TÁJGAZDÁLKODÁSI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI ISMERETEK (LANDSCAPE MANAGEMENT AND RURAL DEVELOPMENT)

Átírás

1 Ángyán József TÁJGAZDÁLKODÁSI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI ISMERETEK (LANDSCAPE MANAGEMENT AND RURAL DEVELOPMENT) Egyetemi jegyzet Lektor: Menyhért Zoltán A Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet jegyzete a természetvédelmi mérnök (B.Sc.) alapszak számára SZENT ISTVÁN EGYETEM, MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR, KÖRNYEZET- ÉS TÁJGAZDÁLKODÁSI INTÉZET GÖDÖLLŐ, 2008

2 A szerzőről: Ángyán József (1952-) okleveles agrármérnök, mezőgazdasági kutató szakmérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, az MTA doktora, a Szent István Egyetem, Gödöllő környezettudományok területén habilitált egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója. Főbb kutatási területei: agroökológia, környezet- és tájgazdálkodás, fenntartható mezőgazdasági, földhasználati stratégiák és rendszerek; vidékfejlesztés, természetvédelem. Elérhetőségei: angyan.jozsef@kti.szie.hu; A lektorról: Menyhért Zoltán (1933-) okleveles agrármérnök, a biológiai tudományok kandidátusa, az MTA doktora, a Szent István Egyetem, Gödöllő egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének emeritus professzora. Főbb kutatási területei: növénytermesztés, növénynemesítés, agroökológia, mezőgazdálkodási stratégiák és rendszerek, ökológiai gazdálkodás. Elérhetőségei: Menyhert.Zoltan@kti.szie.hu; / 1678 SZENT ISTVÁN EGYETEMI KIADÓ 2103 Gödöllő, Páter Károly u. 1. Felelős kiadó: Dr. Solti László rektor Kiadó vezető: Lajos Mihály igazgató ISBN

3 Tartalomjegyzék 1. Bevezetés A mezőgazdálkodás, a vidékfejlesztés és a természetvédelem kapcsolatai A természeti rendszerek hatásai a gazdaságra és társadalomra A mezőgazdasági művelés hatásai a természeti rendszerekre A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása Felismerések, tanulságok, következtetések A mezőgazdálkodás A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere Parlagos (legelő-/erdőváltó) földművelési rendszer Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás) Vetésváltó földművelési rendszer A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás Az iparszerű mezőgazdálkodás Jellemzői, törekvései Eredményei Problémái, kockázatai Környezeti problémák és kockázatok A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minősége A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok Az energetikai és társadalmi hatékonyság A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje A természetvédelem, természetmegőrzés A természet és természetmegőrzés fogalma és elemei Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései Földtani és felszínalaktani értékek Víztani értékek Növénytani értékek Állattani értékek Tájképi és kultúrtörténeti értékek A természetvédelem szempontjából legfontosabb élőhelyek Erdők Füves területek Vízterek, vizes területek A mezőgazdálkodást és a természetvédelmet újraegyesítő többfunkciós agrármodell: a környezet- és tájgazdálkodás Alapja és háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociális piacgazdaság A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze

4 5.2. Alapértékei és jellemzői Alapelemei és eszközei A táj- és földhasználati rendszer Az alapelv: az alkalmazkodás Az alapmodell: a földhasználati piramis A jövőkép: a teljes körű egyesített zónarendszer A megvalósítás koncepciója A földhasználati kategóriák területi lehatárolása: Magyarország földhasználati zónarendszere A magyarországi tájak földhasználati karaktere Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata Fenntartható (értékőrző) gazdálkodási rendszerek alkalmazása Gyepek és főbb gyepgazdálkodási rendszerek Szántóföldi rendszerek Ültetvények Halastavak Nádgazdálkodás Tanyás gazdálkodás Ártéri gazdálkodás Biológiai (ökológiai) gazdálkodás Alkalmazkodás a tájhoz és a termőhelyhez Gazdálkodási, üzemi méretek Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet Vetésváltás, vetésforgó Talajművelés, talajvédelem Talajerő-gazdálkodás, trágyázás Növényvédelem A környezet egyensúlyát fenntartó állattartás A növénytermesztés és az állattartás kapcsolata, összhangja Kutatás-fejlesztés, oktatás, képzés Kutatás-fejlesztés Oktatás, képzés, nevelés Gazdaságpolitikai környezet A környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának átalakuló európai és hazai keretei A természetvédelem és -megőrzés fejlődésének folyamata A természetvédelmi szabályozás fejlődése Nemzetközi természet- és tájvédelmi egyezmények A fejlődés hazai mérföldkövei A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története Az európai agrárpolitika zsákutcája és reformtörekvései Az európai agrártámogatási rendszer zsákutcája Az agrárreform elvi háttere A változás fő szakaszai A változást jelző alapdokumentumok A CAP reform agrár-környezeti kisérő intézkedései (1992) A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996) Az AGENDA 2000 (1999) A 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet ( ) A 1698/2005. számú EU tanácsi rendelet ( ) Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer A hazai előzmények, előcsatlakozási programok ( )

5 Magyarország SAPARD terve ( ) A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) ( ) Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai Működésmódja és támogatási rendszere Értékorientációja és területi irányultsága Finanszírozása és bevezetésének eredményei A vidékfejlesztés magyar kerettervei ( ) Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) ( ) A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) ( ) Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) ( ) A program előkészítésének folyamata A program forráselosztási arányai és üzenetei a vidéknek Agrár-környezetgazdálkodás: az NVT és ÚMVP alapvető intézkedési területe Ajánlott és továbbvivő szakirodalom Ajánlott szakirodalom Továbbvivő és hivatkozott szakirodalom Ellenőrző kérdések A szerző elérhetőségei Jegyzetek

