RÉTE - BÁSTYA ÉS MENEDÉK

Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 3. Cséplő Ferenc RÉTE - BÁSTYA ÉS MENEDÉK Helytörténet két egyházi könyv köré építve - 1995 -

Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 3. Szerkesztik: H u szár László Kovács László Végh László A füzet megjelenését támogatták: A Lakitelek Alapítvány A Pozsonyi Magyar Református Egyházközség A Rákóczi Szövetség A NAP Kiadó - Dunaszerdahely A Hazánk Könyvkiadó, Győr

Réte - bástya és menedék Réte község (szlovákul: Reca) a keleti hosszúság 17 25'10'' és az északi szélesség 48 13'48'' pontján fekszik 137 méterrel a tengerszint felett. Elképzelhetőbben: a Kis-Kárpátok déli előterében a Pozsony-Érsekújvár-Budapest vasútvonalon, Szenctől 4 km-re keletre. Szomszédai: nyugatról Szenc, északnyugatról Boldogfa, északról Sárfő és Csataj, keletről Németgurab és Pusztafödémes; délről Királyfa és Papkörmösd. Határát északon a valamikor Saár folyó alkotta (ma Sifek vagy Ópatak), délen majdnem a Pályázó folyóig ér. A folyót a régi időkben hívták így, amíg Cseklész alatt el nem zárták a Kis-Dunától. Ez tulajdonképpen a Duna harmadik ága volt. Az elzárás után megkapta a hegyekből belefolyó patak a Feketevíz nevet. Vagy tizenöt évvel ezelőtt egy csatornával újra összekötötték a Kis-Dunával, és most megint a Duna vize folyik benne. Réte az őskortól lakott hely, mivel jó természeti adottságai voltak elegendő csapadék, mérsékelt időjárás: jól termő föld. Bizonyítják ezt a határában fellelhető késővaskori sírhalmok, amelyekben a hallstatti kultúrából származó leleteket találtak. Római korra vall az a fűzfalevél alakú fibula (ruhakapocs), amelyet a második világháború utáni ásatásoknál találtak hamvasztásos urnák mellett a rétei halomdombban" (másképpen zöldhalomban"), de azok az aranypénzek is, amelyeket a századunk elején vetett ki szántáskor a föld a határ egy másik részén. Nyilván, hogy ez a vidék beletartozott a limes romanus" (i.sz.u. 200-300-ban), a Római Birodalmat a Duna északi partvonalát védő települések, erődök láncolatába. Még írásos bizonyíték is van rá, mégpedig kőbe vésve. A másfél km-re fekvő boldogfai katolikus templom falába beépítették annak idején a környéken talált obsitos római légionárius sírkövét. A fibula megjelenésével ugyan értelmét vesztette egy régi szép rétei legenda, miszerint a halomdombot" török katonák hordták össze basájuknak sapkájukban, hogy a sátrát méltó helyen verhessék föl. Kiderült viszont, hogy a domb sokkal régibb keletkezésű, mint ahogy hitték. A község határa akkoriban kissé más képet mutatott, mint ma. A Kis-Kárpátok délkeleti oldaláról számtalan ér és patak hozta le a tavaszi és őszi esők vizét, és így dús füvű legelők váltakoztak süppedő lápokkal, nádasokkal, bokros, fás ligetekkel, sűrű pagonyokkal. A magasabb részeken

gabonát termelhettek, a füves laposokon legeltethették az állatokat és a lápokban, nádasokban elbújhattak, ha jött a veszedelem. Ilyen terület nagyon megfelelt az Árpáddal bejövő magyaroknak, és így több mint valószínű, hogy nem sokkal a híres pozsonyi csata ( Bratislava, Bratislava, tam zapadla Slávov sláva" - mondja egy szlovák ének, magyarul: Bratislava, Bratislava (Posonium) ott hanyatlott le a szlávok dicsősége") után magyarok telepedtek le ezen a vidéken (907?). Amint később kiderült, nem a legnyugodtabb helyen. Nagyon közel van Ausztria, ahonnan be-becsaptak a trónkövetelő hercegek csapatai, úgyhogy nem volt itt több száz éven át békesség, de annál több háború. A legkegyetlenebb nyilván a tatárjárás volt. A feljegyzések arról adnak hírt, hogy a tatárok 1241 május elején özönlötték el Pozsony vármegyét. Fölégették Pozsony környékét, de a várost és a várat bevenni nem tudták. Ekkor is nyilván a járhatatlan lápokba, nádasokba menekültek a réteiek, nem törődve azzal, hogy kunyhóikat porrá égetik a dühödt portyázók. Fontos volt az élet megmaradása. Amikor a veszedelem elmúlt, gyorsan fel tudták építeni az akkor szokásos paticsfalú (sárral bekent vesszőfonat) házaikat. Csekély húsz év után, 1256-ban említi egy okirat a P e t r u s d e R e t h e nevét. Ettől az évtől lehet írásban is bizonyítottnak venni a falu létezését. Ebben a korban jelennek meg a környékbeli falvak nevei is, bizonyítva, hogy nem lehet az, hogy mind egyszerre épült. Megvoltak azok már régebben, csak az írásbeliséggel volt akkor baj. Hiszen tudjuk, hogy III. Béla 1185-ben szervezte csak meg a királyi kancelláriát, és mire a központtól, a királyi székhelytől távolabb is rendszeressé vált volna az események, szerződések írásbeli rögzítése, akkor meg jött a tatár - az ország pusztulása. Így természetes, hogy csak IV. Béla országépítése (újraépítése) során indulhatott meg nagyobb méretekben a vidéki kancelláriák kiépítése és ezzel az általános írásbeliség bevezetése. Erre vall, hogy ezekben az években tömegesen jelennek meg okiratok a környékbeli falvak neveivel is: 1244-Báhony, 1256-Borsa (abban az évben amikor Réte), 1244-Csataj, 1244-Kápolna stb. 1310-ben már mint lakott helyről szól az egyik okirat: Terra R e th e formában. Itt jegyezzük meg, hogy Réte a pozsonyi várföldekhez tartozott, és így lakosai bizonyos előjogokat élveztek. Katonai szolgálaton kívül, amellyel a pozsonyi várnak tartoztak, másként nem adóztak, akárcsak a környéken a pozsonyi várföldekhez tartozó Pénteksúr és Pusztafödémes 6

