Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Levelező tagozat Európai Kapcsolatok szakirány TÖRÖKORSZÁG UNIÓS CSATLAKOZÁSA AZ EURÓPAI UNIÓ KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKÁJA TÜKRÉBEN Készítette: Kancsár Anita Budapest, 2006
TARTALOMJEGYZÉK Tartalomjegyzék... 2 Bevezetés... 5 1. Az EU indulása, kezdetek... 9 1.1. Az ESZAK... 9 1.2. Közös politikák... 11 1.3. Egységes piac... 11 1.4. Egységes valuta... 12 1.5. Az EU kül- és biztonságpoltikikájának kidolgozása... 12 1.6. A koppenhágai kritériumok... 13 1.7. Az EU bővítése... 17 2. Az EU kül- és biztonságpolitikája... 20 2.1. Európai biztonságpolitika... 20 A hidegháborús évek... 20 A kilencvenes évek... 21 A legfőbb európai hatalmak érdekei és a közös biztonságpolitika fejlődése napjainkig... 22 2.2. A NATO-val és az Egyesült Államokkal való kapcsolat... 24 2.3. Problémák, gondok, válságok... 24 3. Törökország... 26 3.1. Törökország történelmi háttere... 26 3.2. A török gazdaság kialakulása... 29 Az I. világháború következményei... 29 Gazdaság a két világháború között... 30 A II. világháború következményei... 31 Importhelyettesítő gazdaságpolitika az 1960-70-es években... 32 A 80-as évek a váltás... 33 A 90-es évek... 35 Gazdaság jellemzése ma... 38 3.3. Törökország biztonságpolitikája... 39 4. Az Európai Unió politikusainak véleménye Törökország csatlakozásáról... 42 4.1. Törökország és az Európai Unió kapcsolata... 42 4.2. Gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok... 44 4.3. Az EU országok hozzáállása a csatlakozáshoz... 46 Németország... 46 Franciaország... 48 Ausztria... 50 Nagy-Britannia... 51 Olaszország... 52 Görögország... 52 3
Spanyolország... 54 Skandináv országok... 54 4.4. USA hozzáállása Törökország EU-csatlakozáshoz... 55 4.5. Törökország hozzáállása a csatlakozáshoz... 57 5. Törökország csatlakozása mellett és ellen szóló érvek... 61 5.1. Törökország csatlakozása mellett szóló érvek... 61 Növekedés - Társadalmi okok... 61 Biztonság és stabilitás... 63 Gazdaság... 64 Politika... 65 Kulturális sokszínűség... 65 5.2. Törökország csatlakozása ellen szóló érvek... 66 Vallás... 66 Szegénység... 66 Népesség... 67 Emberi jogok... 68 Ciprus... 72 6. Magyarország és Törökország kapcsolata... 73 6.1. Magyar-török gazdasági kapcsolatok... 73 6.2. Magyaroszág véleménye Törökország csatlakozásról... 75 Összegzés... 81 Végkövetkeztetések... 83 Függelékek... 85 1 sz. függelék: Törökország térképe... 85 Mellékletek... 86 1 sz. melléklet, Törökország és az Unió kapcsolatának rövid történeti áttekintése... 86 Ábrák és táblázatok jegyzéke... 89 Felhasznált irodalom... 90 4
BEVEZETÉS A legtöbb közvéleménykutatás szerint Európa állampolgárainak a többsége tart a törökök csatlakozásától. Magyaroszágon a lakosság nagy részét alig foglalkoztatja ez a kérdés. A csatlakozási tárgyalások megkezdőtek, ennek ellenére több száz kérdés merül még fel Törökország leendő Európai Uniós tagsága kapcsán. Dolgozatom legfőbb célja, hogy bemutassam Törökország és az Európai Unió viszonyát biztonságpolitikai szempontokból. Ez talán az Európai Unió egyik legnagyobb kérdése is. Törökországgal az EU olyan új taggal bővülne, amelynek környezetében folyamatosan harcot vívnak egymással a különböző vallásokhoz és etnikai csoportokhoz tartozók. Kérdés, hogy megengedheti-e magának az Unió, hogy tagállamait esetleg nagyobb veszélynek tegye ki Törökország megvédésekor. Nem biztos, hogy a közös kül- és biztonságpolitika jegyében lefektett elvek tarthatóak a csatlakozás után is. Az iraki helyzet jelentősen befolyásolja és elgondolkodtatja az Unió vezetőit. A Törökországban élő kurdok nagy fejtörést okoznak mindenki számára. Helyzetük annyira labilis, hogy egyesek egy Törökország területén belül kialakuló háborús helyzetet se tartanak kizártnak. Az etnikai kérdések tisztázása komoly feladat Törökország számára. Ezek a legfőbb érvek, amik Törökország csatlakozása ellen elhangzanak. Törökországnak azonban szüksége van az Európai Unióra, annak piacára, és segítségére. Ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kérdésekre válaszokat találjanak, a hiányosságokat pótolják, a kérdéses ügyeket rendezzék. Nehéz megmondani, hogy mit várhatunk egy olyan nemzettől, amely európai szemmel aprónak tekinthető sérelmeire is véresen komolyan, országokat megfenyegetve reagál 1. Hogyan épülhet be ez a fajta mentalitás a béke fogalmába? Törökország sokszínűsége - vagy éppen makacssága - miatt csak nagyon nehezen találja meg magát a világban. Régóta próbálkozik európaivá válni, de egyelőre nem tudjuk, hogy vajon sikerül-e ez neki. Az országon belül is nagy a megosztottság azzal 1 Emlékezetes eset, hogy 2006 januárjában egy dán lap gúnyos karikatúrákat közölt Mohamed prófétárol. Az eset kapcsán lázadások törtek ki a mohamedán vallású országokban. 5
kapcsolatban, hogy mi lenne a legjobb. A törökök egy része úgy érzi, hogy az EU csak játszik velük. Olyan feltételeket diktál, amiket nehéz teljesíteni. Persze azt is leszögezhetjük, hogy a csatlakozás nem ma, és nem az elkövetkező öt évben fog megtörténni és valójában senki sem tudja, hogy Törökország 10 év múlva mennyire lesz fejlett más európai országokhoz képest. Az Unió másik nagy dillemája, hogy nehéz meghatározni, melyik földrészhez is tartoznak igazán. Törökország félig európa, félig ázsia és a közel-kelethez is van némi köze. Ez a tény biztonságpolitikai szempontból sem elhanyagolható. Az Európai Unió számára pedig kérdés az is, hogy vajon mennyire tudná megőrizni az európai keresztény kultúrát Törökország tagfelvétele után. Ez, a lakosságát az európai országnál gyorsabban növekvő állam, mennyire befolyásolhatja a többi európai állam sorsát. Jelenleg 70 millióan élnek Törökországban, leendő csatlakozásukkor pedig akár már 90 millióan is lehetnek. Egy ekkora nép csatlakozása jelentősen átalakíthatja az Unió szerkezetét és erőviszonyait. Dolgozatomban arra keresem a választ, hogy vajon az Európai Unió mit nyerhet azzal, ha Törökországot tagjaként tarthaja számon. Egyáltalán nyerhet-e valamit ezzel az újabb csatlakozással az Unió. Dolgozatom legelején szeretnék egy általános képet adni az Európai Unióról. Meghatározni azt, hogy melyek voltak létrejöttének első gondolatai. Fontosnak tartom azt, hogy ismertessem az előzményeket. Képet adjak arról, milyen folyamatok során jutott el az Európai Unió arra a pontra, ahol most tart. A csatlakozás feltételrendszerének ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy megérthessük Törökország nehézségeit, illetve az Európai Unió felelősségét ebben a döntésben. A koppenhágai kritériumok meghatározóak ebből a szempontból. Persze Törökország csatlakozásával kapcsolatos döntés meghozatalát a szerződés csak kis mértékben befolyásolják, de úgy hiszem, elengedhetetlenek a döntési folyamat nyomon követésében. 6
