K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK Salgótarján, 2014

SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK Írta és szerkesztette: K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Balogh Zoltán, dr. Fodor Miklós Zoltán A képeket a Dornyay Béla Múzeum gyűjteményéből válogatta: K. Peák Ildikó, Shah Gabriella, Sipos Ákosné, Balogh Zoltán, Dr. Fodor Miklós Zoltán Felelős kiadó: Shah Gabriella, a Dornyay Béla Múzeum igazgatója Kiadó: Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján Grafikai szerkesztés: Nyisztor János Nyomdai munka: Demax Művek Megjelent: 500 példányban 2014 A kiadvány megjelenését támogatta: Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata ISBN 978-615-5284-07-6 2 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

SALGÓTARJÁN A V Á R O S S Á NYILVÁNÍTÁSIG Salgótarján mint település története nem a szénbányászattal kezdődik, bár kétségtelen, hogy jelentőségét a fekete gyémántnak köszönheti. A Zagyvába torkolló Tarján-patak völgye évezredek óta lakott hely. A település nevének második tagját a 10. században letelepített, a honfoglaló magyarok Tarján törzsének egy csoportjáról kapta. A Salgó nevet etimológiailag általában a türk fényes szóból eredeztetik. A falu első okleveles említése 1246- ra datálódik, Tarian névalakban. A 13. században a környék urai, a Kacsicsok élénk várépítő tevékenységet folytattak: ekkoriban épült Salgó, Somoskő, Zagyvafő és Baglyaskő. Nincs is talán hazánkban még egy település, amelynek mai közigazgatási határain belül három vagy négy vár is állt a határ másik oldalára szorult Somoskőt nem is számítva. A falu plébániatemploma is középkori eredetű (mai formáját 1900-ban nyerte). A 16. század közepétől a 17. század végéig a vidék az oszmán hódoltság határvidékén helyezkedett el. A 18. századtól az egymást váltó birtokos családok után a Szluha, majd a század közepétől Jankovich család határozták meg a falu sorsát. Barokk kúriájuk a plébániatemplommal szemben állott. A 18. században történt az a felfedezés, ami jó száz évvel később a mai napig meghatározza a település és a környék sorsát: 1766-ban egy pesti kádármester favásárlás végett erre járt, és felfedezte a barna kőszéntelepeket. A helyi lakosság persze korábban is tudott a szénkibúvásokról. Az iparosodás előtti Salgó-Tarján átlagos palóc falu volt. A korabeli falut övező hegyek és dombok mai szemmel kopárnak tűnnének. Az erdők hiánya az iparosodás előtti legeltetés következménye volt. Egyutcás falu fejlődött a mocsaras szegélyű Tarjánpatak völgyében. A Tarján-patak déli irányba torkollott a Zagyva-folyó kiszélesedő völgyébe ennek köszönheti Salgótarján helyzeti előnyét a szénmedence többi DORNYAY BÉLA MÚZEUM 3

elepüléséhez képest, hiszen a patakvölgy menti út közvetlenül kapcsolta a Zagyva-völgyében futó országos úthoz. A korai településszerkezetet vizsgálva szinte két településnek tűnhetett a korai Tarján. A patakkal párhuzamosan futó megyei út mentén, a pataktól keletre terült el a falu nagyobb része a templommal és a kúriával. A pataktól nyugatra, a Meszeshegy lábánál kisebb számú zsellérház állt. A parasztházak vályogból és fából épültek. Északi irányba a település nagyjából a mai Arany János utca vonaláig terjedt. A kőszén ipari méretű kitermelése az 1840-es években kezdődött a vidéken. Tarjánban 1855 után indultak be igazán bányanyitások, miután a feltárásokat a birtokán nem engedélyező konzervatív földesúr, Jankovich Antal meghalt. A későbbi legjelentősebb bányavállalat jogelődje, a Szent István Kőszénbánya Társulat 1861- ben jött létre. Döntő körülmény Salgótarján fejlődésében, hogy 1861-ben a Társulat a községet jelölte ki a bányaüzlet központjának. A társulat építette meg 1863-1867 között a Pest-Salgótarján vasútvonalat, ami egyben a MÁV első vonala lett 1868-ban. A kezdetben egysínes vasútvonal eleinte a József rakodóig vezetett. Megállóhely 1913-ig csak a mai külső pályaudvar ( Nagyállomás ) volt, abban az évben adták át a főtéri vasútállomást ( Kisállomás ). A vasút korai megépítése döntő tényezővé vált Salgótarján fejlődésében, bár városképileg nem volt szerencsés, mivel a patak mellett most már a vasúti sín is kettévágta hosszában a szűk völgyet. A vasútvonalától megvált részvénytársulat 1868-ban Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársulat (SKB Rt.) néven alakult újjá. A Bánya, vagyis az SKB Rt. központja a Tarján-pataktól nyugatra, a falu délnyugati részén, a Verem-oldal lejtőin alakult ki 1868-1873 között. A bányászat vándorüzem, így a kiépülő telepek, legalábbis kezdetben, a leggazdaságosabb módon épültek. Az idénymunkások számára fabarakkok épültek. A kőből vagy téglából készült tiszti lakások, az állandóbb jellegű munkáslakóházak, a gazdasági épületek, és mindezek tudatos rendezettsége mégis sokkal városiasabb képet mutattak a falu vályogházainál. A bánya vándorüzem mivolta miatt a falu központjától távolabb is létesültek bányatelepek. Kolóniáknak hívták az egységes terv alapján épült lakó, igazgatási, és ellátó feladatot betöltő, a bányavállalat által emelt épületegyütteseket. Így alakult ki az Öreg Józsefi (mai Kemerovó lakótelep helyén), Forgách-telep, Somlyó, Károlyakna. A bányatelepek később a városfejlődés és terjeszkedés nyomán összeépültek a várossal. A Rima- és Sajó-folyók ipari körzeteihez való közelség lehetőséget adott az ipari kooperációk kialakítására, amit a vasút kiépítése után a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RMSV Rt.) valósított meg. A Rima egyik jogelődje, a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat 1868-ban honosította meg a vasgyártást a településen. A vállalat helyi nyersanyagbázisa a salgói szén volt. Az RMSV Rt. 1881-ben jött létre két vállalat egyesülése nyomán. A gyártelep a falutól északkeletre, a Salgó-patak mocsaras völgyében épült. Az RMSV Rt. salgótarjáni üzeme mellett létesülő acélgyári kolónia vált a település legmodernebb, a vállalatvezetés által tudatosan fejlesztett részévé. Megépült az igazgatósági épület, a tisztviselők házai, illetve a gyártól távolabb a falu felé vezető út mentén a munkáslakóházak. A vállalat művelődési és szociális 4 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

