4.) Populációnövekedési modellek

4.) Populációnövekedési modellek A populációk időbeni változását alapvetően befolyásolja növekedésének milyensége, továbbá szaporodási és életvitel sratégiája. A populációnövekedés két legegyszerűbb formája az exponenciális és a logisztikus növekedés. Exponenciális: ha egy populáció nagyságát elhalálozás és migráció nem változtatja, akkor abban az egyedszám a születések számával azonos mértékben növekszik. Ilyenkor ha az egyedek szaporodási üteme állandó, akkor a populáció egészének növekedési üteme a populációban már jelenlevő egyedek számnak egyszerű többszöröse. Legegyszerűbb esete, ha a populáció egyedei évente egyszer szaporodnak és a nemzedékek nem fedik át egymást. Másik eset, amikor egy populációban a szaporodás folyamatos és a generációk átfedik egymást. Mindkettőnél érvényes az exponenciális populációnövekedés egyenlete, ha a migrációt elhanyagoljuk: dn/dt= p N, ahol r = s h N = a populáció egyedszáma az adott pillanatban r = a populáció pillanatnyi növekedési rátája s = a születési ráta egy egyedre vonatkoztatva h = a halálozási ráta egy egyedre vonatkoztatva Logisztikus: a természetben a populációk növekedése csak különlegesen kedvező körülmények között, akkor is csak rövid ideig felel meg az exponenciális egyenletnek. Könnyen belátható, hogy. ilyen esetben ha r>0 esetben a populáció rövid idő alatt csillagászati egyedszámra duzzadna. Természetesen ez nem következik be, mert hosszabb periódusokat tekintve a populációk többségében dn/dt átlagosan zérus vagy ahhoz közeli értékű. A kezdetben exponenciálisan növekvő populáció r értéke egy idő múlva nullává válik, így a létszám nem növekszik tovább, hanem egy K szint (a környezet eltartó képessége ) körül ingadozik. Egyenlete: dn/dt = rn(k - N/K). A populáció növekedésének pontos becsléséhez tudnunk kell azt is, hogy az egyedek mennyi ideig élnek, milyen életkorban és milyen ütemben szaporodnak. Ezeket a demográfiai információkat a túlélési és termékenységi programok tartalmazzák. A túlélési program azoknak az egyedeknek a számát adja meg, amelyek az egyes életkorokat elérik. Az I, görbe azokra a populációkra jellemző, ahol a véletlenszerű halálozás minimális és a halál oka legtöbbször az öregség (pl: ember), A II. típusú görbe esetében a halálozás valószínűsége minden életkorban azonos (pl.: hidra, énekesmadarak). A III. típusú túlélési görbe a leggyakoribb a természetben. Minden olyan esetben érvényes, amikor nagyszámú utód (pl.: spóra, mag-, pete) keletkezik, de ezek többsége a korai életkorban elpusztul. Azoknak az egyedeknek viszont, amelyek biztonságos termő vagy letelepedési helyet találnak, jó esélyük van az ivarérett kor elérésére (pl.: kagylók). A különböző populáció tartós fennmaradása elképzelhető úgy is, hogy egyedszámuk és egyedsűrűségük időben mintegy állandó, ezt stabilis egyensúlyi állapotnak nevezhetjük. Természetesen itt sem abszolút változatlanságról van szó, hanem arról, hogy az értékek kisebb zavarások után az eredeti értékre térnek vissza. Ha az egyensúly nem stabil, akkor a zavaró tényezők hatására nagy kilengések észlelhetők és az értékek nem állnak vissza a kiinduló értékre, ekkor az adott populáció ki is pusztulhat. A stabilitás tehát ökológiai értelemben az ökológiai rendszerek látszólagos változatlanságát, a zavaró hatásokkal szembeni rugalmas ellenállását jelenti. Szaporodási és életvitel stratégiák: minden populáció rendelkezik egy genetikailag meghatározott belső növekedési rátával (r). Ennek értéke egyféle alkalmazkodási jellemzőnek tekinthető. Ennek alapján a két végletet képviselik: - R-stratégisták: növekedésük exponenciális, egyedszámuk nagymértékben változó, úttörő-fajok (élőhelyek gyors felfedezése), rövid élettartam, nagy utódszám, rossz versenyképesség, jellemzőjük 3. túlélési görbe. 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 1

