BUDDHIZMUS KIALAKULÁSA 1. Buddha és a buddhizmus kialakulása Az Észak-Indiából származó, Dél- és Kelet-Ázsia számos vidékén elterjedt buddhizmus világvallás, egyike a legelterjedtebb, korokat és kultúrákat meghatározó vallási rendszereknek. Jelentıségét növeli, hogy a vallástörténészek többsége ebben a hitben látja a sajátos 'keleti' szemlélet legkidolgozottabb változatát, amely alapvetıen tér el a Nyugat nagy vallási rendszereinek gondolkodásmódjától. Paradox módon egykori szülıföldjén, Indiában a Hindosztáni félszigeten ma alig találjuk meg a vallás híveit, miközben a 'Megvilágosodott' hite az elmúlt évezredekben Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsia hatalmas térségeit hódította meg. A vallási statisztikák készítıi is zavarban vannak, amikor a buddhizmus követıinek számát kell megbecsülniük; Tibet, Mongólia, és a délkelet-ázsiai országok lakóinak többsége egyértelmően Buddha tanításának követıje, ám Kínában vagy Japánban a buddhizmus helyi vallásokkal él szinkretizmusban, az egyes vallások közötti határok pedig szinte megállapíthatatlanok. Bizonytalan becslések szerint a szőkebb értelemben vett buddhisták száma földünkön 300 millió, a buddhizmus által is áthatott vallási rendszerek követıinek száma viszont lagalább ennek a háromszorosa. Maga a buddha kifejezés a középind páli nyelvben annyit jelent, mint 'felébredt'; olyan személy, aki a létezés lényegérıl és értelmérıl való tudását nem isteni kinyilatkoztatás, tanulás révén, hanem saját meditáló szelleme erejével szerezte. Már ebbıl az etimológiából is következik, hogy a buddhizmus nem pusztán vallás, hanem sajátos ismeretelmélet, filozófia, etika és életmodell, az emberi önazonossághoz és üdvösséghez vezetı út birtokbavételének sajátos technikája, az önmagát szellemi értelemben felülmúlni képes ember alkotása, az ember intellektuális képessége a lét titkainak elsajátítására. Önmagában ez a rendszer 'ateizmus', Isten nélküli vallás is lehetne. Eredetileg a buddhizmus - mint filozófia és gondolkodástechnika - képesség az emberlét múlandó dimenzióinak kikapcsolására, függetlenül attól, hogy ezt a rendkívüli képességet milyen kultúrába, vallási hagyományba, emberi állapotba helyezzük. Buddha tanítása tehát - mint etika és metafizika - azáltal válik vallássá, hogy gondolati rendszerét valamely adott vallási rendszer, mitológiai világkép, rituális környezet dimenziójába helyezzük. Lényege szerint azonban a buddhizmus ısi, eredeti tartalma ezeken az alkalmi meghatározottságokon túl és kívül marad. A buddhizmus tehát Indiában, a brammánizmus fejlıdésének klasszikus periódusában született, társadalom- és valláskritikaként, negatív megváltástanként igyekezve átformálni és bírálni a világ monotón körforgását, az emberi újjászületések fatális kikerülhetetlenségét, a társadalmi-emberi egyenlıtlenségek kikerülhetetlenségét hirdetı hindu papi vallásosságot. Az új vallás alapítója, a késıbb legendás bölccsé, félistenné, istenné magasztosult Buddha történeti személy volt. Gautama Szidhartha hercegként látta meg a napvilágot Kr. e. 560 körül Kapilavasztuban, Észak-India egyik árja királyságának fıvárosában, amely a sákják harcos nemzetségének otthona volt. Apja, Suddhódana király patriarchális törzsi fejedelemként székvárosából igazgatta országát, amely egyike volt Észak-India államocskáinak. Az ifjú Szidhartha herceg élete elsı évtizedeit az apai udvarban, a trón várományosaként élte le.