is. Ennek az emléke élt még a közelmúltban is (e század harmincas éveiben), amikor a községi bírót hadnagynak, a kisbírót pedig tizedesnek hívták. No meg a falu egyik dűlőjének máig is várfö ldek" a neve. Ebből a korból ismert Réte ikerfaluja: Melénte. A régen elpusztult falu nevét az egyik dűlő őrzi. Ezt a falut (akkor Milentének hívták) Károly király Csák Máté hadvezérének, Mártonnak ajándékozta. Boldogfán túl, nem oly messze Rététől, az erdőt Márton erdőnek hívják. Ha már a dűlőnevekről szó volt, nézzük meg közelebbről az egész rétei határt. Területe 1745 katasztrális hold (1274 ha). A fö ld minősége dűlőnként különböző, és így különböző a termőképessége is. Legtermékenyebb a fö ld éppen Meléntén, mivel ez a határrész a patakok déli oldalán fekszik - jó fekete hordalék. Jó széna termett a Papréten is a Sifak patak partján, de hasonlóan jó a fö ld tovább keletre Gurab felé, Högyeszögén meg Nyárasalján. Jó legelőnek számított a Kurtarét is a Paprét szomszédságában. A község keleti oldalán folyt valamikor egy patak délnek, ahol a Dunába torkolt (Pályázóba). Annak a hordalék partjain terült el a Nömöskert dűlő, nevével is jelezve, hogy kertészkedésre volt alkalmas, ezért gyümölcsösökkel volt betelepítve. (Ma már csak egy horpadás jelzi a gabonaföldeken.) Azt mesélik, hogy egyszer itt kútásáskor egy elkorhadt csónak darabját ásták ki. Ez pedig egy másik emlékezést támasztott alá, hogy amíg élővíz volt a patak, vizimalom is állt ezen a helyen. A legtávolabbi vizenyős rész volt a Csádé. A boldogfai határt érinti egészen közel Főszög"-höz a Sájdomb. A falutól délre, kelet-nyugati irányban húzódik az Ős-Duna kavicshordalékán a Szőlődomb, még tűrhető termékenységgel, de ettől még tovább délre, Királyfa felé egészen silány, kavicsos, gyorsan kiégő a fö ld. 1368-ban mint a legrégebbi nemesi birtokost említik R é th e i Jánost. Ugyan ebből az évből jegyezték fel azt is, hogy Pongor neje, Erzsébet eladta rétei birtokrészét Lászlónak. 1398-ban Nagy Ilkai (Jókai) Mihály fia, János eladja rétei birtokrészét Borsai Jánosnak. 1438-ban Körtélyesi Mihályt emlegetik nemesi birtokosként. Az eddigi adatokból nyilvánvaló, hogy Réte a pozsonyi vár hatalmának a csökkenése után nem került egy ragadozó főúrnak sem a birtokába, mint annyi más helyen, hanem több kisbirtokos osztozott a fö ldeken. 1469-ben, amikor a cseh-morva-sziléziai rendek egy része Mátyást Brünnben cseh királlyá koronázta, Rétén (az írások hírt adnak róla) Súri Szüllő Mihály és Borsai Pál erőszakkal elfoglalták Réthei György birtokát és kúriáját. 7

