A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez Iniuria-tényállások a római jogban

ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE ACTA JURIDICA ET POLITICA I ^ TOMUS XXX. Fasciculus 4. 1983 AUG S PÓLAY ELEMÉR A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez Iniuria-tényállások a római jogban SZEGED 1983

ACTA UNIVERSITATIS SZEGEDIENSIS DE ATTILA JÓZSEF NOMINATAE ACTA JURIDICA ET POLITICA ~~ TOMUS XXX. Fasciculus 4. PÓLAY ELEMÉR A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez Iniuria-tényállások a római jogban SZEGED 1983

Redigunt ELEMÉR PÓLAY, ÖDÖN BOTH, LAJOS TÓTH Edit Facultas Scientiarum Politicarum et Juridicarum Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae Nota Acta Jur. et Pol. Szeged Szerkeszti PÓLAY ELEMÉR, BOTH ÖDÖN, TÓTH LAJOS Kiadja A Szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara (Szeged, Lenin krt. 54.) Kiadványunk rövidítése Acta Jur. et Pol. Szeged ISSN 0563 0505

Bevezetés A személyiségi jog mibenléte, a jogrendszerben való elhelyezkedése (államjog, büntetőjog, polgári jog stb.), s azok a tényállások, amelyek védelmére a személyiségi jog hivatott, ma is vita tárgyai. Ez a vita lényegében a 18. századtól, amikor is a személyiségi jog, mint jogi kategória felmerült, mind a mai napig tart, s ma sincs véglegesen eldöntve a polgári jog vonatkozásában, hogy milyen tényállások védelme, azaz a személyiségsértés milyen eseteinek polgári jogi eszközökkel való helyreütése tartozik a polgári jog kereteibe. Ez a bizonytalanság alapjában véve onnan ered, hogy a mai személyiségi jog a 19. század német-római magánjogelméletének, a pandektisztikának produktuma, s mint annak számos más terméke, ez is alapvetően elméleti kategória, amely szervesen beleillik a Puchta-féle Begriffspyramide-konstrukcióba, s így hibája, hogy azok a tényállások (személyiségsértések), amelyek védelmére e személyiségi jog hivatott volna, nem tisztázottak. A pandektisztika nem is jutott tovább e tekintetben, mint a személyiségnek a jogképességgel való azonosításáig. Minthogy pedig a pandektisztika a jusztiniánuszi kodifikációnak feudális, kánonjogi és német kameralista elemektől, valamint részben természetjogi elemekíől megtisztított formájára, tehát az eredeti jusztiniánuszi joganyagra támaszkodott; a személyiségi jog modern kutatásának egyik előfeltétele, hogy tisztázzuk azokat a tényállásokat, amelyek a római jog fejlődésének különböző fázisaiban a személy sérelmének minősültek. A római jogban a személysértés, az iniuria, mint deliktum tényállásai között található meg, s így a római ius privatum kereteibe tartozik a köztársasági kor végétől, azaz attól az időponttól kezdve, amikor a római jog rendszere már ius publicum és ius privatum elnevezésű kettős tagozódást tüntet fel. Ezzel persze nem kívánjuk azt mondani, hogy a személysértés minden esete a római magánjog keretébe tartozik, hiszen az emberölés (parricidium) is személysértés, de ez már nem minősül a magánjog keretébe illeszkedő deliktumnak, hanem crimen, azaz közüldözés alá eső bűncselekmény, amely a fenti kettős tagozódás keretében a római közjogban helyezkedik el. Emellett mint azt látni fogjuk vannak magának az iniuriadelictumnak is olyan esetei, ahol nem egykönnyen állapítható meg, hogy azok valójában delictumnak (magánjog), vagy erimennek (közjog) minősülnek. Célkitűzésünk tehát a továbbiakban az, hogy tisztázni próbáljuk az iniuria-delictum keretébe tartozó tényállások sorát a régi jog, a préklasszikus, a klasszikus, valamint a posztklasszikus és a jusztiniánuszi jogban. Úgy véljük, hogy ezzel némi segítséget tudunk nyújtani ahhoz a mind a polgári, mind a szocialista jogtudományban ma is folyó vitához, amely a személyiségi jog tényállási kereteit van hivatva tisztázni, annál is inkább, mert ez a tisztázás a történeti előzmények vizsgálata nélkül, kizárólag spekulatív módon, a társadalmi viszonyok fejlődésének figyelmen 3

- ^á^^í^^l^féws 1 - ^il^s^^^i^s«mellett sem^l képp'en sem ejthető meg. E célkitűzésünket azonban a római jogtudomány területén e kérdés körül ma is folyó, élénk, sőt az utóbbi idó'ben egyre élénkebbé váló viták is indokolják. Kiindulási pontunk természetesen nem lehet más, mind a rendelkezésre álló forrásanyag, s az irodalmi álláspontok vizsgálata és helyességük mérlegelése is csak ez alapon történhet. 4

I. FEJEZET INIURIA-TÉNYÁLLÁSOK A RÉGI RÓMA ARCHAIKUS KORSZAKÁBAN I. 1. Az iniuria szóra vonatkozó legrégibb forráshely a legis actio sacramenío in rem Gaiusnál fennmaradt, ill. általa megőrzött eredeti fornluláréja (4. 16.): Si in rem agebatur, mobilis quidem et moventis... in iure vindicabaniur ad hunc modum; qui vindicabat, festucam tenebat, deinde ipsam rem apprehendebaí veluti hominem et ita dicebat: 'Hunc ego hominem ex iure Quiritium meum esse aio secundum suam causam, sicut dixi, ecce tibi vindictam imposui', et simul homini festucam imponebat. Adversus eadem similiter dicebat et faciebat. Cum uterque vindicasset, praetor dicebat: 'Mittite ambo rem ; illi mittebant, Qui prior vindicaverat (ille alterum interrogabat): 'Postulo anne dicas, qua ex causa vindicaveris'. Ille respondebat: 'Ius feci sicut vindictam imposui. Deinde qui prior vindicaverat dicebat: 'Quando tu iniuria vindicavisti D aeris sacramento te provoco : adversarius quoque dicebat similiter: 'Et ego te'; aut si res infra mille asses erat, quinquagenarium scilicet sacramentum nominabant". A legis actio sacramento in rem-nek in iure fázisában tehát a perben elmondandó szöveg iniuria-nak nevezte más rabszolgájának alaptalan vindikálását. Ez ui. a rabszolga urát, a házközösség fejének személyét sértette, tehát annak a házközösségnek fejét, amelyhez a rabszolga e korszakban a többi hatalom alatt állókkal (férji hatalom alatt álló feleség, családgyermek stb), együtt tartozott. S hogy a sacramentum összege büntetést jelentett, tehát az iniuria vindicare egy poena-t vont maga után, mutatja egyrészt Gaius megállapítása (4. 14.), mely szerint Poena autem sacramenti aut quingenaria erat, aut quinquagenaria", másrészt Festus (344) meghatározása, mely szerint: Sacramentum aes significat, quod poenae nomine penditur". Persze e poena sajátos jellegénél fogva eltér a deliktuális perben a törvény, vagy más jogforrás alapján kiszabható, ugyancsak poenanak nevezett pénzbüntetéstől. 1 Varró ui. (1. lat. 5. 36. 180.) rámutat arra, hogy: 1 Hasonló álláspontot juttat kifejezésre E. Rabel (AÍKTJ éfybarjq und Verwandtes. SZ 36 (1915) 385. és k. és Zur ŐÍKTJ É^OÓXTJQ SZ 38(1917)313. ésk.), aki egy attikai eredetű intézmény beható elemzésével kimutatja annak hasonlóságát a római legis actio sacramento in rem és /. a. s. in personam-hoz. E görög intézményben Rabel az alaptalanul vindikáló vindicatio-jávai (in rem) és negatio-jávai (in personam) összevethető perbeli aktust lát, amely egy jogalappal rendelkező megragadási aktus deliktuális megakadályozásában jelentkezik. A pénzbüntetést mind a görög, mind pedig az ősi római jogban az állam kapta. Nézete szerint a jogszerű megragadási aktus megakadályozása, az államot, mint a békerend őrét sértette. M. Kaser (Das altrömische ius. Göttingen, 1949. 16. és 23. és k.) ha nem is fogadja el teljesen ezt az álláspontot, az iniuria vindicare tevékenységben az ősdeliktum (Urdelikt) megtestesülését látja. Ezzel szemben D. V. Simon (Begriff und Tatbestand der Iniuria" im altrömischen Recht. SZ 82 (1965) 172 173.) úgy véli, hogy az attikai ŐÍKTJ ÉZOÓÁTJG nem vethető össze az iniuria vindicare tényállásával, mint a delictum ősesetével, mert: wenn...die unberechtigten aussergerichtlichen Eigenmachtshandlungen kein Delikt bildeten, so kann auch die unberechtigte gerichtliche Eigenmachthandlung, das iniuria vindicare, kein Delikt gewesen sein". Úgy véljük azonban, hogy az alaptalan vindicatio sohasem jelentett Eigenmachtshandlung"-ot. Kevésbé meggyőzően bírálja Rabel nézetét J. H. Lipsius (Nochmals zur SÍKTI éöoóxnc SZ 39 (1918) 38. és k.). 5

