História 1985-01
História 1985-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. A Világoshoz vezetõ út... 1 2. Képek... 3 2.... 5 1. Egy vödör víz, avagy találkozásaim az árulókkal... 5 2. Képek... 10 3.... 12 1. Radikálisok és a hazaáruló. Görgey Artúr... 12 2. Képek... 14 4.... 16 1. Április 7... 16 2. Képek... 18 5.... 20 1. Fegyverletétel a gyõzõ szemével. Orosz visszaemlékezés a világosi fegyverletételrõl... 20 2. Képek... 23 6.... 24 1. A szociáldemokraták és a paktum. BethlenPeyer-paktum... 24 2. Képek... 26 7.... 28 1. Kié a Bocskai-korona?... 28 2. Képek... 31 8.... 32 1. Írásszakértõ és történettudomány. Teleki Pál búcsúleveleinek írásszakértõi vizsgálata.... 32 2. Képek... 33 9.... 46 1. A felszabadulás után... 46 2. Képek... 48 10.... 50 1. Étrend, 1945... 50 2. Képek... 51 11.... 57 1. Népi hadsereg születik... 57 2. Képek... 60 12.... 63 1. Valahol Magyarországon, 1945. Demény Pál bevezetõjével... 63 2. Képek... 65 13.... 67 1. Élet a romokon. Budapest, 1945... 67 2. Képek... 70 14.... 76 1. A frígiai sapka története... 76 2. Képek... 77 iii
1. A Világoshoz vezetõ út FIGYELŐ BENDA Kálmán Az áruló Károlyi Sándor Közvéleményünkben napjainkban is fel-felbukkan az a nézet, hogy II. Rákóczi Ferenc hadainak főparancsnoka, Károlyi Sándor áruló volt. Egyéni érdekből, a bécsi udvartól kapott jutalom elnyerése érdekében vette rá a kuruc sereget, hogy a majtényi síkon letegye a fegyvert a császár-király megbízottai előtt. Ha 1711. április 29-én nem köti meg a fejedelem hozzájárulása nélkül a szatmári békét mondja ugyanez a felfogás, Rákóczi külső segítséggel megfordíthatta volna a hadiszerencsét. Árulás következménye volt-e a szatmári béke, amely elgáncsolta a magyar lehetőségek kibontakozását, vagy a történelmi kényszerűség szülötte? Hogy a kérdésre válaszolhassunk, tekintsük át a Rákóczi-szabadságharc külpolitikai történetét. Rákóczi kezdettől fogva világosan látta, hogy a másfél évszázados török uralom és a törökkel folytatott háborúk során meggyöngült, elpusztult Magyarország ereje önmagában nem elegendő a Habsburgoktól való elszakadás kivívására. Ezért első perctől kezdve arra törekedett, hogy politikai, sőt katonai segítséget szerezzen. A katonai támadás időpontja 1703-ban kitűnően volt megválasztva: a spanyol örökségért vívott harc európai háborúba torkollt, mely igénybe vette a Habsburgok teljes katonai erejét. Magyarországról az olaszországi és Rajna menti hadszínterekre vezényelték a katonaság nagyobb részét ezért is járhatott 1703 nyarán a kuruc támadás olyan gyors sikerrel. A spanyol örökösödési háború diplomáciai téren is kedvező helyzetet teremtett a szabadságharc számára. Európa nyugati része két táborra szakadt: egyik oldalon állt Franciaország, az akkori Európa leghatalmasabb állama, igaz, csaknem egyedül, csupán a bajor választó, Portugália, a savoyai herceg és a kölni érsek szövetségében. A másik oldalon a Habsburgok, akkor Ausztria és a német birodalom urai, továbbá szövetségesként a francia hegemóniától rettegő tengeri hatalmak, Hollandia és Anglia. Az erők ilyen csoportosulása szinte magától kínálta egy francia magyar együttműködés lehetőségét. Rákóczi már első terveiben a franciákkal való politikai és katonaí együttműködésre épített. Ahogy két évtizeddel az események után készült Emlékirataiban írta: Ez a remény volt egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam. XIV. Lajos francia király azonban kezdetben minden együttműködés elől elzárkózott, s csak az első sikeres harcok hírére fordult Rákóczihoz, havi tízezer tallér támogatást és tüzér meg utász tisztek küldését helyezve kilátásba. A felajánlott pénzügyi segítség inkább csak jelképes volt, mintegy 2000 katona zsoldját fedezte. Annál nagyobb reményekkel kecsegtetett viszont a katonai együttműködés. 1703-ban a francia hadak mindenütt fölényben voltak. A központosított francia hadsereg sorozatos győzelmeket aratott. Ausztria egyébként is a pénzügyi csőd szélén állt, a vállalt 82 ezer katonából csak 50 ezret tudott kiállítani. Baj volt a fölszereléssel és akadozott az utánpótlás is. Hogy Károly főherceggel, azaz a spanyol hadszíntérrel biztosítsák az összeköttetést, a császári sereg zömét Itáliába küldték, miközben az osztrák tartományok szinte védtelenül állottak. A francia hadvezér, Villars, majd utóda Marcin marsall, Bécs városára mért csapással akart gyors győzelmet kierőszakolni. A terv merész volt, hiszen a csapatok több száz kilométerre távolodtak volna el ellátási bázisuktól, az élelmiszer-raktáraktól.* Amellett az ausztriai belső ellenállás is ismeretlen veszélyeket rejtett. Marcin felismerte, hogy milyen fontos a magyarokkal való együttműködés. Rákóczi hadműveleteit is a franciákkal való együttműködés irányította. A kuruc hadak még mielőtt uralmukat Erdélyben és az ország déli részén biztosították volna nyugatnak fordultak és Bécs irányába törtek előre, 1704 első napjaiban pedig átkeltek a Dunántúlra, hogy megszállják az osztrák határ mentét, és így biztosítsák a franciákkal való együttműködés feltételeit. Hadjáratuk számottevő császári erőt kötött le. A francia sereg közben a Duna völgyén nyomult kelet felé, s ebben az időben már Passaunál volt. A kettős támadás katasztrofális helyzetbe hozta Bécset. Ahogy a bécsi holland követ jelentette: úgy tűnik, a császári ház uralma végveszélybe került, s az egész katonai szervezet szétesik. Hacsak tette hozzá valami váratlan esemény nem jön közbe. 1
A váratlan esemény bekövetkezett: Miksa Emánuel bajor választófejedelem Passau elfoglalása után nem folytatta az előnyomulást Bécs felé, hanem serege egy részével Tirolba kanyarodott, ahol a belső ellenállás hónapokra megbénította katonai tevékenységét, miközben Vendome marsall a sereg másik részével várakozásra kényszerült. Így felvonulhattak a holland angol szövetséges csapatok, Marlborough herceggel az élükön. Az erők kiegyenlítődtek, s 1704. augusztus 13-án a höchstädt-blenheimi csatában a szövetséges seregek Savoyai Eugén és Marlborough vezetésével nagy győzelemmel megállították a francia előnyomulást. 1705-ben a hadi helyzet azután minden együttműködési lehetőséget keresztülhúzott. A franciák visszavonultak előbb Németalföldről és Itáliából, majd Bajorországból is. 1707-ben pedig a szövetséges csapatok már francia területen harcoltak. A szabadságharc tehát katonailag magára maradt. Franciaország meggyöngülése arra késztette Rákóczit, hogy másutt keressen támogatást. Követei sorra járták az európai udvarokat. Megkeresték a porosz királyt, jártak a dán udvarban, s ismételten jelentkeztek XII. Károly svéd királynál de eredményt sehol sem értek el. A porosz és a dán királyság érdekei egyaránt a császárral való jó viszonyt írták elő, bár titokban mindkét udvar rokonszenvezett a magyar protestánsokkal. XII. Károly már Lengyelországban hadakozott Nagy Péter orosz cárral és II. Ágost lengyel királlyal, így érthető, hogy továbbra sem kívánta súlyosbítani helyzetét azzal, hogy a magyarok miatt szembekerüljön a Habsburgokkal. Hosszas habozás után ekkor határozta el a fejedelem, hogy megpróbálja a török Porta támogatását megnyerni. A külpolitikai elszigeteltség volt az egyik fő oka, hogy Rákóczi 1706-ban Nagyszombatban tárgyalásokat kezdett a császári udvarral. Bécs azonban a magyar követelések legtöbbjének teljesítése elől elzárkózott. 