Van ebből a korból kedvesebb híradásunk is: a rétei Hollósy családban az a hagyomány él, hogy Mátyás királyt a csehek elleni háborúba két rétei testvér is elkísérte. Vele mentek akkor is, amikor a csehek táborát kémlelték ki. A kémkedés eredményeként a csatát megnyerték, de az egyik rétei testvér a harcban elesett. A másik jutalomból megkapta Mátyástól az engedélyt a Hollósy név használatára. Szép - mégha valószínűleg nem is igaz. Két évvel előbb, 1467-ben Rozgonyi János, Mátyás király országbírója említi Réthei Fábiánt abban a levelében, amelyikben a budai káptalant értesíti az óbudai apácák birtokügyi panaszáról. Ehhez tudni kell, hogy a budai apácáknak egyik birtokrészük a Rétéhez szomszéd Boldogfán volt. 1550-ben Újlaky Ferenc győri püspök és a pozsonyi káptalan közti levelezésben említik két esetben is Réthei Nagy Balázst és Réthei Nagy Mátét, mint királyi biztosokat. Ugyanabban az évben egy határjárási jegyzőkönyvben emlegetik Réthe nemesi faluból nemes Márkus Andrást, továbbá Ravasz Lukács, Faggyas Orbán, Nemes Réthei Ravasz István és Nagy András nevét. Ezekben az időkben kezdett terjedni Magyarország területén a protestantizmus, amely a huszitizmus után egy új pozitív mozgalommá fejlődött, talán éppen a Habsburg-konzervativizmus ellenében. Réte is protestánssá lett, és mivel az ő esetükben írásos anyagra is lehet támaszkodni, érdemes részletesebben is foglalkozni a faluval és református egyházával, mert itt találkozunk a cseh-magyar kapcsolatok problémájával is. Kezdjük talán azzal, hogy a rétei hagyomány szerint még az 1920-as években is iskolának használt épület a régi időkben Huszita ház" volt, és mint ilyet, templomnak is használták. Az igazi kőtemplom" csak 1769-71-ben épült föl, de még csak udvarra nyíló bejárattal és torony nélkül, amit csak 1862-ben építettek hozzá, ekkor már utcáról nyíló bejárattal. A volt Huszita ház" tűzfalán állítólag még a múlt század vége felé is látható volt a husziták jele - a nagy kehely. Hogy a réteiek lettek huszitákká abban az időben (1419-1424) és ők maguk építették a kérdéses épületet, vagy maguk a cseh husziták, amikor ezen a környéken tanyáztak, ezt írásbeli emlék hiányában sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Tény az, hogy a későbbi, most már írásos emlékek ehhez a Huszita házhoz" kapcsolódnak. Előbb meg kell jegyeznünk, hogy Réte még 1544-ben erős katolikus helység kellett, hogy legyen, mert a Pozsony megyei plébánosok adó 8

jegyzéke szerint a rétei plébános fizette a legnagyobb évi adót: 2 forintot. Több mint valószínű azonban, hogy Réte is ahhoz a 800 egyházhoz tartozott, amelyek az 1573-tól 1596-ig terjedő időben az esztergomi érsekség területén protestánssá lett. Egészen pontosan 1592-re tehetjük a rétei református egyház megalakulását, mivel ebben az évben váltak ki a református gyülekezetek a somorjai, másképpen a csallóköz-mátyusföldi evangélikus püspökségből. Az is emellett az időpont mellett szól, hogy a szomszéd Szencen is van már ebben az időben református gyülekezet, hiszen ott született a neves zsoltárfordító, szótárkészítő, író és kiadó: Szenczi Molnár Albert, aki saját életrajzában írja, hogy 1610-ben összejárta a környéket, így ha külön nem is említi, biztosan többször járt Rétén is. Kicsit később, 1634-ben úja Draschkovih György a boldogfai canonica vizitációról készült jelentésében, hogy: minden kálvinista magyar Rétére jár a kálvinista prédikátorhoz". 1650-ben Debreceni E m b er Pál felsorolja a somorjai református seniorátus egyházközségeit, és ebben a 13. helyen Rétét is. 1659-ről datáltak azok az iratok, amelyek a pozsonyi állami levéltárban vannak. Tárgyuk: Dobsa György és gróf Forgách Zsigmond nádor megegyezése az egyik rétei birtokrészről. Hozzá hasonló az 1666-ból származó okirat, amelyik Dobsa Istvánt és Dobsa Annát említi rétei birtokosként. Az 1667-ből keltezett okiratban ismeretlen okból Reden" néven szerepel Réte, és Méhes meg Balog családok szerepelnek benne. Írásunk elején szó volt a tatárokról. Most nézzük meg, hogyan áll a helyzet a törökökkel? Az alatt a 150 év alatt, amíg a török Magyarországon volt, bizonyára többször betört erre a vidékre is. Egy ilyen betörésről ír Szenczi Molnár Albertnak az egyik levelében bátyja Szencről az 1620-as évek egyikén. Egészen biztos az is, hogy 1683-ban a török bécsi hadjáratának összeomlása után csapatai egy részével és a segédcsapataival (tatárral, Thököly kurucaival) ezen a vidéken vonult, vagy inkább menekült keletnek, Esztergom felé. Thököly állítólag a bécsi harcok alatt Cseklészen táborozott mostohafiával, Rákóczi Ferenccel együtt, nyilván Rétén keresztül menekült a vesztes csata után Nyitra és a bányavárosok felé. Márpedig, ha a török martalóc csapatok ezen a vidéken vonultak vissza, akkor a réteieknek megint volt okuk bemenekülni a lápokba, járhatatlan nádasokba. Magyarázatul, illetve bizonyságul ideillik Sobieski Jánosnak, a törökverő lengyel király fiának, Jakubnak levele anyjához 1683. október 15-éről, amelyben egy helyen ezt írja: A legrosszabb az, hogy nem tudtunk 9

