Tóth Cs. (2006): A legelı és gyepterületek antropogén geomorfológiai problémái In: (szerk.: Szabó J. Dávid L.) Antropogén geomorfológia. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó. pp. 78-90. Általánosságban elmondható, hogy a mezıgazdaság ezen belül különösen a legelı- és gyepgazdálkodás kevésbé okoz látványos morfológiai változásokat, mint az ipari tevékenység, vagy a közlekedés. A természeti adottságokon kívül, a gazdálkodás módjától és annak intenzitásától függ a gyepterületek felszínfejlıdése. Kedvezı domborzati, talajtani és éghajlati feltételek mellett, egy ésszerően megtervezett legeltetéses állattartással a gyeptakaró növekedése és fogyasztása egyensúlyban áll egymással. Ha valamelyik tényezı jelentısen megváltozik (vagy akár mindegyik), akkor a gyeptakaró fel-felszakadozik, és mindennek már geomorfológiai változásokban is megnyilvánuló következményei is lesznek. Ebben a részfejezetben két, eltérı éghajlati adottságú gyepterület antropogén geomorfológiai problémáit mutatjuk be. Elsıként Szudán északi peremterületén, a Száhelövben zajló gyepdegradáció és elsivatagosodás okait részletezzük, majd a hazai legelı- és gyepterületek antropogén átalakulásával foglalkozunk. I. A Szahel-öv antropogén geomorfológiai problémái A Száhel értelmezése és természetföldrajzi jellemzése A Száhel arab szó, jelentése part. Észak-Afrika homokos, dőnés, sztyepszerő partvidékét nevezik így a Földközi-tenger mentén elsısorban Algériában és Tunéziában. A Száhel kifejezés alatt azonban sokkal inkább a Szaharától délre, Szenegáltól Szudán államig húzódó, a sivatag és a száraz tüskés szavanna határán, nagyjából az északi szélesség 12-15 között elterülı övezetet értjük (1. ábra). A Száhel elnevezést a tudományos szakirodalomba a 20. század elején Auguste Chevalier francia botanikus vezette be a Szaharától délre fekvı területek megjelölésére. A Száhelben a leszálló légáramlatok miatt az évi csapadékmennyiség kevés (125-250 mm), az esıs idıszak rövid, 6-12 hétig tart. Nincs felszíni vízfolyása, a fosszilis homokdőnéket ritkás, bokros - füves növényzet köti meg. 1. ábra Az aszály és az elsivatagosodás által súlytott afrikai területek elterjedése (Thomas D. G. 1993)
A Száhel területe a pleisztocén és a holocén során esıs és kifejezetten száraz évezredek, évszázadok váltakozását élte át. A humidus szakaszokban nedves szavanna vegetáció jellemezte ezt az övet. A száraz idıszakokban azonban a sivatag homokdőnéi messze elırenyomultak dél felé (kb. a 10 -os szélességig), így a jelenlegi szabadon mozgó futóhomok területektıl jóval délre, a ma 1000 mm-es évi csapadékmennyiségben részesülı területeken is elıfordulnak gyeptakaróval kötött fosszilis homokdőnék. A Száhel öv növényzeti képére a száraz főves vegetáció, a tövises cserjék, az alacsony szúrós akáciafák jellemzıek. Talajai zömmel megkötést igénylı homokos talajok, illetve vízelvezetést igénylı sós-agyagos talajok (folyók, tavak alluviumaiból alakultak ki), melyek nagyon érzékenyek a szél- és vízerózióra, és gyorsan kiszáradnak az erıteljes párolgástól. A Szaharától délre esı félsivatagi területeken a társadalmi hatások hosszú évezredeken át jelentéktelenek voltak, ökológiai egyensúlyban volt ez a terület. Az emberek csak használták és nem kihasználták a természeti adottságokat. A transhumance pásztorkodást és csekély földmővelést (cirok, köles) folyatató népek ısi életformája, gazdasági rendszere maximálisan alkalmazkodott a legelık csekély termıképességéhez, s megfelelıen ellátott egy bizonyos számú lakosságot és állatállományt. A transhumance pásztorkodás mozgékonysága alapvetı