KITEKINTŐ ELEMZÉSEK 16.

KITEKINTŐ ELEMZÉSEK 16. EGY, AKI MINDENT VISZ: NÉMETORSZÁG ÉS A FÖDERÁLIS EURÓPA GONDOLATA Ablak a világra 2012. december 11.

Szerzők Epresi Judit Csicsai Máté Felföldi Rita Gömöri Roland Győri Hajnalka Judi Tamara Márton Balázs Tóth Barbara Zsoldos Diána Szerkesztette: Ugrósdy Márton Zgut Edit Kiadja a Kitek Média Kft, felelős kiadó: Frank Tamás, lapigazgató A Kitekintő nem foglal állást politikai kérdésekben, ezért a cikkekben közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. Az egyes cikkekben megfogalmazott elemzések, előrejelzések a szerzők magánvéleményei, azok pontosságáért, illetve megbízhatóságáért a Kitekintő semmilyen felelősséget nem vállal. Budapest, 2012. december 11. 2

Tartalom Tartalom... 3 1. Merkel esete az F-betűs szóval: német törekvések az Európai Unió átalakítására... 5 2. Milyen hatással lenne a német gazdaságra és politikára egy esetleges dél-európai államcsőd?... 13 3. A német-francia tandem jelenlegi állapota - koncepcionális ellentétek és közös keresztmetszetek... 17 4. Szokatlan páros Európa élén Varsó és Berlin... 21 5. Németország meddig hajlandó kiállni Nagy-Britannia uniós tagsága mellett? A brit-német kapcsolatok lélektana... 25 6. Nagy-Britannia pénzügyi-politikai különállása az Európai Uniótól. Egy esetleges kilépés gazdaságipolitikai hatása... 30 7. Hollandia: gyengül, de így is stabil a Berlin-Amszterdam tengely... 35 8. Olaszország a szakadék szélén Mario Monti ellentmondásos egy éve... 39 9. Skandináv megoldások: kritikus észak-európai vélemények és gazdasági módozatok... 46 3

Bevezető Zgut Edit Az elmúlt 20 évben alighanem minden évre kijutott egy mindent eldöntő uniós csúcstalálkozó: hol a keleti bővítés, hol az alapszerződés többszöri átalakítása, mostanság pedig a szorosabb fiskális szigort előirányozó reformok voltak napirenden. Az adósságválság negyedik évében azonban elmondhatjuk, hogy Európa kétségkívül paradigmaváltás előtt áll; 2012-ben már nem tabu az Európai Unió föderális elvek mentén történő teljes újjászervezéséről beszélni, amely a retorikai szinten túl mára valódi politikai akarattá vált, és amelynek legfőbb motorja az Angela Merkel vezette Németország. Az EU állam és kormányfőinek csütörtök-pénteki évzáró csúcstalálkozóján a többi közt az euróövezet átépítéséről és a politikai unió megteremtésének feltételeiről lesz szó. A német kancellár mindent megtesz, hogy egyben tartsa a recsegő-ropogó valutaövezetet, a Görögországnak szánt újabb mentőcsomagot például saját euroszkeptikus párttársai akarata ellenére, ellenzéki támogatással fogadtatta el, utólag pedig úgy fogalmazott: Berlin korántsem puszta szolidaritásból, hanem jól felfogott politikai-gazdasági érdekből nyújt segítő kezet a szakadék szélén áll Athénnak. A német adófizetők lassan kénytelenek belátni, hogy a közös valuta életben tartása költséges ugyan, de mindenképpen hasznos Németországnak. Merkel hosszútávú terveiben azonban egy jóval áramvonalasabb unió sejlik fel, ahol elsősorban a valutaövezet tagjai kapnak helyet a fehér abrosznál, felmerül tehát a közösség integritásának kérdése is. Miközben Merkel hazai fronton töretlen népszerűségnek örvend - s akit a Forbes Magazin Barack Obama amerikai elnök után a legbefolyásosabb vezetőnek minősített -, nemzetközi megítélése ennél sokkal árnyaltabb: Dél-Európában, ahol a neve eggyé vált a kényszerű megszorításokkal, egyöntetű társadalmi ellenszenv övezi. Noha vitathatatlanul ő áll az uniós válságkezelés kormányrúdjánál, André Mommen belga közgazdász szavaival élve: még mindig túl gyenge a legerősebb, ha egyedül cselekszik. Európa intézményi-politikai újjászervezése 27 különböző nemzeti érdek közepette nem könnyű, amelyek mentén új szövetségek bontakoznak ki és régiek halványodnak el, ráadásul nem kizárt, hogy az integráció szövete végül a varrás mentén foszlik szét. A Kitekintő legújabb elemzőfüzete Németország uniós válságkezelésének legfontosabb elemeit, az arra adott tagállami válaszokat, s az ezzel összefüggésben kialakuló szövetségi-domborzati viszonyokat vette górcső alá. Megvizsgáltuk továbbá, hogy egy dél-európai államcsőd milyen hatással lenne a német nemzetgazdaságra, áttekintettük az unió szempontjából kulcsfontosságú francia-német kapcsolatrendszer jelenlegi állapotát, felvázoltuk egy esetleges brit kilépés következményeit, valamint hogy az észak-európai államok elképzelései mennyiben térnek el a többiekétől. Rövidesen kiderül, hogy Berlinnek mennyiben sikerül keresztülvinnie elképzeléseit az EU többszörösen összetett döntéshozatali mátrixán, ám vélhetően nincs az a politikai penicillinnel felérő kompromisszum, amely osztatlan európai népszerűséget kölcsönözne Merkelnek. 4