A késıbbi, mítoszteremtı képzelet már ezeket a korai esztendıket is kiszínezte: anyja, Májá királyné csodás módon, álmában fehér elefánttól foganva esett teherbe. Rendkívüli volt a terhesség és a szülés is, amelyet az anya csak napokkal élt túl, hiszen a Buddha világrahozatalával rendeltetését betöltötte. A szülést magát égi fényjelenségek kísérték, a gyermek leendı nagyságáról bölcsek jövendöltek, a még serdületlen ifjú pedig rövidesen már egész környezetét megdöbbentette rendkívüli tudásával. A királyfi pompában és kényelemben nıtt fel és trónörököshöz méltó nevelést kapott, amelybıl nem hiányzott a könnyelmőség, az evilági élvezetek habzsolása sem. Fiatalon nısült, élete gondtalan mulatozásban telt, cimboráktól és háreme asszonyaitól körülvéve.életének nagy fordulata önfeledt férjként és ifjú apaként, 29 éves korában érte. Négy egymást követı kikocsizása alkalmával egy isten jelent meg elıtte, mindig más és más alakban. Elıször aggastyán, másodszor beteg ember, harmadszor halott, negyedszer aszkéta volt. A négy találkozás a herceget rádöbbentette a világ mulandóságának és értelmetlenségének, saját élete kilátástalanságának a tényére, arra, hogy a létezés értelmét egészen más irányban kell keresnie, mint azt korábban tette. Az utolsó találkozás utáni éjszakán döntött úgy, hogy radikálisan szakít korábbi életével. Búcsú nélkül távozott övéi körébıl, hogy a már megsejtett igazság szellemében folytassa életét. Vándorlásba kezdett és beállt a remeteéletet folytató aszkéták sorába. Elıször neves mesterekhez csatlakozott, ám azok életmódja és tanítása nem elégítette ki. Ekkor teljes magányba vonult és hét esztendın át próbálta megtalálni a meditáció legtökéletesebb módját. Végül egy éjszaka, egy fügefa tövében ülve rátalált arra, amit keresett: elérte a megvilágosodás állapotát, buddhává lett. Belsı látásában képessé vált saját korábbi létezéseinek felismerésére, a másban és másban ujra megtestesülı lét tudására, és felfedezte, hogy az igazi megváltás az ujjászületések szakadatlan sorából való kilépés. Ez az állapot nem más, mint az érzéki gyönyörök és vágyak, a tudatlanság, a létezés élvezetének kioltása a lélekben: a nemlét, a személyiség megbékét és végérvényes kialvása,a semmi. E döntı felismerés birtokában, elhárítva magától Mára, a Gonosz, a vágy és az élniakarás csábítását, Buddha ekkor tanítványok után nézett. Öt aszkétát választott társául, majd Benáresz mellett, egy szent ligetben tanítani kezdett. A hagyomány szerint ekkor mondta el azokat a híres 'benáreszi prédikációkat', amelyek a buddhizmus elveinek elsı körvonalazását jelentik. Ekkor kifejtett véleménye szerint az, amit mi, emberek keresünk, az az üdvösség, az üdvösség pedig nem más, mint a kilépés a létezés és a létezni akarás szakadatlan körforgásából. Az ide, a boldogságra és a nyugalomra vezetı út nem az állandó tenniakarás és a gyönyörök, az élvezetek hajszolása, de nem is a végletes testi önsanyargatás, hanem egy olyan szellemi összpontosítás, amelynek célja a világról való fokozatos lemondás. Elsı lépésként a szenvedéstıl, a rossztól kell megszabadulni, annak oka viszont a mohó életvágy: ha ezt sikerül kioltanunk magunkban, akkor megnyílik az út a lélek békéje, a tiszta szemlélıdés, a megvilágosodás felé. Alig fogott hozzá a nyilvános tanításhoz, máris követık sokasága győlt köréje; tanításának híre, személyének népszerősége gyorsan meghódította India északi vidékeit. Ez a siker azonban semmit sem változtatott Buddha életmódján: egészen 80 éves koráig adományokból, koldulásból élı vándortanítóként járta a falvakat és városokat. Tanítása ekkor már hallgatósága két csoportját igyekezett külön-külön megszólítani. A világi életben maradó híveit mértékletességre, erkölcsös és szenvedélymentes életre, a meditáció gyakorlására intette. Öt törvényt szabott a számukra: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne fogyassz részegítı italokat. Tanítványainak, követıinek másik, szőkebb csoportja volt a szangha, a rend. Tagjai szerzetesi életet vállaltak, teljes szegénységet és szüzességet fogadtak és felhagytak világi tevékenységükkel. Számukra a meditáció, a létvágy kioltásának szellemi feladata jelentette a fı feladatot, hogy követni legyenek képesek a Buddha szellemi útját. Már ebben a korai idıben kialakult az a gyakorlat is, hogy világiak egy idıre csatlakoztak a szerzetesekhez, vállalva azok szigorú életmódját.
