AZ ÜDVTÖRTÉNET ALAPJAI AZ ÉSZ FÉNYÉBEN 12. évfolyama számára
Bevezetés 1. Az üdvtörténet apológiájának (apológia = védőbeszéd) fogalma és célja: a katolikus tanítás hihetőségének (credibilitas) igazolása. Az üdvtörténet fogalma Általános értelemben azt a tényt jelöli, hogy Isten az egész emberiség történelmének és ebben minden embernek felajánlotta az Ő üdvösségét, amely Jézus Krisztus eljövetelével valósult meg. Szűkebb értelemben az üdvtörténet jelenti az üdvösség megtapasztalását és megvalósulását elsősorban az Ószövetségben és az Újszövetségben, az egyházban és az egyes emberben, aki Isten hívását szabadon elfogadja a hitben. Tehát az üdvtörténet nem a történelem feletti hitbeli tapasztalat, hanem a profán történelemmel egyenlő kiterjedésű történelem. Az apológia fogalma A kereszténységnek történelme legkorábbi szakaszaiban vitát kellett folytatnia a nem-keresztény környezettel és számot kellett adnia a keresztény hit alapjáról (l Pt 3, 15). "Apológiát" (védőbeszéd) kellett folytatnia a zsidósággal és a pogánysággal, azaz meg kellett védeni saját tanításának igazságait, ugyanakkor tisztáznia a keresztény teológia "fundamentális" (fundamentum: alap; fundamentális: alapvető) kérdéseit. Később a kereszténységnek meg kellett védenie magát a deizmussal (Isten megteremtette a világot, aztán magára hagyta), a racionalizmussal (az ész mindenhatóságába vetett hit), az idealizmussal (az anyaggal, a természettel, a léttel szemben az ideát, a tudatot elsődlegesnek tartó filozófiai, világnézeti irányzat) és a materializmussal (anyagelvűség) szemben. Ennek során alakultak ki az "apologetika" (hitvédelem) témakörei. A fundamentális (alapvető) teológia fogalma A fundamentális teológia nem csupán a keresztény kinyilatkoztatás tényének apologetikáját és bizonyítását nyújtja, hanem arra törekszik, hogy mint a rendszeres teológia (dogmatika) egyik ága a keresztény teológiát megalapozza. A fundamentális teológia módszereiben különbözik a dogmatikától, mivel a kinyilatkoztatás tényét igyekszik igazolni és nem teológiailag értelmezni. (A dogmatika tárgya ugyanis a keresztény hit hiendőségének (credenditas) igazolása, vagyis a kinyilatkoztatás tartalmának teológiai (theosz+logosz = Istenről szóló tudomány) értelmezése.) A fundamentális teológia tehát megalapozza a dogmatikát: az általános antropológiai (embertan) és az általános vallástudományi kérdések tisztázásával hozzájárul ahhoz, hogy e tudományok eredményei bekerüljenek a dogmatikába. Az embert olyan lényként mutatja be, aki meghallója lehet az isteni kinyilatkoztatásnak, de olyan lényként is, aki el is utasíthatja ezt az isteni közeledést. A fundamentális teológia bemutatja a hitet belülről veszélyeztető erőket és a társadalmi környezetből fakadó támadásokat is. Átgondolja a teológiának a filozófiához való viszonyát: a hit szavahihetőségének, hitelt érdemlő voltának megalapozását. A fundamentális teológia az emberi létezés történelmi, társadalmi és vallási összefüggéseit vizsgálja: hogyan mutatkozik meg és valósul meg benne az a dialógus, 2
amelyet Isten akkor kezdett el, amikor az isteni Igét a megtestesüléssel ebbe a bűnös világba küldte. A fundamentális teológia feladata tehát a hit alapjainak (Isten léte, a kinyilatkoztatás lehetősége és ténye, valamint az ember képessége a kinyilatkoztatás elfogadására) racionális (ésszerű) igazolása. Végső soron azt igazolja, hogy a keresztény hit nem butaság, nem vakhit, hanem értelmes engedelmesség. 