1. Merkel esete az F-betűs szóval: német törekvések az Európai Unió átalakítására Márton Balázs Nemsokára a jóslással válik egyenértékűvé kideríteni, hogy mit is akar Németország - méltatlankodik a Financial Times brüsszeli blogja, mivel a németek egy héttel a sorsdöntő állam- és kormányfői találkozó előtt alaposan megbonyolították a bankunióról szóló tárgyalásokat. Valóban nem könnyű kiigazodni az Angela Merkel vezette gazdasági óriás szándékain, de néhány alapvető vonás azért kiolvasható Frau Nein -ék törekvéseiből. Mára közhelyszámba megy, hogy az euróválság megoldásának kulcsa Németországban van. A válság épp a gazdaság kérdését tette hangsúlyosabbá, ezen a téren pedig az Európai Unióban alig vitathatóan a németek állnak az élen. Az Amerikai Egyesült Államok és Kína után a világ harmadik legnagyobb exportőreként, az Európai Unió legnagyobb bruttó nemzeti össztermékével, az EU teljes GDP-jének nagyjából ötödével rendelkező ország gazdasági ereje révén még a korábbi időknél is nyilvánvalóbban a közösség fő pénztárnokává lépett elő. Noha államadóssága (az Eurostat szerint 2012 második negyedévében GDP-je 82,8 százaléka) a 9. legnagyobb a 27 tagállam közül (az euróövezet 17 tagja közül pedig a 8. helyen áll), tavaly mégis példásan rendezett, GDP-arányosan 0,8 százalékos államháztartási hiányt tudott felmutatni. Németország gazdasági teljesítménye persze megérezte a válságot, de viszonylag jól teljesít: a 2009-es 5,1 százalékos GDP-visszaesés utáni évben 4,2, majd 3 százalékkal bővült a bruttó nemzeti összterméke. I. Angela, Regina Germaniae et Europae Nem véletlen, hogy a Forbes magazin legutóbbi felmérése szerint Merkel Barack Obama amerikai elnök után a világ második legbefolyásosabb vezetője. A Die Presse internetes kiadása korábban egyenesen a Regina Germaniae et Europae ( Európa és Németország királynője ) címet adta neki. I. Angela a lap virtuális kiadása szerint a Francois Hollande francia miniszterelnökből való gyors kiábrándulás után újra a kontinens vitathatatlan vezetője. A kancellárt pártja szűk egy évvel a német választások előtt 98 százalékkal választott újra a CDU (Kereszténydemokrata Néppárt) élére, és egyes közvélemény-kutatások szerint a választók kétharmada elégedett a teljesítményével. Németország és Angela Merkel vezető szerepe tehát egyértelműnek látszik, és sokan kifejezetten fel is szólítják az országot, hogy ragadja meg a kormányrudat, legyen szó akár a briteket az euró előszobájából kiütő Soros Györgyről, akár az európai integráció mellett jelenleg legelkötelezettebb közép-kelet-európai kormány külügyminiszteréről, a lengyel Radoslaw Sikorskiról. Pedig történetileg Németország (és az NSZK) legalább annyira alanya, mint irányítója volt az európai integrációnak. A második világháború után a másik nagy vesztes 5

Japánhoz hasonlóan nagyon óvatos külpolitika jellemezte az NSZK-t, és ez a tartózkodó magatartás mintha máig rányomná bélyegét a német külpolitikára. Kiss J. László, a Magyar Külügyi Intézet Németország-kutatója egyenesen úgy fogalmazott: a bonni köztársaság sikere gazdasági felemelkedése mellett stabil intézményein, valamint a hatalom és a vezető szerep tudatos elutasításának politikáján alapult. Ám 65 évvel a második világháború után, a kibontakozó görög válságban az eurózóna államai Berlintől a vezetést kérték számon: számukra a német vezető szerep hiánya és Berlin vonakodása vált a konfliktusok forrásává. Nem kérdéses, hogy ezzel egy új diskurzus vette kezdetét a Szövetségi Köztársaság vezető szerepéről és az unióban vállalt felelősségéről. Több Európa, több német szigor Angela Merkel és kormánya válasza régi: mehr Europa, azaz több Európa. Az európai integráció fokozásának indoka ugyanakkor úgy tűnik, más, mint korábban: mintha megfordult volna a kocka. A folyamat mélyítése sokáig a (nyugat-) németek ellenőrzésének eszköze volt, ám most a több Európával közösségi szinten érvényesülhetnek a német elvek mind a monetáris (alacsony inflációs cél követése), mind a fiskális (alacsony államháztartási hiány tartása) politika terén. Németország Európai Unióban játszott vezető szerepét, kiemelkedését a francia-német tengelyből az ország újraegyesítése is megelőlegezte. Az a fajta paritás, ami addig fennállt (és amelyet például az Európai Közösségekben az Egyesült Királyság, Franciaország, az NSZK és Olaszország tanácsi szavazatszámának egyenlősége is tükrözött), a német egyesítéssel szertefoszlott. Berlin szerepének nagyságát ugyanakkor a 2008-ban kirobbant válság mutatta meg feketénfehéren, amikor mindenki a német gazdasági óriás tárcájában kezdett matatni a bajba került államok kisegítésére (egy konzervatív német képviselő, Michael Fuchs úgy nyilatkozott, hogy a németek állták az európai mentőcsomagok 27 százalékát). Angela Merkelék ugyanakkor a választói nyomás miatt sem engedhették meg magukat, hogy lyukas vödrökbe, túlköltekező államokba öntsék a pénzüket, a szigorú feltételek betartatására pedig a közösségi módszer erősítése logikus válasz volt. Hiszen így Berlin helyett Brüsszelre száll a szigorú elvek betartatásának ódiuma, és így enyhíthetőek a német vezető szereppel szembeni reflexek (amelyek leglátványosabban Merkel 2012. októberi görög útján jelentek meg horogkeresztek, náci egyenruhák, negyedik birodalmazás és erőszakos összecsapások formájában). Ezeket az elveket a maastrichti kritériumok és az Európai Központi Bank árstabilitási célja révén már az euró létrehozásakor rögzítették, így tulajdonképp Berlinnek nem sokkal többre lenne szüksége, mint ezek szigorú betartatására. Az eredmény mindenesetre ugyanaz: míg az adenaueri időktől kezdve egyértelmű alapelv volt, hogy az európai integráció mélyítése (Nyugat-)Németország érdeke, hiszen így olyan nemzeti kompetenciákat kapnak közösségi síkon, amelyekkel a megszállás miatt amúgy sem rendelkeztek nemzeti szinten, az erősebb uniós jogkörök most is a jól felfogott német célokat szolgálják. Ahogy Kiss J. László egy másik tanulmányában fogalmazott: az EU időről időre előnyös kereteket nyújtott a német hatalom növelésére, elrejtésére és elfogadtatására is. A költségvetési szigor erőltetése azonban kiélezte Francois Hollande-dal az ellentéteket, és a Merkozy -páros után számos jel arra mutat, hogy a hagyományos francia-német tengely nem működik megfelelően. 6

