BRYAN CARTLEDGE TRIANON

BRYAN CARTLEDGE TRIANON egy angol szemével OFFICINA KIADÓ

Copyright: Bryan Cartledge Eredeti kiadás: Haus Publishing Ltd, 2009 70 Cadogan Place London SW IX 9AH www.hauspublishing.com A mű eredeti címe: The peace conferences of 1919-23 and their aftermath Mihály Károlyi & István Bethlen Hungary Angolból fordította: Bánki Vera Szerkesztette: Karádi Ilona Magyar kiadás: Officina 96 Kiadó, 2009 1088 Budapest, Szentkirályi utca 34. Telefon: 235-0240 Fax:317-7660 E- mail: officina@officina.hu www.officina.hu A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Balogh Katalin A magyar változat tipográfiája, borítóterve, műszaki szerkesztés: Szentirmay Katalin Tördelés, nyomdai előkészítés: Artika Design Bt. Nyomás és kötés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató ISBN 978 963 9705 62 3 Minden jog fenntartva. Tilos a könyv egészét vagy bármely részét bármiféle módon sokszorosítani vagy reprodukálni a kiadó előzetes, írásbeli engedélye nélkül.

Tartalom TARTALOM...3 ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ...6 SIR BRYAN CARTLEDGE KÖNYVÉNEK TÖRTÉNETIRODALMI ÉRDEME...8 BEVEZETŐ... 10 I. KÉT ÉLET ÉS AZ ORSZÁG...13 1. MAGYARORSZÁG EZER ÉVE... 14 2. KÁROLYI MIHÁLY ÉS BETHLEN ISTVÁN...28 3. ÖSSZEOMLÁS ÉS FORRADALOM...45 4. PÁRIZSI ELŐJÁTÉK...58 II. A PÁRIZSI BÉKEKONFERENCIA...67 5. KÁROLYI LEMONDÁSA...68 6. AZ ORSZÁG FELDARABOLÁSA...80 7. ELLENFORRADALOM...95 8. PÁRIZS...105 III. TRIANON ÖRÖKSÉGE...122 9. BETHLEN KONSZOLIDÁCIÓ ÉS HELYREÁLLÍTÁS...123 10. KÁROLYI ÉS BETHLEN: A VÉGJÁTÉK...140 EPILÓGUS...154 IDŐRENDI TÁBLÁZAT...157

ANGOL NYELVŰ IRODALOM...165 TOVÁBBI OLVASMÁNYOK...169 A SZÍNES KÉPEK FORRÁSAI... 172 NÉVMUTATÓ...176 FORRÁSMUNKÁK...183

Budapesten, a Parlament előtt Károlyi Mihály gróf 1918. november 16-án kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

Előszó a magyar kiadáshoz Ez a könyv a londoni Haus Publishing Ltd által megjelentetett A modern világ megalkotói: az 1919 1923-as békekonferenciák és következményeik című sorozat számára készült. A sorozat 32 kötetből áll, mindegyik azzal foglalkozik, milyen szerepet játszott a konferencián az azon részt vevő 32 állam, és hogy a konferencia döntései milyen hatással voltak az adott országra. A sorozat megalkotója, szerkesztője, dr. Barbara Schwepke úgy gondolta, hogy a téma érdekesebb lesz, és jobban fogja vonzani az átlagolvasót, ha minden kötet életrajzi jellegű, és olyan személyre vagy személyekre összpontosít, akik a legszorosabb kapcsolatban álltak országuk részvételével a konferencián és a konferencia következményeivel. Az eddig már megjelent kötetek közül megemlítem a következőket: David Lloyd George: Nagy-Britannia; Georges Clemenceau: Franciaország, Woodrow Wilson: Egyesült Államok. A jelen kötet elkészítésénél gondot okozott az életrajzi vonatkozás, mivel Magyarország csak későn és túl rövid időre kapcsolódott be a párizsi békekonferencia munkájába. Ezenkívül a magyar delegáció vezetője, Apponyi Albert gróf már viszszavonult az aktív politizálástól, és nem is játszott szerepet a konferencia utáni időkben. Ezért úgy határoztam, hogy ezt a kötetet két magyar államférfi, Károlyi Mihály gróf és Bethlen István gróf szerepe köré építem fel. Bár Károlyi Mihály nem vett részt a békekonferencián, szorosan követte a Magyarország és a konferencia közötti kapcsolatokat; és bár nem Bethlen István vezette a magyar küldöttséget, annak fontos tagja volt, és