6 1. Bevezetés "Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze." (Teremtés könyve 2,15) A természetvédelem koncepció-váltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen nyugyszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése ( itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelésiés fogyasztási célú környezethasználat ) helyett azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe. A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a környezethasználat intenzitásának változtatásával igyekszik elkerülni az alul- illetve túlhasználat következtében előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni: természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása); gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek, gazdasági fejlesztés elősegítése); társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális, regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein). E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs a gazdaság és a társadalom felé nyitó természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván. E természetvédelmi koncepcióváltással párhuzamosan a mezőgazdálkodás tartalmi átalakulása is gyors ütemben halad. Ez azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat. Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt, vizet, környezetet is termelt, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett tájanként eltérő mértékben ugyan, de környezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan a természeti egyensúly szempontjából, továbbá az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos ökoszociális szolgáltatások, amelyek helyben keletkeznek, nem importálhatók, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg. Olyan többfunkciós mezőgazdaságra van tehát szükség, amely úgy állít elő értékes, szermaradványmentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket, hogy közben megőrzi a környezetet, talajainkat, vízbázisainkat, az élővilágot, a tájat, és benne az embert, közösségeit és kultúráját, egyúttal a ráépülő tevékenységekkel együtt biztos munkát, elfogadható jövedelmet és tisztes megélhetést biztosít a lehető legtöbb vidéki ember számára. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan mezőgazdaságra van szükség, amely egyaránt megfelel a művelés és az őrzés ránk ruházott ősi kritériumainak. Az, hogy a mezőgazdaságnak a termelő, vagy a szolgáltató jellege, funkciója válik e hangsúlyozottá, attól függ, hogy milyen nagy agrárpotenciálú és környezeti szempontból kevéssé érzékeny, vagy pedig kis termelési potenciálú és érzékeny, sérülékeny, ráadásul általában foglalkoztatási, szociális gondokkal küzdő, ám természeti értékekben gazdag területeken, tájon vagyunk. Minél érzékenyebb, sérülékenyebb területen gazdálkodunk, annál fontosabbá válnak a mezőgazdaság környezeti és társadalmi (ökoszociális) szolgálta- 4

7 tásai. Éppen ezért az Európai Közösség közötti új agrárpolitikája is ezen járulékos társadalmi hasznok előállítását ösztönző preferencia-rendszer mentén formálódott. A közötti tervezési időszakban az EU Közös Agrárpolitikájában kiemelt fontosságúvá válik a gazdasági, társadalmi és környezeti problémák egységes kezelésének követelménye, az agrárgazdaság multifunkcionális szerepének erősítése. Az agrárgazdaságnak a vidék- és tájfenntartásban, a környezet- és természetvédelemben, a kulturális és természeti örökség megőrzésében játszott szerepe a termeléssel egyenrangú fontosságú céljává válik, vagyis az ágazatnak a termelési funkción túl a természet védelmében, a vidék népességmegtartó szerepének erősítésében és a vidéki értékek megőrzésében is fontos, másra át nem hárítható feladata lesz. Mivel az iparszerű kizárólag a tőkeérdekekre, a termelés hatékonyságának és piaci versenyképességének növelésére koncentráló tömegtermelő mezőgazdálkodás környezetre és a vidék társadalmára gyakorolt hatásai kedvezőtlenek, ökoszociális teljesítményei igen gyengék, ezért ezen új stratégia megvalósításához ettől eltérő gazdálkodási rendszereket kell alkalmaznunk. Nem elég tehát az eddigi agrárstratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új agrár-vidékfejlesztési stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, környezet- és tájgazdálkodási rendszerekre van szükség. Ezek a felismerések vezettek el sűrűn lakott vidéki térségekkel és még mindig nagy természeti értékeket hordozó természeti és kultúrtájakkal jellemezhető kontinensünkön a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modellt megtestesítő környezet- és tájgazdálkodás elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika reformjához, támogatási rendszerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. Magyarország természeti adottságai és gazdálkodási tradíciói valamint gazdatársadalmának kitartása, szorgalma és a változások iránti évezredes fogékonysága, megújulóképessége megfelelő agrár- és vidékfejlesztési stratégia és program esetén kiváló feltételeket teremthet ezen európai fejlődési folyamat lehetőségeinek a magyar társadalom érdekében történő kihasználásához. Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg nálunk 1999-ben a két vidékfejlesztési előcsatlakozási program: a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program (NAKP) és a SAPARD 1 program. Részben ezekre építve készült el a os időszakra vonatkozó Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) és a Nemzeti Fejlesztési Terv Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Programja (AVOP) is. A as EU tervidőszakra a két tervet egyesítő, egységes Nemzeti Agrár-vidékfejlesztési Stratégiai Tervet és Programot kellett elkészítenünk, amelyet a kormány Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) címen 2007 februárjában nyújtott be az EU Bizottsághoz, és azt Brüsszel mint a magyar vidékfejlesztés kerettervét 2007 őszén elogadta. Mindez jelzi, hogy az agrár-környezetgazdálkodás és vidékfejlesztés nálunk is az integrált agrár- és vidékfejlesztési politika ökoszociális pillérévé és az EU források megszerzésének fontos tényezőjévé válhatna, a mezőgazdaság minőségi stratégiaváltása és ezzel a természeti környezet egyensúlyának helyreállítása és fenntartása továbbá a helyi közösségek, a vidék társadalma megerősítése Magyarországon is elindulhatna. E nagy léptékű, történelmi jelentőségű agrár-, vidék- és környezetpolitikai stratégiaváltás azonban csak akkor sikerülhet, ha kiépül annak nemcsak fizikai, hanem mindenek előtt szellemi infrastruktúrája. Ehhez új ismeretekre, tudásra és gondolkodásmódra van szükség, amely sok esetben nem jelent mást, mint a szerves fejlődéshez való visszatérést, e fejlődés fonalának újbóli felvételét, kialakult, évszázadok alatt csiszolódott, a tájakhoz illeszkedő gazdálkodási rendszereinek korszerű újrafogalmazását. A jegyzet ehhez kíván segítséget adni különösen azok számára, akik védett vagy érzékeny természeti területeinken gazdálkodnak, 1 SAPARD: Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development (Előcsatlakozási program a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésére ) 5