Fogy a német lelkesedés az EU iránt Azt sem szabad elfelejteni, hogy az országban hagyományosan nagy az európai integráció támogatottsága, bár ezen a gazdasági válság nem keveset változtatott. Az Európai Bizottság félévente megismételt közvélemény-kutatása, az Eurobarometer szerint 2009 őszéről 2010 tavaszára csaknem tíz százalékkal, 57-ről 48 százalékra esett vissza Németországban azok aránya, akik szerint az EU-tagság előnyös, és ez a szám nagyjából egyetlen százaléknyi változással végig ugyanennyi is maradt 2011 tavaszáig, amikor ezt a kérdést utoljára feltették. Ezzel párhuzamosan a tagságot előnytelennek látók aránya 32-ről 43 százalékra ugrott, és gyakorlatilag szintén beállt ugyanolyan szintre. (Az első görög mentőcsomagról 2010. május 2-án állapodtak meg, és ugyanabban a hónapban tartják a felmérés tavaszi körét). Mindkét változás túlteljesítette az uniós trendet (a 27-ek átlaga 56-ról 52 százaléknyi igenre, míg 31-ről 37 százaléknyi nemre módosult 2009 őszéről 2011 tavaszára). Hasonlóan szemléletes a németek válasza arra a kérdésre, hogy bíznak-e az EU-ban: a 2010. tavaszi 37 százaléknyi igennel felelő aránya 2011 őszére folyamatos eséssel 30 százalékra csökkent, hogy a következő fél évben mindössze egy százaléknyit nőjön, míg a nemek aránya eközben folyamatosan egyre nagyobb lett, 54-ről 61 százalékra duzzadva. A Cicero magazin december 4-ei felmérése szerint a németek 54 százaléka kilépne az eurózónából. A növekvő euroszkepticizmussal lassan Angela Merkelnek is számolnia kell politikailag, mivel már nem csak professzorok és egyéb körök támadják a karlsruhei alkotmánybíróságon (vagy az Európai Bíróságon) keresztül, hanem saját pártjában is megjelentek disszonáns hangok. Ennek ellenére eddig sikerült ezeket a törekvéseket fedő alatt tartani, és az olyan mozgalmak sem tűnnek rá nézve veszélyesnek, mint az Adenauer unokáját sorai közt tudó jobboldali Szabad Választóké, amely szintén nem az európai elkötelezettséget, csak az euróválság kezelésének módját, konkrétabban és a mentőcsomagokat támadja. Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára, volt berlini nagykövet ugyanakkor úgy fogalmazott egy előadásában, hogy a német társadalom tűrőképessége határára jutott, egy németnek főleg egy keletinek nem lehet elmagyarázni, mi köze van egy görög kávézó teraszán dohányzó polgártársához, a helyzetet azzal jellemezve, hogy a második görög mentőcsomag elfogadásakor Merkelnek már a háború képét kellett felfestenie. Ez egyrészt megmagyarázza, miért olyan lelkes a német politika, ha föderális rendszerekről van szó, amelyek féken tarthatják más tagállamok költekezését, ám azt is, miért vonakodik bármiféle olyan megoldástól, amely valamiféle adósságmegosztást jelentene, különösen 2013 őszéig, a német választásokig. A szigorú német pénzügyi politika közösségi szentesítése viszont ütközőpályára állította Merkelt az idén májusban megválasztott szocialista francia miniszterelnökkel, François Hollande-dal, ami az európai integrációt hajtó francia-német tengelyben látványos törésekhez vezetett. A fentiek alapján viszonylag könnyedén vázolható Angela Merkelék hozzáállása az európai integráció jövőjéhez: a folyamat mélyítése minden olyan esetben, ha az fegyelmezettebb, számonkérhetőbb költségvetési politikához vezet, de határozott nem az adósságmegosztás és -átvállalás bármilyen formájára. Pandora szelencéje : az alapszerződés-módosítás kérdése 7

Amikorra világossá vált, hogy a válság hatásai nem fognak maguktól és gyorsan elmúlni, a német kancellár olyan sebeket kezdett el feltépkedni, amelyek a 2009-es lisszaboni szerződés óta nem tudtak behegedni. A tabu, amelyet 2010 októberében már gyakorlatilag sikerült legyömöszölnie Merkelnek a többi tagállam torkán a Financial Times brüsszeli blogja szerint vonakodó támogatással és erőteljes nyomásgyakorlás révén és amelyet Nicolas Sarkozy-vel együtt döntöttek el 2011 novemberében, az EU alapszerződéseinek módosítása volt. A kérdés az Alkotmányszerződés kálvária alatt kísértette utoljára az uniós vezetőket, de tulajdonképpen az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződés óta folyamatosan jelen volt. Az EU-t létrehozó szerződés ugyanis előírta saját maga felülvizsgálatát, és ebből született az amszterdami szerződés, majd az akkor lezáratlan kérdésekből és a 2004-es nagy bővítésre való felkészülésből a nizzai szerződés, végül a még mindig fennálló problémákból a szerződés utótag beszúrásával szelídített Alkotmány. Végül a francia és holland népszavazásokon megbukó dokumentum roncsainak átmentésével, második nekifutásra az írekkel elfogadtatva sikerült megkötni a 2009 decemberében életbe lépő lisszaboni szerződést, amivel végre úgy tűnhetett, egy ideig nem kell piszkálni az EU alapjait, ami kormányközi konferenciákba és bizonytalan népszavazás(ok)ba torkollana. (Bár a Lisszaboni Szerződés bevezette a pasarelle -klauzulát, amely révén ha minden tagállam egyetért egy döntéssel és az rájuk nézve nem jár jogkörök átadásával, akkor egyszerű eljárással meg lehet azt hozni). Merkel számára folyamatos veszélyt jelent a karlsruhei alkotmánybíróság, amely árgus szemekkel őrködik a nagy nehezen nem kis részben épp az európai integráció révén visszaszerzett német szuverenitás felett. A német kancellárnak ráadásul úgy kell mentőcsomagokat és más tagállamokon, bankokon segítő pénzügyi alapokat jóváhagynia, hogy az EU Működéséről Szóló Szerződés 125. pontja szerint a tagállamok nem felelnek egy másik tagállam központi kormányzatának, regionális vagy helyi közigazgatási szerveinek, közjogi testületeinek, egyéb közintézményeinek vagy közvállalkozásainak kötelezettségeiért, és nem vállalják át azokat. Mindennek köszönhetően Merkel hamar a szerződésmódosítás ügyének fő zászlóvivőjévé lépett elő. Vegyes fogadtatás A kérdésre azonban több európai politikus, így Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter is Pandora szelencéjeként tekintett, és nyílt levelében arra figyelmeztetett: az EU-t szétfeszítheti az ötlet, Merkel részéről pedig utópikus az a gondolat, hogy a módosítás korlátozott maradhat. A luxemburgi külügyminiszternek abban végül részben igaza lett, hogy a törekvés megbonthatja az EU egységét: az Európai Tanács tavaly decemberi ülésén, amely a kérdésről tárgyalt, az Egyesült Királyság vétózott, és végül a csehek is kimaradtak, így alapszerződés-módosítás helyett kormányközi szerződéssel kellett beérnie Merkelnek. A fiskális paktum a maastrichti szerződésben előírtaknál (maximum a GDP 3 százalékának megfelelő hiány, 60 százalékos államadósság) is szigorúbb gazdálkodásra kényszerítik a tagállamokat (legfeljebb egy százalékos strukturális deficit 60 százalékos államadósság alatt, afelett fél százalék). A szerződés a végrehajtásra is szigorúbb eszközöket bocsát rendelkezésre az eredeti szándék szerint az 8

