pozíciója megtartása érdekében (a) nem hajlandó ténylegesen békét kötni, (b) az eddigi megállapodásokban foglalt kötelezettségeit betartani; 2. a PHnak nyújtott nemzetközi támogatásokat kész megosztani, egyes körzetekben a Hámász aktivistáit megtűrni, terroristákat a PH rendvédelmi szerveiben fogadni, azokat pénzzel, fegyverrel, információval ellátni.
Jichák Rabin halála, a jobboldal választási győzelme 1995 novemberében egy szélsőséges zsidó fiatal lelövi Jichák Rabin izraeli kormányfőt, a békefolyamat hívét. Ideiglenes miniszterelnöknek Simon Pereszt nevezik ki, aki folytatni kívánja elődje politikáját, időközben azonban elapad a társadalmi és annak nyomán a politikai támogatása is. Előrehozott választások, a fő kérdés: marad-e a baloldal vezénylet békepolitizálás, vagy diadalmaskodik a jobboldal által hangoztatott feltételekhez kötés, a PH által vállaltak számonkérése. Kis különbséggel, de megnyeri a szavazást a jobboldal (a gyilkosságot követő nemzeti gyász ellenére is), Benjamin Netanjahut választják miniszterelnökké, aki átgondoltabb, a feltételek érvényesüléséhez kötött, lassabb, Izrael érdekeit mindenekelőtt szem előtt tartó békefolyamatot ígér. A hiedelmekkel ellentétben a békepolitizálás csak megtorpan, lassul, de nem áll le: - hosszas egyeztetések nyomán elfogadják 1997. január 15-én a Hebron egyezményt - egyúttal kitűzik a végső rendezéshez vezető tárgyalások újabb fordulóját 1998-ra Közben palesztin részről változatlan marad a hozzáállás, sőt, a PH mind több alkalommal keveredik bele terrormerényletekbe nemcsak passzivitásával, hanem immáron közvetlen tevékenységével is. A felek egymást hibáztatják: az izraeli kormány terrorkollaborációval és a vállaltak nem betartásával vádolja a PH-t, míg a PH pedig a folyamatok lassításával, a tényleges béke ellehetetlenítésével vádolja a Netanjahu-kabinetet. Washington próbál nyomást gyakorolni a felekre, konferenciát összehívni.
A Wye River-i megállapodás A végső rendezés következő lépcsőfokaként kerül megrendezésre 1998 októberében a Wye River-i csúcs, mely a várttól elmaradó eredményekkel, de előrelépéssel zárul. Arafat és a PH elégedetlen a Netanjahu-kabinettel, mondván lassítják a rendezést, azzal pedig ürügyet adnak a szélsőséges palesztin csoportoknak a terrortámadásokra, melyeket a PH teljes szuverenitásáig biztos nem tud megakadályozni A békefolyamattal kapcsolatban változó álláspontot tanúsító izraeli társadalmi rétegek ismét bizalmatlanná válnak a Rabin-féle út rengeteg engedmény mellett is terrorral járt, azonban a jobboldal sem tudta megfékezni az erőszakot Politikai átrendeződés indul meg ennek hatására, a háttérben az Egyesült Államok nyíltan a Netanjahu-kabinet megbuktatásáért tevékenykedik Az előrehozott választásokon nyer a baloldali Ehud Barak, aki gyors rendezést ígér, több fronton is. Megpróbálkozik egyezkedni Szíriával, de nem jár sikerrel. 2000 májusában elrendeli az izraeli hadsereg azonnali visszavonulását Dél-Libanonból, magára hagyva a szövetséges Szabad Libanoni Erőket a déli országrész rövidesen a Hezbollah befolyása alá kerül, mely nemcsak Izraelre jelent majdan kihívást, de magára Libanonra is Barak nem akar újabb részfordulót, valamennyi kérdés kapcsán megállapodást akar, s ebben Bill Clinton is támogatja. Konkrét és átfogó tervet dolgoznak ki valamennyi kérdés kapcsán. 2000 júliusában Camp Davidben ülnek tárgyalóasztalhoz a felek.
