Ángyán József Puskásné Jancsovszka Paulina AZ EURÓPAI UNIÓ ÁTALAKULÓ MEZŐGAZDASÁGI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKÁJA I. Egyetemi jegyzet SZENT ISTVÁN EGYETEM MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR KÖRNYEZET- ÉS TÁJGAZDÁLKODÁSI INTÉZET GÖDÖLLŐ, 2010.
Ángyán József Puskásné Jancsovszka Paulina AZ EURÓPAI UNIÓ ÁTALAKULÓ MEZŐGAZDASÁGI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKÁJA I. (THE CHANGING AGRICULTURAL AND RURAL DEVELOPMENT POLICY OF THE EUROPEAN UNION I.) Egyetemi jegyzet Lektor: Szakál Ferenc A Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet jegyzete a környezetgazdálkodási agrármérnök (M.Sc.) mesterszak, a természetvédelmi mérnök (M.Sc.) mesterszak és a növényorvos (M.Sc.) mesterszak számára SZENT ISTVÁN EGYETEM, MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR, KÖRNYEZET- ÉS TÁJGAZDÁLKODÁSI INTÉZET 1 GÖDÖLLŐ, 2010
A szerzőkről: Ángyán József (1952-) okleveles agrármérnök, mezőgazdasági kutató szakmérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, az MTA doktora, a Szent István Egyetem, Gödöllő környezettudományok területén habilitált egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója. Főbb kutatási területei: agroökológia, környezet- és tájgazdálkodás, fenntartható mezőgazdasági, föld haszn álati stratégiák és rendszerek; vidékfejlesztés, természetvédelem. Elérhetőségei: angyan.jozsef@kti.szie.hu; 06-28-522 009 Puskásné Jancsovszka Paulina (1961-) okleveles agrármérnök, Európai Unió regionális- és agrárpolitikai szakértő, a közgazdaságtudomány kandidátusa, a Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Környezetgazdasági Tanszékének docense. Főbb kutatási területei: az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek környezetpolitikája, az agrárpolitika környezeti összefüggései. Elérhetőségei: jancsovszka.paulina@kti.szie.hu; 06-28-522 000 / 2266 A lektorról: Szakál Ferenc (1941-) okleveles agrármérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, a Szent István Egyetem, Gödöllő egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének emeritus professzora. Főbb kutatási területei: mezőgazdasági vállalkozási formák fenntarthatósági kérdései, különböző mezőgazdasági rendszerek környezetgazdasági kérdései, az EU agrár- és vidékfejlesztési politikája. Elérhetőségei: szakal.ferenc@kti.szie.hu; 06-28-522 000 / 2266 SZENT ISTVÁN EGYETEMI KIADÓ 2103 Gödöllő, Páter Károly u. 1. Felelős kiadó: Dr. Solti László rektor Kiadó vezető: Lajos Mihály igazgató 2
ISBN 3
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés...6 2. Az Európai Unió (EU)...7 2.1. Története és tevékenysége...7 2.2. Fő intézményei...12 2.2.1. Az Európai Unió Tanácsa...12 2.2.2. Az Európai Tanács...13 2.2.3. Az Európai Bizottság...14 2.2.4. Az Európai Parlament...14 2.2.5. Az Európai Közösségek Bírósága...15 2.2.6. Az Európai Számvevőszék...16 2.2.7. Tanácsadó, konzultatív bizottságok...16 2.2.8. Pénzügyi intézmények...17 2.2.9. Európai ombudsman...17 2.3. Jogalkotás az Európai Unióban...18 2.4. Uniós jog...19 2.5. Költségvetés...20 3. A Közös Agrárpolitika (CAP)...22 3.1. Kialakulása és változási folyamata...22 3.2. Az európai agrártámogatási rendszer zsákutcája...23 3.3. Az iparszerű mezőgazdálkodás jellemzői, eredményei és problémái...24 3.3.1. Jellemzői, törekvései...24 3.3.2. Eredményei...25 3.3.3. Problémái, kockázatai...26 3.3.3.1. Környezeti problémák és kockázatok...27 3.3.3.2. A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minőségromlása...30 3.3.3.3. A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok...31 3.3.3.4. Transzgénikus haszonélőlények termesztése/tenyésztése, mint komplex kockázati tényezőegyüttes...32 3.3.3.5. Energetikai és társadalmi problémák, ésszerűtlen erőforráshelyettesítés...36 3.3.3.6. A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje...37 3.4. A többfunkciós európai agrármodell kialakulása, tartalma...39 3.5. Az agrárreform alapja és háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociális piacgazdaság...42 3.5.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei...42 3.5.2. Az ökoszociális piacgazdaság, mint a fenntarthatóság eszköze...43 3.6. A változást jelző európai alapdokumentumok...46 3.6.1. A CAP reform agrár-környezeti kísérő intézkedései (1992)...46 3.6.2. A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996)...48 3.6.3. Az AGENDA 2000 (1999)...49 3.6.4. A 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet (2000-2006)...50 3.6.5. A 1698/2005. számú EU tanácsi rendelet (2007-2013)...50 3.7. Az európai agrár- és vidéktámogatási rendszer jelenlegi helyzete...60 3.7.1. A termeléshez kötődő (1. pilléres) támogatások...60 3.7.2. A vidékfejlesztési (2. pilléres) támogatások...60 4. A vidékfejlesztési támogatási rendszer hazai keretei és azok változása...62 3