Európai Bizottság, ám végül a szerződés kormányközi jellege miatt a tagállamok kezébe: az Európai Bíróságnál az aláíró országok bármelyike pert kezdeményezhet a másik ellen, ha az nem követi a Bizottság ajánlásait. (Kevéssé foglalkozva azzal a jogi problémával, hogy vajon egy közösségi intézmény hogyan jut szerephez egy kormányközi, uniós jogi kereteken kívüli struktúrában, bár elvileg a beillesztésre öt éven belül, azaz jóval egy brit választás után kísérletet tesznek majd.) http://euobserver.com/institutional/114285a szerződésmódosítás felvetése Brüsszelben sem aratott osztatlan sikert. Az Európai Bizottság elfogadta az ötletet: José Manuel Barroso elnök idén szeptember elejétől már csöpögtette a célzásokat, majd a hónap közepén tartott évértékelő beszédében nyilvánosan is kimondta a szerződésmódosítás szükségességét, kiállva egyúttal egy föderális Európa mellett. Ugyanakkor az Európai Parlament elnöke, Martin Schulz, a szocialisták vezetője és ebben a minőségében Schulz utóda, Hannes Swoboda, de még a liberális és közismerten föderalista Andrew Duff sem lelkesedett egy konvent ötletéért. Merkelt ugyanakkor nem riasztotta vissza a szerződésmódosítás kudarca: bár idén augusztusban tagadta a Der Spiegel által megszellőztetett hírt, hogy konventet hívna össze, a CDU már tavaly novemberben elfogadott egy 23-oldalas dokumentumot, amely kimondja ennek szükségességét. Egy erős Egyesült Királyságot akarok az EU-n belül Mindenesetre a fiskális paktum ügye több problémára is rámutat. Az egyik, hogy bizonyos országok különösen az Egyesült Királyság miatt nagyon nehéz együtt továbblépni, ez pedig föderális helyett kormányközi irányba tol el minden lépést, amely mind a 27 tagállammal próbál számolni. Ahogy Alexander Stubb finn külügyminiszter fogalmazott: azt hiszem, Nagy- Britannia önkéntesen, saját akaratából, a peremre helyezte magát. Bár David Cameron miniszterelnök cáfolta, hogy búcsút intenének az EU-nak, már készül a jelentés azokról a jogi és igazságügyi területekről, ahol a britek érvényesítenék opt-outjukat. A párt egyik legnépszerűbb politikusa, és gyakran Cameron utódjaként emlegetett Boris Johnson december 4-ei beszéde szerint az EFTA-tag (és EU-n kívüli) Norvégiához és Svájchoz hasonló kapcsolatot építhetnének ki az EU-val, igaz. a kilépést ő is elvetette. Az pedig jelentősen túlmutat a szokásos brit ódzkodáson, hogy a következő hét éves közös költségvetés kapcsán már a Munkáspárt is igyekszik meglovagolni a britek hagyományos és felerősödött EU-szkepticizmusát, és a toryk jobb szárnyával együtt szavazták meg, hogy Cameron még kisebb uniós büdzsét akarjon, folyamatosan támadva ezzel a miniszterelnököt. David Cameronék stratégiája, hogy üdvözölnek minden kezdeményezést, amely segíthet az euróövezet válságból történő kilábalásában - különösen akkor, ha az a külön költségvetésükhöz hasonlóan azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy a britek hozzájárulását csökkentheti a közös kasszához, mindemellett igyekeznek visszafejleszteni kapcsolatukat az EU többi tagállamával egy szabadkereskedelmi övezet szintjére. Csakhogy miközben teljes gőzzel hátra arcot vezényeltek, a többiek épp az ellenkező irányba haladnak. Angela Merkel szeretné játékban tartani a szigetországot. Egy erős Egyesült Királyságot akarok az EU-n belül nyilatkozta az Európai Parlamentben november 7-én. Nem tudom elképzelni, hogy az Egyesült Királyság ne legyen Európa része mondta. Merkel a 2014-2020-as európai uniós költségvetési tárgyalások során is kiállt Cameron mellett, A BruxInfo hírportál blogja 9

azonban felhívja rá a figyelmet, hogy a Berlin-London tengelyt vizionálók véleményével szemben nincs arról szó, hogy Merkel megszerette volna az EU-politikában többnyire mindenben fékező brit politikát. Még kevésbé annak - integrációs továbblépés helyett éppen, hogy egy sor területen újranacionalizálást akaró - cameroni változatát. Egyszerűen a bankfelügyeletről szóló döntés előtt nem lehet elszigetelni az Egyesült Királyságot, ha megegyezést akarnak az Európai Tanács decemberi ülésén (már ha akarnak egyáltalán ott megegyezést, ami különösen a pénzügyminiszterek december 4-ei ülése után nem világos), ráadásul a brit álláspont támogatása a költségvetés csökkentéséről a német érdekeket is szolgálja. A 27-ekkel vagy Kerneuropával? A másik nagy probléma az euróövezeten belüli és kívüli országoké, ami felveti a kétsebességes integráció kérdését is. Jogilag az opt-outot kapott Dániát és az Egyesült Királyságot kivéve minden tagállam számára kötelező a közös fizetőeszköz bevezetése. Az az elv azonban, miszerint az opt-outot kapott Dániát és az Egyesült Királyságot kivéve mindenkinek eurót kell használnia a későbbiekben, jogi fikció. Svédország esete már több mint egy évtizede bizonyítja, hogy aki nem akarja, annak nem is kell bevezetnie a közös fizetőeszközt, és a példát jó néhány közép-keleteurópai ország is követi. A két- vagy többsebességű EU-ban ez jelenti a legfontosabb törésvonalat, amely számos problémát vet fel. Különösen a lengyelek érzékenyek minden olyan lépésre, amely arra utal, hogy a 17-ek (vagy egy részük) meglép és szorosabbra fűzi nélkülük az integrációt. Berlin támogatja a külön euróövezeti költségvetési kapacitás gondolatát erre az eurózóna-költségvetésre gyanakodva tekintenek a kelet-közép-európai tagállamok, attól félve, hogy összege a közös büdzsét csökkenti majd, azaz végső soron így kevesebb pénz jut majd nekik. mmás kérdés, hogy a mostani hétéves költségvetés tárgyalásait ez már elvileg nem befolyásolhatja. Az egységes bankfelügyelettel kapcsolatban egyenlő elbánást sürgetett az eurózóna és az övezeten kívüli országok számára Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter. Nem akarjuk, hogy tovább növekedjen a távolság a 17-ek és a 10-ek között, sőt, semmilyen formában nem szeretnénk megnehezíteni az euróövezeten kívüli 10 tagország dolgát fogalmazott. A bankunió előtt azonban német részről többször is kinyilatkoztatták, hogy politikai uniót szeretnének, az egységes bankfelügyelet pedig feltétele annak, hogy azokat az Európai Stabilitási Mechanizmus feltőkésíthesse, így ezen törekvések mellett a 27-ek bevonásának követelése az időhúzást is szolgálhatja a 2013. őszi német választásokig. A bankunióról szóló tárgyalások elnyújtására utal Wolfgang Schäuble vonakodó álláspontja is, amellyel meglepte a december 4-ei pénzügyminiszteri találkozó résztvevőit. Nem csak a kis bankok felügyeletének szinte már lezárt problémáját vetette fel újra, vagyis hogy ez nemzeti vagy közösségi szintű jogkör legyen ez, de kijelentette, hogy az Európai Központi Bank monetáris és felügyeleti feladatainak világos szétválasztásához szerinte szerződésmódosításra van szükség, ami évekkel húzhatja el a folyamatot. A szűkebb körű integrációs törekvéseknek adhat alapot az Európa Jövője Csoport, amely 11 ország külügyminisztereiből áll. Közülük csak az opt-outtal mentesült Dánia és az egyetlen 2004 után csatlakozott tagállam, Lengyelország nem használ eurót, a többiek (Németország mellett 10