2. A fundamentális teológia módszerei és témái Módszerei hasonlítanak a filozófia módszereihez: nem föltételezi a hitet és a kinyilatkoztatást, hanem az ész fényében kutat. Témái: a hit előfeltételei (praeambula fidei) 1. A vallás ténye és lehetősége 2. A Krisztus-esemény bizonyossága 3. Az egyház jézusi alapítása és szükséges volta 4. A kinyilatkoztatás lehetősége és ténye 3. Leggyakrabban előforduló idegen kifejezések: apológia = védőbeszéd fundamentum = alap fundamentális = alapvető racionalizmus = az ész mindenhatóságába vetett hit idealizmus = a tudatot elsődlegesnek tartó filozófiai, világnézeti irányzat materializmus = anyagelvűség deizmus = Istent csak a világ első okának elismerő felfogás apológia = védőbeszéd apologetika = hitvédelem antropológia = embertan fenomenológia = (fenomén jelenség) a filozófia azon ága, mely a különféle vallásos megnyilvánulásokat kutatja szimbolon = jel; természetből fakadó, v. mesterségesen létrehozott jel mítosz = szimbólum nyelvén előadott történet transzcendencia = értelemmel fel nem fogható, tapasztalat, érzék feletti immanens = benne rejlő, természetéből következő (közelség) etnológia = egyetemes, összehasonlító néprajz kultikus = istentiszteleti fétis = különleges tárgy, amelynek erőt tulajdonítanak, tisztelik animizmus = az ősök lelkébe, szellemekbe vetett hit. mana-hit = bizonyos tárgyaknak vagy embereknek varázserőt tulajdonítanak mágizmus = mágikus erőkbe vetett hit, mágia alkalmazása totem és tabu = a totemizmus az a hiedelem, hogy egy-egy embercsoport őse valamilyen állat, növény vagy természeti tárgy. Az így tekintett ősökkel kapcsolatban bizonyos tilalmak, tabuk szerepelnek: nem szabad megenni, érinteni, stb. frusztráció = tudatos vagy öntudatlan vágyaink, törekvéseink meghiúsulása egzisztencializmus = minden jelenséget és problémát a személyiség szemszögéből vizsgál, a megismerés alapja az egyéni lét cionizmus = a zsidó néphez való tartozás tudatosítása (II. vh. utáni mozgalom) Talmud = a Tóra tanulmányozása teokrácia = a hatalom a papság, egyház kezében van fenomén = különleges, ritka jelenség posztulátum = követelmény monoteizmus = egyistenhit reflexió = valamihez fűzött észrevétel; elmélkedés, önmegfigyelés 3
eszkatológia = hittudomány ága, a világ sorsával, elmúlásának problémájával foglalkozik politeista = sokistenhivő kozmogónia = égitestek keletkezésével és fejlődésével foglalkozó tudomány reveláció: Isten önközlése a történelemben kinyilatkoztatás ontológia: a szubjektumtól független létről szóló tanítás parúzia: Jézus Krisztus újra-eljövetele I. A VALLÁS TÉNYE ÉS LEHETŐSÉGE 4
1. A vallás filozófiai fogalma 1.1. A vallásosság és a vallás fogalma a köznapi nyelvhasználatban A vallásosság elsősorban a tiszteletben részesített természetfölötti erők és lények létezésébe vetett hitet és az ebből fakadó belső magatartást (fogalmi, érzelmi és akarati tudatvilágot) jelenti, másodsorban az ezeknek megfelelő viselkedést (külső magatartást, mint pl. hitvallás, ima, áldozatbemutatás, bűnbánati cselekedetek). A vallásos tudat (magatartás) és a vallásos viselkedés olyan "tárgyakra" irányul, amelyeknek összessége rendszert alkot és ezt a "rendszert" nevezzük általában vallásnak. Ilyen értelemben beszélhetünk keresztény és nem keresztény vallásokról, régi és új vallásokról, stb. A vallásosság "tárgyai": a.) a vallási eszmék, tanok, dogmák, szokások, szertartások, valláserkölcsi előírások, mítoszok, legendák, történetek b.) olyan alkotások és intézmények, amelyeket vallásos emberek hoznak létre és használnak, pl. fétisek, bálványok, oltárok, templomok, szentképek, szobrok, énekek, vallásos társulatok c.) láthatatlan valóságok, amelyeknek tárgyi létezését hiszik a vallásos emberek, pl. Isten vagy istenek, lélek, túlvilág A vallásosság megnyilvánulási módjai: hit, remény, szeretet, imádság, áldozat, szertartások, vallási közösségbe való bekapcsolódás. A vallásosság megjelenésének formái: a.) intézményes vallásosság, azoknak vallásossága, akik elkötelezik magukat egy vallási közösségnek és átveszik annak eszmei világát, szokásait, törvényeit, stb. b.) önkényes vagy egyénieskedő vallásosság, azoknak vallásossága, akik teljesen elvetik az intézményes vallásosságot és önmaguk által kitalált vagy különféle vallási rendszerekből válogatott vallási gyakorlatot folytatnak, vagy akik elfogadnak ugyan egy vallási intézményt, de annak eszméiből és szabályaiból nem mindent tartanak önmaguk számára kötelezőnek. c.) öntudatos, meggyőződéses, következetes vallásosságról akkor van szó, amikor valakinek nézetei összhangban vannak meggyőződésével és viselkedése is ebből a meggyőződésből, hitéből forrásozik. d.) tekintélyi (auktoritatív) vallásosságról beszélünk, amikor valakinek vallásos meggyőződése nem tudatosságon és szabad választáson alapszik, hanem szülők, nevelők, barátok, környezet vagy társadalmi légkör vallásos nézeteinek többé-kevésbé tudatos átvételére épül. e.) fiktív (kitalált, képzelt, feltett) vallásosság: ha valakinek vallásos viselkedése nem meggyőződésre épül, hanem kétkedő, bizonytalankodó feltételezésre: "hátha mégis van Isten!", "hátha mégis igaz, amit az egyház tanít!". A fiktív vallásosság lehet előzménye egy későbbi meggyőződéses vallásosságnak. 