később reá, mint miniszterelnökre hárult a feladat, hogy megbirkózzék a konferencia döntéseinek a következményeivel. Az a tény, hogy ez a kötet egy sorozat része, mást is jelent. Akár egy csapatnak, egy sorozatnak is belső fegyelemre van szüksége. A kiadó ezért szigorúan megszabta a terjedelmet, és felkérte a szerzőket, hogy egy bizonyos szerkezeti felépítéshez tartsák magukat. Pl. minden kötet első fejezete a szóban forgó ország történelmét foglalja össze 1914-ig. Ezeknek az eszközöknek köszönhetően a sorozat kötetei jelentős mértékben hasonlítanak egymáshoz, a lényeges tartalmi különbségek ellenére is. Örömmel fogadtam ezt a lehetőséget, hogy jobban megismertessem egy széles körű, angolul beszélő olvasóközönséggel a trianoni békeszerződés genezisét és következményeit, és nagyon boldog vagyok, hogy a magyar olvasók is akik természetesen eleve jól ismerik a témát most saját nyelvükön vehetik kezükbe könyvemet. Ezért rendkívül hálás vagyok a kiadónak, Balogh Katalinnak, az Officina 96 Kft.-nek, és lelkes, tehetséges fordítómnak, Bánki Veronikának. Bryan Cartledge London, 2009.

Sir Bryan Cartledge könyvének történetirodalmi érdeme Sir Bryan Cartledge a magyar kiadás számára írt előszavában tiszteletre méltó őszinteséggel számol be azokról a korlátokról, melyekhez írás közben igazodnia kellett, tekintve, hogy műve egy könyvsorozat egyik darabjául készült. Ennek következtében Cartledge munkája két témával foglalkozik: az 1919-1920-ban bekövetkezett magyar tragédia két főszereplőjével és a trianoni békeszerződés körülményeivel. Károlyi Mihály és Bethlen István jellemrajzait melyek inkább emberi vonásaikat, mintsem életük minden eseményét idézik fel, e két ember Trianon előtti és utáni szereplését Cartledge a munka keretének megszorításai miatt csak röviden vázolhatta. Magyar történelmi pontosabban: történetírói szempontból e munka érdeme elsősorban nem új életrajzi adatok feltárásából áll, hanem írójának szerteágazó műveltségéből és mély emberismeretéből fakadó két jellemrajza minőségéből. Bethlen Istvánhoz hasonlítva Károlyi Mihály nem rendelkezett államférfiúi képességekkel; politikai pályafutása rövidebb volt, mint Bethlené, akinek a szerepe végül el is halványult, és élete tragikus véget ért. Engedtessék meg nekem, magyar születésű történetírónak, hogy hozzáfűzzem: szomorú, hogy Károlyinak szobra és utcaneve van Budapesten, míg Bethlennek hagyományos sírja sincs.

Cartledge könyvének fő értéke és érdekessége Trianon előzményeinek, még inkább következményeinek új adatokkal és mélyreható összefüggésekkel gazdagított leírása, főleg az akkori angol szemszögből. Aránylag kevés magyar munka merítette ki a korabeli francia, angol, olasz és kisebb mértékben amerikai antantpolitika Magyarországot illető tényezőit és vonatkozásait. Angol nyelven jelentősek e szempontból Harold Nicolson (Peacemaking) naplójegyzetei, és Margaret Macmillan (Párizs, 1919) kitűnő összefoglaló könyve; most mindezekhez lényegesen hozzájárul és magyarszimpátiája miatt különbözik is Cartledge jelen munkája, leginkább annak a párizsi tárgyalásokról szóló része. Ez, valószínűleg nem véletlenül, a leghoszszabb fejezet. Lényegét összefoglalva: sajnálatosan döntő fontosságú volt nem csupán a magyarellenes propagandák sikere és a magyar nemzetmentő politika erőtlensége, hanem az is, hogy az immár majd másfél évig tartó párizsi békekonferenciák tagjai fáradtak és fásultak voltak. Ergo: a Magyarországgal foglalkozó döntéseik igen gyakran gyors és felületes nemtörődömségük következményei lettek. Mindehhez jelentősen hozzájárult az elvesztett magyar presztízs és a háborút követő siralmas magyar események sora ezt én fűzöm hozzá Sir Bryan Cartledge országunk történelmét mélyen megértő könyvéhez. John Lukacs