- K-stratégisták: növekedésük logisztikus, áz egyedszám dinamikus egyensúlyban van, hosszú. élettartam, jó versenyképesség, gyakori ivadékgondozás, a szélsőséges K-stratégisták túlélési görbéje legtöbbször az I. típusba tartozik. A fenti két stratégia között természetesen sok átmenet képzelhető el, sőt egy-egy populáció stratégiája is változhat (pl: vízi élettérben a Daphnia tavasszal R-stratégistaként viselkedik, de amikor már kitöltötte az életteret és felélte annak forrásait, az év hátralévő részében a K-stratégisták jellemzőit mutatja). 4.b Aggteleki Nemzeti Park A védett terület nagysága: 19.981 hektár, ebből fokozottan védett 3.922 hektár. Elhelyezkedés: A nemzeti park védett területe két nagy részből áll, amelyet a Bódva sűrűn lakott völgye választ el egymástól. A nagyobb terület az országhatár és nagyjából a Trizs, Teresztenye, Szinpetri, Szögliget, Tornanádaska területen az Aggtelek-Rudabányai hegyvidéken, a kisebbik Szőlősardó, Szalonna, Tornaszentandrás között a Szalonnai-szigethegység területén fekszik.. Ha természetvédelemről, nemzeti parkokról esik szó, szinte mindenki magától értetődően a ritka növény- és állatfajokra, esetleg a veszélyben lévő társulásokra gondol. Holott a természetben pontosan ilyen értéket képvisel az ún. "élettelen természet", a kőzetek, az ásványok, a geológiai képződmények, a tájformák világa. Arról nem is beszélve, hogy a százmilló évek folyamatait látvánnyá varázsló "kővilág" legalább olyan szemet gyönyörködtető, lelket emelő, mint a természet élő alkotásai. Ha valaki kíváncsi a természet ezen hallgatag, mozdulatlan csodáira, annak az Aggteleki-karsztvidék felejthetetlen emléket kínál. Ez az egyetlen nemzeti park Magyarországon, amelyet bár élővilága is bővelkedik ritka és egyedülálló fajokban, elsősorban a terület pazar, és sok tekintetben párját ritkító geológiai képződményeinek megvédésére hívtak életre. Az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ez a vidék kőzettanilag, növény- és állatvilágát tekintve is sok szempontból rendhagyó. Bár földrajzilag a Aggteleki-karszt, vagy másképp a Sajó-Bódva vidék az Északi- középhegységhez tartozik, fejlődéstanilag és szerkezetileg sokkal inkább az Északnyugati-kárpátok belső karéjához illeszkedik. Földtörténetileg a terület alapját adó a triász első időszakából származó, mintegy kétszázötven millió éves homokkő és agyagpala alapra karsztosodásra különösen hajlamos, ezer méternél is vastagabb mészkőréteg képződđ6tt a triász idején. Az aggteleki barlangok nagy része ebben a középső-triászkori mészkőben található. A terület a földtörténet későbbi időszakaiban többször is összetöredezett, majd újabb és újabb talajrétegek (homok, agyag stb.) ülepedtek ki rá. A különböző földtörténeti korokban más-más élőlényekből, és különböző mélységű tengerből kiülepedő rétegek melyek között a vörösestől a majd' feketén át a sárgás és hófehér árnyalatúig megtalálhatók a színskála legszebb színei szépen és kényelmesen tanulmányozhatók a Jósvafőt Színpetrivel, illetve a Jósvafőt Aggtelekkel összekötő út bevágásaiban, valamint a Baradla-barlangnál, a védett geológiai feltárásokban. A vékony talajtakaró alól előtörő hófehér sziklák, az egy vonalban meredező pengeéles kőcsíkok (az "ördögszántások"), a víznyelők (pl. az aggteleki Kis- és Nagyravasz-lyuk), a lágy formájú dolinák, töbrök, zsombolyok, és szurdokvölgyek valóban elvarázsolt világa sokkal erőteljesebben mutatja a mészkőhegységek jellemző karsztjelenségeit, mint a Bükk. A vékony, nyár elejére csontszárazra szikkadó üledékes talajból a csapadék igen gyorsan kimossa a szerves anyagokat, és marad a táj 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 2

