14.2. Dr. Pintér István: Magyarország pénzügyi (nemzet)biztonsági kockázatai (2001. 05. 23.) Bevezetés Mexikó, Thaiföld, Oroszország és Brazília mind olyan országok, amelyekbõl az utóbbi néhány évben az egész világ pénzügyi rendszerét megrázó válságok indultak ki. Az ENSZ keretében mûködõ pénzügyi intézmények csak egyre nagyobb erõfeszítéssel tudták azt megakadályozni, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer össze ne omoljon. A mexikói válság kezelésére végül is 50 milliárd dollár állt rendelkezésre, Brazília esetében a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) vezetésével pedig 41 milliárd dolláros stabilizációs csomagot dolgoztak ki. Nem biztos ugyanakkor, hogy ezek a hatalmas pénzek magukat az országokat is megmentik, hiszen feladatuk elsõsorban a világ pénzügyi rendszerének a védelme. Az egyre sûrûbben megjelenõ pénzügyi válságok károsultjai elsõsorban a kis országok. Csak az oroszországi pénzügyi válság kirobbanása után a pénzügyi befektetõk mintegy 500 milliárd dollárt veszítettek, néhány ország jegybankjából eltûntek a tartalékok. A magyar tõzsde igen rövid idõ alatt értékének felét veszítette el, és ami ennél is figyelmeztetõbb, a külföldi intézményes befektetõk másfél-kétmilliárd dollárt vontak ki az országból. Most, hogy a legutóbbi világméretû pénzügyi válság hatásai lassan elhalnak, megállapítható, hogy Magyarország viszonylag jól bírta a megpróbáltatásokat. Ugyanakkor fel kell figyelnünk arra, hogy a pénzügyi szféra immáron önálló hatással bír a nemzetbiztonságra. Ez az önálló hatás korábban nem volt jellemzõ. Elegendõ csak arra utalni, hogy a világgazdaság egészének pénzügyi finanszírozásához szükséges pénzmennyiséget hatvan-százszorosan haladja meg a világ jelenlegi pénzmennyisége. Ez a hatalmas erõ iszonyatos gyorsasággal áramlik a világ egyik szegletébõl a másikba. A legjelentõsebb országok elõbb nem akartak, illetve a késõbbiek során nem tudtak hatékony szabályokat állítani a pénzmozgás elé, amely így pusztítóvá válhatott. Ezek a világméretû válságok megdöntötték azt a korábbi általános véleményt, hogy a reálgazdaságtól elvált pénzügyi gazdaságot nyugodtan szabadjára lehet engedni, hiszen a piac önmagát szabályozza. Úgy gondolták, hogy ha valahol a pénzügyi rendszer megbicsaklik, a hatékony piacok azonnal megtalálják a helyesbítés módját, mégpedig úgy, hogy annak más kihatásai mint pénzügyiek, nem nagyon lehetnek. Ugyanakkor például a délkelet-ázsiai pénzügyi válság megmutatta, hogy képes volt átterjedni a termelésre és a szolgáltatásokra is. Sõt, ezen túlmenve, a reálgazdaság recesszióba való döntésén túl szinte azonnal politikai, sõt, szociális válságot idézett elõ. Ezek az országok a bõrükön tapasztalhatták, hogy a pénzügyi válság hatásai mely közvetlen módon érintették nemzetbiztonságukat. Sorra zártak be az üzemek és a gyárak, sokmilliós munkanélküliséget hagyva maguk után. Az életszínvonal jelentõsen csökkent, és ki tudja, hogy hány év kell ahhoz, hogy ismét az eredeti szintre álljon vissza. Egyes országok valutatartalékai teljesen el- 497
