A KULTÚRTÁJ KIALAKULÁSA ÉS TERJEDÉSE AZ ALFÖLDÖN Frisnyák Sándor 1 Az őskörnyezet első használói és átalakítói A hazánk ősföldrajzával foglakozó tanulmányok rendre megemlítik, hogy a holocénban az endogén és exogén erők mellett a társadalom is tájformáló tényező. A megállapítás azonban pontosítást igényel, mivel a 10000 évet felölelő holocén első felében az ős- és középső kőkori élelemgyűjtő ember a földrajzi környezetét csak használta, de létfenntartó tevékenységével nem avatkozott be a táj természetes fejlődésébe. Az Alföld egyes tájain időszakos jelleggel már a pleisztocén végén-holocén elején is megjelentek kisebb embercsoportok (pl. szegedi Öthalom, Jászság, Nyírség). A felső-paleolitikum és mezolitikum népei a táplálékszerzés kényszerétől ide-oda vándorolva vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak (1. ábra). Ideiglenesen használt vadásztanyáinak maradványait a Jászságban, a Székes-ér (= Ős-Zagyva meder) partjain tárták fel (KERTÉSZ R. 1996). Ezek a vadásztáborok és a szórványosan lokalizált lelőhelyek a folyók mellett, árvízmentes mikrofelszíneken helyezkednek el. A létfenntartásnak ezt a legősibb formáját természeti gazdálkodásnak nevezzük. (Az emberiség történetének 98 %-át az élelemgyűjtő gazdálkodás töltötte ki). 1. ábra. A holocén klímafázisai és régészeti-történelmi korszakai a Kárpát-medencében A táj- (környezet-) használat jellege akkor változik meg, amikor az emberek az élelemgyűjtésről áttértek a termelő gazdálkodásra, a földművelésre és az állattenyésztésre. A termelő gazdálkodást folytató emberi közösségek a dinamikus alkalmazkodás mellett már 1 Dr. Frisnyák Sándor, egyetemi tanár, MTA doktora, Nyíregyházi Főiskola, 4400 Nyíregyháza, Sóstói út 31/b. 1
Frisnyák Sándor: A kultúrtáj kialakulása tájformáló-környezetátalakító tényezőkké váltak, pl. a szántóföld- és legelőnyerés céljából erdőt irtottak. Az alföldi tájak humanizációját, fokozatos benépesülését és gazdasági birtokbavételét a klíma- és vegetációváltozások is elősegítették. Az atlantikumban (Kr. e. 5300-3000), a holocén klimaoptimum idején folytatódott az Alföld beerdősülése. A magasabb térszíneken sztyeppfoltokkal tagolt elegyes tölgyes erdőspuszták, a mélyebb fekvésű területeken a láp- és ligeterdők voltak jellemzőek (BORSY Z. 1996, MEDZIHRADSZKI Zs. JÁRAINÉ KOMLÓDI M. 1996, SOMOGYI S. 2000a, 2000b). A korszak vége felé a lösz- és homokpuszták is beerdősültek (pl. a Nyírség, a Duna-Tisza köze, a Bodrogköz homokszigetei). A neolitikumban (Kr. e. 5500-3400) a folyóvölgyek árvízmentes képződményei (a folyóhátak, parti dünék) és a termékeny löszfelszínek népesültek be. A futóhomokos hordalékkúp-síkságok lakatlanok maradtak vagy csak a peremterületeit szállták meg (KERTÉSZ R. SÜMEGI P. 1999, SÜMEGI P. KERTÉSZ R. 1998). Az újkőkori életformaváltás, melyet a tudomány neolitikus forradalomnak nevez, egyrészt a belső (autochton) fejlődés, másrészt a kívülről ért kulturális hatás (impulzus) eredménye. A neolitikus forradalom hosszú folyamat volt, a Kárpát-medencében Kr. e. 5000-től 4200-ig tartott (KRISTÓ Gy. 1998). A komplex termelő gazdálkodást folytató neolit kori közösségek a földet agancskapával, kőásóval, ásóbottal művelték, az aratáshoz kalcedon és obszidián pengékkel ellátott szarvasagancs-sarlót használtak. Nyilvánvaló, hogy ilyen termelőeszközökkel csak apró területfoltokat tudtak megművelni. Az őstársadalmak néhány hektáros kultúrtájai nem voltak stabil képződmények: a termőföld kimerülése (10-15 év) után más és más területeket műveltek meg. Feltehetően az égetéses erdőirtást alkalmazták, mert az így nyert föld