qui iudicio vicerat, suum sacramentum a sacro auferebat, victi ad aerarium redibat", tehát a pernyertes saját summa sacramenti-')ét visszakapja, míg a pervesztesé az államkincstárt illeti (aerarium). A poena e rendhagyó volta a /. a. sacramento eredetére vezethető vissza, amely az Ősi önhatalmú igényérvényesítés államilag szabályozott formája. A felek a jogvitát esküvel (sacrementum) viszik bíróság elé úgy, hogy mindketten megesküsznek állításuk valódiságára; hogy melyik fél esküje hamis, a bírónak kell eldöntenie. A hamis eskü viszont az isteneket, s velük együtt a védelmük alatt álló házközösséget sértette. A hamisan esküvőt meg kellett büntetni: e büntetés utóbb midőn az eskü helyét fogadási összeg (summa sacramenti) foglalta el abban állott; hogy a pervesztes a letett fogadási összeget a Saturnus-templomban őrzött államkincstár (aerarium Saturni) javára elvesztette. így jutott kifejezésre az istenek, az istenek oltalma alatt álló házközösségek s a vallás államvallás lévén az állam ellen Jniuria vindicare" útján elkövetett sérelem megtorlása; az iniuria első megjelenési formájának büntetésében. 2 Nem lehet vitás, hogy ez az /лш/7'a-tényállás а XII táblánál régibb, hiszen a /. a. sacramento, amelynek mondókáit Gaius olyan pontosan idézi, már megvolt a kódex előtt is, csak i. e. 300 körül vált publikussá (Pomp. D. 1. 2. 2. 6.). Magát e performát azonban а XII tábla első két táblája már a korábbi szokásjog alapján, mint teljesen kialakult jogintézményt deklarálja. Persze a Gaius által megőrzött fent idézett ősi performuláré ugyan csak a rabszolga Jniuria vindicatio"-ja alapján a házközösség fejét ért sérelmet minősíti iniuriának, de ugyanígy volt elbírálandó a házközösséghez tartozó családgyermek iniuria" történt vindicatio-já. 2. A communis opinio meglehetősen szembenáll e nézettel. Mommsen 3 szerint 2 A házközösségnek isteni védelmét igazolja az, hogy Vesta a házi tűzhely védője; a penates a házközösség által választott istenek (pl. Jupiter, Apollo stb.) voltak, akik azt védték, s a ház éléskamrája ( =penus), tehát a házközösségi vagyon felett őrködtek. A lares a család megdicsőült őseinek szellemei voltak, míg a manes az ősök istenséggé vált lelkei (sírköveken D. M. = diis Manibus). A család, házközösség megsértésében A. Hägeström (Das römische Obligationsbegriff. Uppsala 1927. 490. és к.) az istenek sérelmét is látni véli. Egyébként azt, hegy a pénzbüntetés (poena) az államkincstárt illetheti а ХП tábla idején más esetben is, Gaiustól tudjuk: Rem, de qua controversia est, prohibemur (lege XII tab.) in sacrum dedicare: alioquin dupli poenam patimur, sed duplum utrum fisco an adversario praestandum sit, nihil exprimitur" (D. 44.'6. 3.). A per alatt álló dolog áldozatul adása esetén poenaként kiszabandó duplum tehát a ficust (értsd aerariumot) is illetheti. 3 Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899. 784. és 825. Ezt a szemléletet találjuk R. Maschke (Die Persönlichkeitsrechte des römischen Iniuriensystems. Breslau, 1903. 2.) álláspontjában, aki szerint az iniuria a legrégibb szóhasználatban lényegében valamennyi deliktum összefoglaló fogalmát jelentette, s ezt éppen a legis actio sacramento in rem szövegével kívánja alátámasztani, mely szerint...quando tu iniuria vindicavisti". Hasonló álláspontot fejt ki A. Pernice (Labeo. Halle, 1878. II. 7.), amely már a Mommsen-féle nézet előtt hangoztatja, hogy létezett egy ősfogalom, az iniuria, amely még a becsületsértést is felölelte. Hasonló a magyar irodalomban Személyi K. álláspontja (A névjog. Budapest, 1915. 12.), aki szerint a legis actiós formulában szereplő iniuria" kifejezés nem egy meghatározott tényállást, hanem általában a jogellenességet jelöli. E nézet eleméi megtalálhatók az 1. lj-ben mondottak ellenére is M. Kaser-nél (Das altrömische ius. Göttingen, 1949. 207 208) a következőkben: Den Urfall der Deliktshaftung hat, ihrem Namen zufolge, die iniuria gebildet, ursprünglich, wie erwähnt, der Generaltatbestand des privaten Unrechts schlechthin, eine Tat, vor allem ein Zugriff auf eine Person oder Sache, die den Grundsätzen, nach denen im Privatprozess mit göttlicher Hilfe Recht gefunden wird, widerspricht. Indem in der ersten Zeit jede solche Unrechtstat auch das deliktische Racherecht erzeugt, haben sich damals iniuria als Unrecht schlechthin und als Privatdelikt vollständig gedeckt. Erst als man erkennt, dass es nicht angeht, an jede Unrechtstat die Rechtsfolge der Deliktshaftung zu knüpfen, scheidet sich das iniuria-delikt vom allgemeinen Unrechtsbegriff." Az általános iniuria-fogalom differenciálódásáról, szól Maschke (id. m. 2.): Das Civildelikt ist das Unrecht gegen den Bürger als solches, mag dadurch seine Person unmittelber oder in ihrem Vermögen, also mittelbar, getroffen sein...erwägt man, dass der Diebstahl zu den von ursprünglichen Rechtsordnungen am frühesten berücksichtigten, weil am schwer- 6