1707-ben Rákóczi előtt új külpolitikai lehetőség tűnt fel. I. Péter orosz cár a XII. Károly svéd királlyal folyó háborúban elszigeteltnek érezte magát. Korábbi szövetségesét, II. Ágost lengyel királyt a svédek kiszorították országából, s helyébe XII. Károly saját jelöltjét, Leszczynski Szaniszlót ültette. A lengyel rendek sandomierzi konföderációja az oroszokhoz fordult támogatásért. A cár Leszczynskivel szemben Rákóczit jelölte a lengyel trónra; ebben az értelemben jött létre Péter és a fejedelem közt az 1707. évi varsói szerződés. Rákóczi vállalta, hogy ha az országgyűlés megválasztja, elfogadja a lengyel trónt, a cár pedig katonai támogatást ígért erre az esetre a császár ellen. A svéd katonai erő azonban néhány hónap alatt tárgytalanná tette a szerződést. Igaz, a poltavai csatában, 1709. július 8-án Péter cár megsemmisítette XII. Károly hadseregét, s ezzel döntő vereséget mért a svéd katonai nagyhatalomra. A külpolitikai helyzet azonban nem Magyarország javára, hanem ellenére módosult. Lengyelországba visszatért a Habsburg-barát II. Ágost, s mivel a Baltikumért folyó harc még nem fejeződött be I. Péter is a császárral való jó viszony fenntartására törekedett. 1710 novemberében a Porta hadat üzent Péter cárnak, így a külpolitikai helyzet még inkább a császárral való jó viszonyt írta elő az orosz politika számára: Moszkva nem kockáztathatta, hogy a magyarok miatt szembekerüljön Béccsel, s az a Portát támogassa. Más lett volna a helyzet, ha Rákóczi fegyveres segítséget tud adni a cárnak a törökök ellen, vagy a franciák révén békét közvetít a Porta és Péter között. Az 1708 őszi trencséni csata azonban megtörte a kuruc hadsereg erejét, Rákóczi már a császári csapatok előnyomulását sem tudta feltartóztatni, nemhogy még mást segítsen. XIV. Lajos pedig elzárkózott az oroszok és svédek közti közvetítés elől. A teljes külpolitikai elszigeteltséghez járult a magyarországi belső helyzet erős romlása. Az ország a nyolcéves háborúban elpusztult, lakossága belefáradt a küzdelembe, a hadakat pestisjárvány tizedelte. A kezdeti felismerés igazolódott: a szabadságharc pusztán saját erejéből nem győzhet. Persze a császári sereg sem volt sokkal jobb helyzetben. Pálffy tábornagy jelentéseiből tudjuk, hogy náluk is fogytán volt az élelem főleg a lovaknak nem tudtak mit enni adni, s a járvány ugyanúgy tizedelte őket is. Mégis más volt a császári sereg helyzete. Az ország háromnegyed része már újra az ő kezén volt, így az élelmezés, az utánpótlás és az újoncozás szempontjából helyzete előnyösebb. Egyébként sem csak Magyarországra támaszkodhatott, utánpótlási bázisként az egész monarchiára számíthatott. Mindez azokat igazolja, akik úgy vélték: ki kell egyezni a bécsi udvarral. 1711-ben a megegyezés gondolata kerekedett felül bécsi politikai körökben is. A kuruc hadak, ha megfogyva is, de még fegyverben álltak, leverésük, sokáig elhúzódhatott. A császári politika pedig presztízsokokból súlyt helyezett rá, hogy az európai béketárgyaláson már a magyar kérdés lezárásával jelenjen meg. Ezért az udvar engedékenyebbnek mutatkozott, mint korábban bármikor. E kedvező alkalom elszalasztása, a harc folytatása azt jelentette volna, hogy a belső és külső támasz nélkül maradt kuruc csapatok lassan felőrlődnek, egyes töredékeik kiszorulnak az országból és a szabadságharc a császár feltétlen győzelmével ér véget. Ebben az esetben Bécs bosszúját semmi sem mérsékelte volna. Mindaz, ami a szatmári béke előtt császári kézre került magyar 2
területeken végbement, fogalmat adhat arról, mi várt volna az egész országra. Nemcsak a felkelésben részes nemesség birtokaitól való megfosztása és idegenekkel való lecserélése következett volna be úgy, mint száz évvel korábban Csehországban, a fehérhegyi csata után, hanem a harcban fegyveresen részt vett parasztság ellen is rendszabályokat léptettek volna életbe; az ország elvesztette volna különállását és tartományi szintre süllyed. 1711. január 9-én Rákóczi Lengyelországba megy, hogy a cárral találkozzék, s a teljhatalmat Károlyi Sándor tábornagy kezébe adja. Károlyi tárgyalásokat kezd Pálffy János tábornaggyal. A tárgyalások a fejedelem tudtával indulnak, majd amikor ő letiltja, Károlyi saját elhatározásából folytatja, jóllehet Rákóczinak újra hűséget esküdött. A tárgyalásokon üzenetváltásokkal lépésről lépésre haladnak, s április végén Károlyi és a szabadságharcot vívó szövetkezett-rendek aláírják a szatmári egyezséget. A szatmári békével Magyarország visszatért a Habsburgok uralma alá. A béke a harcban részt vevőknek életükre, vagyonukra általános amnesztiát biztosított, elismerte az ország alkotmányos különállását a Habsburgmonarchián belül, s ezzel biztosította az ország külön fejlődését. Igaz, az önálló nemzeti fejlődés elbukott. Elbukott a független magyar államiság kísérlete, ahogy elbuktak azok a társadalmi reformok is, amelyeket Rákóczi kezdeményezett. A béke a nemesi kiváltságok biztosítására helyezte a hangsúlyt, s ezzel valósággal megkövültek az ország már amúgy is anakronisztikus társadalmi viszonyai. Tény viszont, hogy a bécsi udvar törekvése, Magyarországnak az összmonarchiába való beolvasztása ami a szabadságharcot kiváltotta nem sikerült. Áruló volt-e Károlyi Sándor? Nem volt. Ocskay László kuruc ezereskapitány áruló volt: ő egyedül szökött át a császáriakhoz, cserbenhagyva a kurucokat. Károlyi nem ment át jóllehet őt is csalogatták ígéretekkel, hanem az adott lehetőségekhez képest tisztességes megegyezést kötött, amely a szabadságharc minden résztvevőjére kiterjedt. Jobbat nem lehetett elérni, s a lehetőségek elmulasztása tragikussá válhatott volna. Az, hogy mindezért Károlyi Sándor báró grófi címet kapott jutalmul, a lényegen nem változtat. Az osztrák történetírás szereti kiemelni Károlyi érdemeit a békét elutasító Rákóczival szemben. Ne felejtsük el azonban, hogy Károlyi aligha érhetett volna el bármit is, ha nincsenek mögötte a nyolcéves függetlenségi harc erőfeszítései, Rákóczi katonai és politikai tevékenységének, államszervező munkájának eredményei. Ez azonban egyszersmind azt is jelenti, hogy a Rákóczi-szabadságharc nem volt hiába. * Vö. Perjés Géza: Hadsereg, háború, élelemellátás. História, 1984/5 6. szám 2. Képek 3
4
1. Egy vödör víz, avagy találkozásaim az árulókkal GLATZ Ferenc Egy vödör víz avagy találkozásaim az árulókkal 1974. július 24-én délután a keresztet a feliratával a kapu felé félrehúzva találtam, 2 koszorúmat letépték, eldobták, a virágokat elvitték, az egyik mécsestartót is letörték. A keresztet helyére visszahúztam. Kevéssé tépázott egyik koszorúmat ismét a keresztre tettem. Azóta azt is eltüntették, a keresztet újból elhúzták, de felirata ellenkezőleg van. A javításhoz szükséges állványzat még, mindig elbontásra vár, a képen látjuk ezt. Sírgyalázás miatt ismeretlen tettes ellen a feljelentés a VIII. Ker. Rendőrkapitányságnál van. Ezt a fényképet Naszlady Sándor munkatárs készítette 1974. X. hó elején. A névtábla alján nagybetűkkel valósággal bevéste a tudatlan aljas: ÁRULÓ. Görgei Artúr honvédtábornok, a szabadságharc volt honvédelmi minisztere síremlékének sorsáról jegyezte fel mindezt a fenti fénykép hátuljára Nagy Sándor (ma már nyugdíjas) vízügyi tisztviselő. Hatévi hadifogság után hazatérve, Debrecenből Pestre költözve, 1952-ben passzióból kezdett behatóan foglalkozni Görgeivel, felfigyelve azokra az igazságtalanságokra ahogy mondja, amelyek 1848 49-es szabadságharcunk hőseit illetik a történészek és a sajtó részéről. Görgei sírját is így kutatta fel, amely még a 70-es években is romos állapotban volt. Vitt a temetőbe rozsdamarót, festéket, hogy a sír vaskeresztjét lefesse, kicserélte a névtáblát tartó törött csavarokat. A temető egyik alkalmazottjában mint kiderült, tanult ember, volt katonatiszt megmozdult a hazafias érzés. Megmozdultak benne az isten tudja milyen, iskolában tanult, vagy tán valamelyik gyorstollú publicista, netán történész előadásából hallott Görgei-átkok. Nekiesett a sírnak. A nemzeti harc azonban prózai közjátékba fulladt: a sírok felett húzódó boltozaton dolgozó munkások egy vödör vízzel nyakon önték a buzgólkodó sírmestert. Egy vödör víz. A történész lapozgatja a szerény Bulcsú utcai egyszobás lakásban a nyolcvanon felüli, élénk gondolkodású szaktárstól kézbe kapott jegyzeteket, képeket, harminc esztendő gyűjtőmunkájának eredményét. Hallgatja a képekhez fűzött megjegyzéseket az elpusztult, újra fel nem állított Görgei-szoborról, utcaelnevezésekről. S nem érti, honnan a vízügyi szakembert évtizedekig hajtó erő a szívós történetbúvárkodáshoz. Majd benne a kutatóban is megindulnak a személyes emlékek. 