tûntek, nemcsak a kormányok döntési mozgásterét csökkentve ezáltal, hanem szinte teljesen kiszolgáltatva azokat a jövõbeni hatásoknak. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy egy adott ország lakosságának mennyit kell dolgoznia az adósságok kifizetése érdekében, marad-e ideje kultúrára, mûvelõdésre, avagy a családra. A folyamatok sokkal nagyobb veszélyeket jeleznek, olyanokat, amelyek révén a nemzeti érdekeink, sõt nemzetbiztonságunk alapvetõen sérülhet. Egy-egy rossz döntés, vagy csak egy idõben fel nem ismert veszélyforrás döntõ lehet az ország szempontjából. Az, hogy mennyire szûk a mozgásterünk és mennyire reálisak a nemzetbiztonságunkra leselkedõ veszélyek, mutatja például Jaksity György, a Concorde Értékpapír Rt. ügyvezetõ igazgatójának véleménye, amely rámutat arra, hogy például 1998 tavaszán számos kül- és belföldi kezdeményezés próbálta a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) arra ösztökélni, hogy gyorsítsa a devizaliberalizációt és a folytatott árfolyam-politikán is lazítson. Ez akkor nem is tûnt túl nagy kérésnek, és a hazai szakértõk is könynyen átvehették a kinti javaslatokat. Mindössze néhány jogszabályt kellett volna megváltoztatni, aminek eredménye 1998 nyarán az lett volna, hogy az országunk devizatartalékainak nagy része eltûnik! Azé a devizatartaléké, amely jórészt az állami vagyon privatizáció útján való pénzvagyonná konvertálásával keletkezett. Reális veszély lett volna a privatizáció pénzügyi eredményeinek eltûnése, a társadalom eddigi áldozatvállalásainak sikertelensége. A következmények is beláthatatlanok: mindenekelõtt a stratégiai célként kitûzött Európai Uniós csatlakozás rendkívüli megnehezülése vagy lehetetlenné válása. Ez a példa is mutatja, hogy a nemzetbiztonságot alapvetõen érintõ pénzügyi kérdés nem lehet egy szûk pénzügyi döntéshozó csapat belügye. A döntési alternatívák elemzése, az átlátható döntéshozatal, a kockázatok mérlegelése és a várható társadalmi hatások elemzése olyan politikai feladat, amelyhez számtalan tudományág segítsége szükséges, mindenekelõtt a biztonsággal és a kockázatokkal foglalkozó biztonságpolitika mûvelõié. És természetesen nem csak az utólagos tudományos elemzéseknek kell elkészülniük (hasonlóan a kubai rakétaválság idején történt döntéshozatali folyamatok elemzéséhez), hanem az alapok vizsgálatától el kell jutni a folyamatos és legfõképpen gyors helyzetelemzésekig. Lehet, hogy a biztonságpolitika még nem éri el a kívánatos gyorsaságot, de a rendkívül rövid idõ alatt végbemenõ pénzügyi folyamatokra a politikai szereplõk is egyre rövidebb idõ alatt kénytelenek ráadásul megalapozott és jó döntéseket hozni. Jobb, ha ezekkel a témákkal foglalkozó kutatók és más szakemberek felkészülnek arra, hogy sokoldalas doktori disszertáció helyett maximum két-három oldalas elemzésekre lesz szükség. Olyanokra, amelyeket másnapra már meghaladhat az élet. A felmerülõ kérdések megválaszolása céljából tekintsünk egy kicsit a múltba! Ne feledjük ugyanis, hogy a mai nemzetközi pénzügyi rendszer mesterséges képzõdmény! A mostani pénzügyi rendszer kialakulása A nemzetközi pénzügyi rendszer felhõtlen idõszakát az elsõ világháborút megelõzõ kb. ötven év jelentette. A világgazdaság egységes rendszerként mûködött, 498
amelyben az arany közvetlenül betöltötte a világpénz funkcióját. Mivel a nemzeti valuták közvetlenül is átválthatók voltak aranyra, a nemzetközi pénzügyi folyamatok kiegyenlítõdése automatikusan végbement. Gondoljunk el egy olyan rendszert, ahol a tõkemozgási, külkereskedelmi és a nemzetközi fizetési mérlegek automatikusan kerülnek összhangba és a nemzeti valuták árfolyamai szilárdak. Ekkor a világgazdaság legfõbb hitelezõje Nagy-Britannia volt, azonban ezek a pénzek gépvásárlás formájában visszakerültek a szigetországba. Az úgynevezett arany-standard-rendszer