4.1. A hazai vidékfejlesztési előcsatlakozási programok (2000-2004)...62 4.1.1. Magyarország SAPARD terve (2000-2004)...62 4.1.2. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) (2000-2004)...62 4.2. A vidékfejlesztés magyar kerettervei (2004-2013)...64 4.2.1. Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) (2004-2006)...64 4.2.2. A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) (2004-2006)...64 4.2.3. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) (2007-2013)...65 4.2.3.1. A program előkészítésének folyamata...65 4.2.3.2. A program forráselosztási arányai és üzenetei a vidéknek...66 4.3. Az agrár-környezetgazdálkodás támogatási rendszere...73 4.3.1. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) agrárkörnyezetgazdálkodási támogatási területei (2000-2004)...73 4.3.1.1. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai...73 4.3.1.2. Működésmódja és támogatási rendszere...75 4.3.1.3. Értékorientációja és területi irányultsága...75 4.3.1.4. Finanszírozása és bevezetésének eredményei...78 4.3.2. A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) agrár-környezetgazdálkodási támogatási területei és programjai (2004-2006)...79 4.3.2.1. Működésmódja és támogatási rendszere...79 4.3.2.2. Támogatott gazdálkodási rendszerek...79 4.3.2.3. Finanszírozása és eredményei...80 4.3.3. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) agrárkörnyezetgazdálkodási támogatási területei és programjai (2007-2013)...83 5. Forrásmunkák, ajánlott és továbbvivő szakirodalom...86 5.1. Ajánlott szakirodalom...86 5.2. Továbbvivő szakirodalom...86 6. Ellenőrző kérdések...91 7. Függelék: Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program támogatott gazdálkodási rendszerei (2007-2013)...92 7.1. Szántóföldi gazdálkodási rendszerek...92 7.1.1. Integrált szántóföldi gazdálkodás...92 7.1.2. Tanyás gazdálkodás...92 7.1.3. Ökológiai gazdálkodás...93 7.1.4. Természetvédelmi zonális célprogramok...94 7.1.4.1. Túzok élőhelyfejlesztés...94 7.1.4.2. Vadlúd- és daruvédelem...95 7.1.4.3. Kék vércse élőhelyfejlesztés...95 7.1.4.4. Madár és apróvad élőhelyfejlesztés...96 7.1.4.5. Élőhely-fejlesztés...96 7.1.5. Talajvédelmi célú gazdálkodás...97 7.1.5.1. Vízerózió elleni célprogram...97 7.1.5.2. Szélerózió elleni célprogram...98 7.2. Gyepgazdálkodási rendszerek...98 7.2.1. Extenzív gyepgazdálkodás...98 7.2.2. Ökológiai gyepgazdálkodás...99 7.2.3. Természetvédelmi zonális célprogramok...100 7.2.3.1. Túzok élőhelyfejlesztés...100 7.2.3.2. Élőhelyfejlesztés...101 7.3. Szántóterületek gyeppé alakítása...102 7.3.1. Vízvédelmi célú területpihentetés...102 7.3.2. Tájgazdálkodási célú gyeptelepítés...103 7.3.3. Természetvédelmi célú gyeptelepítés...103 4
7.4. Ültetvények (szőlő- és gyümölcstermesztési rendszerek)...104 7.4.1. Integrált (IFP) gyümölcs- és szőlőtermesztési célprogram...104 7.4.2. Ökológiai gyümölcs- és szőlőtermesztés...105 7.4.3. Hagyományos ültetvényművelés...106 7.5. Vizes élőhelyek gazdálkodási rendszerei...106 7.5.1. Nádgazdálkodás...106 7.5.2. Halastavak extenzív, természetbarát hasznosítása...107 7.5.3. A természetes vizes élőhelyek gondozása...108 7.5.4. Vizes élőhelyek létrehozása és kezelése...108 7.6. Őshonos állatfajták génmegőrzése és fajtafenntartása...109 7.6.1. Az intézkedés célja...109 7.6.2. A kedvezményezettek köre...109 7.6.3. Támogatott fajták és támogatási mértékek...110 5