A főutca az 1930-as évek elején intézményekről is fokozott figyelemmel gondoskodott. A Rima munkáspolitikájában egy gondoskodó elemeket is magába illesztő, tekintélyelvű szemlélet érvényesült. Az egzisztenciális és a korszakban élenjáró szociális biztonságért cserébe a részvénytársulati vezetés feltétlen hűséget várt el a dolgozóktól és családtagjaiktól. Mind az SKB Rt. mind az RMSV Rt. országos nagyvállalat volt. Az SKB Rt. termelését Salgótarjánban irányították, a pénzügyi központ a fővárosban volt. A Rima igazgatósága 1900-ig működött Salgótarjánban, azután Budapestre helyezték székhelyüket. A nagy tőkeerejű két vállalat városfejlesztő tevékenysége volt a meghatározó Salgótarjánban az iparosodás kezdeti évtizedeiben. Az ipartelepítés 19. századi második hullámában, 1893-ban kezdte meg termelését az üveggyár, először Lukács Béla Huta néven, később palackgyár, öblösüveggyár néven termelt. 1894-től működött a vasöntöde és gépgyár (Hirsch és Frank Budapest-Salgótarjáni Gépgyár és Vasöntöde Rt. későbbi elnevezéssel hirschgyár, később tűzhelygyár ). A korábbi falutól délre, mocsaras területen épült fel a két üzem, valamint a gyárak és a vasútvonal közé szorult kolóniáik. DORNYAY BÉLA MÚZEUM 5

A kőszén kitermelését és az ipari tevékenység megkezdését nagyarányú bevándorlás kísérte. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden tájáról, valamint más országokból is érkeztek különböző nemzetiségű munkások: felső-magyarországi szlovákok, csehek, morvák, szlovének ( gránerek ), valamint németek, akik közül általában a műszaki tisztviselő réteg került ki. A korábbi katolikus lakosság mellett a bevándorlással jelent meg az evangélikus felekezetű népesség Salgótarjánban. Templomukat 1882-ben szentelték fel. A környék palóc magyar lakosságának is munkalehetőséget nyújtott a bányászat és a gyári ipar, de kezdetben tartózkodás figyelhető meg, különösen a mélyművelésű bányákban folytatott munka iránt. ( Majd akkor megyünk a bányába dolgozni, ha lesz rajta ablak, valamint a bányászkodás potkánynak való.) A későbbi munkavállalás is gyakran ún. kétlakiságot eredményezett: a helyi és környékbeli lakosság nyaranta mezőgazdasági tevékenységet folytatott, téli időszakban a bányában dolgozott. Nagy volt a környékbeli ingázók, a falvakból munkába járók aránya. A település az iparosodás első két évtizedében etnikailag tarka képet mutatott. A századfordulóig az 1850-es 808 fős települési lakosságszám robbanásszerűen duzzadt fel, 1900-ban már több mint 13 000-en laktak Salgótarjánban. Az ezt követő időszakban a népesség létszáma stabilizálódott, a növekedés természetes ütemet vett fel. A 19. század utolsó harmadában felduzzadt lakosságszám maga után vonta a kereskedelem és szolgáltató ipar felfutását is. Az 1880-as években kis Birmingham -, valamint kis California -ként emlegetett Salgótarján sokak számára a korlátlan lehetőségek hazáját jelentette. Zömmel izraelita kereskedőcsaládok építették fel a főutca plébániától a Menház utcáig tartó szakaszának városias küllemű épületeit a parasztoktól megvásárolt telkeken. A Potemkin-városként is emlegetett településközpont eklektikus stílusú épületei zömmel az 1880-1890-es években épültek fel. A településközpontban üzletek, kisiparos műhelyek, szolgáltató egységek követték egymást. A község iparosait összefogó Salgótarjáni Ipartestület alapszabályát 1888-ban hagyták jóvá. 1910-ben már 411 kis vállalkozást tartottak nyilván. A 19. század utolsó harmadában Salgótarjánban megtelepülő zsidóság zömmel az ortodox felekezethez tartozott, hitközségük 1895-ben alakult meg, zsinagógájuk 1902-ben épült fel a (Régi) Posta utcában. 1919 májusában Salgótarján környéke fegyveres harcok színtere volt. A Magyarországból minél nagyobb szeletet kihasítani szándékozó, állami létét épp megalapozó Csehszlovákia katonáit verték vissza a Magyar Tanácsköztársaság vörös hadseregének egységeiben harcoló katonák. A harcokban két, frissen felállított salgótarjáni munkászászlóalj is részt vett. 6 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

02 A VÁROSI JOGÚ SALGÓTARJÁN (1922-1944) A növekvő súlyú és érdekérvényesítő erejű nagyközség már a 19. század végétől kezdte átvenni Fülektől a járási közigazgatási funkciókat. 1878-ban a főszolgabíróság, 1880 után a járási adóhivatal költözött Salgótarjánba. 1890-ben vált a nagyközség az akkor még változatlan nevű Füleki járás központjává. 1900- ban költözött Tarjánba a járásbíróság. 1908-tól a járás hivatalosan is felvette a Salgótarjáni elnevezést. A település Salgótarján névalakját egyébként 1905-től rögzítették hivatalosan, addig Salgó-Tarján -ként szerepelt. Szilárdy Ödön földbirtokos 1908-ban indítványozta hivatalosan a községi képviselőtestületi ülésen, hogy Salgótarján rendezett tanácsú város legyen. A kezdeményezésnek mindenekelőtt az iparos-kereskedői rétegben volt támogatottsága. A várossá nyilvánítás közvetlen előzménye az 1920-as trianoni békeszerződés, melynek nyomán Nógrád vármegye addig egyetlen rendezett tanácsú városa, Losonc, Csehszlovákiához került. Későbbi település-földrajzi értékelés szerint Salgótarján a történelmi Magyarország keretei között a harminc legjelentősebb település közé tartozott. A város országos jelentősége Trianon után még nőtt is, ipari-bányászati központként stratégiailag felértékelődött, amellett, hogy korábbi vonzáskörzetének jelentős részét elvesztette a határmódosításkor. A húszas évek első felében az ország széntermelésének közel 30%-át adták a városkörnyéki bányák. Bányászati-ipari súlya, valamint lakosságszáma miatt is kijárt tehát Tarjánnak a városi cím. (1920-ban több mint 15.000-en lakták a települést.) A kevéssé urbanizálódott megyében a megyeszékhely, Balassagyarmat 1923-ban kapta meg a városi címet. Érdemes megemlíteni, hogy a Salgótarjántól északra lévő területen 1924 elején határkorrekciót hajtottak végre Magyarország javára. A trianoni békeszerződésben elvesztett Somoskőújfalu és Somoskő, valamint a RMSV Rt. szénmezői, kőbányák, DORNYAY BÉLA MÚZEUM 7

