Özönnövények Beköszöntő Az emberi tevékenység egyik egyre súlyosabb problémát okozó velejárója a különböző fajok véletlenszerű vagy szándékos telepítése. E tekintetben a nagy gyarmattartók jártak az élen, de, sajnos, az olyan tenger nélküli ország, mint hazánk, szintén kivette a részét. Gyakran azonban a betelepítések vagy behurcolások negatív hatásai nem ott jelennek meg a legszembeszökőbben, ahol az adott faj először megjelent. Gondoljunk csak a burgonyabogárra vagy a magas aranyvesszőre, amelyek hatalmas területeken szétterjedtek. A betelepített fajok meghatározó többsége szerencsére csak kis térben terjedt el, azaz úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem szabadult ki az emberi ellenőrzés alól. A fajok jelentéktelen kisebbsége azonban önállósította magát, és minden képzeletet felülmúló mértékben szétterjedt. Az idegen földről származó adventív fajok e körét nevezzük inváziósnak. A magyar flóra hozzávetőlegesen kétezer-négyszáz fajból áll, amelynek 3%-a tartozik az adventívok közé, azaz kevesebb mint száz faj. Sajnos, nemcsak a növények, hanem az állatok körében is megtalálhatók betelepítettek és jövevények egyaránt. Közöttük is akadnak olyanok, amelyek súlyos problémát okoztak, gondoljunk csak a balatoni angolnára vagy a vizeinket elárasztó törpeharcsára, naphalra, valamint a környékükön élő pézsmapocokra, illetve a védett természeti területeken mérhetetlen károkat okozó muflonra. Mondhatnánk, hogy ezek a telepítések abból az időszakból származnak, amikor még nem volt kellő tapasztalatunk, és jogi szabályozás sem. Napjainkban is újabb és újabb veszélyeknek vagyunk kitéve, gondoljunk csak a spanyol meztelencsiga vagy a kukoricabogár szemünk láttára zajló, megállíthatatlannak látszó terjeszkedésére. A növényvilág agresszív fajai máris több százezer hektár területet foglalnak el. Miközben egy-egy újabb védett természeti terület létesítése még ha az csak néhány száz hektár is leküzdhetetlennek látszó ellenállásba ütközik, sokakat kevésbé izgat az agresszív terjedésű növények mind nagyobb térnyerése. Pedig nem lehet nem észrevenni a somogyi homokterületeken az alkörmös, a Duna Tisza közén a selyemkóró, a Dunántúlon a magas aranyvessző, a hullámtereken a gyalogakác és a zöld juhar, a szárazabb területeken és, sajnos, már a hegyvidéken is az akác és társaik egyre nagyobb területekre kiterjedő fertőzését. Tévedés lenne azt hinni, hogy ezek a fajok csak a természeti értékekért aggódók számára nemkívánatosak. A hullámtéri legelők vagy kaszálók tulajdonosai tudják, ha egy-két évig nem kaszálnak vagy nem legeltetnek, csak gyalogakác-tengerre számíthatnak. Az ártéri erdők nagy részén az értéktelen fájú zöld juharral szemben vagyunk tehetetlenek. Ezek pedig nemcsak természetvédelmi, hanem súlyos gazdasági kérdések is. Mindezek miatt Magyarország sem halogathatja tovább nemzeti stratégiájának kidolgozását és mielőbbi megvalósításának megkezdését. Miközben a környező országok hasonló problémákkal küzdenek, valószínűsíthető, hogy bár szükség van egy nemzeti tervre, de a fajok nagy része nemzetközi, határokon átnyúló összefogással szorítható csak vissza. Térfoglalásával a parlagfű megmaradt az agrárgazdálkodók problémájának, hiszen sok más mellett csak gyomnövénynek tekintettük. Súlyos allergén hatása miatt azonban társadalmi üggyé is vált. Valamennyiünk közös érdeke a parlagfű probléma megoldása és hasonlók kialakulásának megakadályozása. Ez azonban csak széleskörű társadalmi összefogással érhető el. Abban a reményben indítjuk útjára ezt az összeállításunkat, hogy hozzájárul ahhoz: az inváziós fajok problémája Magyarországon is a figyelem középpontjába kerül. (Haraszthy László)
