A dél-zalai sváb települések német kisebbségeinek történeti és identitás-vizsgálata Szerző: Hohl Zsófia Eötvös Loránd Tudományegyetem földrajz BSc., 3. évfolyam 2011.
Koblenz, porosz rajnai kerület földjéről került vármegyénkbe egy hirtelen szőke, iparkodó népcsoport, mely Nagy-Kanizsa környékén, a várostól északra elterülő, javarészben homokos területen hat községet alkotott, u.m. Langviz, Homok- Komárom, Német-Szt.-Miklós, Füzvölgy, Korpavár és Obornakot. ( Körmendy Pál, 1896.) 1
TARTALOMJEGYZÉK Nagykanizsa környéki települések német kisebbségeinek vizsgálata 1. Bevezetés... 3.o. 1.1. Témamegjelölés... 3.o. 1.2. A kutatási célterület lehatárolása... 4.o. 1.3. A vizsgált települések jellege... 6.o. 2. A Nagykanizsa környéki német kisebbségek története... 8.o. 2.1. A térség története a németek betelepítéséig... 8.o. 2.2. Az újkori magyarországi telepítések kezdetei... 11.o. 2.3. Németek telepítése Nagykanizsa környékére... 13.o. 2.4. A falvak és népességük a betelepítés után... 15.o. 2.5. A térség megszervezése és működése a betelepítéstől a 19.század végéig... 18.o. 2.6. A svábok asszimilációja a betelepítéstől az 19. század végéig... 19.o. 2.7. A települések 20.századi története... 21.o. 2.8. A kisebbség helyzete, az identitás kérdése a 19. század végétől napjainkig.. 25.o. 3. A kérdőíves felmérés... 30.o. 3.1. A kérdőívezés módszertana, reprezentativitása... 30.o. 3.2. Identitásvizsgálat a kérdőívek eredményei alapján... 34.o. 3.2.1. Származásra vonatkozó kérdések... 34.o. 3.2.2. Identitással, német kisebbséggel kapcsolatos kérdések... 37.o. 4. Összegzés... 44.o. Forrásjegyzék... 46.o. Ábrák, táblázatok, térképek jegyzéke... 48.o. Mellékletek... 50.o. 2
1. BEVEZETÉS 1.1. Témamegjelölés A magyar közéletben az utóbbi néhány évben egyre többet hallani a kisebbségi önkormányzatok gyorsan növekvő számáról. Megítélésükkel kapcsolatban azonban a közvélemény meglehetősen szkeptikus, hiszen hogyan jöhet létre egy településen látszólag hirtelen bármilyen nemzeti kisebbség, ha korábban sem a statisztikákban, sem a köztudatban nem szerepeltek. Sokan úgy vélik, ezen kisebbségi önkormányzatok létrejötte mögött kizárólag anyagi érdekek állnak. Dél-Zalában, Nagykanizsa környékén, az 1990. évi önkormányzati törvény hatályba lépése óta eltelt húsz évben 5 községben alakult német kisebbségi önkormányzat, ebből kettő csak a 2010. őszi választások során. Kutatásom témájául ezt a vidéket választottam. Alapfeltevésem volt ismerve ezeket a településeket, hogy a kisebbségi identitás esetükben nemcsak az önkormányzatok létrehozását jelenti. Azonban ahhoz, hogy ezt érdemben alátámaszthassam, meg kellett ismernem a települések múltját is: Kanizsa végvára 1600. októberében elesik, s a térség török uralom alá kerül. A vár környékén, és az oda vezető út mentén a falvak lakossága elpusztul. A szóban forgó települések is hosszú időre elnéptelenednek. Az 1700-as évek elején azonban a Rajna-menti Koblenz vidékéről katolikus svábokat telepítenek ide. A betelepítettek nyelvhasználata egészen a XIX. század végéig fennmarad, ennek ellenére a kisebbség a korábbi népszámlálásokban sem jelenik meg markánsan, létezéséről a közvélemény nem tud. A vizsgálatnak tehát már ezen kezdeti szakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy a kutatási cél kettős. Egyrészt bemutatni ennek az ismeretlen német kisebbségnek a létezését, s ezzel felrajzolni egy újabb kicsi, de a múltban vitathatatlanul létező pontot Magyarország etnikai térképére ; másrészt megvizsgálni a mai német kisebbség helyzetét. Ugyanis ha a népszámlálások adataiból indulunk ki, akkor a térségben gyakorlatilag semmi sem indokolja a kisebbségi önkormányzatok létrehozását. Mindkét célterület kutatásához meglehetősen kevés forrás állt rendelkezésre. A zalai svábokról 1 mindössze egyetlen, történeti jellegű munka született, melyet Balla Lőrinc írt 1997-ben. Ez az anyag remek iránymutatónak bizonyult, azonban alátámasztásaként igyekeztem minél több adatot és korabeli dokumentumot felderíteni a Zala Megyei Levéltárban és a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Az 1960-as években nagyszabású kezdeményezés 1 A Kárpát-medencében elterjedt a török hódoltság után telepített németek sváb elnevezése, pedig valódi svábok (Schwabenből, Württenbergből származók) csak Szatmár megyében telepedtek le. (Ács Z. 1984. 177.o.) A dolgozatom témájául szolgáló kis közösség tagjai sem ezekből a tartományokból érkeztek, azonban környezetük máig sváboknak hívja őket, ezért magam is használom ezt a kifejezést megnevezésükre. 3