1966. Első tudományos dolgozatait írva a múlt századi történetírás természetéről találkozott a központi történész folyóirat, a Századok szerkesztőjének, Thaly Kálmánnak felszólításával: neveztetnék el minden tágas, fényes utca kurucokról, és szűk, sötét az labancokról. Ha mosolyogtatónak is, de magától értetődőnek látszott minden előtte, hiszen idősebb kutatótársai, a kuruc kor és a Görgei-kérdés historiográfusai már tényanyagon is bemutatták: az 1867. évi Kiegyezés körüli viták felmelegítették a Habsburg-ellenes harcok történetének így a kuruc kornak vitakérdéseit is. És az aktuális politikai harcoknak a történelem hősei lettek áldozatai. A bécsi udvarral történő kiegyezést szükségesnek mondó politikai álláspont 1867-ben idézte az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletételt, mondván, a Kiegyezésnek előtörténete ott kezdődik. Míg a Kiegyezés elleniek idézték a nagy emigránst, Kossuthot, aki elmenekülve az országból, Görgeit árulónak titulálta, s azt állította, hogy harcunk a belső árulás miatt bukott el. S néztek arra a Kossuthra, aki az 1867. évi Kiegyezést is elítélte. A kiegyezéses korszak fél évszázados történetében, 1867 1918 között, Kossuth és Görgei politikai szimbólumok maradtak a Monarchia két része közötti vitákban. A függetlenségi pártiak nagyobb önállóságot akartak a jelenben és idézték a múltból Kossuthot, árulózták Görgeit. Míg akik a közös Monarchia áldásait bizonygatták a jelenben, kötelességüknek érezték szembeszállni a Kossuth-kultusszal és menteni Görgeit. És ez határozta meg a történetírók és a történeti közgondolkodást irányító értelmiségi középrétegek felfogását is. Azt a felfogást, amelyet az ekkor kibomló hírlapirodalom, a kiterjeszkedő értelmiségi-tisztviselői egyletek, társulatok teljesítettek ki. Nem szólva most a honvédegyletekről, amelyek mint a mindenkori volt harcosok korporációi melegágyai lettek az utólagos hősködésnek, a harc megszépítésének. A harcnak, amely nem az ellenség ereje, a mi gyengeségünk miatt, hanem csak azért bukott el, mert azt elárulták. A kultusz és ellenkultusz mindenkori ártalmai a történeti értékelésre. És ebben az időben talál rá a történetírás és a publicisztika a 150 évvel korábbi Rákóczi Károlyi ellentét -re: a függetlenségért az emigrációban (Kossuthhoz hasonlóan) kitartó Rákóczi és az otthon maradt hadvezér; Károlyi (Görgeihez hasonló) árulása közötti ellentétre. Noha még nem tártuk fel elég pontossággal, mikor ragasztotta a történetírás a szatmári békét 1711-ben megkötő kuruc generálisra, Károlyi Sándorra az árulás bélyegét, de tény, hogy az egyébként nagyon is függetlenségi szemléletű Horváth Mihály, Kossuth emigráns minisztere, a múlt század legnagyobb magyar történetírója ki Görgei árulása mellett 5
nyilatkozott Károlyiról nem beszélt még így. Az 1867és 1711közti párhuzam azonban a Kiegyezést követő években már élt mind az emigráns Kossuth környezetében, mind az itthoni történetírásban. Kossuth Ferenc már 1867 novemberében a Kiegyezés ellen így nyilatkozik: ezen összeolvadás ellen küzdöttek őseink 350 éven át. S a másik oldalon a kiegyezéspárti Thaly Kálmán is úgy tekintett 1867-re, mint amely megegyezést a történelem egyszer már 1711-ben létrehozta. A derék függetlenségi párti Márki Sándor azután Rákóczi-könyvében már nyíltan megfogalmazza a történetietlen egybevetést: a kuruc felkelés és 1848 49 között a párhuzam oly erős, hogy azt is mondhatjuk: Rákóczi szelleme beleköltözött Kossuth Lajosba, Széchényi Pálé Széchenyi Istvánba, Károlyi Sándoré pedig Görgei Artúrba. A történelem példatár volt, ahonnan a mindenkori politikai harci programokhoz emeltek ki mozgósításra alkalmas példákat. 1976. A történetírás történetének tanulmányozása fordította a figyelmet a történetírást használó közönség, illetve a társadalom-szintű történeti gondolkodás tanulmányozására. Egy vödör víz! Függetlenségi harcok, árulók értékelése különböző szinteken. Kezüket intőn emelő, kimért vagy indulatos történészek írásriposztjai a temetőmunkások szintjén egy vödör víz formájában jelennek meg. Jegyzetek tudományos apparátus nélkül. Hogy a nép, a dolgozó osztályok nem folytattak történettudományos búvárkodásokat a múlt században, s a mi századunkban sem, az bizonyos. Hiszen a múlt században jelentős részük írni, olvasni sem tudott. Vajon igaz-e tehát a gyermekkorunkban, az 1950-es években hallott hivatkozás arra, hogy a nép Rákóczi emlékét, Kossuth emlékét őrizte no és persze az árulókat megvetette? És ha igaz lenne, akkor vajon ebben nem annak a rétegnek gondolati lenyomatát kellene keresni, amelyik réteg a népszerű ponyvákat, újságcikkeket, könnyen szavalható versikéket írta a múlt században, formázta a köztéri szobrokat a múlt század végétől? Vagy amelyik írta a történelmi példatárakat felvonultató politikai brosúrákat a hozzánk közel eső korokban? És egyáltalán, igazat tápláltak-e a modern tömegkommunikáció minden gondolkodást elöntő csatornáiba? Vajon nem arról van-e szó, mint ahogy a nép nevében jelszóval oly sokszor visszaéltek már a múlt század pártpolitikai harcai óta: mi, jobban mondva elődeink teremtettek történeti mítoszokat, jelen politikához szabott történelmi hősöket, eredményes propagandával (és kötelező iskolai oktatással is) mélyre sulykolták azokat, s amikor visszahalljuk őket, akkor azt mondjuk: ez a nép hangja? 1979. Tanulmányban kellett összefoglalni a közgondolkodás tehát a nem szaktudományos gondolkodás történeti elemeiről a történészi véleményt. Próbafúrások: köztéri szobrok, de mindenekelőtt utcanevek. Megdöbbentő statisztika a váltógazdaságról 1906-tól napjainkig: az éppen uralmon levő rendszer államfői, ideológiai szentjei (a szó szoros értelmében vett szentek), majd felgyorsult korszakunkban a pártpolitikai harcok napi (évi) küzdelmeihez igazított utcaelnevezés-rendszer. A századforduló óta állandóak: a Kossuth-, a Rákócziszobrok, utcák. De hát ki az a magyar történész, aki kétségbe vonná e két óriás méltó voltát a nemzeti emlékezetbe vésésre? Senki. De és e miatt a kérdés miatt maradt ki az utcanév-elemzés végül is a tanulmányból ki az a magyar történész, aki fel merné tenni a kérdést: ma, amikor a szaktudomány rég túljutott az áruló nem áruló kérdésfeltevésen, látjuk Károlyi, de még inkább Görgei valós történelmi szerepét, hol van az az icike-picike utca vagy emlékezés-lehetőség, amelyet a harcaink elbukását tudomásul vevő s a bukásig együttharcoló vezetőink talán most, 1985-ben sem írja le kérdőjel nélkül a történész megérdemelnének? Ha egyáltalán elfogadjuk a hagyományéltetésnek ezt a ma már harcias utódok és rokonok befolyásának is kitett utcaelnevezés-rendszerét. A tanulmányból a kérdés is kimaradt. És további, de ma már megkerülhetetlennek látszó kérdések is. A Monarchia 1918. évi felbomlása után a közjogi kérdés, a Habsburg örökös tartományok és Magyarország közötti viták lekerülnek a napirendről. Természetesen. Az áruló Görgei és a függetlenségi szimbólum Kossuth, de még inkább a Rákóczi és Károlyi Sándor szembeállítások túldimenzionáltságai, a valós különbségek politikai manipulációi lassan háttérbe szorulni látszottak a történeti gondolkodásból is. Vajon miért erősödnek fel ezek ismét a felszabadulás utáni történetírásunkban? S miért hatnak még ma is ránk bénítóan? 'Talán azért, mert az 1961 óta 11 kiadást (!) megért új Magyar Lexikonban még mindig a következő értékítéletek olvashatók: Károlyi Sándor: A szabadságharc ügyének elárulásáért hatalmas birtokokat és grófi rangot kapott. Görgei Artúr: Noha az uralkodó osztályok reálpolitikusnak igyekeztek feltüntetni Kossuthtal szemben, a haladó magyar közvélemény mindig árulónak tartotta. A személyes, a múlt kutatói évekből merített emlékek állította kérdésekre, melyeket egy nyugdíjas szakmán kívüli 1952-ben ébredt igazságérzete keltett először, a válaszokat talán egy most készülő monográfia vázlatának áttekintése adhatja. VÁZLAT 1949. február 1. A politikai történetből ismeretes: miután a két munkáspárt, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülése 1948 nyarán megtörtént, a más pártok megmaradt töredékeit a Magyar Függetlenségi Népfrontban kívánja a Párt egyesíteni. Az Országos Kongresszuson Rákosi Mátyás beszédéből: 6