megművelése könnyebb volt, mint az ősgyep feltörése. A tell típusú települések, többnyire széles árterektől övezve, folyamatosak voltak, váltógazdálkodást folytattak, de elszigeteltségük miatt nem váltak a (későbbi) földműves kultúra és kultúrtáj fejlődési magterületeivé (pl. a Mágori-halom a Sebes-Körös mellett). A neolitikumban megnőtt az alföldi tájak népességeltartó kapacitása. Az őskőkorban egy vadász megélhetéséhez 8-10 km 2 -nyi területre, később az élelemtermelő embernek 0,2-0,5 km 2 -re volt szüksége (RACZKY P. 1996). A szubboreális fázisban (Kr. e. 3000-600) az éghajlat hűvösebbé és nedvesebbé vált, az alföldi erdők és lápok ekkor a legkiterjedtebbek. A rézkor (Kr. e. 3400-1900) és a bronzkor (Kr. e. 1900-800) népei az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva megváltoztatták életmód-stratégiájukat: tevékenységükben a pásztorkodó állattenyésztés vált dominánssá, de tovább éltek a korábbi élelemtermelési formák is, mint pl. a telephelyet váltogató állattenyésztő-földművelő gazdálkodás és a tell jellegű mezőgazdálkodás. A termőföld és legelőnyerés céljából mind nagyobb mértékben irtották az erdőt, így az emberi tevékenység különösen a löszvidékeken erősen akadályozta az erdők természetes fejlődését és terjedését (SOMOGYI S. 2000a, 2000b). Az antropogén tájformáló-kultúrtájfejlesztő tevékenység értékeléséhez szükséges megjegyeznünk, hogy a bronzkor első felében az agancs-, csont- és kőeszközök még túlsúlyban voltak a bronzeszközökkel szemben. A szubatlanti fázisban, Kr. e. 600-tól a Kárpát-medence éghajlatában és növényzetében az i. sz. 8. századig jelentősebb változás nem történt (MEDZIHRADSZKI Zs.-JÁRAINÉ KOMLÓDI M. 1996, RÁCZ L. 1999, SOMOGYI S. 2000a). Az Alföldön nomád és félnomád népek éltek. A jellegadó legelőváltó állattartás mellett az erdősztyepp síkság ármentes térszínein földműveléssel is foglalkoztak, felhasználva a vaskor nagy találmányát, a kerekes ekét, a faekére szerelt vaspapucsot és egyéb tökéletesedő talajművelő-terménybetakarító eszközöket. A 750-től 900-ig tartó száraz klíma az alföldi pásztortársadalmak és a kisebb földművelő közösségek fokozatos pusztulását eredményezte (GYÖRFFY Gy. - ZÓLYOMI B. 1996, RÁCZ L. 1999). Az antropogén tájelemek, mint pl. a több ezer m3-es strázsa- és 2
temetőhalmok (kurgánok), a mesterséges lakódombok, a földvárak, a sáncok, árkok stb. lepusztult-feltöltődő állapotban csak színező elemei voltak a honfoglalás kori földrajzi környezetnek. (A régió legterjedelmesebb antropogén tájeleme a 4. századból való Csörszárok, amelynek kiépítéséhez mintegy 15 millió m3 föld megmozgatása volt szükséges). A neolitikus forradalomtól a magyar honfoglalásig (895) élt népek váltakozó mértékben és módon avatkoztak be a természeti környezet fejlődésébe. A tájváltozás leginkább az erdőterület csökkenésében nyilvánul meg. Krisztus születése idején a Kárpát-medence erdősültségi foka 75-80% körül lehetett, a 9. század végére kb. 35-37%-ra csökkent (KORDOS L. 1996). A földművelés és ennek térbeli megjelenése, a kultúrtáj kis területekre korlátozódott, az állandó helyváltoztatás és az alacsony népsűrűség miatt a honfoglalás kori Alföldön nem volt jellemző. A 9. században a magyar honfoglalás előtt kb. 150-300000 ember élt a Kárpát-medencében (KRISTÓ Gy. 1998). Az 1 km 2 -re jutó népesség 0,46-0,92 fő, ha pedig egy szűkebb területre, a 220000 km 2 -es sík- és dombvidéki életterére számítjuk a népsűrűséget, akkor is csak 0,7-1,4 fő/km 2 -es értéket kapunk. Ilyen alacsony népsűrűség mellett (az alföldperemi kisebb szláv kultúrpusztákat kivéve) a korábbi kultúrtájak nem voltak fenntarthatók. A kultúrtáj emberi munkával átalakított és folyamatosan használt tér. Ha megszűnik a szántóföldek és kertek használata, a táj visszatermészetesedik. A magyarság 895- ben tehát olyan területre érkezett, amely többek véleménye szerint már nem volt teljesen nyerstáj (őskörnyezet), de kultúrtáj sem, mert azt a magyarság és az együttélő népek csak igen hosszú idő alatt a nemzedékek egymásra épülő munkájával teremtették meg (BORSY Z. 1996, BULLA B.