1. 2. A vallási jelenségek vizsgálata A vallásnak mint rendszernek elemeit és a vallásosság megnyilvánulási módjait összefoglaló néven vallási jelenségnek nevezzük. A vallási jelenségek különféle tudományoknak lehetnek tárgyai: 5
vallástörténet: különböző korok vallásait mutatja be. valláspszichológia: minden olyan lelki, szellemi jelenséggel, megnyilvánulással foglalkozik, ami a vallással kapcsolatos. vallásszociológia: a vallás és a társadalom összefüggéseit vizsgálja. vallásfenomenológia: (fenomén: jelenség): a filozófia azon ága, amely a különféle vallásos megnyilvánulásokat kutatja. vallásfilozófia: a vallás alapjainak, lényegének kutatásával foglalkozik. A vallás legtágabb és szűkebb értelemben vett meghatározása A vallást legtágabb értelem úgy határozhatjuk meg, hogy lényege egy Abszolútumnak vett valamivel vagy valakivel való találkozás tudata és ennek nyomán kiváltódó gyakorlati elkötelezettség. A "találkozás" jelenthet értelmi megfontoláson alapuló felismerést, ösztönszerű vonzódásból fakadó megsejtést, féltudatos megérzést, megvilágosodást. Az "elkötelezettség" lehet tudatos akarati állásfoglalás, de ösztönszerű vonzódásból fakadó engedelmesség, ambivalens (két ellentét egysége) magatartás is: a ragaszkodás és idegenkedés, az engedelmesség és tagadás keveréke. "Abszolútum" elméletileg a Végső Valóság, akire minden visszavezethető, akitől minden függ, de ő maga nem függ senkitől, gyakorlatilag mindaz, amiben vagy akiben az ember törekvéseinek és erőfeszítéseinek végső célját, egész életének értelmét véli megtalálni. Amiben az ember leginkább hisz, amitől mindent remél, amit leginkább szeret, az az ő "istene" (Szent Pál: "istenük a has", a pénz, az érvényesülés, a szerelem, a művészet, a tudás, stb.) A meghatározás kritikája A meghatározás igen tág - minden belefér: a kereszténység, a történeti vallások Istene; a relatív értékű mindennapi dolgok; az egyetemes emberszeretet, humanizmus, a művészetekért, a tudományért való rajongás, eszmék, érvényesülés, sport, teljesítmény, szerelem, egészség, akár az ateizmus bizonyos formái is. Igazsága annyiban van, hogy mindenféle abszolutizálásban fellelhető két magatartásforma: a teljes függés átérzése és a teljes odaadás készsége (a valláspszichológusok ezt tartják a vallási élmény legjellemzőbb elemének!) A meghatározás alkalmas arra a megkülönböztetésre, hogy van "igaz vallás", amely valódi Abszolútum előtt hódol, és "pszeudovallások" (látszólagos, képzelt vagy hamis), amelyek relatívumot, azaz evilági értékeket abszolutizálnak. A vallás szűkebb értelemben vett meghatározása: a transzcendens Végső Valóságba (=személyes és a világfölötti) vetett hit és ennek megfelelő viselkedés (vallásosság), másodlagosan az ezzel összefüggő tanok, szabályok, alkotások és intézmények rendszert alkotó összessége (a vallás mint rendszer). A vallás fogalmának elmélyítése a vallás szó etimológiai (szófejtés, a szó eredetének magyarázata) vizsgálatának segítségével: a magyar VALLÁS szó jelentése: a hit megvallása, azaz egy belső meggyőződés külső megvallása. "Vallom Istent" = confiteor: vallom Isten nagyságát, elismerem, dicsőítem, magasztalom. A latin RELIGIO szó etimológiája Cicero: re-legere (átolvasni) eszerint az értelmezés szerint a vallás nem más, mint az isteni, a titokzatos szorgalmas, lelkiismeretes tanulmányozása, újra-gondolása; Lactantius: religare (odakötni, összekötni) Istenhez kötöttek, Istenhez kapcsoltak vagyunk; 6