idején Nagy-Britannia, Franciaország, USA és Németország újratermelési ciklusai is összhangba kerültek, amelynek jótékony hatása volt az árfolyamok stabilitására. A nemzeti érdekek túlhangsúlyozása végül az elsõ világháborúban csúcsosodott ki, amely megszüntette az aranystandard-rendszert. Az aranynak, mint világpénznek a rehabilitására a háború után sem került sor, sõt az 1929-33-as gazdasági világválság után semmilyen egységes nemzetközi pénzügyi rendszert nem sikerült létrehozni. Németországban kötött devizagazdálkodást vezettek be, az angol fontot lebegtetni kezdték. Miután az arany értékének kb. egyharmadát elvesztette, a Bank of England a további árfolyamát nyíltpiaci mûveletekkel védte. Az USA-ban ugyanakkor elõbb leértékelték a dollárt és utána kezdték lebegtetni. Erre az idõre már az angol fizetési-mérleg passzívvá vált, ellentétben az Egyesült Államok aktív mérlegével. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági rendszer újraszabályozásáról a politikusok csak a második világháború alatt kezdtek gondolkodni. Henry Morgenthau, az USA pénzügyminisztere 1941 végén utasította tanácsadóját, Harry Dexter White-t egy tervezet kidolgozására. A White-terv egy Stabilizációs Alap és egy Újjáépítési és Fejlesztési Bank gondolatát tartalmazta, amely utóbbi akár hosszú távú kölcsönöket is nyújthat a háború kárainak helyreállításához, finanszírozhatja a nemzetközi kereskedelem bõvítését és széleskörû pénzpiaci mûveleteket is folytathat. A Stabilizációs Alap vagyona a csatlakozó államok által befizetett tõkére korlátozódott volna, amely az eredeti elképzelés szerint nem lett volna bõvíthetõ. Ez alól csekély kivételt jelentett volna az az eset, amikor minden ország legfelsõbb szerve (általában a parlamentek) egyhangú áldását adta volna a bõvítésre. White elképzelése szerint az Alap inkább pénzújraelosztó, mint pénzteremtõ funkciót látna el. A nemzetközi rendszer megszilárdítását az Egyesült Államok vezetõ szerepe biztosította volna, amelyre a második világháború alatt betöltött szerepe feljogosítja. Ugyanakkor Nagy-Britannia vitathatatlan pénzügyi tekintélye következtében John Maynard Keynes egészen másban gondolkodott a saját tervezetének elkészítésekor. Létre szeretett volna hozni egy nemzetek feletti Világjegybankot, amely világpénzt bocsátott volna ki. A valuta neve bancor lett volna. Ennek árfolyamát az aranyhoz kellett volna kötni és az egyes országok valutáinak árfolyamát is ebben kellett volna megadni. Az árfolyamokat csak a Világjegybank kormányzótanácsának engedélyével lehetett volna megváltoztatni. Maga a bancor nem lett volna aranyra átváltható, bár az egyes országok ilyet csak aranyért vásárolhattak volna. Keynes egyik leglényegesebb újítása szerint a nemzetek feletti Világjegybank az egyes tagországok jegybankjaival olyan kapcsolatban állt volna, mintha azok ebben a viszonyban egyszerû kereskedelmi bankok lettek volna. 499
Mivel a második világháború után nem volt kétséges az USA vezetõ szerepe amelyet kiemelt a háború során a szövetségeseknek nyújtott és az újjáépítésre ígért hitelek nagysága a negyvenöt ország által elfogadott megoldás döntõen az USA javaslatait tükrözte. A tagállamok olyan nemzetközi pénzügyi rendszert hoztak létre, amely a nemzetközi fizetések szabadságára, a rögzített valutaárfolyamokra és a szabályozott valutaárfolyam-megállapodásokra épült. Az IMF Alapokmányában a nemzetgazdasági és a világgazdasági érdekek