született Zala megye helytörténeti lexikonjának megírására. Ehhez Dr. Kerecsényi Edit, akkori múzeumigazgató vezetésével Nagykanizsán is adatgyűjtés kezdődött a környező településekről. A lexikon végül sosem jelent meg nyomtatásban, de a falutörténeti összefoglalókat a múzeumban őrzik. A falvak történetének kutatásakor ezeket is felhasználtam. 2 A kisebbség jelenlegi helyzetének feltérképezése még ennél is nehezebbnek bizonyult, hiszen a népszámlálásokra érdemben nem támaszkodhattam. Úgy véltem, a leghitelesebb képet maguk az emberek adhatják identitásukról és a településekről, ezért kérdőíves felmérést végeztem a községekben. Ez a módszer az etnikai kutatásokban még nem elterjedt, azonban meggyőződésem, hogy napjainkban, amikor a nemzetiségi hovatartozás már nem ítélhető meg egyértelműen a nyelvhasználat alapján, a kérdőíves identitásvizsgálatok szerepe felértékelődik. Kutatási alapfeltevésemben az is szerepelt, hogy a kisebbség létezése és formálódása nemcsak azon embereket érinti, akik a kisebbségnek már most is regisztrált tagjai, hanem a vizsgált falvak valamennyi lakosát. Tanulmányom tagolása is a kettős célrendszernek megfelelően alakul. Rövid bevezetés után a 2. fejezet végigköveti a falvak és a kisebbség történetét a betelepítést megelőző időktől egészen a 21. századig. A 3. fejezet a jelené: reprezentálja a kérdőíves identitásvizsgálat eredményeit, összefüggéseket keres, és alátámasztani igyekszik a kisebbségi önkormányzatok létjogosultságát. A településeken végzett kérdőíves felmérés alapján ismerteti a kisebbségi önkormányzatok megítélését, lehetséges jövőbeli szerepét és feladatait a községek életében. 1.2. A kutatási célterület lehatárolása Dél-Zala német jelleggel bíró települései Nagykanizsától északi-északnyugati irányban a Principális-csatorna völgyében, és az attól nyugatra elterülő szelíd dombságon tömböt alkotnak. A 18. században Homokkomárom, Hosszúvölgy, Fűzvölgy, Magyarszentmiklós, Obornak és Korpavár településekre érkeztek németek. Ma azonban csak Homokkomáromban, Hosszúvölgyön, Fűzvölgyön és Magyarszentmiklóson van lehetőség a német jelleg érdemi vizsgálatára, ezek a települések rendelkeznek német kisebbségi önkormányzattal is. Korpavár tulajdonképp csak 1894-ig vizsgálható, ekkor ugyanis a nála mintegy háromszor népesebb Palint közigazgatásilag hozzácsatolták, s értelem szerint ettől kezdve statisztikai adataik is aggregáltan szerepelnek. 1963-tól Nagykanizsa részévé vált. Obornak esete is hasonló, az 2 A falutörténeti összefoglalók a nagykanizsai Thúry György Múzeum Adattárában találhatók, összeállítójuk Dr. Kerecsényi Edit, azonban sem évszámmal, sem oldalszámmal nincsenek ellátva. A múzeumban jelzetszámot kaptak, ezek alapján hivatkozom rájuk. 4
amúgy is kis lélekszámú községet 1928-ban csatolták Eszteregnyéhez. (Jeney A.-Tóth Á. 1996. 26-27.o.) 1. térkép: A kutatási célterület települései Az alaptérkép forrása: Dél-Zala turistatérképe, Cartographia 1999. 5
Bár kutatási célterületem elsősorban a fent nevezett négy, tömböt alkotó településre korlátozódik, a teljesség igénye nélkül szót kell ejteni a Nagykanizsától délnyugatra elterülő Szepetnek községről is, mely szintén német hagyományokkal és kisebbségi önkormányzattal bír. Szepetnek népesedéstörténete azonban markánsan elkülönül az északi tömb községeitől, a településen a magyar, német és horvát nemzetiségek is megjelennek. Szepetnek méretéből adódóan mindig teljesen más társadalmi-gazdasági környezetet jelentett az északi tömb aprófalvaihoz képest. Ez napjainkra mit sem változott, ezért ebből a szempontból sem vethető öszsze a többi vizsgált településsel. 1.3. A vizsgált települések jellege A kérdőíves felmérést Fűzvölgy, Hosszúvölgy, Homokkomárom és Magyarszentmiklós településeken végeztem el. Ezek mindegyike a nagykanizsai kistérségben található, mely Nagykanizsán kívül 26 községből áll. A vizsgált települések a kistérség központi részén fekszenek, a Nagykanizsát Zalaegerszeggel összekötő 74-es főút szomszédságában: 2. térkép: A nagykanizsai kistérség sematikus térképe A KSH 2008-as adatai szerint Fűzvölgyet 139-en, Hosszúvölgyet 194-en lakták, tehát törpefalvak, míg Homokkomáromot és Magyarszentmiklóst az aprófalvakhoz soroljuk 238, illetve 284 lakossal. A községeket a legtöbb törpe- és aprófaluhoz hasonlóan elöregedés jellemzi, ennek mértéke azonban változó: 6
Település 1. táblázat: A települések öregedési indexe 2008-ban állandó népesség (fő) 60 év felettiek száma (fő) 0-14 évesek száma (fő) öregedési index (%) Fűzvölgy 139 49 12 408% Homokkomárom 238 50 45 111% Hosszúvölgy 194 43 24 179% Magyarszentmiklós 284 75 33 227% A kistérség falvai 15898 3490 1998 175% Forrás: statinfo.ksh.hu alapján Az öregedési index, vagyis a 60 év felettiek és a 0-14 évesek arányának százalékban kifejezett hányadosa Hosszúvölgyön szinte azonos a kistérség falvainak átlagos értékével, de még a 179% is azt jelenti, hogy majdnem kétszer annyi időskorú él a településen mint 15 éven aluli. Magyarszentmiklóson meg is haladja a számuk a gyermekkorúak kétszeresét. Fűzvölgy 408%-os értéke kiugró, a településen 2008-ban négyszer annyi 60 év feletti élt, mint 0-14 éves. Homokkomárom értéke a legkedvezőbb, 111%. A falvak közül csak itt él roma népesség, a gyermekkorúak magas számát az ő nagyobb szaporaságuk magyarázza. maradt: Az elöregedés ellenére a falvak népességszáma az utóbbi évtizedben szinte változatlan 2. táblázat: A falvak népességszámának alakulása 2000-2008. Település A települések népességszáma (fő) az egyes években 2000. 2001. 2002. 2003. 2004. 2005. 2006. 2007. 2008. Fűzvölgy 144 143 141 136 137 134 136 137 139 Homokkomárom 229 243 231 231 231 226 230 237 238 Hosszúvölgy 172 178 198 201 203 196 195 193 194 Magyarszentmiklós 301 296 286 287 289 282 272 277 284 Összesen 846 860 856 855 860 838 833 844 855 Forrás: statinfo.ksh.hu alapján A települések népességszámában csak kisebb fluktuáció figyelhető meg. Fűzvölgy 2008-ban gyakorlatilag tartotta 2000-es népességszámát, Homokkomárom és Hosszúvölgy növelni is tudta. Magyarszentmiklós 2000-hez képest 2008-ban csökkenést mutat, de az utóbbi évek tendenciája itt is pozitív. Ennek a jelenségnek hátterében áll, hogy a települések az utóbbi években szuburbán célpontokká is váltak szép fekvésük, rendezettségük, közösségeik miatt. 7