amiért hiába küzdöttek Rákóczi kurucai, Kossuth honvédei, az 1919-es forradalom vöröskatonái, azoknak a céloknak elérését most a történelem tette lehetővé. Március 11. Közeledik március 15., a nemzeti ünnep. A Szabad Nép közli a Magyar Függetlenségi Népfront március 15-i felhívását. Idézve Kossuth, Petőfi, Táncsics nevét, 1848 49 a jelenre vonatkozó tanulságait, így fogalmaz: Száz év múltán a magyar nép előtt már sok tekintetben új feladatok állnak. Ma a nyugati imperialistákkal szemben kell megvédenünk a nemzet függetlenségét... A párt lapjában már a megelőző hetekben cikkek a február 8-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt reakciós prímásérsekről, Mindszentyről, aki mögött Rákosi beszéde (március 6.) szerint egy Vatikánból eredő reakciós katolikus államszövetség létrehozásának terve állott (Bajorország, Ausztria, Magyarország), benne egy Habsburg légió szereplésével. Az egyik következő szám (március 13.) már arról ír, hogy a Habsburg birodalmat amerikai támogatással kívánták helyreállítani. (Szabad Nép január 6.: Mindszenty elárulta hazánkat, újabb háborút akart.) A március 15-i szám Március 15 harc a függetlenségért c. vezércikke azután kimondja: 1848 örökségéből ma 1849 tavasza a legelevenebb... A nemzetközi reakció ellen vívott függetlenségi harc. Mivel az imperialisták az elnyomásnak ezekkel az élő jelképeivel (a Habsburgokkal) szövetkeznek, hogy népünk nyakára ültessék azokat a zsarnokokat, akik ellen 400 éven át harcoltunk. A bukás oka 1849-ben a kedvezőtlen nemzetközi helyzet volt. Néhány nap múlva, március 19-én, közzétették a NATO-szerződés szövegét a Szabad Nép első oldalán. A hidegháború a két táborra szakadt világ között tetőfokára hágott. A felszámolt nem marxista pártok tömegeit felhevített honvédő hagyományokkal igyekezett a propaganda nemzeti egységbe szólítani. Március. A sajtóban a nemzeti egység hirdetése mellett óriási kampány bontakozik ki a kulákok elleni harcról. Egy idézet csak a sok közül a kulákról (Szabad Nép, március 10.): Le kell leplezni és élezni az ellene folytatott harcot hivatkoznak Rákosi Mátyás beszédére. Magyarázatként: 1948. június 19 27. között a szocialista országok munkáspártjai által 1947-ben létrehívott Tájékoztató Iroda a jugoszláv pártot elítéli, többek között azért, mert az a népfrontot előnyben részesíti a párttal szemben, tagadja, hogy az osztályharc a szocializmus során éleződik és nem akarja elfogadni a mezőgazdaságban a kollektivizálás szükségességét. A március 13-i fentebb idézett Szabad Nép a most megalakult Népfront különbségét az 1944-ben létrehozott Függetlenségi Fronttól abban látja: ebben már nem lesz benne az osztályellenség, és a demokrácia ellenségeinek aknamunkáját könnyítő pártversengés. Történeti összefoglaló munkából ismert tény: a Népfrontot a Rákosi-vezetés az 1949 májusára kiírt választások kedvéért üzemeltette, mint a nemzeti egység intézményét. Miután a májusi választásokon a szavazatok 71%-át az MDP kapta, a Népfrontbizottságokat elhalódtatták. Majd csak 1953. március végén, J. V. Sztálin halála után, az újabb országgyűlési választások előtt próbálkoznak a Népfront életre keltésével. Eredménytelenül. Március 13 15. Miközben a függetlenségi harc hagyományainak aktuális mozgósítása folyik a hidegháborús nemzetközi helyzetben, az osztályharc éleződésének jelszava a nem szocialista elemek kiszorítását is fedi adminisztratív eszközökkel (kuláklisták, a régi értelmiségiek elleni vádaskodások stb.). Ezekben a napokban jelenik meg a magyar történeti publicisztikában szintén a párt központi lapjában, a Szabad Népben a munkásmozgalmon belüli árulók elítélése. S ezek az árulók a jobboldali és centrista, majd a kampány során általában a szociáldemokraták lesznek. A két folytatásban megjelent támadást nyitó cikk címe: A jobboldali szociáldemokraták szerepe az 1919-es proletárforradalomban. Kiindulva abból, hogy hibás volt 1919-ben a két párt egyesülése, s hibás, hogy a szakszervezetek maradtak a pártélet alapjai, s nem tisztították meg előbb a szociáldemokraták sorait. A nyíltan munkásáruló Peyer, Vanézák stb. jobboldali vezetők mellett nem kevésbé kártékony szerepet vittek... a centrista munkásvezetők (Kun Zsigmondról van szó). Ezek harcot folytatnak a kapitalisták vagyonának megmentéséért és szabotálták a szocialista termelést : Kiderül: nem csak akadályt képeztek, hanem ők voltak... az ellenforradalom legjelentősebb szervezett ereje, amely méghozzá a szovjet kormányban foglalt helyet. Ezek azt a taktikát választják: A Tanácsköztársaságot belülről, alattomban, lépésről lépésre aláásni. Magyarázat : A Moszkvából hazajött kommunista vezetők, így a fentebbi szövegek szerzői is jól ismerték a munkásmozgalmon belül a szociáldemokratizmus-ellenességnek, a mozgalom másik, reformista szárnya leárulózásának hagyományait. A hagyomány az 1919 utáni időkhöz, a Komintern létrejöttéhez, az új (kommunista nemzetközi mozgalom) és a hagyományos mozgalom (szociáldemokrácia) viszonyának kialakításához kötődik. A magyar Kun Béla a Kominternen belül egyik legharcosabb ellensége a szociáldemokratáknak. Kun Béla a Tanácsköztársaság leverése után kalandos körülmények között emigrációba, Moszkvába érkezik. 1920-ban brosúrát ír Forradalomról forradalomra címmel. Mondatok a műből: A szociáldemokraták voltak, akik az antant 30 ezüstpénzének reményében júdásai lettek a nemzetközi 7
proletárforradalomnak...a fehérterror zászlóvivői: a peyerek, a miakitsok... A proletariátus eme nyílt és álarcukat újra felöltött árulói... Ismeretes: a Kominternben Zinovjev akihez Kun Béla nagyon közel állt már 1924-ben beszél a szociálfasisztákról. A nemzetközi szociáldemokrácia elleni támadás nem téve különbséget a szociáldemokratizmuson belül odáig megy, hogy J. V. Sztálin 1927-ben kijelenti: Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban. Zinovjev már nem él, majd Kun Béla is meghal, amikor Sztálinnak az osztályharc éleződéséről alkotott felfogásába tökéletesen illeszkedik a mozgalom belső árulóit keresni és megtalálni. Noha a Komintern VII. kongresszusán (1935) elfogadott népfrontpolitika háttérbe szorította a szociáldemokrácia elleni harcos jelszavakat, 1947-ben a hidegháborús hangulatban ez ismét felerősödik. 1947 szeptemberében a Tájékoztató Iroda kimondja, hogy a jobboldali szociáldemokrácia áruló politikáját az ellenség felhasználhatja. 