Bevezető Budapest, 1896. június 8. Ünneplőbe öltözött a magyar főváros ezen a szép nyári napon. Ferenc József osztrák császár és magyar király ritka látogatásai egyikére érkezett királyságába és második fővárosába. Erzsébet királynét, a melankolikus szépséget, akiről köztudott volt, hogy jobban kedvelte a tágas magyar mezőket és a tüzes lovakat, mint a Hofburg hideg formalitását, és aki a császár-király oldalán ült, a magyarok tömegei különleges melegséggel üdvözölték. 1700 lovas, hagyományos öltözékben, a megyei bandériumok és a nemzet feudális milíciája képviseletében kísérte az állami díszhintót a királyi palotából a koronázó Mátyás-templomba, majd a Dunán át a gótikus stílusban épült új Parlamentig. Még a londoni Times tudósítóját is aki az alkalomra Bécsből leutazott Budapestre lenyűgözte a látvány: Reménytelen vállalkozás volna, hogy teljes képet kíséreljünk meg adni a szivárvány minden színében pompázó sok száz egyenruháról és viseletről. A kíséretnek csaknem két órába tellett, amíg átjutott a Dunán a túlpartra. A 80 városi és megyei bandérium a huszáregyenruha számos változatát mutatta be, volt ott sok paraszti viselet, és voltak, akik szemes páncélinget viseltek, fokossal és ólmosbottal. A ruházatok bemutatták a színskála minden árnyalatát, az izmos parasztok ruhái visszafogottabb színeitől [ ] a legvadabb skarlátvörösig és kénsárgáig, azúrkékig és vakító fehérig, az ibolyaszíntől, a bíbortól az aranyig, a karmazsinvörösig és rubintvörösig. Sokan hanyag eleganciával leopárd- vagy párducbőrt vetettek a vállukra. 1

Ahogy a menet lassan levonult a Várból, és átkelt a Margit hídon, fanfárok harsogtak és ágyúk dörögtek, üdvözölték az uralkodót és hitvesét. A budapestiek és a királyság minden részéből a fővárosba érkezett magyarok, amikor nem az uralkodó osztály pompás felvonulását csodálták, jóllakhattak a Vérmezőn egy tömeges pikniken, ahol ökrök forogtak a nyársakon, vagy a Városligetben felállított rengeteg pavilonnál. Az ünnepségek alatt 5.600 liter bor és 32.000 pár virsli fogyott naponta. A magyar nemzet a millenniumot ünnepelte, annak az ezredik évfordulóját, hogy Kr. u. 896-ban a magyar törzsek szövetsége elfoglalta a Kárpát-medencét. A menetben, a súlyos díszmagyarban izzadó sok nemesúr között ott lovagolt Magyarország két későbbi miniszterelnöke is: Károlyi Mihály gróf, megyéjének a bandériumában, és Bethlen István gróf, budapesti joghallgató, a népes erdélyi csoportban. Mindkettőre vezető szerep várt a legszörnyűbb eseménysorban, amely valaha is lesújtott a magyarokra. Egyikük majd segíteni fogja az országot a talpra állásban.

Bethlen István gróf, Magyarország miniszterelnöke, 1926.

I. Két élet és az ország

1. Magyarország ezer éve Más, szerencsésebb nemzetek történelme diadalokkal és győzelmekkel van megtűzdelve, Magyarországé szerencsétlenségekkel és vereségekkel. A magyarok erőssége a túlélés és a talpra állás. Száz esztendővel az után, hogy a magyar törzsszövetség elfoglalta a termékeny Kárpát-medencét, és fél évszázaddal az után, hogy a magyarok kalandozó rabló hadjáratai, amelyek Brémától Bolognáig rettegéssel töltötték el Európát, I. (Szent) István király megvetette egy európai keresztény királyság alapjait. Bár rendkívüli katonai tehetséget árult el, amikor legyőzte azokat, akik szembeszálltak hatalmával, I. István mindenekfelett a béke és a rend embere volt. Nyugat felé irányította országát, amikor a római, és nem a bizánci ortodox kereszténységet választotta. Olyan közigazgatási szervezetet adott az országnak, amelynek központi eleme, a megye mind a mai napig működik. Politikai eredményei teljes mértékben indokolják azt a tiszteletet, amellyel a magyarok ezer év múltán is adóznak emlékének. A Szent Korona, amelyet II. Szilveszter pápa küldött Istvánnak az 1000. év karácsonyán lezajlott koronázására, a magyar államiság legfőbb jelképévé vált, és az is maradt. Istvánt 1083-ban avatták szentté. István öröksége túlélte Magyarország első nagy megpróbáltatását, a tatárjárást, amikor a XIII. században mongol hordák rohanták le az országot, kifosztották a városokat, falvakat, és megtizedelték a lakosságot. IV. Béla, a kevés tehetséges Ár-