Amint azonban megtisztultak bőneiktıl, visszatértek a világi életbe, igyekezve megırizni azt a tisztaságot és mértékletességet, amelynek állapotába már eljutottak. Maga Buddha tisztában volt azzal, hogy az általa kínált tökéletesség, az általa követelt radikális és teljes lemondás nem érhetı el mindenki számára: a buddhizmus szellemi útját mindenki járhatja, az úton végigmenni azonban csak kevesek számára adatott meg. Aki csupán elindul ezen az úton, az nem szabadul meg végérvényesen a boldogtalanságtól, a meddı vágyaktól és a szakadatlan ujjászületések nyőgétıl, ám elkövetkezı megtestesülései egyre kedvezıbbek lehetnek, míg valamelyik életében egyszer talán eljuthat az életvágy és vele a lét kioltásának üdvözült állapotába, a nirvánába, azaz maga is buddhává, megvilágosodottá lehet. A buddhizmus hívei között már az elsı évektıl kezdve megtaláljuk a korabeli Észak-India társadalmának szinte minden rétegét. Amit a Mester tanított, az mindenki számára szólt, kirekesztve a rand, a vagyon miatti megkülönböztetést és elutasította az emberek varnák, kasztok szerinti értékelését is. Uralkodók álltak mozgalma és tanítása mellé, mint Bimbiszára, Magadha királya; hívei között egyszerő emberek és gazdag kereskedık, papok és harcosok is akadtak, de a szangha követıi között volt tehénpásztor, utcaseprı, egykori rabló és kurtizán is. A hagyományos vallási világgal való éles szembefordulása ellenére bráhmanák is követték, sıt legbizalmasabb és legbuzgóbb tanítványai a papi rendbıl kerültek ki. A tevékeny tanító munkába és szigorú aszkézisbe merült Buddhát nyolcvan esztendıs korában, Kr. e. 480 táján érte a halál; körülötte ekkor már megszervezett vallási mozgalom tevékenykedett, tanítása azonban az eleven szó, és nem az írott bető formájában élt. Miután meditációi során elérte a megvilágosodott állapotot és testétıl elváló lelke a nirvanába tért, tanítványai elhamvasztották, maradványait pedig távoli vidékekre küldték szét, ahol ereklyéi fölé sztúpákat, emlékhelyeket építettek. A Buddha halálát, semmibe térését a jámbor hagyomány szerint rendkívüli események, jelek kísérték: földrengés támadt, megdördült a felhıtlen égbolt, halotti máglyája tüzét pedig az égbıl aláereszkedı vízsugár oltotta ki. Buddha hosszú élete során - a városoktól távol, szent ligetekben tanított, nyilvános mőködését pedig gyakorta megszakította a meditáció magányának kedvéért. Soha semmit nem írt le abból, amit hirdetett: szavait környezete emlékezetében ırizte és szájról szájra adta tovább. Halála után azonban, az elsı szerzetestársak buzgóságának köszönhetıen már megszülettek azok az elsı írások, amelyek a Mester 'valódi', 'hiteles' tanítása lejegyzésének igényével léptek fel és amelyek anyagából a buddhizmus késıbbi kánoni irodalma, szent könyveinek győjteménye összeállt. A hagyomány megırzésének munkája során maga a buddhista mozgalom már igen korán irányzatokra, iskolákra bomlott, amelyek eltérı hagyományokat ápoltak és más-más életmódot kínáltak követıik számára; a mozgalom egységét az elsı századokban a szangha nagy tanácskozásai, 'zsinatai' ápolták. A legısibb, bár végleges rögzítésre csak négy évszázad elteltével került hagyományt a théraváda iskola páli nyelvő kánona ırizte, amelyet sokan méig is hitelesnek - vagy alapjaiban hitelesnek - tekintenek, bár szinte bizonyos, hogy még ezek a mővek sem magának Buddhának a szavait örökítették meg. Viszont a késıbbi buddhista irodalomban Buddha tanításaként visszatérı alapvetı tételek sora valamilyen értelemben biztosan magától a Mestertıl való, függetlenül attól, hogy nem szó szerinti rögzítése mindannak, amit valóban mondott követıinek. Ebben az értelemben a buddhizmus kánoni irodalma nem forrása Buddha szavainak, hanem késıbbi rekonstrukciója annak a gondolkodásnak, amely magának a vallásalapítónak és a követık elsı nemzedékeinek véleménye, hite volt.
2. A buddhizmus intellektuális kiindulópontja A Buddha erısen filozófikus szellemő, az utókor és a modern vallástudomány által nem egyszer ateizmusként jellemzett felfogásának világosan felismerhetı kiindulópontja a világ minden jelenségének átmenetisége. Szerinte minden, az anyagi és a szellemi valóság, az emberi egyén külsı és belsı világa is egyszerő elemekbıl áll, amelyek szigorú törvényszerőségek között mozognak, egyesülnek vagy szétválnak. Az ezekben az összetevıkben rejlı belsı törvényszerőségek forrása a dharma, a világtörvény, amely a kozmosz célszerő rendjét, a benne uralkodó anyagi és erkölcsi rendet is megszabja. Ezért maguk az egyszerő elemek is 'dharmák', tovább nem osztható, önálló minıségek. Ilyen a föld, a víz vagy a tőz, de dharma a szín, a hang, a gondolkodás, a vágy, az akarat, a betegség, a szépség, a gazdagság vagy a halál is. Ezek az elemi szubsztanciák, a világ építıkövei tehát minıségek, anyagok, folyamatok, viszonyok, állapotok és képességek egyaránt lehetnek: közös tulajdonságuk, hogy belılük valamilyen aktív hatás indulhat ki.a dharmákban különös hatóerı mőködik: keletkeznek, változnak, mozognak és megsemmisülnek, hogy újabb dharmáknak adják át a helyet. Minden létezés a dharmák idıleges konstellációjából fakadó élet, szakadatlan mozgás és változás. Az istenek vagy a lélek sem valamilyen