2. A NAGYKANIZSA KÖRNYÉKI NÉMET KISEBBSÉGEK TÖRTÉNETE 2.1. A térség története a németek betelepítéséig Ez a vidék már a rómaiak korában közlekedésföldrajzi jelentőséggel bírt. Itt haladt keresztül ugyanis a híres Borostyánút, mely két ágra szakadt. A főág Zalalövő, Szombathely, Sopron, Bécs felé haladt tovább, míg a mellékág Nagykanizsa, a Balaton, Aquincum, Kijev irányában futott. A vizsgált térség szempontjából az utóbbi vonal fontos, hiszen a Kanizsa körül akkoriban elterülő hatalmas, mocsaras árteret csak észak felé fordulva Hosszúvölgy Fűzvölgy Magyarszentmiklós Magyarszerdahely irányába kerülhette ki. Mindezt alátámasztja az is, hogy egy 1976-os régészeti kutatások során Hosszúvölgy határában nagy kiterjedésű, kőépület nélküli római település nyomaira bukkantak, s Magyarszentmiklós közelében is korarómai telepet fedeztek fel. Fűzvölgyön még 1940-ben tárták fel egy római castrum és az út nyomait. (Balla L. 1997. 6-11.o.) A népvándorlás kora, majd a magyar honfoglalás és államalapítás időszaka nem bővelkedik írásos emlékben ezzel a vidékkel kapcsolatban. Mindössze annyi feltételezhető, hogy a mai Korpavár, Fűzvölgy, Magyarszentmikós község területén már akkor országút (una magna via) vezetett keresztül Kanizsától Hahóton át. Az utaknak pedig tartozékai is vannak: őrhelyek és természetesen az arra lakó emberek. A térségről biztosan tudjuk, hogy már a rómaiak alatt is lakott terület volt, s valószínűsíthető, hogy a Római Birodalom felbomlásával a nem római őslakosság a helyén maradt, és továbbra is ott élt. Írásos emlékek a XIII. századtól állnak rendelkezésre. (Balla L. 1997. 12.o.) A mai Magyarszentmiklós először 1278-ban tűnik fel Szentmiklósi Jakab mester fia, János nevében. Homokkomárom község első írásos említése 1293-ban történt Kamar, Humukcamar alakban. Előtagja a homokos talajra utal. Homokkomárom az Árpádok alatt királyi birtok volt, ahol IV. Béla 1263-ban házat építtetett magának. A község mellett 1360 táján az egyetlen magyar alapítású pálos rend telepedett le. A mai Hosszúvölgy helyén a középkorban nagy valószínűséggel egy Libolcza nevű települést találtunk volna. Obornak első írásos említése 1277-ből való, amikor is IV. László zalai és somogyi nemesekből álló bizottságot küldött ki, hogy a vidékén elszaporodott gonosztevőket kiirtsák. Fűzvölgy meglétére középkori forrás csak közvetetten utal. (Holub J. 1933.) Korpavár jelentőségét és szerepét végig fekvése határozza meg, s egyben ez enged következtetni arra is, hogy folytonosan lakott hely lehetett. A lecsapolás előtti Kanizsa-berekben ugyanis volt itt egy földnyelv, amely hoszszan benyúlt a mocsárba átkelőhelyet hozva létre. (Balla L. 1997. 20.o.) 8
A középkor és a koraújkor bonyolult, gyorsan változó bitokviszonyainak ismertetése nem ennek a tanulmánynak a feladata, ezért a továbbiakban csak azokat a csomópontokat és eseményeket emelném ki, melyek a későbbi történések szempontjából fontosak. A települések történetében a legelső jelentős összekapcsolódási pont az 1500-as évek elején rajzolódik ki, amikor is többnyire a Damonyai család birtokát képezték. Damonyai Pétert azonban 1546-ban a török Konstantinápolyba hurcolta, s csak súlyos váltságdíj fejében engedte el. Ennek előteremtése érdekében a család 1547-ben elzálogosítani kényszerült itteni jobbágytelkeit. A XVI. század elején Magyarszentmiklós minden bizonnyal népes falu lehetett, hiszen 1559-ből még halastaváról is van említés. (Hóbor J. 1998. 255.o.) Homokkomárom is ebben az időszakban élte középkori történelmének fénykorát, jelentős település lehetett a Damonyaiak nemesi kúriájával, több halastóval, szőlőhegyekkel. Már akkor is a szőlőművelés volt a település gazdálkodásának alapja. (Hóbor J. 1998. 173.o.) Fűzvölgy meglétére a korabeli források csak közvetetten utalnak: Damonyai Tamás 1519-ben itteni kúriáját 10 hold földdel s egy réttel a Fűzvölgyben s egy fél jobbágytelket valamint egy szőlőt az Elekerdeje nevű szőlőhegyen eladott. Arról azonban, hogy ebben az esetben a Fűzvölgyben határrészt, vagy lakott területet jelöl-e, nincs egységes állásfoglalás. (Balla L. 1997. 17.o.) Hosszúvölgyről még ennél is kevesebbet tudunk. Annyi bizonyos, hogy 1357-ben még a Kanizsai család birtoka, 1439-ben pedig Kanizsai Györgynek két lakatlan negyed telke volt itt, tehát kis hely lehetett. 1513-ban elhagyott faluként szerepel. (Hóbor J. 1998 176.o.) Az 1526-os mohácsi vésszel kezdődően egész Magyarországra hosszú, viszontagságokkal teli időszak köszöntött. A török portyák a kanizsai végvár környékén is felütötték a fejüket. 1532-ben a török Bécs ellen indult, s keresztülvonult közben Kanizsán is. Az ország három részre szakadása után a török rablások gyakorlatilag állandósultak, a kanizsai vár megerősítése is sürgetővé vált. A munkálatok 1554-ben kezdődtek meg, kő híján az építőanyag főleg fa és föld volt. (Barbarits L. 1929. 