nyelvet fogni, a kozákok pedig a szolgálat helyett a szigeteken a papokat nyomorgatják, kelyheket rabolnak és más excessusokat cselekednek. Mások meg eltanulták tőlük, s ugyanazt teszik. Tegnap közülük hármat elevenen megégettek, meg egy németet." A halomdomb-legendán" kívül (erről előbb volt már szó) azonban sokkal maradandóbb örökséget hagytak a török idők ezen a vidéken: a nyelvjárást. Írásbeli nyoma ugyan ennek sincs, ez csak közös hagyománya a környékbelieknek, hogy amikor a török kezdte pusztítani a délvidéket, Szeged környékéről sokan ide menekültek, itt maradtak, és a magukkal hozott őrző" beszédmódot elsajátították az itteniek is. Lehet azonban, hogy már eredetileg is ezen a nyelvjáráson beszélő törzsek vagy nemzetségek szállták meg ezt a vidéket. Az igazság kiderítése a nyelvészekre vár. Ezeket az időket jellemzi az az 1688. február 26-ról keltezett királyi oklevél, amelyik a rétei Molnár István nemességét bizonyítja. Nemességét azért kapta, mert három fiával együtt hősiesen harcolt a török ellen. Egyébként nem mindenki úszta meg ezeket a harcokat ilyen szerencsésen: az ugyancsak Rétei Prikkel István a párkányi ütközetben elesett 1683. október 10-én, azokban a harcokban, amelyekben Balassa Bálint is halálosan megsebesült. A nyolcvanas években, nem régen volt háromszáztíz éve, 1681-ben kelt a soproni országgyűlésen az a XXVI. törvénycikk, amelynek a 3. -a kimondja, hogy őfelsége (I. Lipót - Cs. F.) jóságos határozata szerint templomok építésére s iskolák és paplakok felállítására területül Pozsony megyében Réte és Puszta-Födémes jelöltetett ki". Ezek közül Réte a reformátusok részére, Födémes az evangélikusok részére. A törvénybe foglalt articulusok" alapján ezeket a helyeket articuláris helyeknek" nevezték. Ezeken tarthattak csak lelkipásztort, élhettek ennek szolgálatával nyilvános istentiszteleteken, végezhetett köztük mindennemű szertartást anélkül, hogy a keresztelési, esketési vagy a temetési stólát a katolikus papnak előre meg kellett volna fizetni. Ezzel szemben a kijelölt helyeken kívül, lakó hívek csak magán-vallásgyakorlatot folytathattak, és ha az artikuláris helyre mentek (ezt a törvény nem tiltotta), akkor ott megkereszteltethetik a gyermeküket, megesküdhetnek, de a stólát a saját plébánosuknak kell befizetni, persze, halottukat már csak a plébánosukkal temettethették el a falujukban. Végeredményben ez volt a gyakorlat további száz évig, és éppen ezért vált Réte olyan fontos hellyé. 10

Ebből az időből már ismerjük a rétei református papok nevét is: 1681-től Szomodi Mihály, majd Szenessi Sámuel és Súri Lőrinc a prédikátor. A katolikusok ebben az időben egy, a Szent István tiszteletére épült kápolnát használták szertartásaikhoz. A mostani templomot csak az 1788-1815-i években építették fel (pénzhiány miatt hosszú hat évig). Ezekben az években azonban nem volt saját plébánosuk, a szenci plébániához tartoztak, majd később a boldogfaihoz. 1691-ben Debreceni Eötvös István és neje, Garai Erzsébet egy kisebb aranyozott ezüst kelyhet adományozott az eklézsiának. Három évvel később (1694) pedig Maróthy János és Raczik Kata adott a keresztelőkhöz egy aranyozott ezüst tányért. így érkeztünk el az 1701. évhez, amikor is színre lép az a férfiú, akinek a rétei írásbeli emlékeket jórészt köszönhetjük. Szeli Sámuelről van szó. Őt az egyházatyák nevében Bornemisza István hívta meg Győrből. Bornemisza mellett a másik egyházatya ekkor Karátsony Imre, egyházfi egy ideig Prikköl András, majd ifjú Molnár István és Hegedűs János. Szeli mindjárt az első évben, 1701. december 12-én Bazinban 55 dénárért vett egy vastag jegyzetkönyvet, és abba írta feljegyzéseit (a protocolumot") és az anyakönyv (Matrix) adatait. Az első részre felírta: I.N.D. protocollum Ecclesiae Articularis Rethenzis", az anyakönyvi részére pedig: Mátrix Ecclesiae R.Rethensis cui Nomina Infantum, per sacrum Baptisma, in Foedus Dei receptorum, inferuntur. Ab Anno: 1701 RETHE". Szeli, amint majd a későbbiek bizonyítják, okos és elővigyázatos ember volt. Egy kisebb formátumú bőrkötésű könyvecskébe a beírásokat a maga részére a nagykönyvből átmásolta. A nagykönyv ugyanis 17 év anyagával elkerült Rétéről (majd még erre visszatérünk), a kis könyv viszont megmaradt. A mindenkori lelkészek folytatták a vezetését, és ez így máig megmaradt, a gyülekezet tulajdonában van, rengeteg adatot megőrizve az utókornak. Az első bejegyzések 1703. november 2-ig viszonylagos békés életről számolnak be: új székeket csináltattak a templomba, új kutat ásattak a parókia udvarán. Megigazítják az öreg harangot, és kijavítják a haranglábat. Serényen adakoznak a hívek, a réteieken kívül az idegravitáló környékbeliek is, bizonyára azokon az alkalmakon, amikor eljöttek az articuláris helyre, hogy itt gyakorolják a vallásukat. Így adakoztak Somorjáról, Egyházfá ról, Kajalról, Tornócról, Borsáról, Súrról, Sápról, de még Pozsonyból és Nagyszombatból is, és csak természetes, hogy a filiából 11