-MENDÖL T. 1947, FRISNYÁK S. 1990, GYÖRFFY GY.-ZÓLYOMI B. 1996, PRINZ Gy. - CHOLNOKY J.-TELEKI P. 1938). A kultúrtáj kialakulása és gazdagodása (895-1920) A honfoglalás kori természeti környezet Györffy György és Zólyomi Bálint szerint nem sokat különbözött attól, amint térségünk az elmúlt évszázadok népességrobbanása és természetrombolása előtt kinézett (1996). Az alföldi árterek és ármentes térszínek (löszös síkságok, a medenceperemi- és futóhomokos hordalékkúp-síkságok) megfeleltek népünk környezetigényének, mivel kedvező ökológiai feltételeket biztosítottak mind a nagyállattartó, mind pedig a földművelő tevékenységhez. Az egyes tájtípusokat a társadalmi tevékenység különböző erőforrás-igényei szerint más és más módon hasznosították. Az amfibikus árterek és ezek ellenpólusai, az ármentes életkamrák különböző kultúraszintek: a folyóvízi ártéri síkságok alapvetően az állattenyésztés, a magasabb térszínek a földművelés területei voltak. Az árterek és az ármentes életkamrák komplementer-jellegű tevékenységet folytattak, az Alföld egészére kiterjedő rendszert alkottak és gazdasági egységet képeztek. Az alföldi tájak antropogén átformálása több szakaszban, időben és térben eltérő intenzitással történt. Az Árpád-korban a földművelés térhódítása és a legelők terjeszkedése tovább csökkentette az alföldi erdőségeket. A régészeti és történeti források alapján feltételezhető, hogy az első kultúrtájak, a téli szállások szántóföldjei az árterek és az ármentes térszínek határán (az életkamrák peremén) alakultak ki (2. ábra). A művelt földek kezdetben a legelőhatár egy-egy, az állatok által megtelkesített (= trágyázott) kisebb területére korlátozódtak (OROSZ I. 1994) és csak 12-13. század fordulóján a két- és háromnyomásos rendszer elterjedésével váltak állandó helyhez kötődő kultúrtájakká. Az Árpád-kor végén a települések, a szántók, a kertek és a szőlők mint kultúrtájelemek az Alföld alig 5 %-át foglalták el (LÓCZY D. 2000). A kultúrtájfejlődés erre a korszakára tehető a differenciált ártéri gazdálkodással kapcsolatos fokrendszer kiépítése is. 3
Frisnyák Sándor: A kultúrtáj kialakulása 2. ábra. A kultúrtájak kialakulása és terjedése a Kárpát-medencében Az ártérperem ősi telepítővonala mellett a kultúrtájfejlődés másik intenzív területsávja a síkság és a hegy- (domb-) vidék határán található. Az itt kialakult földművelési centrumokból a kultúrtáj egyrészt a medenceperemi hordalékkúp-síkságon terjedt a belső-alföldi tájak felé, másrészt a teraszos folyó- és patakvölgyekben behatolt a domb- és hegyvidéki területekre (2. ábra). A folyóvölgyekben az ártérből néhány méterre kiemelkedő folyóhátakon és parti dünéken szintén kialakultak települések és művelt területek, de ezek a 19. századi integrált környezetátalakító munkálatokig szigetszerűen elhelyezkedő apró kultúrtájak voltak. Az alföldi gazdaság és kultúrtáj a virágzó feudalizmus idején tovább fejlődött és a 15-16. század fordulóján megközelítette-elérte az európai szintet. A 16-17. században a török invázió és megszállás megtörte a fejlődés vonalát, az Alföld periférikus helyzetbe süllyedt. Az alföldi nép