ui. a joggal (ius), ha nem is etikai, de állami szemléletben szembeállították a jogtalanságot, s ezt Jniuria"-nak. nevezték. Ebből a generálklauzulából" deriválódott azután a mai értelemben vett lopást, sikkasztást, rablást, orgazdaságot, jogtalan elsajátítást stb. jelentőfurium, a testi sértés különböző eseteit felölelő szűkebb értelemben vett iniuria, amely így mintegy megtartotta az ősi generálklauzula elnevezését, majd az i. e. 3. század folyamán életbelépett lex Aquilia kereteiben az utóbbi deliktumból differenciálódott a dologrongálás (damnum iniuria dátum). Az iniuria tehát az uralkodó felfogás szerint a deliktuális felelősséget megalapító magatartás átfogó ősesete", egy minden jogot sértő magatartást felölelő absztrakt tényállás, s csak utóbb, a XII t. törvényt megelőző, majd azt követő köztársasági korban megy végbe a kazuisztikus szabályozás az egyes tényállásokat illetően. E szemlélet azonban két körülményt hagy figyelmen kívül. Egyrészt azt, hogy a személyiség" fogalma a XII t. törvényt megelőző, ill. annak megteremtését követő korban semmiképpen nem fejlődhetett ki, hiszen e korban a társadalom alapegysége a paraszti Rómában a házközösség; amelynek ura nem személyiségében", hanem a hatalma alatt álló emberek (uxor, filius-, filiafamilias, rabszolgák), ill. más vagyontárgyak (élő és holt munkaeszközök, termények stb.) tekintetében okozott károk, ill. az őt saját magát testileg érintő bántalmak útján szenvedhet sérelmet, másrészt azt, hogy a paraszti Rómában akár szokásjogi úton, akár kodifikáció keretében ún. generálklauzulát alkossanak, amely a jogellenesség, a joggal szembeszegülés absztrakcióját foglalja magában, aligha képzelhető el. 3. Az archaikus római jog nem ismerte a későbbi köztársasági korban dominiumnak, majd utóbb proprietasnak nevezett fogalmakat a tulajdonjog megjelölésére, hanem helyette egy házközösségi hatalmat, amely a páter familiast illette meg a szabad állapotú családtagokon, a rabszolgaság állapotában levő idegen szabad embereken (noxába adott hatalomalattiak az idegen páter familias részéről), rabszolgákon, állatokon és élettelen tárgyakon (munkaeszközök, vetőmag, trágya, a római parasztgazdaság minden felszerelése, a ház, berendezésével együtt, az önvédelemre, vagy harcra szolgáló fegyverek, ruházati cikkek stb.) 4 Ez a házközösség hatalmi és védelmi sten empfundenen Delikten gehört, dass am Beginn jeder Cultur, wie dies auch die Bestimmungen der XII Tafeln zeigen, das Eigenthum des Einzelnen schutzbedürftigter erscheint als seine Person, so könnte es nahe liegen, anzunehmen, dass in einer für uns vorgeschichtlichen Zeit das Furtum von dem allgemeinen Begriff Iniuria sich loslöste und als damals wichtigstes Civildelikt die relativ genaue Ausgestaltung erfuhrt, die es schon in den XII Tafeln aufweist. Dann würde der ursprüngliche Begriff der iniuria der des Civildelikts schlechthin sein, der durch Abzweigung des Furtum und später der Sachbeschädigung zu dem des Persönlichkeitsdelikts verengt wurde". 4 L. Mitteis: Römisches Privatrecht bis auf die Zeit Diocletians. Leipzig, 1908. Neudruck München Leipzig, 1935. 73. és 1. jz.) szerint kezdetben inkább lehet beszélni egy generelle patriarchalische Gewalt des Hausvaters"-ről, mintsem egyes vagyontárgyak feletti tulajdonjogról, amit utóbb dominiumnak, ill. később proprietasnak neveztek. P. De Francisci: II trasferimento della proprieta. Róma, 1924. 70. és k. F. Wieacker: Hausgenossenschaft und Erbeinsetzung. Festschrift für H. Siber. Leipzig, 1940, 11. 29. jz. A. Manigk, PW 14. 1377 és k. Das altrömische Recht mondja Käser (Eigentum und Besitz im älteren römischen Recht. Köln Graz, 1956. 1.) kennt nur eine einheitliche, private Herrschaftsgewalt über alle Gegenstände, die der Rechtsmacht des pa - terfamilias unterworfen sind, über freie Hausgenossen, Sklaven, Tiere und lebloses Gut. Diese Herrschaftsgewalt heisst potestas" oder auch manus" nach dem Sinnbild der zugleich beherrschenden und schützenden Hand. Wer diese Verfügungsmacht beeinträchtigt mondja F. Schwind (Römisches Recht I. Wien, 1950. 161) und dem pater familias ein Hauskind vorenthält, kann ursprünglich, wie bei einer Sache mit vindicatio, später durch das prätorische interdictum de liberis exhibendis et ducendis belangt werden." Erre utal Ulpianus (D. 6. 1. 1. 2.) formailag' ugyan interpolált, de tartalmilag eredeti helyzetet tükröző közlése. 7

"i uv^t-p. -. : -. -. ^^mm jellegűvolt egyaránt, s mindent, aki, vagy ami beletartozott, a házközösség feje & úgy jelölt meg, hogy meum esse". Ez a mancipatiónak, mint szerzési aktusnak és a ' yindicatiónak, mint védelmi aktusnak Gaius által közölt ősi formuláiból kitűnik: Hunc ego hominem ex iure Quiritium meum esse aio, eaque mihi empta esto hoc aere aeneaque libra" (1. 119.), és Himc ego hominem ex iure Quiritium meum esse aio, secundum suam causam, sicut dixi, ecce tibi vindictam imposui" (4. 16.). E házközösség mint arra Kaser szemléltetően rámutat mindenek előtt három hatalmat tartalmazott: manus, potestas és mancipium elnevezéssel. 5 A manus, azaz a férji hatalom általában a mancipatio aktusával keletkezett (coemptio), de a feleséget olyan helyzetbe hozta, hogy férje halála után nem volt szükség e hatalom alól való felszabadítására éppúgy, mint a potestas esetében sem, amikor is a családgyermekek a páter familias halálával automatikusan önjogúakká váltak. Ez kifejezésre juttatta a férji hatalom alatt álló feleségnek és a családgyermekeknek azt az állapotát, hogy ezek a páter familias életében a házközösségi vagyonnak olyan tulajdonostársai, akiknek tulajdonjoga a peter familias életében lappangó állapotban van, tehát virtuális, s csak a peter familias halálával válik aktuálissá. A legszűkebb agnatio tagjai a családfő halála után tulajdonképpen csak benne maradnak abban a vagyonban, amely eddig is elvileg az övék volt, s ezért nevezték őket sui heredes-nek. Ezt Gaius úgy fejezi ki, hogy Sed sui quidem heredes ideo appellantur, quia domestici heredes sunt et vivo quoque parente quodam modo domini existimantur" (2. 157.), ezek tehát saját maguk örökösei" lesznek a páter familias halálával. A római paraszti házközösség egyébként az ősi időben általában nem oszlott fel a páter familias halálával, mint ez a paraszti házközösségeknél ma sem ismeretlen jelenség, hanem az örököstársak a vagyonközösségben magmaradtak. Olim enim mortuo patre familias inter suos heredes quaedam erat legitima simul et naturalis societas, quae appellabatur 'erctum non citum, id est domínium non divisum. 'Erctum enim domínium est, unde 'erus' dominus dicitur. 'Ciere' autem dividere est." (Gaius 3. 154. a.). Az ősi paraszti Rómában élő házközösségek tehát szilárd jogi és erkölcsi kapcsolatot jelentettek, amelyet teljes egészében a páter familias halála sem számolt fel szükségképpen. Bizonyos mértékben más volt a helyzet a rabszolga állapotába került, noxába adott családgyermek esetében, aki mint rabszolga volt kezelendő a felette fennálló mancipium folytán, s ugyanúgy kellett a hatalom alól felszabadítani (manumissio), mint a rabszolgát. 6 A házközösség fejének hatalma alatt állott a rabszolga, aki ez időben még mintegy a házközösség tagja volt, nagyjából úgy, mint a postastas, vagy mancipium alatt álló családgyermek, ill. idegen családgyermek, a servi res sunt"-eív ui. későbbi eredetű. A meum esse" köre azonban nincs kimerítve azáltal, hogy a manus, potestas, mancipium és a rabszolgák feletti hatalom (dominica potestas) alatt álló embereket összefoglalja. A házközösségi hatalom kiterjedt a házközösséghez tartozó állatokra (amelyek közül kiemelkedtek az igásállatok), mint a római parasztgazdaságnak a ne- / 5 Kaser: Eigenium 3. 6 Kaser: Eigentum 3. 8