8 vagy e területek mezőgazdasági és természetvédelmi hasznosításának irányítását, ellenőrzését végzik. Mindezekből kiindulva a következő kérdésköröket vizsgáljuk. A 2., 3. és 4. fejezetben részletesen elemezzük a természetvédelem és a mezőgazdálkodás kapcsolatait, a két terület fejlődésének fő irányát, jellemzőit, eredményeit, problémáit. Ezek után az 5. fejezetben több oldalról megvizsgáljuk a mezőgazdálkodás, a természetvédelem és a vidék újraegyesítését célzó többfunkciós európai agrármodellnek megfelelő környezet- és tájgazdálkodás rendszerét, kialakulását, hátterét, alapértékeit, alapelemeit és eszközeit, külön részletezve földhasználati alapját, Magyarország területének környezeti érzékenységét illetve agrárpotenciálját, az azokat meghatározó tényezőket, majd a két terület összehangolását célzó földhasználati zónarendszert, annak tájankénti alakulását. Végezetül a 6. fejezetben részletesen bemutatjuk a környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának európai és magyar kereteit adó agrár- és vidékpolitika átalakuló támogatási rendszerét, működésmódját, hazai programjait, azok helyzetét, perspektíváit, a tájgazdálkodás és a vidékfejlesztés terén felkínált lehetőségeit. 2. A mezőgazdálkodás, a vidékfejlesztés és a természetvédelem kapcsolatai A természeti tájban az ember a természetes ökoszisztémának még integráns része volt. Növekvő aktivitása azonban a növénytakarót és ezáltal a táj képét fokozatosan megváltoztatta. A természetes erdők visszaszorulása főleg azokból az erdősztyeppei területekből indult ki, amelyek a földtörténeti középkor és újkor határán az ember számára különösen kedvező feltételeket biztosítottak. A mezőgazdasági kultúrák terjedése, a talajjavító beavatkozások és egyéb antropogén aktivitások a flóra és a fauna fokozatos átalakulásához, a biológiai sokféleség hosszú időszakon keresztüli növekedéséhez majd drasztikus csökkenéséhez vezetett. Maga ez a folyamat is jelzi a mezőgazdaság és a természet, a biológiai sokféleség megőrzésének szoros kapcsolatát, a védelem és a használat, a környezeti érzékenység és termelési potenciál környezettől függő összehangolásának szükségességét. Különösen igaz ez azokon a védett és érzékeny természeti területeken, amelyeken a mezőgazdasági művelés fenntartása a biodiverzitás és a tájkarakter megőrzésének alapfeltétele. A kölcsönhatás kétirányú: a természeti rendszerek döntő hatással vannak az emberre, közösségeire és azok gazdálkodására, másrészt az ember környezethasználati, gazdálkodási rendszerei jelentősen hatnak a környezeti rendszerek, a talajok, a vízbázisok, az élővilág és a tájak állapotára A természeti rendszerek hatásai a gazdaságra és társadalomra A természeti erőforrások és rendszerek állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdálkodás gazdaságosságát, hosszú távú működőképességét, termékeinek minőségét, táplálkozásfiziológiai és egészségügyi értékét valamint mindezekből fakadó piaci versenyképességét, eredményességét. A környezeti elemek és rendszerek összetétele, értékei ugyanakkor alapvetően meghatározzák a lehetséges gazdasági szerkezetet, üzemi formát és méretet is. Szerves fejlődés esetén a természeti környezetnek ki kell fejeződnie a mezőgazdálkodás, a gazdaság, az épített környezet és a társadalom szerkezetében is, a természeti környezet - gazdasági környezet - épített környezet - társadalmi környezet egymással szoros ok-okozati láncolatot alkot, és az ökológiától a kultúráig ível. Mindezeken túl a természeti környezet társadalmi és biológiai életteret biztosít az ember és közösségei, valamint azok aktivitásai számára. 6

9 2.2. A mezőgazdasági művelés hatásai a természeti rendszerekre A mezőgazdasági művelés hatása a természeti rendszerekre ugyanakkor alapvetően kétirányú lehet: az növelheti vagy csökkentheti a biológiai sokféleséget és az ezzel összefüggő ökológiai stabilitást A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása Ez a hatás arra vezethető vissza, hogy a mezőgazdaság által létrehozott antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 1. ábra. 1. ábra: A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe 1990 nyomán Harrach 1994) Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari forradalom időszakára érte el Közép- Európában a maximumát. Kr.e körül a diverzitás ennek még 50 %-a sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció, a környezet túlhasználata, a terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és 7

10 fokozatos használatba vétele e tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei. A mezőgazdálkodás hazánkban a század hatvanas évtizedéig csak kis mértékben okozott környezetkárosodást. Egészen a közeli múltig jelentős területeken alkalmaztak olyan hagyományos gazdálkodási módokat, amelyek változatos élőhelyi viszonyok fenntartását és fajgazdag élővilág megélhetését tették lehetővé, pl.: sekély talajú termőhelyeken a talajvédelmi funkciójú, természetközeli, fajgazdag erdőtársulásokban, amelyeket, mint véderdőket tartottak fenn ; a sík-, és dombvidéki füves pusztákon, mint extenzív használatú legelőtájakon, amelyek Közép-Európában egyedülálló tájképi értékeket és sajátos összetételű, fajgazdag életközösségeket őriztek meg (Hortobágy, Kiskunság); nagy folyóink természetközeli állapotú árterein, holtágakkal, liget- és láperdőkkel, hagyományos ártéri gazdálkodás maradványaival; domb-, és hegyvidéki, hagyományos rétgazdálkodású, szőlő- és gyümölcstermelő területeken, gyakran az ősi területhasználat és településszerkezet maradványaival (Őrség, Tokaj-Hegyalja, Szatmár-Bereg stb.); dombvidéki, hagyományos vetésforgós művelésű területeken, a mocsár és láprétek hagyományos kezelésével (Ny-Dunántúl, Beregi-sík, Nyírség). A mezőgazdaság, és különösen annak hagyományos rendszerei tehát inkább kedvező hatással vannak a biológiai sokféleségre és az ökológiai stabilitásra, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem tehát egyáltalán nem zárják ki egymást A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása Az agrártermelés területeinek növelését célzó nagy folyamszabályozási és lecsapolási hullámok (Duna, Tisza, Lajta-hanság, Nagyberek, stb.) azonban már igen jelentős változásokat hoztak, különösen a korábbi vizes területek használatában, melyeket tovább erősített a földhasználat intenzitásának növekedése. Az 1960-as évektől a rendszerváltásig Magyarország agrártermelését az intenzív földhasználat és az un. iparszerű gazdálkodási formák jellemezték, és ezek már nagyobb környezeti terhelést, természetpusztítást és károsodást okoztak. Az elsődleges cél ugyanis a hozamok folyamatos növelése volt, és ez csekély teret hagyott az agrárterületek élővilágának természetvédelmi célú megmentésére. A termelési lehetőségek vélt kibővítése érdekében költséges és kockázatos meliorációs programokba fogtak, amellyekkel a mezőgazdaság számára addig kedvezőtlen adottságú területeket is megpróbálták bevonni a kemizált, nagyüzemi termelésbe. Ezek a kísérletek számos értékes vizes élőhelyet (láprétet, láperdőt, ligeterdőt stb.) tettek tönkre, és hozzájárultak olyan gazdaságilag is káros folyamatok elmélyüléséhez, mint a talajvízszint süllyedése, a talajok degradálódása, a kártevő rovarfajok és gyomok tömeges elszaporodása és az erdőpusztulás. A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő tényezői, okai többsége tehát a termőhely adottságait, környezeti érzékenységét meghaladó földhasználati, gazdálkodási intenzitásra, annak mértéktelen növekedésére vezethető vissza. Vegyünk sorra ezek közül néhányat. Az emberi populációk létszámnövekedése és az ezzel párhuzamos, egyre intenzívebb élőhely-hasznosítás következtében az életközösségek populációi is jelentős emberi befolyás alá kerültek. A hatások egyik csoportját az jelentette, hogy az ember kiválasztott és háziasított néhány fajt. Ezeket egyre nagyobb tömegben kezdte termeszteni, illetve tenyészteni, és elterjesztette mindenütt a Földön. Egyre nagyobb területeket vont mezőgazdasági termelésbe. Ennek következtében a vadon élő fajok élettere szűkült, esetleg meg is szűnt. 8