Szent Ágoston: re-eligere (újraválasztani) Istent mindig újraválasztva szeretettel közeledünk felé; Voltak, akik a relinquere (elhagyni) igében látták a religio szó ősét. Szerintük a vallás magában foglalja a nem vallásostól, a "profán"-tól való elkülönülést. A phanum az a szent kör, amellyel a vallás tárgyai vannak körülvéve, ami kívül esik ezen, az pro-phanum. Az így értelmezett szó ugyanakkor a szent tárgyakkal kapcsolatos tartózkodó magatartást is jelezné: csak felszentelt személyek érinthetik azokat. A csak összetételekben használatos ligare szógyökre is gondoltak. Ennek jelentése: féltő gonddal tartani szemmel valakit, ahogy a szégyenlős szerelmes vágyódva, de titokban leselkedik kedvese után. Ebben az értelemben a vallás az Istentől lenyűgözött, Isten igézetébe került ember vágyakozó és bátortalanul közeledő magatartását jelenti. Szent Tamás: Religio importat ordinem ad Deum a vallás egy bizonyos rend, rendszer, kapcsolat teremtése Isten és ember között. Mindezek a szóelemzések keveset mondanak a vallás lényegéről, de utalnak a fogalom gazdag tartalmára, amelyből különféle korok más-más emberei hol ezt, hol amazt emelték ki, tartották lényegesnek. A vallás általános jellemzői A vallás általános emberi jelenség - egyidős az emberiséggel. Plutarchos (Kr. u. 46-120.) megállapítása: "Bejárhatsz messze földeket, találsz talán városokat védőfalak nélkül, tudományok és művészetek nélkül; városokat, amelyekben az aranyat nem ismerik vagy nem használják, városokat nyilvános csarnokok és színházak nélkül. De senki nem látott olyan várost, amelyből hiányozna a templom és hiányoznának az istenek, amelyben ne imádkoznának, ne tennének fogadalmat, ne jövendöltetnének, ne mutatnának be áldozatokat a javakért, és ne törekednének áldozatukkal elhárítani az ártást. Ilyen várost még senki sem látott és nem is fog látni." Cicero (Kr. e. 106-43.) így írt: "Minden nép közt megtalálható az egyértelmű meggyőződés hiszen az velünk együtt születik és mindegyikünk lelkébe bele van vésve, hogy vannak istenek... Sokan helytelenül gondolkodnak róluk, sokan hibáznak, de egyek abban, hogy egy isteni erő és isteni természet létezését elismerik." A vallástörténet eddigi kutatásai szerint az emberi tudat kialakulásával egy időben alakult ki a túlvilági személyes hatalomba, Istenbe vetett hit. A tudomány eszközeivel nem tudjuk megállapítani, milyen tényezők játszottak közre az ősi hit kialakulásában. A kinyilatkoztatásból nyilvánvaló, hogy Isten közreműködését ebben a korban is fel kell tételeznünk. Az Isten felé irányulás velünk születik, ezt a hajlamot az isteni kegyelem gyújtotta lángra, tette vallásos fölismeréssé és gyakorlattá. A különböző vallásos rendszerek magukon viselik a népek, tájak és gazdasági körülmények sajátosságait. A minden vallásos rendszerben többé-kevésbé föllelhető tartalmi jegyek: a.) Személyes, rajtunk kívül álló, transzcendens istenséget kezdetben természeti megnyilvánulásokban tisztelték, illetve önálló isteneket láttak a természet erői mögött; b.) Függési tudat: a természet erőinek való kiszolgáltatottság megélése, a vadász és hadi szerencse biztosítani akarása, bizonyos etikai normák, amelyeket az istenség akarata szerint értelmeztek, számonkérő és büntető istenség eszméje; c.) Kapcsolatot igyekszik teremteni az istenséggel: mágikus praktikák, kultuszok számtalan formája, imádság és áldozatbemutatás szertartásai, etikai törvények vallásos motivációi, a halál után élet (jutalmazás és büntetés) 7