jelentıségő volt az aszályos periódusok túlélése szempontjából. A Száhel-öv problémája az elsivatagosodás tényezıi A Száhel törékeny környezeti egyensúlyát felborította az utóbbi évtizedekben bekövetkezett klímaváltozás, valamint a népességrobbanás, és ennek nyomán az állatállomány és a termıterületek nagymértékő növelése, a hagyományos gazdálkodási mód feladása. Fellépett az elsivatagosodás jelensége. Az 1960-as évek közepétıl gyakorivá váló aszályos évek következménye az éhínség és az állatállomány pusztulása. A kiszikkadt felszínt megbontó, viharos északi sivatagi passzátszél, az övezetnek nevet adó Száhel-szél által ideszállított por és homok a Szahara térhódítását jelenti e területen. Az utóbbi évek kutatásai megállapították, hogy mind a természeti, mind a társadalmi hatásoknak nagy szerepük van az elsivatagosodás folyamatában. Természetes okok: Elsı helyen kell megemlíteni a regionális éghajlatingadozásokat, melyek a csapadékviszonyokat jelentıs mértékben átalakították. Az évi csapadékmennyiség az 1920-39 közötti nedvesebb idıszakhoz képest több mint 20%-al csökkent. Az 1965-84 közötti szárazabb idıszakra 200 mm-rıl 160 mm alá esett a csapadék évi átlaga. Mindez a földrajzi szélességekkel nagyjából párhuzamosan futó egyes izohiéták 50-100 km-es déli irányú eltolódását jelenti. A csapadék mennyiségének csökkenése az esıs napok számának csökkenésével jár együtt, ugyanakkor a csapadékintenzitás növekedik. A nagy intenzitású, heves záporok megbontják a felszínt, jelentıs talajeróziót indítanak el. Az egyes évek csapadékmennyiségének variabilitása növekedik, azaz a csapadék mennyisége szeszélyesebben ingadozik. A csapadék elmaradása többnyire a tenyészidıszak közepén és végén a leggyakoribb (augusztusban), ami pontosan a cirok és a köles érési idıszaka. Mindez a termésátlagok csökkenéséhez vezet.
Antropogén okok antropogén geomorfológiai változások: A Száhel-öv legnagyobb részén a csekély csapadékmennyiség miatt növénytermesztést csak rendszeres öntözéssel lehet folytatni, így a termés mennyisége és minısége erısen függ a különféle öntözési technikáktól. A fúrt kutak és az öntözı csatornák mentén az utóbbi évtizedekben óriási népességkoncentrációk alakultak ki. Alapvetıen ez az intenzív népességnövekedés jelenti a környezeti problémák gyökerét. A 2. ábra részletesen bemutatja, hogy a Száhel-öv természetes ökoszisztémájának egyensúlybomlásához milyen társadalmi tényezık járultak hozzá. 2. ábra Antropogén tényezık szerepe a Száhel-öv elsivatagosodásában (Probáld F. 1996) Geomorfológiai szempontból jelentıs változások következtek be Az alapvetı probléma tehát nem a legeltetés, hanem a túllegeltetés, ami az állatállománynak egységnyi területre esı túl nagy számát jelenti. A népességrobbanás által indukált állatállomány-gyarapodás miatt a száheli legelıkre sok esetben 0,5 számosállat helyett 5-10, sıt néhol 20-25 állatot is ráhajtanak, ami gyorsítja a legelık leromlását és az elsivatagosodást (1 számosállat = 1 db 2 évnél idısebb borjú, vagy 2 db 2 évnél fiatalabb ún. tavalyi jószág, vagy 5 db juh, kecske). Mindez az állatok gyülekezı helyeinél (itatóknál) jelentıs talajtiprást, talajtömörödést idéz elı. A túllegeltetés egyik következménye a talajszelvény megváltozása, ami az A szint degradációjában nyilvánul meg annak ellenére, hogy a trágya miatt az ásványi anyag mennyisége felszaporodik. Az itatókhoz vezetı csapások az erózió kiinduló helyei. Ezek a csapások a száraz évszakban kemény, kopár felszínek, a nedves évszakban pedig mocsaras területek, amelyeknek erısen igénybe vett részei idıvel közlekedésre alkalmatlan vízmosásokká alakulnak. Ezt követıen a korábbival párhuzamosan hasonló, új csapás alakul ki. A Szahel övezetben egy itató közelében naponta 6 000 szarvasmarha, valamint 50 000 juh és kecske is összegyőlhet (Nir, 1974). Több országban bevett gyakorlat, hogy a szarvasmarhákat hetente egyszer meg kell fürdetni egy kommunális tankban, az atkák által terjesztett betegségek megfékezése végett. Ezek az óriási tankok területileg szét vannak szórva, így a szarvasmarhák összegyőjtésének és széthajtásának halmozott hatása vízmosások