hány rabszolgán kívül legnagyobb jelentőséggel bíró termelőeszközeire (resmancipi), de egyéb, nyájban tartott vagy nem igásállatokra, valamint az élettelen vagyontárgyakra. így mindaz, amit a meum esse" a házközösségben összefoglalt, a házközösséget reprezentáló páter familias védelme alatt állott. Ez emberek, valamint a házközösség vagyontárgyai ellen intézett minden támadás a házközösség fejét, a páter familiast megillető hatalomba ütközött. 7 Aki tehát a rabszolgát, mancipium alatt állót, a családgyermeket, a római parasztgazda igásállatát amelyek közül különösen az ún. bos arator, mint különös elbírálás alá eső kultikus állat emelkedett ki (Varró r. r. 2. 5. 5.) vagy más állatát, ill. élettelen vagyontárgyait,, mint a házközösség tagjainak, vagy azok egy részének, elsősorban a páter familiasnak használatában levő dolgokat alaptalanul peresített, vindikált, iniuriát követett el. Ez az iniuria pedig a házközösséget reprezentáló páter familiast, mint persona-t, caput-ot sértette. Nem kerülte el természetesen figyelmünket az a körülmény, hogy a házközösséghez tartozott már a XII t. törvényt megelőzőleg és annak létrejötte idején a libertinus, tehát a felszabadított rabszolga és a cliens is. Ezekről ugyan a XII t. törvény elég szűkszavúan nyilatkozik: Cívis Romani liberti hereditatem lex duodecim fabularum patrono defert, siintestato, sinesuo herede libertus decesserif (Ulp. 29. 1. V. 8.),,Patrónus si clienti fraudem fecerit, saceresto" (Serv. ad Aen. 6. 609. VIII. 21.), abban a vonatkozásban, hogy egyrészt a végrendelet nélkül elhalt felszabadított örököse a patrónus legyen, ha az suus heres nélkül hal el, míg ha a patrónus cliensét becsapja, úgy az istenek bosszújának kell átengedni, azaz bárki büntetlenül megölheti (iure occisus esto). A libertus és cliens tehát feltétlenül a házközösséghez tartozott, de a XII t. törvény idején egyik sem állott iuspatronatus alatt, mert a forrásokban erre sem utalás, sem visszautalás nem található. Legvalószínűbb az, hogy ezek (a libertus és cliens közötti különbség jogi helyzetüket illetően ma sem tisztázott) a páter familias tényleges védelme alatt állottak, de annak jogi hatalma felettük nem volt ez időben. 8 Szabad emberek voltak, a házközösség tényleges védelmében, s így az ellenük alaptalanul eszközölt vindicatio nem képezhetett iniuriát, hiszen a házközösség fejét ez csak ténylegesen, de nem jogilag sérthette. 4. Ami a másik fent felvetett kérdést illeti, ti. hogy a XII t. törvény előtti római jogban kialakult-e egy generálklauzula", amely a jogellenesség, a joggal szembeszegülés absztrakcióját foglalja magában mint említettük aligha képzelhető el. Ennek az elgondolásnak az látszik reális alapot adni, hogy Ulpianus (D, 47. 10. 1. pr.) a következőket mondja: Iniuria ex eo dicta est, quod non iure fiat: omne enim, quod non iure fit, iniuria fieridicitur. Hocgeneraliter,specialiter autem iniuria dicitur contumelia." 7 A házközösségi hatalomnak e döntő szerepét Käser (Das alrőm. ius. 211.) is kénytelen elismerni, jóllehet kiindulási pontja az ún. bosszújog (Racherecht), amelyek alapján megállapítja, hogy az a személyt illeti meg, s nem a családot, ui. a testi sértéseknél csak a keresetre jogosult teste sérült meg, s nem a házközösség szenvedett sérelmet. Ezt igazolja szerinte az, hogy az actio iniuriarum nem örökölhető, s a sértett személyéhez tapad. Mégis kénytelen elismerni, hogy ez a Racherecht gerade im älteren Recht von einem noch stärkeren Prinzip überlagert war, dem der Hausgenossenschaft". Míg másutt elvként mondja ki a házközösség fejének utóbb kialakult noxalis felelőssége magyarázatánál, hogy: Hausgewalt geht vor Racherecht", (u. o. 229). 8 Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest, 1964. 49. és k. Igen helytállónak látszik Brósz az a feltételezése, hogy a rabszolga felszabadítása e korban fiúvá fogadást jelenthetett, amit a comitia szankcionált, s a libertus feletti jogi hatalom a későbbi kor produktuma. 9