A kereszténységen kívüli vallások és a kereszténység között sok a hasonlóság, sőt azonos eszmékkel és gyakorlatokkal is találkozunk. Hogyan lehetséges, hogy a kinyilatkoztatott vallás sokban hasonlít a természetes vallásokhoz? A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozatában ezt olvassuk: "Ezek a tanok sokban különböznek mindattól, amit az Egyház igaznak tart és tanít, mégis nemegyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely minden embert megvilágosít" (Nostra aetate 2.). A zsinat szerint tehát az emberi elme kinyilatkoztatás nélkül, de nem Isten segítő kegyelme nélkül, szert tehet igaz és helyes vallási ismeretekre. Az ilyen ismeretek közös kincsét képezhetik a kinyilatkoztatott vallásnak és a többi vallásnak. A kinyilatkoztatás ugyanis nem tette feleslegessé azokat az általános emberi vallásos eszméket és magatartásformákat, amelyek emberi természetünkben gyökereznek. A vallási élmény (vallási átélés, tapasztalat) sajátos vonásai A vallási élményben elsősorban nem a racionális, értelmi megfontolás és nem is az ember etikai készsége, inkább az emocionális (érzelmi) elemek vannak túlsúlyban. Ez nem azt jelenti, hogy tudatunktól függetlenül csupán érzelmeinkkel reagálunk Isten megszólítására, közeledésére, hanem azt, hogy egész egyéniségünk, tudatos és tudattalan lélekszféráink együttesével. Az érzelmek ugyanis jelző szerepet töltenek be: azt tudatosítják, hogy egyéniségünk egésze hogyan reagál egy kívülről jött vagy belső indításra. Ezért kell jelentőséget tulajdonítanunk az érzelmi jelzéseknek, de nem vezetjük le a vallási élményt és az abból következő külső és belső vallásos magatartást csupán a vallási érzelmekből. A vallási élmény és érzelmi világunk Az Istennel való találkozás, a megszólítottság egész emberségünket érinti, nem csak értelmileg, érzelmileg is válaszolunk. a.) Szent Ágoston szerint az istenélményben két ellentétes érzés ragadja meg az embert: tremendum et fascinosum, egyrészt rettegő tisztelet, bűnös voltunk átélése, másrészt bizalmat keltő, hívogató, vonzó, elbűvölő erő. A Vallomásokban olvassuk: "Mi az az elém csillogó-villogó és szívemre ütő, de szívemet nem sértő valami? Rémület nyilallik belém, és lángra gyulladok. Rémület tölt el, amennyiben hozzá hasonló nem vagyok. Lángra gyulladok, amennyiben hasonlítok hozzá" (IX. 9.). b.) hála, belső béke, öröm (színeváltozás) c.) szeretet d.) bizalom (Ábrahám alkudozása az Istennel) e.) bűnbánat (Izajás, Péter a csodálatos halfogáskor, Pál: utolsó vagyok az apostolok között) f.) engedelmesség (kötelesség és felelősségtudat) A vallási élmény és értelmi képességeink A nyugati ember racionalista: kérdez, kutat, következtet, tudni, belátni akar, a keleti ember az értelmi ismeret legkezdetlegesebb formáival is megelégszik: a szimbólumokkal és a mítoszokkal. a.) vallási szimbólumok Szimbolon = jel: természetből fakadó vagy mesterségesen létrehozott jelek, amelyek útján tudomást szerzünk valamiről, vagy mások tudomására hozunk valamit, amit fogalmakkal nem tudunk a maga egészében kimeríteni. Fajtái: mozdulatok, gesztusok (térdelés, kitárt kar, kézrátétel); 8
térszimbolika (Isten a magasban, az égben, szárnyaló gondolatok, fenséges és alantas érzelmek, előrelátás, széles látókör); egyéb általános emberi szimbólumok (szív, tűz, fény, sötét); kulturális és társadalmi tényezőkre visszavezethető szimbólumok (bárány, hal, horgony); egyéni szimbólumok - jelentésük függ a hozzájuk fűződő ismeretektől vagy érzelmektől (kereszt). Rendeltetése: nem értelmi ismeret közlése, hanem a magatartás megváltoztatása. Mircea Eliade, a neves etnológus (etnológia: a természeti népek nyelvét, gondolkodásmódjának nyelvi megnyilvánulásait, szociális és kulturális sajátosságait vizsgáló tudományág) írja, hogy a nap, a hold, a föld, az ég, a víz, stb. a legprimitívebb népeknél sem önmagukban tárgyai a vallásos tiszteletnek, hanem egy másik valóság kinyilatkoztatói és bemutatói. A Végső Valóság sem metafizikai (filozófiai), sem teológiai fogalmakkal nem ragadható meg a maga teljességében. A szimbólumok és mítoszok azonban lényegüknél fogva többértelműek, így az azokba való beleélés által sokkal inkább megközelíthető a Végső Valóság teljessége. Az ilyen átélés hatása majdnem azonos azzal, amit az ún. misztérium-vallások a misztériumokban való részesedésnek tulajdonítottak: a misztérium nemcsak ismeretet közvetít, nemcsak megemlékezés, hanem az átélés révén isteni erőben részesít. b.) A mítoszok a szimbólumok nyelvén előadott történetek. Az istenek és egyéb szellemi lények tetteiről szóló legrégibb mítoszok valójában az embert izgató kérdésekre