és nem utolsó sorban természeti értékek kerültek vissza a Karancs-Medves vidékből. A mai határvonal Liptay B. Jenő acélgyári igazgató és Krepuska Géza orvos határkiigazítási kérelme nyomán, az RMSV Rt. tárgyalásait követően, a vállalat csehszlovák állammal kötött megállapodása után alakult ki. A magyar királyi belügyminiszter egy 1921-es rendeletével Salgótarján nagyközségnek rendezett tanácsú várossá alakulását engedélyezte. 1922. január 13-én mondta ki Salgótarján nagyközség képviselőtestülete a rendezett tanácsú várossá való átalakulást, majd január 27-én az acélgyári olvasókör nagytermében megtartotta alakuló ülését a városi képviselőtestület. A következő napon választották meg a városi főtisztviselőket, köztük a polgármestert, a Szepesolasziból származó Förster Kálmánt. Az új városvezető 1910-től a Monarchia legfiatalabb kinevezett polgármestereként (25 éves volt) a szepességi Poprádot irányította 1919-ig, majd 1919-1921 között az akkor önálló Újpest helyettesítő polgármestereként dolgozott. Az új polgármester tehát a közigazgatásban gyakorlott vezetőként érkezett új működési helyére. Förster Kálmán a rá váró nehézségeket látva kezdetben elbizonytalanodott, hogy vállalja-e a feladatot. Egy lelki mozzanat segített neki: a Salgói várból a számára korábban oly sokat járt Magas-Tátra bérceit megpillantva döntött a polgármesterség elvállalásáról. Mivel szembesült Förster? A várossá nyilvánításig mindenképpen helytálló az a megállapítás, hogy a település öt részből állt: a bányai, a rimai, az üveggyári, a vasöntödei kolóniákból (utóbbi kettő elhanyagolhatóbb jelentőséggel), valamint a városközpontból, mely szorosan egyik vállalati lakótérhez sem kapcsolódott. Az 1922-es várossá nyilvánítás előtt (sokáig még utána is) a salgótarjániak többségét kevéssé hatotta át lokálpatrióta tudat. A lakosság túlnyomó része más tájakról, vagy a szűkebb környékről érkezett betelepülő, illetve azok leszármazottja volt. Az itt élők nagy részét legfeljebb két emberöltőnyi múlt kötötte Salgótarjánhoz. A helyiek identitását inkább a vállalati kötődés határozta meg. A vállalati telepeken a mindennapi élet a munkarendhez igazodott. Salgótarján igazi munkásváros volt, a bányászatban és az iparban dolgozott a lakók túlnyomó része. A község vezetésének nem sok beleszólása volt az iparvállalatok által létrehozott lakóterek belső életébe. A vállalatok küldöttei voltak meghatározóak a községi képviselőtestületben is. Mellettük a régi földbirtokos családok (Szilárdy, Luby családok) rendelkeztek határozott közéleti súllyal. Érvényesült a virilizmus gyakorlata: a legtöbb adót fizető polgárok és jogi személyek nagy arányban képviselték magukat a képviselőtestületben. Egy vállalati vezetőnek akár két szavazati joga is lehetett: személyében és a vállalatot képviselve is leadhatta voksát. A polgármesterre ható külső kép: közmondásos, mindenütt jelenlévő sár, száraz időben por, az utaknak nem volt szilárd burkolata. A csatornázás, illetve a vezetékes ivóvíz hiánya, a szemétszállítás megoldatlansága. Nagy volt a lakáshiány. A város összképére jellemző volt az általános rendezetlenség. A település anyagi, szellemi, és építészeti fejlődése nem tartott lépést az ipari fejlődés és termelés súlyának mértékével. 1922-től a városi jogosultság sürgetően parancsolta a városrendezési, infrastrukturális, anyagi és szellemi fejlődés gyorsítását. 8 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

Förster Kálmán, az első polgármester Förster Kálmán első intézkedései közé tartozott egy építészeti-szabályozási tervpályázat kiírása. A pályázatot Vargha László, a kor egy neves városrendezőépítésze nyerte meg. Elgondolását soha nem valósították meg, de alapja lett a későbbi rendezési terveknek. A terv lényege a korábbi horizontális terjeszkedési koncepciók után a vertikalitás volt: fel kell kapaszkodnunk a hegyre. Szűk, össze nem érő völgyekben feküdt ekkor a település, 23 különböző telep és puszta tartozott Salgótarjánhoz. Kezdetben nem támogatták a hosszan elnyúló északdéli terjeszkedést, inkább a kelet-nyugat irányú, völgyekbe és be nem épített területekre irányult a városfejlesztési szándék. Emiatt szorgalmazták több vasúti átjáró építését. (Érdekesség, hogy a szabályozási tervek közül az egyik a vasútvonalat kivezette volna a városból a völggyel párhuzamos hegyoldalba. A Karancs utca felett viadukt ívelt volna át.) A városvezetés a közművesítés hiányosságait igyekezett pótolni. Ennek fedezetéül szolgált többek között a népszövetségi hátterű ún. Speyer-kölcsön. 1925-1926- ban szabályozták a Tarján-patakot. Az 1926. májusi esőzések nyomán támadt, két halálos áldozatot követelő áradás is figyelmeztetett arra, hogy nem halogatható tovább a patakszabályozás. A különösen szennyesnek számító Pécskő-patakot 1931-ben lefedték, 1935-ben csatornázták. 1931-ben a plébániatemplom támfalát építették meg. Utakat láttak el szilárd burkolattal. Sajnos ennek a törekvésnek esett áldozatul a Hurka-Pécskő nevű bazaltképződmény, amelyből kikövezték a főutca egy részét. Förster Kálmán polgármestersége alatt a városban 240 méter beton-, és 3010 méter kőburkolat számolta fel a közmondásos tarjáni sarat, több mint 4000 méter még kövezetlen maradt. A vezetékes ivóvíz csak az acélgyári városrészben volt az ott élők számára elérhető 1924-től. Elektromos áramról DORNYAY BÉLA MÚZEUM 9

az SKB Rt. vízválasztói erőműve gondoskodott. 1928-ban transzformátor torony létesült a főtéren. A különböző közművesítési és építkezési munkálatok alkalmat teremtettek a hullámzó mértékű munkanélküliség részleges enyhítéséhez. A ma közmunkának nevezett foglalkoztatást akkoriban, eléggé beszédes módon ínségmunkának nevezték. A városvezetés igyekezett orvosolni a krónikus lakáshiányt is, részleges sikerrel. A korszak legemblematikusabb városrészében, az Újtelepen, a városi funkciók miatt felduzzadt számú tisztviselői réteg igyekezett társadalmi rangjához méltó lakókörnyezetet biztosítani. A város északnyugati részén, a Luby családtól vásárolt parcellákon építkeztek. Az úritelepnek is nevezett, elegáns, kertvárosi jellegű városrész az 1920-as évek közepétől az 1930-as évek első feléig épült. 1929-től épültek lakóházak a városvezetés kezdeményezésére a déli plébániatemplomtól keletre eső domboldalon, a Papberekdűlőn. A mai napig is Rokkant-telep néven emlegeti a városi köznyelv az akkoriban épült családi házas városrészt. Az izraelita temetőtől északra a Luby család parcellázott, itt is épült néhány családi ház, valamint a Nagyállomás környékén is. A korszak első bérháza az első járásbírósági épület helyén, az üveggyárhoz közel létesült 1929-ben. Ez lett a Kilczer-féle bérház. A rimai városrész déli részén a vállalat 1928-ban építette az ún. kolduspalotákat, valamint 1929-től létesült a Szent Ferenc-telep (később Művész-telep). Az 1922-es rendezett tanácsú, majd az 1929-es megyei városi cím megkövetelte számos új középület megépítését. 1922-1924-ben épült a város északi részén a Horthy Miklós honvéd laktanya. (Ezen a területen áll ma a megyei kórház épületkomplexuma.) Bányakapitánysági székhely 1922-ben lett Salgótarján, átvéve e funkciót az elszakított Besztercebányától. A hivatal új épületét 1924-ben adták át. Az új közvágóhidat 1927-ben adták át. Az Újtelep déli részén épült fel számos középület. 1927-ben adták át az adóhivatalt, valamint a városi rendőrkapitányságot. 1928-ban az új járásbíróságot, a főszolgabírói hivatalt, valamint a csendőriskola és laktanya épületét avatták (utóbbiban ma a közgazdasági szakközépiskola működik). 1930-ban adták át az Újtelepen a város első játszóterét. Az Újtelep az a városrésze Salgótarjánnak, amely a leginkább megmaradt eredeti formájában az 1945 utáni átépítések után. A megnövekedett számú református (köztük sok újonnan, gyakran elcsatolt területekről érkezett tisztviselő) hívő számára fontossá vált egy templom építése, 1929-ben adták azt át, szintén az újtelepi részen. A katolikus hívők számához mérten kevés volt már a régi plébániatemplom. 1936-ban szentelték fel az acélgyári városrész déli részén a ferencesek által fenntartott északi plébániatemplomot. A város oktatási intézményei a vállalatok által fenntartott társulati-, valamint állami fenntartású iskolák voltak. 1928-1929-ben építette fel az RMSV Rt. új társulati elemi iskoláját (a későbbi Petőfi Általános Iskola). A kultuszminiszter gróf Klebersberg Kunó által átadott iskolaépület az egyik legkorszerűbb volt a korabeli Magyarországon. Polgári fiú- és leányiskola is működött a városban, a Szilárdy-majorral átellenben (későbbi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola). A városi jogállás kötelezővé tette 10 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