Boldogfáról. Tanítónak (mesternek) ebben az évben Komáromi Imrét hívták meg, aki itt feleségül vette Karácsony János özvegyét. Az akkori erkölcsökről két érdekes bejegyzés beszél: Július 10. Takács Ádám leányának, Marinkának hajadon leány korában lett fia, Lőrinc. Komák: Szeli Sámuel és Komáromi Imre feleségekkel együtt." Tehát a papék és a tanítóék. Nyilván a rokonság szégyellte és elítélte az esetet, ami megesett". Szept. 18. Takács Ádám leánya, Mariska háromszor megkövette a Sz. Ecclésiát és felszabadíttatott." A csoda akkor, úgy látszik, nem három napig, hanem három hónapig tartott. Azért van mindjárt a feljegyzések elejéről, 1701. június 14-éről egy részünkre fontosabb adat: A Cseh Országi vallásunkon való Atyafiaknak becsületes követtyek volt nálunk, ki is hírt mondott újobban való eljövetelek felől; De mint hogy szegényeket egyszer jó igyekezetekben meg szomorították; avagy az üldözés hírét hallották ebben az évben el nem jöttek." Ez a bejegyzés arra utal, hogy minden bizonnyal az articuláris törvény kihirdetése után ide, Rétére, a cseh-morva-magyar határhoz legközelebb levő articuláris helyre jártak egyrészt a fehérhegyi ütközet után Magyarországra menekült cseh, illetve morva testvérek, de azonkívül a határon túliak is. Ahogy majd a későbbi bejegyzésekből látni fogjuk, az üldözések ellenére is eljártak a vallásunkon való atyafiak" Rétére, ha pár évig nincsen is róluk szó. Az 1703. március 16-i bejegyzés szerint új tanító (mester, mert a papot is tanítónak, lelki tanítónak írták abban az időben) kezdett tanítani az iskolában: Nagy Mihály, ugyancsak a pápai alma materből. Ebben az évben már aránylag kevés bejegyzés került a könyvekbe, mintha már a kuruc harcok előszelét éreznénk belőle. Az utolsó, november 2-i bejegyzés után a protocollum hét évre e lhallgat. A hallgatás okát majd a következő beírás okolja meg: Mivel, mind 1707-1708 és 1709 esztendőknek el folyásában nálunk szenvedett s lakott praedikátorunk T. Kis-Ari András Uram keziben ez könyv nem lehetett a sok veszedelem, futás és egyéb nyomorúság miatt, az eő kglme (kegyelme - Cs. F.) ideiben lött dolgok nincsenek megírva e könyvben." Ebből viszont az is kitűnik, hogy nemcsak Kis-Ari Uram kezében nem volt a protocollum, de nem lehetett már Szeli Sámuelében és máséban sem. Nyilván az idáig ért hadiesemények miatt kellett az egyház iratait és kicsi vagyonkáját (a kegyszereket) elrejteni olyan helyre, 12

ahol senki idegen meg nem találhatja, de ahonnan nem is volt ajánlatos néha előszedni a sok futás miatt. Mert mi is történt? 1703. október 25-én Pozsonyból 5000 főnyi sereggel elindult gróf Schlick Lipót császári generális a megye keleti határához ért Ocskay László ellen, akiről Rákóczi Emlékirataiban" így írt: Ocskay László, aki még a rabló lovasok között Borbély Balázzsal együtt jött a lengyel határra, saját elhatározásából benyomult szülőföldjére, Nyitra megyébe, összegyűjtött néhány ezer lovast és fegyvereim hírét elvitte a Vágig." Schlick Ocskayt Lévánál október 3 1-én ugyan még megverte, de az Ocskay segítségére érkező Bercsényi és Károlyi csapatai az év utolsó hónapjában Schlicket a bányavárosoktól visszanyomták. Elfoglalták Nagyszombatot és Bercsényi már decemberben Szencen táborozott - Réte közvetlen közelében. Többezres seregéből bizonyára jutott katona Rétére is elég. Erről már a protocollum nem beszél, mert ahogy már je leztük, valaho! e lrejtve várta a harcok végét. Közben Heister tábornok veszi át a császári csapatok vezetését, aki 1704. május 7-én porrá égeti Szencet. Képzelhetjük, hogyan menekült Réte lakossága, mint már idáig annyiszor, ki merre tudott: be a nádasokba, vagy olyan falvakba, amelyeket eddig még elkerültek a harcok. És így volt ez hat éven keresztül. Vonultak a hadseregek nyugatról keletre, délről északra: Csallóközből fel a hegyeknek, a Kis-Kárpátok és a Fehér-Kárpátok felé. Pozsonytól Nagyszombatnak, vagy Érsekújvártól északnak, a bányavárosok felé. Rététől nem messze, Szerednél vezényelte csapatait Rákóczi, ahol majdnem elfogták" Herbeville és Pálffy csapatait. Ezeknek a harcoknak a leírásánál említi Rákóczi (Emlékirataiban) a Réthey brigád jó szolgálatát, bizonyítva ezzel, hogy úgy ahogy a török elleni harcokban részt vettek a réteiek, a kuruc háborúban sem csak futottak és menekültek, bújtak; de harcoltak is, és nem is rosszul. 1708. február 16-án Rététől egy nyúlugrásnyira, a Szencről Nagyszombatra vezető úton fogták e l a kurucok Stahremberg császári generálist. A faluban még nem régen beszéltek ezekből az időkből egy helyi legendáról, mely szerint: 1704-ben három rétei kuruc - Rajczi, Klebercz és Horváth nevezetűek - elfogták Heister generálist a Szenc és Sárfő közötti úton, de Horváth Pétör őt elengedte. Ezért aztán a háború végén több hold földet kapott kivíva ezzel a rétiek utálatát. Ezt az általános kis helyzetjelentést folytatjuk a bizonyított konkrétumokkal: 13