5-6.o.) A török fenyegetettség Szigetvár 1566-os eleste után csak tovább fokozódott, gyakorlatilag megpecsételődött Zala és Somogy sorsa. 1587-ben már Kacorlak község alatt állt a török, kisebb harcok, portyázások mindennaposak voltak a vidéken. (Balla L. 1997. 21.o.) Aztán - ahogy Barbarits Lajos írja 1929-es Nagykanizsa monográfiájában - a XVII. század első esztendejével megfordult a sors kereke az addig minden ostromot dicsőségesen állott kanizsai vár felett. (Barbarits L. 1997. 11.o.) 1600. október 22-én 43 napi ostrom után Kanizsa kapitulálni kényszerül a török sereg elől. Ezzel nemcsak a városra, de az egész vidékre teljes súlyával rászakad a török uralom. A törökök még Hahóton túl is mindent feldúltak, az embereket a kanizsai várba hurcolták, lerombolták a 9
templomokat, kolostorokat. Az addig jellemző magas szintű mezőgazdasági kultúra eltűnt a vidékről, a táj elvadult. (Balla L. 1997. 22.o.) Vizsgált településeinket sem kímélte a török, Magyarszentmiklóst 1548-ban teljesen felégették, elhajtották az állatokat is. Az 1570. évi törökdúlás után nem is települt újra, az oszmán uralom alatt végig puszta maradt. Homokkomáromnak is elhalványodott egykori nagysága, a hódoltság alatt lakatlan terület, melyet részben a kanizsai basa használt, de volt keresztény földesura is: a pápai Lőrinte család. (Hóbor J. 1998. 255.o.) Azonban nem is számíthatott volna jobb sorsra ez a vidék, hiszen Korpavár, Szentmiklós, Fűzvölgy közvetlenül a vár felé tartó út mellett feküdtek, Homokkomárom, Obornak, Hosszúvölgy pedig szinte a vár közvetlen szomszédságában, így a portyázó csapatok naponta eljuthattak ide. Homokkomárom és Obornak annyiban talán szerencsésnek mondható, hogy fekvésükből adódóan lakosaiknak egy része a mocsarak, völgyek, dombok közötti sűrű erdőrengetegben menedékre lelhetett. (Balla L. 1997. 22.o.) 1690. április 23-án 90 évi sanyargatás után Kanizsa vára felszabadult a török iga alól, s ezzel új korszak köszöntött a városra és vidékére. Újraindulhatott az élet, persze csak ott, ahol maradtak emberek. Kanizsa felszabadulása után megélénkült a birtokforgalom is. Vizsgált településeink közül Lőrinte János keresztény földesúr 1685-ben Homokkomáromot Szentmiklós pusztájával és más ingatlanokkal együtt öregségének gondviselőjére, Pacsay Zsuzsannára hagyományozta, aki azonban hamarosan eladta örökáron a zalaegerszegi Bedő Szabó Mártonnak. Bedő Szabó fiai a többi Lőrinte örököstől is összevásárolták itteni egyéb birtokrészeiket, ezzel a települések területe ismét egy kézben egyesült, s így is cserélt gazdát 1700-ban, amikor nyílván erőszak és hatalmi poszt jogán báró Schenkendorf Farkas Kristóf kanizsai várkapitányé lett. Schenkendorf az elnéptelenedett uradalmakat külföldiekkel igyekezett betelepíteni, azonban törekvéseit a Rákóczi-szabadságharc meggátolta. A háborúskodás alatt kifosztották és felégették a majorságot, sőt még a homokkomáromi templomot is. Schenkendorf halála után a birtokot özvegye örökölte, aki ugyancsak megkísérelte betelepíteni Homokkomáromot és a környéken lévő majorokat, mert hiányzott a munkáskéz. Schenkendorfné azonban nem bírta kézben tartani a gazdaságot, folyton mások arattak, kaszáltak földjein, így 1717-ben eladta itteni birtokait 8000 forintért báró Esch Ferenc császári és királyi ezredesnek. (Balla L. 1997. 24-25.o.) Ezzel elérkeztünk a svábok betelepítésének előestéjére, ugyanis báró Esch Ferencnek köszönhetően kerültek a mai német kisebbségiek ősei erre a vidékre. Azonban mielőtt ismertetném a báró érdemeit, essen néhány szó általánosságban a németek magyarországi telepítésének kezdeti szakaszáról, melyhez a vizsgált települések története is kötődik. 10
2.2. Az újkori magyarországi telepítések kezdetei Magyarországon a török elleni küzdelem, a Rákóczi-szabadságharc, a háborúkkal együtt járó pusztító járványok komoly népességveszteséget jelentettek. A török kiűzésekor a császári seregek által felszabadított területeket a bécsi udvar új szerzeményének tekintette, s további sorsát az 1688-ban létrehozott Újszerzeményi Bizottságra bízta. Mivel sok korábbi tulajdonos nem tudta birtokjogait igazolni, nagy kiterjedésű termőföld vált a Birodalom tulajdonává. A kor gazdasági életét az a merkantilista szemlélet uralta, melynek alapelve szerint ahol népesség van, ott pénz is van. Az udvar kasszája pedig a török, majd a francia és a Rákóczi-szabadságharc ellen viselt háborúk miatt igencsak megcsappant. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az udvar a belső vándorlás révén kibontakozott telepítéssel nem érheti el célját, mivel ekkor csak a már korábban itt élt adófizetők vándorolnak, s ez nem növeli az adóalapot. Így fordult figyelmük a külföld felé, s az ügy fontosságát igaz, kissé megkésve az országgyűlés is felismerte: az 1723/103. cikkelyben szorgalmazta a külföldiek telepítését Magyarországra. A telepítések élére azonban nemcsak a kamara, de sok esetben gazdag földesurak is álltak, akiknek többsége az újonnan felszabadított területeken német származású volt. (Ács Z. 1984. 