A magyar ejtõernyõsök lovagkora. 1938-1941. (Kanadai Magyar Szárnyak, 1986. p.80-88.) Írta: Szokolay Tamás a kísérleti keret elsõ tisztjeinek egyike 1983. tavaszán Szokolay Tamás leánya elküldte édesapja Emlékiratait Múzeumunk számára. Ennek a sürün gépelt 35 oldalas munkának elsõ nyolc oldalát - amely az ejtõernyõsök megalakulásának elsõ három hónapját tárgyalta - tavalyi számunkban közöltük. Ebben a számunkban a következõ 16 hónap történetét ismerteti a szerzõ, 1940 tavaszáig. Ez úton mondunk köszönetet Fehér Endrének és Hegedûs Gézának, akik fényképanyag adományozásával gazdagították a cikket. Szerkesztõ. Legnagyobb nehézségünk a kiképzés terén a megbízható ejtõernyõk száma volt. Mint már az elõbbiekben említettem, a 27 fõs keretnek csak 15 megbízható gyakorlóernyõje volt. Nem volt arra lehetõség, hogy egységünk teljes létszámban csoportos ugrást végezzen. A külföldi ernyõk nagyon drágák voltak, darabjuk 3-4,000 Pengõbe került, ami mai pénzben több mint 50,000 Forintnak felel meg. Arra tehát számítani sem lehetett, hogy ezeket az ernyõket nagyobb mennyiségben meg lehessen vásárolni. Csak egy lehetõség látszott megvalósíthatónak: a hazai ejtõernyõk gyártása. A székesfehérvári Repülõgépjavító Üzem parancsnoka, Hehs Ákos repülõ mérnök százados, sietett segítségünkre. Vállalkozott arra, hogy kikísérletez egy új ernyõtípust, felhasználva eddigi tapasztalatainkat. Ehhez a munkához természetesen engedélyre és. pénzügyi keretre.volt szükség, melynek megszerzése ismét Bertalan feladata volt. Sikerült ezt is rövidesen megoldania, és így Hehs Ákos, a tehetséges fiatal mérnök százados megkezdhette munkáját. Ennek a munkának az elsõ megbeszélésére Bertalan egy négy fõbõl álló tiszti csoportot vitt magával melynek én is tagja voltam. Természetesen ejtõernyõvel akartunk megérkezni a székesfehérvári repülõtérre. Ez volt az elsõ eset, hogy ismerõs területünktõl távol ugrottunk és csak a levegõben való megfigyelés alapján kellett kiválasztani az ugrás helyét. Szép, csendes novembervégi idõ volt. 800 méterrõl ugrottunk, néhányszáz méteres zuhanás után nyitva az ernyõt. Az egész.javító Üzem kint volt a repülõtéren, mert még senki sem látott csoportos ugrást. Vállalkozásunk jól sikerült, mindenki baj nélkül ért talajt. Megbeszéltük Hehs Ákossal, hogy milyen változtatásokat szeretnénk a külföldi ernyõkkel szemben, majd visszarepültünk Szombathelyre. Az év hátrelevõ részében már nem sokat voltunk a levegõben a rossz idõjárás miatt. Ez megint az elméleti kiképzés ideje volt. Most már az ugrásoknak is megvolt az általunk kialakított elmélete. Rájöttünk arra, hogy miként lehet a zuhanó testet irányítani és miként lehet az ernyõ nyitása elõtt a legkedvezõbb testhelyzetet felvenni, hogy az ernyõ rántását a vállak fogják fel. Így most már a harckiképzés elméletébe belekapcsolódott az ugrókiképzés elmélete is. 1939 év elején az idõjárás - bár kissé hideg, de - ugrásra igen alkalmas volt. Derült téli idõben mind a felszálló, mind pedig a leszálló légmozgások igen ritkák. Ilyenkor az ejtõernyõs úgy ér talajt, mintha egy lépcsõrõl lépne le. 56 ugrást teljesített a keret január hónapban a rendelkezésünkre álló néhány ernyõvel Közben Bertalan szorgalmasan járt Székesfehérvárra és figyelte az elsõ magyar ejtõernyõ születését..január második felében értesítették, hogy az elsõ példány készen van és 10 dobást sikeresen kiállt. Bertalan azonnal indult, de senkit sem vitt magával, bárhogy kértük is. Õ már tudta, hogy mit akar, s ahhoz nem kellett neki kíséret. Székesfehérvárott megnézett két dobást próbababával, aztán összehajttatta az ernyõt és felpróbálta a hevederzet illeszkedését. Miután ezt is jónak találta, kijelentette, hogy õ most ugrik ezzel az ernyõvel. Hehs Ákos azt válaszolta, hogy "rendben van, majd együtt ugrunk, mert elkészült már egy második ernyõ is: Így Bertalan és Hehs együtt végezték az elsõ ugrást 800 méterrõl, a másodikat 500 méterrõl. A második ugrás után Bertalan megölelte Hehs Ákost és gratulált munkájához, mondván: "Most már jöhet a bizottság!