szilárd állandóság: ennyiben az isteni lét és a lélek szakadatlan vándorlásának, sokszori megtestesülésének ısi elvét össze kell kapcsolnunk a lélek szakadatlan változásának, formálódásának dinamizmusával. Az egymást követıen két vagy több különbözı testben megvalósuló lélek sem mechanikusan azonos önmagával, amennyiben pedig igen, akkor csak a benne megırzıdı és munkáló akarat, hajlam és vágy révén. Ami így szakadatlanul létrejön, az élet, az állandó szenvedés, amely a mulandóság végzetének van alávetve. Ennek a 'végtelen végességnek' a megszüntetéséhez magát az életet, a szakadatlan ujbóli megtestesülések sorozatát kell megszakítani, ez pedig csak a szenvedélyek, a vágyak és törekvések, végsı soron az életvágy kioltásával érhetı el. Ha egy lény -létformái, megtestesülései sorában - egyre inkább megszabadul ettıl a tehertıl és eljut a szenvedélymentesség tökéletes állapotára, akkor végéhez közeledik a lét világában megtett terhes vándorlása és eljön a nemlét nyugalma. Ha valaki el képes jutni ebbe az állapotba, akkor még életében belép a megvilágosodottak, a szentek, a léttıl szabadulók sorába, végsı és végérvényes halálával pedig a semmibe, a nyugalomba, a nirvanába lép. Eddig a pontig tekintve Buddha 'dinamikus, spirituális atomizmust' hirdetı tanítása látszólag pesszimista, hiszen a megváltás lehetıségét a nem-lét világába helyezi. Ám merıben más a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy az ı értelmezésében a létezés eleve a szenvedéssel, az ismétlıdéssel, pusztulással és ujjászületéssel megterhelt negatív fogalom, vele szemben pedig a nemlét az örök boldogság stabilitása: a nemlét a valódi létezés, mint kiteljesedett nyugalmi állapot, a dharma végsı rendjébe és harmóniájába való beleolvadás aktusa. A Buddha tanítása szerint tehát a legalapvetıbb valóság, amelyre a meditációnak, a külsıségektıl elvonatkoztató megértésnek irányulnia kell, a dharma fogalma. Ez elsısorban magát az egyetlen, végsı, osztatlan, nyugalomban lévı valóságot jelenti, amelynek befogadására és elérésére törekedni kell. Egy másik jelentésben a dharma maga a tan, a törvény, amely az ide elvezetı, aszkézissel, lemondással, a világ változandóságától való elfordulással jellemezhetı utat jelöli ki. Harmadikként a dharma a világról való lemondás technikája, mint erény: egy olyan életelv és életvezetési modell, amelyet tanítványai és követıi számára a Mester a nirvanába való eljutás ösvényeként ajánl.
A dharma mindezen jelentéseit birtokba venni akaró emberi magatartás maga a buddhizmus, mint mindennapi hit és életgyakorlat: a lelki összpontosítás hagyományos ind technikái épülnek általa olyan rendszerré, amely végül elvezet - a szenvedély- és akaratmentes élet állomásain át - a létakarás kioltásához, amely az igazi önmegvalósulás alapja. Az aszkézis gyakorlásában, a meditáció mélységének meghatározásában ugyanakkor már a tanítványok elsı nemzedékei életében sem volt egyetértés Buddha követıi között. A 'vének', az elsı aszkéták csoportja szó szerinti és maradéktalan Buddha-követést kívánt, a többiek viszont ennél engedékenyebb elveket vallottak. Bonyolította a helyzetet, hogy a Mester halálakor közösségének vezetésére nem jelölt ki örököst vagy örökösöket: az értelmezési viták így hamar elmérgesedtek és iskolák, irányzatok kialakulásához, a buddhizmus igen eltérı 'szigorúságú' fajtáinak kiformálódásához vezettek el. A legendás hagyomány három nagy, korai 'zsinatról' tud, amelyek a szétválást és az elkülönülést véglegessé tették. Már ekkor elvált egymástól Buddha hitének hinajána (théravada) és mahajána értelmezése: a két mozgalom hívei a korai buddhizmus ortodox és neológ csoportjaként már külön-külön fogalmazták meg tanaikat, fegyelmi és rituális elveiket, sıt azt a tanító hagyományt is egymástól eltérıen rögzítették, amely Buddha tanítását közvetítette a továbbiakban számukra. 3. A buddhizmus tanítása Annak ellenére, hogy a Mester tanításának hagyománya a közös kiindulópont, a buddhizmus irányzatai az elmúlt évezredek során meglehetısen távol kerültek egymástól: a számtalan, idırıl idıre felbukkanó irányzaot és iskolát nem is számítva a hinajána ('Kis szekér'), a mahajána ('Nagy szekér') és a késıbb kiformálódó lámaizmus ('gyémánt szekér') az idık során teljesen önálló utat járt be és a buddhizmus három, alapjaiban közös, tanrendszerében és szertartásában azonban eltérı változatát hozta létre. Buddha eredeti, intellektuálisan exkluzív, erısen aszketikus természető tanításához a hinajána (théraváda) irányzat áll a legközelebb. Ennek kanonikus iratgyőjteménye a páli nyelven íródott és számos fordításban is fennmaradt tipitaká ('hármas kosár'), amely Buddha szájhagyományban megırzött, majd a Kr. e. 1. sz.