jellegzetes talaja, a vörös "terra rossa". A karszt délebbre eső területein (nagyjából az Aggtelek Perkupa vonaltól délre) már inkább a fedett karszt jellemző, ahol a mészkő alapkőzetre a földtörténeti korok során újabb kőzetek rakódtak, és a talaj termőrétege is jóval vastagabb. Ez a terület inkább lankás, otthonos táj, lágy vonalú dombokkal, laposabb, szélesebb völgyekkel, középhegységre jellemző tölgyes erdőkkel. Az Aggteleki-karsztvidék az ország egyik leghidegebb része, hiszen időjárását nagymértékben befolyásolja a közeli Kárpátok éghajlata. Az esős és hófedte napok száma is kiugróan magas, ezért a terület az ország átlagához képest kiugróan bővizű. A Sajó és a Bódva vízgyűjtőjéhez tartozó területen a lefutó völgyekben több, jobbára állandó patak (pl. Telekes-, Jósva-, Ménes-, Szuha- stb.) szállítja a lehullott csapadékot és a közel száz, többé-kevésbé állandó karsztforrás vizét. Ezeket a forrásokat a mészkőhegység belsejének bonyolult vízrendszere táplálja. A patakok és források hálózatát a karsztvidéken kisebb-nagyobb időszakos vagy állandó tavacskák, "tengerszemek" egészítik ki. Ezek egy része a karszthegység víznyelőinek eldugulása után, azok mélyedéseiben alakult ki, másik részük pedig mesterséges. Az előbbire példa a Baradla-barlang mellett található Vörös-tó vagy az Aggteleki-tó, a derenki és a szögteleki tó, míg az utóbbira a jósvafői Tengerszem. A változékony vízjárás miatt igen gyakran előfordul, hogy egyik-másik természetes tavacska kiszárad, és egy évvel később már rét zöldell a helyén, és fordítva is megeshet: egy elduguló víznyelőben huzamosabb esős időszak után friss tengerszem keletkezik. Bár ahogy a fentiek igazolják az Aggteleki-karszt felszíne is megannyi látnivalót rejt, a nemzeti park leghíresebb és legértékesebb kincsei kétségkívül a barlangok számuk több, mint kétszázhatvan, amelyből húsz fokozottan védett A barlangrendszernek mindössze egy része található Magyarország területén, a többi a karsztvidék szlovákiai, Rozsnyóig terjedő területén, a Szlovák-karsztban húzódik. A legnagyobb és legnevezetesebb barlang a Baradla, amely a nagyjából huszonöt kilométer hosszú Baradla-Domicai barlangrendszer része (ennek tizennyolc kilométeres szakasza fekszik magyar területen). A Baradla-cseppkőbarlang Európa egyik leghosszabb, legszebb és cseppkövekben leggazdagabb barlangja (a barlang Aggtelekről és Jósvafőről is megközelíthető). A barlang eredetileg háromemeletes, amelynek látogatás során a második emelete járható be, míg az alsó szint víz alatt van. A két felső szint lenyűgöző szépségű cseppkövei közül a leghíresebb talán a huszonöt méter magas és majd ezertonnás "Csillagvizsgáló", de hasonló csodák tucatjait láthatja a látogató a "Tigris", a "Sárkányfej", az "Anyósnyelv", a Mozdony" stb., még akkor is, ha csak a mindenki által kényelmesen bejárható kis túrán vesz részt. Ezek a cseppkövek egyrészt a talajon állnak (sztalagmitok), más részük viszont a mennyezetről épül lassan lefelé (sztalagtitok). Nem egy esetben pedig olyan oszlopok képződnek, amelyek a két irányból megindult cseppkövek összeépülésével jönnek létre. A barlang hatalmas, cseppkőfalú termeiben a legnagyobb az "Óriások terme" elképzelhetetlen tündérvilágba csöppen a látogató, amelyet mesebeli lények és építmények népesítenek be (pl. a "Kínai pagoda", "Búbos kemence"). A barlang élővilága is érdekes, hiszen az örök sötétségben lakó alsóbbrendű állatok melyek leghíresebb tagjai az aggteleki vakrák, a vakfutrinka (Carabus), és több színtelen, szinte áttetsző, vak élőlény: csigák, pókok, bogarak teljes mértékben alkalmazkodtak a föld alatti életmódhoz. Más részük viszont csak élete egy részét