pád-házi uralkodók egyike, újjáépítette a királyságot, fejlesztette védelmi rendszerét, helyreállította a törvény uralmát, és az Árpádokat követő Anjou királyokra egy élhető, a szomszédjai által tisztelt királyságot hagyott, amely már nemcsak a Kárpátmedencére terjedt ki, hanem magában foglalta Horvátországot és a dalmát partvidéket is. Erre az örökségre építve az Anjouk Magyarországot Európa egyik legerősebb államává tették. I. (Nagy) Lajos perszonálunió formájában uralkodott Magyarországon és Lengyelországon. I. (Anjou) Mária királynő férje, Luxemburgi Zsigmond pedig az első olyan magyar uralkodó volt, aki viselte a Német-római Birodalom császári koronáját is. Magyarország ereje azonban csak látszólagos volt, nem valódi. A magyar korona olyan nagy területekre terjesztette ki fennhatóságát, ami jócskán meghaladta azt a képességét, hogy ellenőrizze vagy meg is védje azokat. Nőttek a belső, feloldhatatlan ellentmondások a korona és a túlságosan nagy hatalomhoz jutott bárók, a túl sok kiváltsággal rendelkező nemesek és a túlságosan megterhelt parasztok között, ehhez járul a csekély népesség és egy kevéssé fejlett gazdaság: mindez komolyan akadályozta Magyarország fennmaradási lehetőségeit, hiszen beszorult két, fellendülőben levő birodalom, északon a Habsburgok Ausztriája és délen az oszmán törökök közé. Magyarország gyakran tragikus történelme során nem utoljára a hübriszt követte a nemezis, az elbizakodottságot a végzet: 1526-ban a mohácsi csatamezőn Nagy Szulejmán hódító törökjei megsemmisítették II. Lajos seregét. A király is elesett, Magyarország bárói és nemesei zömével együtt. Az összeomlott Magyarország területe csatamezővé vált, amelyen a törökök és a magyar koronára vágyó vetélytársak harcoltak és fosztogattak. Csaknem két évszázadon át Magyarország Caesar Galliájához hasonlóan három részre volt felosztva: egy nagy kö-

zépső és déli területet a törökök foglaltak el, északnyugaton egy félhold alakú terület az osztrák Habsburgok uralma alá került, akik megnyerték a magyar koronáért folytatott küzdelmet, és a Tiszától keletre ott volt Erdély autonóm fejedelemsége, ahol az egymást követő magyar, de török protektorátus alatt uralkodó fejedelmek elevenen tartották a magyar függetlenség lángját, és tovább fejlődhetett a magyar kultúra. Erdély lett az a kiindulópont, ahonnan a XVII. század folyamán többször is kísérletek indultak ki a törökök jóváhagyásával vagy anélkül az idegen Habsburgok eltávolítására, és egy egységes, független Magyarország megteremtésére. E kísérletek mindegyike kudarcot vallott, de becsületet szerzett a magyaroknak, és időnként még az esetleges győzelem szikrája is felvillant. A XVIII. század elején Rákóczi Ferenc nyolc évig tartó szabadságharcában egy zömmel protestánsokból álló sereg élén küzdött az osztrákok ellen. A harc elvileg döntetlennel végződött, de Rákóczinak nem sikerült kiűznie az osztrákokat az országból. A XVII. század végén az osztrákok és a lengyelek legyőzték a törököket Bécs alatt, ezt követte Buda felszabadítása (amely akkor még nem egyesült Pesttel). Mindez végül 1699- ben a törökök Magyarországról való végleges kiűzéséhez vezetett, de egyben a Habsburg-uralom megerősödéséhez is, amely ellen egy évszázadon át nem voltak megmozdulások. Az a tény, hogy senki sem szállt nyíltan szembe a Habsburgokkal, egyáltalán nem azt jelentette, hogy a magyarok passzív alávetettségbe süllyedtek. A kétkamarás diéta, amelyen keresztül Magyarország nemesi uralkodó osztálya a mágnások és a köznemesek kifejtették a kormánynak nézeteiket, és szükség esetén meg is védték érdekeiket a korona ellenében, a XVIII. század folyamán elszántan védte alkotmányos jogait, és azokat a kiváltságokat, amelyeket az egymást követő magyar