összehangolására tettek kísérletet, bár az árfolyam-stabilitás és a valuták konvertibilitása akkor a teljes foglalkoztatást és a reálszféra maximális fejlõdését volt hivatva biztosítani. Úgy gondolták, hogy a mûködõképes nemzetközi pénzügyi rendszer elõsegíti a nemzetközi kereskedelmet, amelynek révén az egyes országokban nõ a beruházások öszszege, majd a termelés szintjének emelkedése révén kialakul a teljes foglalkoztatás és a stabil gazdasági növekedés. A cél tehát a nemzetközi kereskedelem dinamikus bõvítése volt, amelynek ellentmondanak a devizális korlátozások. Ennek elkerülésére az államok az Alapokmányban sokoldalú elszámolási rendszer megteremtését és fenntartását vállalták olyannyira, hogy az IMF engedélye nélkül nem akadályozhatták a valutavásárlásokat. Összességében megállapítható, hogy a nemzetállamok alapvetõ érdekeivel estek egybe a megállapodások, így minden lényegi fenntartás nélkül aláírták azokat. (Kivéve a Szovjetuniót, amely részt vett a tárgyalásokon, de a megállapodásokban már nem). Még azt is elfogadták, hogy egy nemzeti valuta (USD) töltse be a nemzetközi valuta funkcióját. Tették ezt annak ellenére, hogy ebben az esetben az USA-nak nemzeti érdekeit alá kellett volna rendelnie a nemzetközi érdekeknek, amennyiben a mindenkori költségvetési és fizetési mérleg-hiányát a világpiac pénzigényéhez kellett volna igazítania. Természetesen erre nem került sor, a második világháború utáni helyzet mégis lehetõvé tette az elfogadott rendszer hatékony mûködését egészen a hatvanas évek végéig. A dollár kulcsvaluta szerepébõl közvetlen elõnyök származtak a kibocsátó számára, azonban a belsõ ellentmondások (a nemzetközi felhalmozási-eszköz funkció zavartalanságának feltétele a világpénz nem csökkenõ árfolyama, míg a nemzetközi fizetési eszköz funkciójáé a nem növekvõ árfolyam, miközben a világpiac pénzigénye nem globálisan jelentkezett, hanem úgy mint nemzeti likviditási hiányok és likviditásbõségek rendszere) elõször a rögzített árfolyamoknak a lebegõ árfolyamokkal való felváltásához, majd 1970. január 1-jétõl egy világpénz bevezetéséhez vezetett (SDR). Érdekes megfigyelni ugyanakkor, hogy az 1944-ben létezõ jórészt politikai törésvonalak ma is élnek. 1999. év elején a Davosban megrendezett Világgazdasági Fórumon láthatóvá váltak egyrészrõl az európai, másrészrõl az amerikai álláspont közötti különbségek. Míg a vezetõ európai országokban hivatalban lévõ jórészt baloldali kormányok képviselõi a nemzetközi pénzügyi rendszer feletti valamilyen kontroll megvalósítását sürgették, az amerikai Robert Rubin pénzügyminiszter inkább az áruk, szolgáltatások és a tõke áramlása elé emelt korlátok lebontására szólította fel a világ országait, elsõsorban az Európai Uniót és Japánt. Gordon Brown brit pénzügyminiszter szerint bizottságot kellene létrehozni a pénzügyi válságok elõrejelzésére, amerikai kollegája ugyanakkor kétségbe vonta ennek reális voltát. Némiképp köztes álláspontot foglalt el Gerhard Schöder német kancellár, aki ígéretet tett a közös nevezõ megtalálása érdekében. Ugyancsak köztes álláspontot képviseltek a szembenálló nézetek között a vitában résztvevõ európai független jegybanki elnökök is. 500