-ban Ceylon szigetén írásba foglalt tanításának győjteménye. Anyagában, amelyet a buddhizmus 'szent könyvének' tekintenek, a 'fegyelem kosara' a szanghá, a szerzetesi lét szabályait tárgyalja. A 'tanbeszédek kosara' a Megvilágosodott tanító és költıi beszédeinek győjteménye, a 'metafizika kosara' pedig dogmatikai és bölcseleti kérdések taglalása, szigorúan tudományos, értekezı stílusban. Az ezekbıl a forrásokból kibontakozó tanítás szerint a világ térben és idıben örök; egymás mellett és egymás után létezı világrendszerek sokasága alkotja, amelyek az érzékiségek, az alakok és az alaknélküliségek régióiból állnak. A legalsó régió maga a durva anyag: itt van a hideg és a forró pokol, felette pedig a földtányér a tengerekkel áés a szárazföldekkel. Az anyag világa az állatokat, az embereket, a szellemeket, az égitesteket és az alacsonyabbrendő isteneket jelenti. Az alakok régiója azoknak a magasabbrendő isteneknek az otthona, akik mentesek ugyan az érzéki vágyaktól, testük azonban finom anyagból van. Az alaknélküliség régiójában anyagtalan, testetlen istenek élnek, akik a tér végtelenségébe, önmagukba, a semmiféleség nyugalmas egyformaságába merülve élik világkorszakokat átível életüket. A felsı régió mentes az örök ismétlıdés és körforgás kényszerétıl: ez a Bahmá feletti világ, amelynek elérésére Buddha törekszik. Az érzékiség régiójába tartozó világok szakadatlan keletkezésben és pusztulásban vannak. Egy-egy ilyen világ megsemmisülése erkölcsi romlással veszi kezdetét: az emberek alantas vágyaknak engednek, az istenek civakodnak, az állatok felfalják egymást; az élet egyre rövidebb lesz, majd pusztító háború következik.
Minden ilyen depresszió után átmeneti felemelkedés, virágzás következik, majd újabb hanyatlás, mindez pedig húsz alkalommal ismétlıdik. A ciklus vége kozmikus összeomlással zárul, utána pedig minden kezdıdik elölrıl. A buddhák - akik sorában a Mester csak egy - mindíg a hanyatló korokban lépnek fel, kivezetı utat kínálva a szakadatlan ismétlıdések végzetes körforgásából. A létezık, így az eleven dolgok is dharmákból állnak. Az ember a testiségtıl az öntudatig ötféle ilyen dharmából, lételvbıl van felépítve. Az embert alkotó dharmák bonyolult oksági kapcsolatán és kölcsönhatásán múlik, hogy a lélek mindig újabb és újabb testben él tovább, nem tudva úrrá lenni a szenvedés, a vágy és a halál - illetve azok dharmái - felett. Az egyén számára erkölcsi tökéletesedés és arra épülı intellektuális erıfeszítés, szellemi összpontosítás által adódik lehetısége kilépni a világ ezen szakadatlan ismétlıdésébıl, örök körforgásából. Az ide vezetı tökéletesedésre serkentı parancsok nem az emberrel szemben közönyös istenek utasításai, hanem a dharmák, a világ rendjében benne rejlı természetes erkölcsi elvek, amelyeket a meditáció útján kell és lehet felismerni, cselekedeteinkben pedig az aszkézis és a józan önmérséklet útján lehet követni, annak érdekében, hogy az ember eljusson a lét értelmének felismeréséhez és a lét rabságából való szabaduláshoz, a nirvanához. Ami a gyakorlati moralitást illeti, a hinajána etikája a legfontosabb erénynek a nem-cselekvést, a passzivitást tekinti, hiszen ez a tétlenség a lagalkalmasabb eszköz a kárhozatos szenvedélyek és vágyak kiküszöbölésére, a lét-közöny gyakorlására, a lélek önmagába fordulására. A vallási kultusz irányítása a legrégebbi idıktıl fogva a szerzetesek kezében volt, akik a közösség átlagánál nagyobb mértékben és szigorúbban vállalták a mértékletességet, az egszerőséget, a világ dolgairól való lemondást. İk adtak példát és útmutatást a többi ember számára, különösen az imában és a meditációban, a közösség viszont adományokkal gondoskodott a szerzetesek életfenntartásáról. A buddhista szerzetes azóta is az ima, az elmélkedés, a tanítás és az adománygyőjtés között osztja meg életét; komoly megbecsülésnek örvend, szellemi irányítója a buddhista közösségnek, élete pedig minta az egyszerő hívı számára a tökéletesség elérése tárgyában. Az elsı idıben a buddhista kultusz meglehetısen szegényes, egyszerő volt; a világtól való elvonuláson túl az emléktemplomokban és otthon elhelyezett ereklyék elıtti tiszteletadásra korlátozódott. Késıbb vált szokássá Buddha és a biddhák, bódhiszattvák szobrainak felállítása, a nekik jelképesen felajánlott áldozatok bemutatása. Ez az ajándék nem a nirvaná semmijébe enyészett buddháknak szól, hanem arra való, hogy a hívı a szertartás és a vele járó lelki összpontosítás által lélekben megtisztuljon, figyelmét a tanításra és az elmélkedésre összpontosítsa. Ám ez a jelképes, a vallási élet természetes rituális igényeit alig kielégítı kultusz az idık során kevésnek bizonyult: istenek, démonok hitével, a népi 'liturgia' elemeivel kapcsolódott össze. Kialakult egy olyan gyakorlat, amelyben Buddha vallásfilozófiája és etikája a vallási élet szokványos külsıségeit öltötte magára: az adomány és a tisztelet célt talált és értelmet remélt, isteneket és szenteket teremtett a maga számára. Ez a gyakorlat magának Buddhának a tanításától idegen ugyan, de már a hinajána szigorú irányzatában is megtörtént az, hogy a Megvilágosodottak kezdték 'kozmikus istenként ' tisztelni, a mahajána és a néphit pedig rövidesen már Buddha 'szikár' hitét gazdag mitológiai és istenvilággal, a jámborság jeleinek sokaságával társította. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott, hogy Buddha követıi között, akik az idık során egyre többen lettek, voltak olyanok, akikaz eredeti tanítás morális szigorúságát és arisztokratikus, magas intellektuális és spirituális igényszintjét igyekeztek összhangba hozni az átlagember vallási elvárásaival. Az ı nézetük nyert végül formát a buddhizmus mahajána irányzatában.