Ausztria, Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxembourg, Hollandia, Portugália és Spanyolország) igen. A lengyelek részvétele ebben már csak azért is figyelemre méltó, mert azt jelezheti: az hogy a föderációs törekvésekben részt szeretnének venni, nem jelenti azt, hogy a többi keleti tagállamra is várnának. Ennek ellenére Piotr Kaczyński, a CEPS (Centre for European Policy Studies) kutatója szerint a feltétel: maradjon tág körű a szoros együttműködés, ne korlátozzák az eurózónára vagy az eurózóna egy kisebb csoportjára, maradjon a 27-eknek, és Lengyelország támogatást nyújt. Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy 1994-ben a jelenlegi pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble értekezett Kerneuropa ( mag-európa ) létrehozásának szükségességéről egy tanulmányban. A föderációs tervek egyik, jelenleg a reflektorfénytől meglehetősen távol álló területe a kül-, biztonság- és védelempolitikai integráció erősítése. Utóbbinak a weimari hármak, így Párizs és Varsó mellett Berlin is igyekezett lendületet adni a lengyeleken 2011-es soros elnökségük alatt, de a fő cél, az állandó európai uniós műveleti főhadiszállás terve a brit ellenálláson megbukott. Az Európa Jövője Csoport jelentése arra szólít fel, hogy erősítsék a kül- és biztonságpolitikán (így a védelempolitikán belül is) a többségi alapú döntéshozatalt, a közös képviseletet nemzetközi szervezetekben, és ahol lehetséges, egy európai védelempolitikára törekedjenek. A Csoport némely tagja számára ez történetesen egy európai hadsereget is érintene - szögezi le a dokumentum. Az előzmények ismeretében vélhetően Németország is a néhány tag között van, bár a közelmúltban az EADS-BAE fúzió (közvetlenül nem EU-hoz kötődő) megakasztásának esete bizonyította, hogy az európai védelempolitikai integráció és a nemzeti érdekek ütközésekor utóbbi kerül ki győztesen Berlinben is. Német vezetéssel a föderáció felé? A fentiek alapján is látható, hogy Németország föderális unió irányba halad, és habár igyekszik mindenkit a fedélzeten tartani, de ha kell (pl. fiskális paktum, a közös kasszába utalt befizetésekből levonható pénzügyi tranzakciós adó megerősített együttműködéssel), hajlandó továbblépni kisebb csoportokkal is. Ugyanakkor ha a nemzeti érdek úgy kívánja (vagy időt akarnak húzni), hajlandóak megakasztani a folyamatot, mint a tartományi bankok felügyeleténél, amely az egységes bankfelügyeletről szóló tárgyalások fő kerékkötője és újabb francia-német ellentétek forrása lett, vagy az adósságmegosztás kérdésénél, ami egyelőre átléphetetlen vörös vonalnak tűnik a németeknek. A változtatásokkal nem is rohannak, legalábbis a szűk egy év múlva esedékes választásokig biztosan nem, és Merkel még az Európai Parlament előtt tartott novemberi beszédében is arra mutatott rá, hogy az átalakítás egy hosszú távú folyamat lesz. Ám éppen ez az a beszéd, amelyről gyakorlatilag mindenhol a föderáció szóval adtak hírt, annak ellenére, hogy az F-betűs szót egyszer sem ejtette ki. Többek között ugyanis felvetette, hogy olyan, a nemzeti szuverenitás szempontjából központi jogkörök átadására is szükség lehet, mint a munkaerőpiac vagy az adópolitika feletti kontroll. Guy Verhofstadt felvetésére pedig egyértelműen egy olyan kormányzati rendszert vázolt fel, amely nagyon hasonlít Németországéra. Természetes, hogy egy nap majd az Európai Bizottság lesz a kormány, az EU Tanács a felsőház és az Európai Parlament több hatalmat kap - mondta. Az Európai Unió jelenlegi rendszere ugyanis nagyon könnyen konvertálható olyan formára, amely erősen emlékeztetne a német szövetségi rendszerre. Itt merül fel a kérdés, hogy ez a politikai berendezkedés mennyire lenne 11

európai szinten is alkalmazható, és vajon mennyiben vezethetne olyan sikerekhez, mint a németek esetében, akik a második világháború pusztítása és a páriaszerep után láthatóan újra Európa motorjává és vezetőjévé váltak. 12

2. Milyen hatással lenne a német gazdaságra és politikára egy esetleges dél-európai államcsőd? Győri Hajnalka Németország nem szolidáris. Hosszú idő óta ez az egyetlen kérdés, amelyben az összes tagállam közös nevezőn volt, eleddig Berlin nélkül. A német parlament, a Bundestag nemrég hagyta jóvá a görögöknek szánt 44 milliárd eurós újabb segélycsomagot, amellyel kapcsolatban Angela Markel német kancellár a Bild am Sonntag című bulvárlapnak a következőképp nyilatkozott: (Athén támogatása) német érdek, hiszen valamennyi válságkezelő intézkedés az euróövezet egészére, így Németországra tekintettel történik. Hozzátette: (a segély) egyáltalán nem szolidaritási járulék. Vajon fennmarad-e az euró 2013 szeptemberéig (a német választásokig), vagy szétesik a halogatások miatt és a kancellári pozíció megtartásában minden áron eltökélt Angela Merkel választási-kulturális taktikájának hatására? tette fel a provokatív kérdés az olasz Il Sole 24 Ore című napilap. Valóban, a német kancellár lépéseit immár a választók szavazataiért folyó verseny perspektívájából is érdemes vizsgálni. A görög mentőöv tehát egyben német érdek ezzel a kijelentéssel Merkel hazabeszélt, megnyugtatandó a választókat a német érdekek szem előtt tartásáról, valamint utalt az unión belüli kölcsönös gazdasági függés fontosságára, a szóban forgó interdependencia lehetőségeire és esetleges veszélyeire. Utóbbi a görög közvélemény csitítására is szolgált a német kancellár ugyanis attól tart, hogy a hellének kisiklathatják az újraválasztását. Lisszabonban, Madridban és Athénban Angela Merkel már így is persona non grata-nak minősül az emberek szemében. A német kancellár uniós válságkezelésben betöltött vezető szerepe mindössze addig tartható fenn, amíg az otthon konszenzus van erről. A legújabb görög mentőcsomag súlyát azonban már Berlin is érzi: várhatóan 730 millió eurós lyukat üt a jövő évi költségvetésben. Annak tudatában, hogy a német adófizetők is viselni fogják ennek terheit, mintegy ötszázan szavaztak mellette a 620 fős Bundestagban. A Merkel-kormány számára a többség így is csak az ellenzéki képviselők támogatásával jött össze, mivel a CDU/CSU-FDP (Christlich Demokratische Union Deutschlands/Christlich-Soziale Union in Bayern - Freie Demokratische Partei) konzervatív-liberális koalíció eurószkeptikus tagjai fellázadtak. A kormányzó pártok együttműködését látványosan aláásta a krízis elleni harc hogyanjának kérdése, sőt, a Bundestagban jelen lévő tömörülések a szavazás eredményének ellenére egyre inkább máshogy képzelnék el a válságkezelést. Ugyanakkor egyiküknek sincs olyan kidolgozott és részletes alternatívája, amellyel komolyan megszorongathatná a választásokon a CDU/CSU-t és éppen e bizonytalanság miatt várhatóan a szavazók egy része el is fordul tőlük. Megszorítás minden áron? Több közgazdász, köztük a Nobel-díjas Paul Krugman is ostorozza Németországot, amely a kétezres évek kiigazítási politikájának gazdasági mutatók javulását eredményező sikeréből kiindulva szigorú megszorítási politikát vár el Európa kormányaitól. Krugman szerint Berlin rossz úton halad, mert nem veszi számításba az unión belül akkoriban zajló inflációs boom-ot, amely jelentősen befolyásolta a német indexek javulását. A folyó fizetési mérleg hiányát többletbe fordították és látványosan csökkentették a munkanélküliség arányát is. A Merkel-kormány 13