Az özönfajok térhódítását a természetes és természet közeli élőhelyeket veszélyeztető legjelentősebb tényezők közt tartják számon. Kimutatták, hogy világviszonylatban a fajok kihalását előidéző okok között második helyen szerepelnek (közvetlen az élőhelyek leromlása és elpusztulása után). Számos növény- és állatfaj őshazájától távol, szándékos telepítés vagy véletlen behurcolás következtében, gyors elszaporodás révén a honos növény és állatközösségek sokféleségét (biodiverzitást) csökkenti, az élőhelyek elszegényedését okozza. Az is biztos, hogy az özönfajok terjedésében jelentős szerepe van az ember természetátalakító tevékenységének, hiszen bizonyos, a természetet érintő beavatkozásokkal mi teremtjük meg az ilyen fajok számára kedvező ökológiai feltételeket. Az özönnövények erőteljesen átformálják környezetüket, gátolják más fajok csírázását és egyedfejlődését (árnyékolás, tápanyagelvonás, kioldódó anyagok). Az őshonos növényfajok kiszorításával egyúttal az eredetileg ott élő állatvilág táplálékbázisát is csökkentik, vagy akár meg is szüntethetik. E fajoknak a természetes elterjedési területeiken kívül eső területekre történő bejutásukat, sokszorozódásukat és későbbi esetleges sikeres beilleszkedésüket jelentősen megkönnyíti az egyre nyitottabb határokon keresztül zajló nemzetközi kereskedelem, fuvarozás, utazás és az egyre fokozódó turizmus. Az özönnövények terjedését a természetes társulások bolygatása is segíti, például egy elöntés vagy aszály után az inváziós fajok könnyebben megtelepednek, mint az őshonosak. A jelenséget az is erősíti, hogy a tájidegen fajoknak nálunk nincsenek kártevőik vagy legalábbis jóval kevesebb, mint eredeti élőhelyükön. Ha egy ilyen faj megjelenik valahol, a víz és a szél szállító tevékenysége révén, csak idő kérdése, hogy mikor özönli el a szomszédos területeket is. Szinte valamennyi kontinensen küzdenek különböző betelepített és behurcolt fajokkal, melyek közül jónéhány szélesebb tűrőképességének köszönhetően a Föld több pontján is problémát okoz. Legveszélyeztetettebbek a szigetek, és az egyéb környezeti viszonyok miatt elszigetelt ökoszisztémák, melyek e fajokkal szembeni ellenálló képessége rendkívül csekély. Az európai élővilág évente, átlagosan 6 új idegen fajjal gazdagodik, és most körülbelül 6000 növényfaj tekinthető idegennek. Ezek háromnegyed része véletlenül került a kontinensre, és az elmúlt 25 év alatt körülbelül megháromszorozódott a számuk. Cseh, spanyol és brit biológusok nemrég elkészítették az első olyan térképet, amely az invazív növényfajok elterjedését szemlélteti az Európai Unió területén. Eszerint a közepesen száraz és meleg alföldek és a kelet-közép-európai mezőgazdasági régiók - például Németország, Lengyelország, Csehország, Magyarország és a Duna alsóbb szakaszát kísérő területek - a leginkább veszélyeztetettek. Hazánkban a vizes élőhelyek árterek, nedves rétek a legveszélyeztetettebbek az inváziós fajok szemszögéből. Leggyakrabban az egykori árterek magaslatain, az elmaradó elöntés miatt alakulnak ki olyan szélsőséges életfeltételek, hogy miközben a honos fajok legyengülnek, az inváziós fajok előtt lehetőség nyílik a megtelepedéséhez és elszaporodásához. Míg a rendszeres legeltetés és kaszálás megakadályozza a réteken az inváziós fajok megjelenését, és hozzájárul a biodiverzitás növeléséhez, az egyre több parlagon hagyott föld az invázió melegágya. A vizes élőhelyek mellett a másik erősen veszélyeztetett élőhely-típus a homokos terület; különösen a Kiskunság és a Nyírség erősen fertőzött. Esetükben a legnagyobb veszélyt a fehér akác és a selyemkóró tömeges elszaporodása jelenti. A biológiai invázió megelőzése, valamint az özönfajok elleni védekezés az egész világon, így Európában is kiemelt fontosságú természetmegőrzési, gazdálkodási feladat. Mit lehet tenni, ha már valahol megjelent egy özönnövény? Ilyenkor főleg mechanikai módszert vagyis gyomlálást; homogén növényborítottság esetén pedig vegyszeres kezelést alkalmaznak. A kúszónövényeknél rosszabb a helyzet, hiszen a hatalmas területet borító szövevények eltávolítása, vegyszeres irtása nehezen megvalósítható a többi növény károsodása nélkül. A fás szárúak esetében gyakran a fa törzsébe injektált méreganyaggal pusztítják el a fát, vagy a kivágott fa tönkjét kenik be speciális vegyszerrel, amely megakadályozza a sarjadást. Ezek