királyok megadni kényszerültek. Ezek között a legkiemelkedőbb és a legellentmondásosabb a magyar nemesség adómentessége volt. Ez ürügyet adott a Habsburg-uralkodóknak arra, hogy kemény, diszkrimináló vámokkal sújtsák a birodalom többi részébe irányuló magyar exportot. Mária Terézia és fia, II. József kísérletei, amelyekkel megpróbálták rákényszeríteni a nemeseket arra, hogy vegyék ki részüket a királyság védelméből, és valósítsák meg az igencsak szükséges társadalmi és gazdasági reformokat, olyan feszültséget teremtettek Magyarország és Bécs között, amely valószínűvé, ha nem is elkerülhetetlenné tett egy esetleges szakítást. A század végén Magyarország társadalma még mindig feudális volt, elmaradott paraszti gazdasága nagy részben a jobbágyság középkori intézményén alapult. A társadalom heterogén volt, amelyben az etnikai magyarok a 8,6 milliós népességnek csak a 39%-át alkották. Az etnikai kisebbségek, az úgynevezett nemzetiségek (szlovákok, románok, horvátok, ruszinok, szerbek és németek) számbeli növekedése újabb feszültségforrást jelentett a vidék gazdasági nélkülözése és szegénysége mellett. A felvilágosodás eszméi nyomán gyors fejlődésnek indult a magyar nemzeti gondolat és a hazafiság. A MAGYAROK NYELVE A magyar szóval lehet jelölni a magyar állam minden lakosát, beleértve a nemzetiségeket : a szlovákokat, románokat, szerbeket, horvátokat, németeket és a ruszinokat is. A magyar szó azonban elsődlegesen azokra az országlakosokra vonatkozott, akiknek magyar volt az anyanyelve, és akik a honfoglaló magyarok távoli leszármazottainak tartották magukat. A XVIII. század derekától kezdődően a felvilágosodás hatást gyakorolt Magyarországra, érdeklődést és lelkesedést ébresztett a magyar nyelv iránt. Magyar-

országon a politikai és az irodalmi nyelv, amelyet a művelt osztályok a magánbeszélgetéseken kívül igen sok célra használtak, Európában egyedülálló módon még mindig a latin volt. A felvilágosodás korának vezető magyar költői nemcsak irodalmi nyelvvé tették a magyart, de összekapcsolták a nyelvet a hazafisággal és a nemzeti eszménnyel, megvetve ezzel a nacionalizmus alapjait. A századfordulóra a magyar nyelv iránti lelkesedésbe negatív felhangok is vegyültek; a nem magyarul beszélő etnikai csoportokat megvetéssel kezelték. Megszületett a nemzetiségi kérdés, amely az elkövetkező másfél évszázadban kártékony hatást gyakorolt a magyar politikai életre. Nyugtalanító módon a felvilágosodás bátorítására a nemzetiségek között is fejlődni kezdett a nemzeti azonosság és kulturális büszkeség érzése. A szlávok által körülvett magyarokban mindig is élt a külső fenyegetettség tudata; ettől kezdve azonban egyre inkább érzékelték a belső fenyegetettséget is. A gazdasági elmaradottság, a napóleoni háborúk után a mezőgazdasági árak összeomlása okozta sebezhetőség az egyre növekvő társadalmi feszültséggel együtt elgondolkodtatták a magyar nemesi osztály művelt tagjait az írókat, a költőket és a politikusokat, akik megérezték, hogy tenni kell valamit. A XIX. század első felében ez a szükség irányította egy csoport kiemelkedő ember tevékenységét, közülük Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc nevét kell megemlíteni. Ők a reformkor idején hazájuk történelmének fényes lapjait írták. SZÉCHENYI ISTVÁN (1791-1860) Széchenyi István gróf 1791-ben született Magyarország egyik legkiemelkedőbb mágnáscsaládjából. Rö-