ugyanezt a teljesítményt szeretné látni a déli államok esetében is, ám a kedvező gazdasági feltételek jelenleg nem adottak. Adott tehát egy exporttól függő Németország, néhány billegő déli tagállam, a kiadáscsökkentési kényszer és egy meglehetősen rossz gazdasági környezet. Spanyolország importjának 13, Olaszországnak 16,5, Görögországnak 10,6, Portugáliának pedig 12,4 százaléka származik Németországból, amely Portugália kivételével mindegyik állam legfőbb importpartnere is. Ha a gazdaságpolitikai irány és a környezeti adottságok miatt csődbe megy valamely déli állam, a kereslet visszaesése lyukat üt a német mérlegben, amelyet ugyanezen okokból adódóan kisebb eséllyel tud befoltozni, hiszen még a világgazdasági növekedés ütemét diktáló Kína is lassulni látszik. Belföldön ez mindenképp a német termelékenység visszaesését, elbocsátásokat, növekvő munkanélküliséget von maga után. Mindenki elégedett, még akkor is, ha nem A Bundestag szavazásának napján a németek 46 százaléka ellenezte az Athénnak folyósítandó újabb segélyt, még abban az esetben is, ha az ország csődbe megy. A megkérdezettek 43 százaléka ugyanakkor támogatta a mentőövet. A december első hétvégéjén végzett felmérések szerint azonban a voksolók 38 százaléka még mindig a CDU/CSU neve mellé tenné az x-et amely mindenképp magasabb arány, mint amit a párt a 2005-ös és 2009-es referendumon elért, 28 százalékuk pedig az SPD-t (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) preferálná. A jelenlegi koalíciós partner, az FDP viszont nem jutna be a törvényhozásba.] Az euróválság anatómiája Az eurózóna létrehozása fellendítette az unión belüli kereskedelmet és példa nélküli stabilitást teremtett a régióban. Ebben az aranykorban több tagállamban csökkent az infláció és a világgazdaságban a dollár mellett az euró vált kiemelt jelentőségűvé. A túlzott optimista várakozások olyan területeken is felelőtlen döntésekhez vezettek, ahol igencsak szükség lett volna némi óvatosságra (például a valutaunióba belépő államok megszűrése, lassabb bővítés, szélesebb és gyorsabb mélyítés). Amint felütötte a fejét a krízis a heterogén gazdasági területen belül, úgy erősödtek meg az unió kereteinek szétfeszítésével fenyegető EU-ellenes, illetve nemzeti érzelmek, nem beszélve az extrém (Arany Hajnal, Görögország) és szeparatista törekvésekről (Katalónia, Spanyolország), amelyek meglehetősen komoly akadályt jelentenek az egyre inkább a politikai unió irányába mutató válságkezelésben. A mélyebb integráció létrehozásához szükséges közös nevező kialakítása éppen ezért nagyon is nehézkes feladatnak tűnik, figyelembe véve, hogy egy pozitív összegű folyamatnak kell lennie a konstrukció fenntarthatóságának szempontjából. Egy mindenkiért mindenki egyért? Számos elemzés jelent már meg azzal kapcsolatban, mi várna Görögországra, illetve a többi déli államra egy esetleges államcsőd esetén. De mekkora veszteséget jelentene Európa nagy gazdaságainak, nettó befizetőinek, illetve az Egyesült Államoknak, ha a periférikus országok egyike is fizetésképtelenné válna? 14

A déli államok csődje esetén az állami és magánszféra veszteségének mértéke a kölcsönök 60 százalékos fizetésképtelensége mellett (mrd euró) Németország Franciaország Nagy-Britannia EL 64 54,9 2,3 EL + PT 99,1 81,6 13,1 EL + PT + ES 266,1 211,8 52,5 EL + PT + ES + IT* 455,2 457,7 78,3 *EL Görögország, PT Portugália, ES Spanyolország, IT Olaszország Forrás: Spiegel Online / Prognos AG A déli államok csődje esetén a német gazdasági növekedés összesített (kumulatív) vesztesége 2013-2020 között EL 73 EL + PT 225 EL + PT + ES 850 EL + PT + ES + IT 1707 Forrás: Spiegel Online / Prognos AG A veszteségeket és az európai mentőcsomagokhoz való német hozzájárulást összevetve valóban elmondható, hogy Berlin a segélyezéssel ténylegesen a saját érdekeit is védi. Sőt, a jelentős pénzügyi hozzájárulás mellett, vagy épp annak ellenére a költségvetés már idén egyensúlyba kerülhet a német pénzügyminisztérium jelentése szerint, amely a bruttó hazai össztermékhez viszonyított, vagyis GDP-arányos államadósság csökkenésével is számol (81,5 százalék). A válságkezelés iróniája, hogy az az állam, amely végső soron diktál Görögországnak (és a többi déli tagállamnak), egy esetleges grexit (görög kilépés) bekövetkeztekor maga is marginalizálódna, ám a valódi teher így is az eurózóna többi tagállama között oszlana meg, egyenlőtlenül. Számos európai banknak annyi államadósság van a mérlegében, hogy szinte azonnal csődbe jutnának bármely déli állam teljes fizetésképtelenség esetén, ez pedig instabilitáshoz vezetne az eurózóna bankrendszerében. A németországi bankok ugyancsak nagymértékben fektettek be a periférikus országok eszközeibe, még a német gyártók is ezen országok piacaihoz való hozzáféréstől függtek. Rövidtávon Németország még profitál is az euróválságból, hiszen nagyon alacsony költségek mellett tudja finanszírozni magát: a befektetők megrohamozták a piacot a biztonságosnak tartott német államkötvényekért, vállalva azt is, hogy nagyon alacsony vagy negatív kamatot kapnak befektetéseikért. A gyenge euró kedvez a német exportnak is, amely a GDP mintegy 40 százalékát teszi ki. Ennek egy részét déli államok importja képezi, egy lehetséges fizetésképtelenség márpedig a német kereskedelmi mutatókat is lerontaná persze a szakértők által sokat kritizált megszorítási politika, amit a válsággal sújtott államoktól elvárnak, szintén hasonló következményekkel jár. Ha Berlin valóban elkötelezett a valutaunió és a német gazdaság erejének fenntartása iránt, növekedési pályára kell állítania Európát, valamint le kell nyelnie a keserű pirulát és belemenni az adósság, illetve visszafizetésük egységesítésébe, amely még mindig olcsóbb megoldásnak számít. Cserébe a déli államoknak muszáj lesz elfogadni a pénzügyi uniót és az ezzel járó szuverén jogkörök átruházását a közösségre. Az EU történetében 15