viszont idő- és pénzigényes eljárások, és a vegyszerhasználat is problémát okoz környezetvédelmi szempontból. Az ártéri területeken hosszútávon a legjobb módszernek az eredeti talajvízszint visszaállítása bizonyulna. A tartósan magas talajvízszint ugyanis védelmet nyújt az inváziós fajok ellen, hiszen csökken a bolygatás, amely legyengíti a tájjellegű vegetációt. Egy 1998-ban elkészített felmérés szerint a védett gyepterületek megközelítően 20%-a ez mintegy 44 000 hektár területet képvisel fertőzött olyan özönnövényekkel, mint a magas aranyvessző vagy a selyemkóró, visszaszorításuk feltételezett költsége milliárdos nagyságrendű. Ennek ellenére számos hazai kertészeti cég kínálatában, valamint méhészeti szaklapokban impozáns kerti növényekként, illetve mint méhlegelőként hasznosítható, telepítendő fajokként szólnak róluk. Az 1979-ben elfogadott, az európai, vadon élő élővilág és a természetes élőhelyek védelméről szóló, ún. berni egyezmény volt az első olyan nemzetközi megállapodás, amelyben megjelennek a nem (ős)honos fajok betelepülésének, telepítésének szigorú ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések. A Biológiai Sokféleség Napja, amelyről minden évben május 22-én emlékeznek meg, 2001- ben kifejezetten az inváziós fajok terjedésének veszélyére hívta fel a figyelmet. A helyzet súlyosságát jól igazolják a Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa (MÉTA) program felmérései, amely szerint azon területeket, ahol természetes vegetációnak kellene lennie, már 13,1%-os arányban borítják az özönnövény fajok. Fogalmak: Alkalmi (jövevény) fajok: olyan nem őshonos fajok, amelyek a vizsgált területen nem honosodtak meg, azaz fennmaradásukhoz ismételt behurcolásukra van szükség. Alkalmi fajoknak tekintjük azokat a nem őshonos fajokat, amelyek a vizsgált területről már kipusztultak, illetve amelyek ott sem generatív, sem vegetatív módon nem képesek szaporodni. Átalakító fajok: olyan özönfajok, amelyek inváziójuk során a meghódított közösség vagy táj jellemző sajátosságait szerkezetét (fajösszetételét, fiziognómiáját) vagy működését (pl. szukcessziós viszonyait) nagyban megváltoztatják. Behurcolás: nem szándékos (véletlen) emberi tevékenység, amelynek során a növény (vagy szaporítóképlete) addigi áreáján kívüli területre kerül. Betelepítés: szándékos emberi tevékenység, amelynek során a növény (vagy szaporítóképlete) addigi áreáján kívüli területre kerül. Bevándorlás: az a folyamat, amelynek során az élőlény közvetlen emberi közreműködés nélkül addigi áreáján kívüli területeken is megjelenik. Közvetve (például az élőhelyek átalakításával) az ember is hozzájárulhat a sikeréhez. A bevándorlás a növényi invázió esetén ritka, gyakoribb a behurcolás és a betelepítés. Invazív növények, invazív fajok: az angol invasive plants, invasive species fogalmak elterjedt, de szerintünk helytelen átírásai. Helyettük az inváziós növények, inváziós fajok vagy még inkább az özönnövények, özönfajok kifejezések használatát javasoljuk. Jövevény (növény) fajok: a vizsgált területre szándékos betelepítés, akaratlan behurcolás vagy spontán bevándorlás révén bekerült nem őshonos (növény) fajok. Jövevény hibridek: jövevényfajok egymással vagy őshonos fajjal alkotott, a növények őshazáján kívül létrejött hibridje. Előfordulhat, hogy a jövevény faj nem képes meghonosodni vagy nem válik özönnövénnyé, de őshonos fajokkal alkotott hibridjei elterjednek. Például a telepített nemes nyárak nem képesek szaporodni (csak porzós egyedeket telepítenek), de őshonos nyárakkal hibridizálhatnak, és ezek a hibridek terjedhetnek. Kultúrreliktumok: kultúrnövényeknek a termesztés megszűnése után, annak helyén emberi beavatkozás nélkül fennmaradó egyedei vagy populációi.