1. Bevezetés A tantárgy oktatásának alapvető indoka az, hogy Magyarország 2004. május 1-jén csatlakozott az Európai Unióhoz, így meg kell ismernie annak rendszerét, az általa nyújtott lehetőségeket illetve a tagság teremtette korlátokat. A csatlakozással ugyanis az ország nemzeti szuverenitásának egy részéről lemondva elfogadta az EU közös politikáinak rendszerét és az azokat szabályozó jogrendjét. Cserébe azonban élvezni kívánja azokat az előnyöket, amelyeket a Közösség tagjai számára kínál. Ez a törekvés azonban csakis akkor lehet eredményes, ha részletesen ismerjük az EU kialakulásának és fejlődésének folyamatát, a változás mozgatórugóit és annak fő irányát. Csak így tudunk e közösségben eredményesen részt venni, s a társulás nyújtotta előnyöket nemzeti érdekeinknek megfelelően anélkül kihasználni, hogy annak esetleges kedvezőtlen következményeit el kellene szenvedni. Ehhez nem elég csupán az EU intézményrendszerét, döntéshozatali mechanizmusát, jogrendjét és finanszírozási, költségvetési, forrásallokációs rendszerét megismerni, hanem érteni kell a változás okait, irányát, a perspektívákat, vagyis a Közösség működésének belső, tartalmi, szakmai kérdéseit is. Ez különösen igaz a Közös Agrárpolitikára, (a CAP-ra), amely az EU egyik legfontosabb ténylegesen közös politikája, ahol a nemzeti intézkedések kereteit, mozgásterét e közös politika alapvetően behatárolja, meghatározza, intézkedéseinek finanszírozását pedig döntő mértékben a közös költségvetési források, az EU-ból származó közpénzek adják. Értenünk kell tehát az agrárpolitika alakításának intézményi, jogi keretein túl a változás irányát, a Közös Agrárpolitika átalakulásának okait, következményeit, perspektíváit és lehetséges problémáit, amelyek az egy-ügyű, iparszerű, tömegtermelő mezőgazdaságról a többfunkciós európai agrármodellre, a környezet- és tájgazdálkodásra és ezzel a vidékfejlesztési ökoszociális orientációjú mezőgazdaságra való áttérést kísérhetik. Jelen jegyzet a CAP változásának e tartalmi megközelítését kísérli meg összefoglalni, részletesen bemutatva annak motívumait, folyamatát, eszközeit, EU-s és hazai támogatási rendszerét. Azt kívánjuk, hogy forgassák mindazok haszonnal e jegyzetet, akik szereplői vagy szereplői lesznek e közös politikának. A tantárgy a képzés rendszerében annak 2., mesterképzési szintjén nappali és levelező tagozaton kerül oktatásra. Nappali tagozaton a környezetgazdálkodási agrármérnök (M.Sc.) valamint a növényorvos (M.Sc.) mesterszakok hallgatói számára kötelező ( A ), a természetvédelmi mérnök (M.Sc.) mesterszak hallgatói számára szabadon választható ( C ) tárgyként, heti 2 óra elméleti előadás időkeretben, 2 kreditértékkel kerül meghirdetésre. Levelező tagozaton összes órakerete a növényorvos (M.Sc.) mesterszak hallgatói számára 16 óra, a természetvédelmi mérnök (M.Sc.) mesterszak hallgatói számára pedig 8 óra. Előkövetelménye az adott szakok bemeneti követelményeként előírt alapképzési (B.Sc.) szak elvégzése. A mesterképzési szakon előkövetelmény tárgyai nincsenek. A vizsga formája a nappali képzésben szóbeli kollokvium, a levelezős képzésben pedig írásbeli kollokvium zárthelyi dolgozat. 6
2. Az Európai Unió (EU) Az Európai Unió (European Union EU) ma már az európai kontinens országainak többségét magába foglaló, a világ legjelentősebb és legszorosabb integrációs szervezete. Fő célkitűzése az egységes belső piac megteremtése és működtetése, amely az Unión belül a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke korlátozások nélküli, szabad mozgását jelenti. Az 1990-es évektől kezdve megkezdődött két további integrációs cél, a gazdasági unió és a politikai uniókiépítése, amelyek jegyében a tagállamok közös pénzt vezettek be, összehangolják gazdaságpolitikáikat, valamint a bel- és igazságügyek és a kül- és biztonságpolitika területeit is. Mindezen célok biztosítása érdekében a tagállamok egy részben nemzetek feletti közösségi intézményrendszeren keresztül egy rendkívül átfogó szabályozó keretet jelentő közösségi jogrendet tartanak fenn, és az élet szinte minden területére kiterjedő közös és közösségi politikákat folytatnak. 2.1. Története és tevékenysége Az európai egység gondolata nem új keletű és az elmúlt évszázadokban számos neves filozófust, tudóst, történelmi személyiséget foglalkoztatott, mint Dante, Comenius, W. Penn, Erasmus, Saint- Pierre abbé, Kant vagy V. Hugo, aki először használta az Európai Egyesült államok kifejezést. Az Európa egyesülésének gondolata csaknem a XX. századig csupán egy humanista-pacifista álom maradt. Az I. világháború után jelentek meg realisztikusabb elképzelések az európai egyesülési folyamatról. 