Újtelepi villasor a református templommal, 1930-as évek egy gimnázium létesítését. A vállalatok anyagi támogatása révén nyitotta meg kapuit 1923-ban a reálgimnázium, melyet 1925-től id. Chorin Ferencről, az SKB Rt. elhunyt igazgatósági elnökéről neveztek el. A gimnáziumot volt bányai épületekben helyezték el. (Ma a vásárcsarnok melletti üzletház található a helyén.) A gimnáziumot 1940-ben államosították, emellett középfokú kereskedelmi oktatás is indult. A városba érkező gimnáziumi tanárok egyben új szellemi pezsgést is jelentettek a városban. Kiemelendő Dornyay Béla természetrajz tanár 1923-1940 közötti jelenléte. Helyi földrajzi-földtani, természetrajzi, történeti, régészeti kutatásai révén először kísérelt meg egy monografikus igényű honismereti kutatást. 1929- ben jelent meg az általa írott Karancs-Medves vidék részletes kalauza. Dornyay Béla kezdeményezte városi múzeum létesítését 1927-ben. A gyűjtés megindult, a műtárgyakat ideiglenesen a városháza egyik helyiségében helyezték el, de a múzeum megnyitására 1959-ig nem nyílt lehetőség. A vállalatok által fenntartott kaszinók, olvasóegyletek (bennük könyvtár, mozi, műkedvelő csoportok, melyek rendszeres színrelépésükkel helyettesítették a színházat) a dalárdák a vállalati közösségi érzés képzésének, valamint a vállalati alkalmazottak szabadidős tevékenysége eltöltésének támogatott színtere volt. Elmondható, hogy a korszakban a munkások számára a vállalaton belüli kulturális kínálat, az önművelés lehetőségei széleskörűek voltak. A kulturális lehetőségeket kihasználták, vagy kihasználtatták velük a vezetőik. Különösen nagy volt az acélgyári DORNYAY BÉLA MÚZEUM 11

Az 1929-ben átadott acélgyári társulati iskola (később Petőfi Általános Iskola) olvasókör keretein belül működő színjátszók aktivitása, de más üzemekben is működtek amatőr színjátszó csoportok. Az acélgyári és bányász fúvós zenekarok fellépése a település életének minden jelentősebb mozzanatakor, ünnepeken, rendezvényeken általános volt. A dalárdák dalos versenyeken vettek részt. A város közegészségügyi intézményeinek működtetése is jórészt a két fő vállalat, az SKB Rt. és az RMSV Rt. vállán nyugodott. Mindkét vállalat társulati tartott fenn kórházat. A bányai kórház a bányatelepen fogadta a betegeket, az acélgyári pedig a rimai városrészben működött. A finanszírozás a munkások kötelező takarékpénztári befizetésein keresztül történt, de a vállalatok sokszor külön támogatást is nyújtottak. Sürgős esetekben a társulati kórházak ellátták a társulaton kívüli betegeket, de egyéb kezelés esetén a költségeket felszámították. 1924-ben fejlesztették az acélgyári kórházat, külön sebészetet hoztak létre. 1928-tól korszerű röntgengépet alkalmaztak. 1942-ben a bánya társulati kórháza bővült sebészeti pavilonnal. Új egészségügyi intézményként nyitotta meg kapuit 1933-ben az Egészségház, ahol az OTI (Országos Takarékbiztosító Intézet) kirendeltség, a Stefánia Csecsemővédő Intézet és a nemibeteg-gondozó nyert elhelyezést. A településen belüli közlekedést sokak számára észak-dél irányban a MÁV-vonal 12 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

A Chorin Ferenc Reálgimnázium, 1930 körül biztosította. (Zagyvapálfalvától Somoskőújfaluig összesen négy megállóhely volt.) A településen belüli és a környéki, délnyugat-északkeleti irányú közlekedésben nyújtott nagy segítséget az SKB Rt. keskeny nyomtávú iparvasút hálózata több évtizedig. Salgóbányát fogaskerekű vasúttal lehetett megközelíteni 1881-től. Förster Kálmán már hivatalba lépése kezdetén arra törekedett, hogy létrehozzon, kineveljen egy a városvezetéshez lojális értelmiségi réteget. Ennek érdekében 1924-ben létrehozták a Förster Alapot, melynek révén a város ösztöndíjjal támogatott felsőoktatásban részvevő szegény sorsú diákokat. A város irodalmi, képzőművészeti, zenei képviselőinek köreként alakult a Balassa Bálint Asztaltársaság 1935-ben, a polgármester elnökletével. Förster a kezdetektől felismerte a kultúra egységesítő, polgári tudatot erősítő erejét. A korszakban jelentek meg Salgótarjánban az első köztéri szobrok. (A témáról részletesebben külön fejezetben írunk.) A városvezetés felkarolója volt az egyesületalapítási kezdeményezéseknek. A polgármester úgy vélte, a városi összefogáshoz szükséges a különböző érdekek nyilvános megjelenítése. Ezért is támogatta a szakmai alapú egyesületek, társaságok, működését. Az 1922 előtti évtizedek vállalati kezdeményezéseihez DORNYAY BÉLA MÚZEUM 13