Kultúrszökevények: kultúrnövényeknek a termesztett állományból származó, a termesztési területen kívüli egyedei vagy populációi. Meghonosodás: nem őshonos faj megtelepedését követően az önfenntartó méretű populáció kialakulásáig tartó folyamat. A meghonosodás során a növénynek alkalmazkodnia kell az új környezethez, és rendszeresen, önállóan szaporodnia kell. Amíg a meghonosodás folyamata nem fejeződik be, a populáció fennmaradását csak a populáción kívülről származó szaporítóképletek rendszeres beáramlása teszi lehetővé. Meghonosodott faj: egy területegységben a faj meghonosodottnak tekinthető, ha ott legalább egy meghonosodott populációja él. Nem őshonos fajok: a jövevény fajok, jövevény hibridek és a hagyományos nemesítési eljárásokkal vagy génsebészeti módszerekkel módosított genetikai állományú növények (kultúrnövények) összefoglaló elnevezése. Növényi invázió: adott területen, adott tér- és időskálán akkor beszélhetünk invázióról, ha egy nem őshonos növényfaj elterjedési területe és populációmérete a számára megfelelő élőhelyeken az adott tér- és időskálán monoton módon növekszik. A RICHARDSON és mtsai (2000) által javasolt tér és időskálák alapján akkor beszélhetünk invázióról, ha a növénynek magokkal és más szaporítóképletekkel terjedve kevesebb mint 50 év alatt 100 méternél messzebb reproduktív utódai vannak. Csak vegetatív módon terjedő növényfajok esetén pedig 3 év alatt több mint 6 méter terjedést javasolják határértékül. Ójövevény (növény) fajok: olyan jövevény (növény) fajok, amelyek Európában a nagy földrajzi felfedezések kezdetét (1492) megelőzően jelentek meg. Őshonos fajok: az északi mérsékelt övben őshonosnak tekintjük azokat a fajokat, amelyek a jégkorszakot helyben átvészelték, vagy azt követően, az ember közvetlen vagy közvetett közreműködése nélkül telepedtek vissza. Mivel az ember közvetett közreműködését (pl. élőhelyek létrehozása) egy faj terjedésében nehéz bizonyítani és még nehezebb cáfolni, ezért őshonosnak tekintjük azokat a fajokat, amelyek a neolitikum (kb. Kr. e. 5 6000) előtt is előfordultak az adott területen. Ezzel szemben az ezt követően bekerülő fajokat csak akkor tekintjük őshonosnak, ha bizonyított, hogy megjelenésükben az ember nem játszott semmilyen szerepet. Özönnövények, özönfajok: olyan nem őshonos fajok, amelyeknek elterjedési területe és populációmérete a számukra megfelelő élőhelyeken, adott területen, adott tér- és időskálán monoton módon növekszik. Rejtetthonos(ságú) fajok: olyan fajok, amelyeknek őshonossága a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem igazolható, de nem is zárható ki. Ruderális stratégiájú növényfajok: a természetes vagy emberi bolygatásokhoz alkalmazkodott növényfajok. Jellemző rájuk a rövid élettartam, a nagy magprodukció és a szélsőséges abiotikus körülmények rossz elviselése. Tájidegen fajok: 1. bár a nem őshonos faj fogalma bármilyen releváns földrajzi, bio- vagy ökorégiós, illetve politikai-közigazgatási léptékben használható, mégis a legtöbb esetben az ilyen fajok listáját nagyobb területegységekre (pl. Magyarország) szokás megadni. A nagyobb területegység egészére nézve őshonos fajok azonban az egyes részterületegységekben ahol nem őshonosak jövevény fajok is lehetnek. Ha meg akarjuk különböztetni a nagyobb területre (pl. az egész országra) és annak kisebb területegységére nézve nem őshonos fajokat, akkor az utóbbiakat nevezhetjük tájidegen fajoknak. 2. nem őshonos fajok. Terjedő őshonos fajok: olyan őshonos fajok, amelyeknek egyedszáma, populációik száma, illetve áreájuk a vizsgált tér- és időskálán nő. Természetvédelmi gyomok: olyan növények, amelyek gátolják a természetvédelmi kezelési célok megvalósulását, vagy beavatkozás hiányában gátolnák azt. Újjövevény (növény) fajok: olyan jövevény (növény) fajok, amelyek Európában a nagy földrajzi felfedezések kezdetét (1492) követően jelentek meg.