1923-ban Richard Coudenhove-Kalergi Páneurópa c. könyvében az európai kontinens egységesítésének tervét vázolta fel. A következő években született meg a Páneurópai Unió, amelynek célja az európai népek gazdasági és politikai összefogása föderatív alapon. E mozgalom szép eszméit beárnyékolta a bolsevizmus és fasizmus térnyerése. A II. világháború kitörését nem tudta megakadályozni sem a Páneurópai Unió, sem az erőtlen Népszövetség. A háború éveiben az egységes Európáért való munkálkodás szünetelt, azt követően azonban új lendületet kapott. 1945 után alakultak meg a különböző társadalmi és politikai mozgalmak, amelyek a harmadik erő koncepciót támogatták. E szerint a koncepció szerint Európának köztes helyet kellett foglalnia SZU és USA között, így elősegítve a kölcsönös megértést és hosszú távon akár a közelítést a két szuperhatalom között. Néhány év alatt azonban világossá vált, hogy a szuperhatalmaktól függetlenül létező és fejlődő Európa kialakítása nem megvalósítható cél. Az európai egységesülési folyamatra azonban szükség volt a háború után jelentősen leromlott pozíciójának javítása érdekében. A vita nem az integráció szükségességéről, hanem annak megvalósítási lehetőségeiről szólt: politikai, gazdasági vagy katonai integráció vagy ezek ötvözete, illetve föderáció (szövetségi állam) vagy konföderáció (államszövetség) létrehozása. Az európai integrációs folyamatot nem kötötték egyetlen modellhez, ezért egymástól teljesen eltérő, nem egymásra épülő esemény befolyásolta. 1946. szeptember 19-én Winston Churchill a zürichi egyetemen tartott beszédében kijelentette, hogy fel kellene építeni egyfajta Egyesült Európai Államokat és hogy az európai család újraalakítása során az első lépés a Franciaország és Németország közötti partneri viszony létrehozatala. Az 1947-ben indított Marshall-terv keretében USA segítette a nyugat-európai országok újjáépítését, azzal a feltétellel, hogy a kedvezményezett országok összehangolják a gazdasági tevékenységüket. A terv végrehajtására jött létre az OEEC (Organisation for European Economic Cooperation, Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet), amelyből 1960-ban alakult a fejlett ipari országok együttműködési szervezete, az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development, Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Az OEEC azonban nem tudott olyan föderális irányító szervezetté válni, amilyet az USA elképzelt. Ennek alapvető oka az, hogy a segélyek a kormányokhoz érkeztek és nem a segélyezett országok valamilyen közös szervezetéhez. 1949. május 5-én tíz nyugat-európai ország hozott létre az Európa Tanácsot (ET, Council of Europe), Az ET regionális nemzetközi szervezet, ami azt bizonyítja, hogy az európai országok kormányainak többsége (Angliával az élén) nem kívánt lépéseket tenni a föderáció felé, hanem a lazább, kormányközi együttműködés mellé állt. 7
1949. januárjában Moszkvában megalakult a kommunista országok sajátos gazdasági integrációs jellegű szervezete KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa). Ugyanebben az évben tíz nyugat-európai ország a Washingtoni Szerződés aláírásával megalapította a NATO-t (North Atlantic Treaty Organization, Észak-atlanti Szerződés Szervezete). Ezen két szervezet létrehozásával Európa gazdasági és politikai téren egyaránt végleg kettészakadt. Az ET megalakítása után a szupranacionális intézményekre épülő föderális Európa-pártiak az integrációs folyamat kiterjesztését inkább a gazdasági együttműködés irányából közelítették meg. Jean Monnet, a Francia Nemzeti Tervintézet vezetőjének ötletéből készült az a program, amelyet Robert Schuman, a francia külügyminiszter 1950. május 9-én hirdetett ki. Monnet és Schuman az integrációt egy átgyűrűző folyamatként képzelte el, amely először a gazdasági kapcsolatokat érinti, ágazatról ágazatra, majd a politikai szférára terjed ki. Az általuk kidolgozott tervnek történelmi és politikai indoka volt véget vetni a francia-német ellenségeskedésnek egyszer és mindenkorra. Az ún. Schuman-terv célja a nehézipar két meghatározó szektorának, a szén és acélipar központi ellenőrzése, ami a két történelmi ellenség, Franciaország és Németország közelítését és egyben a kontinens békéjét is garantálta. 1951. április 18-án Párizsban Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország (Hatok) aláírta az Európai Szén és Acélközösséget létrehozó (ESZAK, ECSC: European Coal and Steel Community, más néven Montánunió) szerződést, amely 1952. július 25-én lépett hatályba és ötven évről szólt. (A Párizsi Szerződés hatálya 2002-ben járt le.) A szervezet Főhatóságának első elnöke Jean Monnet volt. Az ESZAK elősegítette a francia-német megbékélést és előkészítette a talajt a későbbi Közös Piac számára. A Montánunió sikere után az európai egyesülés hívei úgy gondolták, hogy az integráció kiterjeszthető politikai és védelmi téren is. René Pléven, a francia miniszterelnök 1950-ben javasolta, amely az ESZAK-hoz hasonlóan közös főparancsnokság alá helyezzék a nyugat-európai fegyveres erőket és hadipart, vagyis egy közös nyugat-európai hadsereget hozzanak létre. Ez a kezdeményezés a nemzeti jogok körében messzemenő következményekkel járt volna, mivel az önálló haderő a nemzetállam szuverenitásának lényeges aspektusa. A terv alapján 1952. május 27-én az ESZAK tagállamai aláírták egy Európai Védelmi Közösség (EVK, EDC: European Defence Community) létrehozó Szerződést, amelyet végül nem ratifikáltak a Francia Nemzetgyűlés vétója miatt. 1954-ben a nyugat-európai államok még egy próbálkozást tettek egy közös (USA-tól független) katonai szövetség létrehozására. A Nyugat-Európai Unió (NYEU, WEU: Western European Union) már nem célozta meg a közös hadsereg felállítását, és bár mindmáig létező szervezet, a szerepe formális. Az EVK bukása világossá tette azt, hogy még nem érkezett el a politikai integráció megteremtésének ideje és csak a már beindult gazdasági integrációt lehet tovább mélyíteni. 1955-ben Messinában gyűltek össze az ESZAK-tagállamok külügyminiszterei. A konferencián a Benelux államok a gazdasági integráció elmélyítésére vonatkozó merész javaslattal álltak elő. A franciák az EVK kudarca miatt óvatoskodtak, az olaszok viszont egyesítéspártiaknak mutatkoztak. A németek is kezdeményezően léptek fel, végül mindenki egyetértett abban, hogy az ESZAK keretében kialakult integrációs vívmányokat ki kellene terjeszteni más gazdasági területekre is. A konferencia után egy kormányközi szakértői bizottságot hoztak létre, amely élén a belga külügyminiszter, Paul-Henri Spaak állt. A bizottság 1956. áprilisában elkészítette a Spaak-jelentésként ismert dokumentumot, amely tartalmazta az Euratom és a vámunióra épülő közös piac megvalósításának tervét. A kormányközi szakértői bizottság munkacsoportjai 1957. március elején fejezték be a két szerződéstervezet kidolgozását. Az egyik szerződés teljes vámuniót irányzott elő a közösség országai között, a másik a békés célú atomenergia-ipar közös irányítását és fejlesztését. Az ESZAK-tagállamok kormányai elvben mindenütt előre megszavaztatták a csatlakozást. E felhatalmazások birtokában írták alá a külügyminiszterek 1957. március 25-én Rómában az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, EEC: European Economic Community) és az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom, European Atomic Energy Community) létrehozó szerződéseket. Az ún. Római Szerződések 1958. január 1-jén léptek hatályba. Az Euratom fő célja az atomenergia-ipar gyors megteremtése és fejlesztése, amelyből számos feladat ered, mint pl. a kutatás előmozdítása és a műszaki információk terjesztése, a nukleáris biztonság megteremtése. 8
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés a szervezet általános céljaként a közös piac létesítését, továbbá a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével a gazdasági élet harmonikus fejlesztését, a folyamatos és kiegyensúlyozott fejlődést, az életszínvonal gyors emelkedését és az államokat összekötő kapcsolatok szorosabbra fűzését jelölte meg. A központi célt több konkrét cél megvalósításán keresztül tervezték elérni: vámunió létesítése (belső vámok lebontása, közös külső vámok) és közös kereskedelem politika folytatása; áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlásának, vagyis az ún. négy alapszabadság biztosítása a Közösségen belül (a közös piac lényege), közös mezőgazdasági, közlekedési és versenypolitika kialakítása, jogharmonizáció. A vámunió létrehozására vonatkozó célkitűzést a tervezettnél két évvel korábban, 1968 közepére érték el. A közös politikák, nevezetesen a mezőgazdasági politika és a kereskedelempolitika az évtized végére alakultak ki. Szerkezeti szempontból a hatáskörök nagy része az ESZAK-hoz tartozott. Az EGK-nak és az EURATOM-nak mindazonáltal saját intézményei voltak. Csak az 1965-ben aláírt Egyesülési Szerződés (Merger Treaty) vonta össze az ESZAK, az EGK és az Euratom addig párhuzamosan működő szerveit. Ezen szerződés 1967-es hatályba lépésétől kezdve használatos az Európai Közösségeknek (EK) elnevezés. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a három közösség továbbra is megőrizte az önálló nemzetközi jogalanyiságát. Az Európai Közösségek működése a közös és közösségi politikák folytatásán, valamint a célkitűzések (mindenekelőtt a közös piac) eléréséhez szükséges közösségi jog kiépítésén, illetve az utóbbit szolgáló jogharmonizáció megvalósításán alapul. A Közösségek fenntartásának alapja (és egyben a közösségi jog, valamint a közös és közösségi politikák legfőbb célja) mind a mai napig a közös piac (későbbiekben egységes piac), azaz az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkavállalók (ma már munkavállalástól függetlenül minden személy) szabad, korlátozásmentes mozgásának biztosítása. A Hatok sikere arra ösztönözte Dániát, Írországot és az Egyesült Királyságot, hogy csatlakozási kérelmeiket benyújtsák. Nehéz tárgyalásokat követően, amelyek során Franciaország - De Gaulle tábornok elnöksége alatt - kétszer élt vétójogával (1961-ben majd 1967-ben), a három ország 1972-ben felvételt nyert az EK-ba. A tagállamok számát hatról kilencre növelő első bővítés 1973-ban együtt járt az európai integráció elmélyítésével, amely új közös, illetve közösségi politikák - szociális, regionális és környezetvédelem - bevezetését foglalta magában. A gazdasági integráció elmélyítésének és a monetáris unió szükségessége az 1970-es évek elején vált nyilvánvalóvá, amikor az Amerikai Egyesült Államok felfüggesztette a dollár aranyra való átválthatóságát. Ez a világméretű monetáris instabilitás kezdetét jelezte, amelyet az 1973-as és 1979-es olajválság súlyosbított. Mindez a monetáris unió bevezetésének részleteit tartalmazó ún. Werner-terv kudarcához vezetett. Az 1979-ben létrehozott Európai Monetáris Rendszer megteremtette a pénzügyi stabilitás alapjait és bátorította a tagállamokat egy szigorú gazdaságpolitika kidolgozására. Az EK déli irányú bővítése Görögország 1981-es csatlakozásával kezdődött és folytatódott Spanyolország és Portugália 1986-os felvételével. A bővítés következményeként előtérbe került az EK-n belüli gazdasági és szociális kohézió problémája. A Tizenkettek között tapasztalható gazdasági fejlettségbeli különbségek csökkentésére strukturális programok indítása vált szükségessé. Az EK sikereitől függetlenül, a 80-as évek elején eluralkodott az "euro-pesszimizmus", amely a gazdasági recesszió és az uniós tagállamok közötti viták következtében alakult ki. 1985-től kezdődően azonban felgyorsult az integrációs folyamat, amit több tényező is szükségessé tett: az Európai Közösségben csökkenő versenyképessége a világpiacon, a tartósan magas munkanélküliségi ráta, a széttagolt piacok magas költségeinek felismerése. 1986 februárjában aláírták az Egységes Európai Okmányt (EEO, SEA: Single European Act), amely 1987. július 1-jén lépett hatályba. Az EEO az európai integrációs intézményrendszert megalapozó, alkotmányos jelentőségű dokumentumok egyike, az Alapítószerződések (Római Szerződések) első átfogó módosítása. A dokumentum célul tűzte ki az egységes belső piac ( igazi közös piac ) 1993. január1-jéig történő befejezését, ahol megvalósul az EK eredeti célja - a személyek, áruk, szolgáltatások és tőke teljesen szabad forgalma. (A Bizottság által 1985-ben kiadott Fehér Könyv nem más, mint pontos menetrend az egységes piac előtt álló fizikai, technikai és pénzügyi akadályok felszámolására.) Az EEO kiszélesítette az EK kompetenciáit olyan területekre, mint a környezetvédelem, a technológiai 9
együttműködés és a szociális politika és kiterjesztette a többségi szavazással eldönthető kérdések körét. Az Európai Unió létrehozásáról határozó Szerződést (Európai Uniós Szerződés; Maastrichti Szerződés, MSZ) 1992. február 7-én írták alá, amely hosszabb ratifikációs folyamat után 1993. november 1-jén lépett hatályba. Az Európai Unió elnevezéssel a tagállamok azt kívánták jelezni, hogy céljuk már a gazdasági unió és a politikai unió fokozatos kiépítése. Az EU nem szüntette meg a három Európai Közösséget és nem kapott önálló jogi személyiséget, így lényegében politikai fogalom maradt. Az Európai Unió az integráció új hárompilléres szerkezetét jelentette, amilyet egy három oszlopos házzal (görög templommal) szoktak ábrázolni. Az EU első pilléreként határozták meg a néhány új közösségi politikával és a gazdasági és monetáris unió programjával kibővített Európai Közösségeket, amelyek megőrizték nemzetközi jogalanyiságukat. (Jelenleg csak két Európai Közösség létezik, mivel ahogy már említettük, az ESZAK hatálya lejárt 2002-ben beolvadt az EK-ba.) A MSZ átnevezte az Európai Gazdasági Közösséget Európai Közösségnek (EK), így jelezve, hogy az már több mint csupán gazdasági integrációs szervezet. Az EU második pilléreként a nem közösségi, csupán kormányközi alapon szerveződő közös kül- és biztonságpolitika (KKBP, CFSP: Common Foreign and Security Policy), amelynek előzményei már az EEO-ban is voltak. Az EU harmadik pilléreként szintén kormányközi bel- és igazságügyi együttműködés beindításáról határoztak. Valójában ez a pilléres megoldás a sokak által szorgalmazott elmélyültebb integrációra, a föderáció irányába történő előrelépésre vonatkozó javaslatok kudarcát jelezte. A Maastrichti Szerződés létrehozta az uniós polgárság fogalmát, amelynek szabályozása az EK szerződésében található. Az EU-s Szerződés célul tűzte minden személy (nemcsak a munkavállalók) szabad mozgását. A legnagyobb vívmánya mégis talán az volt, hogy a tagállamok úgy döntöttek, hogy az Európai Monetáris Rendszert az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EGMU vagy GMU; EEMU vagy EMU: European Economic and Monetary Union) váltja majd fel. A MSZ hatályba lépése óta az európai integráció elnevezésének az Európai Uniót szokás használni, amely természetesen még igen távol van az unió valódi jelentéséről (v.ö. USA). 1995. január 1-jén három újabb ország csatlakozott az Európai Unióhoz, ezzel tagállamainak száma 15-re nőtt (Tizenötök). Ausztria, Finnország és Svédország egyéni vonásaikkal gazdagították az Uniót, és új lehetőségeket teremtettek Közép- és Észak-Európa szívében. A norvégok az 1972 után ismét elutasították a csatlakozást. Az Amszterdami Szerződést (ASZ), amely módosította az Európai Unióról szóló Szerződést, az Európai Közösségeket létrehozó Szerződéseket és bizonyos kapcsolódó okmányokat, a tagállamok meghatalmazott képviselői 1997. október 2-án írták alá. (A szerződés 1999. május 1-én lépett életbe.) A szerződésben a tagállamok számos területen a még szorosabb integráció mellett döntöttek. Ezek közül kiemelkedik, hogy a bel- és igazságügyi kérdések egy jó részét (menekült- és bevándorlási politika, külső és belső határellenőrzés, igazságügyi együttműködés polgári jogi ügyekben) közösségi szintre emelve az első pillérbe helyezték, és csupán a rendőrségi, valamint a büntetőügyekben történő igazságügyi együttműködést hagyták a lazább, kormányközi keretek között működő harmadik pillérben. Az ASZ az intézményrendszer átalakítása, illetve a többi, az EU további bővítése szempontjából fontos kérdésekben nem hozta a várt eredményt (ún. Amszterdami maradékok ), ezért sokan szerint egy félben hagyott szerződésnek tekinthető. Ezen problémák megoldása sürgető volt, mivel a kilencvenes évek közepére további 13 ország jelezte felvételi kérelmét: Bulgária, Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Románia, Szlovákia, Szlovénia és Törökország. Közülük az EU hat országgal 1998-ban, további hattal pedig 2000-ben megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, és az e folyamatból egyedül kimaradt Törökországnak is elismerte tagjelölti státuszát. A várható nagyarányú bővítés elkerülhetetlenné tette az Unió intézményi és döntéshozatali rendszerének reformját, ezért a tagállamok 2001. február 26-án elfogadták a Nizzai Szerződés, amely 2003. február 1-jén lépett hatályba. A Szerződés középpontjába az EU intézményi reformja állt, amelynek célja, hogy a várható bővítés után is az EU hatékonyan tudjon működni, és életképes maradjon. A tizenkét társult országgal folytatott csatlakozási tárgyalások folyamán világossá vált, hogy az intézményi reformokat 2002 végére véghez kell vinniük. Az intézményi reformok csupán egy elemét alkották azoknak a változásoknak, amelyeken az Uniónak át kellett esnie a bővítési folyamat megvalósítása érdekében. Másik kulcsfontosságú lépés volt az "Agenda 2000" politikai reformcsomag, amelyről 1999-ben Berlinben született döntés. 10
Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EGMU, EMU) létrehozásáról Már a Maastrichti Szerződés rendelkezett, amely a gazdasági integráció harmadik és egyben legmagasabb fokozata. Azt a szintet jelenti, amelyen nem csak az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke piacain nincsenek korlátozások, hanem az érintett országokban azonos gazdaság- és pénzügypolitika is érvényesül. A GMU nem csak monetáris uniót és ebből fakadóan a közös pénz bevezetését jelenti, hanem a tagállamok közötti gazdaságpolitikai harmonizáció, koordináció erősítését, azaz a gazdasági unió megvalósítását is. A GMU harmadik szakasza a közös valuta, az euró bevezetésével 1999. január 1-jén 11 tagállam. (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország) részvételével indult el. Az euró készpénzformában való bevezetése 2002. január 1-jén végül 12 ország (Görögország csatlakozása után) részvételével valósult meg. Málta, Ciprus, Szlovákia és Szlovénia csatlakozását követően 16 tagja lett az euró-övezetnek. A gazdaság területén az EU legfontosabb célkitűzése a 2000 márciusában elfogadott Lisszaboni Stratégia, amely a fenntartható fejlődésre (a gazdasági, szociális és környezeti szempontok egyensúlyára) építve az európai integrációt a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává kívánja tenni. A csatlakozási tárgyalások 10 jelölt országgal történő eredményes lezárását követően 2004. május 1-jén az Európai Unióhoz csatlakozhatott Ciprus, Csehország, Észtország, Lettország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia, minek köszönhetően az Európai Unió 25 tagúra bővült. A csatlakozási tárgyalások Bulgáriával és Romániával 2004 végére zárultak le, így e két ország csatlakozására 2007. január 1-jén került sor. 2005 októberében az EU csatlakozási tárgyalásokat kezdett Horvátországgal és Törökországgal is, igaz e tárgyalások kimenetelére nincs elfogadott időkeret, de valószínűsíthető, hogy közülük Törökország csatlakozására nem kerülhet sor 2015 előtt. Miután az Európai Unió végrehajtotta történetének legnagyobb szabású bővítését, megkezdődött annak átgondolása, hogy egy ilyen kibővült - lényegében tagjainak számát megduplázó - közösség, hogyan tudja megőrizni működőképességét, illetve hogyan válhat hatékonyabbá, hogyan mélyíthető, erősíthető tovább az integráció. E folyamat keretében határozták el a tagállamok az új évezred elején, hogy megkezdik az Európai Uniót új alapra helyező ún. Alkotmányszerződés kidolgozását. Az Alkotmányszerződést a tagállamoknak 2004 folyamán sikerült elfogadniuk és aláírniuk, a minden tagállamban szükséges ratifikációs folyamat ugyanakkor megakadt, miután Franciaországban és Hollandiában a polgárok többsége népszavazáson elutasította e dokumentumot, amelynek hatályba lépése így halasztásra került és bizonytalanná vált. 2007. december 13-án az EU vezetői aláírták a Lisszaboni Szerződést (más néven Reformszerződés). Ezzel lezárult az a több évig tartó tárgyalássorozat, amelyet az intézményi kérdések témájában folytattak. A szerződés kinyilvánított célja volt, hogy lezárják az Amszterdami szerződéssel és a Nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az Unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését. A dokumentum módosította az Európai Unióról szóló Szerződést és az Európai Közösséget létrehozó Szerződést, anélkül hogy azok helyébe lépett volna. Az EU-t létrehozó Szerződést az Európai Unió működéséről szóló szerződésre nevezte át. A Lisszaboni Szerződés megerősítette az Európai Unió működését meghatározó három demokratikus alapelvét (a demokratikus egyenlőség, a képviseleti demokrácia és a részvételi demokrácia elvét). A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése az EU Tanácsában, az Európai Parlament megnövelt szerepe a döntéshozásban, a pillérrendszer megszüntetése, új tisztségek létrehozása (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. A szerződés két jelenlegi és egy jövőbeli kivétellel jogilag kötelezővé tette az Alapjogi Chartát. A szerződéssel eredetileg csökkentették volna az EU-biztosok számát 27-ről 18-ra, de ezt végül az íreknek adott garanciákban visszavonták. A tervek szerint a Lisszaboni Szerződést 2008 végéig minden tagállamban ratifikálni kellett volna, hogy a 2009. január 1-jén életbe léphessen. Azonban ezt az ír népszavazás, valamint a cseh törvényhozás, a lengyel elnök és egy német alkotmánybírósági ítélet elhúzódása nem tette lehetővé. A 2009. októberében megismételt írországi referendum sikerrel zárult, miután a tagállam garanciá- 11