A protocollumot a Nagyszombatból 1709. szeptember 4-én kiüldözött és 1710. március 12-én a rétei református szent eklézsiába beiktatott Deési Miklós prédikátor folytatta. Abban az évben egyházatyák voltak: Molnár István (kurátor) és Kertész János (egyházfi). Deésinek azért kellett menekülnie Nagyszombatból, mert ott már a jezsuiták biztonságban érezték magukat, elvették a reformátusoktól a templomot, és kiűzték a papjukat hűséges híveikkel együtt. Folytatták Kollonics politikáját, ami a neki tulajdonított jelmondat szerint az volt, hogy Magyarországot előbb rabbá, majd koldussá, utána katolikussá és a végén németté kell tenni". Deésivel több híve is Rétére menekült, hogy élhessenek az articuláris helynek biztosított lehetőségekkel. Réte tehát ekkor is a környék menedékelett. A harcok megszüntével még nem költözött béke az emberek lelkébe. Példa erre a protocollum 1710. június 3-i bejegyzése: Hozzánk az elmúlt esztendőbeli Farkasdi mester Súri Lőrinc ki is Ecclesia nélkül válván, megfogattuk s.mesternek. Jegyezd meg! Mivel felyül való holnapban megint Súri Lőrinc s.mester (aki nem lehetetlen, hogy azonos az 1701 előtti Súri Lőrinc prédikátorral - Cs. F.) az béfogadás után magát helytelenü! viselvén, az Scholát telyességgel el pusztítván semmivé tötte és az tanító intéséért a prédikátort megverte szitkozódván atta teremtettével minden nap. A kegyes patrónusok együvé gyűlvén mind az Scholából, mind az Ecclesiából gyalázatosan kiüzetett 3. junij. volt szemtelenül való itt lakása 12 hetekig." Az ilyen eset bizonyára megbolygatta az egész község nyugalmát, hiszen az általában tisztelt vezető emberekről volt szó. Az eset kétfé le képpen is magyarázható: Súri, ha azonos a háború előtti prédikátorral, nyilván a háborúságok alatt elzüllött, részeges lett. Azért is csúszott lejjebb a tanítóságra, és ezek szerint ebben sem tudta magát megbecsülni. Vagy - mivel már másutt is előfordult az ilyesmi - a kosztoló és a kosztadó közötti összekülönbözés esete volt csak, ami talán abból eredhetett, hogy a szokás szerint ha a mesternek nem volt felesége, akkor a papnak kellett őt élelmezni. Ilyenkor a konfliktust kiválthatta a papné rossz főztje is, egy elsózott leves is. Az erkölcsök romlása után nézzük meg, mennyit romlottak az anyagiak. Hogyan vészelte át a falu népe a sok futást, sarcot, rekvirálást és annak nevében végzett szabadrablást? 14

A protocollum tanúsága szerint sem teljes pusztulásról, sem porrá égésről nem beszélhetünk. Réte nagyon valószínű minden nagyobb kár nélkül úszta meg a több éves hadakozást. Deési a jó gazda pontosságával "leltárt" készített a Modri" (modori?) felverés után megmaradt templomi kegyszerekről. Eszerint a harcok megkezdése előtt sem lehetett sokkal többje az egyháznak, mint amennyit a leltár kimutatott: megmaradt az aranyozott ezüstkehely, az aranyozott ezüsttányér, a két ónkanna, a keszkenők is, a szőnyegek és az abroszok. A következő évekbeni újabb adományok pedig arról tanúskodnak, hogy valószínűen a hívek sem mentek egészen tönkre, ha maradt nekik adakozásra való is. A gyülekezet újabb ónkannát, abroszt és keszkenőt kapott, de jöttek pénzadományok is. Nem valószínű az sem, hogy Réte, mint annyi sok szomszéd falu, teljesen leégett volna, mert a protocollum csak az új beírások után két év múlva jelzi, hogy a templomtetőt meg kellett javítani: fedőknek pedig fizetett az egyházfi Kertész János két forintokat áldomást hozatott négy itze bort négy pénzért". Azt, hogy Réte minek köszönhette, hogy az általános nagy pusztulás közepette aránylag épségben megmaradt, pontosan nem tudjuk. Bizonyára több szerencsés ok is közrejátszott: a falu nem tartozott egyik főnemes birtokához sem, így nem foghatták rá sem azt, hogy labanc (mint a környékbeli Pálffy falvakra, például Királyfára) sem azt, hogy kuruc, mert a kuruc generálisoknak sem volt itt birtokuk. Nem volt tehát ok sem bosszúra, sem visszafizetésre. A községben nem volt hivalkodó kastély, de nagyobb uradalom sem, amelyiket érdemes lett volna megsarcolni, fölégetni, vagy lerombolni. Az itteni élet bizonytalanságára inkább a vezetők gyakori váltakozása utal. Amíg az 1681-1701-ig eltelt húsz év alatt három prédikátor váltotta egymást Rétén - átlagban tehát egy változás hét év után - addig a következő húsz évben heten váltották egymást, nem egészen háromévenként: Kis-Ari, Deési, Körmendi, Valesius, majd 1719-től Lévai György. Vele, ekkorra már megnyugodott valamelyest az élet, a hosszabb szolgálatok kezdődnek. Ő már 16 évig szolgálta a rétei eklézsiát, utána Mikolai 15 évig (1735-1750), de a következő Várady Andrással - beköszöntött a béke" - már 37 évig, haláláig volt Rétén. Hasonlóan, de talán még gyakrabban váltakoztak a tanítók (mesterek). Komáromi Imre 1701-től 1703-ig. Az utána következő Nagy Mihályról csak annyit tudunk, hogy 1703-ban belépett, de hogy meddig szolgált nem tudjuk, mert itt megszakadtak a sok futás miatt a protocollum 15