A mahajána elismeri a szent iratok hinajána által megszabott kánonát, ezt azonban saját hagyománnyal, a szútrák (tankönyvek) ránk csak tibeti és kínai változatban maradt magyarázó anyagával pótolja ki. Ennek a kezdettıl népszerőségre törekvı irányzatnak az értelmezésében nem a Buddha elérhetetlen tökéletessége és az 'arhatok', a szentek már-már emberfeletti kiválósága a mértékadó, hanem az öntökéletesítés 'praktikus' útja, amely minden hívő számára elérhetı és követhetı. A mahajána sajátos létbölcseleti rendszert is kidolgozott. Felfogása szerint a valóság elemekbıl: földbıl, vízbıl, tőzbıl, levegıbıl, éterbıl és tudatból, az azoknak megfelelı dharmákból áll és lényegét tekintve a kozmikus fıistenné magasztosult Mindenség-Buddha megjelenési formája. Éppen ebbıl következıen és a hinajána értelmezésével ellentétben a világ dolgai ebben a felfogásban nem pusztán lényegtelenek, mulandóak és szenvedéssel teltek, hanem a panteista módon felfogott Buddha-istentıl vannak áthatva. De a Mindenség-Buddha nem teremtı, büntetı, gondviselı isten, hanem a megváltás ígérete; a tudatlanság és a szenvedélyesség következtében azonban az emberek képtelenek ezt belátni. A világ üdvözítı, jó rendjének birtoklásához tehát nem a nirvanára, a világból való radikális kilépésre van szüksége az embereknek, hanem a valóság lényegének belátására, felismerésére, szellemi-erkölcsi átalakulásra és megújulásra. A hinajána tanítása szerint az igazi cél az egyén öntökéletesítése, a passzivitás, a világ dolgairól, az emberi közösség örömeirıl való lemondás. Kevesen vannak tehát, akik erre képesek és buddhává, megvilágosodottá válhatnak, olyanokká, akiknek aszkézise, léte és nirvanába távozása nem pusztán önmagáért, hanem másokért is van. A mahajána ezzel szemben úgy véli, hogy a buddhák, a buddhává létre képes emberek száma végtelenül sok és minden hívı feladata, hogy ne csak maga törekedjen a megvilágosodottságra, de másokat is segítsen ezen az úton. A mindenság-buddha isteni tökéletessége mellett kialakul az 'úton lévı Buddhák' fogalma: ık azok, akiket a mahajána terminológia 'bodhiszattva' néven nevez. Akik célként tőzik ki a tökéletesség elérését, bodhiszattva-fogadalmat tesznek: ennek lényeges eleme annak a készségnek a kinyilvánítása, hogy a fogadalmas - saját meditatív önépítése mellett - minden lénynek segít, mindig másokért tevékenykedik. Az ilyen magatartás elvi alapja a saját és a másik én közötti határok viszonylagosságának tudata, annak a hite, hogy minden lény kölcsönösen áthatja egymást, összetartoznak, egymásnak - és a Mindenség-Buddhának - a tagjai. Ha valaki a mahajána sajátos ekléziológiája szerint az erények magasabb fokára emelkedve magasabbrendő világban vagy magasabbrendő helyzetben születik ujjá, ott is szabadítóként és közbenjáróként tevékenykedik a többiek érdekében. Amig a hinajána nirvanája a lét kialvásának semmilye, addig itt a bodhiszattva-lét aktív, dinamikus, hiszen tartalma a másokkal szemben gyakorolt jótétemény. A mahajána követıje tehát arra törekszik, hogy maga is bodhiszattvává, végsı soron buddhává legyen, ám miközben halad elıre a tudás és az erény útján, de még nem jut el a kellı tökéletesség állapotáig, tiszteli azokat, akik elıtte már - amolyan 'szentekként' - megtették ezt az utat és akiknek a segítı támogatására ı maga is számíthat. A mahajána gazdag istenvilágot és mitológiát is teremtett. Tanítása szerint egy-egy világérában is számtalan buddha és bodhiszattva van, akik földi jelenlétükkel ajándékozzák meg a világot. Közülük a két legnagyszerőbb 'isteni' inkarnáció Amitábha-Buddha és Vairócsana-Buddha. Amitábha a kozmosz nyugati részének paradicsomkertjében él és a megváltáshoz segíti hozzá az ıt esdıket, az útmutatásért hozzá fordulókat.