A bizottság jött is január 31-én. Mi is kivonultunk erre a szemlére, mind a heten tisztek és hat fõ a keretlegénységbõl. Az ugrócsoportok úgy voltak beosztva - tisztek és legénység vegyesen - hogy minden csoportban voltak külföldi ernyõk és magyar ernyõk is. Már az elsõ ugrásnál szemmellátható volt hogy mennyivel simábban érnek földet a magyar ernyõk, mint a külföldiek. Az utolsó ugrás az olasz ernyõk gyenge anyagáról tett tanúbizonyságot. Pataky hadnagy Salvator ernyõje - mely még egészen új volt - játékléggömbként robbant széjjel nyitáskor és csak a mentõernyõ idejében való kinyitása õrizte meg õt a lezuhanástól. A bizottság ezek után egyhangúlag a Hehs f éle ejtõernyõ mellett döntött. Kipróbáltuk tehát az elsõ magyar ejtõernyõt. A bizottság jóváhagyása után megkezdõdött az ernyõk sorozatban való gyártása. Ezzel megvolt a biztosíték arra, hogy mire sor kerül az ejtõernyõs csapattest felállítására, kellõ mennyiségû ernyõvel fogunk rendelkezni. A gyártás során még több kisebb alakítás történt az ernyõn, mely végül is az ismert külföldi ernyõkkel összehasonlítva a legjobbnak bizonyult. Nem utolsó sorban játszott szerepet az is hogy ez az ernyõ csupán csak egyharmadába került a külföldi ernyõknek. Miután az ejtõernyõvel való ellátást Bertalan most már biztosítva látta, ismét a földi kiképzés került elõtérbe. Katonai alapkiképzéssel mindenki rendelkezett, és miután a keret tagjai majdnem minden fegyvernemet képviseltek, a speciális kiképzésen volt a hangsúly. A tisztek és a legénység mûszaki csapattól származó tagjai elvégezték a szombathelyi gépkocsizó vonatosztálynál a gépkocsivezetõi tanfolyamot. A MÁV szombathelyi igazgatóságával történt megegyezés alapján a tisztek és a legénység néhány tagja szükségszerû kiképzést kaptak mozdonyvezetésbõl. Mindezekre azért volt szükség, hogy az ellenséges hátországban - vagy csak az arcvonal mögött is - az ejtõernyõs egység minden jármûvet fel tudjon használni feladatának végrehajtására. Az 1939-es tél vége rossz idõt hozott és így az ugrókiképzés csak ritkán volt végezhetõ. Ebben az idõben határozta el Bertalan, hogy Magyaróvár környékén egy harcgyakorlatot végrehajtani a teljes keret részvételével. Ez lett volna az elsõ, szakaszkötelékben végrehajtott gyakorlat, telephelyünktõl távol. Most mór volt annyi ejtõernyõnk, hogy mindenkinek Jutott. Február 28-án egy Junkers Ju. 86-os típusú bombázó repülõgép vándorrepülõ feladatot hajtott végre, melynek során érintette azt a területet is melyen Bertalan a gyakorlatot tervezte. A gépet Mészáros repülõ hadnagy vezette, megfigyelõje Bory zászlós volt. Bertalan utasként vett részt ezen a repülésen, hogy levegõbõl szemrevételezze a tervezett gyakorlat színhelyét. Az Idõjárás nem volt valami kedvezõ. Alacsony felhõzet és rossz látási viszonyok között indultak útnak. Miután az idõjárás javulása volt várható, a gépet elengedték azzal az utasítással, hogy ha nem javul az idõ, forduljon vissza. A gép reggel nyolc óra körül startolt, s a feladat végrehajtása kb. két órát vett igénybe. Mikor még 11 óra körül sem érkeztek vissza, nyugtalankodni kezdtünk, nem is alaptalanul. Déltájban távbeszélõn értesítették a repülõteret, hogy egy katonai gép Csapod község határában, nem messze Kapuvártól, lezuhant. A pilóta életét vesztette és két tiszt súlyosan megsebesült. Egy gépkocsi a repülõtérrõl azonnal a helyszínre ment. A gép orrával a földbe fúródott és törzse középen eltörött. Mészáros hadnagy holttestét egy közeli kunyhóban terítették ki. Õ azonnal meghalt. Bertalan térd-, lábszár- és bokatörést szenvedett. Bory zászlósnak nyílt combtörése volt. A rádiós és a szerelõ sértetlenül kerültek ki a gépbõl. A két sérültet a szombathelyi kórházba szállították, miután a kapuvári kórházban elsõ segélyben részesítették õket. A vizsgálat a tanúk vallomása alapján a következõket állapította meg: Nem messze az osztrák határtól a gép elõtt hirtelen sûrû köd tûnt fel. Mészáros azonnal megfordult, hogy hazatérjen, de nem tudta már a ködöt elkerülni. Süllyedni kezdett, hogy a felhõbõl kijusson, de miután az a földig ért, a gép a földnek ütközött. Süllyedés közben Bertalan és Bory hátramásztak a gép törzsébe, ez mentette meg életüket. Bertalan közel négy hónapig volt kórházban. Tassonyi - mint rangidõs tiszt - vette át ideiglenesen a parancsnokságot. Most láttuk csak, hogy mit jelentett nekünk Bertalan több évtizedes katonai rutinja, szervezõképessége és, nem utolsó sorban, tekintélye. Akármennyire is igyekeztünk, csak az eddig elért szintet tudtuk nagy nehezen tartani, de elõbbre Bertalan nélkül nem jutottunk. Bertalannal kórházbakerülése után közölték, hogy nem ugorhat többé ejtõernyõvel. Ezt nekünk meg sem mondta, csak késõbb, miután a kórházból kijött. Õ egy percig sem gondolt arra, hogy ne ugorjék többé. A gyógyfürdõ kórházban maga végezte elmerevedett térdének hajlítását, oly erélyesen, hogy az ápolók nem bírták hallgatni az izületek ropogását. Június 17-én vette át ismét a parancsnokságot.