1949. március 27-én az új Történelmi Társulat elnöki megnyitója. A főkérdés az új, marxista szellemben a történetírást irányítani akaró tudománypolitikai vezetés számára: leleplezni a Horthy-rendszer történetírását. A sok érv közül az egyik: 1919 után megindult a magyar nemzet nyílt árulóinak a rehabilitálása Pálffy Jánostól és Károlyi Sándortól kezdve Görgeiig. (A monográfia kidolgozásakor utalás arra, hogy ez a program milyen sok pozitív elemet is tartalmazott, vagyis a marxizmus hadállásai egészében erősödtek. Kétségbevonhatatlan.) A munkásárulók megtalálása után tehát következik az árulók visszakeresése a magyar történelemben, illetve a régi függetlenségi párti hagyomány felelevenítése. Vagyis paradoxon: a magyar polgári történeti gondolkodás nagy retrográd hagyományát, a nemzeti történelem hősökre és árulókra bontását, a munkásmozgalmon belüli árulók keresésén edződött publicisztika éleszti fel. És azt is, hogy a több évszázaddal ezelőtti történelmi erőket mai aktualitással próbálja mozgósítani. A az 1949- ig majd félszázezer példányt megért több kiadású brosúrában amikor a Párt mintegy alaptéziseit fogalmazzák meg a magyar történelemről, akkor az árulók még a volt uralkodó osztályok. A bukás oka 1711-ben a nagybirtokos arisztokrácia, amely Júdásként eladta hazáját és nemzetét, 1848 49-ben szintén az arisztokrácia. 1918 19-ben pedig a magyar uralkodó osztályok hazaárulásáról olvashatunk a minden történésznek, propagandistának alapelveket adó füzetben.) Most, 1949-ben azután az árulókat a történetírás már a saját táboron belültalálja meg. A belső árulók sorába először a mozgalmon belüli árulók, a szociáldemokraták, majd a nemzeti történelem szabadságharcainak békekötői (Károlyi Sándor, Görgei Artúr), a nemzeti árulók sorolódnak. Sőt általánosságban is megfogalmazódik (március 13.), mit is jelent az áruló: már nem az ellenünk a másik táborba átálltakat, hanem akik opportunisták, kishitűek, megalkuvók. És ezután a politikában a belső árulók elleni küzdelem és a történeti publicisztikában a nemzeti történelem árulóinak fel-felmutogatása szinte párhuzamosan folyik. És ahogy az előbbiek a jelen harcainkban a legnagyobb veszélyt jelentik, úgy ez utóbbiak lesznek immáron függetlenségi harcaink bukásának okai is. (A monográfia kidolgozásakor a szövegbe illeszteni arról is mondatokat, hogy a szocializmus építése természetesen ekkor is haladt előre. Kétségbevonhatatlan.) 1949. március 30. Letartóztatják Rajk Lászlót és néhány kommunista az itthoni mozgalomból származó vezetőt. Szeptember 30. A Nagybudapesti Pártaktíván Rákosi Mátyás a Rajk-ügy tanulságaiként levonja a következtetést: Fokozni kell az éberséget! Az ellenség most a pártba igyekszik befurakodni, ezért ott kell keresni mindenütt, ahol a pártnak vagy a demokráciának nehézségei támadnak, az objektív okok mellett számba kell venni az ellenség munkáját. Október 6. A Szabad Nép közli a Történelmi Társulat első őszi ülésén a szabadságharc bukásának okairól elhangzott előadás egyik részletét, éppen azt, amelyik Görgei Artúrral foglalkozik, Görgey a szabadságharc árulója címmel. Néhány, a szerkesztőség által kiemelt mondat: Az árulás nem Világosnál született meg, hanem szinte végigkísérte az egész szabadságharcot. Végezetül valóságos kelepcébe, csapdába vezeti seregét Világosnál, előre megállapított területre, melyet a cári csapatok körülálltak. 1950. április 25. Szakasits Árpádot, az Elnöki Tanács elnökét, a hazai baloldali szociáldemokrata mozgalom korábbi népszerű vezérét letartóztatják, életfogytiglani börtönre ítélik. Ries Istvánt, majd Marosán Györgyöt, Vajda Imrét is letartóztatják. (Közben a belügyminiszter Kádár János lemond miniszterségéről.) Rákosi Mátyás, 1950. június 17-i beszédéből: Szólnom kell a jobboldali szociáldemokratákról, akiknek régi bűneit a népi demokrácia eddig nem kérte számon, és akik emiatt felbátorodtak s most, amikor az imperialista háborús gyújtogatók hangosabban csörtetik kardjukat, újra mozgolódnak. Ők voltak pedig Horthynak és reakciójának... helytartói a munkásság között. Majd kiderül: ők azok, akik lazítják a fegyelmet, növelik a selejtet, tanácsokkal látják el és bátorítják a normalazítókat, a bércsalókat, a táppénzcsalókat, terjesztik az ellenség rémhíreit, igyekeznek aláásni a dolgozók munkáját. 8
Századok 1950. 1 4. száma 1951. évi impresszummal jelenik meg, benne a szociáldemokrácia áruló szerepét részletesen kifejtő cikk, A Bethlen Peyer-paktum. A Rákosi mondat az osztályharc éleződéséről, a szaktörténészt vezető alapvető elv, hosszan idézve. Ismeretes, hogy a magyar szociáldemokrácia áruló vezetőinek milyen nagy szerepük volt a Magyarországi Tanácsköztársaság megdöntésében. Befurakodva a tanácskormány vezető funkcióiba, mindent elkövettek, hogy gyengítsék és aláássák a munkásosztály uralmát... A cikk mottója: Nem lehet a kapitalizmussal végezni, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban. Sztálin 1951. február 25. Az MDP II. kongresszusán Rákosi Mátyás beszámolójában: az osztályharc élesedik, mert a szocialista építés terjedése miatt az ellenség egyre szűkebb területre szorul és egyre elkeseredettebben védi azt, ami még megmaradt számára. 1951. május közepe: A felszabadulás előtti itthoni kommunista mozgalom vezetői közül letartóztatják Kádár János volt belügyminisztert, Kállai Gyula volt külügyminisztert, Losonczy Géza volt államtitkárt, Donáth Ferencet, Újhelyi Szilárdot. 1951. Megjelenik az MDP Központi Előadó Irodájának 7. számú füzete, címe: A Kommunista Pártok harca az osztályellenség behatolási kísérletei ellen. Kiderül, hogy az imperialisták külön erre a célra kiképzett embereket csempésznek a munkásmozgalomba. Az árulók között az első helyen a szociáldemokraták állnak. Megtudjuk, hogy a felszabadulás után a Magyar Szociáldemokrata Párt vezetősége kevés kivétellel az amerikai imperialisták kémeiből, ügynökeiből állt. Az árulók között a második helyen Tito trockista bandája. Az 1945 előtti történelmi előzmény: a trockizmus, a német fasizmus, a Gestapo, a japán kémszervezet fiókügynökségévé vált trockisták áruló szerepe. Megtudjuk: a Rajk banda Titoék révén akart behatolni a népi demokráciákba; Rajkot, aki kötelezvényt írt alá Horthyéknak 1931-ben, hogy besúgó lesz, 1940-ben Franciaországban beszervezte a Gestapo, majd 1945 után átveszik ahogy Jugoszláviában is a két világháború közötti besúgókat először a fasiszták, majd az amerikaiak vették át az amerikaiak. Mindez példázza, hogy a kiélesedett helyzetben a behatolás veszélye mily nagy. És az előadást kiegészítő korreferátumból megtudjuk: a két háború közötti hazai kommunista mozgalom frakciókra esett, felsorolja a frakciókat, akik mind liquidatorok, renegátok, rendőrspiclik és... ezek által részben félrevezetett jóhiszemű munkások voltak. 1949 1952. És eközben folyik (az 1948 49. évi centenáriumi ünnepségek folytatásaként) Kossuth Lajos születése 150. évfordulójának előkészítése (1952). Az Emlékkönyvben külön tanulmány íródik a belső ellenség elleni harcról, Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen címmel.. Görgei áruló volt szögezi le. A forradalmak története mindenütt az árulás többféle válfaját ismeri. Nemcsak az ellenséggel való közvetlen szövetkezést, a leplezetlen, nyílt árulás példáit, hanem az árulásnak a másik válfaját is: a forradalom táborán belül leplezetten fellépő, gyávaságból, kishitűségből, ingadozásból fakadó árulást. Sőt, mi több, az összes forradalmak, így a magyar 48-as forradalomnak a története is azt példázza, hogy a belülről, mérséklő oppozíció formájában fellépő, a forradalom hatalmi szervein belül magát megfészkelő árulás, a forradalom belső alapjait aláásó alattomos, kártevő tevékenység az árulásnak a veszedelmesebb fajtája. A mának szóló tanulság: Kossuthnak reakció, a bitang belső ellenség, a hazaárulók ellen kifejtett erőfeszítéseinek tisztelettel és hálával áldozunk. Ezeket az erőfeszítéseket megszívlelni, tanulságaiból okulni a mi nemzedékünk szent kötelessége. És ha nem is szent kötelesség -ből, de az akkori kultúrpolitika és ideológiai élet parancsoló normatívái miatt, a legszélesebb körhöz szóló történeti munkák, a tankönyvek meg is szívlelték ezt a történetpolitikai tanulságot. 