tölti a barlangban, egyébként felszíni életet él. Ezek közül a legismertebbek a denevérek, amelyek közül több szigorúan védett faj is él itt. A Baradlához hasonló a csaknem tíz kilométeres Béke-barlang Jósvafőn, illetve a három kilométer hosszú égerszögi Szabadság-barlang is. A Baradlához hasonló módon keletkeztek, és hasonlóan szép, bár kisebb képződmények találhatók bennük. Látogatásuk azonban engedélyhez kötött (bár a Szabadság-barlang esetében ez lehet, hogy változik), illetve a Béke-barlang egy része igen hatásos klímája és flórája miatt gyógybarlangként működik. A "vízszintes barlangok" mellett a hegységben 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 3

több függőleges, ún. aknabarlang is található, melyek közül a legmélyebb a 235 méter mély Vecsembükki-zsomboly. Külön ki kell térni a Szalonnai-karszt, illetve az Esztramos barlangjaira is, amelyeket a bányászat során fedeztek fel (és amelyek egy részét a barbár kitermelés tönkre is tett). Ezek a barlangok melegvizes kioldódás hatására jöttek létre kisebbek, ám falaikat színes kalcitkristályok, nemzetközileg is ritka görbecseppkövek és borsókövek sokasága fedi. A nemzeti park a barlangokon és a karsztvidék felszíni formáin túl, növény- és állatvilágával is megannyi látnivalót kínál a látogatónak. Az Aggteleki-karszt, a zonációnak megfelelően, évezredeken át gyertyános-tölgyessel borított terület volt, csak a sziklás részeken a sziklás letöréseken, erózió sújtotta déli meredekeken volt jellemző a fátlan gyeptársulás. A ma több helyen is látható nagy kiterjedésű fátlan tisztásokat az évezredek óta megtelepedett ember folyamatos legelő, és réthasználata alakította ki. Érdemes megjegyezni, hogy az így létrejött fátlan területek ökológiai egyensúlyának az évszázadok folyamán az emberi tevékenység már tökéletesen részévé vált, ezért megszüntetése a ritka és értékes élővilág vesztét okozhatná. Ezekben az erdőkben tavasszal hóvirág és keltike (Corydalis) virít. A fennsíkok vékony termőrétegű tisztásainak jellemző társulása árvalányhajas (Stipa) pusztagyep, és ezeknek a társulásoknak védett kincse a karszt legveszélyeztetettebb növénye, a nemzetközi vörös könyves tornai vértő is. A karszt északi oldalait, a hidegebb mikroklímájú töbröket bükkösök uralják, a sötét, hűvös szurdokokban szurdokerdők élnek. Értékes fajai az illatos farkasboroszlán, az ikrás fogasír és az itt, valamint a törmelékes, vékony talajrétegű helyek hársas-kőrises sziklaerdeiben élő szépséges kakasmandikó. A déli, melegebb területeken melegkedvelő tölgyest, a meleg, helyenként forró sziklás lejtőkön molyhostölgyes-karsztbokorerdőket találunk. Ezek a mediterrán jellegű területek aljnövényzetükben igazi ritkaságokat rejtenek: piros madársisak, fürtös kőtörőfű, nőszőfű, szigorúan védett leánykökörcsin vagy az (erdélyi benszülött) erdélyi nyúlfarkfű virít a lisztes berkenyék, sajmeggyek árnyékában. A fás területek között húzódó félszáraz sziklagyepek ritkasága a pirosló kígyószisz és a szigorúan védett osztrák sárkányfű. A karszt patakvölgyeit kísérő páfrányos aljnövényzetű égeresek és a lápi magaskórósok (a Kecsővagy a Ménes-völgyben), szintén a terület értékes társulásai. A karszt állatvilága legalább olyan sokszínű, mint a növényvilág. A gyertyános-tölgyesek békésebb, zavarástól távoli sűrűségeiben még gyakori a császármadár, hazánk egyetlen fajdfaja. Az erdők közötti réteken, különösen a délebbi terület lankás területein hajnalonta rendszeresen hallani a fürj pitypalattyát, nedvesebb területeken, patakmenti vizes réteken a haris recsegő kiáltását. Szintén a nedves területek erdőségeinek lakója a rejtett életű fekete gólya. A sziklás, nehezen megközelíthető erdőkben, bükkösökben fészkel a terület hatalmas ragadozója, a