164.o.) Magyarországon, az elpusztult földön elsősorban mezőgazdasági termelőkre volt szükség. Ilyent pedig akkor leginkább a Német-római Birodalomban a Rajna-folyó mente szolgáltatott, melyet a 17. század elején a harmincéves háború (1618-1648), majd a pfalzi (1688-1697) és spanyol (1701-1704) örökösödési háború sanyargatott évtizedeken át a Saarvidéktől Hessenig és Frankenig. A dél-zalai német telepítés történetét feldolgozó Balla Lőrinc kutatásai szerint akkoriban sorozatos természeti csapások, aszály, fagykár pusztította a vidéket. 1708 és 1740 között mintegy 10 alkalommal volt éhínség. A népességre ráadásul súlyosan nehezedett a sok kis egyházi és világi uralkodó, territoriális fejedelem hatalma is. Mindemelett jellemző volt a korban a területen, hogy a parasztbirtokon egyetlen fiú, a legifjabb örökölt, ami a 18. század békésebb viszonyaival beköszöntő nagyobb szaporaság mellett rendkívül megnövelte a kivándorlásra kész emberek számát. (Balla L. 1997. 25-26.o.) Nem csoda tehát, ha ezen a vidéken nem hangzott el hiába III. Károly és a magyar földesurak hívó szava. További meggyőző érv volt a bécsi udvar számára a területtel kapcsolatban, hogy a Német-római Birodalom ezen részének lakossága szinte kizárólag katolikus volt, tehát a kultúra hordozója, a birodalmi vallás igaz híve, aki Magyarországra költöztetve a birodalom támasza lesz majd. A német telepítések már rögtön Buda visszavétele (1686) után megindultak. A kamara arra törekedett, hogy Buda körül megbízható körzet alakuljon ki. A 18.század első felében a 11
Dunántúl, ezen belül is főként a bakonyi, vértesi, budai hegyvidékek és a baranyai-tolnai terület képezte a telepítések fő színterét. A nagybirtokosok mellett az egyházi rendek, a ferencesek és a kapucinusok is segítették a katolikus németek letelepedését. Tolna megyét például nagyobb földesurai, a budai egyetem és a szekszárdi apát népesítették be. Az első német telepesek azonban sok esetben nem voltak elégedettek az itt talált viszonyokkal, ezért továbbálltak vagy visszavándoroltak hazájukba. A németek részben a magyarok által üresen hagyott falvakat ülték meg, részben pedig új településeket alapítottak. (Ács Z. 1984. 169-170.o.) 3. térkép: A svábok betelepülésének területei a Kárpát-medencében Forrás: www.oelm.at A térképen is jól kirajzolódnak a telepítés területei, azonban a kis zalai tömb nem szerepel rajta. Ennek okai leginkább a telepítés körülményeiben keresendők, melyeket a későbbiekben részletesen ismertetek. A telepítések első hullámában mindenütt jelen voltak a szegény, kalandvágyó, dologkerülő emberek is. A 18. század második felében azonban a Magyarországra települő németeknek az udvar már nagyon szigorúan előírta, mennyi pénzt hozzanak magukkal, s aki ezt az 12
összeget nem tudta felmutatni, az már a dunai szállítóhajókra sem kerülhetett fel, ezáltal a bevándorlók színvonala gyorsan emelkedett. (Ács Z. 1984. 174.o.) A jobbágyok áttelepítését általában hosszadalmas tárgyalás előzte meg, melyben a császár is segítette a magyarországi földesurakat, amikor azok a német fejedelmekhez és birtokosokhoz fordultak. Ilyen császári kérések érkeztek az egyes birodalmi kerületekhez is, s amennyiben nem ütköztek nehézségekbe, csakhamar megjelentek az illető falvakban a császári telepítési biztos emberei, vagy az egyes magyar urak verbuválói, akik próbálták a népet kivándorlásra csábítani. Ennek érdekében mindent megtettek: szabad utazást ígértek nekik a Dunán, egészséges, friss vízben bővelkedő, termékeny földet, szántót, rétet, szőlőt, erdőhasználatot, 200 forintért kész házat, szekeret, ekét, boronát, négy ökröt, két lovat, négy tehenet, három borjút, két sertést és az első termésig teljes élelmet. Ígéreteiket azonban, különösen III. Károly idejében nem mindig tartották be, mivel a földesurak is próbálták visszafogni a kiadásokat. Ennek következtében kezdetben meglehetősen lassan ment a betelepítés. Nagyobb tömegekben, rendezettebb viszonyok között csak az 1720-as években indult meg. A török korszak alatt elvadult magyar föld sok veszedelmet rejtett a jövevények számára, hozzá kellett szokniuk a mocsaras, lázakat okozó éghajlathoz, s amíg ez megtörtént, az első beköltöző nemzedék jelentős hányada betegedett vagy halt meg. (Balla L. 1997. 26.o.) Mivel egyre nagyobb lett a magyarországi kereslet a telepesek iránt, a német földesurak is újragondolták az áttelepülés feltételeit. Kezdetben a császár kérésére eltekintettek az ún. manumissió, az elbocsájtási illeték megfizetésétől, utóbb azonban már rendesen megkövetelték azt a távozó jobbágyoktól, hogy a telepítésből nekik is hasznuk származzon. (Balla L. 1997. 27.o.) 2.3. Németek telepítése Nagykanizsa környékére A Kanizsa környéki németek betelepítésének körülményeiről mindössze Balla Lőrinc és a saját kutatásaim szolgáltatnak információt, melyek megítélésem szerint még sok tekintetben hiányosak, ám a telepítés körülményei el is lehetetlenítik a további pontosítást. Bizonyosnak tűnik, hogy a mai lakosság ősei az akkori Német-római Birodalom 1512- ben létrehozott Rajna-vidéki körzetének Koblenz nevű városából, mely a Rajna és a Mosel folyók összefolyásánál fekszik, illetve annak vidékéről kerültek Zalába. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kitelepülők származása csak a városra, és közvetlen környékére korlátozható. Ugyanis akkoriban az engedélyezett kivándorlások jóváhagyói között legtöbbször a mainzi érsekség is szerepelt, melyhez Koblenz is tartozott. Elképzelhető tehát, hogy Esch Ferenc toborzói ezt a környéket is bejárták. (Balla L. 1997. 30.o.) 13