Néhány ismertebb özönnövény Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus): Ennek a lágyszárú növénynek az őshazája Észak-Amerika déli része, de mára világszerte elterjedté vált. Hazánkba Ukrajnából kerülhetett be, és már a XVIII. században elterjedt növény volt. Erősen melegigényes faj, mely csak április végén, május elején csirázik, és júliustól virágzik. A rokonfajokkal gyakran hibridizálódik. Vetésekben, kertekben, utak és vasúti sínek mentén fordul elő. Gyom-, és allergén növény is, jelentős mezőgazdasági károkat képes okozni. Óriáskeserűfű-fajok (Fallopia spp.): Magyarországon a távol-keleti elterjedésű japán (F. japonica), a még ritka szahalini (F. sachalinensis) és az ezek kereszteződéséből Európában létrejött cseh óriáskeserűfű (F. xbohemica) él. Ezek a kétlaki növények a hazai flóra legmagasabb, többször virágzó, évelő, lágyszárú növényei. Dísznövényként ültetik, de takarmányként is megpróbálták hasznosítani. Magyarországról az első óriáskeserűfű faj (japán ~) észleléseket az 1920-as években írták le. Kedveli a folyóvizek mentét, de a ruderális területek kiszáradásviszonyait is jól viselik. Kontinensünkön elsősorban sarjtelepei (nem pedig széllel szállított magjai) révén terjed, melyek segítségével egynemű állományai jönnek létre. Akadályozzák a vízfolyások mentének vízáteresztőképességét, megközelíthetőségét, kárt tesznek azok műtárgyaiban, valamint árnyékoló és allelopatikus hatásának köszönhetően elnyomják a környező növényzetet. Visszaszorításuk, főleg vizek mentén, költséges és nehéz.
Süntök (Echinocystis lobata): Ez az észak-amerikai eredetű tökféle a szúrós terméséről kapta magyar nevét. Virágait rovarok porozzák meg, majd a magvai a beérésük és kihullásuk után, erős nyugalmi állapotba kerülnek, amelyet a fagypont alatti hőmérséklet old fel. A csírázás 5 10 C-on indul meg. Európai terjedése az Osztrák-Magyar Monarchia területéről indult. Magyarországra gyapotszállítmányokkal vagy dísznövényként kerülhetett. Hidrochor (víz által terjed). Elsősorban ártéri-hullámtéri társulásokban tömeges, de a száraz homoki, sziki és löszös területeken kívül bárhol előfordulhat. Felkapaszkodó életmódja miatt a támasztékul szolgáló növényzetet elnyomja, fátyoltársulásokat alkot. Irtása nehéz, mechanikusan történik. Parti szőlő (Vitis vulpina) és hibridjei: A szőlőültetvényeinken, a XIX. század végén pusztító filoxéra vészt követően kezdték alanyként alkalmazni a rezisztens észak-amerikai fajokat. Hazánkban először az 1950-es években fedezték fel kivadulását. A természetben nem nagyon található meg a tiszta génállományú parti szőlő, mivel a többszörös ön- és keresztbeporzás hatására létrejött vegyes és hibrid állományok terjedtek el. A folyókat kísérő puhafa ligeterdőket kedveli, de a nemes nyarasakban sem ritka. Az őshonos, és mára veszélyeztetett ligeti szőlővel (Vitis sylvestris) is hibridizálódik, ám azt gyorsan túlnövi, és a terület többi növényével együtt megfojtja ez a hosszú életű, fás lián. A vizes élőhelyek érzékenysége miatt nem ajánlott a vegyszeres védekezés ellene, ezért főleg mechanikai módszerekkel írtható.