kialakulását és széleróziót idéz elı. A lejtıs területeken történı legeltetés különbözı intenzitású fokozatai és a talajerózió mértéke között egyértelmően szoros összefüggést lehet kimutatni. A túllegeltetés gyakran a folyók alsó szakaszán jelentıs üledék akkumulációhoz vezethet. A fent említett tényezık hatására az utóbbi 30 évben a sivatag összterülete 1,4 milliárd hektárról 1,6 milliárd hektárra nıtt, ami évente 5-6 millió hektáros sivatagi elırenyomulásnak felel meg! Az elsivatagosodás oka tehát nem egyszerően a természetes ökoszisztéma leromlása, hanem az ember és a természet között évszázadokon keresztül kialakult dinamikus egyensúlyi állapot felbomlása, a hagyományos jól mőködı termelési rendszer összeomlása. Megoldási lehetıségek a Száhel-öv problémáira 1977-ben az ENSZ Elsivatagosodási konferenciája (UNCOD) sürgıs nemzetközi akciót hirdetett a sivtagok elırenyomulásának megállítására, mely kivált az 1960-as évek óta a Szahara déli részén lévı Száhel-övezet tragikus kiszáradása miatt vált fontossá. A nemzetközi sivatagkutatás jelenleg az ezekért felelısnek tartott eróziót, a túlmelegedést (éghajlatváltozás El Niňo) és a helyi viszonyokat tanulmányozza. Alapvetıen kétféle megoldásban lehet gondolkodni: állami, adminisztratív szinten történı beavatkozás vagy pedig a tradicionális gazdálkodáshoz való visszatérés ( bennszülött stratégia ). Az elsı megoldási lehetıség nem váltotta be teljes egészében a hozzá főzött reményeket. Az állami és nemzetközi szervezetekhez kapcsolódó projektek közül több a lakosság ellenállásába ütközött (pl. a még megmaradt fás vegetáció megvédése szögesdrót kerítéssel), vagy pedig a helyzet további romlását idézte elı (mély kutak fúrása nagyobb állatlétszám túllegeltetés). Az erdısítés és a rövid tenyészidejő fajták elterjesztése azonban pozitív elırelépést jelentett. Miután a modern módszerek nem jelentettek áttörést a térség problémáinak megoldásában, sok kutató egyedül a hagyományos, tradicionális gazdálkodási módok felélesztésében látja az egyetlen kiutat. Ugyanakkor mindenki egyetért azzal, ha a térségben a társadalmi stabilitás helyreállna, megszőnnének a belsı háborúk, akkor nagy lépést lehetne tenni a Száhel-övezet égetı gondjainak felszámolása felé. II. Hazánk gyepterületeinek antropogén geomorfológiai problémái A hazai gyepterületek kiterjedése és elıfordulásuk Magyarország gyepes területe összesen 1 299 739 ha (12 998 km 2 ), amelybıl a legelık 871 990 ha (8720 km 2 ), míg a rétek 427 749 ha (4278 km 2 ) nagyságú területet képviselnek. Hazánk területének tehát 14 %-a gyepterület. Az elmúlt évszázadok során a szántóföldi gazdálkodás kiterjedése miatt a gyepes területeink nagysága rohamosan csökkent. A jó minıségő mezıségi talajok feltörésével a gyepterületek csaknem kizárólag a szántóföldi mővelésre alkalmatlan, gyenge minıségő talajokra szorultak vissza. Ezek a rossz vízgazdálkodású, nem megfelelı tápanyagellátottságú, csekélyebb termırétegő talajok többnyire a csapadékban szegény, aszályos Alföldre esnek. Mivel hazánk átlagos csapadékmennyisége 574 mm, melyhez 10 C-os évi középhımérséklet járul, az agroökológiai felmérések alapján a hazai gyepek átlagosan évente 156 mm csapadékhiányban szenvednek. Mindez az alföldi területeken kedvezıtlenebbül alakul, ott 214 mm csapadék hiányzik évente. A hegyvidéki gyepek lényegesen jobb helyzetben vannak, itt