vid, de kiváló katonai pályafutás után lelkes utazó tett, erős és értelmes kíváncsiság hajtotta, hogy megismerje más országok működését is. Angliai látogatásai nyomán mélységesen csodálta az angol politikai intézményeket, a társadalmi mobilitást és életmódot. Egyetértett Jeremy Benthammel abban, hogy a régi törvények és szokások, bármilyen tiszteletreméltóak is, elvetendőek, ha többé nem hasznosak: a holtak nem gyakorolhatnak zsarnokságot az élők felett. Nem volt demokrata, úgy vélte, hogy a földbirtokos osztályok folyamatos túlsúlya az egyetlen biztosítéka a nemzet fennmaradásának. Ugyanakkor szenvedélyesen hitt abban, hogy Magyarországon sürgető szükség van a fokozatos, konszenzuson alapuló, társadalmi és gazdasági reformokra. Azzal érvelt, hogy a földbirtokos, éppúgy, mint a paraszt, annak a feudális rendszernek a rabja és áldozata, amely még mindig Magyarországra nehezedett. Erőfeszítéseivel és három átütő erejű könyvével, amelyek közül a Hitel a legismertebb, igyekezett meggyőzni saját osztályát. A földbirtokosokat meg kellett szabadítani az ősiség törvénye béklyóitól, amely megakadályozta, hogy hitelt kapjanak beruházásaikhoz, mert nem kínálhatták fel birtokukat biztosítékként. Széchenyi nemcsak az elméletek embere volt, hanem gyakorlati reformer is: hozzájárult a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához és finanszírozásához, meghirdette a Budát és Pestet öszszekötő Lánchíd tervét, szorgalmazta Magyarországon a lótenyésztést és a lóversenyek bevezetését, és Pesten megalakította az első angol típusú klubot.

Életére azonban gyakori depressziós időszakok vetettek árnyékot, ezek végül aláásták az egészségét, és 1860-ban öngyilkosságot követett el. Ennek ellenére teljes mértékben megérdemelte azt a kitüntető jelzőt, amellyel a nála radikálisabb Kossuth Lajos, későbbi ellenfele illette, amikor a legnagyobb magyar -nak nevezte őt: ez az elsőbbsége máig elvitathatatlan. Az 1840-es évek derekára a reformkor nagyjainak parlamenti munkája, írásai, retorikája egy sor gazdasági, társadalmi és közigazgatási reformot eredményezett, amelyek lebontották a feudalizmus intézményeit, és megvetették a polgári társadalom alapjait. A magyar országgyűlés megtapasztalta, hogy a hatáskörébe tartozó politikai területeken aktívabb ellenőrzést tud gyakorolni, egyben ott voltak a különféle európai forradalmi mozgalmak példái: mindez felbátorította a magyar országgyűlést arra, hogy szembeszálljon a királyi hatalommal olyan területeken is, amelyeken hagyományosan az uralkodó előjogai érvényesültek. V. Ferdinánd király, akinek az idegeit megrendítették az 1848 márciusában Bécs és Pest utcáin kitört forradalmak, vonakodva bár, de szentesítette az áprilisi törvényeket, egy törvénycsomagot, amely beteljesítette Magyarország átalakulását birodalma elmaradott, stagnáló tartományából erőteljes, megreformált, csaknem független állammá. bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretném hinni, lesz! Széchenyi István Néhány hónappal később amikor elmúlt a trónját fenyegető veszély, és a Horvátország vezette nemzetiségek egyre el-

lenségesebben viseltettek a magyar országgyűlés iránt Ferdinánd visszavonta a szentesítést, felbátorította a horvátokat, hogy támadják meg Magyarországot, és ezzel elkerülhetetlenné vált a háború Ausztria és Magyarország között. 1848 szeptembere és 1849 augusztusa között a Kossuth által felállított magyar nemzeti haderő, a honvédség legyőzte a horvátokat, és olyan erővel harcolt az osztrákok ellen, hogy a küzdelem holtpontra jutott. Az új császárnak, Ferenc Józsefnek orosz segítséget kellett kérnie, amelyet I. Miklós cár boldogan meg is adott. Magyarország utolsó és legnagyobb szabadságharca esélyei ezzel megsemmisültek. Megadta magát az oroszoknak, a megadást osztrák részről kegyetlen bosszú követte, amely megbénította a legyőzött Magyarországot és megbotránkoztatta Európát. A magyarok azonban ismét tanúbizonyságot tettek kivételes rugalmasságukról, és arról a képességükről, hogy talpra tudnak állni. Az elkövetkező két évtized során Magyarország és Ausztria óvatosan tapogatózva, gyakori kudarcokkal haladt egy olyan elrendezés felé, amelyet mindkét fél szükségesnek ítélt. Földrajzi helyzetük, közös történelmük a két országot olyan boldogtalan házasságra ítélte, amelyből egyik sem léphetett ki, nem engedhette meg magának a válást. Magyarország nélkül Ausztria nem számíthatott a nagyhatalmi státusra, Magyarország pedig Ausztria nélkül a nagyhatalmak kénye-kedvére lett volna kiszolgáltatva. Az 1867-es kiegyezéssel Magyarország független és elméletileg egyenlő partnere lett Ausztriának a kettős monarchiában: cserébe beleegyezett, hogy osztozik Ausztriával a felelősségben a külügyek, a hadügy és az e területekkel kapcsolatos pénzügyek területén. A magyar politikát 1914-ig és még azon túl is e megegyezés részletei körüli keserű viták uralták. Voltak olyanok, mint az akkor száműzetésben élő Kossuth

Lajos, akik úgy tartották, hogy Magyarország túl sokat engedett, jobban ki kellett volna aknáznia a Habsburgok gyengeségét, különösen a poroszoknak Ausztria felett 1866-ban aratott győzelme után, és a teljes függetlenségre kellett volna törekednie. A magyar uralkodó osztály tagjainak többsége azonban egyetértett Deák Ferenccel, a kor vezető államférfijával és a kiegyezés megteremtőjével abban, hogy a létező társadalmi szerkezet a csúcsán álló uralkodóval (még ha az osztrák is) a legjobb biztosítéka a társadalmi stabilitásnak olyan időkben, amikor az veszélyben forgott a királyságon belül élő nem magyar nemzetiségek egyre növekvő törekvései miatt. A kiegyezés visszaszerezte Magyarországnak azokat a jogokat és kiváltságokat, amelyek megőrzéséért három évszázadon át küzdött a Habsburg-abszolutizmus, és 1849 után a neoabszolutizmus ellen. Megerősítette a magyar földbirtokos osztály társadalmi és gazdasági fölényét. 1896-ra, amikor a nemesség végigparádézott Budapesten (Buda és Pest 1872-ben egyesült), hogy tisztelegjen a császár-király és a millennium előtt, ennek az osztálynak sok ünnepelnivalója volt. A magyar gazdaság, mind a mezőgazdaság, mind az ipar, hála jó részben a népes, energikus és tehetséges zsidó közösségnek és az országba áramló egyre több külföldi tőkének, 1850-hez képest jelentősen fejlődött. A nagybirtokok virágoztak az osztrákokkal fennálló vámunió következtében. Tisza Kálmán alatt a nem éppen megfelelő nevű Szabadelvű Párt uralta három évtizeden át a magyar politikai életet, és megadta Magyarországnak azt a stabilitást, amelyre szüksége volt a gazdasági fejlődéshez. A millennium diadalittas hangulata, pompás felvonulásai, Budapestnek mint elegáns, modern európai fővárosnak hirtelen tündöklése elterelte a figyelmet a belső problémákról és feszültségekről, amelyek 1914-re olyan komollyá fajultak, hogy már a

magyar állam integritását fenyegették. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás, amely 1853-ban megerősítést nyert, nem sokat könnyített a vidéki lakosság életén. Azok a parcellák, amelyeknek az egykori jobbágyok a tulajdonosai lettek, általában túl kicsik voltak ahhoz, hogy eltarthassanak egy családot. A parasztság körülbelül egyharmadának egyáltalán nem volt földje, csak időszaki vagy alkalmi munka segítségével tengette életét. Még a XIX. század végén is ott lebegett a magyar vidék felett az éhínség veszélye. A kétségbeesett parasztok aratósztrájkjai és erőszakos cselekedetei mindennaposakká váltak, azokat a gyűlölt csendőrség, és időnként a katonaság rendre elfojtotta. Mivel a parasztságnak nem volt parlamenti képviselete sérelmei orvoslására Magyarországon a népességnek mindössze 6%-a rendelkezett választójoggal, és 1913-ig nem volt titkos a szavazás a pusztulás elől csak az emigráció jelentett menekülést. 1869 és 1910 között 1,25 millió magyar emigrált az Amerikai Egyesült Államokba és Nyugat-Európába, főként a falusi és városi proletariátus köreiből. A vidék szegénysége csak tovább fokozta a nemzetiségek elégedetlenségét, melyeknek a zöme az országhatárok mentén, a mezőgazdaságilag kevésbé virágzó területeken élt. A szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok folyamatosan a magyarosításnak nevezett kulturális üldöztetésben részesültek, amellyel az egymást követő magyar kormányok igyekeztek biztosítani a magyar nyelv felsőbbségét, és azzal a heterogén magyar állam feletti magyar ellenőrzést. A főként nem magyarok lakta régiókban bezárták a nem magyar nyelvű középiskolákat és a kulturális intézményeket, és a nem magyar iskolákban is minden szinten, az óvodától felfelé kötelező volt a magyar nyelv tanítása. A viszonylag liberális 1868-os nemzetiségi törvényt, amelynek célja a nemzeti kisebbségek jogainak a védel-