Nyugati ostorfa (Celtis occidentalis): Észak-Amerikából származó, körülbelül 150-200 évig is élő fafaj, mely fiatalon gyors növekedésű, jól tűri a városok száraz, meleg, szennyezett levegőjét, a rendszeres visszavágást és elviseli az utak sózását. Épp ezen tulajdonságai miatt az egyik leggyakrabban ültetett sorfánk. Régebben alföldi kultúrerdőkbe (akácosok, nemesnyarasok) és településeken ültették, ma főként ártereken és homokvidékeken vadul el. Előfordulásának súlypontja alföldi területeinken van, a domb- és hegyvidékeket kerüli. Termését madarak és emlősök terjesztik, a hazai fajok közül többnek (csonttollú, rigók, meggyvágó stb.) kedvelt tápláléka. Mivel ártereken egyelőre nem terjed olyan intenzíven, mint a zöld juhar vagy a gyalogakác, ezért a kizárólag ezt a fát érintő természetvédelmi kezelések ritkák, és a fán élő védett csőröslepke (Libythea celtis) miatt sem lépnek fel ellene. Keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia): Eredetileg a Balkán-félszigeten és Nyugat- Ázsiában elterjedt ez a gyakran csak cserjeméretűvé növő, fényigényes, szárazságtűrő, 8-10 m magas fafaj. Számos madárfajnak nyújt fészkelőhelyet, termését azok fogyasztják, valamint kiváló méhlegelő. Magyarországra a török uralom idején kerülhetett. A szikesek és a különböző romtalajok, roncs és homokos területek fásítására használták, kiterjedten alkalmazták mezővédő erdősávokban is. Főleg síkvidékeinken találjuk, kedveli a nedves réteket, folyók és csatornák mentét, valamint a szikeseket is. Fátlan élőhelyeken visszaszoríthatja az ott honos, fényigényes növényeket, nitrogénkötő sugárgombája miatt nitrofil gyomnövények megtelepedését segítheti elő. Mechanikus és vegyszeres úton is irtják.
Cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa): Észak-amerikai eredetű, viszonylag rövid életű, ám hamar termőre forduló, jól mézelő pillangósvirágú cserje. Nem csak magjai által terjed, hanem rendkívül jó sarjadzóképessége révén is. Első hazai adata 1907-ből való. Az első világháború után, gazdasági célú (erdészeti és talajvédelmi) telepítése révén, nagyon gyorsan tömegessé vált síkvidéki folyóink völgyeiben. Terjeszkedését a hullámtéri szántók felhagyása, az állatállomány csökkenése, és az ezredfordulón gyakoribbá váló árvizek felgyorsították. Természetvédelmi szempontból elsődlegesen az ártéri fátlan növényzetre, főleg a gyepekre van katasztrofális hatással. Ahol ezeken az élőhelyeken a kaszálás/legeltetés egy-két évre elmarad, a gyalogakác gyors és tömeges növekedéssel átjárhatatlan cserjéssé alakítja azokat. Fehér akác (Robinia pseudoacacia): Ezt, az eredetileg észak-amerikai, ám mára hazánkban a legnagyobb területet borító fafajt, 1710 és 1720 között hozták be Magyarországra. Azóta több nagymérvű fásítási programunknak és kiváló terjedési képességének (sérülés esetén nagyszámú és intenzíven növekedő tő- és gyökérsarjat képez, perzisztens és évtizedekig csírázóképes magvai vannak, a talaj nitrogéntartalmát feldúsítja, lombja allelopátiás hatású) köszönhetően a hazai erdeink 22-24%-át teszi ki. Megfelelő termőhelyen a 200-250 éves kort és a 30-35 m magasságot is elérheti ez a - különösen élete első 20 évében - gyorsan növő fa. Gazdasági és erdészeti jelentősége kiemelkedő: sokoldalú faipari alapanyag, tűzifa, továbbá a múltban a futóhomok és vízmosások megkötésére, hegy- és domboldalak fásítására használták, újabban meddőhányók, depóniák rekultivációjában is szerepet kapott. A magyar méztermelés mintegy felét adja. Az akác nehezen visszaszorítható: a sarjak mechanikus eltávolítása utáni legeltetés, vegyszeres kezelés és az árnyalás biztosítása kombinálandó.
Mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima): Közepes termetű, viszonylag rövid életű (80-150 év), gyorsan növő fafaj, mely az egyik legveszélyesebb özönnövényünk. A faj feltételezett gazdasági hasznai, előnyösnek ítélt tulajdonságai és természetvédelmi szempontú veszélyei részben megegyező biotikus tulajdonságaira vezethető vissza: magról jól szaporítható, csemetéje könnyen nevelhető, erőteljes gyökérsarj képzése van és gyors növekedésű. Ehhez társulnak allelopátiás vegyületei, nitrogénfeldúsító és árnyékoló hatása, melynek következtében aktívan átalakítja a kolonizált területeket. Az őshazája Kínában és Koreában van, de a XX. sz. közepére, alig 100 évvel az első telepítések után, már idehaza is meghonosodott. Hő- és fényigénye, szárazságtűrő képessége miatt homokos területek fásítására használták, de faipari alapanyagként, valamint mézelő növényként is ismert. Az ország melegebb klímájú alföldi, dombvidéki területein szinte mindenhol előfordul. Főleg a középhegységi száraz és a nyílt homoki gyepeket veszélyezteti, de a tornai vértő (Onosma tornense) Tornanádaska melletti állományát is. Leghatékonyabb vegyszeres kezeléssel irtható. Zöld juhar (Acer negundo): Közepes termetű, szárazságtűrő, maximum 100 évig élő, allelopátiás hatású, észak- és közép-amerikai eredetű fafaj, mely a faegyed sérülése után is nagyon jól regenerálódik, terjed. A XIX. sz. második felében jelent meg hazánkban, és egy évszázaddal később már nagy számban ültették az árterekre, a homok- és gyengén szikes talajokra. Az ártéri erdőkben és a homoki akácosokban meghonosodott (a hazai erdőterület 0,1%-át adja), és átalakító képességű özönnövénnyé vált. Az észak-amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea) tápnövénye, és elősegíti ennek a gyümölcsfa károsító fajnak a terjedését. Leghatékonyabban a termős példányok kivágásával lehet védekezni ellene.
Közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca): Akár másfél méteresre is megnövő, Észak- Amerikából származó, lágyszárú, évelő növény, amelynek minden része bőségesen tartalmaz mérgező, fehér tejnedvet. Csak második életévétől virágzik, de tarackszerű gyökerei segítségével már elsőévesen is hosszú életű (akár 100 évig is élő) klónokat növeszthet. A magvait a szél terjeszti. Magyarországon először 1736 37-ben észlelték. A hazai nyílt homokgyepek egyik legnagyobb ellensége, de a kötöttebb talajokon is egyre jobban terjed. Visszaszorítása leginkább vegyszeres kezeléssel kombinált mechanikai irtással kísérelhető meg. Egykor sokoldalú ipari hasznosíthatóságot tulajdonítottak neki (szigetelő, gyógyszer és gumiipari alapanyag), de mára már csak mézelő mivolta ( selyemfűméz ) bír jelentőséggel. Amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica): Észak-amerikai származású, rövid életű (max. 80 év), nem túl magas (max. 25 m), lependék termést hozó, allelopátiás hatású fafaj. Tőről jól sarjad, de gyökérsarjakat nem hoz. Nálunk az 1900-as évek elején a puhafás ligeterdőket próbálták keményfás állományokká átalakítani ezzel a fajjal, az 1950-es évektől pedig az ártéri nemesnyarak alá ültették. Faanyaga a többi kőrisfajnál értéktelenebb. Mostani előfordulásának súlypontja a folyóvölgyekre, a lápterületekre és a szikesekre koncentrálódik. Visszaszorítása hosszú időt igényel és főleg mechanikai úton történik. Magját a téli magevők (süvöltő, fenyőpinty) kedvelik, gyakran és sűrűn felverődő újulatát a gímszarvas rágja.