ugyanis mindössze 51 mm az éves hiány. A legtöbb gyepterülettel szikes talajokon (réti szolonyec és szoloncsák) találkozhatunk, kisebb arányban a barna erdıtalajokon, a réti és láptalajokon is jellemzıek a gyepek (1 táblázat). 1. táblázat A magyarországi gyepek talajainak fontosabb tulajdonságai (Vinczeffy, 1993) Terület Terület Terület Megnevezés 1000 ha % Megnevezés 1000 ha % Megnevezés 1000 ha % Fıtípusok A lejtés mértéke, % Humusztartalom váztalajok 84 7 0-5 650 50 0 40 3 barna erdıt. 238 18 5-15 290 23 0-1 125 10 csernozjomok 130 10 15-25 280 22 1-5 694 54 szikesek 392 31 25 fölött 63 5 5-10 272 21 réti talajok 217 17 összesen 1 283 100 10 fölött 152 12 láptalajok 161 12 ph-érték összesen 1 283 100 egyéb talajok 61 5 3,5-5,5 156 12 összesen 1 283 100 5,5-6,5 640 50 Vízbefogadás és víztárolás alapján vízgazdálkodás A talajréteg 6,5-7,5 276 21 rossz 490 38 Vastagsága 7,5-8,5 87 7 gyenge 310 24 2-20 cm 503 39 8,5 fölött 9 1 közepes 186 15 20-50 cm 374 29 vegyes 115 9 jó 177 14 50 cm fölött 406 32 összesen 1 283 100 kiváló 120 9 összesen 1 283 100 összesen 1 283 100 A gyepek osztályozása Az állandó jellegő, ún. abszolút gyepes területeket a használat módja szerint legelıkre, kaszálókra és rétekre oszthatjuk. A legelı olyan gyepterület, ahol a főtermést a tenyészidı alatt, friss állapotban a legelı állatokkal hasznosítjuk. Ezzel szemben a réten a főtermést zömmel kaszálással, kismértékben legeltetéssel távolítják el. A kaszálókon minden esetben csak kaszálással történik a főtermés letakarítása. A legelık, a rétek és a kaszálók osztályozása különbözı szempontok szerint történik. Ezek közül a gyakorlatban a legelık keletkezés, jelleg, állatfajok és fekvés szerinti osztályozása használatos. Keletkezés szerint a legelık lehetnek természetes és mesterséges legelık. A természetes legelık vagy ısgyepek alatt a természetes körülmények között kialakult, és jelentısebb emberi bolygatás mentesen máig fennmaradt eredeti gyepeket értjük. A mesterséges legelık ezzel szemben magukon viselik az emberi beavatkozás jeleit (vetés, trágyázás, öntözés), de ezek késıbb a természetes gyepek karakterét ölthetik magukra. Jelleg szerint vannak állandó és idıszakos legelık. Az állandó jellegő legelıket csak legeltetés útján hasznosítják. Az idıszakos legelık olyan területek, melyeket vagy szükségszerőségbıl, vagy a jobb hasznosítás céljából rövidebb-hosszabb ideig legeltetnek. Ide sorolható például a rét, az ugar, a tarló, a vetés, vagy az erdı. Azon állatfajok szerint is osztályozhatjuk a legelıket, amelyek eltartására a leginkább alkalmasak. Eszerint szarvasmarha-, ló-, juh-, kecske-, sertés- és libalegelıket, ezen belül még csorda- és gulyalegelıket különböztetünk meg. (A csordában a jószág minden este hazajár, míg a gulyában éjjel is kint hál.) Szarvasmarha legelınek a mélyebb fekvéső, jó minıségő szálas, hosszú füvel gazdagon benıtt területek a legalkalmasabbak. A szarvasmarha legel a legkíméletesebben, ugyanis a füvet nyelvével tépi le, ezért elég magas, kb. 2 cm-es csonkot