1949 1953. 1951. április 4-én aláírt előszóval megjelenik (1952-ben először, majd 1953-ban másodszor) a két éve készülő A magyar nép története. Rövid áttekintés című, a legszélesebb közönségnek készült történeti mű. A könyv az 1952-ben bevezetett új középiskolai tankönyvek magyar történeti fejezeteit tartalmazza. Szabadságés forradalmi harcaink történetének beállításai természetesen a vezető ideológus-történészek alapvetéseit követik. A Rákóczi-szabadságharc értékelése c. fejezetben Rákosi-idézet, mondván: Rákosi elvtárs adta meg beszédében történelmünk szabadságküzdelmeinek értékelését. Ennek szellemében a mai elődök, Rákóczi kurucainak ellenképe: Károlyi Sándor és társai, az áruló urak, akik eladták Magyarország önállóságát ; megjelenik 1848 49-nél az áruló Görgei tegyük hozzá: a Szabad Nép idézeteknél enyhébb hangsúllyal. 1919-nél pedig ez áll: a külső és belső ellenforradalmárok összefogása az áruló szociáldemokrata vezetőkkel, aláásta a magyar nép uralmát. Azután a felszabadulás utáni fejezetekben ismét egy immár jól ismert belső ellenség: Az amerikai imperialisták és Tito útmutatásai szerint cselekedtek a Magyar Dolgozók Pártjába beépült Rajk és társai is Magyarországon, amikor meg akarták dönteni népköztársaságukat... (A középiskolai tankönyvek az 50-es évek végén íródó újabb tankönyvek bevezetéséig forgalomban voltak, az ugyanilyen felfogásban készült általános iskolai könyvek némelyike a középiskolásokat sok-sok évvel túlélte.) * 9
A vázlat átböngészése után már többet megérteni véltünk, vajon meg nem fogalmazottan is miért kelt fel 1952- ben, egy élete delén levő vízügyi szakember igazságérzete éppen a Görgei-kérdésben (egy látszólag csakis szaktudományos kérdésben)? Visszatéve a,,k, a,,g, a P -betűs lexikonköteteket a polcra, összerakva a tervezett monográfia-vázlat jegyzeteinket, az első jegyzetkötegre még ráírtuk: Bevezetőben elmondani: e tankönyveket természetesen nem használjuk ma már, a korabeli brosúrákat, újságokat történészek is elvétve veszik kézbe. De vajon hányan szereztük az ilyen szellemű tankönyvekből, könyvekből első benyomásainkat? És hányan szerezték éppen a népi demokrácia első tudatosan képzett, felkészített káder-generációjából ilyen történeti-politikai alapokon társadalomtudományi műveltségüket? És azonosították azzal az új társadalomszemléletet, a marxizmust? És vajon a gazdasági-politikai-társadalmi aprómunka társadalmat fenntartó végzése közben gondolunk-e arra, hogy megvizsgáljuk ismereteink genezisét, s ha kell, felülvizsgáljuk azokat? Felfogásunk változásai gondolkodásunk változásai a társadalomról követik-e megfelelő ütemben a gazdasági-politikai gyakorlatunk változásait? Ezt kutatni már nem csak történészi feladat... Egy vödör víz! Néprajzkutatók fogják majd a Görgei-hagyomány népben élését alaposan feltárni bizonyára! Történészek vitatják máris Görgei vagy netán Kossuth hibáit, történészi módon; hiszen belátják: nincs ma már hibátlan hősök és gaz árulók példatárát kívánó kultúrpolitika. Várospolitikusok és a politikai propagandát irányítók figyelnek majd arra: mennyire káros a hagyományőrzésben a kizárásos történetszemlélet érvényesülése. S áll talán ugyanazon téren egymással szemben a valamikori vitapartnerek (akár egy Kossuth és Görgei, akár mások) emlékműve. Nemzeti átkainkon búsongók is talán elhiszik, hogy nem nemzeti tulajdonságaink -ból, hanem nagyon is mindig konkrét történelmi helyzetekből sarjadt az, hogy történelmünk folyamán nekünk árulók kellettek. Politológusok vizsgálhatják: a történeti kultuszok ellenkultuszok mennyire egyfajta jelen-politika termékei voltak. S rámutathatnak: a régi kultuszos történetszemlélet felszámolása csak a régi politika maradványainak felszámolása révén következhet be bizonyára. 2. Képek 10
11
1. Radikálisok és a hazaáruló. Görgey Artúr KOSÁRY DOMOKOS Radikálisok és a hazaáruló Az 1848. tavaszi pesti forradalomból született új radikális sajtó legelső, legjelentősebb és leghosszabb életű orgánuma a Marczius Tizenötödike volt. Szerkesztője Pálfi Albert (1820 1897), a márciusi ifjak egyike, Petőfi közeli barátja, a kor legjobb forradalmi publicistái közé tartozott. A lap kezdettől fogva harcot követelt a hagyományos nemesi táblabíró politika ellen és felkészülést a várható ellenforradalmi támadásra. Utóbb, 1849 márciusában a nemesi radikálisoktól eltérően elsőnek és szinte egyedül javasolta a más nemzetiségűek jogainak messzemenő elismerését, sőt a régi Magyarország föderalizmusát. 1849. június végén pedig ugyancsak másoktól eltérően követelte, hogy az új képviselőház egyik legfőbb teendője a hűbéri maradványok megszüntetése legyen, hiszen ez növelné a nép bizalmát. S hozzátette: mi szörnyen resteljük, hogy amit a forradalom ösztönétől vezérelve ezelőtt egy évvel kellett volna a nemzetgyűlésnek tenni, egy év után is sürgetnünk kell. S ha ezt a képviselőház nem vállalná, tegye meg a kormány, és ne csak szóval legyen forradalmi, hanem használja is a forradalom eszközét. A magyar kormány azonban 1849. július 7-én a lapot betiltotta és Pálfit bíróság elé készült állítani. Sőt Vukovics Sebő igazságügy-miniszter emlékezése szerint azzal próbálta (alaptalanul) gyanúsítani, hogy hazaáruló, aki az ellenség zsoldjában áll. Mi magyarázza e különös fordulatot? Mint ismeretes, Kossuth a függetlenség kimondásával 1849 áprilisában, az Ausztriával megegyezést óhajtó békepárti törekvések útját akarta elvágni. A taktika ellenére azonban az új politikai formán belül egyre erősebben érvényesült a mérséklő, hátráló nemesi tendencia. Szemere Bertalan miniszterelnök ugyan republikánus programot hirdetett, mégis hamar megtalálta a kapcsolatot a volt békepártiakkal, és azokkal egyetértésben kezdte felszámolni az olyan forradalmi intézményeket, mint a kormánybiztosoké, vagy a vésztörvényszékeké volt. Pálfi és a Marczius azonban híven eredeti radikalizmusához egye élesebben támadta Szemere politikáját, amely az ő szemében a nemesi uralom visszaállításának elősegítője, szinte jelképe volt. Támadta azokat, akik az úrbéri törvényeket titkon minden érdekelttől kicsavarták, úgy hogy temérdek helyen oly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folyhatott. Majd ismét: mondjuk ki, hogy itt semmi nem változott, csak egy királyi trón helyébe jött az elnöki karszék... mink meg a kiválasztottak, csináljunk jó zsíros kárpótlási törvényeket,... ne riasszon vissza titeket holmi ostoba szó, mint forradalom, respublika, demokratia. Forradalmi cenzúra? A támadás egyre szenvedélyesebb lett, de egyre magányosabb is. Az előző évhez képest ugyanis két olyan lényeges változás következett be, amely módosította a Marczius akcióját és lehetőségeit. Az egyik a forradalmi hullám elapadása, a nemesi rétegekben, de magában a fővárosban is, a márciusi ifjak kis gárdájának szétszóródása. A másik alapvető változás a szabadságharc ügyének katonai hanyatlása volt, az európai forradalmak utóvédharcaként, magára maradva két nagyhatalom harapófogója közt. S ez egyrészt gyötrően, lázasan sürgetővé tette a kiútkeresést, másrészt egyre csökkentette is a lehetséges, vagy annak vélt alternatívák körüli viták realitását a közelgő katasztrófa árnyékában. Ugyanakkor viszont egyre nőtt a hajlam arra, hogy az objektív feltételek hiányosságait erőfeszítésekkel tartsák pótolhatónak, és így a helyzetet kevésbé mérjék fel reálisan, továbbá arra, hogy a személyes motívumoknak, feszültségeknek, ellentéteknek vagy reményeknek túlzott jelentőséget tulajdonítsanak. Mindezt nemcsak és talán nem is elsősorban Pálfiról, hanem elkerülhetetlen történeti jelenségként, a kormányzatról, és általában a szabadságharc vezetéséről is el kell mondanunk. A kormány június 27-én meghozta az első elllenintézkedést. Kossuth rendeletet adott ki a hadititkokat kifecsegő hírlapok elleni eljárásról. Eszerint az ellenségnek hírlapjaink adják a leghitelesebb s leggyorsabb tudósításokat. Mivel pedig folytatja a rendelet az ismételt figyelmeztetések, megintések eredménytelennek bizonyultak, ezentúl ilyen esetben a lapot azonnal betiltják és szerkesztőjét rögtönítélő bíróság elé fogják állítani. Hírlap s bármi nyomtatvány Budapesten csak a rendőri középponti osztály átolvasása és engedelme után fog kihordathatni, egyéb helyeken megjelenő pedig a helybeli hatság elnökének engedelme után osztathatik ki. A hírkorlátozás veszélyes hadihelyzetben valóban indokolt lehet. Annak idején, 1848 decemberében, midőn Windisch-Grätz közelgett a főváros felé, a Honvédelmi Bizottmány joggal figyelmeztette a sajtót, hogy vigyázzon és ne közöljön az ellenség által felhasználható híreket. De akkor nem hozott ily drasztikus 12