Idõközben azért sok minden történt a Tassonyi által irányított keretnél is. Hehs Ákos elkészítette a Majthényi által kigondolt elsõ ledobótartályt a hozzávaló ernyõvel együtt, melyben lõszert és egyéb felszerelési cikkeket lehet a földre juttatni. Április hónapban Mátyásföldön a tábornoki kar részére tartottunk bemutatót, mely két részbõl állt: egy kis magasságból végrehajtott kötelékugrásból - rövid harcgyakorlattal egybekötve - és egy 1000 méteres zuhanóugrásból, melyet Majthényi hadnaggyal és Pados szakaszvezetõvel együtt hármasban hajtottunk végre. Mind a két gyakorlat jól sikerült, de ez természetes is volt, mert ilyen és ennél komplikáltabb gyakorlatokat is gyakran végeztünk. Még a bemutatót megelõzõen volt néhány izgalmas napunk Kárpátalja visszacsatolásával kapcsolatosan. A Honvédelmi Minisztérium egy, a Kárpátaljáról ottani értékeket kimenekítõ vonatot akart velünk feltartóztatni. A bevetés nem volt jól elõkészítve, s így nem lett belõle semmi. Nagyon fiatal volt még fegyvernemünk ahhoz, hogy átlagosan képzett katonai vezetõk el tudták volna dönteni: mikor és hol érdemes ejtõernyõs egységet bevetni. Közben folytak a kísérletek a ledobó tartállyal. Most már arra is kerestünk megoldást, hogy ha zuhanóugrással történik a kihelyezés, a tartály is együtt zuhanjon az ugrókkal. Erre a megoldást Pataky hadnagy találta meg. Egy órásmester segítségével elkészített egy olyan szerkezetet, melyen másodperc pontossággal lehetett beállítani, hogy mikor nyissa a szerkezet az ernyõt. Miután az ugró elõírt zuhanását is másodpercekben állapítottuk meg, így a tartály is együtt zuhant az ugrókkal. Többször kipróbáltuk és mindig kifogástalanul mûködött. Igen jó volt ez a szerkezet arra is, hogy az új ernyõket a próbababával zuhanóugrásnak megfelelõen tudtuk kipróbálni és így az ernyõt erõsebb terhelésnek lehetett kitenni. Május hónapban a próbadobások mellett még 70 ugrást is teljesítettünk, nagyrészüket járõrgyakorlatokkal egybekötve. Tekintettel arra, hogy még mindig csak kölcsönkapott gépekkel gyakoroltunk, ez elég jó teljesítmény volt. Június 3-án a szombathelyi repülõtér nyilvános repülõnapot rendezett, melyen természetesen mi is szerepeltünk és a mienk nem volt a legkisebb szerep. A nagyközönség még nem látott ejtõernyõugrást közelrõl és így nagy volt az érdeklõdés. Törtük a fejünket, hogy milyen nyaktörõ gyakorlattal szédítsük a közönséget. Repülõruhám lábrésze közé egy kb. négyzetméter nagyságú selyemdarabot varrattam és ezzel akartam magam kormányozni zuhanás közben. Persze a mérnökök egyöntetûen ostobaságnak tartották ezt az elgondolásomat és azt mondták, hogy ki fogom törni a nyakamat. Majdnem igazuk lett. Az általam szerkesztett "vezérsík" olyan hihetetlenül gyors, ventillátorszerû, mozgásba hozott, melyet sehogy sem tudtam megszüntetni. A forgás olyan erõvel nyújtotta a testemet, hogy nem tudtam a lábaimat felhúzni. A föld már közel volt, nem volt mit tenni, ki kellett nyitni az ernyõt. Ennek az lett az eredménye, hogy - bár kissé nehezen, de kinyílt az ernyõ és - a forgás becsavarta a zsinórzat egy részét, én pedig megállás nélkül pörögtem az ernyõ végén. Nem láttam jól a földet, nem tudtam felkészülni a talajéréshez és így ennek az eredménye egy hatalmas bukfenc volt. Egy enyhe agyrázkódással megúsztam ezt a kalandot. Persze nem próbálkoztam tovább. Nem járt jobban a Makray - Majthényi páros sem. Õk egy közös akrobatikai gyakorlatot terveztek, melynek során az egyik ernyõt el kellett volna engedni. Majthényi kezdte meg az ernyõeresztést, de az ernyõnek csak az egyik felét tudta kikapcsolni és így fél ernyõvel érkezett a földre. Õ egy bokaficammal úszta meg ezt az akrobatikát. Persze, ha Bertalan ott lett volna, akkor nem bocsátkozhattunk volna ilyen kétes kimenetelû kalandokba. Azért mégis sikerült, még a vártnál is nagyobb izgalmat okoznunk a repülõnapon, bár ezt nem kellett gyakorolni. Az egyik repülõ hadnagy azt találta mondani a készülõdés alatt: "fogadjunk, hogy nem meritek a Julcsa becenévre hallgató próbababát lezuhantatni a közönség elõtt". Nekünk sem kellett több, megkötöttük a fogadást, aminek tétje egy hordó sör volt. Még a repülõnap elõtt Shvoy István gyalogsági tábornok, a honvédség fõparancsnoka megszemlélte az ejtõernyõs kiképzést. Esõs, ködös idõ volt, így csak alacsonyról lehetett ugrani. Három gépbõl 20 fõ hajtott végre csoportos ugrást, harcgyakorlattal egybekötve. A fõparancsnok igen meg volt elégedve és pénzjutalmat osztott szét a gyakorlatot végrehajtó legénység között. A repülõnapi bemutatón az utolsó két szám volt az ejtõernyõsöké, mert ez volt a nap slágere. Pataky és Kiss hadnagyok három gépbõl csoportos ugrást mutattak be. A gyakorlat tárgya egy földalatti akna robbantása volt 50 kg. robbanótöltettel. Ez igen látványos gyakorlat volt és nagy tetszést aratott. Ezután következett a zuhanóugrás amit Makray Ferenccel ketten mutattunk be. Az ugrás 1,500