több évszázados gazdasági-kulturális eredményei nagyrészt megsemmisültek. Az alföldi kultúrtájak pusztulása a déli és középső területeken volt a legnagyobb, a peremek felé mérséklődött. A települések többsége elpusztult, a szántóföldek és kertek helyét bozótok foglalták el. A hordalékkúp-síkságokon megindult a homokmozgás, az ún. lepelhomokképződés (Bugac, Deliblát). A végvár-övezetben a mesterséges elárasztások miatt terjeszkedett a láp, a mocsár és a nád. A lakosság más régiókba vagy a megmaradt mezővárosokba menekült. Az oppidumok körül földből-fából sáncokat, helyenként pl. a hajdúvárosokban palánkvárakat építettek. Az uralkodó tájkép a füves puszta és a mocsaras ártér volt. Az alföld hódoltsági részein a pusztai állattartás mint monokultúrás gazdasági tevékenység virágkorát élte. A megszálláson kívüli peremtájakon pl. a Nyírségben, a Bodrogközben, a Beregi- és a Szatmári-síkságon megmaradtak a települések és a környezetgazdálkodás korábbi 4
struktúrái. A kultúrtáj gazdagodásáról is vannak adataink. Pl. a Bodrogközben a Karcsa eges mederszakaszainak felhasználásával Nagytárkánytól Tokajkig sószállító csatornát építettek (IHRIG D. 1973). A török megszállás után, a 17-18. század fordulóján megindult a gazdasági élet reorganizációja. Az Alföld relatív földbősége és munkaerőhiánya, a kárpáti helységkeret viszonylagos túlnépesedése egy spontán népességáramlást indukált, amelyet szervezett telepítési akciók követtek. Így a 18. században az alföldi magyar településtérben nemzetiségi szigetek, délen etnikai tömbök képződtek. Az 1720-as évektől 1787-ig az alföldi vármegyék lakossága 125 ezerről 950 ezerre, több mint hét- és félszeresére növekedett (SOMOGYI S. 1994). A 18. század az alföldi kultúrtáj-rekonstrukció és fejlesztés nagy korszaka volt. A régi tönkretett kultúrtájak helyreállítása mellett a népességnövekedéssel összhangban egyre nagyobb területeket kellett meghódítani a szántóföldi gazdálkodásra. A földműves kultúra az ármentes életkamrák területén különösképpen a löszsíkságokon terjedt. A kultúrtájfejlődés ebben a korszakában is tovább csökkent az alföldi erdők területe. Az Alföld fátlansága és puszta-jellege a 18. század végén érte el maximumát (SOMOGYI S. 1994). A nagytáj erdősültsége 4-5% körül lehetett, de a peremtájakon, ahol nem volt török uralom, még jelentős homoki és ártéri erdők voltak (pl. a Nyírség 1/3-át, a Beregi- és Szatmári-síkság több mint felét erdők borították). A terület- és gazdaságfejlesztés a kultúrökoszisztéma növelése mellett (vagy annak érdekében) szükségessé tette a különböző vízügyi munkálatokat is. A folyószabályozás ekkor még lokális-jellegű volt, egy-egy kistérség érdekeit szolgálta, pl. a Duna alföldi, a Felső-Tisza Dombrád környéki szakaszán, a Szamos völgyében, a Temesközben stb. A láp- és mocsárlecsapolások is megkezdődtek, de ezek elszigeteltségük miatt nem hozták a kívánt eredményt (Körös-vidék, Ecsedi-láp stb.). A 18. században épült a Bega- és a Temes-csatorna, a Mirhó-gát, majd 1793-tól 1802-ig a Dunát és a Tiszát összekötő, 118 km-es Ferenc-csatorna. A lokális tájfejlesztő-kultúrtájteremtő munkák sok helyen mikro- és mezoregionális-jellegűvé szélesedtek. A futóhomok megkötése (akác- és szőlőtelepítéssel) sajátos kultúrák kialakítását tette lehetővé. A 18. században formálódik és a 19. században teljesedik ki a homoki kultúra Kecskemét és Nyíregyháza térségében. Az amfibikus ártereken a félkultúr rétek és legelők mellett a régió kb. 1/3-án még lápok és mocsarak voltak. Prinz Gyula szerint a Kárpát-medencében a szántóföldek csak a 18. században folytak össze nagy, zárt területekké, melyekben az erdők és vizesföldek maradványai voltak a zárványok (PRINZ Gy.-CHOLNOKY J.-TELEKI P. 1938). Az Alföldön később, a 19. századi integrált környezetátalakító munkák eredményeként kapcsolódtak össze a kultúrtájak. A 19. század elején a szántó-, kert- és szőlőként művelt területek és a települések belsőségei (az épített környezet) az Alföld kb. 43%-át foglalták el (LÓCZY D. 2000). A gazdasági kultúra (és kultúrtáj) fejlődését a hegységkereten folyó mértéktelen erdőirtás és ennek alföldi hatása, az árvízszint növekedése is befolyásolta. 1750-től 1850-ig a Kárpátokban és a medenceválasztó hegységekben 23000 km 2 -nyi erdőt vágtak ki hamuzsírfőzés, faszénégetés és egyéb ipari felhasználás (és export) céljából. A növekvő árvízszint miatt a Tisza vízrendszerében több mint 800 olyan falu és mezőváros került veszélyhelyzetbe, amely korábban teljes biztonságban élt a néhány méterre kiemelkedő ősi települési szinteken. Az egész Alföldre kiterjedő és összehangolt (makroregionális) környezetátalakító munkát egyrészt a 18-19. századi árvizek hatalmas kártételei, másrészt a nemzetgazdaság modernizálási feladatai indokolták. Az 1846-tól 1914-ig tartó (kisebb mértékben a két világháború között is folytatódó) vízépítő-vízszabályozó munkák alapvetően megváltoztatták az alföldi táj képét, a termelés ökológiai feltételrendszerét. A folyószabályozás és 5
Frisnyák Sándor: A kultúrtáj kialakulása ármentesítés eltüntette a két fő tájtípusnak, az ártérnek és az ármentes szintnek a különbségét, egyetlen ármentes területté alakította át az egész vidéket, s mindenütt a szántóföldet tette uralkodóvá (BULLA B.-MENDÖL T. 1947). A korábbi évszázadok alföldi gazdálkodásában a gyepterület (saltus) képezte a legfontosabb természeti erőforrást, a 19. században a szántóföld (ager) vált meghatározóvá. Az integrált környezetátalakító (folyószabályozó, ármentesítő, láp-, mocsár- és belvízlecsapoló, erdőtelepítő és meliorációs) munkák tették lehetővé az Alföld-régió (az európai éléskamra ) gazdasági szerkezetváltását, a termelés modernizálását, infrastruktúra-rendszerének kiépítését és népességeltartó képességének növelését. A 20. század elején a kultúrtáj a mai országterület alföldi részén 78 %-ra, az erdő kb. száz év alatt 4 %-ról 8 %-ra növekedett, míg a rét és legelőterület 10 %- ra, a láp- és mocsár-ökoszisztéma 4 %-ra csökkent (FRISNYÁK S. 1990, LÓCZY D. 2000). A 19-20. század fordulójára kialakult és azóta is állandóan változó-gazdagodó alföldi kultúrtáj a Kárpát-medence népeinek monumentális alkotása. Összegződik benne több mint harminc emberöltő egymásra épülő-rétegződő munkája. A tanulmány az OTKA T024171 és a T034569 sz. kutatási program keretében készült. Irodalom BORSY ZOLTÁN 1996: Az alföldi táj és átalakulás: In: A mi Alföldünk (szerk. Rakonczai J.-Szabó F.) Hn. pp. 5-16. BULLA BÉLA MENDÖL TIBOR 1947: A Kárpát-medence földrajza. Bp. 611 p. FRISNYÁK SÁNDOR 1990: Magyarország történeti földrajza. Bp. 213 p. FRISNYÁK SÁNDOR 1992: Az Alföld kultúrgeográfiai korszakai (Adalékok a környezethasznosítás és -átalakítás értékeléséhez). In: Mérlegen a Tisza-szabályozás. Egy XIX. századi mérnöki természetalakító munka - mai szemmel : Előadások és vita a Budapesti Műszaki Egyetemen. (szerk. Fejér László - Kaján Imre.) Budapest 1992. 3-18. FRISNYÁK SÁNDOR 2000: Das Karpatenbecken. In: Europas Mitte um 1000. Beiträge zur Geschichte, Kunst und Archäologie 1. Hrsg. Alfried Wieczorek - Hans-Martin Hinz. Stuttgart 2000. pp. 81-84. FRISNYÁK SÁNDOR 2001: Antropogén tájformálás a Kárpát-medencében. In: Társadalom, kúltúra, természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére (Szerk. Barna Gábor) Karcag- Szeged-Szolnok. pp. 119-132. GYÖRFFY GYÖRGY-ZÓLYOMI BÁLINT 1996: Györffy György - Zólyomi Bálint: A Kárpátmedence és Etelköz képe egy évezred előtt. Magyar Tudomány 8. 8. pp. 899-918. IHRIG DÉNES 1973: A magyar vízszabályozás története. Szerk. Ihrig Dénes. Országos Vízügyi Hivatal, Budapest 1973. 398 p. KALICZ NÁNDOR 1970: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor mlékei Magyarországon.Bp. 78 p. KERTÉSZ RÓBERT 1996: Vadász-gyűjtögetők a Közép-Tisza vidékén. In. Vendégségben őseink háza táján (szerk. Madaras L. et. al). Szolnok, pp. 7-21. KERTÉSZ RÓBERT SÜMEGI PÁL 1999: Teóriák, kritika és egy modell: Miért állt meg a Körös-Starčevo kultúra terjedése a Kárpát-medencében? In: Tisicum. XI. Szolnok, pp. 9-23. KORDOS LÁSZLÓ 1996: A honfoglalók természeti öröksége. Élet és Tudomány 13. pp. 387-389. KRISTÓ GYULA 1998: Magyarország története 895-1301. Bp. 316 p. LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR 1938: Magyarország vízborította és árvízjárta területei az ármentesítő és lecsapolási munkálatok megkezdése előtt (falitérkép, M=1:600000). Bp. LÓCZY DÉNES 2000: Az alföldi tájak változó hasznosítása és értéke. In: Az Alföld történeti földrajza.. Nyíregyháza 221-228. MAROSI SÁNDOR SOMOGYI SÁNDOR (szerk.) 1990: Magyarország kistájainak katasztere I-II. Bp. 1023 p. MAROSI SÁNDOR -SZILÁRD JENŐ (szerk.) 1967:A dunai Alföld. Bp. 358 p. MAROSI SÁNDOR -SZILÁRD JENŐ 1969:A tiszai Alföld. Bp. 381 p. 6
MEDZIHRADSZKY ZSÓFIA - JÁRAINÉ KOMLÓDI MAGDA 1996: Az ember természetformáló tevékenysége a holocén folyamán a Kárpát-medencében. In: Emlékkötet Andreánszky Gábor (1895-1967) születésének 100. évfordulójára. Bp. pp. 147-154. OROSZ ISTVÁN 1995: Hagyományok és megújulás. Debrecen, 295 p. PÉCSI MÁRTON (főszerk.) 1989: Magyarország Nemzeti Atlasza. Bp. PRINZ GYULA CHOLNOKY JENŐ TELEKI PÁL 1938: Magyar földrajz I-III. Bp. RACZKY PÁL 1996: Az első paraszti falvak a Közép-Tisza-vidéken (Szajol-Felsőföld települése). In: Vendégségben őseink háza táján (szerk. Madaras L. et. al). Szolnok, pp. 22-30. RÁCZ LAJOS 1999: Magyarország éghajlattörténete a 16. századtól napjainkig. Magyar Tudomány 9. sz. pp. 1127-1139. SOMOGYI SÁNDOR 1988: Magyarország holocén kori főbb paleoökológiai változásai. Földr. Ért. XXXVII. Évf. 1-4. pp. 227-232. SOMOGYI SÁNDOR 1994: Az Alföld földrajzi képének változásai (16-19. század). Történeti Földrajzi Tanulmányok 1. Nyíregyháza, 32 p. SOMOGYI SÁNDOR 1994B: Somogyi Sándor: Az Alföld földrajzi képe a honfoglalás és a magyar középkor időszakában. Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyv 1. (szerk. Simon István - Boros László. Miskolc-Nyíregyháza 1994. 61-75. SOMOGYI SÁNDOR 1996: A magyar honfoglalás földrajzi környezete. Magyar Tudomány 11. pp. 863-869. SOMOGYI SÁNDOR 2000: A természeti változások és a társadalmi-gazdasági folyamatok kölcsönhatása az Alföldön a honfoglalás előtt. In: Az Alföld történeti földrajza. Nyíregyháza 7-24. SOMOGYI SÁNDOR (szerk.) 2000b: A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. Bp. 302. p. SÜLI-ZAKAR ISTVÁN - CSÜLLÖG GÁBOR 2000: Az alföldi regionalizmus történelmi előzményei. In: Az Alföld történeti földrajza. Nyíregyháza, pp. 199-220. SÜMEGI PÁL KERTÉSZ RÓBERT 1998: A Kárpát-medence őskörnyezeti sajátosságai egy ökológiai csapda az újkőkorban? Jászkunság XLIV. évf. 3-4. pp. 144-157. VIGA GYULA 1996: A tájformáló társadalom (Megjegyzések a kultúra ökológiájához). A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXIII-XXXIV. pp. 271-283. 7