Pénzügyi válságok 14.2. MK pénzügyi-(nemzet)biztonsági kockázatai (Dr. Pintér István, 2001. 05. 23.) Elsõként 1994-ben, a tequila-válságként ismeretes események rázták meg nemcsak Magyarországot, hanem a feltörekvõ piacoknak nevezett fejlõdõ országokat is. Mexikó a 80 as években stabil gazdaságú országnak számított. A 90 es évek elején a nemzetközi pénzügyi intézmények által elvárt megszorító pénzügypolitikát folytatott. A fizetési mérleg hiánya a GDP 5-6%-a körül mozgott, amely minden további nélkül finanszírozhatónak látszott a nemzetközi pénzpiacokról. 1994-ben azonban hirtelen megállt a tõkebeáramlás az országba, és a kormányzat azt vette észre, hogy a külföldi tõke menekül az országból. Ebben az esetben tapasztalhatta meg a nemzetközi pénzvilág elõször, hogy egy adott ország valutájába vetett bizalom lecsökkenése szinte azonnal a hasonló állapotban lévõ országok valutáira is kihat. Elsõsorban az IMF segítségével sikerült kezelni a mexikói válságot, azonban a különbözõ konzorciumok által nyújtott hiteleket Mexikó sok-sok évig fogja még nyögni. Fedezetként az ország jelentõs olajtartalékait is zár alá vették. Alig néhány év múlva, 1997 júliusában Thaiföldön ütötte fel fejét, majd onnan kezdett terjedni egy pénzügyi válság. A késõbb délkelet-ázsiai válságnak elnevezett összeomlás-sorozatot helyesebb talán a Japán régió válságának nevezni. Thaiföldön kívül Malaysia, Dél-Korea, Indonézia és Hongkong pénzügyi rendszere omlott össze pillanatokon belül. Ez a fertõzés a pénzügyi csatornákon terjedt tovább, egyrészt az országokon belül összeomlasztva a termelést, másrészt a hongkongi csõd után hirtelen kihatott az Amerikai Egyesült Államokra is, amikor a new york-i értéktõzsde indexe egyetlen nap alatt 554 pontot zuhant, mire a kereskedést fel kellett függeszteni. Sokan már az 1929. évi nagy gazdasági világválság kezdetét vélték felfedezni. A korábban példa nélküli gazdasági növekedést felmutató, és az olcsó munkaerõre építve a világ többi részébe egyre többet exportáló országok egyre-másra csukták be üzemeiket. Ennek egyik egyenes következménye volt az, hogy a világon a nyersanyagok árai hihetetlen mélységbe zuhantak. Így volt ez az olaj árával is. Ha hozzátesszük még azt, hogy elsõsorban a távol-keleti spekulánsok helyezték el pénzeiket a nagy haszon reményében az oroszországi, igen kockázatosnak számító befektetési formákba, természetszerûleg ezeket a pénzeket vonták ki elõször ezekrõl a piacokról. Így 1998 második felére a globális pénzügyi válság Kelet-Ázsiában gazdasági és szociális válsággal, Oroszországban pedig általános politikai és gazdasági válsággal párosult. Az oroszországi pénzügyi krízis rövid távon sokkal nagyobb nemzetközi izgalmat okozott, hiszen túl közel voltak még az ázsiai fejlemények. Emellett az IMF túl sokat költött elsõsorban USA-pénzbõl a Távol-Kelet stabilizálására, az alapok szinte kimerültek. Úgy tûnt, hogy Oroszország nem kellõen kapcsolódott be termelésével a nemzetközi vérkeringésbe, felmerült annak a lehetõsége, hogy a nemzetközi pénzintézmények nem érdekeltek az orosz pénzügyi rendszer megsegítésében úgy, mint Mexikó és Délkelet-Ázsia esetében. A nemzetközi pénzügyi rendszer ezen magárahagyatottságának érzete szinte azonnali tõkekiáramlást eredményezett az egyik legnagyobb adóstól, Brazíliából. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy az ENSZ szakosított intézményeként mûködõ Nemzetközi Valuta Alap (IMF) alapító okiratának megfelelõen a nemzetközi pénzvilágtól felvett hitelek- 501