Itt kétségtelenül egy generálklauzulával állunk szemben; erre utal kétségtelenül a generaliter" szó is, de a szövegnek jelentó's része interpoláltnak minősíthető'. 9 Nagyon valószínű, hogy ez az absztrakció posztklasszikus szerzőtől származik, s Iustinianus kodifikátorai tőle vették át: Generaliter dicitur iniuria omne, quod non iure fit: specialiter alias contumelia" (Paul. Coll. 2. 5. 1.). így lelhető fel az idézett, Ulpianusnak tulajdonított szövegben a Coll. 2. 5.1 további két változata: Interdum iniquitatem inimiam dicimus" (D. 47. 10.1. pr.), az iniuria-méltánytalanság; hasonlóképpen az alábbi etimologizáló jellegű generálklauzula: Iniuriam ex eo dictam, quod iure et iustitia caret, quasi non iuriam" (D. 47. 10. 1. pr.); hasonló absztrakció található Coll. 7. 3. 4 alatti Ulpianusnak tulajdonított mondatban : Sed quod non iure factum est, hoc est contra ius". Mindenesetre biztosnak látszik, hogy egy olyan absztrakt regula, mely szerint mindaz, ami nem jogos az jogellenesnek minősítendő", aligha származhat az i. e. 6 5. század római parasztjaitól. Ezt támasztja alá az, hogy a XII t. törvény lényegében minden kitétele kazuista jellegű. Mint a továbbiakban láthatjuk, az iniuriával kapcsolatban külön beszél a tagcsonkításról, csonttörésről, fák kivágásáról a más területén stb. ez az i. e. 5. századból származó kódex. Igen jellemző a törvény kazuista voltára mindjárt az I. tábla 1 3. eredetben fennmaradt szövegrésze: Si in ius vocat ito. Ni it antestamino, Igitur em capito. Si calvitur pedemve struit, manum endo iacito. Si morbus aevitasve vitium escit, qui in ius vocabit iumentum dato. Si nolet, arceram ne sternito." Kázusok: ha a perbehívott vonakodik, futni kezd, vagy ha betegség, vagy öregség akadályozza. Ez utóbbi esetre előírja a törvény azt, hogy a perbehívó fogatot állítson elő, de ha nem akarja, a szekeret nem kell kipárnázni. Hogyan képzelhető el, hogy egy ilyen aprólékosan, kazuista módon szövegezett törvénykönyv megalkotói generálklauzulákat teremtettek volna, különösen az képzelhető el kevéssé, hogy a kódexet megelőző időben ilyen absztrakt szabály kialakult volna. így azok az irodalmi felfogások, amelyek egy ilyen ősi generálklauzulának a XII t. törvény létrejötte előtti kialakulásával számolnak, egy posztklasszikus korban létrejött és Tribonianus keze által esetleg finomított elvet vetítenek vissza az i. előtti 6 5. századra. 10 Ezt támasztja alá Iustinianus Institutióinak az iniuriáról szóló fejezete, bevezető mondatával: Generaliter iniuria dicitur omne, quod non iure fit" (4. 4. pr.). 9 G. Donatuti Annál. Perug. 33 (1921) 386. és 399. szerint az omne specialiter" rész feltétlenül interpolált(ld. III. fej. 15. Íj.). Legfeljebb az Ulpianus ediktumkommentárjának (D. 47. 10. 1. pr.) első mondata lehet eredeti, amely az iniuria szó etimológiáját adja Iniuria ex eo dicta est' quod non iure fit." A convicium" etimologizálása hasonló (Ulp. D. 47. 10. 15. 3.) 10 Az irodalomban van olyan nézet is, amely egy ilyen ősi generálklauzula létét megkérdőjelezi: így Karlowa (Röm. Rechtsgesch. II. Leipzig. 1901. 788.) s legutóbb D. V. Simon (Begriff und Tatbestand der Iniuria" im altrömischen Recht. SZ 82 (1965) 160. és k.). Az iniuriáról szóló generál- 10

De éppen a jusztiniánuszi kodifikáció volt az, amely a maga általánosításával, egységesítő, de nem szimplifikáló tendenciájával az általa megszerkesztendő kazuisztikus joganyag elrendezésében és formálásában az akkor lehetséges absztrakció legmagasabb fokát érte el. 11 5. Felmerülhet persze okfejtésünkkel kapcsolatban az aggály, hogy azért mind az iniuría, mind pedig a ius fogalma egy ősi absztrakció szüleménye; hiszen a későbbi források szerint iniuría = quod non iure fit, tehát iniuría a neve minden jogsértésnek, a tus pedig ennek ellentéte, minden, ami nem áll szemben az államrenddel. Nem szabad azonban, elfelejteni, hogy az iniuría a maga legősibb formájában, ahogy azt Gaius (4. 16). a legis actio sacramento in rem formulájának keretében regisztrálja, egy konkrét tényállás, az alaptalan perlés = iniuría vindicare tényéhez kapcsolódik, ezt jelenti. Ugyanígy állunk a ius fogalmával is. E szó konkrét helyhez, tevékenységhez, eljáráshoz kapcsolódik. Jelentette elsősorban a) a helyet, ahol a magistratus a dologi jogvitákban döntött (a praetor tribunálja). Ezt jelzi az in ius vocatio", vagyis a magistratus fóruma elé való hívás, idézés a panaszos részéről (I. 1.); valamint a nemfizető adósnak a kézrátételt (manus iniectio) követően e helyre való vezetése: in ius ducere" (III. 2.); jelentette továbbá a ius a hunc hominem ex iure Quiritium meum esse aio" mondókából kitűnőleg: b) a magistratus abbeli tevékenységét (ius dicere), melynek keretében eldöntötte, hogy a Quirites két tagja közül melyiknek jár a vitás vagyontárgy, amelyre mindketten azt mondták, hogy meum esse". Ezzel eldöntötte a iurisdictiós magistratus (Gerichtsherr), hogy kinek a számára ius" az. Végül jelentette a ius c) a polgári peres eljárás első felét, az in iure" eljárást, amelyben a iurisdictiót gyakorló magistratus a pert elvileg eldönti. Ilyen értelemben persze végső eredményben a ius a jogrendet is jelenti, de ez már a ius átvitt értelme. Végső eredményben azonban mind az iniuría, mind a ius konkrét körülményekhez szorosan kapcsolódva jelentkezik az ősi Róma, mint parasztváros ideológiájában". Az iniuriának és iusnak ilyen konkrét körülményekhez, helyhez, tevékenységhez, eljáráshoz kapcsolódása felel meg a primitív paraszti városállam polgárai szemléletének, s nem a jogszerűség és jogellenesség" teljesen absztrakt gondolkodásmódot igénylő fogalmának. II. 1. A jogalap nélküli vindicatio, mint az iniuría ősesetének vizsgálata után nézzük meg a XII tábla iniuría-eseteit. Az első idevonatkozó fragmentum szerint: Si membrum rupsit, ni cum eo pacit, talio esto" (VIII. 2.), azaz membri ruptio" esetén hacsak a felek vagyonilag ki nem egyeztek talio volt alkalmazandó. Kérdés, mit értettek a decemvirek membri ruption. E tekintetben az irodaklauzulák szövegeit feltétlenül posztklasszikus eredetűnek tekinti W. Kunkel (Exegetische Studien zur aquilischen Haftung. SZ 49 (1929) 166. és k.). Határozottan foglal állást egy ilyen generálklauzulának a XII t. törvény idején vagy az azt megelőző korban való keletkezésével szemben F. Leifer (Mancipium und auctoritas. SZ 57 (1937) 151.), midőn az absztrakció és kazuisztika viszonyára nézve megállapítja, hogy: Abstrakte Zustandbezeichnungen sind gegenüber konkreten Vorgangsbenennungen kaum je das Primäre". Aggályát juttatja kifejezésre U. v. Lübtow (Zum römischen Iniurienrecht. Labeo 15 (1969) 134.) az ősi jogok generálklauzuláival" kapcsolatban éppen a XII t. törvény generáliniuriáját illetően. Hasonlóan R. Leonhard (Der Schutz der Ehre im alten Rom. Breslau, 1902. 12.). 11 E. Pólay: The Justinian codification and abstraction. St. A. Biscardi II. Milano, 1982. 11