11 Egy faj eltűnésével a táplálékláncokban ráépülő fajok (ragadozók, parazitáik és parazitoidjaik) is veszélybe kerülhetnek, végül kipusztulhatnak. A nagyobb testtömegű fajok eltűnése több egyéb faj pusztulását vonja maga után. Becslések szerint egyetlen növényfaj kihalása átlagosan mintegy 30 specializált, egyéb szervezet kipusztulásához vezet. Trópusokon azonban található pl. olyan fafaj, amelyen csupán specialista bogárfajból mintegy 160 él. Becslések szerint ez azt jelenti, hogy ezen egyetlen faj kipusztulása mintegy 600 további állatfaj pusztulását vonná maga után. Az iparszerű mezőgazdasági termelésbe vont területeken élő fajok számát rendszerint nem vizsgálják, a gazdálkodás szervezésénél nem veszik figyelembe. Megelégednek a termelés szempontjából közvetlenül fontos fajok, a termesztett növények és gyomok, a tenyésztett állatok valamint ezek parazitái, a területen előforduló kártevők számbavételével. Ez mindösszesen néhány tíz faj táblánként. Ha azonban az eddig figyelembe nem vett fajokat is számba vesszük, kiderül, hogy a talajokban még növénytakaró teljes hiányában is rendkívül bonyolult faji összetételű életközösségek vannak, amelyek nagyon különböző szervezetek millióiból tevődnek össze. A monokultúrák elterjedése az egyik legfontosabb oka a fajszám csökkenésének a mezőgazdasági területeken. Ez az előzőekben leírtakból egyenesen következik. Ennek mindent homogenizáló törekvése és hatása gyökeres ellentétben van a természet sokszínűségével. A mezőgazdasági termelési technológiák a földrészek között is terjedni kezdtek, a növény- és állatfajok elterjesztése a faj saját areáján kívül is lehetséges módszerré vált. Fajokat telepítettek a termés növelése, növényvédelem vagy egyéb célokból. Idegen fajok betelepítésének következtében azonban az őshonos fauna gyakran károsodott, mivel az idegen faj (fajok) létszámszabályozásának tényezői (ragadozók, paraziták, abiotikus feltételek) nem voltak jelen, és így nem szabhattak természetes gátat a betelepített faj szaporodásának. Ebben az összefüggésben utalni kell a transzgénikus szervezetek (GMO-k) mezőgazdasági felhasználásának kockázataira is. A túl nagy intenzitású legeltetés jelentősen befolyásolja a növények fajösszetételét. A legelők túlterhelése gyakran vezet a fajösszetétel változásához és ritka fajok kihalásához, esetenként a növénytakaró teljes pusztulásához. A nagytestű növényevő háziállatok válogatva fogyasztják a növényeket, gyakran éppen a ritka fajokat, tapossák a legelőt, és ezzel kiirtják a mechanikai hatásokra érzékeny növényfajokat, valamint tömörítik a talajt. Mindezek a hatások a legelők növényeinek diverzitáscsökkenéséhez vezethetnek. A mezőgazdaságban használatos peszticidek hatásairól már igen sok ismeret áll rendelkezésre. Ezeket itt még vázlatosan sem tudjuk leírni. Csupán a példa kedvéért említjük, hogy hiába fejlesztettek speciális inszekticideket, fungicideket és herbicideket, és tesztelték azokat a szokásos tesztfajokon, specificitásuk a nem célszervezetekre nézve már nem érvényesül. A szerves anyagok lebontása szempontjából fontos talajlakó ugróvillás rovarokra például a peszticidek mindegyik típusa halálos lehet, függetlenül attól, hogy inszekticidről vagy fungicidről van-e szó. Megjegyezzük, hogy a műtrágyázás is járhat hasonló hatásokkal az élővilágra, mint a növényvédőszeres beavatkozás. A modern állatorvosi kezelések szintén veszélyt jelenthetnek a növény- és állatfajokra. A paraziták ellen használt gyógyszerek maradványai és bomlástermékei az ürülékkel és a vizelettel a talajba kerülnek, és ezek - hasonlóan a peszticidek szermaradványaihoz - számos esetben a talajállatok fajszámát csökkentik, hiszen éppen állatok irtására fejlesztették ki azokat. A talajművelési módokat egyértelműen annak érdekében fejlesztették ki, hogy a növények fajszámát csökkentsék, és csakis a termesztett faj (esetleg néhány faj) maradjon a táblán. Ennek következményeképpen jelentősen csökken a növényeket fogyasztók fajszáma is. A talajművelés hátrányos lehet a földön fészkelő madarakra, 9