A békepolitika összeomlása Az izraeli-egyiptomi békeszerződés aláírásának helyszínén hetekig tárgyalnak a felek az amerikaiak mindenben próbálnak közvetítéseikkel segíteni, kötelezettségeket vállalni Végső megállapodásra érkeznek, később már az izraeli és az amerikai tárgyalófél részmegállapodással is megelégedne Arafat azonban tulajdonképpen mindent elutasít. Semmibe a területi kérdésekbe, Jeruzsálem státuszába, a menekültek helyzetének megoldásába - sem egyezik bele a palesztin elnök. Egyre és egyre újabb követelésekkel áll elő, amikor már úgy tűnik van valamifajta elmozdulás a holtpontról. A békekonferencia teljes kudarccal zárul, melynek súlyos visszhangja lesz Izraelben. A palesztinok körében nem mivel május óta általánosak a zavargások, küszöbön áll egy új népfelkelés kirobbantása, mely a szélsőségesek forgatókönyvei szerint regionális Izraelellenes háborúig duzzad majd A végső ürügy Saron szeptemberi látogatása lesz a Templom-hegyen elszabadul az erőszak, mindennapossá válnak a merényletek pár év leforgása alatt több ezer terrortámadást hajtanak végre izraeli célpontok ellen. Barak és Clinton nem adja fel, újabb reménytelen vállalkozások a megbékélésre Tébában és Sharm el-seikben valamennyi kudarcba fullad Arafat tulajdonképpen nem is áll szóba az izraeli és az amerikai delegációval. Az erőszak elszabadulása, a békepolitizálás reménytelensége újabb fordulatot hozz az izraeli belpolitikában: Ariel Saront és pártját elsöprő többséggel választják kormányra. Tárgyalások helyett az erőskéz politikája nyer teret általánossá válnak a harcok, a merényletek
Az egyoldalú rendezés politikája Mivel sem a tárgyalások, sem a katonai fellépés nem vezet eredményre, miközben Izrael lakosai teljesen kiszolgáltatottá válnak új rendezési paradigma kerül előtérbe, mégpedig az unilaterális, vagyis egyoldalú cselekvések politikája. Egyetlen fontos elem: szétválasztás, a palesztinok elszeparálása, Izrael lakosainak és a stratégiailag fontos vitatott megítélésű területek védelme. Két cselekvés: 1. biztonsági kerítés építése; 2. területfeladás az egyoldalú kivonulással. 2002-ben kezdik építeni a Nyugati Part köré a biztonsági kerítést, Gáza körül addigra már áll egy hasonló. Az építmény alig 40%-ának elkészülte után is rendkívül hatékonnyá válik Izrael védelmében, a palesztin terroristák elszeparálásában. A merényletek területileg később áthelyeződnek, azonban erre is sikerül kidolgozni egy viszonylag hatékony ellenszert, 2004-05-re sikerül számottevően redukálni a terroristák okozta fenyegetettséget. A nagy vihart kavaró 2005 nyári kivonulás összességében szintén nélkülözhetetlen és hatékony válaszlépésnek bizonyul a palesztin szélsőségesek potenciáljának mérséklése kapcsán. Közben Arafat éltét veszti, előtte még hajlandó kinevezni egy miniszterelnököt, azzal csak jelképesen megosztani a hatalmát. Helyét a szintén gyengekezűnek bizonyuló Mahmoud Abbas veszi át
A palesztinok belső válsága, az egyoldalú rendezés megakadása Arafat halála után az iszlamista csoportok megkérdőjelezik a Fatah politikai uralmát, s választásokat követelnek, melyet meg is nyer a Hámász. A nemzetközi közösség rövid időre kénytelen anyagilag-erkölcsileg hátat fordítani a palesztinoknak (miközben Izrael egyoldalúan tenni akar a békéért, a palesztinok között diadalmaskodik a terrorszervezet Hámász?!) következmények Ariel Saron politikai húzása, majdan betegsége és annak következményei Az egyoldalú rendezés megtorpanása több tényező miatt is: 1. nemzetközi ellenállás, 2. belső stabilitás, 3. az USA nyomása, 4. a Hámász teljes hatalomátvételének lehetősége (különösen figyelemreméltó az iráni, iraki, szíriai és a libanoni események kapcsán). 2008-ban újabb próbálkozások a béke tárgyalásos megteremtésére - Annapolisi csúcs eredmények nélkül zárul - A Hámász-kormány látszólagos megbuktatásában játszott nemzetközi szerep - Olmert-Abbas tárgyalások a végső rendezésről kevés előrelépés - Titkos izraeli-szír megbeszélések Ehud Olmert bukása, a párton belül a tárgyalásos rendezés híve, Tzipi Livni nyer a keményebb politikát ígérő Shaul Mofazzal szemben. A választásokat azonban elveszíti a Kadima a Netanjahu vezette Likuddal szemben
A második és a harmadik Netanjahu-kormány Netanjahu a Bar-Ilan Egyetemen elmondott beszédében elkötelezi magát a kétállamos megoldás mellett. Obama a feleket Washingtoba hívja, a megbeszélésen részt vesz Mubarak egyiptomi elnök és Abdullah jordán király is. Áttörés nincs, noha Izrael 10 hónapos egyoldalú moratóriumot hirdet a vitatott térségbeli építkezések tekintetében. A palesztin fél csak a moratórium lejártával hajlandó lépni, elsősorban az építkezési tilalom meghosszabbításához kötve bármit is. Nincs előrelépés. Közben regionális felfordulás - arab tavasz/iszlamista tél. Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria, részint Jordánia és Libanon is. Változások a Hamasz politikájában. A gázai támadásokra válaszul Izrael hadműveletet indít, annak következményei. 2013-ban újraindul a békefolyamat, azt követően, hogy az előrehozott választásokon diadalmaskodik ismét a Likud, de most már nem olyan nagy fölénnyel. 9 hónapos békeperiódus most április 29-én járna le, de elvileg megakadt. Izrael 78 terroristát engedett el, az utolsó fázist nem teljesítette, mivel a palesztin fél nem adott biztosítékot a folytatásra. Közben a PH egyoldalúan kezdeményezte nemzetközi szervezetek általi elismerését. Holtpont ismét!