méterrõl történt, 1,000 méter zuhanással. Ilyet sem látott a közönség még soha, mert ezeket a gyakorlatokat mindig lakott területtõl távol végeztük. Persze a fogadás megnyerése érdekében "Julcsát" is vittük magunkkal. Az ernyõ száját zsinórral jól bekötöttük nehogy véletlenül kinyíljon. Rászereltük az óraszerkezetet, melyet úgy állítottunk be, hogy velünk egyidõben nyisson. Ezután elstartoltunk. A gép egy jó nagy kört írt le, elrepült a közönség feje felett majd a repülõtér széle felett ugrottunk, miután Makray elõbb kidobta "Julcsát". Zuhanás közben figyeltük a babát, amint az alattunk bukfencezett. Mikor annak ernyõje bomlani kezdett - figyelve, hogy a szintjébe kerüljünk -, mi is nyitottuk ernyõinket. Persze "Julcsa" ernyõje nem terült szét, hanem csak hurkában lobogott és zuhant a babával együtt a föld felé. A közönség soraiban kitört a pánik. A rendezõk a közönséggel birkóztak, mert mindenki oda akart rohanni a "halott"-hoz. Találgatták, hogy ki lehet az, mert a mikrofonon kettõnk nevét mondták be és hárman ugrottunk. Mi a levegõbõl figyeltük a zûrzavart és örültünk, hogy a szél egy kissé messzebb terelt a közönségtõl, fõleg a parancsnokoktól. Talajérés után, a közönséget messze elkerülve, egyenesen hazaszöktünk. Persze másnap ott álltunk a repülõtérparancsnok elõtt kihallgatáson, aki alaposan megmosta a fejünket. Még az volt a szerencsénk, hogy az ugrást konferáló repülõtisztnek elõre megmondtuk, hogy mire készülünk; õ - mikor látta a kitörõ pánikot - gyorsan bemondta, hogy nem halt meg senki, csak egy próbababa zuhant le. Hálásak is voltunk neki, mert különben nem úsztuk volna meg a dolgot csupán csak egy fejmosással. Bertalan ebben az idõben már a budapesti gyógyfürdõkórházban hajlítgatta merev térdét. Közben sûrûn folytatott tárgyalásokat a Honvédelmi Minisztériumban Csenkey Géza repülõ alezredessel, aki ott az ejtõernyõs ügyek intézésével volt megbízva. Bertalan most a keretlétszám kibõvítésén és az elsõ ejtõernyõs század felállításán dolgozott amit az év végére tûzött ki célul. Mindez igen nehezen ment, mert ehhez elsõsorban pénzre volt szükség, amibõl - mint mindig - akkor is kevés volt. A fegyverkezési egyenjogúságot az elsõ világháború gyõztes államai csak 1938-ban ismerték el, s a gyorsan fejlõdõ honvédség - különösen a Légierõk - rengeteg pénzt emésztett fel. Mégis sikerült a keret létszámát 30 fõvel felemelni és ez már biztosította a felállításra kerülõ század magvát. A keret tisztikara válogatta ki ezt a pótlást az egyes seregtestek területein. Június 17-én Bertalan átvette a keret parancsnokságát. Tassonyi Edömérnek viszont távoznia kellett. Egy régi síbalesetbõl kifolyólag megrepedt a mája, s nem bírta az ugrásokkal járó megerõltetést. Azzal a reménnyel távozott, hogy egy-két év múlva visszatérhet, ha egészsége ismét rendbejön. Augusztus 1-én bevonult a 30 fõs keretkiegészítés. Ugyancsak erre az idõre esik a Hehs féle ejtõernyõk egy nagyobb szállítmányának a beérkezése is. Most már jutott ernyõ mindenkinek, még tartalék is volt. Ez meg is látszott a további kiképzés ütemén. Augusztus hónapban 273 ugrást teljesített a keret az eddigi átlagos havi 50 ugrással szemben. A legégetõbb kérdés most már saját repülõgép beszerzése volt. Még mindig a bombázó osztálytól alkalmilag kölcsönkért gépekkel repültünk, s ez - tekintettel a megnövekedett létszámra - már nem volt elfogadható megoldás. Bertalan úgyszólván szakadatlan szervezõ útjai ismét eredménnyel jártak. A polgári repülés átadott a Légierõknek 5 darab Savoia Marchetti SM. 75-ös típusú utasgépet. Ezeket most már végre nekünk szánták. Egy gép meg is érkezett rövidesen. Igen nagy volt az öröm, hogy most már van saját repülõgépünk is, de ezzel együtt nõttek a gondok is. Ezek a gépek 24 utas befogadására voltak alkalmasak, de csak egy ajtó volt rajtuk. Ez az utasoknak megfelelt, de ha az ejtõernyõsök egy ajtón keresztül akartak volna ugrani, ez az ugró köteléket túlságosan széthúzta volna. A legfontosabb változtatás volt a második ajtó beszerelése. Ezt az átalakítást az elsõ gépen a szombathelyi javító mûhely el is végezte. Kivetettük a gépbõl a fotelüléseket, s helyükbe két hosszanti padot helyeztünk a gép törzsébe úgy, hogy a kiugrásnál két ember tudjon haladni egymás mellett a gépen végig, s ezzel is gyorsítsuk a kiugrás ütemét. De ez még csak a kezdet volt. Ennél még sokkal komolyabb átalakításokat is kellett végezni a gépeken, hogy azok mind ejtõernyõs szolgálatra, mind pedig hadihasználatra is alkalmasak legyenek. A gépek aljába, a nehézfegyverek és egyéb anyagok ledobására alkalmas ledobószekrényt kellett beépíteni és a gépek védelmére géppuskaállásokat kellett beépíteni. Ezeknek a munkálatoknak az elvégzése már jóval túlhaladta a szombathelyi, sõt, még a székesfehérvári javító mûhelyek képességeit és így más kivitelezõt kellett erre a célra keresni. Ismét Hehs Ákos mérnök százados, a magyar ejtõernyõ tervezõje és kivitelezõje - aki egyben berepülõ pilóta is volt - sietett segítségünkre. tervezte meg az átalakítási munkákat, a kivitelezést pedig - Bertalan hosszas utánjárásának eredményeképpen - a csepeli Weiss Manfréd mûvek repülõgép gyártó és javító részlegére bízták. Egy évig tartott, míg ezekkel a munkákkal elkészültek. Egyes gépeket többször is vissza kellett küldeni javítás céljából. Sok nehézséggel járt és