Acélgyári leventék a SSE-pályán, 1930-as évek képest az egyesületalapítás fő súlypontja ekkoriban már a város volt. A városvezetés elitjének szinte kötelező volt a tagság a Salgótarjáni Casino, a Salgótarjáni Polgári Lövészegylet soraiban. Ez utóbbiak a Magyarországi Kárpát Egyesület salgótarjáni osztálya mellett egyben a város és a helyi vállalati vezetés nem hivatalos döntés előkészítő helyszínei is voltak. A korszak turisztikai létesítményei jelentős részben a polgármester kedvelt szabadidős tevékenységének köszönhetők. 1929-ben épült meg az első Karancshegyi (fa)kilátó, 1935-ben pedig a Salgó Menedékház Eresztvényben. A korszakban kezdték tudatosan fejleszteni az idegenforgalmat. Számos sportlétesítmény való ebből a korszakból. Az RMSV Rt. sportegyesülete, a SSE részére 1924-ben hozta létre a Dolinkában sportpályáját. Rá egy évre követte a példát a bányatelepi sport klub: az Öreg Józsefin létesítettek salakos pályát az SBTC otthonaként. (A mai városi sportcsarnok mellett, teniszpályák találhatóak a helyén.) A városi uszodát 1925-ben újították fel (a mai sportcsarnok helyén). Az SKB Rt. 1940-ben nyitott uszodát a mai vásárcsarnok helyén. 1930-ban nyílt meg a városi lőtér, 1932-ben a Rima dolinkai lőháza és lőtere. A korszakban elterjedt, városi elitet tömörítő polgári lövészegyletek mellett a lövészet a leventeoktatás honvédelmi céljait is szolgálta. A testnevelési törvényeknek megfelelően három 14 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

Az 1935-ben átadott Salgó Menedékház vállalat (Bánya, Rima, Hirschgyár) tartott fenn levente egyesületet, negyedik volt a város leventeegylete. Az üveggyári ifjakat a bányai leventeegyesületbe osztották be, mivel a gyár az SKB Rt. leányvállalata volt. A felülről irányított leventemozgalom a katonai előképzést biztosította a 12-23 év közötti, középiskolai oktatásban részt nem vevő ifjak számára. A kötelező katonai gyakorlatok nem mindig voltak népszerűek a fiatalok és szüleik körében, ám a leventemozgalom számos fiatalnak nyújtott lehetőséget a versenysportban való részvételre. Cserkészcsapat kettő működött a városban: a bányai Mátra, valamint a rimai Sirály. A korszakban országosan és városi szinten is sokat fejlődött a sportélet. Az SBTC labdarúgócsapata 1935-ben szerepelt először az első osztályban, később évtizedekig a legsikeresebb salgótarjáni klubként szerepelt. A SSE egy idényben, 1938-1939- ben szerepelt az első osztályban. Az acélgyár levente síelői révén különösen sikeres volt a korszakban a tarjáni sísport. A magyar történelem legsúlyosabb alpinista balesete is sajnos acélgyári síelőkhöz kötődik: 1944 januárjában levente síelők egy csoportját lavina sodorta el az akkor Magyarországhoz tartozó Radnaihavasokban. Tizenöten lelték a halálukat a hó alatt. A korszakban a városvezetés igyekezett önálló tényezőként a korábbi vállalati gyámkodástól, és egyben befolyástól minél kevésbé függeni. E törekvés DORNYAY BÉLA MÚZEUM 15

részsikereket hozott. Sok múlott természetesen a személyes kapcsolatokon is: a polgármester jól tudott együttműködni a vállalatok vezetőivel, mindenekelőtt Róth Flóris SKB Rt. igazgatóval, aki 1938-ig volt a bányaigazgató, valamint 1928- as haláláig Liptay B. Jenő acélgyári igazgatóval. 1929-ben az alábbiakat mondta a polgármester: Köszönetet mondok a helybeli iparvállalatok tisztelt vezetőinek azon megértésért, amelyet a város irányában majdnem kivétel nélkül minden esetben kifejezésre juttatni szívesek voltak. Néha bizony ellentét keletkezett a társulatok és a város érdekei között, de lojálisan kell megállapítanom, hogy a társulatok vezetői alá tudták rendelni speciális kívánságaikat a város helyesen felismert egyetemes közérdekének. A vállalati vezetők egy nagyvállalat helyi vezetői, helytartói voltak. Elsősorban a vállalat érdekeit kellett szemük előtt tartani, de a vállalati érdek és a település fejlődésének érdeke általában egybeesett. A megtelepedés, a hatékony termelés biztosítása a kitűzött szociális feladatok építkezésekre, beruházásokra is ösztönözték a vállalatokat. Az iparosodás kezdetétől több városi funkciót eleve a társulatok vállaltak fel, elsősorban saját dolgozóik érdekeit figyelembe véve, de ebből a település más lakói is részesedhettek. A vállalatvezetők többnyire az üzemi fenntartású és támogatottságú egyesületek, gyári kaszinók elnökségi, illetve igazgatói pozícióit is birtokolták, de a városi pénzintézetek igazgatóságainak, egyházközségeknek, felügyelő bizottságoknak is tagjai voltak. Feleségeik is kivették a részüket a helyi egyesületi élet munkájából, főleg a jótékonysági egyletek első helyein köszönnek vissza neveik. A korszak iparfejlődésnek két jelentős történése volt: az SKB Rt. áramértékesítési osztályából 1929-ben megalakult a Hungária Villamossági Rt. Folytatva korábbi gyakorlatát, távolabbi vidékekre is juttatott elektromos áramot. 1937-ben alapították a Magyar Vasötvözetgyár Rt.-t, az üzem termelése 1939-ben indult meg a Vízválasztón. A korábbi vállalatok közül az SKB Rt. a két világháború közötti időszakban nőtte ki magát az ország legnagyobb tőketársulásává. A szénkitermelés súlypontja ekkoriban a Nógrádi Szénmedence délebbi részére tevődött át, de továbbra is voltak a város közigazgatási területén, valamint a környékén működő bányaüzemek. Az SKB Rt. vásárolta fel 1925-ben a Palackgyár részvényeinek többségét, így a gyárban hároméves leállása után 1926-tól indult újra a termelés. A korszakban kezdték gyártani a minőségi fehérüveget, megkezdték az iparművészeti igényű üvegtervezést, a szakképzést. A gyár az 1930-as években már jelentős exporttevékenységet is folytatott. Az RMSV Rt. salgótarjáni acélgyárának termelése folyamatosan magas színvonalat képviselt. A különböző szerszámokat (lapát, csákány, villa, ásó, kapa, gereblye, stb.), drótot, huzalt, szöget, kocsitengelyt gyártó üzem termékei a hazai és külföldi piacon is sikerrel szerepeltek. A vasöntöde ( Hirschgyár ) a trianoni békeszerződés után az ország legnagyobb tűzhely- és kályhagyártó, valamint háztartási gépeket és eszközöket gyártó üzemévé fejlődött. A korszak általános politikai történései jórészt az országos tendenciákat követték. 16 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