12 mert a fészkelési és intenzív talajművelési periódusok gyakran egybeesnek. A talajművelés következtében jelentősen megváltozik a talaj szerkezete, porozitása, ennek következtében a levegő- és vízviszonyok és talajhőmérséklet is. Mivel ezek az abiotikus tényezők befolyásolják legjobban a mikrobiális biomassza valamint a fauna minőségi és mennyiségi összetételét, a talajszerkezet romlása a fajszám csökkenéséhez vezet. Tovább növelheti a fajok pusztulását a talajművelés következtében fellépő talajerózió is. A vizes, nedves területek lecsapolása és átalakítása mezőgazdasági tevékenységek céljaira különösen nagy károkat okoz, és komoly mértékű fajszámcsökkenéshez vezet. Ezek a környezetileg érzékeny területek igen sérülékenyek. Sajátos flórájuk és faunájuk van. Különösen sok ritka mocsári növény-, hal-, kétéltű- és hüllőfaj él ilyen helyeken. Említendő a lecsapolások káros hatásai között az is, hogy a kialakított öntözőcsatornán keresztül gyakran szennyezett, pl. nitrátos víz kerül a területre, ami további káros hatással van az élővilágra. Az egyoldalú, termeléshatékonysági, méretökonómiai szempontok szélsőséges érvényesítése következtében a mezőgazdasági területeken a tartós struktúrák, a bolygatatlan élőhelyek (a biotóphálózat) rendszere és annak elemei szinte teljesen eltűntek a termelési térből mint a gazdálkodást zavaró tényezők. Az így kialakult gigantomán üzem és tábla méretek nem hagytak teret az ökológiai infrastruktúra, a biotóphálózati rendszer számára. Az iparszerű gazdálkodás földhasználati rendszere és térstruktúrája minimálisra szorítja és elszigeteli a természetes ill. természetközeli élőhelyeket. Az iparszerű gazdálkodás általános homogenizáló hatása (monokultúra, fajszegény növényszerkezet, technológia egységesítés, méretek, stb.) kiterjed a gazdálkodás intenzitási fokának környezettől függetlenül egységes növelésére is, amely a területek többségén túlhasználathoz, és ebből következően környezeti distresszhez vezet Felismerések, tanulságok, következtetések Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott a vázolt felismerésekig. E folyamat eredményeként az elmúlt év során a vidéki táj és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon ment át. A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata - az élelmiszerek, a növénytermesztési és állattenyésztési nyersanyagok előállítása - mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, "közjavakat" előállító környezet-, természet- és tájvédelmi, valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széles körét. Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az élettérfunkciók komoly veszélybe kerülhetnek. Ilyen körülmények között a környezet degradálódása nem csupán a termelés visszaeséséhez vezet, hanem az emberi létfeltételeket is komolyan veszélyezteti. A mezőgazdaság Magyarországon az összterület 65,5 %-ával közvetlenül érintkezve a kultúrtáj fő használója, a művelt mező- és erdőgazdasági terület pedig együttesen meghaladja az ország területének 85 %-át. Ráadásul a 3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területek több mint fele mezőgazdasági művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek minősége és ezzel piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ. A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két terület összehangolását. Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a lokális, passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha 10

13 helyette az aktív, diffúz védelem alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy, hogy a vidéki térségek a termelési funkció mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni. A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek pótolhatatlanok az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Kartájának (1996) megfogalmazása szerint közös sorson osztoznak. A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási), a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi-, közösségi-, kulturális funkciókat, azok területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül. Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az úgynevezett multifunkcionális mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás. Feladatait két nagy körbe sorolhatjuk: az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti-, társadalmi- és kultúrfunkciók. Ez utóbbiak olyan nem importálható közjavakat (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók fenntartható megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható, melyek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be. Ennek felismerésére utal, hogy az EU valamennyi tagállamban előirányozta olyan támogatási rendszerek kidolgozását és bevezetését, amelyek elősegítik a környezet-, természet- és tájvédelmi célok integrálását a mezőgazdasági tevékenységbe, és ehhez jelentős kiegészítő közösségi forrásokat rendelt. Elkezdődött a mezőgazdaság termelési típusú támogatásainak fokozatos leépítését célzó programok kidolgozása, és annak vizsgálata, hogy milyen mechanizmusokon keresztül lehet e felszabaduló forrásokat a mezőgazdaság ökoszociális (környezeti, ökológiai, foglalkoztatási, szociális, kulturális, stb.) funkcióinak támogatására átcsoportosítani, és e csatornán a gazdákhoz visszajuttatni. Le kell azt is szögezni, hogy ezen új koncepciókhoz való illeszkedést nem csupán az európai és világfolyamatok indokolják, hanem belső fejlődésünk, a minőségi szerkezetváltás, a mezőgazdaság, a természetvédelem és a vidékfejlesztés összehangolása iránti növekvő hazai igény is sürgeti. *** Lássuk hát először is e többfunkciós modell két alappillérének, a mezőgazdálkodásnak és a természetvédelemnek a fejlődését, szétválásuk folyamatát valamint újraegyesítésük esélyeit, lehetőségeit és alapeszközeit. *** 11