feljegyzései. 1710 elején megint Komáromi a mester néhány hónapig. Utána jött az adta-teremtettéző" Súri Lőrinc, akinek ugyancsak rövid ideig volt módja elrontani az iskolát". 1711-ben az örök visszatérő, már réteinek számító Komáromi Imre, de csak egy évig marad, hogy helyet adjon Gulátsi Mihálynak, akit Győrből hívott meg az eklézsia. Ha megfigyeltük, mind a prédikátorok, mind a tanítók leginkább március 13-a körül cseréltek szolgálatot, tehát Gergely nap körül, tavasszal. Szeli, Deési, Valesius, Mikolai márciusban; Körmendi, Lévai áprilisban. Ugyanúgy a tanítók: Komáromi, Nagy Súri. Ez nyilván azzal függött össze, hogy ők is, mint a hívőik, a mezőgazdaságból nyerték a jövedelmük nagy részét, tehát az ő helyváltoztatásuknak is a mezőgazdasági termelés ritmusához kellett alkalmazkodniok. Vagyis: ősszel leszedni a termést, betakarítani a gabonát; télen beérlelni és feldolgozni például a gyümölcsöt, zöldséget; tavasszal pedig ott lenni az új helyen még a vetés és veteményezés előtt. Azt, hogy az egyház szolgái a papok és a tanítók jövedelme főleg a mezőgazdaságból származott, bizonyítja a Pécsett őrzött Mátrix Ecclesiastricorum Proventum", ahol több eklézsia prédikátorának jövedelme között ott van az is, hogy a Réthei Praedikátor Csokonai Ferentz fizetése Anno 1712-ben" és a scholamesteré mennyi? A prédikátoré: A tanítóé: 1. Pénzbeli summa flor. 30 1. Pénz 15 forint 2. Szembéli búza 30 szapu 2. Búza szapu 15 3. Két hold őszi vetés, melyet 3. Halotti énekléstül 25 d. learat és behord az ecclézsia 4. Fa elégséges 4. Halotti harangozás 15 d. 5. Kaszáló rét vagyon, melyet 5. Perpetua Coguia (koszt) a Tanító (pap) kaszáltat, Ha feleséges, a főzésért for. 5 gyűjtet, az ecclézsia behordja 6. Halotti tanításért ha gazda 6. Didactrum lészen, amint ember meghal: flor. 1, gyűlésben fog determináltatni ha gazdasszony dén. 30 7. Copulatiotul (esketésért) szabad alku a gazdagtól, de a szegénytől dénár 50 8. Keresztelőtül dénár 15 9. Introductiotul (beiktatás-konfirmáció) is dénár 15 10. Ha a tanító (mármint maga a pap - Cs. F.) harangoz a halottra, dénár 15 16

