2004-es novemberi Napló Egy Levél, tizenhat évvel ezelıttrıl A lomtárból elıkerült egy A/4-es formátumú négyoldalas újság, amolyan hírmondóféle, tájékoztató az amatır színjátszás dolgairól. Címe: Levél. 5. a sorban. Az Országos Közmővelıdési Központ kiadványa. Dátumot nem találok ugyan rajta, de a közleményekbıl következtetni lehet; 1988 májusában fogalmazódott. A levél végén az aláírásom. Tehát én írtam elejétıl a végéig. Postázódott az ország valamennyi színjátszó szakemberének. Aztán eszembe jutott, azért kellett Levél címet adnom az újságnak, mivel ily módon vált elkerülhetıvé az engedélykérés és a cenzúra. A fent nevezett Intézet volt a munkahelyem, szerettem az amatır mővészetet, amelynek irányító-metodikusa voltam, mindig is, akkor is, tele ötlettel s megvalósítandó tervvel. Ezért vagy másért, nagyon igyekeztek tılem megszabadulni az Intézet vezetıi, s mert közelébe kerültem a nyugdíj korhatárnak, a 60. évnek, fenéken billenthetıvé váltam. A politikai változásnak meg itt voltak a jelei, s a lehetıség, hogy demokratizálódhat a rendszer, engem feldobott, s még abban is reménykedni kezdtem, hátha elfújja a friss ájer a menesztésemet. A Levél bevezetı szövegébıl, ha nem emlékeznék rá, abból is ki lehetne következtetni, hogy a kollégák között voltak nem kevesen, akik tartottak ettıl a változástól. Nézzük. Találkozom szakmabeliekkel, a kérdés mindig elhangzik; hogy vagy, s várják a választ, a szokásosat, azt, hogy rosszul, hogy lehetnék, nem jól de büszkén, s én válaszolom, rendszerint azt válaszolom, hogy köszönöm, jól, vagy hogy voltam már rosszabbul is, ık meg rám csodálkoznak; hogyhogy ebben a válságos, bizonytalan világban. Valójában azért vagyok jól, mert mozog a világunk. És még annak is van esélye, hogy jó irányba mozogjon, s ez az állapot, még ha bizonytalan is, elviselhetıbb az eddigi ál-állandóságnál. Esélyünk lehet a demokratikus közélet. Én magam fennállásom hosszú évtizedei alatt semmi másra nem vágyakoztam jobban, mint demokráciára, a vélemények szabad ütköztetésére. Jobb lett volna, ha nem gazdasági kényszer nyomására nyiladozik a politikai reform ajtaja, de hát mit csináljunk? Így is jobb, mint sehogy Hogy mi lett a reformból, tudjuk, s mi a demokráciából, azt is. S a hajdani Levélbıl, azt is. Ebbıl lett a Levelek a Kuckóból. Idınként elmondhattam: Kit anya szült, az mind csalódik végül, de azt is: így is jobb, mint sehogy. Mit is gondoltam én a költıkrıl
Képzeletem terében a költı kiemelt helyen, nem is tudom, ült, állt, töprengett, igét hirdetett, varázsolt! Bámultam, amiért folyékonyan képes rímekben írni, dallamosan szólni, kötött formákban üzenetet küldeni, szavalásra inspirálni. /Jobban szerettem a költeményeket mondani mint olvasni, s olvasni is jobban szerettem hangosan mint némán./ Általában mindenkit csodáltam, aki olyasmit tud, amit én nem. Bámultam a természettudósokat, akik megszállottan őzték magukat, hogy elmondhassák; gyızelem, íme a felfedezésem! Bámultam a hangok varázslóit, a zeneszerzıket és a hangszerek virtuózait, az építészt, a szobrászt, a festıt, aki anyagból anyagba álmodja a megrendülést hordozó alkotást. Legfıbbképpen mégis csak a költıt csodáltam, azt a képességét, ahogy a nyelvet, a mi nyelvünket bővöli. Mindegyikben váteszt láttam. Portréjukat is eszerint formáztam. Késıbb, amikor egyik másik koszorússal személyesen is találkozhattam, nem egyszer éreztem magamat csalódottnak, más volt, mint amilyennek hajdanán elképzeltem. Ilyenkor megtartottam képnek az eredetit, a bennem kialakultat. Ez olyankor történt, amikor neglizsében jelent meg a költı, módfelett gyarlón emberi mivoltában /Részegen, másokat csipkedve, pénzéhesen./ Ám ha megéreztem benne a rendkívülit: magvasan beszélt, ihletetten olvasta a verseit, bizony hogy elfogadtam ıt szülei által teremtett állapotában, s ahhoz igazítottam a képzeletbelit. Illyés Gyulát említeném; egyszer láttam, színpadon, húszéves koromban. Szorongatott helyzetben állt a debreceni vagongyár kultúrotthonának az emelvényén - 1950-et írtak -, s neki szurkoltam, képes e kivágni magát a kutyaszorítóból; arra akarták rávenni, hogy írjon rendszert dicsıítı szocialista realista verseket. A nézıtéren kivezényelt munkások és egyetemi hallgatók, köztük Kardos Pál egyetemi tanár; ı tette fel a vallató és rábeszélı kérdéseket, pártmegbízásból természetesen. A boltozatos homlokú Illyés Gyula taktikázott, s kibújt a csapdából. Máig ilyennek látom; okos, ravaszdi parasztnak. Nagy László a küldetéses ember, Ady örököse, sámán. Olyan, amilyennek tizenkilencedik századi minta szerint, elképzeltem a költıt. Nemzetben gondolkodónak, lángoló szavúnak, kérlelhetetlennek. Beszéltem is véle nem egyszer. Hallottam, amint verseit olvassa. Ilyenkor varázsolt. Ültem együtt véle versmondó zsőriben. Ilyenkor sugárzott. Nagy László sántított, s még magas sem volt. Mégis, mint ki kiemelkedik, mint akinek fénylik az arca. Ágh István a Kuckóban Ágh Istvánnal, személyével hamarabb találkoztam, így tetszik énelıttem, mint verseivel. A Népmővelési Intézet könyvtárában dolgozott, 1966-ot írtunk, amikor én is ehhez a céghez kerültem. Összebarátkoztunk. Aztán ı más helyre ment, olykor-olykor összefutottunk, a rokonszenv nem lohadt, de semmi több. Olvastam ıt. Prózáját inkább. Verseit jobbára a Szép versek antológiákban. Aztán tavaly, véletlenül Iszkázon bátyjának, Nagy Lászlónak az emlékkiállítására tértünk be -, a szülıház portáján találkoztunk. Versmondó
gyerekek karéjában ült. Minden emlék, vele kapcsolatos, a képernyımre kúszott, s ezek oly kedvesek voltak, hogy meg is hívtam rögvest a Kuckóba. Az elsı költı, aki a mi Villanyfényünkbe lépett. Meglepıen sokan jöttek el. Nem azért, hogy ellenırizzék magukat, jól ismerik-e a költı költészetét, sokkal inkább azért, hogy megtapasztalják, miféle ember is az, akinek ismert a neve, akinek jól csengıen ismert a neve, akinek botrányoktól mentes a neve. Nem lehet mondani, hogy az egybegyőltek közül bárki is folyamatos olvasójának mondhatta volna magát, magam is az utolsó héten szorgoskodtam, koptassak valamit a mulasztásból, de kíváncsiság bujkált mindenkiben. Itt rokonszenvezı drukkerek ültek, akik arra vágytak, ne kelljen csalódniuk. Minek örültünk ezen az estén? A felismerésnek, hogy a költı beszéd-szövege úgy folyt, hullámzott, olyan árnyalt pontossággal, szélességgel és folyamatossággal, mint a kimunkált, egymásba kapaszkodó, mellérendelı mondatok a versben, így teremtve bennünk megnyugvást, hogy nem vagyunk átverve; nincs skizofrénia, a költı és mőve között tökéletes az egység. Miután errıl meggyızıdtünk, úgy fogadtuk az este során hallott beszélgetésbeli mondatokat, mint fedezetet arra nézvést, hogy a közlendı is hiteles. Ágh Istvánnak nem volt egy sanda mondata sem, bárkirıl, bármirıl is lett légyen szó; írótársakról, rokonságáról, világról. A szeretet és tisztelet hangján szólt szüleirıl, bátyjáról, Nagy Lászlóról, annak kortársairól. Nem támadt, s nem vádolt senkit. Most értettük meg, mért nem fortyog, mért nem szikrázik, mért nem lávázik versben a költı, mért nem keserő, mért bölcs, mért hogy derőre fogékony. Hat órától tizenegyig, eddig voltunk együtt. Mosolygósan voltunk együtt. Ágh István bölcs lett. Bár lehet, hogy az is volt. Mindenütt csak ölnek. És a törvények? Nyomkodja az ember a gombokat, hol állhatna meg, olyasmit nézvén a televízióban, amitıl megnyugodhat. Egy kissé. Na végre természetrajzos film, állatokról, itt megállhatunk. Mégis csak a természet, ızek, szarvasok, aztán farkasok, oroszlánok, anyák gyermekeikkel, milyen aranyosak. A kamera továbbfut, a farkas leteríti az ızet, az oroszlán a szarvast, látjuk, hogy kapják el szegényeket, hogy ölik meg az áldozatokat, mohón marcangolják a húst, tépik a zsigereket, majd tele bendıvel eldöcögnek, s az ott hagyott hulladékra lecsapnak a dögevık. A tudós kommentátor a természet egyensúlyáról beszél, a teremtés páratlan bölcsességérıl, hogy a satnyák pusztulnak, az erısebb egyed megmarad, ilyesmikrıl. Nemde ez a megállapítás érvényét veszti, mihelyst az emberi világra vetjük tekintetünket? Nemde igaz, hogy az oroszlán nem öli az oroszlánt, a farkas meg a farkast? Nemde igaz, hogy az ember öli az embert? Az erıs az erıset?
Szaladgálok a csatornákon. Embereket mutatnak, akik ölnek. Egyik adón szerelemféltésbıl, másikon hatalomféltésbıl, hatalomszerzésbıl, harmadikon hazafiúi érzésbıl, szabadságvágyból, negyediken gengszterségbıl, kéjvágyból, kedvtelésbıl. Tudós kommentátorok, társadalomtudósok, pszichológusok, kriminológusok igazolják, magyarázzák a háborúkat, a szabadságharcokat, a gyilkosságokat, s öngyilkosságokat. Majd látunk emberbarát, humanitárius képsorokat; kormányok, egyesületek, segítıkész emberek mi mindent meg nem tesznek a bajba jutott szerencsétlen állatokért, a hátrányos satnyákért, a csökkent értelmőekért, az elhagyottakért, a nyomorultakért. Önmaga legjavát meg lelkesen pusztítja az ember. Valami nincs rendben ebben a világban. Ne ölj! mondja a Biblia. Kit és mikor ne? Valami hibádzik a teremtés körül! Viszolyogtak a drámaórán Tar Sándor A mi utcánk címő regényébıl a Szökés címő fejezetet vittem a drámapedagógiai órára, a másodikosokhoz. Ha kikerülnek tanítani, ki tudja, nem valamiféle társadalmi dágvány közelében kell majd munkálkodniuk, a mindennemő hátrányt cipelık körében; jó, ha lélekben felkészülnek, mi ilyenkor a teendı. Erre gondoltam. Tar Sándor a lumpenizálódott falusi agrárproletárok világba viszi el olvasóit. Tizenéves fiú meg lány botorkál a szociális és szexuális nyomor szélén, támasz nélkül evickélnek, elképesztıen tájékozatlanok külsı és belsı világukban, tisztázatlan érzéseiknek kiszolgáltatottságában. Az volt a szándékom, hogy drámai helyzeteket kínálok, olyanokat, melyekben szerepekbe bújva védını, pszichiáter, tanár, önkormányzati tisztségviselı, megoldásokat keresnek a hallgatók; miként segíthetik ezeket a szerencsétlen, kallódó tizenéveseket. /Feltőnt nekik, hogy a novellában nincs se barát, se felnıtt, akivel bármit is megbeszélhetnének a fiatalok, nincs lelkész, és senki gondozó, aki segítséget nyújtana./ A tanári szándék a második órában játékhelyzetekben realizálódott. Tanulságos módon. De most mégsem errıl szólok, hanem arról, mit is válaszoltak arra a kérésemre: szeretném, ha a novella felolvasása után hangosan megfogalmaznák elsı gondolatukat, érzésüket. Íme: - Mért kellett ezt a goromba, gusztustalan világot bemutatni? - Nincs elég szörnyőség e nélkül is? Nem ez volna az író dolga. - Viszolyogtat az egész írás. Rosszul érzem magam. - Ez végül is keveseket érint. Az író perifériális problémához nyúlt. - De jó, hogy nem ilyen körülmények közé születtem! - Részvétet ugyan érzek, de ez a butaság riaszt. Orvosok Elızmény
Barátok közt társaságban. Nicsak, vérnyomásmérı! A házigazda méricskél egyiknek is, másiknak is. Ki ne maradjak, én is odanyújtom a meztelen karomat. Évek óta nem ellenıriztem. Minek? Most is azért, hogy dicsekedjek. Nem szaporítom a szót, 200 fölöttit mutatott a mérı. Természetesen elsápadtam, s ha eddig tünetmentes voltam; hazafelé menet már a fejem is fájt. A neurológus háziorvos A háziorvosi elıszobában, míg várok a soromra, koncentrálok, mondogatom magamban, menj le, menj le, menj le, de amikor a karomon a mandzsetta, még hevesebben ver a szívem. Eszembe jut édesanyám; hogy izgult mérés elıtt, magasat mutat majd a mérı. S azt is mutatott. Hogy mondtuk neki: Ne tessék izgulni! Én is mondtam magamnak. De csak magas lett. Próbáltam csevegni a doktornıvel neurológus hogy oldjam a szorongásomat, mesélem neki édesanyám esetét, de érezhetıen nem érdekli. Felírja a gyógyszert. Jöjjek egy hónap múlva mondja. Nem kellene laborelemzést végezni, kérdezem jámborul, mire ı: lehet, s a beutaló papírt is kitölti. A laboros A laborban, miután már a pisit is leadtam, ülök a széken, várom, hogy megpumpálják a vérem, kedves arcú hölgy, elı is veszem a régi módszert, hogy