A 25. losonci gyalogezred domborművének avatása, 1932. DORNYAY BÉLA MÚZEUM 17

A Báthori szobor avatása, 1933. A városvezetés és a vállalati vezetés kormánypárti volt, ideológiailag a nemzetikeresztény gondolatkörhöz tartoztak. Erős volt a revíziós igény, Salgótarjánban különösen az, hiszen 1920-ban határvárossá vált, természetes vonzáskörzetének északi részét elvesztette. A város vezetői egy helyi politikai csoportosulást, a Salgótarjáni Községi Pártot is megalapítottak. A párt a kormánypárti politikát képviselte helyi szinten. Förster Kálmán szerette úgy jellemezni magát, mint akitől idegen a pártpolitika. A különböző érdekcsoportok összefogását szorgalmazta, a politikai szemléletű széthúzást kárhoztatta. Feladatorientált vezetőnek tartotta magát. A városvezetéshez közel álló sajtótermék a Munka című hetilap volt. (7. fotó) A város munkásváros jellegéből adódott egy a korszakon végig érzékelhető ellenzéki érzület is, amely különböző pártok támogatásában tükröződött. Az 1920-as években a korábbi évtizedek hagyományát követve erős volt a városban a baloldali szociáldemokrata párt. Az illegális kommunista párt szimpatizánsai az erős belbiztonsági ellenőrzés következtében nem tudtak számottevő hatást kiváltani, legfeljebb a szociáldemokrata pártba beépülve próbálták 18 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

A Nógrád Megyei Tanács épülete, 1950-es évek első fele befolyásukat érvényesíteni. Az 1922-es nemzetgyűlési választáson a salgótarjáni választókerületben az országos tendenciák ellenében szociáldemokrata képviselőt választottak Klárik Ferenc személyében. 1926-tól a kormánypárti Egységes Párt képviselője, Sztranyavszky Sándor volt több cikluson át a helyi képviselő. Az 1930-as évek végére nagy befolyásra tett szert a városban és környékén a nyilaskeresztes párt, bár az 1939-es képviselőházi választásokon Salgótarjánban ismét kormánypárti siker született. A korabeli választójogi törvények és a hatósági közreműködés gondoskodott arról, hogy a kormánypárti vezetés kerüljön többségbe. A szociális elégedetlenség több megmozdulás kiváltója volt a korszakban. 1926 áprilisában a bányász szakszervezet szervezésében többezer munkás tartott felvonulást, mely során Budapestre akartak feljutni. Végül a csendőrség erőszakmentes feloszlatása nyomán egy kis létszámú delegáció utazott a fővárosba, ahol Vass József népjóléti miniszter sürgős intézkedéseket helyezett kilátásba, ami közmunkára fordított kormánysegélyben nyilvánult meg. 1928-ban ötezer fős bányászsztrájk volt a városban és környékén. A korszakban mintegy 400-500 DORNYAY BÉLA MÚZEUM 19

állandósult számú munkanélküli élt a városban, ami a gazdasági világválság idején jóval 1000 fölé emelkedett. Az 1939-es üveggyári, valamint 1940-es városkörnyéki, pálfalvai bányakerületben szervezett bányászsztrájkok mögött jelentős részben a nyilaskeresztes párt aktivistái álltak. 1938. november elején a város számára is kiemelkedő esemény volt az első bécsi döntés, és az azt követő bevonulás, melynek nyomán a Felvidék déli, magyarlakta szakaszának nógrádi részei is visszatértek Magyarországhoz. Ezáltal Salgótarján hat évig megszűnt határváros lenni. Förster Kálmán 1941 júniusában kezdeményezte a három Nógrád megyei város, a visszatért Losonc, a megyeszékhely Balassagyarmat, valamint Salgótarján vezetőségeinek találkozóját. Beszédében a más városok közötti rossz értelemben vett rivalizálást kárhoztatta, és jó példaként kívánta mások elé állítani a nógrádi városok együttműködését. Förster Kálmán volt a leghosszabb ideig hivatalban lévő városvezető Salgótarján eddigi történetében. Az 1960-1970-es években lezajlott átépítés fényében városfejlesztő munkája ma talán nem tűnik látványosnak, de kortársai, akik Förster Kálmán hivatali ideje vége felé visszatekintettek, komoly fejlődést érzékeltek az 1921-es elhanyagolt állapothoz képest. Mindenekelőtt a lelkekben igyekezett meghonosítani egy lokálpatrióta hozzáállást és polgári öntudatot. A városnak nincs jövője, kifogy a szén, elköltözik a gyár az ő korában is sokan festettek sötét jövőképet. Válasza erre az volt: Éppen ezért kell várossá fejleszteni külsőleg is, hogy ha ezek egyszer bekövetkeznek, meg legyen a miliő és kedv új lehetőségek megteremtésére. A második világháború során a helyi bánya- és ipari üzemek hadiüzemként termeltek, a kor műszaki szintjének megfelelő termelői kapacitásukat ekkoriban járatták csúcsra. A második magyar hadsereg, illetve a 23. losonci gyalogezred kötelékében harcoló salgótarjáni honvédek megjárták a keleti frontot, a Donkanyarnál hősies helytállásuk mellett komoly veszteségeket szenvedtek. Förster 1943 nyarán a számára egyre feszültebb politikai környezet és a személyét ért támadások után lemondott a polgármesteri pozíciójáról, fél évig szabadságon volt. 1944 elejétől Dr. Rátky Béla töltötte be a polgármesteri posztot. Hivatali ideje szinte végig egybeesik a német megszállással. A helyi társadalom összetételét érintő drasztikus változás volt, hogy a település modernizációs folyamataiban az iparosodás óta aktívan részt vevő zsidó közösség nagy részét 1944 júniusában deportálták. Az 1944. decemberi frontváltás során a városban nem folytak harcok, a városképet nem érintette a háborús pusztítás. A szovjet csapatok december 26-án vonultak be a városba. Jelentős anyagi károk az üzemek németek általi bénításakor (igyekeztek lehetetlenné tenni a szovjet bevonulás utáni ipari termelést) következtek be, illetve a szovjet hadseregnek kellett jóvátételként termelni a salgótarjáni gyáraknak. 20 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

03 A MODERNIZÁLÓDÓ SALGÓTARJÁN Salgótarján megyeszékhely A hatalmát fokozatosan kiépítő MKP kezdettől mint új megyeszékhelyre tekintett Salgótarjánra. 1946. szeptember 7-én a salgótarjáni városi képviselőtestület előtt Szluka János ismertette az MKP városra vonatkozó fejlesztési és gazdasági tervét. Felvetették Baglyasalja és Zagyvapálfalva Salgótarjánhoz csatolását. Elsőrendű feladatnak tartották, hogy a megyeszékhely Salgótarjánhoz kerüljön, a szükséges középületek felépítése céljából a Szilárdy-birtok területét tartalékolták. 1946. szeptember 20-án a Nemzeti Bizottság kérte, a BM-től a megyeszékhely áthelyezését, mert ez a megye egyetlen lüktető városa. A helyi megyeháza elhelyezésére a volt csendőriskola-laktanya épületét javasolták, a többi hivatal pedig a honvédlaktanya épületeiben nyert volna elhelyezést. Rákosi Mátyás, az MKP első titkára már 1945. március 25-i főtéri beszédében megadta az alaphangot: Ne felejtsék el elvtársaim, hogy a salgótarjáni medence a magyar ipari munkásságnak egyik fellegvára, amely mindig az élen járt. A Munkás szó 1946. október 27-i számában olvasható Rákosi következő bejelentése, amely Salgótarjánban egy főtéri nagygyűlésen hangzott el: Két örvendetes hírt jelentett be ezután Rákosi Mátyás. Az egyik: a bányászokat rövidesen bőr és textilárukkal fogják ellátni. A másik: a megye székhelye Salgótarján lesz. A megyeszékhely Salgótarjánba helyezésének gondolata 1947-ben már szerepelt, beépült a városrendezési tervbe. A tényleges döntésre 1949-ben került sor: egy MDP párthatározat mondta ki, hogy Salgótarján legyen az új megyeszékhely. 1950. január 1-jén lépett hatályba a kormány 1949. december 14-én kelt rendelete, melyben DORNYAY BÉLA MÚZEUM 21