sok utánjárásba került ennek az átalakításnak a kivitelezése. Ezeket az ügyeket Bertalan intézte, mert sokszor még az õ elismert munkája és tekintélye is kevés volt ezek rendezéséhez. Közben folyt a kiképzõ munka Szombathelyen. Most a fõsúlyt arra fektettük, hogy a keret legénységi tagjai is tanuljanak meg pontos magasságra megszabott zuhanóugrásokat végrehajtani. Az ügyesebb embereknek átadtuk stopperóráinkat, hogy azokkal mérjék a magasságot. Ez a kísérlet csak egy-két embernél vált be. Többségük a kelleténél korábban, vagy - ami még veszélyesebb volt késõbben nyomta meg a stopperóra gombját, ezáltal meghamísítva az idõmérést. Szerencsére már rendelkeztek annyi magasságbecslõ gyakorlattal, hogy szemre is meg tudták állapítani a kritikus magasságot. Még így is volt egy-két vagány ember, aki felhasználta ezt a lehetõséget arra, hogy nagyon is a földközelben nyisson és így "rekordot" állítson föl, a stopperrel való tévedésre hivatkozva. Így aztán Bertalan hamarosan beszûntette a legénység stopperrel való ugrását és ismét figyelmeztetett mindenkit, hogy rendre és rangra való tekintet nélkül, azt aki 500 méternél alacsonyabban nyit ernyõt, letiltja az ugrásról. Szükség is volt kemény fegyelmet tartani, mert az emberek - közel egy évi légjárás után - kezdtek könnyelmûvé válni. A tisztekkel ilyen tekintetben nem volt baj. Mi Bertalant nem csapatparancsnokunknak, hanem barátunknak, mondhatnám atyai barátunknak tekintettük. Nem találkoztunk még soha ilyen természetû parancsnokkal és ezt a legénység is érezte. Mindannyian tudtuk, hogy minden tekintetben számíthatunk rá mind szolgálatban, mind pedig szolgálaton kívül. Õ már akkor tudta azt, amire mi csak évek múlva jöttünk rá, hogy jó parancsnok csak az lehet, aki beosztottjainak minden gondját, baját ismeri és mindent megtesz annak érdekében, hogy ezeken a gondokon segíteni tudjon. Tudott nagyon kemény is lenni, de olyankor mindig igaza is volt. A nyár folyamán igyekeztünk a kiképzést minél változatosabbá tenni. A megengedettnél erõsebb szélben is gyakoroltunk, mert háborúban nem lehet a szelet megrendelni. Ki kellett tapasztalni azt is, hogy a gyakorlott ugró milyen szélsebességet tud elviselni sérülés nélkül. Ekkor jöttünk rá arra, hogy nemcsak a talajtérés jelent nehézséget, hanem a megszabadulás az ejtõernyõtõl a földön, mert a szélokozta erõs húzás miatt nagyon nehéz az ernyõt lekapcsolni. Megtanultuk tehát az ernyõt gyorsan behúzni a zsinórok segítségével. Akinek ez nem sikerült, az utazott néha több száz métert is, mire talpra tudott állni. Néhány emlékezetes ugrást kell még megemlítenem a zuhanóugrások közül. Csordás szakaszvezetõ egyszer egy 1000 méteresre tervezett zuhanóugrásnál hátonfekvõ helyzetbe került és nem tudott megfordulni. Miután nem látta a földet, korábban nyitott ernyõt, aminek az lett a következménye, hogy a szél a parancsnoki épület tetejére terelte és fennakadt a távíróvezetéken. Nem történt semmi baja, csak az ernyõt nem merte leszedni, mert azt hitte, hogy elektromos vezetéken lóg. Czakó szakaszvezetõ mintaszerû ugrást végzett 2000 méterrõl 500 méterig. Ez alkalommal stoppert használt. Neki szabad volt stopperórával ugrania. Furcsa és kellemetlen baleset érte Ferencz szakaszvezetõt. Hanyattfekvõ helyzetben érte az ernyõnyitás pillanata. ilyenkor olyan rántás éri az ugrót, mintha egy karikásostor csapóján lógna. Ennek az lett az eredménye, hogy Ferencz agyrázkódást szenvedett és néhány percre elvesztette az eszméletét. Ilyen állapotban ért földet, nem tudván ügyelni lábaira, bokáját kificamította. A mai ejtõernyõsök ezen már csak mosolyognak és lehet, hogy ezeket a történeteket rablómeséknek vélik. De aki látta a régi réselés néiküli ernyõket kirobbanni - melyeknek a kormányzása is megoldatlan volt - nem csodálkozik ezen. Erre az idõszakra esik két érdekes és nagyon tanulságos robbantási gyakorlat is. Az egyik egy valóságos éles robbantás volt. Bertalan szerzett a MÁV-tól egy kiselejtített kis vasúti hidat, amit a MÁV kiszállított lakatlan területre. A hidat a sínektõl már mi vontattuk el néhány kölcsönkért terepjáró gépkocsival. Ezt a hidat szereltük robbantásra, helyben kiszámított töltetekkel. Érdekes és szép feladat volt kiszámítani és eredményét látni annak a minimális töltetnek, ami még a hidat a levegõbe röpítette. A másik robbantás már egy nagyobbszabású gyakorlat volt: a sárvári vasúti hidat szereltük robbantáshoz. Ez már természetesen csak gyakorló anyaggal történt. Ennek a gyakorlatnak az volt az érdekessége, hogy a Rába folyó felett, a híd tartószerkezetén, 10-15 méter magasságban kellett a vaktöltéseket elhelyezni. Volt olyan ember is, aki leesett a hídról a vízbe; csónakos felügyeletünk azonnal ki is halászta.