Balla Lőrinc munkájából kiderül, hogy a 18. század elején Koblenzben és a környékén hideg nyarak voltak, sok zivatarral, jégesővel, ami ellehetetlenítette az aratást. Továbbá sokszor volt áradás a Rajnán és a Moselen. Mindezen tényezők és a bizonytalan történelmi szituáció egyre nagyobb elégedetlenséget szült, melynek első kifejeződését jelentette, amikor a vidékről 1712-ben nem várt, nagy tömegek nyomultak Magyarország felé, s Ausztria határainak lezárására is kényszerült. Koblenzben ebben az időben az uralkodó választófejedelem megtiltotta az áttelepülést, azonban a Metternich-udvarházban egy titkos toborzóiroda létesült a Magyarországra kitelepülők részére. Az irodát feltételezhetően az ismert Clemens von Metternich herceg, osztrák kancellár nagyapja működtette, aki igyekezett az osztrák érdekeket segíteni, ezért a kitelepülni szándékozóknak menlevelet és útlevelet adott Bécsig. Esch vagy Langwiesen báró, vizsgált településeink akkori földesura, maga is egy régi, nagy német főúri családnak a sarja volt, melynek központját szintén Koblenz vidékén találjuk. Valószínűleg jó kapcsolatot ápoltak a Metternich-családdal, s így a történelmi szálak és egyéni érdekek összekapcsolódásával valósulhatott meg a Koblenz környéki németek Zalába telepítése, melynek legvalószínűbb időpontja 1722. A kivándorlók a Sváb Körzetben gyülekezhettek és indultak tovább München- Bécs útvonalon Magyarországra, részben hajón, részben lovaskocsikkal a folyók mentén. A betelepülőkről pontos adatokat nem sikerült fellelni, melyben nyilván közrejátszik, hogy a toborzás és az utaztatás is titokban történt, ezért névjegyzék nem is készülhetett. Egy 1940. szeptember 10-én Stuttgartban kelt levélből 3 azonban megtudható, hogy Koblenzből Nith, Hohl, Runkel, Kuhlich, Noll, Kling, Weier, Lang, Krimel, Schmidt, Mauer és Müller nevű családok települtek ki. (Balla L. 1997. 28-30.o.) Hosszúvölgyet, Fűzvölgyet és Magyarszentmiklóst kizárólag ezek a telepesek népesítették be, Obornakon és Homokkomáromban a megmaradt néhány lakos mellé települtek. Korpavárra 1722-ben valószínűleg nem történt telepítés, hanem az előbbi településekről költöztek át 1744 után, amikor a helyhezkötöttség megszűnt. Azt, hogy hány család érkezhetett ide az 1720-as évek elején, csak becsülni lehet, de Kerecsényi Edit muzeológus adatai szerint 50-re tehető a számuk. (Kerecsényi E. A 2459-2001.) 3 Balla Lőrincnek kutatásai kezdetén akadtak segítői Németországban, a levél létezését ők derítették fel. Balla nem tér ki a levél részletes ismertetésére, így egész pontosan nem határozhatók meg annak keletkezési körülményei, s az ismertetett nevek forrása sem. 14
2.4. A falvak és népességük a betelepítés után A letelepedés után újraindult az élet, a települések nevükben is újjászülettek. Az Esch család előneve (Langweisen) után kapta a mai Hosszúvölgy a Langwies nevet, Fűzvölgyet Freywis névre keresztelték, mely a régi németben szabad, megváltott rétet jelentett. A korábbi Szeglakszentmiklós lakosai származását hangsúlyozandó Németszentmiklós lett. (Hóbor J. 1998. 176.o.) 1744-ben Mária Terézia a kanizsai javak részeként gróf Batthyány Lajosnak (1696-1765), adományozta Homokkomáromot, s vele együtt a többi falut is. A Batthyány-Strattmanág a terület legfőbb birtokosa maradt egészen 1848-ig. (Kerecsényi E. A 2408-2001) Batthyány gróf megerősítette jogaikban a falvak lakóit, 1744-től szerzett vagyonukkal szabadon rendelkező, szabad költözésű jobbágyok voltak. A települések ekkor gyors fejlődésnek indultak. A gróf kitisztíttatta a halastavakat és csatornákat, friss halállományt telepített, svájci tehenészetet és fácánoskertet létesített, tervszerű vadgazdálkodást vezetett be. Erdőírtás révén kibővítették és újratelepítették az egykor szebb napokat is látott komáromi szőlőhegyet. 1753-as források már arról számolnak be, hogy sok az eladó bor a településen, és Kanizsa város a kocsmáltatáshoz innen volt kénytelen beszerezni azt. (Hóbor J. 1998. 174.o.) Talán ezen intézkedéseknek is köszönhető, hogy a népnyelvben egyesek Batthyány gróf nevéhez, s az 1740-es évekhez kötik a svábok betelepítését. Tény, hogy az 1722-es időpont csak valószínűsíthető, és fennáll annak a lehetősége, hogy a telepesek néhány évvel később érkeztek, vagy esetleg több hullámban. Az azonban semmiféle érvvel vagy adattal nem támasztható alá, hogy Batthyány Lajos telepítette volna be őket. A majorság központja Homokkomárom lett. 1744-re a településen a török időkben elpusztult templom helyén új épült, melynek alapkövét még Esch Ferenc tette le 1722-ben, befejezni azonban csak Batthyány tudta. 1747-ben Kanizsáról ferencesek érkeztek a helységbe, innentől kezdve a környező sváb települések mind Homokkomárom filiái is lettek. (Hóbor J. 1998. 174.o.) A települések népességéről a legkorábbi adatok 1757-ből állnak rendelkezésre. A falvak területén ekkor végeztek a betelepítés után először népességösszeírást, melynek megrendelője az egyház volt. A következő hiteles adatok 1771-ben születtek, szintén egy hasonló összeírás alkalmával. 15