14 3. A mezőgazdálkodás 3.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai A mezőgazdálkodás értelmezése szoros összefüggést mutat azzal, hogy miket tartunk céljainak, feladatainak, s e célokat és feladatokat hogyan rangsoroljuk, közülük melyeket hangsúlyozzuk. Ezek időben jelentősen változtak, a hangsúlyok különböző helyekre kerültek. A mezőgazdálkodás értelmezése körüli nézeteket két egymástól alapvetően eltérő főirányba sorolhatjuk. Ezeket a legrövidebben talán a termelési típusú értelmezés, illetve a környezetgazdálkodási típusú értelmezés megjelöléssel illethetjük. A termelési típusú értelmezés a mezőgazdálkodást szigorúan csak szántóföldi, kertészeti, gyepgazdálkodási és állattenyésztési árutermelésként fogja fel, és specialitásainak túlhangsúlyozásával már az erdészetet, halászatot, vadgazdálkodást és vadászatot is külön kezeli. Figyelmét kifejezetten az árutermelő technológiákra, azok tökéletesítésére, technikai és gazdasági hatékonyságuk növelésére irányítja. Ez az értelmezés adja az iparszerű gazdálkodás egyik legfontosabb alappillérét. A mezőgazdálkodás környezetgazdálkodási értelmezése szerint azon a természetes és az ember alkotta környezetnek hosszabb távra szóló szabályozott hasznosítását, tervszerű fejlesztését és hatékony védelmét értjük, a természet ökológiai egyensúlyának fenntartásával és a társadalom igényeinek figyelembe vételével (Madas, 1985). Ez az értelmezés tehát abból indul ki, hogy a vidéki térség nem csupán a termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, és ez olyan típusú gazdálkodást követel, amely biztosítja a környezet-, természet- és tájvédelmi-, a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási funkciók harmóniáját, egyensúlyuk fenntartását. A sűrűn lakott és természeti értékekben még mindig gazdag Európa fejlődési tendenciáinak ismeretében ma úgy tűnik, hogy egyre inkább ez utóbbi, többfunkciós közelítés hódít teret, amely szerint a mezőgazdálkodásnak legalább három feladata van (Schuhmacher, 1974): "az embert állandó érintkezésben kell tartania az élő természettel, amelynek ő maga rendkívül sebezhető pontja és az is marad; emberarcúvá kell formálnia és meg kell nemesítenie az ember tágabb környezetét, és meg kell termelnie az élelmiszereket és egyéb anyagokat, amelyre az emberiségnek szüksége van. " Ezen általános feladatmeghatározás pontosabb körülírását, célrendszerét Harrach (1992) a következőkben foglalja össze: "értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes termékek előállítása; a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása; a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, ill. elkerülése; elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára". E teljesen újszerű, szélesebb körű értelmezést bontja ki Alfons (1994), aki a mezőgazdaság feladatait, funkcióit a következő három csoportra osztja: termelési funkciók (élelmiszer, egyéb nyersanyagok, energia); körzeti vagy tájfunkciók (a benépesítettség biztosítása, népességmegtartás, a munkaerőpiac kiegyenlítése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti kultúra, értékek ápolása); a földdel kapcsolatos kultúrfunkciók (tájfenntartás, a kultúrtáj ápolása, földvédelem, vízvédelem, ökológiai feladatok, levegőtisztítási feladatok). 12

15 A jegyzet egy a magyarországi adottságokból kiinduló, fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó, abba belesimuló többfunkciós mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás irányelveit foglalja össze, amelyek a természetvédelmi magterületektől az agrár magterületekig terjedő földhasználati zónarendszerben a védett és érzékeny területek gazdálkodásához adnak segítséget. Mielőtt azonban ennek részleteit elemeznénk, vizsgáljuk meg azt, hogy milyen fejlődési folyamaton keresztül jutott el a mezőgazdálkodás illetve a természetvédelem mai célrendszeréhez, fejlesztési prioritásaihoz Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere A mezőgazdálkodás kezdetei óta azon igyekszik, hogy a termékei iránt állandóan növekvő keresletet a földhasználat intenzitásának növelésével minél jobban kielégítse. Ez az intenzitásnövelési alapkarakter és törekvés az egymás után következő földművelési, földhasználati rendszerek kialakulásán, fejlődésén, egymást váltó folyamatán jól nyomonkövethető Parlagos (legelő-/erdőváltó) földművelési rendszer A parlagos, legelő- és/vagy erdőváltó földművelési rendszer több mint ezer évig volt a mezőgazdasági termelés uralkodó formája. Erre az időszakra általában jellemző a kis népsűrűség, a nomád, vándorló életmód és a primitív földművelő eszközök használata. A földterület egy kis részét a település közvetlen környékén művelésbe vonták, melyet néhány (4-6) évi használat után évig parlagon hagytak. Ezeken az elhagyott területeken a természeti adottságoknak megfelelően ismét az eredeti ősnövényzet alakult ki. A parlagos és a legelőváltó a sztyeppes (füves), az erdőváltó viszont az erdős övezetek jellemző rendszere volt, amelyek az összterületnek csak mintegy 5-10 %-át hasznosították. A földművelés parlagos rendszerében a szántó általában a lejtő középső harmadára korlátozódott. A vízválasztót erdő borította, a lejtő felső részén legelő volt, az alsó részén pedig a rétek terültek el. (2. ábra) 2. ábra: A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás) Amikor a szántóföldek már nagyobb arányt foglaltak el, csökkenteni kellett a parlagoltatás idejét. Így a parlagidőszakból azok a stádiumok maradtak el, amelyek a talajtermékenység helyreállítását segítették elő. A gyomosodás viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Ezen okok következtében a termés már nem elégítette ki a szaporodó lakosság igényét, tehát fokozatosan újabb az ugaros földművelési rendszer alakult ki a parlagos rendszerből. 13