szabályozták a megyehatárokat, és többek között kimondták, hogy Salgótarján Nógrád megye székhelye. Megfelelő középületek hiányában a központ 1951-ig Balassagyarmaton maradt. A közigazgatási átszervezésről szóló rendelet hatályba lépte előtt két nappal, 1949. december 30-án a Salgótarján megyei város rendkívüli közgyűlésén a képviselőtestület a Szilárdy-féle birtokból meghatározta a megyei középületek építési helyét. Salgótarján a politikai döntés nyomán megyeszékhely lett, de a szerep betöltésére nem volt felkészülve. A megyeszékhelyi funkciók számára az egykori Szilárdyféle belsőségi telket sajátították ki. Az ötvenes években három középület létesült itt: a megyei tanács (Németh Pál tervezte), a megyei rendőrkapitányság, valamint a tűzoltóság. 1952 januárjában ülésezett először a megyei tanács épületében a megyei tanács VB. A jogszolgáltatás intézményeinek helyet adó épületek: a megyei bíróság, a megyei ügyészség, valamint a fegyintézet Balassagyarmaton maradtak. Kevésbé köztudott, hogy 1950-1953 közötti években, amikor megkapta a megyeszékhelyi pozíciót, Salgótarján is büntetés alatt állott. Salgótarján és talán így egész Nógrád megye kegyvesztettsége részben Rákosi, és az 1949 nyaráig MKP-MDP megyei első titkári pozíciót betöltő Oczel János közti konfliktusnak is köszönhető. (A pártközpontban Oczelt Nógrádi Csák Máténak is hívták, sokallták helyi befolyását.) A kegyvesztettség az infrastruktúra visszafejlesztésében, valamint az iparfejlesztés visszafejlesztésében nyilvánult meg az ötvenes évek elején. Nem haladt a korábban eltervezett ütemben a lakásépítés. 1950 márciusában a kormány a tervezett évi 140 Salgótarjánban felépítendő lakás keretét a közgyűlés előtt ismeretlen okok folytán 60-ra csökkentette. A képviselőtestület legalább az eredeti mennyiséget kérve hivatkozott területi rendezés végrehajtási utasítására, mely éppen a Salgótarjánban mutatkozó nagy lakásínség miatt intézkedik úgy, hogy az alaprendelettől eltérően a megye székhelye ideiglenesen Balassagyarmaton marad. Egy példa az ipari hátrányokból: az acélárugyárban indult volna be egy forrasztó pálca fejlesztés, illetve gyártás, de ezt végül Csepel kapta. 1953-tól erősödött meg újra a Salgótarjánnak szánt támogatás, Rákosi pozícióinak meggyengülésével. Ekkortól indult be igazán a vásártéri lakóházak és a többi előre tervezett középület. Sokáig húzódott például a már 1950-ben tervbe vett állami áruház felépítése. A támogatások ötvenes évekbeli elapadásának egyik oka talán a korszak gigaberuházásokkal járó szocialista ipartelepítésének, a klasszikus értelemben vett szocialista városok preferálása. Az újonnan keletkező ipari-urbanisztikai központok Sztálinváros, Kazincbarcika, Sajómente, Várpalota, Komló építése állt a fejlesztési szándék középpontjában. 22 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

A modernizáció alapja: az ipar Az 1947-1949 közötti hároméves tervet a bányászat extenzív fejlesztésének kezdő időszakaként is jellemezhetjük. Sorra nyitották meg az új szénbányákat a nógrádi szénmedencében is, s mivel a gépesítés hiányából adódóan kellett a termeléshez nélkülözhetetlen munkáskéz, egyre több tapasztalatlan, a mezőgazdaságból szakmát váltó új dolgozót alkalmaztak. A korszak a széncsaták klasszikus időszaka is volt, mivel a hazai iparnak egyre több szénre volt szüksége, és ezt munkaversenyek indításával tudták biztosítani. (A nógrádi széncsaták hőseinek emléktáblája a jelenlegi Egészségpénztár épületének falán található.) A széncsaták hősei, a bányász élmunkások és a Kossuth-díjjal kitüntetett bányászok is tisztában voltak azonban azzal a ténnyel, hogy a nógrádi szénbányászat csillaga leáldozóban van. A bányai vezetés által 1948-ban az ipari kormányzat elé terjesztett emlékirat már a salgótarjáni szénmedence válságát is jelezte. Köztudomású, hogy a salgótarjáni szénmedence régi piacképes szenei elfogytak. Semmi sincsen már a híres salgótarjáni, baglyasi szénből, a bányászat ezek a helyén már csak a régiek által műre nem valónak minősített és visszahagyott alsó padokban tengődik... Azonban ez a maradék szénvagyon is kifogyófélben van Ellenben itt van a 80 éves múlttal rendelkező öreg bányászat minden terhes hagyatéka, itt van a jól képzett bányász munkástörzs, s az ezen törzsnek kijáró szociális, elsősorban további munkát adni köteles gondoskodás kötelezettsége Ilyen körülmények között joggal mondható válságosnak a szénmedence helyzete, de bizonyos az is, hogy olyan nemzetgazdasági és szociális problémát is jelent, melynek megoldása el nem hanyagolható, el nem odázható, s meg nem kerülhető óriási megrázkódtatás nélkül. Az 1960-as évek elején megjelenő és a hatását éveken át tartósan érvényesítő szénbányászat visszafejlesztése komoly társadalmi, szociális és gazdasági feszültségeket okozott. Az extenzív iparfejlesztés nagyszámú munkaerő-igénye konzerválta Salgótarján társadalmát, legnagyobb számú társadalmi csoportja továbbra is a munkásság maradt. Foglalkoztatási kultúráját az jellemezte, hogy viszonylag kis számú szakmunkásréteg, több betanított munkás és segédmunkás dolgozott az iparban. Az 1960-as évek első felétől a város gazdasági struktúrájában végbement változásokkal egy időben megkezdődött a modern Salgótarján kialakítása. Az ipari üzemek rekonstrukciója, új ipartelepek létesítése mellett jelentős számú lakás építésével új lakótelepek keletkeztek. A megyeszékhelyi funkció ellátásához az 1945 majd 1956 után jelentékeny veszteségeket szenvedett értelmiség számának gyarapítása vált szükségessé. Ugyanakkor elegendő szakembert követelt meg az üzemek rekonstrukciója és a városépítés megindulása. A gazdaság és a kulturális létesítmények működtetése nagyszámú szakember: mérnök, közgazdász, pedagógus, jogász, orvos, népművelő munkáját igényelte. A gazdasági fellendülés velejárójaként bekövetkezett népességgyarapodás hatására a város lakossága az 1980-as évekre megközelítette az 50 000 főt. Emellett DORNYAY BÉLA MÚZEUM 23