Szeptemberben vitéz Háry László ezredes, a Légierõk parancsnoka, az elsõ világháború legendáshírû vadászrepülõje szemlélte meg a keretet. Egy tiszti és egy legénységi csoport zuhanóugrását mutattuk be, bizonyítván ezzel is, hogy a keretnél mindenki egyformán van kiképezve hiszen mindannyian saját magunkat képeztük ki. Ti vagytok a levegõ ördögei, a levegõ magyar huszárjai" - mondta nekünk Háry ezredes a bemutató után és ez nagyon jól esett. Akkor még hivatalosan nem tartoztunk a "légierõk -höz, de a legfontosabb kellékeket, a repülõgépet és az ejtõernyõt tõlük kaptuk és a légierõk parancsnoksága is úgy kezelt minket, mint akik oda tartozunk. Tudták õk is már, hogy csak adminisztratív intézkedések végrehajtása szükséges ehhez. Ugyancsak szeptemberre esik Bertalan felépülés utáni elsõ ugrása. Már elõbb említettem, hogy a sebészorvosok a baleset után kijelentették: nem ugorhat többet. Bertalan ezt akkor sem vette komolyan és csak saját megítélésére bízta, hogy mikor ugorhat, mert az ugrásról nem volt hajlandó lemondani. Fizikai erõnléte olyan volt, hogy minden húszéves megirigyelhette. Törött lábát még kímélnie kellett ezért azt találta ki, hogy csak egy lábbal fog talajt érni. De hogy ép lábát túl ne terhelje, repülõruhájának ülõrészére gumipárnát szerelt. Így, egy lábra és fenékre ülve ért talajt. Mi is, õ is, sokat derültünk ezeken az ugrásokon, de a lényeg az volt, hogy együtt tudjunk ugrani. Szeptember 11-én ünnepeltük közös munkánk elsõ. évfordulóját. Ez nemcsak ünnepi vacsorával járt, hanem egy ügyességi sportversennyel is, melynek összetett számát Gondor-Benda szakaszvezetõ nyerte. Közeledett már október elseje, amikor el kellett hagyni a repülõteret. Nem volt ott többé számunkra hely, a repülõosztály fejlesztése miatt. Bertalan már régen foglalkozott ezzel a kérdéssel és megszemlélte a felajánlott repülõtereket. Három repülõtér jöhetett számításba: Tapolca, Várpalota és Pápa. A tapolcai repülõtér nagyon kicsi volt.. Várpalota és vidéke nagyon köves talajú volt, ami a kiképzésnél sok sérülésre vezetett volna. Végülis maradt Pápa. Ez a repülõtér sem volt ideális, mert meglehetõsen kicsi volt és talajvizes. A mi nehéz gépeinknek ez hátrányt jelentett az esõs idõszakban. De hát ezek a gépek még nem álltak rendelkezésünkre, mert Csepelen alakították át õket, s a munkálatok igen lassan haladtak. Az egyetlen félig-meddig átalakított repülõgép repült csak idõnként Pápán, amikor volt rá pilóta. Ugyanis ezt a típust csak a forgalmi szolgálatot megjárt tisztek repülhették. A harmincas években tényleges repülõtisztek és tiszthelyettesek repülték a MALERT forgalmi gépeit. Így rejttették el a trianoni békeszerzõdést ellenõrzõ gyõztes hatalmak elõl a repülõtisztek egy részét. Ez a kérdés is megoldásra várt. A Pápa melletti legfõbb érv az üresen álló huszárlaktanya volt, ahonnan a 7. huszárezred nemrégiben elköltözött. Ez az épület alkalmas volt egy zászlóalj elhelyezésére. Az ejtõernyõsök rövidtávú fejlesztésénél a zászlóalj közeljövõben való felállítása is tervbe volt véve. A többi szóbanforgó és számításba jövõ helyeken nem volt ily elhelyezési lehetõség. A repülõterek sokkal kisebb legénységi létszámra épültek, mint amire nekünk szükségünk volt. Azokban az idõkben egy repülõszázad legénysége a felét sem tette ki egy ejtõernyõs század legénységének. Így tehát a laktanya döntötte el az ejtõernyõsök jövendõ helyõrségének kiválasztását. Mi, fiatal tisztek, nagyon nehezen váltunk meg Szombathelytõl. Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy a szombathelyi két repülõtér egyikét megkapjuk, de errõl szó sem lehetett. Sajnáltuk otthagyni a sok jó repülõ bajtársat, akikkel az elmúlt két év alatt nagyon összebarátkoztunk. Ma is hálával gondolok vissza arra a sok önzetlen segítségre, amit tõlük kaptunk. No és nem utolsó sorban sajnáltuk otthagyni azt a pezsgõ, élénk társadalmi életet, melybõl ugyancsak kivettük a részünket. Szombathelyhez viszonyítva Pápa kis kihalt vidéki városnak látszott. Idõvel mégis megszerettük és megtaláltuk helyünket a város csendes, kissé zárkózott társadalmában is. Majthényi Imre hadnagy onnan is nõsült. 1939. október hó 1-én, vasárnap, költözött át Pápára az immár századlétszámra nõtt ejtõernyõs keret, s ezután már "század" volt a hivatalos elnevezése is. A város vezetõsége és a kiegészítõ parancsnokság - utóbbi egyben állomásparancsnokság is volt - a laktanyában fogadtak minket, nagyon kedvesen és elõzékenyen. Minden tõlük telhetõ segítséget megígértek. Dicséretükre legyen mondva, hogy ígéreteiket a késõbbiek folyamán be is váltották. Nagyon jó kapcsolat alakult ki a város vezetõsége és az ejtõernyõsök között. Ez a jó viszony segítette elõ aztán az elsõrangú kapcsolatok kiépítését a város lakosságával is. Birtokunkba vettük a laktanyát és a repülõteret is, melyen csupán a repülõtérgondnokság tartózkodott, mely repülõ felszerelési szükségleteink ellátását biztosította. Ruházatot és fegyverzetet a soproni 4. honvéd gyalogezredtõl kaptunk - ha kaptunk egyáltalán. Ilyen