16 Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év múlva, vagyis a X-XI. század körül vált általánossá. Ebben a rendszerben fokozatosan kialakultak a művelési ágak, és állandósult a szántóföldi művelés. A települések közvetlen környékén konyhakerti növényeket termesztettek, sőt gyümölcsösöket is telepítettek. A rétek és legelők főleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza. A növények a szántóterület 50-60, sőt esetenként 80 %-át foglalták el, tehát a parlagos rendszerhez viszonyítva az arányok teljesen megváltoztak. A talaj egykét évi pihentetésének célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása és a természetes tápanyagok feltáródásának elősegítése volt, ugyanis a rendszer mindenekelőtt a talaj természetes tápanyagainak felhasználására épült. Jellemzője a nyomásos gazdálkodás volt. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották: az egyik felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a terület kétharmadát, az ugar pedig egyharmadát foglalta el (gabona-gabona-ugar). A szántóföldeken takarmánynövényeket nem termesztettek. A takarmányszükségletet a közös használatban levő rétek és legelők fedezték. Az alapvetően saját szükségletre termelő rendszer egyensúlyát az árutermelés megjelenése bontotta meg. Kezdetben ezt újabb területek szántóföldi művelésbe vonásával oldották meg az erdők és a legelők rovására. A legelőterületek csökkenése következményeként kezdődött az ugarok legeltetése, mely az egyébként sem magas színvonalú talajművelés romlásához vezetett, s így a termésátlagok tovább csökkentek. Ebben az időben az ugaros földművelési rendszer már a népesség szaporodása valamint az ipar fejlődése miatt megnövekedett mennyiségi igényeket nem tudta kielégíteni Vetésváltó földművelési rendszer Az ugaroltatás felváltására kialakult többféle földművelési rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó földművelés terjedt el. Legelőször a XVI-XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A XVIII. század folyamán Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált uralkodóvá. Magyarországon a vetésváltó rendszer a XIX. század végén kezdett terjedni először a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban. Az előzőhöz viszonyítva lényeges változást jelentett a talajhasználat, a talajtermékenység fenntartása, az új termelőeszközök és -módok kialakulása terén. A talajhasználatban bekövetkezett változásokat a következőkkel jellemezhetjük. Minden természetes takarmánytermő területet feltörtek, amely szántóföldi művelésre alkalmas volt. Természetes takarmánytermő területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésű, vízrendezetlen rétek és legelők, valamint a szikes legelők maradtak meg. A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyeződött át. Jelentősen bővült a szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemző gabonaféléken kívül nemcsak a takarmány-, hanem az ipari növények aránya is jelentősen megnövekedett. Megszűnt az ugarolás. Kialakult a növényfajok évenkénti váltására alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítő és gazdagító csoportba. Olyan növényi sorrendet alkalmaztak, amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást. A rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel és ennek megfelelő vetésforgó jellemezte. Az intenzívebb és sokoldalúbb talajhasználat mellett a vetésváltó földművelési rendszer a talajtermékenység fenntartása terén is változást hozott az ugaros rendszerhez viszonyítva. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelő vagy egyéves pillangós takarmánynövények javították a talaj termékenységét. A fejlődő állattenyésztés lehetővé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát általában a kapás növények alá adták, amelyek azt a legjobban meghálálták, de az istállótrágya több éves tartamhatásánál fogva a következő növények termésére is kedvező volt. Az intenzívebb állattenyésztő gazdaságokban 2-3 ha szán- 14

17 tóra jutott egy számosállat. Ez lehetővé tette az istállótrágya négyévenkénti rendszeres használatát. A műtrágyaipar kialakulása a nyugat-európai országokban már a XX. század első évtizedeiben lehetővé tette az istállótrágya mellett a rendszeres, kiegészítő műtrágyahasználatot. A vetésváltó rendszerben, főleg pedig annak második szakaszában jelentős tényezővé vált a gépesítés fejlődése. A jobb talajművelő eszközök, a gőzeke majd a traktor megjelenése lehetővé tette a mélyebb talajművelést. Ez az igény főleg a kapás, az évelő és az ipari növények termesztésével került előtérbe. A cséplőgép megjelenése az állatokkal végzett nyomtatást és az emberi erővel végzett kézi cséplést váltotta fel. Ezt követte az aratás gépesítése, majd pedig az aratás és a cséplés egyidejű végzésére alkalmas kombájn megjelenése. Magyarországon ez a felvázolt folyamat a XIX. század es éveitől számítva mintegy év alatt ment végbe. Ez a sokoldalú fejlődés a termésátlagok nagymértékű növekedését hozta anélkül, hogy ez a talaj termékenységének csökkenését, vagy a környezet egyensúlyának megbomlását okozta volna. A nyugat-európai országokban az őszi búza termése az ugaros rendszerben 7-8 q/ha volt a XVII. században. A vetésváltó rendszer kezdeti elterjedése idején az közötti években a búza hektáronkénti termése q-ra, majd az közötti időszakban q-ra növekedett. Magyarországon ugyanezen értékek az egymást követő időszakokban 6-7 q/ha, 8-10 q/ha majd a századfordulót követően q/ha között alakultak A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás Mint láttuk, a XVIII. és XIX. század fordulóján kezdődött el az az újabb szakasz, amely a földhasználat intenzitásának leírt növelési folyamatába illeszkedik, és még ma sem fejeződött teljesen be. Alapvető kiváltó oka a felgyorsult népességnövekedés és az ebből fakadó kereslet- és árnövekedés volt. A gazdálkodás kezdetben új területek meghódításával (szűzföldek feltörése stb.) és különböző melioratív beavatkozásokkal (mocsarak lecsapolása, folyamszabályozás, stb.) igyekezett lépést tartani a népesség növekedésével. Ezek a törekvések azonban hamarosan korlátokba ütköztek még akkor is, ha a XX. század közepéig eltartott az a folyamat és törekvés, hogy az ember az érintetlen természet utolsó szigeteit művelésbe vonja. Ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította az az időbeli egybeesés, hogy éppen akkor kezdtek végleg kimerülni a területnövelésben rejlő termelésnövekedés lehetőségei, amikor elkezdődött az a ma is tartó, és a prognózisok szerint e századra is jelentős mértékben áthúzódó demográfiai robbanás, amelynek következtében a világ jelenlegi 6 milliárdos népessége a XXI. század végére meghaladhatja a 10 milliárd főt. Mindezek ellenére ma már mégsem azon folyik elsősorban a vita, hogy el tud-e ennyi embert tartani a Föld, hanem a különböző szakértők, gazdaság-, társadalom- és népesedéspolitikusok a népességnövekedés földrajzi eloszlását, gazdasági, szociális és ökológiai következményeit tartják aggasztónak. Azt, hogy miközben a népszaporulatnak %-a azokban a fejlődő országokban valósul meg, amelyekben ma is a Föld népességének 80 %-a él, aközben a világ népességének 1/5- ét kitevő legfejlettebb társadalmak tartják ellenőrzésük alatt a világ bruttó jövedelmének 4/5-ét, és fogyasztják el a javak valamint szolgáltatások 86 %-át. Az új út, amelytől a XX. század közepén a problémák megoldását remélték, számos tényező eredőjeként mégis vagy talán éppen ezért az iparosodás és a mesterséges energiaráfordítás növelése, a terméktömeg növelését célzó iparszerű gazdálkodás kialakulása lett. Vizsgáljuk meg részletesebben e gazdálkodási rendszer jellemzőit, eredményeit és problémáit, amelyek napjainkra e rendszer megváltoztatását sürgetik. 15