Az acélgyári dróthúzó üzem dolgozói, 1970 körül a környező településekkel való egyesítések is jelentősen növelték a lakosok számát. 1950-ben Baglyasalját, 1960-ban Zagyvapálfalvát, 1973-ban, Zagyvarónát, 1977-ben Somoskőt és Somoskőújfalut csatolták a városhoz. Az 1960 1980-as években történt nagyarányú lakásépítések arra utaltak, hogy Salgótarján felkészült az újabb ideérkező munkavállalók fogadására. Munkaalkalmat a korábbi, 19. században kialakult iparágak mellett a szénbányászat válsága miatt a városba telepített újabb ipari üzemek jelentettek. A közigazgatási szakellátottság mellett az igények szerint kiteljesedett a foglalkoztatottsági struktúra: orvosok, közgazdászok, jogászok, pedagógusok nagy száma kedvezőbbé, kiegyensúlyozottabbá tette a város társadalmi életét, - jellemezte a korszakot Horváth István. Az 1945-ben újrainduló acélgyár a szovjet hadsereg számára gyártott a hadművelethez szükséges cikkeket: ásót, kapát,lapátot, csákányt, lópatkót, szeget, drótot. 1946 végén államosították. A tradicionális iparágak gyáraiban az 1960-as évekre a gazdaság érdekeinek megfelelő termékszerkezet kialakításához szükségessé vált az üzemek rekonstrukciója. Az acélgyárban már 1959-től megkezdődtek a legjelentősebb beruházás, a hideghengermű építkezései. 1960-ban indult meg a zagyvapálfalvai síküveggyár bővítése és megindultak az öblösüveggyár fejlesztésének előkészítő 24 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK

Öntés a tűzhelygyárban, 1960-as évek munkálatai. A tűzhelygyár 1949-i államosítása majd korszerűsítése után az ország egyetlen kályha- és tűzhelygyára lett. 1964-től indult meg a gyári rekonstrukciók második hulláma, amelynek keretében a tűzhelygyárba a gáztűzhelyek gyártására irányuló beruházást terveztek. Tervbe vették még az öblösüveggyár villamos rendszerének átalakítását, a bányagépgyár fejlesztését, az acélgyári közlekedés átszervezését, a Síküveggyár Zagyva III. üzemegység és a Vegyépszer Salgótarjáni gyárának építését. Az üzemek rekonstrukciója, fejlődése az értelmiségre is újabb feladatokat rakott. Az MSZMP városi bizottsága 1963 szeptemberében hozott határozata értelmében a beruházásokkal egy időben meg kellett tervezni az adott terület szakemberszükségletét és számukra kellő számú lakást kellett építeni. Az ezer szakembert Salgótarjánba mozgalom létjogosultságát az is erősítette, hogy 1964- től megindult a gyári rekonstrukciók második hulláma. Az ipari üzemek, de a város szempontjából is nagy jelentősége volt az új energiahordozó, a földgáz bevezetésének, 1968-ban. Ez egyben lehetőséget teremtett az üzemeknek és a lakosságnak is a gázfűtésre. Emellett jelentősen csökkentette a város levegőjének szennyezettségét. 1968 - majd később látni fogjuk, több szempontból is igen jelentős év volt Salgótarján életében. Az új gazdasági mechanizmus bevezetésének évében a DORNYAY BÉLA MÚZEUM 25

Salgótarjáni Kohászati Üzemek névre változott acélgyárban a Dexion angol szabadalom alapján bevezetett polcos állványrendszerrel új termék jelent meg a gyár kínálatában. A Dexion-Salgó néven forgalomba hozott termék az 1970-80- as évekre a forradalmasította a raktártechnikát. Vállalati üdülők jöttek létre: az acélgyári gyerekek Balatonszabadiban és Hajdúszoboszlón, az üveggyáriak Balatonalmádiban nyaralhattak. Az 1970 körüli újabb ipartelepítési hullám alakította ki Salgótarján egyedi ipari arcát. Salgótarján volt Budapest után a második legszélesebb ipari termékszerkezettel bíró település. Vagyis a főváros után városunkban gyártották a legtöbb fajta terméket. A tradicionális iparágak mellé Salgótarján új, modern iparágakkal gyarapodott. Salgótarján és Zagyvapálfalva régi határterületén az 1970-es évekre létesült a VEGYÉPSZER és a BRG Salgótarjáni Gyáregysége. (13. fotó) VEGYÉPSZER: 1963-ban egy nehézipari miniszteri utasítás rendelte el egy új salgótarjáni bányagépgyár létesítését. Az 1967-ben elinduló kivitelezést az energia struktúraváltozás leállította, helyette a Vegyiműveket Szerelő Vállalat vette át a beruházást. Az üzemet 1970-től telepítették, 1973-ban adták át a gyáregységet. Termékek: acélszerkezetek, vegy- és rokonipari készülékek, atomerőművi gépgyártás, élelmiszer- és szeszipari megrendelések is voltak. BRG 3. sz. gyáregysége: 1969-ben indult az üzem, a zagyvapálfalvai kultúrházból 1972-ben új üzemcsarnokba költöztek. Termékek: URH rádiótelefonok és hírrendszer gyártása. A rendszerváltás előtti utolsó nagy ipartelepítés már a vegyesvállalatok korszakába vezet át. 1989-ben Japán tőkebevonással építették a SALGÓTARJÁNI ÜVEGGYAPOT Rt.-t a korábban Síküveggyárhoz tartozó területen. 2009-ig működött. Salgótarján, mint Nógrád megye székhelye 1994-től megyei jogú várossá vált. A hagyományos délkelet-északkelet irányú magyarországi ipari térszerkezet északi részéhez tartozó Nógrádi Iparmedence Salgótarjánnal jelentős pozíció csökkenést kellett, hogy elszenvedjen 1990 után. A szénhidrogének (kőolaj-földgáz) fő energiahordozóvá válása után 1960-as évek második felétől a szénbányászat visszaszorult Nógrád megyében is. 1993-ban felszámolták a Nógrádi Szénbányákat. Salgótarján több ipari üzeme is megszűnt, de legalábbis kisebb üzemmé vált. 2014- re lényegében megszűnt a város legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató gyára, az acélgyár. Többszöri tulajdonosváltás után, 2009-ben leállt az öblösüveggyár, jóllehet, 2001-2002-ben még jelentős fejlesztések zajlottak az üzemben. 2012 végétől a Tarján Glass Kft. kézi gyártású üvegek termelésével folytatja a salgótarjáni üvegipar 120 éves hagyományát. A megszűnt síküveggyár helyén a Salgglass Zrt. folytatja a síküveggyártást, szélvédő üvegeket állítva elő. A negyedik, még a 19. században alapított tarjáni gyár, a tűzhelygyár 1992-től a német Wamsler háztartástechnikai cég többségi tulajdonába került. 2005-től a gyár magyar többségi tulajdonnal sikeresen termel. A térség és a város gazdasági-társadalmi fejlődéséhez hozzájárulhatna egy újabb jelentős ipartelepítés. Az utóbbi időkben szóba került a szénbányászat újraindítása. A szénmedencében több száz millió tonna kikutatott barnakőszén készlet rejtőzik. 26 SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK