História 1992-09
História 1992-09 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. A nemesi klán a középkori Magyarországon... 1 2. Képek... 3 2.... 10 1. A honfoglalók eszközei... 10 2. Képek... 12 3.... 14 1. Szarmaták, szkíták... 14 4.... 15 1. Gellért püspök (980 k.?1046)... 15 5.... 16 1. A lepusztult ország, 1242... 16 2. Képek... 18 6.... 20 1. A hatalom árnyékában. Egy 12. századi magyar trónkövetelõ kalandos története... 20 2. Képek... 22 7.... 27 1. Az elsõ Anjou Magyarország trónján... 27 2. Képek... 30 8.... 39 1. Magyarország II. világháborús szerepérõl. Kállay Miklós beszélgetése a német követtel, 1942. november 12.... 39 2. Képek... 42 9.... 44 1. Haditudósító kiállítás, 1943... 44 2. Képek... 44 10.... 48 1. Raoul Wallenberg... 48 2. Képek... 51 11.... 52 1. Krónika a 2... 52 2. Képek... 54 12.... 60 1. A magyarországi cigányüldözések. A kártérítést igénylõk adatai alapján... 60 2. Képek... 62 13.... 64 1. A Rerum Novarum evangélikus elõzménye, 1848... 64 2. Képek... 65 14.... 69 1. A román történetírás önvizsgálata? Román szakember a román történetírás válságáról és elkerülhetetlen önvizsgálatáról... 69 2. Képek... 71 15.... 74 1. A magyar légierõ a II. világháborúban... 74 16.... 75 1. Hozzászólás Kertész István Kik a makedónok? c. cikkéhez... 75 17.... 76 1. Pesti látványosságok az 1870-es években. Utazónk és a város... 76 2. Képek... 78 iii
1. A nemesi klán a középkori Magyarországon FÜGEDI Erik A nemesi klán a középkori Magyarországon Fügedi Erik ez év nyarán, 76 éves korában hunyt el. A középkori magyar birodalom és településtörténelem sokoldalú kutatóját a széles közönség az Uram, királyom című, 1914-ben megjelent monográfiájáról ismerheti. Alább egy kéziratban maradt nagyobb munkájából közlünk részletet. (A szerk.) A klán az egy őstől fiágon leszármazók összessége. A fiágat azért kell hangsúlyozni, mert lehet, hogy a leszármazási táblákon szereplő lányok férjhez mentek, gyerekeik is voltak, de ezek már nem tartoztak a klánhoz, mert ők a közös őshöz csak leányágon (anyjuk révén) kapcsolódtak. Ennek a formációnak semmi köze sincs a mai statisztikában használatos család és háztartás fogalmához, amelyhez hozzászokhattunk. Fontana olasz orvos szerint aki 1476 tavaszán a Sforzák milánói udvarában Mátyás, magyar király követe volt 1700 nemesi klán élt Magyarországon, s ehhez a számhoz arányokat kell keresnünk, mert egy önmagában álló, elszigetelt szám semmit, vagy csak nagyon keveset mond. A magyar történettudomány eddigi eredményei szerint a 15. század végén az ország 4 4,5 millió lakosából 1% volt a nemes, 2% a városi lakos és 97% a parasztság. A nemesség létszáma így 40 ezer főt tehetett ki, Fontana számával osztva egy klánra 23 24 személy jut. A genealógiák tanulmányozása nem cáfolja meg ezt a számot, mert ott ugyan csak 18 20 közötti létszámot kapunk egy nemzedékben, de figyelembe kell vennünk, hogy leszármazási tábláinkból legtöbbször hiányoznak a gyermekkorban elhaltak, de hiányoznak a felnőttkort elért lányok is. A klán fogalmának tisztázása és az arányok megállapítása után most már rátérhetünk a rendszer kérdésére. Különbség fiúk és lányok között A vérségi alap szent, nem szabad megsérteni, azzal sem, hogy kitagadok belőle valakit, tehát a klánt bizonyos szolidaritás kötötte össze. A magyar klán-rendszer első és legfontosabb jellemzője, hogy fiúk és lányok, tehát a két nem között óriási egyenlőtlenség áll fenn a fiúk javára. Az ősi birtokot csak fiú örökölheti, ha valakinek csak lányai vannak, akkor az ősi birtok a másik ágon élő fiúkra száll át. Ha nincs már több férfitagja a klánnak, akkor az utolsó halálával az egész birtok visszaszáll a koronára. A klán tehát némi túlzással az egy őstől leszármazó férfiak összessége. A klán mint a középkori Európában mindenütt családokban, mégpedig patriarchális családokban él, amelynek feje az apa, aki óriási hatalommal rendelkezik családja minden tagja, tehát felesége felett is. Megfenyítheti őket, a fiát túszul adhatja maga helyett, ha hadifogságba esik. Ezt az óriási hatalmat csak az korlátozza, hogy a klánt fenn kell tartani, ennélfogva az apa nem tagadhatja ki fiát a klánból, nem akadályozhatja meg, hogy megnősüljön, mert ezzel a klán folytatását vágná el. Az apa egyetlen kötelessége fiúk nemzése, és az ősi birtoknak a fiúk részére történő átadása. Kötelessége a lányok kiházasítása is, de a lányok nem kapnak fekvőbirtokot majd látni fogjuk, egyetlen kivétellel hanem pénzben kapják meg az apai birtok értékének negyedrészét, a leánynegyedet. Ezzel a lányokat kifizették, el is tűnnek a klánból, legtöbbször kislánykorukban át is adják annak a klánnak, amelynek férfitagjához megy majd feleségül. A feleség szerepe Az első, ami a mai ember számára érthetetlenül furcsa, a rokoni kapcsolatok egyenlőtlensége. A mai embernél természetesnek tartjuk, hogy van apai és anyai rokonsága, és a kettő között egyensúly áll fenn. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két rokonságnak számszerűen egyenlő nagynak kell lennie, de nincs különbség apai és anyai nagybátyám, apai és anyai unokatestvérem között. A középkorban ezeknél a klánoknál ennek fordítottjával találkozunk. Az apai rokonság erős és nagy szerepet játszik, az anyai rokonság pedig kicsit. Az anyai rokonságnak tulajdonképpen inkább csak kizáró szerepe van, mert negyedfokig rokonnal nem szabad házasságot kötni, azaz az anya másodfokú unokatestvérének gyermekével. A feleség ebben a rendszerben teljesen alárendelt szerepel játszik. Férje, ura (mert ő is dominus-nak hívja férjét) hatalma alatt áll. A férj halála után, ha nem voltak gyermekeik, annak minden ingóságát örökli, ha gyermekeik voltak, akkor azokkal osztozik rajtuk. Ha megmarad özvegynek, megmaradhat férje birtokán, és ott ellátást kötelesek biztosítani számára, de ha újra férjhez megy, akkor kifizetik hitbérét, és mehet. A hitbér szóban már bennefoglaltatik a bér fogalma. Werbőczy Hármaskönyvében (1523) nagyon szépen fogalmaz: a 1
hitbér azért jár az asszonyoknak, mert a házasságban elvesztik szüzességüket. A valóságban nem erről van szó, a hitbér a gyerekszülésért járó munkabér, ahogyan azt a hitbér rendszere bizonyítja. Az asszony nyilván az első gyerek szülésével vállalja a legnagyobb kockázatot, különösen ebben az időben, amikor az orvostudomány még csődöt mond, kisebb rendellenességek, amiket ma gyorsan megoldanak, halálos kimenetelűekké válnak. A nők legnagyobb részének csak öregasszonyok állnak segítségként rendelkezésére, akik maguk is szültek és tapasztaltak. Éppen mert az első gyerek a legnagyobb kockázat, ezért jár az első házasság után a teljes hitbér, a második házasság után már csak fél, a harmadik után negyed hitbért kap. Az egyetlen eset, amikor a feleség férje egyenrangú partnere lehet, az, ha a férj halálakor őt teszi meg kiskorú gyermekeik gyámjává. Ebben az esetben módja van mindazt a nehézséget, fáradságot, harcot vállalni, amivel a birtok vezetése és megtartása jár. Már megállapítottuk, hogy a klán tagjait szolidaritás köti egymáshoz. Ha az a halálakor nem állít gyámot kiskorú gyermekeinek, akkor mindig az apai klán felnőtt férfitagjai közül kell a gyámot kiválasztani, s a kiválasztott a gyámságot köteles elfogadni. Határosok, szomszédok, megyebéliek A nemesség megélhetésének alapja az ősi birtok. Ennek legfőbb jellemzője a nemes lakóhelyén kívül, hogy határa van. Ez a határ a területileg szerveződő társadalmi csoportok létének alapja. Képzeljünk el magunknak egy birtokot! Térkép a nagy tömegek előtt teljesen ismeretlen, a birtok határát ezért terep (patak, hegygerinc stb.), a mesterségesen készített határjelek (földhányások) jelzik. Ez a határjel erről az oldalról az enyém, a másik oldalról a szomszédomé, de őt most nem hívom szomszédnak, hanem a latin commetaneus szónak kissé laza fordításával határos -nak nevezem, mert birtokaink határa közös. A határosok társadalmi csoportot alkotnak. A körül a falu körül, amelyben a kérdéses birtok található, természetesen más falvak is fekszenek, ott is élnek nemesek, nekik is van birtokuk. Az ilyen birtokos nemest latinul vicinus-nak magyarul szomszédnak nevezik, s együttesen nem csak újabb kört jelentenek a birtok körül, hanem újabb társadalmi csoportot is. A birtokot kötelezettségek terhelik, először is a királlyal szemben a hadba vonulás kötelezettsége, s ez nem tréfadolog. A háború akkoriban is nagyon drága mulatság, drága a páncél és a ló, drága az ellátás és talán még drágább, hogy nem tudja ez időben birtokát vezetni. A hadba vonulás súlyos kötelezettség. Kötelezettség terheli a birtokot a klán nőtagjaival szemben is, leánynegyedet, illetve hitbért kell a birtok jövedelméből fizetni. A nemesi társadalmi csoportok jellemzői is kiegészülhetnek. A birtok valamilyen megyében fekszik, ennélfogva a határosokon és szomszédokon kívül még egy fogalom merül fel, azoknak a csoportja, akiket latinul nobilis comprovincialisnak, azaz megyebeli nemesnek hívnak. Ha ezeket a csoportokat a klánra vetítve rajzolom meg, akkor azt kell mondanom, hogy az egész rendszernek, amelyben határosok szomszédok és megyebeliek helyezkednek el, a legerősebb tagja a klán. Ez az elsődleges, mert vagyon, nemesi státus és presztízs ezen keresztül öröklődik. A többi csoportnak ebben nincs szerepe. Feltűnő az is, hogy a klán vérségi csoport, a többi mind területi, tehát egészen más alapon szerveződik. A rendszer A csoportok működését különböző jogszabályok, a szociológia nyelvén intézmények szabályozzák. Egyetlen példa: egy magyar nemes, ha birtokot kap, vesz vagy ajándékoznak neki, akkor egy éven belül köteles magát abba bevezettetni. Olyan korban, amikor nincs se térkép, se telekkönyv, a birtokot csak szemmel lehet megbecsülni, körül kell járni ahhoz, hogy megtudják mekkora, és hol van a határa. Ezért a birtokba iktatás úgy történik, hogy kiküldenek egy káptalani (hiteles helyi) embert és egy királyi ember -nek nevezett megyebeli nemest, ezek körül járják a határt. Nagyon sokszor előfordul, hogy az a kis földhányás, ami a határjel, véletlenül tönkrement, a határjelül szolgáló fát villámsújtotta vagy kivágták, esetleg a határosok szándékosan kivágták. Ilyenkor a határvonal is kétségessé válik, ennélfogva minden határosnak elemi érdeke, hogy a határjárásnál jelen legyen, fel is jegyzik nevüket az oklevelekben. A határosok és szomszédok közül szinte mindig majdnem mindenki a megyéből kerül ki, ez az az egység, amely a csoportokat egybefogja. A csoportok között az összeházasodás folytonos, a rokoni kapcsolatok át- meg átszövik a birtok körül kialakuló területi csoportokat is. 2
2. Képek 3
4
5
6
7
8
9
1. A honfoglalók eszközei VÁCZY Péter A honfoglalók eszközei Váczy Péter, sokunk kedves professzora, a magyar történettudomány doyenje. A História-monográfiák sorában 1993 tavaszán jelenik meg Képek a magyar történet korai századaiból című kötete, amely a honfoglaláskor, illetve a magyar állam első évszázadainak történelmét mutatja be egyedülálló sokszínűséggel. A kötet művelődés és társadalomtörténeti fejezeteiből most a honfoglalók mindennapi életéről szóló elemzéseket adjuk közre, sorozatban. (E tanulmányt követi a honfoglalók lakásának, ruházatának leírása. A szerk.) I. A kocsi Az utóbbi évek alatt a szaktudomány mindinkább felismeri a munkaeszközök és használatuk módjai kutatásának fontosságát. Az eszközök és alkalmazásuk módjának ismerete jó bepillantást enged a termelés folyamatába. A kaszáról nem elég azt tudnunk, hogy a szlávoktól vettük át, hanem azt is tudnunk kell róla, hogy kezdetben csak a szénagyűjtésnél használták fel. Az adatok tanúsága szerint még a 14. században sem kaszával, hanem sarlóval arattak. Négy keréken, ökrökkel A négykerekű kocsi épp oly általános volt, mint a kétkerekű. A bronzkori Napisten már négykerekű kocsin járt. A római időkben mindkét kocsifajtát egyaránt használták. Hegyes vidéken, főleg azonban rövid és gyors helyváltoztatásra, inkább a kétkerekű kocsit fogták be, míg sík területen vagy hosszabb utazásra, nehéz teher szállítása esetén természetesen a négykerekűt részesítették előnyben. A középkor, a római hagyományt követve, megtartotta a kocsi mindkét fajtáját. Római hagyomány volt az is, hogy a lovat szállításra is igénybe vették, és csak a szántásnál vagy nehéz terhek vontatására fogtak be ökröket, olykor négy-öt párat. Más volt a helyzet az eurázsiai sztyeppén. A sztyeppén a legfőbb jármű a négykerekű, sőt hatkerekű kocsi volt; a kétkerekűt ismerték, de kevésbé látták hasznát. Ugyanis a szkítáknál és szarmatáknál, de még a mongoloknál is a kocsi nemcsak szállításra, hanem lakás céljára is szolgált. Ezért volt inkább elterjedve a négy-, mint a kétkerekű kocsi. Szkíta kocsi-agyagminták maradtak korunkra, Szentes határában (Vekerzug) pedig egy Kr. e. 6 5. századi szkíta sírban négykerekű kocsi maradványait találták, ennek 6-6 küllője, vasagya és -abroncsa volt. Ugyanakkor azonban nyoma van annak, hogy kínai hatásra kétkerekű könnyű kocsik is használatban voltak. A 13. századi mongoloknál a róluk írt útleírásokban és történeti emlékeikben sokszor hallunk kocsikról és kocsilakásokról, sőt a káli palotája is kerekeken mozgott. Ezeket általában nem lovak, hanem ökrök és tehenek vontatták. Nehéz és könnyű kocsi Nálunk a sztyeppe szokásai érvényesültek még 1000 után is. De a magyar, akárcsak a hun vagy a bolgár, mozgó hajlékát a földre állított, szétszedhető sátorban rendezte be. Kocsira azonban így is szükség volt. Régi nomád hagyományt követve, a ló erejét még a 11. században sem hasznosítottuk szállításra és vontatásra. A ló nem munkaállat: megültük és tejet adott. A kocsit, az ekét igavonó barmok, főleg ökrök húzták. A nagyobb Gellértlegendában többször olvasunk kocsikról, de ezek ökörfogatolásúak. László király (1077 1096) 1112. törvénycikke szántáshoz alkalmas ökrökről szól. Úgy látszik, még a 14. század első felében sem változott a szokás: nyolc tíz ökörrel vontatott ekékről adnak hírt az oklevelek. Lovakat a szántásnál csak a 14. század közepe óta kezdtek sűrűbben alkalmazni. Némileg más volt a helyzet a kocsifogatolással. A nomád pásztorkodás hagyományának elapadásával egy időben látjuk feltűnni az első lovakkal húzatott kocsikat. A nagyobb Gellért-legendából még azt is megtanuljuk, hogy nálunk is más-más célnak megfelelően többféle kocsit készítettek. Gellért, szerzeteshez illő egyszerűséggel, (többszörös) ökörfogatolás helyett megelégedett egyszerű kis kocsival. A legenda szövegében szereplő latin eredeti iumentum kifejezés épp azt akarja hangsúlyozni, hogy voltak nehéz, nagy szekerek, melyeket csak többszörös ökörfogatolással lehetett vontatni. Ilyen nagy és díszes szekér lehetett Csanád ispáné, melyen a nagyobb Gellért-legenda szerint egyszerre tízen is elfértek. Ugyancsak ilyen típusú szekerek lehettek azok a nehéz teherrel, kincsekkel megrakott currus-ok is, amelyeken az előkelő besenyők jöttek az országba. Azonban Gellért kocsija nem ilyen volt: ő könnyű kis parasztkocsin utazott. Taliga 10
Eredetileg a taliga sem volt kétkerekű kocsi. Erre mutat a szó jelentése az oszmán törökben: kis, négykerekű, felül fedett, oldalt nyitott kocsit értenek rajta, valamint az a néprajzi megfigyelés, hogy taliga a neve a négykerekű vándor pásztorhajléknak, mely egyben a pásztor vagyonát őrzi, nyilván a hajdani nomád kocsilakás elkorcsosult formája. A taliga neve az oroszban mint telega már a 11. században kimutatható. A szamojédben orosz jövevény, és a négykerekű ládakocsit jelenti. Tulajdonképp kerekeken mozgó sátorlakás vagy fabódé. A taliga lezüllött, mert elvesztette jelentőségét az az életmód, melyhez tartozott. Sorsában osztozott másik ősi kocsifajtánk, a targan, melynek megfelelője a mongolban a tärgän, a magyar szóval azonos értelemben. Amint azonban a nomád világ végleg visszaszorult, s amellett új, kényelmesebb kocsik jöttek divatba, a régi targan is lezüllött, elkorcsosult és már csak targonca-nak hívták kicsinyítő képzővel! II. A malom Mint említettük, kezdetben a ló a nomád népeknél, így nálunk sem volt igavonó állat. Kocsiba, eke elé ökröket fogtak. De az állattal forgatott malom példája is ezt tanúsítja. Nem ló, hanem igavonó barom hajtotta. Vízimalom A Gellért-legendának a magyarok szimfóniájáról szóló híres részlete az őrlés kezdetleges módjáról tudósít. A történet színhelye a nagyobb legenda szerint a disznók makkoltatására igen alkalmas erdős vidék volt. Igazában az lett volna feltűnő, ha Gellértet vízimalom zúgása zavarja meg éji ájtatoskodásában. A vízimalom eredete ugyan a római időkbe nyúlik vissza, de csak a népvándorlás után, a középkor elején kezd Itálián és Gallián túl terjedni. Használata mindenesetre kimutatható a Merovingok frank birodalmának törzsterületén. Például a frankok törvénykönyve és a frankok krónikása, Toursi Gergely már érdekes adatokat nyújtanak vízimalom-berendezésekről. A Karolingok (8 10. század) politikai terjeszkedése és telepítései honosítják meg a vízimalmot a Rajnán túli német és szláv területeken. A Frank Birodalom határán kívül legelőször Angliában említik, 838 körül; Csehországba, Dániába és a balti országokba csak a 12. század folyamán jut el. Mondanunk sem kell, hogy korántsem maradtunk el a fejlődésben, ha a magyar okleveles adatok a vízimalmok első jelentkezését a 12. század közepére teszik. Igavontatású és kézimalom Tehát minden valószínűség szerint a 11. században még nem forogtak vízimalmok Magyarországon. S valóban erre a meggyőződésre kell jutnunk, ha a Gellért anekdota fennmaradt szövegét figyelmesen elolvassuk. Gellért a déli órákban érkezett a faluba. Éjféltájt malomzörgést hallott. Csodálkozott ezen, hisz malmot különben nem látott. Érdeklődésére kísérőtársa, Walther, utánanéz a dolognak, és ezt a felvilágosítást adja: vendéglátó házigazdánk szolgálóleánya ( ancilla ) őrli urának a búzáját, minthogy más malom ezen a vidéken nincs is. De Gellértet nem elégíti ki a válasz. Kíváncsian kérdezi: vajon szerkezet mozgatja-e a malomköveket, avagy csak emberi munka? ( Arte, inquit, currit, an labore? ) S jellemző Walther felelete: Ez is, az is, ugyanis nem barom húzza a szerkezetet, hanem a lány keze jár körbe. */ A szöveggel kapcsolatban a következő megfigyeléseket tehetjük: Gellért tudni szeretné, hogy a malomzörgés miféle malomtól származik. Walther első felelete csak annyit tisztáz, hogy a malom házi malom. A környéken nincs olyan malom, ahová a házigazda elvihette volna a búzáját. Voltak tehát már üzemszerűen tartott malmok hozzáértő molnárral. De ezek a malmok nem jártak vízierővel. Walthernek eszébe sem jut annak a lehetősége, hogy a malmot víz is hajthatja Magyarországon. Azonban ismer olyan malomszerkezetet, melyet az igásbarom úgy forgat, hogy maga után húzza a forgó rudat. Nyilván az effajta malom általánosan elterjedt lehetett nálunk. A malomba befogott állat a forgató rudat maga után húzta. Azonban Gellért házigazdájának nem ilyen malma volt; az kézhajtással működött. Ez forgó szerkezetet tételez fel. S valóban minden jel szerint a legendában leírt malom már technikailag fejlett kézi malom lehetett, nem egyszerű kőkorong, melyen a szemet kődarabka segítségével morzsolta lisztté az emberi kéz. Ugyanis a szöveg határozottan ars-ról, tehát szerkezetről beszél. Őrlés közben a szolgálóleány keze körben járt. Ez a szerkezet nyilván azokhoz a kézimalmokhoz hasonlított, melyeket cseh lengyel területről ismerünk, például az egyiket a történészek az 1000. évre datálják. A feltételezett hasonlóság vagy rokonság persze nem jelenti még, hogy a magyar kézimalom a szlávoktól eredt, csak jelzi azt a fajtát, mely a szlávoknál és bizonyára másutt is még, ebben az időben használatban volt. Az erről a malomról rajzolt ábrákon jól kivehető a két 11
egymás fölött elhelyezett korong, melyek közül az alsó pihent, miközben a felső dolgozott. Az alsó követ körülfutó vályú a megőrölt lisztet összegyűjtötte és kiszórta a nyíláson. A felső lapján a széle felé egy lyukba hosszú, botformájú faforgattyú kapaszkodott, melynek másik vége fent egy vízszintesen elhelyezett gerendához volt lazán odaerősítve. Ha a kéz a faforgattyúval körben szaladt, a felső kőkorong is vele forgott, és végezte munkáját. 2. Képek 12
13
1. Szarmaták, szkíták Szarmaták Iráni eredeti, nomád életmódot folytató, lovaspásztor nép. A dél-orosz sztyeppékről indulva, Kr. u. 1. században jelenik meg első csoportjuk (jazigok) az Alföld területén. Rokonaik (roxolánok és alánok) a század folyamán követik őket. Keletről jövő gepida és gót rohamok miatt a 3. században több hullámban támadják a Dunavonalat, bebocsátást követelve Pannóniába. Attila halála után (456) a forrásokban a keleti gótok ellen harcoló germán szövetség tagjaiként jelennek meg. 488-ban az Itáliába vonuló keleti gótoktól újabb vereséget szenvednek, és lassan felmorzsolódnak. Egy részük a mai Olaszország és Franciaország területén szóródik s alán törzsük a vandálokhoz csapódva Észak-Afrikáig is eljut. Szkíták Közép-ázsiai eredetű lovas életmódot folytató, iráni nyelvű nép. A Fekete-tenger északi partján fekvő királyságuk a Kr. e. 8 7. századtól a Kr. u. 2. századi szarmata támadásig áll fenn. Kapcsolatot tartottak a fekete-tengeri görög városokkal. Virágzó kultúrájukról az ún. kurgánsírok (jellegzetességük a sír fölé emelt földdomb) leletei tanúskodnak. 14
1. Gellért püspök (980 k.?1046) Gellért püspök 980 k. 1046 A velencei Lagredo patríciuscsaládból származik. Szülővárosában lesz bencés szerzetes, majd bolognai tanulmányok után kolostorának apátja. Így kerül Magyarországra, a pécsváradi apátságba. 1015-től Imre herceg nevelője. Ezután a későbbi bakonybéli apátság helyén remetéskedik. 1030-tól marosvári (csanádi) püspök, az ottani székesegyház és monostor megszervezője. 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás során a lázadók a pesti révnél elfogják, és a Kelen-hegyen (később Gellérthegy) megölik. Egyetlen fennmaradt műve, a tüzes kemencébe zárt 3 héber ifjú énekéhez írt magyarázat, a Deliberatio. (15. századi másolata a müncheni Staatsbibliothekban található meg.) Gellért-legendák Gellért püspökről két legenda készült az Árpád-korban. Ezek valószínűleg a püspök szentté avatása (1083) után keletkeztek. A nagyobb legenda bőbeszédű előadás Gellért életéről, melyet többször átdolgoztak. Utoljára a 14. század elején az 1302 után kezdődő bencés reform szellemében.) Van, aki azt állítja, hogy a nagyobb legenda keletkezett előbb. Ezt bizonyítják az eredeti részek rímes próbálkozásai (amelyek a 11 12. századi szépprózára jellemzőek). A kisebb legenda liturgikus célra, a papi zsolozsmás könyv, breviárium szükségletei szerint rövidített változat. Van, aki szerint ez íródott előbb, kb. 1100 körül, s kiszínezve a nagyobb legenda alapjává vált. Az első álláspont elfogadottabb, mely szerint a nagy legenda alapszövege a korábbi változat, s a kis legenda ennek prédikáció számára készült kivonata. Részlet a nagyobb Gellért-legendából Történt pedig egyszer, hogy [Gellért püspök] valakinek védelmére a királyhoz igyekezett; annak a vidéknek egy erdős részén, mely disznók legeltetésére szolgált, volt egy tanya, és ebben délidőben megszállott. Itt éjféltájt malomkövek zaját hallja, amit egyébként még nem tapasztalt. Csodálkozott, hogy mi lehet ez. Majd az asszony, aki a malmot hajtotta, énekelni kezdett. Csodálkozva szólott erre a püspök Valterhez: Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik? És mindketten nevettek az éneken. Minthogy pedig a malmot egy asszony hajtotta kezével, és az ének magasabbra szállt, a püspök pedig eközben ágyában feküdt, még egyszer így szólt még mindig mosolyogva: Magyarázd meg nekem, Valter, miféle dallamú éneklés ez, amely lejtésével arra készlet, hogy az olvasást abbahagyjam? Amaz pedig ezt mondta: Nótának dallama ez! Az asszony, aki énekel, ennek a gazdának szolgálója, akinél szállást kaptunk. Urának búzáját őrli ilyenkor, mikor a vidéken másféle malom éppen nem található. Mire a püspök így szólt: Géppel jár vagy kézi munkával? Géppel is, kézi munkával is mondja rá Valter nem húzza semmiféle barom, hanem az asszony saját kezével forgatja. Csodálatos dolog mondja a püspök hogyan boldogul az ember. Mert ha gép nem volna, a fáradalmat ki tudná elviselni? Boldog egy asszony folytatja aki bár mások hatalma alatt áll, köteles munkáját ilyen szépen, zúgolódás nélkül, vidáman végzi. És jócskán adatott pénzt néki. 15
1. A lepusztult ország, 1242 SZŰCS Jenő A lepusztult ország, 1242 A hamarosan meginduló História-könyvek monográfia-sorozatában jelenik meg Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok (1241 1301) című összefoglaló könyve. Korán elhunyt történész kollégánk, az MTA Történettudományi Intézetének volt osztályvezetője, egyetemi tanár kéziratban maradt könyve ez. Az alábbi kis fejezet a munka bevezető oldalain található. (A szerk.) Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította e lakonikus összegzést szinte olyanformán iktatta be a niederaltaichi monostor évkönyvi feljegyzései közé Hermann apát az 1241. évben, mintha már ki is mondta volna a komor verdiktet: a kereszténység e honának sorsa bevégeztetett. S annyi bizonyos, a pusztulás szörnyűséges méreteiről való hírek nem voltak légből kapottak. A keresztény világ akkoriban már emberemlékezet óta hasonlót nem élt át. A rettenetben fogant sötét pesszimizmus azonban hamarosan mégiscsak alaptalannak bizonyult. Magyarország történelme a Kárpátmedencében nem tört derékba negyedik évszázada közepén. Igaz, a folytatásba sokrétűen beépültek a megrázkódtatás tanulságai. A mongolok visszavonulása 1242 márciusában, Batu kán Esztergom alatt kiadta a parancsot a visszavonulásra. Az ország kiürítése ahhoz hasonló tervszerűséggel és kíméletlen pusztítások jegyében zajlott, mint meghódítása. Végeredményben ugyanaz a tényező is mozgatta, csakhogy ezúttal a gyengéjéről. A mongol birodalom expanzív ereje a nomád államalakulások szigorúan felülről lefelé érvényesített autokrata szervezetében rejlett; ha felül, a csúcson a folyamatosság megszakadt, máris jelentkezett a bomlékonyság hajlama. A dinasztia ágai közt kirobbanó pártharcok újra meg újra kétessé tették a világtörténelem leghosszabb életű nomád birodalmának stabilitását. Miután Ögödej nagykán halálának (1241. dec. 11.) híre a következő év februárjában eljutott Magyarországra, Batu kán jobbnak látta, hogy mihamarabb a helyszínen teremjen a várható belső küzdelmek esetére. A hadseregrészek több oszlopban vonultak ki az egyelőre inkább terrorral megbénított, semmint a mongol hatalom organizmusába betagolt országból. A visszavonulás minden irányban a szokásos gyújtogatás és embervadászat jegyében folyt ( lépésről lépésre átkutatva még az erdők és mezők búvóhelyeit is mint Rogerius írja), a seregek letarolták és felélték az útlukba eső vidékeket, foglyok tömegeit hajtva maguk előtt. A siralmas idők szemtanú krónikásának, az olasz származású Rogerius mesternek az Erdélyen át hurcolt foglyok közül sikerült megszöknie. Az átélt élmény hitele képi erővel jeleníti meg a pusztulás látványát és a rettegés állapotát, ahogy visszaemlékezéseiben leírja: a templomtornyok vezették őket helységről helységre néptelen és üres földön át, az utakat fű és gyom verte fel. Útjukban gyökereken éltek, néhány fej vörös- vagy fokhagymát, ami a parasztok kertjeiben itt-ott megmaradt, csemegeként hozott elé szolgája és útitársa. Végre nyolcadnapra elérték [Gyula] az erdélyi püspök székhelyét, anélkül, hogy emberrel találkoztak volna. De itt sem találtak egyebet, mint a meggyilkoltak tetemeit és koponyáit, s egyházak és paloták szétdúlt és ledöntött, a sok kiontott keresztény vértől bemocskolt falait... Csak tíz mérföldnyire a kísértetvárostól, már Kolozs megyében bukkantak eleven emberekre. Éhezés, sáskajárás Mennyiben volt általános a pusztulás? Csakugyan szinte sivataggá változott volna e föld, s hitelt lehetne adnunk olyan krónikás közléseknek, miszerint az erdélyi Radnán ugyancsak 6 ezer embert, de Küküllővárott már 30 ezer, Nagyszebenben meg éppen 100 ezer férfit, nőt, gyermeket mészároltak le? Hol a reális szint a krónikás számadat, a Rogerius szemei előtt feltáruló néptelen és üres föld közt? Ugyanakkor a tatárjárás nem csak az öldöklő fegyvert és a tűzcsóvát jelentette. A mongol betörés évében nem volt aratás, 1242-ben országszerte elmaradt a vetés, 1243-ban pedig kegyetlen sáskajárás pusztította a termést. A fegyvert az éhínség váltotta fel, nyomában pedig fertőző járványok tizedelték a megmaradt népességet. Az emberek kutyát, macskát ettek és gyökereken, gumókon, fakéregliszten tengődtek, az elhaltak holtteste szanaszét hevert a mezőkön, utak mentén. Nem kevésbé pusztította a magyar népet az éhhalál keserves csapása, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége összegezte három évtized múlva az eseményt ifjú fővel átélő krónikás, Ákos mester. 16
Egymillió halott? Vidékenként igen jelentősek az eltérések. Míg a Tiszántúlon, Csongrádban és Csanádban az arány eléri, sőt meghaladja a 75 százalékot, a szomszédos Békésben már 50, a Duna Tisza köze alsó részén: Bodrogban, Bácsban 45 százalék az eredmény. Ha pedig átlépünk a Dunán, Baranya megyébe, a pusztulási arányszám egészében már csak 15 százalék. Az erdős-hegyes vidékeken a pusztulás 10 százalék körüli, vagy még ennél is alacsonyabb, a mezőség és hegyvidék találkozását átfogó megyékben, Abaújban vagy Borsodban csakúgy, mint például Biharban 20 százalék körül ingadozik. Van olyan nézet, hogy a faluszámok megyénkénti alakulását alapul véve, a szélső értékek közt a középarányost keresve az országos pusztulás mintegy 50 százalék körülire becsülhető. Ez abszolút számban azt jelentené, hogy Magyarország tatárjárás előtti mintegy kétmilliós népességéből a végzetes esztendő és kihatásai egy millió lelket irtottak volna ki. Hihető lenne egy ilyen mértékű népirtás és tömeghalál? Megmagyarázható