Aranyvessző fajok (Solidago spp.): Két, eredetileg Észak-Amerikában élő faja fordul elő hazánkban, a kanadai (S. canadensis) [bal oldali képen] és a magas aranyvessző (S. gigantea) [jobb oldali képen]. Mindkettő árnyékolást rosszul tűrő, magaskórós, évelő, repítőszőrös kaszattermést érlelő növény, de a magok általinál gyorsabb a sarjtelepek általi terjedésük. Eredetileg dísznövényként termesztették őket, a XIX. sz. közepéről valók az első kivadulásukról szóló hazai hírek. Országosan elterjedtek, a csapadékosabb dunántúli területeket a magas, míg a szárazabb észak-magyarországi részeket a kanadai aranyvessző kedveli jobban. A kaszálás, legeltetés elmaradásával a fátlan területeket beborítják, majd zárt állományaik csökkentik az ott élő flórát és faunát. Mézelő és gyógynövényként is ismertek. Ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia): Talán a legismertebb özönnövény, hisz a magyar lakosság közel ötöde szenved szél szállította, erősen allergén pollenjétől. Egyéves, 20 150 ( 200) cm magas, Észak-Amerikából származó növény, melynek magjai akár 40 évig is csírázóképesek. Első hazai adata 1922-ből származik, feltehetően kultúrnövények magjaival került Magyarországra. Azóta sárral-földdel, szénával-szalmával, de akár madáreleséggel is akaratlanul terjesztjük ezt a zavaráskedvelő fajt. Utóbbi tulajdonságának köszönhetően tartós megjelenésére alapvetően ruderális, mezőgazdasági területeken számíthatunk, a bolygatatlan helyekről idővel eltűnik. Kapáskultúrákban jelentős problémát okozó gyomnövény.
Feketéllő farkasfog (Bidens frondosa): A felsoroltak közül gazdasági, természetvédelmi és közegészségügyi szempontból a legkevésbé káros, mérsékelten veszélyes, nem átalakító hatású özönfaj. Egyéves, akár másfél méter magasra is megnövő, napfényt és nedvességet igénylő, észak-amerikai lágyszárú növény. Az őshonos farkasfog-fajainktól megkülönbözteti, hogy ék alakú, barna színű kaszattermése teljes felületén érdes-tüskés, és ennek a csúcsán csak két horgas szálka található. Nagyszámú magot termel, melyek főleg a víz felszínen szállítódnak, vegetatív úton nem terjed. A XX. sz. közepétől van jelen a hazai flórában, főleg ár- és hullámtereken, mocsarakban, patakparton és más nedves területeken előforduló gyom. Források: Dr. Botta-Dukát és Dr. Mihály (szerk.) (2006): Biológiai Inváziók Magyarországon Özönnövények II. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest Csiszár (szerk.) (2012): Inváziós növényfajok Magyarországon. Nyugat-magyarországi Egyetem Kiadó, Sopron Genovesi & Shine (2007): Európai stratégia az özönfajok ellen. Fertő-Hanság és Őrségi Nemzeti Park, Budapest Mihály és Dr. Botta-Dukát (szerk.) (2004): Biológiai Inváziók Magyarországon Özönnövények. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest www.origo.hu www.termeszetvedelem.hu www.terebess.hu Fotók: internet