kel elsõsorban magát a nemzetközi pénzügyi rendszert támogatta meg, elkerülve annak közeli összeomlását. A megtámogatott országoktól igen kemény megszorító intézkedéseket várt el, illetõleg a megkötött szerzõdések szerint ezeket a hiteleket valamikor valamibõl vissza is kell fizetni. Mégis máig nyitott kérdés az, hogy a világ legjelentõsebb nyersanyagkészleteivel rendelkezõ, és a mai napig is nukleáris hatalom Oroszország esetében miért késlekedtek a pénzügyi beavatkozással. Az oroszországi pénzügyi fertõzés ugyanakkor csak másodlagosan terjedt a pénzügyi csatornákon keresztül, elsõdlegesen az orosz kereskedelmi partnereket érintette (elsõsorban a FÁK országait). Hatalmas mértékben felerõsödött a nemzetközi pénzügyi befektetõkben a feltörekvõ piacok iránti bizalom hiánya, ami az egymástól földrajzilag igen távol levõ, egymással kereskedelmi kapcsolatba szinte nem is lépett országok ugyanazon megítélését jelentette. Ebben az idõben ez viszont tõkemenekítést takart. Ismét Latin-Amerika, elsõsorban Brazília következett a sorban. Az értéktõzsde árai rövid idõn belül 30-40 százalékot estek és lévén Brazília olajtermelõ az olajárak 30 százalékos esése csak erõsítette a hatást. 1998 augusztusa és októbere között Brazília az igen jelentõsnek mondható 75 milliárd dolláros valutatartalékaiból mintegy 30 milliárdot elveszített. A bankközi kamatráták 40 százalékra emelkedtek, míg végül az IMF és 12 ország 41,5 milliárd USD-t helyezett kilátásba mint hitelt. Ennek fejében jöttek a szokásos megszorítások, amelyet Brazília kénytelen volt elfogadni. Tekintettel az ország mintegy 320 milliárd dollárnyi belsõ és 240 milliárd dollárnyi külsõ eladósodására, elsõsorban a közalkalmazottak és köztisztviselõk jövõbeli bevételeit konkrétan a jövõbeli nyugdíjait csapolta meg az állam. Végülis január 22-én Brazília teljesen liberalizálta nemzeti valutáját, amely azonnal mintegy 10 százalékot veszített értékébõl. Néhány nappal késõbb még közel 29 százaléknyi esés következett be, így néhány nap alatt mintegy 40 százalék veszteséget könyvelhettek el. Erre azért is szükség volt, hiszen a leértékelési várakozások olyan nagyok voltak, hogy naponta közel egymilliárd dollár áramlott ki az országból. A brazil válság jelentõs kihatással volt a régióra, különösen Argentínára, hiszen összes exportjának mintegy harmadát Brazília vásárolta föl. A válságok hatásai Magyarországra Az 1994-es mexikói pénzügyi válság egy felkészületlen magyar gazdaságot ért. Ezt csak erõsítette az 1994-es kormányváltást követõ idõleges bénultság. A délkelet-ázsiai pénzügyi válság már felkészültebben ért bennünket. Az alacsony színvonalú közvetlen kereskedelmi kapcsolatok miatt a közvetlen hatások közül a magyarországi forró tõke gyors kiáramlása volt megfigyelhetõ. Forró tõkén itt a spekulatív tõkét értjük, amelynek gyors mozgását a döntéshozók a világon mindenütt bekalkulálják a döntéseikbe. Már itt is megfigyelhetõk az ellenétes irányú hatások. Amíg az ázsiai válság a világon mindenütt, így a legnagyobb kereskedelmi partnerünknek számító Európai Unióban is csökkentette a gazdasági növekedést, így közvetve exportlehetõségeinket korlátozta. Ezzel egy idõben ugyanakkor az ázsiai megtorpanó, majd összeroppanó termelés alapanyagbõséget idézett elõ a világban. Ennek haszonélvezõje nemcsak az Európai Unió, hanem közvetlenül Magyarország is, hiszen például az energiaszámlákat sokkal könnyebben ki tudtuk fizetni. Idõben elhúzódva jelentkezik az a negatív hatás, 502