intézkedést, mint most, 1849 nyarán, amikor lényegében véve újra bevezették az 1848. március 15-én eltöröl előzetes cenzúrát. A lapokat sorra kézbe véve nemigen találunk bennük olyasmit, ami valóban hadititkok kifecsegésének, katonai jellegű információnak volna minősíthető. Kivéve persze azt a közvetett információt éppen a Marczius hasábjain, hogy a magyar vezetésen belül a belső viták kiéleződtek, és azt, hogy az ellenzéki sajtó a reális hadihelyzet elhallgatásával vádolta a kormányzatot. Vagyis: a hadititkok kifecsegése elleni rendszabály itt inkább csak jogcím, vagy ha úgy tetszik ürügy volt arra, hogy a Marczius Tizenötödike radikális, ellenzéki támadásainak adott esetben véget vessenek. Pálfi ezt nyilvánvalóan felismerte, de ennek ellenére vagy éppen ezért egy percig sem gondolt arra, hogy meghátráljon. Mint tudva van írta a lap június 29-i számában, a kormány tegnap a sajtószabadságot megszüntetteté s behozá a censurát. Méghozzá tulajdonképpen indokolatlanul mondja, hiszen a mi véleményünk szerint a magyar sajtónál szerényebb és becsületesebb sajtó a világon soha nem volt. Mindezek után jött a már említett július 7-i betiltó rendelet, amely szerint a Marczius hasábjain a közbékét veszélyeztető és a haza védelmét nehezítő, gátoló izgatás a kormány és a hadviselési intézkedések ellen naponkint vakmerőbben folytattatik, s a 63, 64, 65, 66. és 67. számokban a kormány tagjai elleni izgatások tettleges kihágásokra ingerlésig törtek ki. Ezen kívül a szerkesztő ismételten elmulasztotta lapját előzetesen bemutatni, ezért tehát a lapot betiltják, és annak felelős szerkesztője az ország védelmére kárhozatosan ható lázításaiért... esküdtszéki bíróság elébe idéztetik. Mivel azonban a Marczius már jó ideje mondhatni, kezdettől fogva támadta a Szemere-kormányt, felmerül a kérdés: vajon mi volt az a közvetlen ok, amely kiváltotta e szigorú intézkedést azzal a lappal szemben, amely az új sajtószabadság és a forradalmi sajtó elsőszülöttje volt. Görgei radikális barátai Kossuth összes munkái XV. kötetének gondos összeállítója aki ezt a rendeletet is újból kiadta azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy az inkriminált számok cikkei elsősorban a védelmi intézkedések elmulasztását kérik számon a kormánytól. E megállapítás azonban részint nem egészen helytálló, részint pedig még mindig annyira általános, hogy máris sejthető: valami olyasmit takar, amit 1955-ben, a kötet megjelenésekor még kényes kérdésként jobban látszott nem részletezni. Ha az itt inkriminált számokat kézbe vesszük, azonnal kiderül, hogy az ellentét most is 1849 nyarán ugyanúgy, mint márciusban ugyanazon kérdés: Görgei vezéri szerepének kérdése körül éleződött ki. Akkor, márciusban, ebből csak a Honvédelmi Bizottmány burkolt figyelmeztetése következett, hogy a sajtó ne beszélje ki a hadititkokat. Akkor ugyanis Kossuth és Görgei személyes találkozása után Kossuth ismét megbízott Görgeiben, annyival is inkább, mivel jöttek a tavaszi sikerek. Most viszont Kossuth alapjában véve szakított Görgeivel, és többé nem vele, hanem Vukovics szerint inkább Perczellel állt személyes kapcsolatban. S így a Marczius ismételt, határozott állásfoglalása Görgei mellett az adott, kényes és nehéz helyzetben szinte elkerülhetetlenül vonta maga után a lap betiltását. Minden valószínűség szerint ez volt Kossuth kemény intézkedésének fő indítéka, és legfeljebb csak járulékosan a környezetét érintő utalás. Hadműveleti titkot ezúttal sem beszélt ki a Marczius, hacsak magát a Görgei körüli vitát annak nem tekintjük. S így már némi fény derül arra a kényes kérdésre is, amelyet az ötvenes évek első felében úgy látszik, nem szívesen bolygattak történészeink. Nehéz ugyanis az egyik oldalon lelkesen ünnepelni a Marczius radikalizmusát, elítélve a békepárt hátrahúzó törekvéseit, és ugyanakkor megmondani, hogy ez a radikális Marczius volt mindvégig saját létének veszélyeztetésével is legharcosabb híve annak a Görgeinek, aki kezdettől fogva szorosabb összeköttetésben állt vele, mint a békepárttal. (Ez volt ugyanis az egyetlen olyan lap, amelyben Görgei 1848 tavaszán cikket írt, és amely tőle 1849 tavaszán tegező formában fogalmazott levelet közölt a szerkesztőhöz.) Görgeit viszont a másik oldalon békepárti összeesküvőnek és árulónak szokás tekinteni. Vagy talán Pálfi, a magyar forradalmi sajtó egyik fő kezdeményezője aki oly világosan meglátta a meghódolási hajlam és a visszaálló nemesi uralom veszélyeit éppen e ponton lett volna teljesen tájékozatlan, vak és ostoba? Az elhallgatás ezen az ellentmondáson éppúgy nem segít, mint azon a másikon sem, hogy akkor viszont mi fordította így szembe Kossuthot a magyar radikalizmus egyetlen megmaradt és leghaladóbb orgánumával? Valóban csak a sértett, személyi hiúság? S vajon ez a méltatlan lebecsülés hogy lett volna összeegyeztethető a forradalom ünnepelt vezéréről alkotott képpel?...mi bajuk van... Görgeivel Az utolsó támadó, tiltakozó akciót a Marczius tulajdonképpen július 4-én, a 65. számban akkor indította meg, midőn híre ment, hogy Görgeit vezéri posztjáról letették és helyébe Mészáros Lázárt nevezték ki. 13
Az előzményekről itt elég csak néhány szót mondanunk. Az 1849. június 26-i minisztertanács elfogadta Görgei elképzelését, hogy a két ellenfél közül a már itt lévőt, a kisebbiket, vagyis Ausztriát kell, ha lehet, leteríteni, mielőtt még a nagyobbik, a cár serege is a helyszínre ér, és a kettő egyesülten lebírhatatlan túlerőt alkot ellenünk. E terv szerint minden erőt minél előbb Komáromnál kellett volna összpontosítani, hogy csapást csapásra mérjen Ausztria ellen. Erre az összpontosításra azonban nem került sor, mivel Győr elvesztésének hírére a június 29-i minisztertanács Görgei hadügyminiszter távollétében a döntést úgy módosította, hogy a kormány inkább Szegedre hátrál és Görgeinek is oda kell vonulnia. Midőn pedig Görgei vonakodott belenyugodni e változtatásba, Kossuth június 1-jén a sereg éléről elmozdította őt, és helyébe Mészárost, mellé pedig Dembinskit nevezte ki. Mire azonban ezek a helyszínre értek, lezajlott a július 2-i ácsi csata, amelyben a honvédek Haynaut bár nem könnyen újabb erősítés nélkül is visszaverték, és amelyben Görgei maga is fejsebet kapott. A sereg adott hangulatát tekintve Kossuth jobban látta Görgeit egyelőre meghagyni a sereg élén, bár Mészárosnak alárendelve. Görgei letételének hírére írta Pálfi július 4-én, hogy az egész főváros a legújabb vezéri változásokról beszél és a bosszúság leírhatatlan... Meg nem foghatja senki, hogy mi bajuk van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. Majd így folytatta, egyre élesebben: Ezt, bár kitől eredjen, tűrni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja, mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy e mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is? E nem kis részben Perczelnek szóló utalás után Pálfi leszögezi, hogyha Görgei valóban egyszerűen az engedelmességet mondta volna fel, akkor nem elmozdítást, hanem egyenesen főbelövést érdemelne. De hátha csak mást, valami jobb tervet javasolt? Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És még inkább félre azért, mert nyomoru rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek, vagyis Kossuthnak. Hiszen így mindenki arra gondol, hogy megjelennek változtatott alakban mindezen symptomák, a körüllevők befolyásai stb., mellyek eddig csak a korona alól szoktak kikukucskálni. S az ilyen félreértésekről nem tudják a ministerek megóvni a kormányzó nevét? Iszonyú! A lényeg tulajdonképpen már ebben a cikkben benne volt. Ezt csak kiegészítette a július 5-i és 6-i számok újabb állásfoglalása Görgei mellett, félreérthetetlen utalásokkal arra, hogy neki azaz Görgeinek fő dolga a nagy ügy védelmével, és nem egyesek személyi biztonságával vagy éppen menekülésének fedezésével törődni; és utalásokkal azok ellen, akik a vezérségtől Görgeit meg akarják fosztani, holott a hazát eddig is ő segített megmenteni, és most is csak azt vonakodott végrehajtani, amit veszélyesnek tartott a haza ügyére. Pontosítsunk tehát: a Marczius betiltását nem az idézte elő, hogy a kormányt támadta általában. Még csak nem is egészen az, hogy Kossuth politikai környezetét és közvetve magát Kossuthot is bírálni kezdte. Hanem közvetlenül az, hogy Görgei vezérsége mellet és a leváltására irányuló intézkedések ellen foglalt állást még akkor is, midőn Kossuth már elszánta magát a Görgeivel való az adott helyzetben nem könnyű leszámolásra. Ez volt az a pont, amelynél Kossuth lesújtott a lapra. Pálfit a bíróság elé állítástól csak az mentette meg, hogy a kormány a menekülés küszöbén már nem tudott esküdtszéket összeállítani. Letartóztatására azért nem került sor, mert az igazságügy-miniszter óhajára írásban kötelezte magát, hogy a kormányt követni fogja és jelen lesz, ha bíróság elé idézik. Pálfi egyébként ettől függetlenül sem óhajtott a törvény elől elvonulni, hanem férfias nyugalommal és rezignációval várta a fejleményeket, és követte a kormányt egészen Aradig és a bukásig, amely az ellene indított eljárásnál jóval nagyobb ügyeknek is véget vetett. 2. Képek 14
15
1. Április 7 PUSZTASZERI LÁSZLÓ A Világoshoz vezető út Április 7. A tavaszi hadjárat taktikai győzelemsorozata után, 1849. április 7-re Gödöllőn haditanácsot hívtak össze. Hogy ott mi történt részleteit tekintve máig is ismeretlen. Teljes bizonyossággal csupán annyi állapítható meg, hogy Kossuth és Görgei tábornok négyszemközti megbeszélést folytatott. Csupán valószínűsíthető, hogy közöttük a Függetlenségi Nyilatkozatról és a további hadműveletek irányáról esett szó. Görgei korábbi megnyilvánulásai azt bizonyítják, hogy elvetette a Habsburg birodalom kormányzati és hadseregszervezési, vezetési elveit, de sem a birodalommal, sem pedig a dinasztiával nem kívánt szakítani. Nem Magyarország államjogi függetlenségét, hanem csupán a birodalom Lajtán túli részéhez fűződő kapcsolatainak átrendezését kívánta. Emlékiratainak tanúsága szerint óvta Kossuthot minden olyan lépéstől, amely az európai hatalmi egyensúlyt felboríthatná. Ez azért is hihető, mert ha valakinek, akkor Görgeinek tisztában kellett lennie azzal, hogy az áprilisi győzelmek propagandisztikus és taktikai jelentőségűek, de semmiképpen sem elegendők a dinasztiával történő méltányos kiegyezéshez. Az osztrák hadseregnek a magyarországi főhadszíntéren működő része hátrányos helyzetbe került Isaszeg után, de nem semmisült meg. Továbbá, nem hagyhatta ki a számításból a birodalom egyéb katonai erőtartalékait sem, amelyeknek a főhadszíntérre történő átcsoportosítása csupán idő kérdése lehetett. Éppen ezért a kiegyezést kizárólag gyors időnyeréssel és újabb győzelmekkel lehetett volna kikényszeríteni. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy Buda visszavételében és a nyugati irányú hadműveletek folytatásában Kossuthtal már Gödöllőn megegyezett. Görgei április 26-án fel is szabadította az osztrákok által ostromolt komáromi erődöt, innen azonban nem követte a visszavonuló osztrák hadsereget, hanem visszafordult, hogy ostrom alá vegye a még osztrák kézen levő Budát (május). Mire Buda felszabadult, a hadsereg kifulladt, harcértéke megromlott, ellátása elégtelen volt, és az európai status quo felett őrködő hatalmak már egyezségre jutottak abban a kérdésben, hogy minden segítséget megadnak a Habsburg birodalom egységének megőrzéséhez. Így 1849. május végére idő és alkalom elveszett; a szabadságharc további tétje csupán a bukás súlyának enyhítése lehetett. Május 15. Görgei április 26-án egy fogoly osztrák tiszttől értesült a készülő orosz beavatkozásról. Május közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz beavatkozásról kelt hírek valósak és az intervenció hamarosan bekövetkezik. Az intervenció ténye azt a kérdést vetette fel a kormány és a katonai vezetés számára, hogy van-e lehetőség az újabb támadás visszaverésére, s ha igen, az milyen intézkedéseket igényel? Az önvédelmi harc folytatását illetően két elképzelés született. Az egyiket, a hadügyminiszteri tárcát Görgei helyett ideiglenesen betöltő Klapka terjesztette június 12-én a kormány elé. A terv alapvetően védelmi jellegű, és feltételezi, hogy a magyar erők képesek lesznek az orosz és osztrák támadás feltartóztatására. Klapka május 15-én Görgei budai főhadiszállására utazott, hogy tervét ismertesse. Elmondta Görgeinek, hogy az erőforrásokat felmérve arra a megállapításra jutott, hogy a rendelkezésre álló tartalékok mintegy félévi háborúhoz elegendők. Klapka tábornok ez alkalommal azt a lesújtó meggyőződését fejezte ki előttem írja emlékirataiban Görgei, hogy Magyarország megmentése egyáltalában csak a külföld segítségével lehetséges... Klapka tehát elfogadta azt a Kossuth által megfogalmazott külpolitikai doktrínát, hogy az európai orosz befolyás növekedésétől tartó nagyhatalmak támogatást nyújtanak Magyarországnak. Klapkával szemben Görgei Buda bevétele után támadó hadműveleteket akart folytatni, hogy az orosz támadás bekövetkezte előtt vereséget mérhessen a Magyarországon operáló osztrák hadseregre. Egyidejűleg kísérletet tett a kiegyezésre hajló és a Függetlenségi Nyilatkozatot elvető politikai ellenzék megnyerésére. Görgei május utolsó napjaiban érkezett Debrecenbe, ahol személyesen is tárgyalt a békepárt vezetőivel, és felajánlotta a katonai hatalomátvétel lehetőségét, amit azonban az alkotmányos jogfolytonosság alapján álló politikusok elutasítottak. Az országgyűlést a Pestre költöztetés ürügyén Kossuth elnapoltatta, mire Görgei visszatért a hadsereghez és hozzálátott támadó tervének kivitelezéséhez. A támadó magyar koncentrációt Haynau, a június 2-án kinevezett új fővezér a Vág folyó mentén és Győr térségében várta, amiből arra következtethetünk, hogy pontos információi voltak a magyar erők helyzetét és létszámát illetően. Ezzel szemben Görgei hadvezetéséi információi nem voltak kielégítőek. Június 20 21. A főerő által június l6-án a Vág menti Zsigárdnál Görgei távollétében megkísérelt első áttörés kudarccal végződött, a terv ezzel lelepleződött és az ellenség megerősítette a Vág-vonalat. Görgei az áttörési kísérletet az eredeti terv csekély változtatásával, saját vezénylete alatt június 20 21-én Perednél megismételte. A kísérlet azonban ezúttal sem járt sikerrel. A peredi csatával befejeződött a kiegyenlítődött erők küzdelmének időszaka és az egyensúlyt az orosz hadsereg belépése a reakció javára billentette. A szabadságharc túljutott a 16