lomban lényegében három felfogáscsoport látható. Huvelin 12 a,,rup" és rap" (rapere) szógyökök kapcsolatából arra következtet, hogy itt egy ún. ablation totale, egy testrész teljes levágása forog fenn. Lényegében ehhez a felfogáshoz kapcsolódik Lübíow 13 nézete is, ő azonban bár elsó' megfogalmazásban a test egy tagjának letépését vagy leütését érti a membri ruptión a továbbiakban úgy fogalmaz; hogy az a test valamely tagjának, vagy szervének (pl. szem) teljes vagy részleges elvesztését eredményezi, szemben a gyógyítható csonttöréssel. Itt tehát lényegében irreverzibilis sérelemről van szó. A második felfogáscsoport képviselője Appleton, 14 majd Pugliese, 15 s legutóbb Simon, 16 akik részben Gaiusnak (3.217.) azon megállapításából, miszerint rupíum enim intelligiíur, quod quoquo modo corruptum est," valamint Ulpianus azon szövegéből (D. 9. 2. 27. 13.), hogy rupisse verbum fere omnes veteres sic intellexerunt: corruperit", arra a következtetésre jutnak, hogy rumpere = corrumpere, ami viszont csak annyit jelent, hogy rongál (bár van olyan változata, amikor megsemmisít, elpusztít" szóval fordítható ez az ige). így mindenféle talióval büntetendő testi sértés ide tartozik. Végül Kunkel 17 Kaser, 18 majd legutóbb Wittmann 19 arra az álláspontra helyezkednek, hogy a membri ruptio olyan testi sértést jelent, amelynek folytán valamely szerv funkcióképtelenné válik, s a sértett invaliditását eredményezi. 2. A fenti nézetek közül az első látszik Lübtow megfogalmazásában legelfogadhatóbbnak. E szerint a memri ruptio feltétlenül súlyosabb mint az ossis fractio (e részt az első és harmadik csoport közt nincs különbség), s tagcsonkulást, szervroncsolást, jelent, tehát irreverzibilis eredménnyel járó testi sértést. A második változattal kapcsolatban bizonyos aggályok merülnek fel. Elsősorban az, hogy ha a rumpere = corrumpere, úgy az ossis fractio is ide kellene, hogy tartozzon, s mindenféle súlyosabb, enyhébb testi sértés (pl. kardvágás, tőrszúrás, olyan ütlegelés, amelynek maradnak bizonyos ideig kék foltjai). Persze ha a mózesi törvények talióját pontosan megvizsgáljuk, az ennek a felfogásnak bizonyos alátámasztást látszik adni, ui. De ha veszedelem történik: akkor életet életért adj (23) Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért (24). Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért (25)", így Mózes II. könyvének 21. része. Ez a talio tahát nemcsak tagcsonkításról beszél, de égett, szúrt, vágott sebekről, vagy ütlegelés okozta kék foltokról. De ugyanakkor azt is mondja, hogy életet életért", ez pedig messze túlmegy a decemvirek talióján. Egy tény mindenesetre kétségtelennek látszik, hogy az os fractum büntetése a talióval szemben enyhítést jelent. A XII t. törvény sorrendjében a membrum ruptum jelzi a legsúlyosabb cselekményt, súlyosabbat, mint a csonttörés, de az nem feltétlenül biztos, hogy e csonkulás modern orvosi kifejezéssel functio laesa"-t, invaliditással járó sérülést jelent. Ha ui. pl. valakinek a fogát törik ki, s a tettessel szem- 12 P. Huvelin: La notion de 1' iniuria" dans le trés ancien droit romáin. Mélanges Appleton. Lyon, 1903. 9. és k. 13 Lübtow id. m. 131. és k. 14 Ch. Appleton: Notre enseignement du droit romáin. Mélanges Cornil. I. Paris, 1926. 55 és k. 15 G. Pugliese: Studi suli' iniuria" I. Milano, 1941, 29 és k. 16 D. V. Simon: Begriff und Tatbestand der Iniuria". SZ 82 (1965) 132. és k. 17 W. Kunkel: Römische Rechtsgeschichte. Weimar, 1964 4 36. 18 Kaser: Altröm. ius. 209. 19 R. Wittmann: Die Körperverletzung an Freien im klassischen römischen Recht. München, 1972. 4. és k. E nézetet vallja lényegében korábban már S. Di. Paola (La genesi storica del delitto di iniuria". Ann. Sem. Giur. di Univ. Catania I. 1947. 285.) 12

ben taliót hajtanak végre, sem a sértett, sem a tettes nem válik invalidussá: egy-két kitört fog semmiféle funkciózavart nem fog okozni. Persze vannak olyan nézetek is, hogy a talio-jogot nem kell szó szerint venni, már csak a vagyoni kiegyezés lehetőségére is tekintettel. Úgy véljük azonban, hogy a talió éppen az ősi magánbosszú állami limitálását" jelenti, mint azt Wieacker mondja, s így az ősi állapot feltétlen enyhítéséről van szó. midőn a hatóság lép itt közbe. 20 Ugyanis a hatóság arra ügyelt fel, hogy a talio mértéke ne haladja túl azt, amilyen mértékű maga a sértés volt. 21 Aligha van kételkedésnek helye e tekintetben akkor midőn XII t. törvény más része a nemfizető adóssal szemben halálbüntetést, vagy rabszolgának való eladást tesz lehetővé a hitelezőnek, 22 sőt ha több hitelező van, úgy feltehetőleg az adós holttestét több, a hitelezők számának megfelelő darabra vághatják. 23 20 Maschke id. m. 4 5. P. Jörs W. Kunkel L. Wenger: Römisches Privatrecht. Berlin- Göttingen Heidelberg. 1949. 3 258. Ezzel szemben Wieacker, SZ 92 (1975) 353. 4. jz. Sólyom László (Az iniuria és a személyiségi jogok. Semlegesség" és technika. Állam- és Jogtudomány. XXIV. (1981) 227.), szerint a talio jogi elismerése például azt jelentette, hogy a talio megszűnt. Ahol a jog taliót mondott, valójában a talio megváltására gondolt a membrum ruptum esetében is". Ez a nézet azonban erősen vitatható, hiszen a talio éppen a korábbi magánbosszú hatósági maximálása, s az anyagiakban való kiegyezésre a sértettet nem lehetett kényszeríteni. Ez a törvény szavaiból világosan kitűnik. S a magánbosszú jelentősége mint Lübtow (id. m. 131.) mondja ez időben még olyan erős volt, hogy der Verletzte konnte zu einem Vergleich nicht gezwungen werden". A Söllner (Einführung in die römische Rechtsgeschicte, München, 1980 2 56.) szerint a talio addig végrehajtható nem volt, míg a kiegyezést meg nem kísérelték. 21 Igen helyesen mondja D. Liebs (Römisches Recht. Göttingen, 1975. 287), hogy: Die Vergeltung von Gleichem mit Gleichem war ursprünglich nicht etwa eine besonders harte Rechtsfolge, sondern im Gegenteil Schranke gegen unmássige Vergeltungsmassnahmen bei der Privatrache, die stets ins Uferlose sich auszuweiten droht". Ugyanakkor megállapítja, hogy a XII t. törvény nem áll a mózesi szemet-szemért, fogat-fogért" legdurvább szintjén, hiszen lehetővé teszi a vagyoni kiegyezést a sértett és sértő közt. 22 A XII t. törvény e részét Gelliustól (20. 1. 47) ismerjük, aki szerint amennyiben a manus iniectiós eljárás során a három vásárnapon történő adósságkihirdetés eredménytelenül marad úgy tertiis autem nundinis capite poenas dabant, aut trans Tiberim peregre venum ibant". A capite poenas dabant" H. Lévy Bruhl (Quelques problemes du tres ancient droit romáin. Essay de solutions sociologiques. Paris. 1934. 155) úgy értelmezi, hogy a nemfizető adós a 3 nundinumon való eredménytelen szereplés után elveszti jogképességét (capite poenas). De nem látjuk annak rációját, hogy e jogképesség elvesztése milyen elégtételt nyújtott önmagában a ki nem elégített hitelezőnek? Mi haszna lett volna nézetünk szerint annak, hogy a nemfizető adós a fenti feltételek mellett Róma területén jogképtelenné válik? Rabszolgává ez időben Rómában római polgár nem is lehetett (a servi poenae későbbi idők produktuma). De ha úgy is lett volna, mint Levy Bruhl véli, az egyszerű jogképtelenné válás Róma földjén föltétlen ellentétben állott a másik változattal, amely a trans Tiberim eladás esetében legalább a külföldi emberpiacon elérhető vételárban nyújtott a hitelezőnek némi kielégítést. Miért akkor ez a különbségtétel? R. Düll SZ 56 (1936) 289. nézete szerint is a XII t. törvény Gellius által idézett rendelkezését szó szerint kell értelmeznünk. 23 Az irodalom a XII t. törvény tertiis nundinis partis secanto" (III. 6.) tekintetében azt vallja általában, hogy ezt lehetetlen szószerint értelmezni. F. Kleineidam (Die Personalexekution der Zwölftafeln. Breslau, 1904. 251. és k.) szerint a partis secanto" a több hitelező szavazás útján való döntésére vonatkozik a kiegyezés, megölés vagy eladás kérdésében. Lévy Bruhl (id. m. 161.) szerint itt inkább megátkozásról lehet szó. Düll SZ 56 (1936) 290. szerint azonban a megátkozás igen merész állítás. A forráshelyben kifejezésre jutottak szó szerinti értelmezésétől nem látszik célszerűnek eltérni. Kaser (Das römische Zivilprozesrecht. München, 1966. 102.) úgy véli, hogy egyrészt az adós megölése, ill. trans Tiberim rabszolgának való eladása a gyakorlatban nem valósult meg, hiszen erre adataink nincsenek, a partis secanto" pedig azt jelentette, hogy ha a nemfizető adós meghalt, holttestét noxae deditio útján a hitelezőknek adták, akik azt feldarabolhatták. Nézetünk szerint iazonban abból, hogy a források ilyen esetekről (a nemfizető adós megölése, vagy külföldre rabszolgának való eladása) konkrét eset kapcsán nem szólnak, nem lehet arra következtetni, hogy a XII t. törvény Gellius által idézett rendelkezése és a III. tábla 8. pontja üres szavakat tartalmazott. A nemfizető adós megölése a hitelező bosszúállása által, a trans Tiberim eladás pedig a külföldre eladott vételárában nyújtott a hitelezőnek elégtételt. A partis secanto" viszont úgy értendő nézetünk szerint, hogy a manus iniectiós eljárás eredményeként megölt nem fizető adós holttestét miután 13