amely szerint a lassan magukhoz térõ exportorientált országok a jelentõsen leértékelõdött valutájukkal export-offenzívát indítanak például az Európai Unió piacain. Ezekkel az alacsony cserearányú valutákkal képtelenség versenyeznünk, így ideiglenesen bizonyos területeken visszaszorulhat az exportunk a jelentõsebb piacainkon. A negatív hatás értékét ebben az esetben az határozza meg, hogy az export-termékszerkezet mennyire hasonlít a délkelet-ázsiai országokéhoz az adott piacon. Az orosz fizetésképtelenség a magyar gazdaságot közvetlenül és közvetett módon is sokkal inkább érintette. Egyes cégek esetében az orosz export kiesése egyenlõ a vállalat csõdjével. Különösen erõs a függés az orosz piactól a zsírok és olajok tekintetében (a kivitel 43 %-a), italok, élelmiszer és ipari termékek (25%), gyógyszerek és vegyipari termékek esetében (14,8%), jármûvek és részegységei (15%). Közvetett hatásként a legnagyobb kereskedelmi partnerünknek számító Németországba szállított gépjármûalkatrészek és részegységek exportja szorulhat vissza, hiszen Németország saját exportjának körülbelül 3%-át bonyolítja le Oroszországgal és a FÁK államaival. Amikor az orosz Duma bejelentette, hogy nem fogadja el az IMF feltételeit, ez regionális bizalmi válságot váltott ki a külföldi pénzügyi befektetõk körében. Ez nemcsak a magyar értékpapírpiacot, hanem a tõzsdén túlmenõen az állampapírok piacát is megingatta. Az orosz válság hatása volt az is, hogy a bankok és pénzintézetek jelentõs vagyonvesztést szenvedtek. Vagy úgy, hogy saját maguk közvetlenül finanszíroztak orosz bankokat, vagy oroszországi piacra szánt termelést, vagy úgy, hogy brókercégeik veszteségeit kénytelenek a konszolidált mérlegükben elkönyvelni. Még mindig igaz ugyanakkor az, hogy bár külkereskedelmünknek közel 70%-át a fejlett világgal és elsõsorban az Európai Unióval bonyolítjuk le, még mindig a feltörekvõ országokhoz sorolnak bennünket a pénzügyi befektetõk. Ezt csak némiképp tudta ellensúlyozni a teljes jogú NATO-tagság, amely a hazák iránti bizalmat nagymértékben erõsítette. Válságkezelés és megelõzés Végsõ soron megállapítható, hogy az IMF kiállta a próbát. Elsõsorban ugyan az USA több tízmilliárd dolláros hiteleivel és hitelígéreteivel, de sikerült stabilizálnia a világ pénzpiacait. Ugyanakkor a válságkezelés kérdésében a leggazdagabb országok már nem tudnak egyetérteni. Sõt, a válság kialakulásának okaiban sem tudnak megegyezni, így pedig a jövõben alkalmazandó terápia megalkotása is késik. Mindenesetre abban egyetértenek a felek, hogy egy ilyen mértékû, globális pénzügyi válságot könnyebb megelõzni, mint kezelni. A válságkezelés teljesen új útjai látszódnak kialakulni, szakítva azzal a hagyománnyal, hogy a Világbank és az IMF elsõsorban pénzügyi restrikciós és liberalizációs elõírásokat erõltet a kis országokra. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak az egyéb a nemzetállami szuverenitás más (nemcsak pénzügyi) területeit érintõ változtatások. Erõs megvilágításba kerülnek az egyes nemzeti kormányok által tett intézkedések, a kormányzatok átlátható és hihetõ mûködése. A nemzeti pénzügyi rendszer átláthatóságán kívül elsõsorban a fel- 503