ne izguljak, beszélni kezdek, mondom, hogy én a vérvételtıl annak idején, huszonkét éves koromban, amikor házasodni készültem, a kötelezı orvosi vizsgálat során csaknem elájultam, s a menyasszonyomnak, név szerint KV-nak - még mindig feleségem -, kellett legyezgetni a levegın. Mondom az igaz történetet, a hölgy ettıl felvillanyozódik: ilyen jámbor férfival még nem találkozott; s már túl is voltam az attrakción, s úgy búcsúztunk el egymástól, mint régi kedves ismerısök. El se ájultam. Ja, a lelet. Kicsivel magasabb a vércukor, határértéken a koleszterin. Elég, hogy betegség-tudatom legyen, s kissé sajnáltassam magam. A szemész Magánszorgalomból elmegyek a szemészetre is a háziorvos nem küld, azt hallottam, hogy a szemfenék vizsgálatból meg tudják állapítani, okozott-e károsodást a magas vérnyomás. A doktornı régi ismerıs, megbeszéljük az esetet, láthatóan örül, hogy nem lát elváltozást. Ismét a háziorvos, a neurológus Már három hete szedem a gyógyszert, mindennap háromszor mérem a nyomást a véremben, elıre szorongok, mit mutat. Magas, mondom nekikeseredve, majd bíztatom magam a doktornı szavaival, hogy beáll az, mihelyst letelik a hónap, mivel annyi idı kell, míg a szervezet megszokja a gyógyszert. Ám egy napon megint 200 fölé szalad a mérı, akkor aztán meg is ijedek, sıt a balkarom is zsibog. Éppen tanítok akkor, s miközben magyarázok, várom az infarktust, - az ugyan szerencsére nem kopog, lehet, hogy a fájás reumatikus -, de másnap már a rendelıben ülök, az asztal melletti vizsgáló széken, ahol mérni is szokott az orvosnı. Ülök, mondom, ám ı meg kiszalad. Várjak, veti felém a szót, mindjárt visszajön, - gondolom, pisilnie kell -, s már egy negyedóra is eltelik, még mindig oda van /lehet hogy nagydolga is akadt!/. Szerencsére kellemes
fiatalasszony az asszisztens; beszélget velem, - ı tud valamit, noha nem ı a neurológus -, mindent megtárgyalunk: az én laborleletemet, gyermeke színjátszós hajlandóságát, hogy milyen ügyesen mondotta a három oldalas mesét az iskolai szavalóversenyen, s hogy hol tanulhatna színjátszást a gyerek. S akkor befut a doktornı, de nem egyedül ám, egy másik pácienssel, meglát, összecsapja a kezét: nahát, hogy én hogy megfeledkeztem magáról, - szól hozzám -, tényleg, pedig már le is ültettem, akkor elnézést, - ezt a a másik paciensnek mondja -, maga menjen is ki. Mi is a probléma? - kérdezi tılem. Péteri Miklós új talentuma Péteri Miklós, az én kedves unokatestvérem, néhai Szederkényi /Szanitter/ Ernı unokájának, a ma is bájos Eszternek a férje doktor úr, mára már nyugdíjas. Ha olykor nagyritkán találkoztunk, jó benyomást hagytunk egymásban. A Szanitter találkozón megtisztelt egy 80 oldalas általa írt könyvvel, - versek találhatók benne meg novellák -, melyet annak rendje-módja szerint jól eltettem, oly annyira jól, hogy csak most került elı, s hogy végre elıkerült, neki is álltam olvasni. Kezdetben bőntudattal, utóbb élvezettel; milyen tiszta, szép írások! Attól szépek ezek az alkotások, hogy tiszták. Az érzései, a gondolatai átláthatóak, átérezhetıek, tiszták. Minden mőve a humánum pácában, vagy mondjam így, a keresztény erkölcsiség melegében érlelıdött. Mint minden mővész, ı is felteszi a kérdést: miért élünk? S ha jól olvasunk, meg is halljuk a választ, s ez a válasz nem független attól a filozófiától, amely az elıbb emlegetett keresztény erkölcsiségben gyökerezik. Péteri Miklósnak kifinomult a forma iránti érzéke, zártan, olykor poentírozottan komponálja az elbeszéléseit. Az Isten adott nekünk talentumot, ilyet, olyat, kisebbet, nagyobbat; nem illendı véka alá rejteni. Rejtse majd el a halál, ha úgy tetszik neki, de addig, legyen csak forgó, forgatható tıke.