akarnak válaszolni: Miért ilyen a világ? Hogyan alakult ősidők óta? Hogy kell beilleszkednünk a világ rendjébe, amely az egész mindenség, még az istenek életét is szabályozza? Mítoszok, amelyek majdnem minden népnél megtalálhatók valamilyen formában: az ősi paradicsomi állapotból való kiesés az ember hibájából vagy az istenek hibájából, feltámadás-mítoszok (a természet téli halála, tavaszi újjáéledése) A mítoszban hívő archaikus ember erőt kapott a mítoszból, amely jobbá, erkölcsi tanításának megfelelő emberré tette. A monoteista vallások átértékelték a mítoszokat (teremtéstörténet). c.) Vallási tanok A gondolkodó ember igénye, hogy tudását világos fogalmakba, ellentmondás nélküli tételekbe rendezze. Ez az igény érvényesült akkor, amikor a mítoszból kinőtt a filozófia (Arisztotelész szerint mindez akkor kezdődött, amikor az ember nem elégedett meg az ősöktől átvett hiedelmekkel, hanem kételkedni kezdett és bizonyítékokat keresett), másfelől a teológia (az értelem fényében veszi szemügyre azokat a valóságokat, amelyekről a szimbólumok és a mítoszok költői képekben beszélnek). d.) Dogmák Az egy tárgyra vonatkozó és egymásnak ellentmondó vallási tételek között sok esetben a vallási tekintély mondott ítéletet, adta meg a helyes megoldást. A dogma a vallásos meggyőződés számára a kétségbevonhatatlan, megváltoztathatatlan igazság biztonságát nyújtja. Veszélye, hogy megmerevítheti a vallásosságot. Mert ha nemcsak mondanivalóját, hanem megfogalmazását is végérvényesnek tekintik, vagy ha minden vallási nézetet dogmaként kezelnek, akkor a vallás élettelen tételek gyűjteményévé válik. A dogmák helyes értelmezése nem zárja ki, hogy ugyanazt az igazságot minden kor a maga nyelvén újra fogalmazza. e.) A hitvallások: olyan alapok, amelyekkel hitét tanúsítja és megerősítheti a vallásos ember. f.) Szent iratok klasszikus, időtálló könyvek: Eddák, Gilgames, Mahabharata, Korán, Biblia, stb. A szent könyveket tekintélyi erővel bíró jegyzékekbe (kánonokba) foglalják, magyarázásukra nemegyszer külön könyvek íródtak (pl. Talmud). 9
Minden vallásban megtalálhatók a következő témák, amelyeket az értelem, a tudomány módszereivel igyekeznek bemutatni: a.) isteneszme: transzcendencia - immanencia (távolság - közelség), Isten egyetlensége, személyes vagy személytelen Abszolútum, változatlan és változást feltételező működése b.) világ: keletkezése, rend és törvényszerűség kérdése, történelemszemlélet, a világ vége c.) ember: a kozmosz egy része, a testet elhagyni képes szellemi lélek eszméje, adottság, képesség kibontakoztatása (tökéletesség, megváltottság), az ember halál utáni sorsa Vallási élmény és vallási cselekedetek kapcsolata Vallási kultusz (istentisztelet) A kultikus (istentiszteleti) aktusokban az ember hódolata két formában fejeződik ki: az áhítatban és bizonyos előírások (szolgálat) végrehajtásában. Az áhítat a vallási átélés bensőségét, intenzitását fejezi ki. Veszélye a spiritualizmus (a világ szellemi őselvét valló felfogás) vagy pietizmus (érzelmes, kegyeskedő vallási buzgóság), amely az átélést teszi kizárólagos szemponttá, ezért nem sokat törődik az előírásokkal. A szertartások előírásos végzése a külsőségek, ritualizmus, üres formalizmus veszélyét hordozza. A külső formák, rítusok, a viselkedés legfőbb rendeltetése Isten imádata, a megszentelődés elősegítése. Etika és vallás szorosan összetartozik Csak a modern nyugati ember képes arra, hogy a vallást külön válassza az etikától. Szükségszerű, hogy minden vallás etikai követelményekkel, bizonyos törvények és előírások megtartásának igényével lépjen fel. Az ilyen törvények általában három területre vonatkoznak: Isten iránti, önmagunk iránti és embertársaink iránti kötelezettségek. Hogy részletekben mire terjednek ki ezek a kötelességek, abban már nagy eltéréseket mutatnak fel az egyes vallások. Pl. a nagy világvallások a következő erényeket tartják legfontosabbnak: engedelmesség, elmélyülés, önuralom, mértékletesség, türelem, jóakarat, alázat, tisztelet, tisztesség, igazmondás, józanság, hálás lelkület, bőkezűség, igazságosság, hűség, bölcsesség, segítőkészség, a vallás megvédése, terjesztése és hasonlók. A vallási élmény közösségi vonatkozásai A vallás nem csupán az egyén, hanem a közösség ügye: a hit és az eszmények azonossága fogja össze, de karizmatikus adottságú személyekre is szükség van a közösségben. A keresztény közösségben mindenkinek megvan az Istentől kijelölt helye és szerepe (Szent Pál: egy test, sok tag!) 1.3. A vallás kialakulása, keletkezése A vallás eredetének kérdése két problémát foglal magában: egy antropológiai és egy történelmi problémát. Az antropológiai probléma így fogalmazódik meg: Miből keletkezett a vallás? Mi az alapja az egyes emberben és a történelemben? Tudatlanság? Félelem? Boldogságvágy? A biztonság keresése? Eltorzult társadalmi viszonyok kivetítése? A történelmi probléma így fogalmazódik meg: Hogyan keletkezett a vallás? Hogyan született meg a vallási igény? Az antropológiai problémára a válasz: a vallási jelenségek az ember szellemiségével együtt járó örök emberi igényre vezethetők vissza. A vallás alapja az emberi természet nyitottsága a végtelenre. A történelmi probléma megoldására háromféle kiindulási pont kínálkozik: 10
a.) A kinyilatkoztatás: Isten a teremtés után kapcsolatba lépett az emberrel és fokozatosan feltárta előtte tulajdonságait és kívánságait. Hogy ez az "őskinyilatkoztatás" miképp ment végbe, nem tudjuk, hisz a Biblia képekben, nem fogalmi megközelítésben szól a teremtésről és Isten közléseiről. b.) Történelmi vizsgálódás nem lehetséges, hiszen történeti adatokkal nem rendelkezünk a vallás keletkezéséről. c.) Bölcseleti (filozófiai) okoskodás: Isten létét és alapvető tulajdonságait filozófiailag (az emberi ész fényében) fel tudjuk ismerni. Az istenkeresés alapja embervoltunk belső igénye. Ahogyan nem tudjuk, hogy találta ki az ember a matematikát, a zenét, a képzőművészetet, csak azt tudjuk, hogy mindezek alapja emberségünk belső igénye, úgy azt mondhatjuk, voltaképpen nem is kitalálta az ember ezeket, hanem rátalált ezekre, mintha megtalálásuk előtt is meglettek volna valahol és lelkünk tudattalan igénye keresésükre ösztönzött. Mircea Eliade, a román vallásfenomenológus a mértani törvények felfedezésével veti össze a vallás felfedezését. "Az első mértani törvények felfedezése minden valószínűség szerint a Nilus-delta öntözésével kapcsolatos gyakorlati problémáknak köszönhető. De a törvényeknek ez a felfedezése nem bír jelentőséggel a mértani törvények érvényessége szempontjából. Hasonlóképpen az Isten-eszme érvényességét sem teszi kérdésessé az a tény, hogy Isten fogalmának felmerülését a Nap szemlélése, a természet végtelensége, a félelem, vagy akár a boldogságvágy váltotta ki. Amint a földmérés igazában nem szüli a mértant, ugyanúgy a napfényes ég szemlélete vagy a vihartól való félelem sem szüli az Isten-eszmét." Ez a szemlélet, ha logikusan végiggondoljuk, több olyan elmélet téves voltára is rámutat, amelyek a történelem során a vallás keletkezését magyarázni próbálták. Kognitív (megismerő, a megismerésre vonatkozó) elméletek Tudatlanság és félelem Lényege: a tudomány térfoglalása nyomán a félelemmel együtt a vallás is megszűnik. Ezt a nézetet először Lucretius (+ Kr. u. 53.) fogalmazta meg, ezt az álláspontot képviselik a marxista gondolkodók. Ez a nézet nem ad választ arra, hogy a tudatlanság és a félelem miért éppen vallásos képzetek kialakulásához vezet, hiszen művelt, tudós, jólétben élő emberek is vallásosak. Félelem az állatokban is van, mégsem feltételezik, hogy a villámlás mögött van valaki, akihez imádkozni lehet. Van egyfajta vallásos félelem: timor filialis - félek megbántani, elveszíteni, akit szeretek, akit Istennek, támaszomnak ismerek. A bölcsesség kezdete az Úr félelme - mondja a zsoltáros. Tudatlanság és mitologizáló világmagyarázat E vélemény megfogalmazása August Comte (+1857) nevéhez fűződik. Lényege: a vallás kezdetleges világmagyarázat, amelyet az újkori fizika, amely felismerte a jelenségek egymásközti összefüggéseinek törvényeit és így megteremtette a pozitív tudásra épülő világmagyarázatot, fokozatosan kiszorítja a régi világképeket, így a vallásét is és vele a vallást. Ez a nézet nem ad választ arra, miért nem szűnik meg a vallás a modern természettudományokban jártas, a modern fizikai világképben nevelkedett, művelt emberek körében. Azonfelül egyoldalúan szemléli a vallást, mintha nem lenne egyéb, mint világmagyarázat. Az előző fejezetekben igazoltuk, hogy a vallás az egész emberhez szól és emberségünkből 11