lenne-e, hogy erről a szintről indulva a következő alig több mint fél évszázadban a népesség minden jel szerint legalábbis reprodukálódott? Nem is szólva a gazdasági és társadalmi fejlődés különös dinamikájáról, amit e népesség hordozott? A szemtanúk és krónikások közléseit nem lehet szó szerint venni. A sok hamar csúszott át a százezerbe. Ezen túl minden túlélőnek egy-egy helyi, látványos vérengzés vésődött be az emlékezetébe, amit aztán hajlamos volt általánosítani. Rogerius nyilván nem szabadult meg a váradi vagy tamáshidai öldöklés rémképétől. A tatár hadviselés tudatos élt ezzel a pszichológiai fegyverrel is. Ám végül is a mongol hódítás törekvése mégsem valami öncélúan tobzódó genocídium volt, hanem a holttestek tömegeivel és lángoló falvak sorával megrendezett brutálisan látványos színjátékok után a meghódított területnek és lakosságának adóztatása, belefűzése a birodalom szolgálati rendszerébe. A tatár hadsereg közeledtének hírére mindenki, aki csak mozogni tudott, erdőkbe, hegyekbe vagy lápok, mocsarak közé menekült. A veszedelem távoztával visszaszivárogtak az emberek rejtekeikből az üszkös romok közé, és az élet rendje szerint hozzáfogtak az újjáépítéshez. Ahol efféle rejtekek közel s távolban nem kínálkoztak, kivált a sík vidéki alföldi részeken, ott a tömeghalál képzete már inkább reális. Egyébként azonban országszerte meglepően hamar megélénkültek a szemtanúk által 1242 nyarán már elparentált helységek. Esztergom vallon, olasz és magyar vezető rétegét a kortársi beszámoló szerint az összes lakosokkal együtt lemészárolták, ám a polgárok építkezéseinek lendülete, a városnak már az 1240-es években fellendülő gazdasági élete arra int, hogy a híradás nem veendő szó szerint. Gyulafehérvárott Rogerius csak hullákat látott 1242 kora nyarán, az erdélyi püspök szavai azonban egy 1246. évi oklevél szerint azt tanúsítják, hogy mégsem veszett azért mindenki oda, még ha a lakosság erőteljesen meg is csappant. Bizonyos Komárom megyei királyi lovászok Csanak nevű falva hosszú ideig üresen állt, úgyhogy a király már mint lakatlan földet el is adományozta, mire egyszer csak (1257) a régi falulakók visszatértek és követelték földjüket az új adományos nem kis bosszúságára. Új társadalmi átrendeződések A tatárdúlásnak a társadalom merevségét mind a jogi, mind a lokális kötelékek terén fellazító hatása párhuzamosan érvényesült a királyi várbirtokrendszer rohamos felbomlásának, valamint a világi nagybirtok robbanásszerű megnövekedésének következményeivel. E három tényező együttesen, kedvezvén a legkötöttebb állapotú tömegek emelkedési vágyának, különös, egyfelől taszító, másfelől szívó hatás formájában rendezte át a népességet. Más szóval, a sok üres, lakosaitól elhagyott falu, a sok puszta terra hátterében igen gyakran nem erőszakos pusztítás, hanem a lakosság elszökése, csoportos elvándorlása húzódik meg. A másik, ezzel egyenértékű mozzanat a régi típusú földesúri házigazdaságok, prédiumok felbomlása. E sok kis, olykor mindössze néhány szolgacsalád által lakott település számottevő részét nem is annyira a tatárjárás, mint inkább belső gazdasági szükségszerűség, a földesúri gazdálkodás gyökeres átalakulása seperte el. A 10 háztartásnál kisebb települések a 12. században a faluhálózat mintegy 52 százalékát, a 13. században viszont már csak 27 százalékát tették ki. Ami tehát egy-egy megye formális statisztikájában falupusztásodásként jelentkezik, annak jelentékeny hányada a feudális gazdálkodás fejlődésjelensége. Mindehhez járul, hogy az országos átlagot nem kaphatjuk meg reálisan oly módon, hogy az erdős-hegyes tájegységek és a sík föld mutatói közt mintegy a középarányost vesszük. A népsűrűség szempontjából jelentős feszültség mutatkozott már a tatárjárás előtt is a viszonylag sűrűn lakott Dunántúl, Csallóköz (10 16 fő/km2 és az alföldi részek (3 6 fő/km2) közt, míg az északnyugati Felvidéktől félkaréjban Barson, Abaújon át Biharig a középértékek voltak jellemzők (5 10 fő/km2). Ha most már gondolatban felidézzük a tatárjárás hadmozgásait, feltűnik, hogy a hadak leginkább és a legkegyetlenebb módon történetesen éppen a legalacsonyabb népsűrűségű tájakat járták meg Ez nem hagyható figyelmen kívül a pusztulás arányainak reális felbecslésénél. 17