14.2. MK pénzügyi-(nemzet)biztonsági kockázata ügyeletek hatékony mûködésére helyeznek hangsúlyt. Teljesen új a szociális biztonság kérdéskörének említése, hiszen a korábbiakban elsõsorban a makrogazdasági mutatók helyes szintjének a beállítása volt a cél. Elõtérbe kerülnek a korrupcióellenes, valamint az igazságszolgáltatás független és pártatlan mûködését biztosító intézkedések. Felülvizsgálják az eddigi segélyezés kereteit, ugyanis felmerült a gyanú, hogy jelentõs IMF-segélyek korrupció útján végül is a szervezett bûnözõk számláira kerültek. A világszervezetek hatékonyan kívánnak fellépni a pénzmosás ellen, amely mostanában már a demokráciát ássa alá. Újraértelmezik a pénzügyi stabilitás, az egyéni biztonság, a közegészségügy és a környezeti veszélyek fogalmait. Azt nem lehet tudni, hogy mindezen felülvizsgálatok milyen eredménnyel járnak, azonban a válságok megelõzése érdekében jelentõs lépés lesz, ha a maga bonyolultságában megjelenõ lehetõ legtöbb tényezõt figyelembe veszik az adott országnál. Mindez persze új típusú beavatkozásokat jelenthet a nemzetállamok szuverenitásába, amelynek sem módját, sem mértékét jelen pillanatban nem lehet megbecsülni. Konklúzió Látjuk tehát, hogy a pénzügyi rendszer kockázatai elsõdleges nemzetbiztonsági kockázatnak minõsülnek. Ez igaz a nemzetközi és hazai pénzügyi rendszer vonatkozásában egyaránt. Talán nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államok nemzeti biztonsági stratégiája külön nevesíti ezt a pénzügyi kockázatot amikor kimondja, hogy a pénzügyi folyamatok annyira elszabadultak, hogy lassan az USA-nak sem lesz elegendõ ereje azok káros hatásait ellensúlyozni. Erre a kijelentésre sokan azt mondhatják, hogy egy olyan kis és nyitott ország, mint a miénk teljesen ki van szolgáltatva a világpiac hatásainak, így a nemzeti hatóságoknak nincs lehetõsége a védekezésre. A tények ennek ellenkezõjét mutatják. Tény az, hogy Magyarországot sokkal jobban megviselte az 1994-1995-ös mexikói pénzügyi válság, amely csaknem tragikus helyzetbe sorolt több fejlõdõ országot. 1997-ben, az ázsiai válság tetõfokán, a Budapesti Értéktõzsde hatalmas mértékû zuhanást szenvedett el, ám azt követõen a kedvezõ gazdasági eredmények miatt 1998 tavaszán a hazai részvényárfolyamok soha nem látott magasságokba emelkedtek. Tény az is, hogy 1998 végén az oroszországi válság idején a tõzsdeindex értékének közel felét elveszítette, sokkal meredekebben zuhant, mint 10 hónappal korábban. Hazánk sokkal szorosabb gazdasági kapcsolatban áll még mindig Oroszországgal, mint a délkelet-ázsiai régióval, a spekulatív tõke kiáramlásán kívül azonban megrendítõ erejû ütést nem kapott a gazdaság. A pénzvilágban azonban, ami az egyiknek rossz, a másiknak még jó lehet. Maga a piacokat mûködtetõ spekuláció is azon az alapon dolgozik, hogy az egyik piaci szereplõ elad, a másik pedig vesz. A délkelet-ázsiai pénzügyi öszszeomlás katasztrofális hatással volt az ottani reálgazdaságra, de leginkább az azt finanszírozó bankokra, pénzintézetekre, legyenek azok hazaiak vagy külföldiek. Ugyanakkor olyan olcsóvá váltak ezek a részvények, hogy jelentõs 504
14.2. MK pénzügyi-(nemzet)biztonsági kockázata befektetõi köröknek érdekében állhatott egy ilyen összeomlás. A régióba termelést telepítõ cégek sorra tönkrementek, így szabaddá vált az általuk lefedett piacok újrafelosztása. Gyakran elhangzik a vád, hogy a kis országok elleni valutaspekulációk indították el a pénzügyi lavinát. Ha ez igaz, fennáll a veszélye annak, hogy a piac- és profit-újrafelosztási harcok a pénzügyi szektoron belül állandósulnak újra. Tény, hogy a délkelet-ázsiai válság végülis Japán recessziójához vezetett, és Kínának is komoly gondokat okoz a mai napig is. Nem lehetetlen, hogy egy, az EURO elleni támadás kiindulópontjaként a gyenge és fejletlen kelet-közép-európai tõzsdék és ezen országok valutái jöhetnek számításba. 505