mindig is a válságperiódusok indukálták a fejlődést, és várhatóan most sem fog másképp alakulni: a huszonhetek kompromisszumának létrejötte egyelőre még várat magára, egészen amíg fel nem üti a fejét a pénzügyi és adósságválság okozta újabb pánik. 16

3. A német-francia tandem jelenlegi állapota - koncepcionális ellentétek és közös keresztmetszetek Zsoldos Diana Németország és Franciaország nem pusztán két tagállama az Európai Uniónak; szerepvállalásuk és felelősségvállalásuk meghatározó tényező az egész integráció, és a teljes kontinens működését tekintve. Mindemellett olyan partnerek, akik alkalmasak az Európa előtt álló kihívások kezelésére, hiszen ez a történelmi múltra visszatekintő, megrendíthetetlenül szoros kapcsolaton alapuló tandem mindig válság idején mutatatta meg a leginkább, mennyire is erős valójában. Vitathatatlanul változás tapasztalható ugyanakkor az Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy alkotta tandemhez képest; az új francia államfővel, Francois Hollande nevével fémjelzett kétoldalú kapcsolatokat új tónus jellemzi. A német-francia egységfront, mint egykori alapító tagállamok továbbra is az Európai Unió motorjai. Ha a két ország megállapodott valamiben, azt nagyobb eséllyel fogadta el a közösség, ha pedig nincs egyetértés a két nagyhatalom között, az a többiekre is bénítóan hat. Mindenképpen fontos kijelentenünk, hogy egyik állam sem hoz döntéseket a többi tagország nélkül, és semmi esetre sem kettejük diktatórikus döntéshozatalairól van szó, mindazonáltal Berlin és Párizs kiemelkedő befolyással rendelkeznek a közösségen belül. Ennek tudatában kell együttműködniük az európai egység és stabilitás megteremtése és fenntartása, valamint az európai adósságválság tompítása érdekében. A francia irányvonal: Európai Államok Szövetsége A franciákat sokféle jelzővel illetik, rengeteg vád éri őket, hogy technokrata, bürokratikus módon szeretnének beleszólni az európai döntéshozásba. Hiába, az INSEE francia statisztikai hivatal által az utolsó harmadévre kimutatott 0,2 százalékos gazdasági növekedés; a The Economist című befolyásos brit hetilap legutóbbi, a francia politikáról szóló különkiadásában időzített bombának titulálta az országot. Az elemzést követően szinte azonnal jött az újabb sokk, ugyanis a Moody's Investors Service megvonta Franciaországtól az AAA minősítést. A szuverén adósosztály besorolásának egy fokozattal való rontását azzal indokolták: nem tudni, Franciaország hogyan fogja venni az akadályokat, hiszen számos szerkezeti problémával küzd, a gazdaság stagnál, és idén a recesszió is nehezítheti mindezt. A további integráció kérdését tekintve a franciáknak fontos a nemzetállam fogalma, és ezt az akaratot igyekszenek érvényesíteni Európa-politikájuk során is, amit egyszerűen csak finalité politique -ként emlegetnek. Tény, hogy a tőkeáramlás összefonódása jó hatással lenne Franciaország pénzügyi helyzetére, viszont a föderációs elképzeléseket hagyományosan elutasítja az ország, hiszen féltve őrzött szuverenitását, nemzeti identitását, Európában, és a világban elfoglalt helyét kellene ehhez újraértékelnie. 17

A német irányvonal: Európai Egyesült Államok Ezzel szemben, ha Németországot vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy leginkább stabilitásorientált gazdaságpolitikára törekszenek, viszont megvan az a potenciális előnyük, hogy politikai erőt kovácsoltak a meglévő pénzügyi-gazdasági súlyukból. Soros György közgazdász a The New York Review of Books hasábjain úgy fogalmazott, Berlin rendelkezik azzal a képességgel, hogy megmentse az eurót és az uniót egyaránt, de ugyanakkor arra is képes, hogy mindkettőt kudarcra ítélje. Ezt a pénzügyi fölényt, és az unió pénztárosaként való funkcionálást mi sem bizonyítja jobban, minthogy a görög mentőcsomaghoz kimagasló 22,3 milliárd euróval járultak hozzá, ami az egész pénzösszeg több mint 20 százalékát teszi ki, majd a Bundestag rábólintott a második mentőcsomagra is. Ugyanakkor vannak kényes témák, is hiszen az eurókötvény gondolatát folyamatosan elutasítják, és úgy vélik az uniós pénzügyi vezetőknek vétójoggal kellene rendelkezniük a tagországok költségvetését illetően. Ez is a Kiss J. László, Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatója által megfogalmazott Vezetni vagy elhagyni? elnevezésű politikai felvetést támasztja alá, amely szerint az ország ragaszkodik a kellő rálátás biztosításához. Az Angela Merkel kancellár vezette Németországnak definiáltan négy alapelképzelése van Európa politikai jövőjét illetően: szélesebb közös pénzpiac, közös monetáris politika, kibővített közös gazdaságpolitika, és több demokratikus felhatalmazás. Ugyancsak Merkel ötlete alapján az Európai Bizottságnak egyfajta nemzetek fölötti kormánnyá kellene alakulnia. Ezt az álláspontot Viviane Reding, a jogérvényesülésért, alapvető jogokért és uniós állampolgárságért felelős luxemburgi biztos novemberi közleményében egyértelműen méltatta, és az Európai Unió föderáció irányába való eltolódását szorgalmazta. A koncepció mag-európa, német kifejezéssel éve Kerneuropa néven látott napvilágot, és a valódi monetáris unióra fekteti a hangsúlyt. Merkozy-tandem: kezdeti érdekből barátság A Merkozy-párosként emlegetett korábbi német-francia tandem a kezdetleges problémák ellenére többször állt együtt a kamerák elé, hogy kifejezze az egységet a válságkezelési folyamat előremozdítása érdekében. A Merkel-Sarkozy viszony sokakat a régi német-francia megbékélés időszakára való asszociálásra késztetett. A páros együtt kampányolt az adósságválság megoldásáért is, és hangsúlyozták, hogy új szerződére lenne szükség az euróválság kezelésére, amely érdekében a reformtörekvésekről tavaly decemberben meg is állapodtak: nagyobb ellenőrzést, és szankciókat terveztek, más szóval együtt próbálták meg bebetonozni a válsághelyzetben kétségbeesett Európát, új integráltabb alapokra helyezve. Tehát viszonylagos kiegyensúlyozottság, közös indítványok jellemezték ebben az időszakban a politikai életet a két ország viszonylatában. Merklande-tandem: nyikorogva indult be a gépezet A már olajozottan működő német-francia viszonyban rövid ideig törést hoztak a májusi választások, ugyanis Francois Hollande, azóta hatalomra került szocialista köztársasági elnök már a kampánya során kifejtette, hogy lazítani szeretne a Németországgal fenntartott viszonyon. Ez Hollande külpolitikában kevésbé jártas attitűdjének is betudható. Így, amikor az új francia államfő hivatalba lépett, többen úgy látták, hogy nincs meg ugyanaz az összhang, ami az előző párost jellemezte, és kissé nyikorogva indul be a gépezet. A napvilágot látott diskurzusok szerint 18

a hanyatlás korszakát élik a franciák, és a német hatalom kísérti Franciaországot, hiszen a német preferenciák sokkal dominánsabb módon kezdtek el érvényesülni, mint a múltban. A válsághelyzet azonban gondoskodott róla, hogy Hollande visszavegyen az erős kezdetből, s az elsődleges cél az lett, hogy megvédjék a német kancellárt, nehogy elszigetelt hegemonistává váljon az unión belül. Szeptemberi ludwigsburgi beszédében Hollande a következő kijelentést tette: Németország és Franciaország adják Európa szívét, az egész kontinens számára fontos a két ország együttműködése. Itt elmondott beszéde hatására elkezdett megolvadni a jég; ugyanekkor Merkel ezekkel a szavakkal zárta a beszédét, franciául: Éljen a francia-német és az európai ifjúság! A The Economist szóban forgó elemzése szerint mióta ismét egy szocialista kormányfő áll a francia nemzet élén, azóta az ország európai szinten jelentősen kiengedte a gyeplőt a kezéből. Míg Hollande szerint jelenleg a bankunióval kapcsolatos mielőbbi megállapodás a legégetőbb, de ebben a kérdéskörben ragaszkodnak a németek által ellenzett szolidaritási mechanizmus belefoglalására is. Mindeközben Merkel szerint inkább a minőségre lenne érdemes törekedni a gyorsaság helyett, és ő sem hajlandó lemondani bizonyos mértékű szuverenitásokról. Hubert Védrine egykori francia külügyminiszter, jelenleg Hollande tanácsadója rámutatott, hogy a közelgő német választások nyilvánvalóan közrejátszanak Merkel véleményének alakulásában, és a politikai unió ilyen mértékű elmélyítésének szorgalmazásában. Francia-német válságstáb: a gazdasági motor közös berúgása A 2008-ban kezdődött válság mára olyan szinten elharapódzott, hogy a Merkel által vezetett bombabiztos gazdaság is fogyatkozni kezdett az erejéből. A következmények kezelésére 2012. augusztus 27-én Berlinben, Pierre Moscovici francia és Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter bejelentette, hogy a közelmúlt eseményeire reagálva közös válságkezelő munkacsoportot állítanak fel. A két vezető hatalom azzal állt elő, hogy szigorítaná a fiskális politikát, beleszólnának az adós országok államháztartásába, illetve költségvetésébe. Úgy vélik, hogy csak egy egységes pénzügyi alapokon nyugvó Európának lehet jövője ezek között a rohamosan változó világpolitikai és világgazdasági körülmények között. Német szövetségi választások, 2013 A német belpolitikai folyamatok a kétoldalú kapcsolatokra és a válságkezelési módozatokra is hatással vannak. A YouGov közvélemény-kutató szerint a német polgárok 69 százaléka elégedetlen a jelenlegi kormány munkájával, ami elkeserítő jövőképet fest a 2013-ban esedékes választások elé, ezért a német kormánykoalíció nemrég összeült, hogy közös lépéseket tegyen a siralmas helyzet orvoslására. A találkozón a német belpolitika olyan kardinális kérdései kerültek megvitatásra, mint az elöregedő társadalom nyugdíjazásának biztosítása, a betegellátás finanszírozása, vagy a gondozási ellátás ügye. Az Angela Merkel és a szocialista Peer Steinbrück között zajló választás kimenetele óriási hatással lehet az új uniós pénzügyi alapra, az európai integráció elmélyítésére vonatkozó törekvések, vagy a folyamatosan napirenden lévő görög válságkezelési stratégiának a kérdéskörére. A kancellár a válságot egyébként az euróval szembeni bizalmatlanságként írta le. 19

Még ha a választópolgárok körében készített felmérés csalódottságot is mutat, a jelenleg hatalmon lévő Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) megőrizte egységességét, hiszen december 4-én újra bizalmat szavazott vezetőjének, így Merkel további két évig állhat a pártja élén, miután elnyerte a 98 százalékos többséget. Bár ő volt az egyedüli jelölt a posztra, azt is érdemes tudni, hogy immár 12 éve irányítja a pártot. Konklúzió: az érdek marad, csak a motiváció változik A két ország tisztában van egymás megkerülhetetlenségével ezzel összefüggésben Vedrine egyenesen úgy fogalmazott, hogy Európa jelenlegi felállásában semmi sem funkcionál megfelelően a német-francia tengely nélkül. A legfőbb feladat jelenleg az, hogy az integráció lendülete a német választások után is fennmaradjon, és az integrálódás elmélyítése során ne essen csorba egyik nemzet érdekein és egyensúlyon, valamint ne következzen be szerepvesztés sem. Érdekes módon maga Angela Merkel is egyre patetikusabbá válik Európa ügyét tekintve. A Bundestagban megrendezett vitája során is azt a kérdést tette fel, hogy megtudjuk-e védeni az európai értékrendet a 21. században, és képesek leszünk-e az életszínvonal, és a jólét fenntartására. Axt Heinz- Jürgen, Európai integrációval foglalkozó, német egyetemi professzor egyik tanulmányában Európa belső középpontjának létrehozásáról beszélt, megfogalmazva ezzel a kérdést, hogy Középhelyzet vagy központi helyzet kerül-e megvalósításra Európában? A következő tényezők generálják a patthelyzetet: egyszerre őrizni meg a stabilitást, és mutatni gazdasági növekedést a válságból való kilábalás érdekében; valamint úgy kell megőrizni mind a német, mind a francia fél érdekeit, hogy közben olyan közös kompromisszumot találjanak, ami egész Európának megfelelő lehet a fejlődése szempontjából. Tehát a kérdés meglehetősen árnyaltnak és sokrétűnek bizonyul, és már nem csak a két legerősebb tagállamról van szó, hanem sui generis európai jelenségről, amiről Védrine is csak a következőképpen tudott nyilatkozni: biztos vagyok benne, hogy gyakran leszünk más nézőponton, de mindig arra fogunk törekedni, hogy minél több területen szülessen együttműködés. 20