A második fejezetben röviden kívánom csak bemutatni az Európai Uniót. A kialakulásának okát és a kezdeteket. Az Európai közös politikákat, az egységes piac és az egységes valuta létrejöttének mikéntjeit. Szerintem ezek olyan dolgok, amelyeket mindenképpen kell tudnunk ahhoz, hogy figyelemmel tudjuk kísérni egy ország csatlakozásának folyamatát. A koppenhágai kritériumok definiálásakor az Európai Unió első kemény feldata előtt állt: a kelet-európai bővítést kellett előkészíteni. Ez a feltételrendszer azonban csak részben tisztázza Törökország csatlakozási kérdéseit. A harmadik fejezetben megismerkedhetünk Törökország történelmi, gazdasági hátterével. Törökországnak komoly részt vállalt Európa XIX. és XX. századi eseményeiben is. Szerepe az első és második világháború idején is fontos volt. A negyedik fejezetben megismerhetjük Törökország és az Európai Unió kapcsolatrendszerét. Azt a folyamatot, amely során Törökország eljutott addig, hogy az Európai Unióval megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat. Az ötödik fejezetben Törökország Európai Unióhoz való csatlakozásának kérdéseit mutatom be. Szóba kerül Törökország európaiságának kérdése, illetve hogy mennyire érett politikailag és gazdaságilag a csatlakozásra. Majd betekintés nyerhetünk a csatlakozás nyújtotta lehetőségekbe, azaz a csatlakozás mellett szóló érveket vizsgálom. Egyrészt, hogy mit nyerhet az Európai Unió Törökország csatlakozásával, és a presztízsen kívül mit nyerhet Törökország maga, másrészt hogy mi lehetne az ország visszautasításának következménye. A csatlakozás ellen szóló érveket is megismerhetjük, azokat a feszültségforrásokat, problémákat, amelyek megoldása kihívást jelent minkét fél számára. Végül megtudhatjuk, hogy kik az Európai Unió tagjai közül a csatlakozás támogatói és ellenzői. Az utolsó előtti fejezetben Magyarország és Törökország kapcsolatába nyerhetünk betekintést. Törökország körül történő események és változások kihatnak Magyarországra is, mint az Európai Unió egyik tagállamára. Az októberi tárgyalások 7
megkezdésével a Magyarországon élő lakosság is nagyobb érdeklődéssel figyelte a csatlakozás lehetőségével kapcsolatos eseményeket. A hírekben hallottak alapján mindenki kialakította magának a saját véleményét. Dolgozatomban figyelmet fordítottam a magyar lakosság véleményének kiderítésére és értékelésére. Különböző internetes fórumokon és kérdőíves megkérdezésekben találtam segítséget ezen értékelés elkészítéséhez. A környezetemben élő emberek is segítettek abban, hogy kérdéseimre választ kapjak. Ezért nekik ezúton szeretném utólag is megköszöni segítségüket és persze türelmüket is. A dolgozat befejezésében megfelelő következtetés kívánok levonnia a kutatási téma, vagyis a politikusok véleménye és Törökország valódi viszonyairól. 8
1. AZ EU INDULÁSA, KEZDETEK Európa a második világháborút megelőzően is már századokon keresztül gyakori és véres háborúk színhelye volt. 1870 és 1945 között Franciaország és Németország háromszor is hadban állt egymással, aminek emberek tömege esett áldozatul. Sokan az európai vezetők közül osztották azt a meggyőződést, hogy az országaik közötti hosszantartó béke biztosításának egyetlen lehetősége a gazdasági és politikai egységesülés. 1947 szeptemberében Churchill felvetette egyik beszédében, hogy az Egyesült Államokhoz hasonlóan és annak mintájára, létre kellene hozni egy Egyesült Európát. Kiküszöbölve ezzel az esetleges későbbi ellentéteket az európai országok között. Végül 1950-ben a francia külügyminiszter Robert Schuman, Jean Monnet által ihletett beszédében javaslatot tett a nyugat-európai szén- és acélipar összevonására. Ennek eredményeként hozták létre 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) hat tagállam részvételével: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország. A tagországok a független, szupranacionális (nemzetek felett álló) ún. Főhatóságot ruházták fel a szén-és acéliparaikat érintő döntések jogával. A Főhatóság első elnöke Jean Monnet volt. 1.1. Az ESZAK Az Európai Szén-és Acélközösség más néven Montánunió. Az ESZAK kialakulásának igénye egyértelműen a Francia Német ellentétekhez vezethető vissza. Megoldás kellett találni, az elzászi területeken lévő vasérc és szén kérdésére. Ezért a területért folytak a harcok századok óta a két ország között. A megoldás az Európai Szén- és Acélközösség életre hívása jelentette. Az ESZAK-on belül az országok vámkedvezményt nyújtottak a francia acélra és a német szénre. Ez azért volt jelentős, mivel a szén- és acélipar központi ellenőrzése lehetetlené teszi az egyes államok önálló háborús felkészülését. A terv Jean Monet francia közgazdász ötletén alapult, amelyet felkarolt a német származású francia külügyminiszter, Robert Schumann. Az Egyesült Államok is támogatta a kezdeményezést. 9
Az ESZAK lett az Európai Gazdasági Közösség (később Európai Közösség), és az Európai Unió alapja. Politikai szerepén túl fontos gazdasági előnyökkel is járt, mivel az 1940-es - 50-es években a megnövekedett igények miatt mindkét fontos ipari alapanyagból hiány keletkezett és az együttműködés keretein belül lehetőség nyílt a készletek koordinált felhasználására. A Párizsi Szerződés 1952. július 23-án lépett életbe, de csak 50 évre szólt. Az ESZAK 2002. július 23-án megszűnt, kötelezettségei és jogai az Európai Közösségre szálltak. Az ESZAK legfontosabb szervei, először is a Főhatóság, melynek 9 tagja van. A tagok úgy oszlottak meg, hogy Franciaország, Németország és Olaszország 2-2 tagot delegálhatott, míg a többi állam 1-1 taggal képviselteti magát, a mai Európai Bizottság elődjében. Az ESZAK másik fontos szerve a Miniszterek Tanácsa, melynek tagjai a 6 ország nehézipari minisztereiből kerülnek ki. A Miniszterek Tanácsa ma az Európai Unió fő döntéshozó szerve. Az ESZAK harmadik szerve pedig a Közgyűlés, amely 78 főből állt és Strassbourgban ülésezett. A Közgyűlésből alakult ki a mai Európa Parlament. Az ESZAK intézménye annyira sikeresen működött, hogy néhány éven belül a hozzá csatlakozott hat tagállam úgy döntött, hogy továbblépnek és gazdaságaik más szektorait is egyesítik. 1957-ben aláírták az Európai Atomenergia-Közösséget (EURATOM) és az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó Római Szerződést. Megkezdődött a tagállamok közötti kereskedelem akadályainak elhárítása és a közös piac létrehozása. 1967-ben összeolvadtak az európai közösségek intézményei is. Ezután kezdődött meg intézményeinek egyesített működése, vagyis egyetlen Bizottság, egyetlen Miniszterek Tanácsa és egyetlen Európai Parlament létezik. Az Európai Parlament képviselőit eredetileg a nemzeti parlamentek választották, 1979- ben viszont megtartották az első közvetlen választásokat, és ez lehetővé tette azt, hogy a tagállamok polgárai az általuk választott képviselőre szavazhassanak. A képviselők megválasztása ötévente történik, közvetlen választásokon. 10
A Maastricht-i Szerződés (1992) a tagállamok közötti együttműködés új formáit vezette be - például a védelmi politika és az igazság- és belügyek esetében. A kormányközi együttműködésnek a már létező közösségi rendszerhez való hozzáadásával a Maastricht-i Szerződés létrehozta az Európai Uniót (EU). 1.2. Közös politikák Az EU-tagállamok közötti gazdasági és politikai együttműködés azt jelenti, hogy ezeknek az országoknak sokféle kérdésben közös döntéseket kell meghozniuk. Ezért közös politikát dolgoztak ki nagyon sok területen: a mezőgazdaságtól a kultúráig, a fogyasztóvédelemtől a versenypolitikáig, a környezetvédelemtől és energiaügyektől a közlekedésig és a kereskedelemig. Az első években a szén- és acélszektor közös kereskedelmi politikájára, valamint egy közös agrárpolitika kidolgozására fektették a hangsúlyt. A továbbiakban, az idő előre haladtával és a felmerülő igényeknek megfelelően a közös politika skálája újabb és újabb területekkel bővült. A folyamatosan változó körülmények következtében, mindig néhány kulcsfontosságú politikai célkitűzés is megváltozott. Az agrárpolitika célja például már nem az, hogy minél több élelmiszert termeljünk a lehető legolcsóbban, hanem az, hogy azokat a gazdálkodási módszereket támogassuk, amelyek egészséges, kiváló minőségű élelmiszert állítanak elő és egyben a környezetet is kímélik. Számos EU-politika veszi figyelembe a környezetvédelem szükségességét. Ugyancsak fontossá vált az Európai Unió kapcsolata a világ többi részével. Az EU jelentős tárgyalásokat folytat harmadik országokkal kereskedelmi és segélyegyezményekről. Az EU folyamatosan, még most is munkálkodik a Közös Kül- és Biztonságpolitika kidolgozásán. 1.3. Egységes piac Hosszú folyamat volt, míg a tagországoknak sikerült az egymás közötti kereskedelem útjában álló összes akadályt elhárítani és közös piacukból egy olyan igazi egységes piacot kovácsolni, amely biztosítja az áruk, szolgáltatások, személyek és a tőke szabad mozgását. Az egységes piac hivatalosan 1992-ben valósult meg, bár még bizonyos 11
területeken a mai napig is sok a tennivaló, pl. a pénzügyi szolgáltatások valóban egységes piacának megteremtése érdekében. A 90-es években egyre könnyebbé vált az emberek számára az Európán belüli mozgás, mivel az EU belső határainak többségén megszüntették az útlevél- és vámkezelést. Ennek egyik eredménye az uniós polgárok nagyobb mobilitása. 1987-óta például több mint egy millió európai fiatal tanult külföldön az EU támogatásával. 1.4. Egységes valuta 1992-ben az EU döntést hozott a gazdasági és monetáris unió (EMU) megteremtéséről, amely magában foglalja az Európai Központi Bank által irányított egységes európai valuta bevezetését. A közös valuta - az euró - 2002. január 1-én valósult meg, amikor euró bankjegyek és pénzérmék váltották fel a nemzeti valutát az Európai Unió 15 tagállamából 12-ben (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország). 1.5. Az EU kül- és biztonságpoltikikájának kidolgozása 2 A közösség megalakulásakor még egyáltalán nem tartották fontosnak azt, hogy az integráció külpolitikai célú is legyen. Csupán a vámunióból és a közös piacból felmerülő külpolitikájukat egyeztették egymással. Az EPC már több gyakorlati eredménnyel járt, mégsem tudta biztosítani, hogy a tagállamok közös álláspontot képviseljenek és együttesen is képesek legyenek fellépni. A nagyobb országok előszeretettel cselekedtek autonóm módon. Végül a nyolcvanas évek végére vált erőssé az igény arra, hogy a Közösség egyetlen külpolitikai elv szerint gondolkozzon és kihasználja ennek az egységes külpolitikának az előnyeit. A világgazdaságban zajló események is azt támasztották alá, hogy az egységgel többet lehet elérni, mint az egyéni cselekedetekkel. Maastrichtban hozták létre az Európai Uniós Szerződést. A közös kül- és biztonságpolitika fő céljaként az Unió közös értékeinek, érdekeinek és függetlenségének 2 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról 359-396. oldal, Magyar Országgyűlés, 2002. alapján 12
megőrzését, az Unió és tagállamai védelmének és biztonságának erősítését, a béke fenntartását, a nemzetközi biztonság megerősítését, a nemzetközi együttműködés ösztönzését, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és az alapvető szabadságjogok fejlesztését határozta meg. Kötelezte a tagállamokat, hogy tevékenységüket a nemzetközi szervezetekben hangolják össze. A Szerződés a tagállamok jogi kötelezettségeként fektette le, hogy tartózkodniuk kell minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az Unió érdekeivel, vagy ronthatja az Unió nemzetközi összetartó erejét. Ugyanakkor ezzel szemben a Szerződés aláhúzta, hogy az Unió politikája nem befolyásolhatja az egyes tagállamok védelem- és biztonságpolitikájának sajátosságait (beleértve NATOtagságukból adódó kötelezettségeiket). A Maastichti Szerződés előrelépett a védelempolitka területén is, miután a védelmibizotsági szervezetként működő Nyugat-Európai Uniót (NYEU) 3 - az Unió fejlődésének integráns részeként határozta meg, rámutatva a két szervezeet közelítésének szükségességére. A Szerződés szerint a közös kül- és biztonságpolitika magában foglal minden az Unió biztonságával kapcsolatos kérdést, beleértve a közös védelmi politika lehetséges kialakítását, ami idővel elvezethet a közös védelemhez. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy míg korábban az EK azt az álláspontot képvislete, hogy a katonai együttműködésért kizárólag a NYEU, a politikai, gazdasági témákért pedig az EK felelős, a Maastricthi Szerződés az NYEU-t már az Unió fejlődése integráns részének nevezte, és azt kívánta, hogy a NYEU esetenként hajtsa végre az EU azon döntéseit, amelyek védelmi jellegű feladatokkal járnak. 1.6. A koppenhágai kritériumok A közép-kelet európai országok már akkor is csatlakozhattak volna az Európai Unióhoz, mikor megkötötték a társulási szerződéseket, mivel ennek semmilyen jogi akadálya nem lett volna, ha csak az nem, hogy az egyes csatlakozási szerződéseket minden tagállamnak és a belépő országnak is ratifikálnia kell. Az EU Szerződései alapján felvételükre akár a kilencvenes évek elején is sor kerülhetett volna, miután ezt a Szerződések feltétel nélkül lehetővé tették volna. 3 Angolul Western European Union - WEU 13
A Római Szerződés kimondja, hogy bármilyen európai állam pályázhat a tagságra. Az Amszterdami Szerződésben ezt a pontot kibővítették azzal, hogy a pályázni kívánó országban működő demokráciának kell lennie, ahol tiszteletben tartják az emberi jogokat és a jogállam érvényesülését, ami a kilencvenes évek elején már egy közép-kelet európai országnak sem okozhatott volna akadályt. Az Unióhoz való csatlakozás kérdése azért ennél mégis jóval összetettebb. A jelölt ország és a tagállamok számára egyaránt felmerülő gazdasági, intézményi, jogi alkalmazkodási és egyéb jellegű feltételei vannak, amik Szerződésekben nincsenek meghatározva, de politikai értelemben annál fontosabb szerepük van. Végül ezen feltételek megfogalmazása 1993 júniusában, Koppenhágában került sor, ahol a tagállamok elfogadták a keleti bővítés lehetőségét is. Az Európai Unió részéről még nem volt meg a politikai akarat a közép-kelet európai országok integrálását illetően, ezért kerülték azt is hogy összefüggésbe hozzák a társulási szerződéseket a jövőbeni tagsággal kapcsolatos ígéretekkel. A közép-kelet európai bővítés kérdésével kapcsolatban fordulópont csak a koppenhágai csúcson következett be, amikor az EU hivatalosan is kijelentette, hogy ha a közép-kelet európai országok csatlakozni szeretnének, annak semmi akadálya, de teljesíteniük kell az általuk kidolgozott feltételeket. Ezen feltételeket határozták meg a hágai csúcson, melyet koppenhágai kritériumokként szoktak emlegetni. A tagjelölt országnak három fő kritériumnak kell megfelelnie, mely egyrészről a politikai kritérium, ami azt jelenti, hogy a csatlakozni kívánó országnak stabilan működő demokratikus intézményrendszerrel kell bírnia, amely garantálja a jogállam és az emberi jogok tényleges érvényesülését és biztosítja a kissebségek védelmét, jogaik tiszteletben tartását. Gazdasági kritériumnak, vagyis az országnak működő piacgazdasággal kell bírnia, és képesnek kell lennie megbirkózni az Unióban meglévő piaci erők versenyével és legvégül jogi, intézményi kritériumoknak kell megfelelni, ami azt jelenti, hogy képesnek kell lennie eleget tenni a tagságból származó kötelezettségeknek (ami az acquis 14
communautaire adaptálását és alkalmazását jelenti), beleértve a politikai, valamint a gazdasági és monetáris unió céljait is. Az EU azt is a csatlakozni kívánó államok tudatára adta, hogy belső folyamatai, és átalakulásának problémái elválaszthatatlanok a bővítés kérdésétől, s az Unió bővítése csak továbbfejlesztése függvényében, azzal párhuzamosan valósulhat meg. A felvételi eljárás a tagság feltételeinél részletesebben van szabályozva az EU által. Ezen feltételeket az EU Szerződés 49. cikke tartalmazza. Az első lépés, hogy a pályázni kívánó országnak a Tanácshoz kell benyújtania csatlakozási szándékát. A Tanács felkéri a Bizottságot, hogy készítsen egy jelentés a jelölt ország tagságra való alkalmasságáról. Ebben a jelentésben nem csak azt vizsgálják, hogy a pályázó ország mennyire alkalmas, de tagságának az Unió működésére való hatását is figyelembe veszik. A Tanács a Bizottság jelentését figyelembe véve dönt arról, hogy elutasítja, vagy elfogadja a csatlakozási kérelmet. Ha elfogadja a kérelmet a Tanács, akkor megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A tárgyalások hosszára és tartalmukra nincsen konkrét szabályozás. A csatlakozási tárgyalások lezárultát megelőzően, közvetlenül a csatlakozási szerződés aláírása előtt, az Európai Parlament hozzájárulási eljárás keretében abszolúlt többséggel jóváhagyja, vagy elutasítja a jelölt ország csatlakozását. A Parlament módosítási javaslattal nem élhet, csak igent vagy nemet mondhat. Amennyiben a Parlament jóváhagyását adja, aláírják a csatlakozási szerződést, amelyet minden aláíró ország ezt követően a belső alkotmányos előírások alapján ratifikál. A belépni kívánó ország általában népszavazással megerősíti a csatlakozást. A népszavazás alkalmazása nem kötelező, de mivel a csatlakozás alkotmány módosítással jár, így a jelölt állam alkalmazni szokta a népszavazás intézményét. A koppenhágai kritériumok deklarálása után, felmerült a probléma, hogy az EU-nak olyan stratégiákat is ki kell dolgozni, melyek segítik a közép- és kelet-európai országok 15
csatlakozását, illetve azt, hogy a meghatározott feltételeknek eleget tudjanak tenni. 1994- ben az Európai Tanács esseni ülésén végül meghatározták a társult országok felkészítésére szolgáló stratégiákat. Ezekből később előcsatlakozási stratégia néven vált ismerté. A feladatok elérése céljából a tagállamok és a társult államok között kialakult egy bizonyos párbeszéd, mely azt jelentette, hogy egymás közti kapcsolataikat szorosabbra fűzték és az állam és kormányfők évente egy-két alkalommal, a külügybelügy és igazságügyi miniszterek évente két, míg más szakminiszterek évente egyszer találkoztak. A bővítés teljesítése érdekében az EU-nak is szükséges volt intézményi reformok végrehajtására, melyek felülvizsgálatára az 1996-ban megkezdődött kormányközi konferencián került sor. 1994-ben Essenben a tagállamok döntöttek egy, a társultak egységes belső piachoz történő felkészüléshez iránymutatóul szolgáló Fehér Könyv kiadásáról. A Fehér Könyvet 1995 első felében sikerült is kidolgozni és júniusban már el is fogadta az Európai Tanács. A Fehér Könyv lényegében egy átfogó, az egységes belső piacra való felkészülést elősegítő, jogalkotási prioritásokat tartalmazó jogharmonizációs programjavaslatnak tekinthető 4, amelynek fő célja volt, hogy orientálja csatlakozni kívánó országok jogalkotási tevékenységét. A Fehér Könyv kiadása után a Európa Bizottság minden egyes országról elkészítette az országvéleményt, amelyet az Európai Tanács rendelkezésére bocsátott. Az Európai Tanács Madridban tett ígéretet arra, hogy ezen országvélemények figyelembe vételével, minél hamarabb megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat az országokkal. Az Európai Tanács tehát felkérte a Bizottságot, hogy a madridi kormányközi konferencia lezárása után készítse el a jelölt államokat értékelő országvéleményeket, valamint 4 Forrás:Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról 409. oldal, Magyar Országgyűlés, 2002. 16
dolgozza ki, hogy milyen hatásokat gyakorolhat a bővítés a közösségi politikára, illetve azok finanszírozására. A Bizottság így 1997. július 16-án kiadta az Agenda 2000 programdokumentumot. Ez a dokumentum egyrészt tartalmazta az EU-nak a jövő évezred első éveiben követendő stratégiájának tervezetét, másrészt pedig ehhez csatolták hozzá a 10 kelet-közép-európai országról készített országvéleményt is. Az Agenda 2000 a lett az első olyan meghatározó uniós programdokumentum, amely már egy kelet felé kibővült EU-val számolt. Az Agenda 2000 elsődleges jelentősége, hogy benne a Bizottság együtt tárgyalta az EU reformja, jövőstratégiája, illetve a bővítés kérdéseit. Inditványt tett a következő években szükséges átalakulási stratágiákra és lefektette az EU bővítésének kereteit. Az új tagállamok csatalkozásának pénzgyi feltételeit is pontosan meghatározta. Ez a dokumentum rámutatott a keleti bővítés kivitelezheőtségére, sőt összességében a bővítésnek pozitív hatásokat tulajdonított az Unió egészét tekintve. A Bizottság nemcsak koncepciót fogalmazott meg, hanem javaslatot is tett a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, elsősorban Ciprussal valamint öt kelet-közép-európai országgal, melyek Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia volt. Akkor még Bulgáriával és Romániával szemben inkább a gazdasági kritériumok teljesítését nem tartották kielégítőnek. 1.7. Az EU bővítése Az Európai Unió tagországai fennállásuk során mindig arra törekedtek, hogy kiterjesszék kapcsolatukat egész Európára. Ez a terjeszkedés napjainkra annyira jól sikerült, hogy az induláshoz képest, ami hat ország volt, mára huszonöt tagországra növekedett ez a szám. Az Európai Unió keleti bővítése bizonyult ebben a terjeszkedésben talán a legnagyobb feladatnak a csatlakozni kívánó országok és az EU számára is. 17
Az Európai Uniós tagság kérdése akkor merűlt fel először igazán a kelet-közép-európai állampolgárok számára, amikor a volt NDK állampolgárai 1990-ben az egyesült Németország polgáraivá váltak A vasfüggöny lehullásával a keleti blokkhoz tartozó országok előtt megnyílt az út. A kelet-közép-európai országoknak ez a bővítés nem csak a politikai változásokat, hanem a gazdasági fellendülés lehetőségét is magában hordozta. Az egyes országoknak viszont komoly erőfeszítés jelentett, hogy teljesítsék az Európai Unió kívánalmait. Sikerült viszont azt is elérni, hogy ez a nehéz feladat megvalósuljon és egy nagy egységet alkotva, egymással teljes összhangban összedolgozva létrehozzák az európai egységet. Az Európai Unió akkori tagjai felismerték, hogy mennyire fontos ez az egység és ők is folyamatosan azon dolgoztak, hogy habár nehézségek árán is, de létrehozzák a nagy művet. Elérjék azt, ami alakulásukkor még csak egy szép álomnak bizonyult. Az Európai Álmot, Európa egységét. Amikor az Egységes Európai Okmány létrehozásáról folytak a tárgyalások, megfogalmazódott, hogy az uniós országok gazdaságainak erősítése érdekében a gazdasági és pénzügyi folyamatok pénzügyi integrációjára van szükség. A csatlakozásnál és az újabb felvételnél az válik a legfontosabb kérdéssé, hogy ennek a pénzügyi integrációnak megvannak-e a feltételei. A hidegháború végével Európa új kihívások és konfliktusok elé került, először a politikai integráció megteremtése tűnt a legfőbb feladatnak. Ezért 1991 decemberében új szerződést írtak alá, melynek célja a politikai és jogi egység megteremtése volt. A Maastrichti Szerződés talán legfontosabb, a közvélemény által is figyelemmel kísért újdonsága a Gazdasági és Pénzügyi Unió gondolata és ennek következménye az egyes országok költségvetési politikájára. A Pénzügyi Unió kötelezi a tagországokat nemzeti adósságaik, költségvetési hiányuk és az infláció csökkentésére, ami több tagországban heves nyugtalanságot váltott ki, mivel ebben látták a munkanélküliség növekedésének és a szociális háló meggyengülésének okát. 18
A Maastrichti Szerződés aláírása után azonnal fölmerült az újabb szervezeti változás igénye. Az 1997 júniusában aláírt Amsterdami Szerződés ezen új igények kielégítésére törekszik. Ez az egység azonban még nem teljes. Európán belül mindenképpen szükség van a teljes békére és nyugalomra, ehhez viszont az kell, hogy minden államnak ugyanaz legyen a véleménye a békéről. Az EU mérete az egymást követő bővítési hullámok következtében megnövekedett. Dánia, Írország és az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az EU-hoz, őket követte Görögország 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban, valamint Ausztria, Finnország és Svédország 1995-ben. 2004-ben az Európai Unió tíz új országot üdvözölt: Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia személyében. Bulgária és Románia csatlakozására várhatóan 2007-ben kerül sor. Horvátország és Törökország pedig 2005- ben kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat. A kibővült EU hatékony működésének biztosítása érdekében sok változást kellett véghezvinni. Például le kellett egyszerűsíteni a döntéshozatal rendszerét. A Nizzai Szerződés ezért új szabályokat állapított meg az EU intézményeinek méretével és azok működésével kapcsolatban. A Nizzai Szerződés 2003. február 1-jén lépett életbe. 2006-ban helyét majd átveszi az EU új alkotmánya amennyiben az EU minden tagállama jóváhagyja. 19
2. AZ EU KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKÁJA 2.1. Európai biztonságpolitika A hidegháborús évek A közös európai biztonságpolitika létrehozásának ötlete nem új jelenség, sőt még csak nem is az elmúlt évtizedben született. Az első konkrét szerződést, amely már néhány nyugat-európai ország kollektív védelmét irányozta elő, 1948-ban írták alá Brüsszelben Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium és Luxemburg képviselői. Fő célja elméletileg és formálisan még a potenciális német terjeszkedés elleni védekezés volt,de valójában már sokkal inkább a háború utáni új stratégiai helyzetre, az egyre vészesebb szovjet fenyegetés lehetőségére próbáltak felkészülni az európai országok.. Mivel abban az időben a Szovjetunió óriási katonai előnyben volt Nyugat-Európával szemben, a kontinens államai amerikai segítség nélkül semmiképp sem tudták volna megvédeni magukat. Ennek ellenére, a Brüsszeli Szerződés jelentősége abban rejlett, hogy megmutatta: nagy veszély esetén a nyugat-európai országok képesek és hajlandóak együttműködni katonailag is. Ami a második világháború előtt sajnos nem tudott megvalósulni. A gazdasági integráció kezdeti sikereit követően az integrációban részt vevő országok megkísérelték nagyon szoros együttműködésüket a biztonságpolitika területére is kiterjeszteni. Ehhez még hozzájárult a szovjet fölényt ellensúlyozni kívánó Egyesült Államok arra irányuló nyomásgyakorlása is, hogy Nyugat-Németországot is fegyverezzék fel a nyugati világ védelmének megerősítése érdekében. Mindezen körülmények hatása alatt Párizsban kidolgozták az ún. Pleven tervet. Ennek alapján a Montánunió alapító tagjai 1952-ben aláírták az Európai Védelmi Közösség létrehozásáról szóló szerződést, amely lehetővé tette volna az NSZK felfegyverzését, de szigorú korlátok között, egy egyesített nyugat-európai haderő keretében. Ez a kezdeményezés, amely a hidegháború alatti legkomolyabb próbálkozás volt egy közös európai védelmi és biztonságpolitika létrehozására, végül is a kezdeményező Franciaország ellenállása miatt bukott meg, mert Párizs még mindig a német militarizmus újjáéledésétől rettegett. Az ezt követő válság végül is még 1954-ben megoldódott, amikor létrejött a Nyugat-Európai Unió, amelynek tagjai Nagy-Britannia, Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok lettek és Bonnt illetve Rómát felvették a NATO-ba is. Ezek után a 20
közös európai biztonságpolitika hosszú évtizedekre a hidegháború végéig háttérbe szorult, a NATO egyértelműen az európai országok védelmének legfőbb garantálójává vált. A kilencvenes évek A kilencvenes évek elejének drámai változásai a Szovjetunió szétesése és kelet-európai hatalmának teljes leépülése, a keleti fenyegetés megszűnése, Németország egyesítése gyökeresen megváltoztatták a közös európai biztonságpolitikai létrehozásának feltételeit is. A Szovjetunió felbomlásával az európai államok mozgástere is megnőtt, mivel már nem kellett minden erejüket a keleti fenyegetés ellensúlyozására fordítaniuk, így azok felhasználhatóak lettek az európai célok érdekében. Ezen kívül az európai integráció már elért egy olyan szintet, amelyen már törvényszerű volt, hogy nem elég csak a gazdasági együttműködésre összpontosítania. Mindezek a változások már világosan visszatükröződtek az 1991-ben tető alá hozott Maastrichti Szerződésben, amely már világos rendelkezéseket tartalmazott ebben az irányban. 1996-ban az Európai Unió elfogadta az ún. Berlini Deklarációt az európai védelmi és biztonságpolitikai identitás létrehozásáról a NATO-n belül. Ezen kívül még jó néhány megállapodás rendelkezett a közös európai biztonságpolitikáról Amszterdam, Petersberg, Berlin de mindezek ellenére nem sikerül valóban igazi áttörést elérni ezen a területen. A hiányosságokra nagyon világosan és az európai országok szemszögéből nézve fájdalmasan rámutattak a kilencvenes évek európai és Európán kívüli konfliktusai egyaránt. A közös európai biztonságpolitika és külpolitikai óriási hiányosságaira mutattak rá a délszláv konfliktusok is. Rögtön a válságok legelején itt volt például Horvátország és Szlovénia egyoldalú, az európai partnerekkel nem konzultált elismerése Németország részéről. Később az európai országok tehetetlensége a horvátországi polgárháború kezelésénél, sőt, ami még kirívóbb volt, Bosznia-Hercegovina tönkretételekor sem voltak képesek tenni semmit. Bosznia- Hercegovina esetében már ugyan megpróbáltak aktívabban fellépni, de végül is akciójuk sikertelenül zárult és mint ismeretes, a vérengzésnek csak az Egyesült Államok és a NATO közbeavatkozása vetett véget (tehát nem európai, hanem transzatlanti szervezet az Egyesült Államok dominanciájával, oldotta meg a válságot). Mindebben pedig óriási szerepe volt az egység hiányának, az európai hatalmak eltérő érdekeinek és 21
elképzeléseinek. Itt elsősorban Nagy-Britanniáról és Franciaországról van szó. A kilencvenes években és napjainkban is ez a két ország játszik meghatározó szerepet az európai biztonságpolitika formálásában. Diplomáciai befolyásuk és haderejük felkészültsége, ereje egyértelműen biztosítja számukra azt a helyzetet, hogy bármelyikük szerepvállalása nélkül értelmetlen bármiféle közös európai biztonságpolitika létrehozásáról beszélni. A legnagyobb probléma azonban éppen e két hatalom gyökeresen eltérő elképzeléseiben és érdekeiben rejlett. A legfőbb európai hatalmak érdekei és a közös biztonságpolitika fejlődése napjainkig Franciaország saját tradícióinak fogságában és általuk irányítva mindig is az Egyesült Államok európai szerepvállalásának mérséklésére törekedett. Ez a megállapítás fokozottan érvényes a biztonságpolitika területére. Ez azt jelentette, hogy a francia elképzelések alapján a NATO szerepe szigorúan csak a tagállamok területének a védelme lett volna, és az Európai Uniónak fokozatosan az európai biztonságpolitika legfőbb tényezőjévé kellene válnia. Ezzel szemben Nagy-Britannia egyértelműen a NATO-t részesítette előnyben a biztonságpolitika minden területén és nem volt hajlandó semmilyen európai kalandba belemenni tehát támogatni az európai országok biztonságpolitikai együttműködését az USA szerepvállalása nélkül mert úgy érezte, ez veszélyeztetné legalapvetőbb érdekeit, a NATO elsődleges szerepének biztosítását az európai biztonság terén. A délszláv konfliktusok azonban nagyon világosan megmutatták, mekkora árat kell Európának fizetnie biztonságpolitikai megosztottságáért. Ezek a tapasztalatok fokozatosan közelebb hozták egymáshoz Londont és Párizst ennek ellenére persze mindkettőnek megmaradtak a saját érdekei akik rájöttek, valamit tenniük kell a hasonló kudarcok elkerülése érdekében. Franciaországnak el kellett ismernie, hogy a jelenlegi helyzetben irreálisak azok az elképzelések, melyek szerint az Európai Unió fokozatosan kiszoríthatja a NATO-t, mint az európai biztonság fő garantálóját. Párizs tehát elhatározta, hogy közelebbről, pontosabban a NATO-n belülről próbálja saját elképzelései szerint alakítani a helyzetet. A britek szintén engedtek, mégpedig abban, hogy már nem elleneztek eleve minden elképzelést, amely egy közös európai biztonságpolitika létrehozására irányult (ettől függetlenül nem adták fel a NATO- 22
t előnyben részesítő álláspontjukat). A brit-francia közeledés és kompromisszum végül is a Saint Malo-i megegyezésben öltött testet. Hála ennek a brit-francia csúcsnak, megkezdődhetett a közös európai biztonság- és védelmi politika létrehozása. Az Európai Unió Kölni csúcsértekezletének (1999) határozata alapján az EU-nak képesnek kell lennie a saját perifériáin felmerülő válságok kezelésére. Egy évvel később a finn fővárosban megrendezett csúcson még konkrétabb elképzelések születtek az Európai Biztonság- és Védelmi Politika EBVP további alakulásáról. A Helsinkiben elfogadott határozat értelmében az EU-nak 2003-ra képesnek kell lennie egy 60 ezer fős haderő felállítására, amelynek célja az ún. Petersbergi missziók végrehajtása lenne (a Petersbergi missziók egy széleskörű válságkezelés szinte minden területét magukban foglalják, a béke kikényszerítésétől, a béketeremtéstől a békefenntartásig). Ennek a haderőnek 60 napon belül bevethetőnek kellene lennie ami nem rossz, de ha összehasonlítjuk a tervezett NATO gyorsbevetésű egységekkel, amelyeknek ugyanerre mindössze néhány nap szükséges, akkor nem is olyan rendkívüli, még akkor sem, ha a NATO egységek teljesen más rendszerben és összetételben működnek majd, és legalább egy évig a bevetés helyszínén kell tartózkodnia. Ezen kívül rendkívül fontos, hogy a tervezett haderő számára biztosítani kell a megfelelő légi és tengeri támogatást, beleértve a szállítást és a logisztikai feladatokat, valamint a harctámogatást is. Ezen kívül fontos megemlíteni, hogy az Amsterdami szerződés határozataival egyetértésben létrehozták az Európai Unió közös európai biztonságpolitikai és külpolitikai főképviselőjének intézményét. Erre a pozícióra az EU tagországok Kölni csúcstalálkozóján a spanyol Javier Solanát, a NATO volt főtitkárát jelölték. Feladata az EU képviselete a nemzetközi szervezetekkel és a harmadik államokkal való érintkezésben és általában jelképezni az Uniót mint fontos biztonságpolitikai tényezőt a világban. Érdekességként megemlíthető, hogy az amerikaiak mindig is azt kifogásolták az európai biztonságpolitikai együttműködéssel kapcsolatban, hogy valójában nincs is kivel együttműködniük, nincs egy telefonszám, amit szükség esetén Európában felhívhatnának. Solana jelölése erre is válasz, hiszen létrejött egy hivatal, amelynek telefonszámát válság esetén tárcsázhatják, ha Európával akarnak beszélni. 23
2.2. A NATO-val és az Egyesült Államokkal való kapcsolat Az Egyesült Államokban sokáig gyanakvással szemlélték a közös európai biztonságpolitika létrehozását célzó igyekezeteket, mert az USA Európából történő kiszorításának eszközét látták benne. Az amerikai diplomácia végül is Clinton elnök elnöksége alatt változtatta meg elutasító álláspontját és bizonyos feltételekkel támogatásáról biztosította az EBVP létrehozását. Washington három feltételt fogalmazott meg, amelyek betartása nélkül elképzelhetetlen az USA támogatása (ez a sokat emlegetett 3D: decoupling, duplication, discrimination). Az első, hogy a közös európai biztonságpolitika létrehozása semmiképpen sem gyengítheti meg a transzatlanti kapcsolatokat, tehát az Egyesült Államok és az európai szövetségesek együttműködését és nem vezethet ennek a mindkét fél számára elsőrangú fontosságú kapcsolat fellazulásához. A másik feltétel az, hogy a folyamat során nem kerülhet sor a NATO-val párhuzamos struktúrák kialakítására (duplikációra). A harmadik feltétel pedig arra összpontosított, hogy a közös európai biztonságpolitika létrehozása nem diszkriminálhatja azokat az európai NATO tagokat, amelyek egyben nem tagjai az Európai Uniónak is (ebben az esetben Törökországra, Magyarországra, Lengyelországra, Csehországra és Norvégiára kell gondolni, azonban a visegrádi országok valószínűsíthetően gyors EU-csatlakozása miatt itt elsősorban Ankaráról volt szó). Miután az európai országok egyetértettek az amerikaiak feltételeivel, az USA támogatásáról biztosította a folyamatot. A valóban hatékony közös európai biztonságpolitika létrehozása az amerikaiaknak is jelentős segítség lehet, mert legalább Európában levehetné a terhek egy részét Washington válláról, legalábbis ami a válságkezelést illeti Európában (itt elsősorban a balkáni válsággócokról van szó, például a macedóniai akcióról). 2.3. Problémák, gondok, válságok A reális, hatékony európai biztonságpolitika létrehozása azonban a pozitív jelek ellenére nem ígérkezik könnyűnek. A problémák közül a legjelentősebbek a folyamattal szemben hangoztatott nagyon komoly török fenntartások, Európa és Észak-Amerika közötti katonai szakadék, amely egyre mélyül, továbbá a rendkívül alacsony európai katonai 24
költségvetések. A török kifogások Törökország az irányú félelmeiből erednek, hogy egy hatékony európai biztonságpolitika létrehozása marginalizálhatja Törökország jelenleg igen komoly befolyását a biztonságpolitikai kérdésekre. Törökország kései csatlakozásával nem számíthat arra, hogy befolyásolni tudja ezt a folyamatot. Tehát Törökország mindent elkövet annak érdekében, hogy akadályozza az olyan lépések megvalósulását, amely ellenkezne érdekeivel. A leghatékonyabb ellenszere, hogy NATO tagként blokkolja annak a döntésnek az elfogadását, amely lehetővé tenné, hogy a jövőben a NATO saját logisztikáját úgymond kölcsön adja az EU-nak csak európai hadműveletek esetén. A megoldás az lehetne, hogy az EU megállapodást köt a törökökkel arról, hogy Ankarának speciális esetekben beleszólási joga lehetne az ő érdekeit is érintő kérdésekbe. Ennek megvalósulását viszont az EU-tag Görögország akadályozza, amely Törökország riválisának számít, és mint olyan, miden törököknek nyújtandó kedvezményt ellenez. A következő nagyon komoly probléma az európai hadseregek többsége és az USA hadereje közötti haditechnikai szakadék, amely egyre mélyül. Amennyiben nem történik gyors előrelépés ezen a téren, néhány év múlva előfordulhat, hogy az európai hadseregek nem lesznek képesek közös hadműveletekben részt venni az amerikai fegyveres erőkkel, a katonai képességekben meglévő szakadék ( Capabilities Gap ) következtében. Ezzel szorosan összefüggnek az európai országok igen alacsony katonai költségvetései (kivétel Nagy-Britannia, Franciaország és Görögország). Jelenleg az európai hadseregek többsége egyszerűen képtelen arra, hogy jelentős mértékben részt vegyen egy olyan hadműveletben, amelyre az EU tervei irányulnak. Ezen viszont nem is igen lehet csodálkozni, ha figyelembe vesszük például olyan fontos európai országok katonai költségvetéseit, mint Olaszország vagy Németország a nemzeti jövedelem 1,4 illetve 1,6 százaléka. Ennek megváltoztatására viszont népszerűtlen politikai döntéseket kellene meghozni, de jelenleg úgy látszik, az európai politikusok többségének fontosabb a soron következő választások megnyerése, mint országuk és Európa hosszú távú érdekei. 25
3. TÖRÖKORSZÁG 3.1. Törökország történelmi háttere 5 Törökország Görögországgal, Bulgáriával, Grúziával, Örményországgal, Irakkal, Iránnal és Szíriával határos. Területének nagy része Ázsiához, kisebb része Európához tartozik. Domborzata rendkívül változatos: hegyek, fennsíkok, kiterjedt síkságok, gazdagon termő völgyek és több mint 8.000 km hosszú tengerpart díszíti az országot. Több meglévő iradalom alapján Törökország első lakosai valószínűleg a Földközi-tenger vidékéről i.e. 7500-ben érkeztek erre a területre, a birodalomépítés, kibővítés és hanyatlás időszakait megélve. Az első nagy civilizáció a Hettita birodalom volt, amely a nap istennőt és a vihar istenséget imádta. A hettiták Anatólia területét a középső bronzkortól (i.e. 1900-1600) uralták a területet, gyakran összeütközve a II. Nagy Ramszesz fáraó alatti Egyiptommal és elfoglalva Szíriát, de arra az időszakra, mikorra a görögök megtámadták Tróját 1250-ben, a hettita birodalom összeomlott. Valószínű, hogy a görög szigetekről és városállamokból érkező tengeri népek tömeges inváziója gyakorolt nyomást a hettitákra, és a kisebb királyságok serege (közöttük Hhrygians, Urartians és Lydians királyságok) biztosították a határvédelmet, amíg Cyrus, Perzsia császára (550-530) be nem vonult Anatóliába keletről. A perzsákat Nagy Sándor verte ki, aki meghódította a teljes Közép-Keletet, Görögországtól kezdve Indiáig, 330 körül. Miután Nagy Sándor meghalt, a tábornokai összeverekedtek a prédán és a polgárháború általános volt, amíg a kelták létre nem hoztak egy fővárost Ankaránál 279-ben, többé-kevésbé együtt kormányozva a Seleucid, Pontic, Pergamum és Örmény királyságokkal. A római uralom relatív békét és gyarapodást eredményezett majdnem három évszázadon keresztül, tökéletes feltételeket teremtve a kereszténység terjedéséhez. Szent Pál bejárta Anatóliát, az igét terjesztve. Szent Jánosról úgy hiszik, hogy itt írta meg a 4. Evangéliumot Ephesus városban és Máriáról azt tartják, hogy itt vonult vissza egy közeli faluba. A Római Birodalom 250 után meggyengült, amíg Konstantin császár újra nem egyesítette azt 324-ben. Ő felügyelte az új főváros felépítését, amelyet 5 http://www.abagro.hu/index.php?op=orszagok_reszletes&id=23 alapján, letöltés 2006.04.23 18:12 26
Konstantinápolynak neveztek el. Juszticián (527-65) császár létrehozta Kelet-Rómát vagy Bizáncot, meghódítva Olaszországot, a Balkánt, Anatóliát és Észak-Afrikát, de öt évvel halála után, Mohamed megszületett Mekkában és így ez a terület lett a színhelye a történelem egyik legjelentősebb történetének. Hatvan évvel később Mohamed meghallotta Isten hangját, és 50 évvel Mekkából történő megszégyenítő menekülése után az iszlám seregek Konstantinápoly falait fenyegették (669-78), melyek mindent és mindenkit elűztek Mekkából, Perzsiából és Egyiptomból. Az iszlám dinasztiák, amelyek Mohamed után megváltoztatták Bizánc hatalmát és státuszát, de a XI. század török birodalmát vezető Nagy Seljuk császára volt az első, aki uralkodott a mostani Törökországon, Iránban és Irakban. A Seljuk birodalmat megrengették a Keresztes Háborúk és átgázoltak rajta a mongol seregek, de megtartotta a hatalmat, amíg fel nem tűntek a kegyetlen, ambiciózus Ottomán harcosok. Az Ottomán birodalom akkor jött létre, amikor a 13. század végén a szövetkező török harcosok megfutamították a mongolokat. 1453-ra a Győzelmes Mehmed szultán alatt harcoló ottománok elég erősek lettek ahhoz, hogy elfoglalják Konstantinápolyt. A Hatalmas Szulejmán szultán (1520-66) hozzálátott a birodalom felépítéséhez, megszépítve Konstantinápolyt, újra felépítve Jeruzsálemet és kiterjesztve a birodalmat Bécs kapujáig. A Szulejmánt követő szultánok nem voltak ilyen államférfiak és az Ottomán Szultánság hosszú hanyatlása elkezdődött 1585-ben. A XIX. századra a rossz uralkodás és a hanyatlás idézték elő az etnikai nacionalizmust. Az Ottomán Szultánság elnyomott népei ellenszegültek, gyakran az európai politikai hatalmak közvetlen támogatásával és segítségével. Elkeseredett harcok után 1832-ben létrejött a Görög Királyság; röviddel utána kivívták a függetlenségüket a szerbek, a bulgárok, a románok, az örmények és az arabok. Az európai hatalmak részt vettek a birodalom felosztásában, és miközben Törökországon belül kísérleteket tettek az ország felélesztésére, modernizálására és konszolidálására, az ország egy szerencsétlen döntéssel az I. Világháborúban Németország mellé állt. 1918-ban a győztes Szövetségesek feldarabolták az országot. Egy ottomán tábornok, Musztafa Kemal, elkezdte az ellenállás szervezését, bízva abban, hogy egy új kormánynak kell Törökország sorsát irányítania a török emberek számára. 27
Amikor Görögország bevonult Smyrna városba és elkezdett keletre előnyomulni, a törökök először megdöbbentek, de azután akcióba lendültek. A Függetlenségi Háború 1920-tól 1922-ig tartott, amelynek vége a keservesen kivívott török győzelem és a szultánság megszüntetése lett. Musztafa Kemal (Kemal Atatürk, a törökök atyja ) átvette a megmaradó török társadalom teljes átalakításának feladatát. 1938-ra (Atatürk haláláig) elfogadták az alkotmányt, megszüntették a poligámiát és megtiltották a fezt, az ottomán birodalom maradványát. Az iszlám megszűnt, mint állami vallás, Konstantinápoly Isztanbul nevet kapta és a nők jogosultak lettek a szavazásra és a parlamentben való bejutásra. Atatürk igazi hős lett Törökországban: emlékműve mindenhol látható és törvény van a megsértésével vagy megbecstelenítésével szemben. Atatürk utódjának, Ismet Inönünek, sikerült semlegesnek maradnia a II. Világháborúban, majd felügyelte Törökország átlépését egy igazi demokráciába. Az ellenzéki Demokrata Párt megnyerte a választásokat 1950-ben. 1960-ban és 1970-ben a szélsőséges Demokrata Pártot megdöntötték szemfüles katonatisztek, akik a kormány autokratikus módszerét alkotmányellenesnek tartották. 1980-ban a politikai csatározások és a polgári nyugtalanság az országot ellehetetlenítette. A bal- és jobboldali csoportok káoszt okoztak, melyeket egyfelől a szovjet blokk, másfelől a fanatikus muzulmánok támogattak. A központban a két főbb politikai párt olyan politikai harcot folytatott, hogy hónapokig nem tudták megválasztani a parlament elnökét. A hadsereg újból előlépett, amely általános megkönnyebbülést, de szigorú árellenőrzést és a civil jogok megsértését hozott. A katonai kormány vezetője, Kenan Evren tábornok, lemondott katonai posztjáról és Törökország új elnöke lett. Az 1983-as szabad választásokon Turgut Özal közép-jobb pártja került hatalomra és gazdasági fellendülést hozott, amely a 80-as évekig tartott. Özal hirtelen halála 1993-ban véget vetett az erőteljes, innovatív vezetésnek és visszatértek a bizonytalan évek: az évtized folyamán bizonytalan koalíciók jöttek létre a hiteltelen követők és a feltörekvő vallási csoportok között. 1998 elején a Török Alkotmánybíróság betiltotta az Iszlám Jóléti Pártot és a korábbi miniszterelnököt Necmettin Erbakant. A Jóléti Pártot azért alapították, hogy aláássa Törökország demokratikus berendezkedését, de ironikusan éppen ez a betiltás kérdőjelezi meg Törökország demokratikusságát. 28