nagy távolságról ez nagyon nehezen ment. A Légierõk parancsnoksága már egy kissé saját gyermekének tekintett minket és segített, ahol tudott. Hozzánk vezényelte Segesváry György repülõ fõhadnagyot, aki a Savoia Marchetti SM. 75-ös típussal a forgalomban repült. Így, idõlegesen megoldódott a Pápán lévõ egy darab gép használata. Erre nagy szükség is volt, mert október 4-én már be is vonultak a júliusban kibocsátott felszólításra jelentkezõ katonák. Ezeket már nem mi válogattuk ki, mindenki jöhetett, aki orvosilag megfelelt. Repülõgépekrõl is sürgõsen gondoskodni kellett, mert csak az elõbb említett egy gép állt rendelkezésünkre Pápán, de az sem sokáig, mivel végleges átalakításra azt is el kellett küldeni Csepelre. A légierõk parancsnoksága a szombathelyi repülõtérrõl vezényelt három darab Caproni, Ca. 101-es típusú gépet Pápára Hegedûs Nándor zászlós- parancsnoksága alatt. A gyakori géphibák miatt a repülés akadozva ment. A helyzet csak akkor javult meg, mikor megérkezett Rigó repülõgépszerelõ õrmester és egy kis mûhelyt rendezett be Pápán. Ettõl kezdve már rendszeresen tudtunk repülni és ugrani. Ez különösen az október elején beérkezett újoncok részére volt fontos, akiket Bertalan alaposan megrostált, mivel meglehetõsen gyenge összetételû sorványt alkottak. Látszott, hogy a csapattestek a selejtes emberanyagtól szabadultak meg. Mintegy 400 fõ vonult be október 4-én, mindjárt láttuk, hogy a fele sem fog beválni. Bertalan igen egyszerû módját választotta az elsõ selejtezésnek: az elsõ napon Makray Ferencet és engem felküldött egy Ca.101-el, hogy mutassunk be egy ugrást az újoncoknak. Õ is tudott a szombathelyi repülõnapon történt próbababa lezuhanásáról, és most megismételtette velünk ezt a figurát. A baba ismét bekötöttszájú ernyõvel ugrott és le is zuhant. Bertalan az újoncok között állva nézte az ugrást és azzal vigasztalta a rémüldözõket, hogy háromból csak egy zuhant le és ez nem is olyan rossz arány. Ezután ebédelni küldte a katonákat. Ebéd után ismét összehívta az újoncokat és megkérdezte, hogy a mai napon itt tapasztaltak után ki óhajt itt maradni, mert akinek ez a szolgálat nem tetszik, az máris mehet vissza eredeti csapattestéhez. Nem is kellett sokáig várni a válaszra: a 400 emberbõl mintegy 150 állta a sarat, vagyis maradt. Ez elég is volt egyelõre, mert ebbõl a létszámból kiegészíthetõ volt az elsõ század létszáma és megalakítható volt a következõ század is. A besorozás megtörténte után felvetõdött az a kérdés, hogy nem volt -e túl drasztikus a bemutatón egy "lezuhanást" produkálni? Bertalan röviden és egyszerûen megindokolta intézkedését: az ejtõernyõsnek nemcsak bátornak, de eszesnek és f igyelmesnek is kell lennie. Aki figyelt, az észrevehette, hogy a zuhanó ernyõ végén az alak nem mozdul. Aki ezt nem vette volna észre, de egy kicsit gondolkozik, nem hiheti el, hogy létezik olyan katonai alakulat ahol a gyakorlatok során tucatostól halnak meg emberek. Ezzel a módszerrel gyorsan és eredményesen kiszûrtük a gyávákat, a figyelmetleneket és az ostobákat is. Más módszer alkalmazásával hetekig veszõdhettünk volna egy csomó alkalmatlan emberrel, mire kiszûrjük õket a tömegbõl. A késõbbiek során többször beszélgettünk az emberekkel errõl és valóban, a legtöbben a fentiekhez hasonló elgondolás alapján határoztak. Csak egy-két olyan vakmerõ ember akadt, aki elhitte ugyan, hogy sok itt a halálos baleset, de gondolta: mindenki mégsem halhat meg, s õ majd a túlélõk közé fog tartozni. 1939. november 1-én Bertalant õrnaggyá léptették elõ. Ezt az eseményt baráti körben ünnepeltük meg, hiszen barátok voltunk már mindannyian és Bertalan is barátainak tekintett minket. Szerettük és tiszteltük parancsnokunkat. Szerettük, mert vidám, jó barát volt, tiszteltük, mert elõrelátó, eszes és gondoskodó parancsnok volt, aki nem tett különbséget ember és ember között. Az újoncok kiképzéséhez most már módszeresebben fogtunk hozzá, az eddigi tapaszfalatok alapján'. Célgimnasztikát dolgoztunk ki a lábak erõsítésére. Készítettünk 2-3-4 méteres állványokat és ezekrõl gyakoroltattuk a leugrást, vastagon terített homokba. Készítettünk egy 10 méter magas állványt, a gyermekhinta állványhoz hasonlót. Erre húztuk fel a kötélhurokba ültetett ejtõernyõst. A kötél túlsó végén olyan ellensúly volt, ami az ejtõernyõ süllyedési sebességére fékezte a lebocsátott embert Az ernyõ hintázó mozgását is meg lehetett itt szokni, ha az embert a felhúzáskor meghintáztattuk. Ezt a szerkezetet az ejtõernyõsök "akasztófának" becézték. Egyhavi ilyen jó állóképességet adó gyakorlat után kerülhetett csak sor az ugrásokra. Közben persze repültek is az emberek sokat, mert a levegõt is meg kell szokni, mielõtt az ejtõernyõst saját szárnyára bocsátjuk. Az évvégi idõjárás kedvezett a repülésnek. Igaz, hogy hideg volt, de száraz és szélcsendes idõjárás alakult ki, ami kedvezett az ugrásoknak. Karácsonyig az újoncok túljutottak a negyedik ugrások többsége a negyedik ugrást már kézikioldással hajtotta végre. Természetesen ismét voltak olyanok, akik az elsõ ugrás elõtt, vagy egy-két ugrás után meggondolták magukat és nem kívántak tovább ugrani. Ezeket most már nem bocsátottuk el, hanem egy úgynevezett "földi alap"-ot képeztünk belõlük. Meg kellett alakítani egy mûhelyrészleget, egy