18 3.3. Az iparszerű mezőgazdálkodás Jellemzői, törekvései Az iparszerű, energiaintenzív, nagy mesterséges ipari eredetű anyag- és energiafelhasználású mezőgazdálkodási rendszerrel az ipar logikája (zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan kiszámított és kiszámítható folyamatok, stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése ennek megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból többé-kevésbé jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze. A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben! így jellemzi a mezőgazdaságot: A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek előállításával profitot termeljen.. Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli, igyekszik minél nagyobb homogén területeket kialakítani, ezek révén a központi vezérlést, manipulálhatóságot, a folyamatok kézben tartását minél hatékonyabbá tenni. Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz illeszkedő tevékenységeket keres. Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű kényszerű, rohamos a beszállítói ipari és tőkeérdekeknek tökéletesen megfelelő mesterséges erőforrás ráfordítás-növelés kíséri Eredményei Most vessünk arra egy pillantást, hogy melyek fogadhatók el az iparszerű gazdálkodás eredményeiként, és soroljuk fel tézisszerűen közülük is a legfontosabbakat vagy legalábbis a vitákban leggyakrabban előforduló érveket. A terméktömeg valamint a termésátlag az iparosítás fő időszakában, 1960 és 1985 között megtöbbszöröződött. A 3. ábra ezt néhány kiemelt növényfaj példáján jól szemlélteti. Magyarország ennek hatására mezőgazdasági termékekből ismét gyorsan önellátóvá vált, majd jelentős export árualapot is előállított, amely az ország fizetési mérlegének javításában is igen jelentős szerepet játszott. Miközben az abszolút termésingadozás nőtt, a relatív termésingadozás - éppen a termésátlagok rohamos növekedése következtében - jelentősen csökkent. Az időjárási anomáliákat és a termőhelyek közti különbségeket tompítani képes és ezzel a termésingadozást csökkentő, a gazdálkodás eredményének kiszámíthatóságát növelő technológiák mögött bőséges sokszor a kultúrnövény termésképzéséhez szükséges mértéket meghaladó tápanyagellátás állt, amiben kiemelt szerep jutott a könnyen oldódó N-műtrágya forrásoknak. 16

19 3. ábra: A gabonafélék termésátlagának hosszú trendje Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1988) Az is gyakran elhangzik, és sok igazság van benne, hogy ebben az időszakban kezdeti anyagi gyarapodás, viszonylagos anyagi jólét ( jól-lét!), szociális biztonság jellemezte a falvakat, amely a tulajdonosok bérmunkássá válásával járó rendszeres jövedelemmel is összefüggött. Feltétlenül a rendszer eredményeként könyvelheő el az is, hogy, a különböző üzemi formák (nagyüzem, kisüzem, háztáji) sajátos, számos vonatkozásban hatékony együttműködése valósult meg. Mindezen elvitathatatlan eredmények arra utalnak, hogy az iparszerű gazdálkodás adott történelmi helyzetben, a gazdaság és társadalom meghatározott fejlődésfokán akár természetes az intenzifikáció leírt folyamatába illeszkedő lépcsőfoknak is tekinthető Problémái, kockázatai Az iparszerű gazdálkodás törekvéseinek és logikájának megfelelő a környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti erőforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a környezetben, majd ezen látens folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az intenzív, növekvő ráfordításokkal, energiabevitellel jellemezhető, iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős termelésnövekedést eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezőtlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és az általános emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő közvetlen (üzemanyag) és közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép, stb.) energiabevitel környezetterhelő és az élőmunkát, az embert kiszorító hatásának tulajdoníthatók. Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása (szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyo- 17

20 dása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés, illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás, fajspektrumbeszűkülés, rezisztencia, vagy a mezőgazdasági területek és termékek mezőgazdasági, ipari, közlekedési és kommunális eredetű szennyeződése, a mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az urbanizáció következtében. Mások az emberi létfeltételek és a természeti környezet közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és állatfajok, természetes biotópok veszélyeztetettsége, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, szermaradványok feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan hatása az élőlényekre, köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti eredetű humán egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai, fizikai, biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki elsivárodás. Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (társadalmi költségek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a véges mennyiségű kőolaj árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai bázisú anyagok és energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé válása, ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a piacokon, igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény fokozódó nyomása a biztonságosabb élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás, biotechnológia, génsebészet) segítségével állították elő, vagy a növekvő társadalmi érzékenység környezetünk iránt, a természeti erőforrások felhasználásának korlátozása, növekvő etikai és a súlyos veszélyek fokozatos felismeréséből fakadó érzékenység a GMO-kkal, a génmanipulációval, a biotechnológiával, az állatvédelemmel kapcsolatban. E negatív egymással is összefüggő jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet megváltozásának első figyelmeztető jelei az 1970-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak. Lássunk erre néhány kiragadott példát Környezeti problémák és kockázatok A mezőgazdálkodás és a környezet szoros, de egyben kényes egyensúlyokra épülő kapcsolatára utal, hogy míg egy az ökológiai feltételekhez alkalmazkodó mezőgazdálkodás elengedhetetlen feltétele a területfedő természetvédelemnek, a biodiverzitás, a környezeti egyensúly fenntartásának, addig egy környezettől függetlenedő, iparos, csúcsra járó rendszer épp ellenkező hatású. Napjainkban az ország területének 66,6 %-a a mezőgazdaságilag hasznosított terület, a termőterület pedig 86,4%-ot tesz ki, így a mezőgazdaság a környezet állapotára igen jelentős hatással van nem csupán a több mint 6 millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb területeken is. A mezőgazdálkodás káros környezeti hatásai közül az egyik legfontosabb a biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása. Az ország állatvilága mintegy ismert és ismeretlen fajból áll. A veszélyeztetett fajok száma mintegy 400, amelyből a rovarok (272 faj) és a madarak (83 faj) száma a legnagyobb. A magasabb rendű természetes növényvilág fajszáma mintegy Veszélyeztetettségének mértéke az 1. táblázat adatai alapján megítélhető. 18