A nirvaná felé vezetı út nem a lemondás és az aszkézis, a meddı bölcsesség útja, hanem a belé vetett hit, az iránta való bizalom és az általa való ismeret. Ennek a gondolatnak a jegyében Amitábha a népies szemléletben legfıbb Budhává, végtelenül üdvözíteni képes fıistenné vált, akinek alakját gazdag kultusz és rituális rendszer veszi körbe. Kelet-Ázsiában Vairócsaná- Buddha alakja vált hasonlóvá, akit a jelenségek sokaságában megmutatkozó Mindenség-Buddha inkarnációjának tekintenek.e két kiemelkedı alakon túl számtalan más buddha is létezik, akiket gyakran azonosítottak a buddhizmust befogadó vallások és kultúrák hagyományos istenalakjaival. Vannak meditáció- vagy ember-buddhák vagy olyanok, akik az elemek, az évszakok vagy egyes lelki képességek patrónusai. A buddháknak és a megdicsıült, célba érkezett bodhiszattváknak már-már panteonszerő sokasága természetessé tette, hogy a mahajána buddhizmus döntıen kultikus irányba fejlıdött. Az elvont vallásbölcselet, az aszketika és az etika mellett a segítı, megváltást hozó buddhákhoz intézett fohászok a szómágia varázsformuláivá sokasodtak. A buddhák, bodhiszattvák, a kíséretükhöz tartozó szellemlények, a néphitben megsokasodó istenek kultusza gazdag templomi szertartásokat hozott. A szentélyek megteltek az égi lények képeivel, szobraival, ereklyéivel, akik számára mindennapossá lettek az áldozatfelajánlások és körmenetek. Ahol a mahajána buddhizmus gyökeret vert, a helyi istenvilág szinkretisztikus módon beépült az új vallási világképbe és kultuszba; fı alakjait gyakran valamely buddha-inkarnációval vagy aspektussal azonosították, vagy 'kis istenekként', démonokként tartották számon. Az így kialakult gazdag vallási élet megnövelte a szerzetesség, a papság fontosságát: a buddhizmus, mint sajátos "egyház" komoly társadalmi befolyáshoz, hatalomhoz, tekintélyhez és vagyonhoz jutott ezen a módon. Bizonyos vidékeken polgárjogot nyert a ritusformákat önértékőnek tekintı tantrizmus, a varázslás is, amely Ceylonban és Dél-Kelet Ázsiában a hinajána irányzattal él együtt. A mahajána szélsıségesen ritualista változata a lámaizmus, a 'gyémánt szekér', amely Tibet, Mongólia vidékén talált otthont, sıt Tibetben egy szakrális alapon megszervezett ország államvallásává lett. 4. A buddhizmus terjedése és történelmi sorsaa kezdeti missziós sikerek után az Észak-Indiát egyesítı Maurija dinasztia uralkodója, Asóka tett különösen sokat a buddhizmus terjesztése érdekében. Ekkor tért Buddha hitére Ceylon és megindult a missziós munka Dél-Kelet Ázsia, Kína és Belsı-Ázsia irányába is. Asóka sokat tett a buddhizmus szervezeti megerısítése érdekében is: szabályozta a szerzetesség belsı életét, tiltotta a hitvitákat, igyekezett megırizni Buddha követıinek hitegységét. A bráhmanizmus halála után meginduló ellentámadása viszont azzal a következménnyel járt, hogy a Megvilágosodott követıi rövid idı alatt kiszorultak Indiából: csak a peremvidékeken, Nepál hegyei között vagy Ceylon szigetén maradtak fenn, a buddhizmus súlypontja viszont a Hindosztán félsziget területén kívüli régiókba helyezıdött át. dıszámításunk kezdete körül az indonéz szigetvilágtól Kelet-Turkesztánig egyre erısödött a buddhizmus szellemi jelenléte, a dinamikus terjedés 'ára' pedig a népszerő mahajána irányzat kiformálódása volt. Míg Indiában éppen a populáris ritualizmus tette védtelenné a mahajána irányzatot a megújuló hinduizmussal szemben, itteni történetére pedig végül az iszlám hódítás tett pontot, addig más régiókban ez és a szinkretisztikus nyitottság biztosította a mozgalom sikerét. A mahajána már idıszámításunk kezdetén megjelent a Himalája északi oldalán: a kínai misszió ekkor még csak átmeneti eredményeket hozott, a Kr. u. 5. században azonban Buddha hite diadalmaskodott Tibetben, gyors terjedésnek indult Kínában. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt a teljes buddhista hagyomány anyagának tibeti, majd kínai nyelvre történı átültetése: a további keleti irányú misszió már erre a fordításirodalomra támaszkodott.