raktárkezelõ részleget és egy gépkocsizó részleget. Ezeknek a személyzetét elsõsorban a nem szívesen ugró szakmunkásokból szerveztük. A nem szakképzettek betanított munkásként dolgoztak a nekik megfelelõ beosztásokban. Gépkocsivezetõket is képeztünk ki és vizsgáztattunk le. Az év végére mintegy 120 fõ ugró katona maradt, ezen felül mintegy 60 fõ a földi alapnál. Érdekes, hogy a földi alap emberei közül néhányan, akik már ugrottak, egy-két hónap elteltével ismét kérték, hogy ugorhassanak. Bertalan ezt meg is engedte nekik, de nem sorolta õket vissza a század állományába. Ha rendszeresen résztvettek a napi célgimnasztikán és az elõírt ugrásszámot teljesítették, a repülõ pótdíjat is megkapták. Bertalannak az volt a véleménye, hogy háború esetén szükség van olyan szakiparosokra is, akik ugranak; ebben nagyon is igaza volt. Az 1940-es év elsõ két hónapjában rengeteg hó esett. Erõs hófúvások is voltak, ezért az ugrókiképzés egyelõre szünetelt. Megalakítottuk az elsõ tisztesiskolát, ahová a legénységnek közel felét besoroltuk. A század fennmaradt részébõl pedig egy legénységi iskolát alakítottunk. Ebben az iskolában a gyorstüzelõ fegyverek és a páncéltörõ fegyverek használatában, valamint a robbantásban képeztünk ki szakosított kezelõket és robbantókat. Mind a két iskolának az volt a legfõbb célja, hogy - ha majd a zászlóalj megalakul - ennek a századnak a szakosított és tisztesiskolát végzett embereibõl alakítsuk meg a három század kereteit. Tekintettel a jó hóviszonyokra mind a két iskola tantervébe beépítettük a síkiképzést is. A tisztesiskolát Kiss Zoltán, a legénységi iskolát Majthényi Imre hadnagyok vezették. A síkiképzés vezetõje én voltam. Bakonyjákóra jártunk ki kisebb csoportokban, teherautóval. A terep nem volt valami jó tanulás céljára és ezért Bertalan - aki minden sportkezdeményezést lelkesen támogatott - elhatározta, hogy engedélyt szerez a visszacsatolt Kárpátalján egy sítábor rendezésére. Közben én szabadságot kaptam, hogy részt vehessek a január végén - február elején megtartott országos síbajnokságon. Bertalan azzal engedett el hogy addig maradhatok, míg táviratot nem kapok a bevonulásra. Néhány nappal a versenyek után meg is kaptam a táviratot, hogy vonuljak be Viskre, ami nem messze van Huszttól; a század már elindult oda vasúti szállítással. Elég kalandos utazás után érkeztek meg õk is, és én is, egy nappal utánuk. A községtõl néhány kilométerre, egy erdészeti telepen helyezkedtünk el, jól fûthetõ barakkokban. A terep igen jó volt az oktatásra, és a sportoláshoz már hozzászokott emberek gyorsan tanultak és jól haladtak, tisztek és legénység egyaránt. Egy zavaró momentum volt csupán: nem volt más ivóvizünk, mint egy borvízforrás, hashajtó hatással azokra, akik azt nem szokták meg. Orvosunk nem volt, így aztán Bertalan vette át az orvos szerepét. Rummal kezelgette az embereket, míg rá nem jött arra, hogy amíg ingyen rumosztás van, addig senki sem hajlandó meggyógyulni. Így aztán beszüntettük a rumkúrát és az emberek is megszokták a vizet. Két komolyabb esetünk volt a kétheti sítanfolyam alatt. Egy ember a lábát törte, egy pedig vakbélgyulladást kapott. Nem volt súlyos egyik sem. A huszti kórházban kaptak ellátást, majd mindkettõt hazaszállították Pápára. Hazaérkezés után folytattuk az abbahagyott iskolákat és még sízni is ki-kijártunk a Bakonyba. Ebben az idõben kapott az ejtõernyõs század az Esterházy uradalomtól 30 ûrméter tûzifát. Ezt hálából kaptuk a kastély megmentéséért. A pápai Esterházy kastély ugyanis az elõzõ év késõ õszén kigyulladt. A kislétszámú pápai tûzoltóságot a magas hó megakadályozta a kivonulásban. Az állomásparancsnokság riadóztatta az ejtõernyõs századot, és a mi embereink eloltották a tüzet, még mielõtt a gyõri tûzoltóság beérkezett volna. Még egy elemi csapás elhárításában mûködtek közre az ejtõernyõsök. Február végén megindult a hóolvadás és megáradt a Bakonyér patak. Ezt a patakot a városban egy évszázados, öreg, szûk áteresztõképességû téglahíd ívelte át a Gyõr felé vezetõ úton. Az erõs fagyok miatt a híd elõtt vastag jégpáncél képzõdött, ami az olvadás megindulásakor még nem engedett fel. A városi mérnök próbálkozott a jég felrobbantásával, de miután nem mertek az olvadozó jégre rámenni, ez a próbálkozás sikertelen volt. Ekkor telefonált a polgármester Bertalannak, hogy segítsünk rajtuk, mert az egész tókerti városrész víz alá kerül. A jég eltakarítására Bertalan engem küldött ki egy árkász rajjal. Az ejtõernyõsök összefogódzkodva láncot alkottak és így mentek rá a jégre. Azon léket vágva, elhelyezték a robbanótöltetet. A robbanás szét is bontotta a jeget, de a jégtáblák elakadtak a szûk keresztmetszetû hídív alatt. Így aztán a víz csak folyt tovább a Tókertbe. Ekkor felajánlottam a polgármesternek, hogy kirobbantom a híd alól a jeget, azonban lehetséges, hogy a híd is meg fog sérülni. A polgármester azt válaszolta: nem bánja, ha felrobban az egész híd is, csak a jeget takarítsam el valahogy. Ekkor egy csáklya végére robbanótöltetet kötöttem, azt beengedtem a híd alá és ott egy másik csáklyával megtartottam. Az eredmény tökéletes volt: a csáklyák a levegõben röpködtek, a híd egy része kiment a
lábam alól, én hanyatt estem, de a jégtáblák eltûntek a híd alól. Így mentettük meg a Tókertet az árvíztõl.