me volt, nagymértékben mellőzték azok a helyi hatóságok, amelyek feladata lett volna a törvény alkalmazása. A nemzetiségek tiltakozásul bojkottálták a parlamenti munkát. Az ebből következő feszültség csak ritkán robbantott ki erőszakot: azok a különféle politikai szervezetek, amelyek megjelentek a nemzetiségek körében, általában úgy határoztak, hogy kivárnak; de az 1903-ban Horvátországban megvalósult komoly forrongások egy olyan évized nyitányát jelezték, amely alatt a magyar uralkodó osztály és a nemzetiségek közötti kapcsolat egyre csak rosszabbodott. A magyar állam széthullása csak egy kiváltó okra várt. A helyzetet csak rontotta, hogy a XX. század első évtizedében Magyarországot egy hozzá nem értő, gyenge koalíciós kormány irányította, amely Tisza István Tisza Kálmán fia, az újonnan megalakult Munkapárt feje 1910-es választási győzelméig volt hatalmon. Tisza, először mint az alsóház elnöke, majd 1913-tól mint miniszterelnök, átvágta az alkotmányos civakodások bonyolult csomóját, amelyre akkor már az osztrák-magyar viszony korlátozódott, és amely megfosztotta a Monarchiát az annyira szükséges védelem finanszírozásától, és helyreállította Béccsel a munkakapcsolatot. Mint a közös miniszteri tanács, a Monarchia kulcsfontosságú politikacsináló testületének a tagja, Tisza első ízben azóta, hogy Andrássy Gyula gróf kiválóan működött mint a Monarchia külügyminisztere hangot adott Magyarországnak a politikában, és tette ezt válságos időkben. Tisza politikája két meggyőződésből fakadt, amelyekhez acélos elszántsággal és néha szenvedéllyel ragaszkodott. Az első az a hite volt, hogy a nemesség szent küldetése a magyar nemzet vezetése, amelynek mind az egységét, mind magyar jellegét meg kell őrizni. Ebből következett, hogy ellenállt minden olyan kísérletnek, amely a választójog kiterjesztésére irányult:

csakis a magyar földbirtokos osztályban lehet megbízni, csak az gyakorolhatja a politikai jogokat a nemzet egésze javára. A paraszt, mondta, komoly politikai érvek mérlegelésére képtelen, és a legkülönbözőbb, de egyaránt erkölcstelen és veszélyes politikai kortesfogások által irányíttatja szavazatát. 2 A másik meggyőződése szerint Magyarország számára életbevágó fontosságú volt a Monarchia és Németország szövetsége. A magyar nemzet az, amelyik a német birodalommal való nemzetközi szövetséget talán még az osztrák németeknél is nagyobb egyértelműséggel támogatja. Egész politikánk egyik sarokköve ez, mert múló epizódok felett magasan álló alapigazságnak valljuk és hirdetjük, hogy a magyar nemzetnek a nagy német nemzettel való politikai szolidaritásban kell világtörténelmi hivatását betöltenie. 3 1914 júniusában, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége szarajevói meggyilkolása után Tisza szenvedélyesen érvelt a minisztertanácsban az ellen, hogy a gyilkosságot ürügynek használják fel egy Szerbia elleni háborúhoz, miközben az osztrák miniszterek éppen erre akarták rávenni a császárt. Tisza tudta, és meg is mondta Ferenc Józsefnek, hogy egy Szerbia elleni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszországgal, és ez világháborúvá fog válni. Ebben a kérdésben világosabban látott, mint bármelyik európai partnere. Tiszára azonban hatott az érvelés, hogy Vilmos császár, aki a szerbek elleni lépés mellett volt, le fogja becsülni Ausztria-Magyarországot, ha a Monarchia visszafogja magát. Ezt gyengeségként fogja értelmezni, és ennek következtében sérülhetnek Magyarország érdekei. Tisza, aki szilárdan hitt a német szövetség elsődleges fontosságában, ekkor vonakodva bár, de a háborúra szavazott. A háborút szinte kötelezően kiváltotta az az ultimátum, ame-