fakadó magatartásformáinkat nem lehet egyetlen képességre, csupán az értelemre visszavezetni. Kétségtelen, hogy világértelmező szerepe is van a vallásnak, ad is választ az értelem kérdéseire, pl. a Biblia teremtéstörténete az akkori ember mitologizáló nyelvén, de a vallás nem akkor kezdődött, amikor a világ kezdetére vonatkozó kérdések a Biblia szerzői számára felmerültek, hanem korábban. Csak azután tette fel a kérdéseket az ember a Végső Valóságnak, amikor már találkozott vele. A tudatlanságra épülő egyéb elméletek Fétisizmus: a fétis különleges tárgy, amelynek erőt tulajdonítanak, bíznak erejében, félnek tőle, tiszteletben részesítik. Mai vallásbölcselők szerint nem a tárgyat, hanem a szellemet tisztelték, ami benne vagy mögötte van, vagy amit jelképez. Animizmus: az ősök lelkébe, szellemekbe vetett hit. A lelkek tisztelete az idők folyamán politeizmussá lett, ebből fejlődött ki a henoteizmus (egy főisten, a többi alá van rendelve), az utóbbiból pedig a monoteizmus. Dinamizmus vagy mana-hit: dünamisz (gr. erő), a primitív vallásokban: mana - bizonyos tárgyaknak vagy embereknek varázserőt tulajdonítanak. Mágizmus: mágikus erőkbe vetett hit, mágia alkalmazása. A mágia lényege: emberen kívüli erők különféle szertartásokkal és praktikákkal való befolyásolása, segítségük biztosítására vagy ártalmuk elhárítására (babonás hiedelmek, szertartások mágikus értelmezése, amulettek, kabalák). Totemek és tabuk: A totemizmus az a hiedelem, hogy egy-egy emberi csoport őse valamilyen állat, növény vagy természeti tárgy. Az így tekintett ősökkel kapcsolatban bizonyos tilalmak, tabuk szerepelnek: nem szabad megenni, elejteni, érinteni, stb. A szociális tanulás elmélete Lényege: a vallás utánzás, szoktatás, mechanizmusok kialakításával jött létre. A tanulás, nevelés szót a legtágabb értelemben kell venni, ahogy pl. a kutya "megtanul" valamit. A modern lélektan sikerrel vizsgálta ennek a tanulásnak mechanizmusát és egyes kutatók megkísérelték, hogy eredményeiket a vallás elsajátítására is alkalmazzák. Ez a nézet nem ad magyarázatot a vallásosság leglényegesebb elemének, a hitnek mint egzisztenciális elkötelezettségnek, továbbá a vallási élménynek a gyökerére és keletkezésére. Ha a vallás pusztán ránevelődés eredménye, miért nem lehet lenevelni az emberiséget a vallásról? Honnan van az, hogy a vallások időnként megújulnak, levetik megmerevedett formáikat? Nem annak jele-e ez, hogy a vallás belülről fakad, nem pedig kívülről rakódik rá az emberre? Frusztrációs elméletek (Frusztráció: tudatos vagy öntudatlan vágyaink, törekvéseink meghiúsulása.) Az elméletek abból indulnak ki, hogy az emberiség nem tud az ilyen kudarcokba belenyugodni, kompenzációt, kárpótlást, vigasztalást keres, pl. ilyen a vallás. Ludwig Feuerbach (+1872.) szerint a ki nem elégült, csalódott szív találta ki a vallást: a földön elérhetetlent a túlvilágba vetíti, és onnan reméli. Isten tehát az embert megillető tökéletességek kivetítése, projekciója. Istent maga az ember alkotta arra a mintára, amivé neki kellene lennie. Önmagunk képzeletbeli mása, illetve ennek vallásos tisztelete elidegenít önmagunktól, eltérít saját lehetőségeink felismerésétől, megbéklyózza azt az erőt, amellyel sorsunkon tudnánk változtatni, hiszen nem önmagunktól, hanem egy felsőbb hatalomtól várjuk sorsunk megváltoztatását. Feuerbachnak igaza van abban, hogy a kivetítés kétségtelenül megtörténik. Az ember ugyanis belső igényeit és elképzeléseit is hajlamos kivetíteni, és saját világot teremteni magának. A művész is a szépet úgy éli meg és ábrázolja, hogy saját igényeit és 12