3. További kérdésként merül fel a membrum ruptum kapcsán az, hogy hogyan hajtható végre a talio egy-egy házközösség keretein belül? Úgy véljük, hogy amenynyiben valakinek a családgyermekét, vagy rabszolgáját más házközösséghez tartozó részéről membrum ruptum érte, úgy a talio abban nyilvánult meg, hogy mint Kaser 24 mondja a magistratus szeme előtt végre kell hajtani a megfelelő, s a sérelmet, pontosabban annak mértékét meg nem haladó tagcsonkítást. A magistratus ügyelt fel rá, hogy a végrehajtás szigorúan a sérelem mértékéhez igazodjon. Ha családgyermeket ért, úgy a másik páter familias családgyermekét, ha rabszolgát, úgy a másik rabszolgatartó rabszolgáját kellett megcsonkítani azonos módon. 25 De mi történt az esetben ha a sérelmet okozó páter familiasnak nem volt családgyermeke, vagy rabszolgája, akin a talio előírásainak eleget lehetett volna tenni? Igen kényes kérdés ui. az pl. hogy egy rabszolgatartó rabszolgája okoz más rabszolgájának tagcsonkulást, majd ez az egyetlen rabszolga, aki a sérelmet okozta meghal, mielőtt a talio bekövetkezett volna: kin hajtották végre az azonos méretű tagcsonkítást? S ennél is nehezebb volt a probléma, ha a rabszolgával; sőt családgyermekekkel valamint manus alatt álló feleséggel, vagy mancipiuma alatt állóval nem bíró római polgár okozott más családgyermekének, feleségének, rabszolgájának, vagy mancepsének testcsonkulást. Az első esetben nyilvánvalólag nem húzták, halasztották a talio végrehajtását hacsak nem egyeztek ki a sérelmet okozó rabszolga haláláig, hanem a talio természetének megfelelően haladéktalanul igénybevéve a magistratus közreműködését, végrehajtották a limitált magánbosszú aktusát. Ha azonban egy római polgár, mint páter familias más rabszolgájának okoz tagcsonkulást, s nem rendelkezik olyan hatalomalattival, akin a talio foganatosítható, kérdés, mi lehetett a megoldás. Nagyon valószínű, hogy ez esetben aligha lehetett az ilyen hatalomalattival nem rendelkező páter familiason a taliót végrehajtani, hiszen az ősi Róma jogrendjében sem állott az illető a hatalomalattival egy szinten, bármennyire is lappangó tulajdonostársnak tekintendő a házközösségen belül a páter familiassal pl. a családgyermek, nem beszélve a rabszolgáról, akinél ez a virtuális tulajdonostársi állapot sem állott fenn. Nem kívánunk párhuzamot vonni Hammurabi törvényei és a XII t. törvény között, de meg kell mégis mint összehasonlító jogtörténeti adatot említeni, hogy e törvénykönyv szerint:, ha valaki más vele egyenrangúnak a fogát üti ki, ütessenek ki fogai" (200. t.), míg ha szabadon bocsátottnak fogait üti ki, fizessen 1/3 mina pénzt" (201. t.). 26 Ez esetben nagyon valószínűnek'látszik, hogy a magistratus,. aki elé az ügyet a sértett páter familias,.vagy rabszolgatartó viszi, a taliót pótló kiegyezést ma már ismeretlen módon biztosította, hiszen aligha képzelhető el, hogy az idegen rabszolgát megcsonkító páter familiast azonos módon csonkítsák meg hatósági felügyelet mellett, mint ahogy az más rabszolgáját megcsonkította. 27 Ez a jogrendszer által rendezett hierarchia jut kifejezésre egyébként a XH t. törvény abban a kitételében is, miszerint az önjogú.a végrehajtató azt megölte a többi hitelezők darabokra vághatják. Az i. előtti 5. században olyan értékes volt a nyers réz, hogy e kegyetlen büntetések is indokoltnak látszottak a hitelező kielégítésének biztosítására. Az iniuria esetén kiszabott tarifális tételekről Gaius (3. 223.) azt mondja illis temporibus inmagna paupertate satis idoneae ista pecuniae poenae esse", tehát a nyers réz ritkaságára utal. 24 Kóser: Das altröm. ius. 209. 25 G. Pugliese: Studi suli' iniuria" I-. Milano, 1941. 11. utalva Gellius 20. 1. 14. és Festus: talionis.. 26 Mahler Ede: Babylonia és Assyria. Budapest, 1906. 123. " Ez a kérdés Kasernek is problémát okoz (Altröm,. ius. 209.). Viszont teljesen logikus Pugliese (id. m. 11.) nézete: a taliót, ha a membri ruptio más hatalma alatt állót ért, úgy a tettes megfelelő "hatalomalattiján kellett azt végrehajtani.. ;-..* 14