3. táblázat: A vizsgált települések népességszámának alakulása az 1757. és 1771. évi népességösszeírás alapján Település Családok száma Lakosságszám (fő) 1757-ben 1771-ben 1757-ben 1771-ben Fűzvölgy 29 17 147 124 Hosszúvölgy 33 23 197 158 Homokkomárom 29 20 126 95 Magyarszentmiklós 38 27 201 190 Obornak 9 6 49 41 Korpavár 2 9 9 52 Összesen 140 102 729 660 Forrás: Ördög F. 1992. 698-745.o. alapján Látható, hogy 1757-ben összesen 140 család élt a településeken. Ennek ismeretében kétségbe vonható a fent közölt adat, mely szerint 1722 körül mindössze 50 család érkezett ide. A betelepülés utáni bizonytalan körülmények közepette, amikor ráadásul betegségek is tizedelték a lakosságot, nem valószínű, hogy óriási családalapítási kedv jellemezte volna a közösséget. Nagy valószínűséggel tehát az 1720-as években is több mint 50 család élt itt. 1757-re annak ellenére, hogy Homokkomáromban volt a majorság központja, a mai Magyarszentmiklós fejlődött a legnépesebb településsé, amit Hosszúvölgy és Fűzvölgy követett. Homokkomáromban az átlagos családnagyság is elmaradt a többi településétől, hiszen míg 1757-ben 29 családra Fűzvölgyön 147 lélek jutott, addig Komáromban ugyanennyire csak 126. Ennek oka abban keresendő, hogy a majorsági központ valamelyest polgárosultabb jelleget ölthetett, iparosok is megjelenhettek a faluban, akiket kisebb szaporaság jellemzett, mint az egyszerű parasztságot. Emellett pedig az 1771-es összeírásból az is kiderül, hogy 8 családot urasági szolgák, cselédek, és a plébánia alkalmazottai tettek ki. 1757 és 1771 között Korpavár kivételével mindenhol a népesség csökkenése figyelhető meg. Korpavárra valószínűleg csak röviddel 1757 előtt érkezett 2 család, ezért ott az élet csak a két összeírás között kezdett beindulni, ez magyarázza a növekedést. A többi településen azonban a családok helyzetének stabilizálódása történhetett, csökkent a létbizonytalanságuk, így a családot sem kellett már úgy túltervezni, kevesebb gyermeket vállaltak. A népességösszeírások nemcsak a fenti statisztikai adatokkal szolgálnak, de rögzítik a településeken élők nevét, életkorát, rokoni kapcsolatait is. Ezeket vizsgálva feltűnik, hogy bár a fent említett nevek melyek a Koblenzből feltételezhetően kitelepülőket jelölik mindegyike megtalálható, mellettük még legalább 10-15 másik, egyértelműen német eredetű név van jelen. Ennek ismét többféle magyarázata lehet. Előfordulhat, hogy csak a ténylegesen Koblenz városából kitelepülők neve került elő 1940-ben, és hozzájuk csatlakoztak még a vá- 16
ros környékéről. Azonban talán közelebb állunk a valósághoz, ha nem fogadjuk el, hogy az ismert névlista teljes. Harmadik lehetőségként pedig érdemes számba venni azt az eshetőséget is, hogy a betelepülés több hullámban zajlott, s az ismert nevek, csak az egyik csoport tagjaihoz tartoztak. A települések népességszámának további alakulásáról 1870-ig, az első népszámlálásig, év 4. táblázat: A települések népességszámának alakulása 1757-1890 Fűzvölgy A települések népességszáma (fő) nehéz megbízható adatokat gyűjteni, körülbelül húszévente állnak valamilyen forrásból rendelkezésre: Magyarszentmiklós Homokkomárom Hosszúvölgy Korpavár Obornak Összesen 1757 201 147 126 197 9 49 729 1771 190 124 95 158 52 41 660 1785 250 176 134 205 84 52 901 1802 260 180 n.a. 240 n.a. n.a. n.a. 1828 378 354 169 369 119 92 1481 1851 399 275 234 305 130 60 1403 1870 410 252 310 362 150 68 1552 1880 391 293 314 382 126 65 1571 1890 392 356 343 423 138 65 1717 Forrása: Ördög F. 1992. 698-745.o., Jeney A.-Tóth Á. 1996. 116-227.o., és Kerecsényi Edit A 2459-2001., 2420-2001, 2408-2001. A táblázatból kirajzolódik, hogy 1771 és 1890 között nyilván kisebb átmeneti fluktuációk mellett a települések népessége fokozatosan gyarapodott. Különösen nagyarányú a bővülés a 18. és 19. század fordulójától. 1802 és 1828 között Magyarszentmiklós, Fűzvölgy és Hosszúvölgy majdnem kétszeresére növelték lakosságszámukat. Homokkomáromban igazán csak az 1820-as évektől kezdődhetett a bővülés, de 50 év itt is elég volt ahhoz, hogy a lakosok száma megduplázódjon. Korpavár és Obornak már láthatóan nem tud lépést tartani a többi településsel. A "népességrobbanást" minden bizonnyal a korszakot általánosságban is jellemző nagyobb természetes szaporodás és a lassan növekvő születéskor várható élettartam generálja. Ehhez adódik még hozzá, hogy térségünkben az 1800-as évek elejére alakul ki a falvak között valamiféle munkamegosztás, formálódik ki a gazdaság jellege. A falvak bekapcsolódnak Zala megye életébe, a létfeltételek stabilizálódnak. A korábban tapasztalt népességkülönbségek is kiegyenlítődnek, Homokkomárom, Hosszúvölgy, Fűzvölgy és Magyarszentmiklós a 19. század végére egyaránt 350-400 lelket számlál. 17