A rákövetkezı évszázadban kezdıdött a buddhizmus története Japánban, ahol - csakúgy, mint Kínában - rövidesen szinkretizmusba került a hagyományos helyi kultuszokkal és maga is átformálódott. Idıközben a hinajána központja Ceylon szigetére tevıdött át (ahol, Kandyban Buddha legértékesebb ereklyéit máig is ırzik), a mozgalom théravadá változata pedig folyamatos missziói révén Burma, Thaiföld, Indokína vezetı vallási mozgalmává lett. Az ókor vége után ismét nagy megpróbáltatások korszaka következett: Kínában, Koreában idırıl idıre vallásüldözések lángoltak fel, Tibet és Mongólia (vagy éppen a dél-szibériai burjátok) buddhizmusa pedig a maga sajátos lámaizmusával a világtól elzárt önálló fejlıdés útjára lépett. Komoly veszteségeket hozott az iszlám megjelenése is: a mai Indonézia buddhista kultúrája ezt nem élte túl, magában Indiában és a Közép-Keleten pedig a további terjeszkedés lehetıségei végleg elenyésztek. Kínában erre az idıre tehetı a helyi buddhista kultúra összeolvadása a kínai univerzalizmus eszméivel, Japánban pedig a sintoizmus viszonylatában bontakozott ki hasonló folyamat. A buddhizmus, mint világvallás történelmi sorsában nagyobb változásokat már csak a 20. század hozott. A Szovjetúnióban, Mongóliában, majd Kínában kibontakozó kommunista uralom felszámolta vagy mőködésében erısen korlátozta a buddhista közösségeket. Tibet Kína általi 1950-es bekebelezése a dalai lámák és a tibeti buddhizmus politikai és szellemi befolyását törte meg, az 1960-as évektıl pedig Buddha követıi üldözött, ellenzéki mozgalommá lettek Vietnam, Laosz, Kambodzsa területén is. Korunkra ezen országok zömében a buddhista hit és kultúra visszanyerte ugyan szabadságát, az elszenvedett csapásokat azonban még alig sikerült kiheverni. A buddhizmus nemzeti-vallási reneszánsza bontakozott ki viszont Thaiföldön; Burmában a diktatórikus kormányzat lépései, Sri Lankán a szingaléz-tamil, azaz buddhista-hindu ellentétek tették göröngyössé az utóbbi évtizedek fejlıdését. Az utóbbi idık ujdonsága viszont, hogy a buddhizmus eszméi és missziós mozgalmai utat találtak Amerika és Nyugat-Európa felé is, ahol a keleti meditációs technikák, a belsı öntökéletesítés törekvései és a békés, erıszakmentes emberi magatartás buddhista eszméi bizonyultak különösen vonzónak. A lényegébıl fakadóan egységes szervezettel nem rendelkezı buddhista világközösség a II. világháború utáni évektıl egyik fı szorgalmazója lett a világ vallásai közötti békés együttmőködésnek és közeledésnek. Korunkban ezt a szerepvállalást fıként a dalai láma nemzet- és vallásközi tevékenysége szimbolizálja, de ettıl függetlenül is a Kelet és a Nyugat közötti vallási és kultúrális kiengesztelıdés erıi között a buddhista közösségek elıkelı helyet foglalnak el. A nyilt üldözéseket leszámítva viszont a vallásnak a nyugati világban korunkban tapasztalható válsága a buddhista világközösségre alig hatott: maga a hit is megmaradt a konzervatív hagyományırzés álláspontján és a modernizálódó társadalom számára is értékként tudta kínálni etikája, az emberi kapcsolatokról vallott felfogása egyes elemeit, amelyek összhangba hozhatónak bizonyultak a modern civilizáció követelményeivel. Irodalom az elsõ tájékozódáshoz: - Conze, Edward: A buddhizmus rövid története, Budapest: 1999. - Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története 2., Budapest:1995. - Glasenapp, Helmuth: Az öt világvallás, Budapest: 1975. - Hetényi Ernõ: Buddhizmus a buddhológia tükrében, Budapest: 1989. - Hetényi Ernõ: Buddha, Dharma, Sangha, Budapest: 1994. - Körösi Csoma Sándor: Buddha élete és tanítása, Bukarest: 1982. - Küng, Hans - Bechert, Heinz: Párbeszéd a buddhizmusról, Budapest: 1999. - Rawson, Philip: Az indiai civilizáció, Budapest: 1983. - Schmidt József: Buddha élete, tana, egyháza, Budapest: 1995. - Takács László: A buddhizmus kialakulása, Budapest: 1984. - Téchy Olivér: Buddha, Budapest: 1986. - Vekerdi József: Buddha beszédei, Budapest: 1989. - Zago, Marcellino: A buddhizmus, Budapest: 1995