parlagi sas, és a békászó sas. A legsűrűbb tölgyesekben, bükkösökben talál otthonra az uráli bagoly, a nem is olyan régen Ázsiából beköltözött majd' uhu nagyságú éjjeli ragadozó. Az aktív védelemnek köszönhetően a holló és a macskabagoly már közönséges látvány (illetve a macskabagoly esetében inkább "hallvány"). A karszt erdeiben hegyi fakusz, zöld és szürke küllő, fekete harkály él, az öreg fák odúiban kékgalamb fészkel, az erdőszéleken búbosbanka, a patakok, tengerszemek mellett jégmadár és vízirigó él. A köves-sziklás részeken valamint a kőbányák területén kövirigót láthat a türelmes megfigyelő. A telepített fenyvesekben süvöltő, sárgafejű királyka és fenyves cinke költ. A karszt hüllő- és kétéltűfaunája is értékes, nem ritka a rézsikló, a kockás és az erdei sikló, a meleg, sziklás területeken gyakran találkozni zöld, fürge, fali, és törékeny gyíkkal is, a nedves területeken nem számít ritkaságnak a szép foltos szalamandra. 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 4

A tavakból, patakokból és forrásokból ritka halak és alsóbbrendű élőlények tucatjait sorolhatnánk: a forrásokhoz közeli patakrészeken fenékjáró küllő, kövi csík, és fürge cselle, lejjebb a ritka Petényimárna és felpillantó küllő, míg a patakok legalsó részein vágó csík, homoki küllő és a parazita tiszai ingola él. És mindez még csak az "elhanyagolható kisebbség"! Ugyanis a karszt igazi gazdagsága a rovarvilágában testesül meg. Érdemes megemlíteni a rovarvilág legjellegzetesebb tagjait, és e világ arisztokratáit, a nappali lepkéket: a fennsík rétjein a tűzlepkék több faja él, a gyertyánosokban lonclepkével, fecskefarkú lepkével, kardoslepkével találkozhat a figyelmes látogató. Az öreg tölgyesekben még viszonylag gyakran találkozni a szürkéskék hátú havasi cincérrel, de gyakori az egyébként ritka zempléni és hegyi futrinka is. A nemzeti parkok faunájának taglalása során ritkán esik szó a nagyemlősökről. Most mégis kivételt kell tenni, hiszen a magyarországi erdőkben gyakori gímszarvas, vaddisznó és őz mellett itt él néhány hazánkban igen ritka nagyragadozó is. A kárpáti erdőségekből egy ideig csak le-lejártak, mára azonban örvendetes módon meg is telepedtek a hiúzok és a farkasok. Egyelőre még csak egy-két család nyomaira bukkannak a természetvédelmi őrök, de várhatóan a védelem hatására megerősödhet állományuk. Hasonlóképp állítólag egy medvecsalád is áttette székhelyét a biztonságos kárpáti rengetegből az Aggteleki-karszt erdeibe. A táj bővelkedik kultúrtörténeti, néprajzi emlékekben is. A Baradla-barlangban megtalálták az ősember nyomait, és a csiszolt kőeszközökön túl bronz- és vaskori leleteket is feltártak a kutatók. Imola község határában 11. századi őskohót találtak, és szintén Imola határában, valamint a környéken több földvár emléke is előkerült. A későbbi korokból talán a legszebb emlék a tornaszentandrási 12. századi templom, amely Európában is egyedülálló módon ikerapszisos (két szentélyű). Ezen a területen egyébként több település története is egészen az Árpád-korig nyúlik vissza, 12. századi alapítású például a szalonnai vagy a boldvai templom is (ez utóbbihoz kötődik legrégebbi nyelvemlékünk, a Halotti beszéd születése is). Híresek Bódvalenke, Jósvafő, Tornanádaska szépséges kazettás mennyezetű templomai. Szögligeten a 13. században épített Szádvár romjai gyönyörködtetik a szemet. A népi építészet egy-egy emléke szinte bármely kis faluban fellelhető. Sok régi parasztporta található Szögligeten, Tornakápolnán, Égerszögön. Érdemes kitérőt tenni Gömörszőlősre is, ahol a Miskolci Ökológiai Intézet ökofalu-programjának házai és gazdálkodási és életmódprogramjának eredményei tekinthetők meg. 4/c A biodiverzitás csökkenését kiváltó okok a múltban és a