2.5. A térség megszervezése és működése a betelepítéstől a 19.század végéig A térségben a gazdálkodás módját a természeti környezet erősen befolyásolta. A terület ugyanis jórészt homokos, Hosszúvölgy és Homokkomárom között még a holocén melegszáraz mogyoró időszakából származó homokformákat is lehet találni. Ez a homokos talaj értelemszerűen nem igazán kedvezett a növénytermesztésnek, a jobb minőségű földek pedig szinte kivétel nélkül az uradalom, nem pedig a jobbágyok tulajdonában voltak. A települések fekvése és kiterjedése szintén fontos a gazdálkodás szempontjából. Fűzvölgy sík területen fekszik, határa vizenyős lehetett, melyen fűzfák nőttek, erre utal az 1800-as évek végén felvett neve is. A község határa szűkös, szántóföldje és rétje alig volt, legelőjét pedig a bérlők elvették, ezért a lakosok a szomszédos határokban kényszerültek maguknak legelőt bérelni. Homokkomárom határának nyugati felét főleg szőlőhegyek borítják, míg a keleti sík területen erdő, legelő, és nagyon kevés szántó található. Hosszúvölgy lankás vidéken terül el. (Hóbor J. 1998. 173-174.) 1860 után határa két alkalommal is gyarapodott (összesen mintegy 200 hold legelővel), nagyrészt Homokkomárom rovására. Magyarszentmiklóst a zalaegerszegi országút szegélyezi, határa szintén szűkös, lankás és sík területei vannak, eddig terjeszkedett a kanizsai berek. Szántója és rétje kevés, legelőjét a bérlők kisajátították. (Kerecsényi Edit A 2459-2001.) Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a településeken már a betelepítéstől kezdődően nem a növénytermesztés, hanem az állattenyésztés és a szőlőművelés vált dominánssá. Az uradalmi birtokokon elsősorban birkát, a jobbágyok pedig szarvasmarhát és sertést tartottak. A sertéstartásnak a környező, makktermő erdők kedveztek. A szőlőművelés jelentősége hagyományosan nagy a térségben. A homokkomáromi szőlőhegyen nemcsak a komáromiaknak, de a többi falu lakójának is volt birtoka, ezért viszonylag jó módban éltek. Borukat, terményeiket és jószágaikat a nagykanizsai piacon és vásárokon könnyen tudták értékesíteni. (Kerecsényi Edit A. 2420-2001) Még a polgári korban is elsősorban a falvak legelőit, szőlőhegyeit, állattenyésztését dicsérték, azonban a lakosok évtizedeken át keményen dolgoztak azon, hogy a homokot termővé tegyék. Ezt igazolja Körmendy Pálnak 1896-ban Zala megye milleniumi évkönyvében megjelent írása is, melyben a következő áll: Gazdasági viszonyaikra nézve felemlithetem, hogy az a föld, melyre állandó fészküket rakták, legnagyobb részben futó-homok volt; kitartó szorgalom kellett ahhoz, hogy ezt a terrenumot termővé tegyék. De az a fáradtságot nem ismerő igyekezet, mely a svábságnak ma is kiváló tulajdonsága és az okszerü gazdálkodás: jövedelmezővé tette a homokterületet. Ennek köszönhető, hogy a megkötött homoktalaj produktuma jóság és mennyiség tekintetében talán semmivel sem áll alatta a Dunántul legkövérebb humusza termékének. (Körmendy P. 1896. 124.o.) 18
Már az 1750-es évek közepétől találunk a településeken eleinte kevesebb, majd egyre több kisiparost is, így kőművest, kovácsot, asztalost, bognárt, kádárt, szabót, cipészt. Homokkomáromban uradalmi téglaégető, pálinkafőző és a mészárszék is jövedelmezett. Magyarszentmiklóson működött az uradalom útmenti vendégfogadója, 1767-ben pedig a Batthyányak, valamint Schuttneckt János és József serfőzőmesterek között serfőzésre is történt megállapodás. (Hóbor J. 1998. 256.o.) A homokkomáromi uradalmi központban 1744-ben felépült templom ferences szerzeteseinek 1747-es feljegyzései szerint németül prédikáltak a környező sváb falvak népének, valószínűleg egészen 1848-ig. 1774-re felépült a római katolikus plébániaház és ferences zárda. A települések lakói 100%-ban római katolikus vallásúak voltak, s ez az arány napjainkig sem változott érdemben. (Kerecsényi Edit, A. 2408-2001.) 1770-ben a térségben a homokkomáromi tanító oktatta a gyerekeket. Fűzvölgynek már 1836-ban saját iskolája volt, ahol magyar és német nyelven oktatták a tanulókat. Magyarszentmiklóson először 1837-ből, Hosszúvölgyön 1892-ből van feljegyzés saját iskoláról. (Balla L. 1997. 124-125.o.) Az oktatást szintén kiemeli Zala megye milleniumi évkönyve is: Ami a kanizsa-vidéki svábság tanügyi viszonyait illeti, dicsérettel kell megemlékeznem arról, hogy ők a népoktatás fontosságát belátván, iskolákról idejekorán gondoskodtak. A homokkomáromi, fűzvölgyi és németszentmiklósi községi iskolák a régmúltban is jó hírnévnek örvendtek. (Körmendy P. 1896. 123.o.) A jobbágyok jogaival kapcsolatban már ismert, hogy 1744-ben Batthyány Lajos megerősítette azokat, azonban a későbbiekben ezek a jogok megnyirbálásra kerültek, mert Mária Terézia idején már a falvak lakói közönséges úrbéresekként szerepeltek. Az idő előrehaladtával viszont a jobbágyi kötöttség egyre csökkent és az 1848-as szabadságharc eredményeként meg is szűnt a hűbéri teher. Virágzó kisgazdaságok jöttek létre. 1848 után uradalomról nem beszélhetünk, de a Batthyány-Strattman hitbizomány tulajdonosként egészen 1945-ig jelen marad a területen. (Balla L. 1997. 70.o.) 2.6. A svábok asszimilációja a betelepítéstől az 19. század végéig Fentiek ismeretében a legfontosabb kérdés talán az, hogyan zajlott a betelepítettek integrációja Zala megyében, mennyire volt erős az asszimiláció. Ennek mérése ismét csak nehéz feladat, hiszen nemzetiségi adatok az 1880-as népszámlálástól kezdődően állnak rendelkezésre. Ráadásul akkoriban a mai gyakorlattal szemben a népszámlálás anyanyelvi szempontból mérte fel a kisebbségeket, kulturális értékekhez, hagyományokhoz való kötődés, csa- 19