polgárok közt is megvoltak a jogrend által értékelt rangkülönbségek: adsiduo vindex adsiduus esto" (I. 4.). Nagyon valószínű, hogy ha a paterfamiliasnak csak manusa és patria potestas alatt álló hatalomalattija volt, aligha lehetett ezeken végrehajtani a taliót, ha a páter familias, vagy az uxorin manu okozta idegen rabszolgának a membri ruptiót. A mater familias ui. olyan megbecsülésnek örvendett az archaikus római társadalomban, hogy eltekintve sua heres-voltától szinte a páter familias jogállásához állott jogi helyzete közel akkor is, ha a páter familias agnatiójában filiae loco volt. A manust keletkeztető' coemptio (mancipatio) előírt mondókájához ui. kölcsönösen elmondandó formuláré kapcsolódott: 28 et sese in coemendo invicem interrogabant, vir ita: an sibi mulier mater familias esse vellett, illa respondebat: velle. Item mulier interrogabat: an vir sibi páter familias esse vellett? Ille respondebat, velle" (Boethius ad Cic. top. 3. 14.). Ugyanerre a consensusra utal Isidorus is (5. 24. 26.) midőn megállapítja: nam antiquitius nuptiarum erat rítus, quod se maritus et uxor invicem emebant, ne videretur uxor ancilla". Csak arról lehetett tehát szó, hogy az idegen rabszolgának membri ruptiót okozó páter familias, vagy uxor in manu esetében esetleg rabszolga nem létében a családgyermek valamelyikén hajtsák végre a taliót, különös figyelemmel arra, hogy az uxor nem ancilla (Isid. 5. 24. 26.). A talio végrahajtása tekintetében e vonatkozásban több kérdés marad nyitva, hiszen a forrásokban ez esetek megoldására rendelkezés nem lelhető fel. Egy dolog mindenesetre kétségtelennek látszik, ti. az, hogy a membri ruptio akár a páter familiast, akár a manusa, potestasa, vagy mancipiuma alatt állót sértett, éppen olyan sérelmét jelentette a páter familias hatalma alatt álló házközösségnek, mintha rabszolgáját, családgyermekét, vagy bármit, amire a meum esse" kifejezés illett, alaptalanul vindikálták. A különbség csak a büntetésben volt {poena sacramenti talio, vagy azt elkerülendő: vagyoni kiegyezés). III. 1. Kevesebb probléma merül fel az ossis fractio = csonttörés esetében. A Paulus neve alatt szereplő Collatiohely (2. 5. 5.) szerint: Manu füstivé si os fragit liberó CCC, si servo, CL poenam subit (sestertiorum)". Tehát a'kézzel, vagy bottal szabad embernek okozott csonttörés büntetése 300 font (1 font 327 gr.), míg a rabszolga esetében 150 font nyersréz volt a XII t. törvény VIII. táblája szerint. 28 E. Volterra (Lezioni di diritto romano. II matrimonio romano. Róma, 1961. 89. és k.) álláspontja az, hogy a manus és a matrimonium iuris,civilis teljesen független intézmények. E szerint a manust megszüntető aktusok nem érintik a matrimonium létét. Enézet.felé hajlik Kaser.(Altröm. ius. 317.) is midőn megállapítja, hogy a coemptio csak a manusszerzést jelenti, de nem házasságkötést E. Carelli (Coemptio matrimonii causa. Ann. Macerata 9.1933.189. és k.) e nézetet nem osztja. Úgy. véljük kezdetben a matrimonium nem lehetett manus nélkül, a kettő elválaszthatatlan volt egymástól, hiszen ez felel meg az ősi házközösség szellemének (lehetetlen, hogy a feleség azon kívül maradjon) s csak az usus általi manusszerzés ver éket a két intézmény közé. Brósz R. Pólay E.: Római jog. Budapest 1976, 2 155. 15

2. Természetesen itt is felmerül a kérdés; hogy ki okozta kinek kézzel, vagy bottal a csonttörést. Ha a páter familias, mint a házközösség feje szabad ember csontját töri, természetesen egy másik házközösséghez tartozó szabad emberét, tehát másik pater-familiasét, vagy más feleségéét (uxor in manu), ill. családgyermekét, úgy minden további nélkül 300 font nyersréz volt a sérelmet szenvedett házközösség fejének fizetendő, ha pedig más rabszolgájának csontját törte, úgy 150 font volt a büntetés (poena) mértéke. Amennyiben a házközösséghez tartozó hatalomalatti, tehát uxor in manu, családgyermek, vagy rabszolga okozta ezt a sérelmet, vagy mancipiumba adott családgyermek, úgyszintén 300 fontot kellett a paterfamiliasnak fizetni, ha a másik házközösség fejének (páter familias), feleségének, családgyermekének okozták e sérelmet, s ha más rabszolgájának, úgy 150 fontot. Kérdés legfeljebb az lehetett, hogy amennyiben mancipiumba adott családgyermeket ért ilyen testi sértés egy másik házközösség feje vagy tagja részéről, hogyan lehetett ezt a tényállást minősíteni? Rabszolga sérelméről lehetett-e itt szó, vagy szabad ember sérelméről? Itt e kérdésben az irodalmi nézetek teljesen bizonytalanok. 29 Egyetlen támpont csak az lehet, hogy bár a mancipiumba adott családgyermek elvileg szabad ember, de rabszolga állapotában van. Paterfamiliasa ui. pl. bérbeadás céljából 30 mancipálta egy másik paterfamiliásnak azzal, hogy megfelelő idő múlva remancipálnia kell azt, s akkor ismét patria potsetas alá kerül, vagy pedig, ha szabadságát el akarja nyerni úgy manumissio szükséges. így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az illető ellen elkövetett csonttörés szintén csak 150 font réz megfizetésével büntetendő. Viszont az is meggondolandó, hogy itt szabad embernek in mancipio adása nem változtat az illető szabadságán akkor sem, ha ez a rabszolgaságszerű jogállapot fennáll, hiszen ha pl. a családgyermeket bérlő, és jelenleg felette mancipium-hatalmat gyakorló házközösségfő remancipálja azt paterfamiliásának és az utóbbi meghal, úgy minden további nélkül szabadul a potestas alól, s maga is a páter familias jogállását szerzi meg. Ha ezt nézzük, úgy 300 fontnak kellene lenni a büntetésnek. Miután azonban a mancipiumba vevő nem potestast, hanem rabszolga feletti hatalomnak megfelelő hatalmat gyakorol felette, elképzelhető, hogy adott esetben, ha ilyen sérelmet szenvedett, csak 150 font lesz a büntetés mértéke, amit az illető ura részére kell a sértő házközösség részéről a házközösség fejének kifizetnie. IV. 1. Ismét több probléma merül fel a harmadik XII t. törvénybeli szabállyal kapcsolatban; mely szerint: Si iniuriam alteri faxsit viginti quinque poenae sunto" (VIII. 4.). 29 Käser (Eigentum und Besitz. 180. és k.) részletesen tárgyalja De Visscher, Leifer, Koschaker, Wilms, Cornil mancipium-szemléletét. 80 A XII t. törvény idején még aligha lehet beszélni arról, hogy a hatalomalattit a paterfamilias noxába adja, sem az iniuria, sem más károkozó deliktum esetében, hiszen az actio ihiuriarum noxalis a praetori jogképzés eredménye (Kaser: Altröm. iűs. 211.). Mi indokolhatta tehát a családgyermek mancipiumba adását többízben is esetleg, amelyről a XII t. törvény IV. 2. b. szól: Sipáter filium ter venum duuit, filius a patre liber esto". Dieser Satz- mondja Kaser (Römische Rechtsgeschichte. Göttingen, 1967. 2 131.) dass dreimaliger Verkauf des Sohnes durch den Vater, dessen Hausgewalt über den Sohn erlöschen lässt, war als Strafbestimmung gegen den hartherzigen Vater gedacht, wobei wir uns den Verkauf des Sohnes, damit dieser beim Käufer arbeite, als eine Art Vermietung seiner Arbeitskraft zu denken haben werden". így a bérlő az idegen családgyermek felett bizonyos fegyelmezési jogot szerzett. A kérdéses törvényhely ui. másképpen nem érthető, hiszen ez időben a paterfamilias ius vendendije már aligha érvényesült (Pólay: Privatrechtliche Denkweise der römischen Juristen. Acta Jur. et. Pol. Univ. Szeged. XXVI (1979) 17.). 16