jelenben A fajok kihalásának sebessége is minden korábbinál gyorsabb. Társulások és élőhelyeik folyamatosan degradálódnak és pusztulnak, sok. faj sodródik a kipusztulás felé. A még fennmaradó fajok is folyamatosan veszítenek genetikai változatosságukból, ahogy a populációk mérete csökken, unikális populációk és alfajok semmisülnek meg, s a megmaradó populációk gyakran nagyon izolálódnak. A sokféleségnek e minden szinten megfigyelhető csökkenése az emberiség természetátalakító és pusztító tevékenysége miatt megy végbe. A környezetpusztítás legfontosabb következménye az extinció, vagyis kipusztulás. A geológiai jelen a földtörténet fajokban leggazdagabb periódusának tekinthető. Ugyanakkor az utóbbi másfél évszázadban a fajkihalások sebessége korábban soha nem látott, csak a földtörténet korábbi öt tömeges fajkihalási periódusához fogható mértékű. Annak ellenére, hogy a családok és fajok száma folyamatosan emelkedett a földtörténeti korok során, az öt tömeges kihalási időszak alkalmával az adott kor élőlénycsoportjainak jelentős százaléka kipusztult. Tömeges kihalást szenvedő 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 5

élőlénycsoportok a kihalási időszakokban: ordovícium:az ismert állatcsaládok 50%-a, köztük sok Trilobita Devon. Ismert állatcsaládok 30%-a, köztük állkapocs nélküli és ősi porcoshalak, sok Trilobita perm: ismert állatcsaládok 50%-a, közöttük a tengeri fajok több mint 95 %-a, sok fa, kétéltű, legtöbb mohaállat, pörgekarú, az összes Trilobita triász: az ismert állatcsaládok 35 %-a, közöttük sok hüllő és tengeri puhatestű Kréta: hüllők (dinoszauruszok), sok tengeri faj, közöttük rengeteg Foraminifera és puhatestű negyedidőszak: nagy testű emlősök és madarak. A legtömegesebb kihalások a perm időszak végi, mintegy 250 millió évvel ezelőtti periódust jellemezték. Valószínű, hogy valamilyen nagy katasztrófa- például intenzív vulkánosság vagy aszteoridbecsapódás jelentős változást okozott a Föld éghajlatában, s ezt sok faj nem volt képes tolerálni. A tengeri állatok háromnegyede kipusztult. 50 millió év alatt emelkedett a tengeriállat-családok száma a kihalási periódus előttire. Napjainkban a hatodik nagy kihalási periódust éljük. Az emberi populáció növekedésével a faj szám csökkenésnek indult Az emberi tevékenység fajkihalásokra gyakorolt első érzékelhető hatása a nagy testű emlősök kihalása Ausztráliából, Észak- és Dél-Amerikából az ember megjelenésének időszakában. Egyrészt vadászatuk, másrészt az erdők kiirtása és felégetése miatt. Az emberi tevékenység hatására 1600 óta a Föld emlősfajainak 2,1 %-a, a madárfajok 1,3 %-a kipusztult. A kihalások sebessége egyre gyorsul, s nagyon sok ma még meglévő faj oly mértékben megritkult, hogy a kihalás közvetlen közelébe került. Az emlősök és madarak esetében napjainkban megfigyelt kihalási sebesség a természetes kihalási sebességnek százszorosa, néha ezerszerese. A kihalások sebessége meghaladja a fajképződést. A szigetek fajai különösképpen veszélyeztetettek a kihalás szempontjából, mert kis areájuk van, s elszigetelt körülmények közötti kialakulásuk miatt nem rendelkeznek a vadászattal vagy a szigetre behurcolt idegenhonos fajok káros hatásaival szembeni védekező mechanizmusokkal. A vízi élőlények közül az édesvizek sebezhetőbbnek tűnnek, mit tengeri rokonaik. A kihalások jelenlegi sebessége a földtörténet nagy kihalási periódusaiban tapasztaltakhoz mérhető. A fajok globális kihalása mellet, sok faj esetében súlyos probléma a lokális kihalás. Sok faj esetében súlyos helyi szintű pusztulás figyelhető meg. A korábban széles elterjedésű, akár tömeges faj esetleg korábbi élőhelyének néhány kisebb foltban fennmaradt fragmentumába szorult vissza. 4-es tétel szerk: Gincsai János oldal 6