Ha ezeket a juttatásokat átszámítjuk a pozsonyi 1744. évi statutumban" feltüntetett árakra és bérekre, akkor a prédikátor évi fizetése 90 forint körül jön ki, a tanítóé pedig annak a fele, 45 forint (ezt egyébként jelzi az idézett táblázat is). Ezeket az értékeket persze nem lehet százszázalékosan pontosnak venni, de összehasonlításnak nagyon is megfelelnek. A protcollumból, de a komáromi Mátrixból" sem tudjuk a világi foglalkozásúak évi jövedelmét. Hogy mégis összehasonlíthassuk az akkori réteiek különböző foglalkozású lakosainak anyagi lehetőségét, segítségül most is a Statutumot" vesszük, mint az előbb. A Statutum szerint egy öregbéres évi keresete: készpénz 12 Ft, 1 süveg vagy 50 dénár, 2 pár fehér ruha vagy 1.50 Ft, 1 pár saru és 1 pár fejelés vagy 3 Ft, talpalás 50 dénár, egy nadrág 1,50 Ft, öregszűr vagy 2,50 Ft, dolmányszűr 1,25 Ft, 3 szapu búza vagy 2,35 Ft, búza alá föld vagy 1,25 Ft, szántás vagy 1,50 Ft és két marhatartás vagy 4 Ft. A készpénzt és a vagyokat" összeszámlálva kijön egy öregbéresnek az évi fizetése 20.50 Ft-ra. Mivel már említettük, hogy Rétén nagyban ment a juhászat, nézzük meg azt is, mennyi jövedelme volt egy juhásznak a Statutum" szerint. Ha 200 juh gondozását vesszük alapul, akkor kapott pénzben 4 Ft-ot, ruhát mint az öregbéres, lisztet, sót és vajat. Ha hozzávesszük az általánosan szokásos saját juh tartását is, akkor a juhász jövedelme több volt, mint az öregbéresé, és elérte nagyjából a tanító (mester) fizetését. Ez akkor érthető volt, ha figyelembe vesszük, hogy a juhászat szakmának számított akkoriban. A Csallóközben 1717-ben a juhászok már céhekbe tömörültek, és ezért nagyobb társadalmi súlyuk volt a földmunkásokénál (béresek), mert azoknak nem volt semmilyen szervezetük. Ugyanazon Statutum szerint az iparosoknál dolgozó legénynek a napszámja hosszú napon a mestergarassal együtt 45 dénár, a segítőé 25 dénár. Ha csak 150 munkanapot számítunk is a le g é n y n ek egy évre, akkor is 67 Ft jön ki, ami több, mint az öregbéresnek és a tanítónak, de kevesebb, mint a papnak. A segítőnek ugyanennyi időre kb. 37 forint 50 dénár, ami látszatra több, mint a béreseké. Feltehető viszont, hogy a pap, az öregbéres, a középső béres jövedelméhez hozzájön a háztáji", a saját kertjében, udvarában kitermelt termék értéke (zöldség, gyümölcs, baromfi, sertés stb.), ami viszont a városi munkásnál (a legény segédje) vagy a falusi háznélküli zsellérnél már nem jöhetett számításba. Ezeket is figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a nemzet napszámosa", a 17

tanító nagyjából annyit keresett egy évben, mint az öregbéres, vagy mint a városi iparos legény. A prédikátor jövedelme viszont megfelelt egy közepes gazdasággal rendelkező kisnemes (kisgazda) jövedelmének. Az akkori gazdasági rendszerben megállapíthatjuk nyomokban a társadalmi fontosság szerinti differenciálást: az egyetemi rangú teológiát végzett prédikátor jövedelme több, mint a nem teljes főiskolát végzett tanítóé. A felelős öregbéresé több, mint a középső béresé. A mestergarast is inkasszáló leg én y é több, mint a segítőé. Faluról lévén szó, érthető az is, hogy a készpénz mindenkinél a javadalomnak csak a harmadát képezte, míg a természetbeniek annak kétharmadát. A prédikátor javadalmazásának megállapításánál még szociális szempontokat is figyelembe vettek: az esketésnél például a gazdagtul szabad alku szerint", a szegénytől csak fix" 50 dénár". A temetésért csak a gazda esetében (1 Ft) és a gazdaasszonynál (30 dénár) állapít meg díjat a szegődés", a szegényről nincs benne szó - ezek szerint díj sincs. Más csallóközi gyülekezetek díjszabásából" tudjuk (a komáromi Matrix"-ból), hogy a szegények és az özvegyek általában a felét fizették annak, amit a gazdák. Például Füsön egész gazda ád 13 kéve nádat, özvegy és zsellér 5-öt. Némán a gazda 10 kévét, a zsellér nem ad. Rétén ugyan nem írták ki, hogy ki nem ad, hanem csak azt, hogy ki ad. Természetesen azt, hogy ezek az arányok mennyire voltak méltányosak, ma már nehéz volna megállapítani. Hogy mégis legyen valamilyen alapja az összehasonlításoknak, foglalkoznunk kell röviden az árakkal általában. A Statutum árai alapján (ha kicsit odafigyelünk) megállapítható, hogy az agrárolló már akkor is a mezőgazdaság rovására nyílt, ahogy ez a mai napig is tapasztalható. Konkrétan: 1 szapu búza 78 dénár, 1 font marhahús királyi városban 5,5 dénár, mezővárosban 5 dénár és falun 4,5 dénár, 1 icce bor 1 pénz (dénár), 1 marhatartás 2 Ft, 1 szántás 50 dénár. Ezekkel szemben 1 öreg juhász szűr 3,50 Ft, 1 béresnek való öreg szűr (öreg=nagy) 2,25 Ft, 1 nadrág szakolcai posztóból 2 Ft, morvaiból 1,50, dolmány jó posztóból 5,50 Ft, morva posztóból 3,50 (ezek a morva áruk, úgy látszik, nagy konkurensei voltak a hazai iparnak már akkor is - Cs. F ), öreglegénynek legjobb tehénbőrből varrott csizma 2 Ft, legénynek 1,50 Ft, egy pár csizma fejelése 85 dénár. A bocskor java 25 dénár, az olcsóbb 20 dénár. Egy emberre való ágy 1,75 Ft, 2 emberre való festett födeles ágy 2,50 Ft, 1 festett öreg koporsó (láda-szekrény?) 2 Ft, 1