hagy. Csak a legelı túlterhelésénél fordul elı kopaszra rágás. Lólegelınek a keményebb talajú, keményszárú gyepnövényzettel borított területek a legalkalmasabbak. A ló mélyebbre harap, mint a szarvasmarha, a füvet az ajkával tépi le. Sokszor feltépi a gyepnövényzetet, taposása erıs, így jobban igénybe veszi a legelıt. A juhok a szárazabb területek rövid növéső, kevésbé értékes gyepezetét is jól hasznosítják. A juhok harapnak a legmélyebbre, legelés közben gyakran a füvek bokrosodási csomóját is megfogják és az egész növényt kitépik a földbıl. A hazai juhlegelık többnyire sivárak, gyengén termık, ezért rajtuk csak rendszeres ápolással, trágyázással lehet értékesebb növényállományt fenntartani. A sertés ha nem talál elegendı táplálékot, össze-vissza turkálja a legelıt. Ezért ha nem vigyázunk, minden gyepet könnyedén tönkretesz. A szárnyasok közül a liba a legveszedelmesebb állat a legelıkre nézve, ezért a legsoványabb területeket érdemes számukra kijelölni. A liba minden zöld növényi részt megeszik, és égetı hatású ürülékével és tollával beszennyezi a legelıt. A több százas állományai teljesen kopár felszíneket hagynak maguk mögött, melyeken csak néhány agresszív gyomnövényfaj képes megtelepedni. Fekvés szerint hegyvidéki, domb- és síkvidéki, lapály-, valamint lápos-mocsaras legelıkrıl beszélhetünk. A hegyvidéki legelık 800-1000 m magasan fekszenek, melyek növényzete dús és tápláló. A domb- és síkvidéki legelık sokszor erodáltak, nagyrészt száraz fekvésőek, így rajtuk mérsékelt a gyep növekedése. A folyók mentén elterülı, buja növényzettel borított lapálylegelık a legértékesebb legelıink közé tartoznak. Különösen a szarvasmarhák számára alkalmasak, ha nincs rajtuk vízpangás. A lápos-mocsaras legelıket fıként pangó vizes területeken találhatjuk. Növényzetük rendszerint durva, és fıként savanyú főfélékbıl áll. Fıként sertéssel, kisebb mértékben szarvasmarhával hasznosíthatóak. Legelıgazdálkodás antropogén geomorfológiai következményei A legelıterületek mind jobb kihasználása, a maximális főhozam elérése érdekében, a helyi adottságok figyelembevételével (vagy sokszor anélkül) a gyep természetes fejlıdésébe az ember már évszázadok óta beavatkozik. Hazánkban, különösen az Alföldön egészen a 13. század végéig az ısi, nomád legeltetés volt a gyakorlat. A 14. századtól kezdve, az állandó települések létrehozásával megjelentek az elsı legeltetéssel kapcsolatos hatósági intézkedések, szabályozások, melyek már a legelıgazdálkodás kezdetét jelentették. A modern értelembe vett legelıgazdálkodásra azonban egészen a 19. század végéig kell várni, de igazából nagy lendületet csak a második világháború után kapott ez a tevékenység. A gyepterületek életébe történı antropogén beavatkozás négy részre bontható: a gyep vízviszonyainak rendezése, a különbözı kultúrtechnikai munkálatok, a trágyázás és a hasznosítás (legeltetés, kaszálás). Ezen beavatkozások geomorfológiai következményeit az alábbiakban foglaljuk össze. A gyep vízrendezése A vízgazdálkodás szabályozása gyeptermés sikerének legbiztosabb alapja. Kettıs célja van: egyrészt a káros vízfölösleget el kell távolítani, másrészt a gyep számára kellı idıben megfelelı vízmennyiséget kell biztosítani. A pangó víz elvezetésének leggyakoribb és geomorfológiai szempontból leglátványosabb módszere a nyílt-árkos vízrendezés. Ennek lényege, hogy a vizenyıs gyepekrıl egymással összeköttetésben álló szívó és győjtı árokhálózat vezeti le a fölösleges vizet. A szívó árkok hegyes szögben torkollanak a szélesebb és mélyebb győjtıárkokba, hogy a torkolatban a víz folyása ne lassuljon le. Az árokhálózat sőrőségét a talaj kötöttsége és vizenyıssége szabja meg. A nyílt-árkos víztelenítés hátránya, hogy az árkok sok területet foglalnak el,
akadályozzák a közlekedést és a nagyüzemi mővelést, ugyanakkor évenként tisztítás költségei sem elhanyagolhatóak. Elınye viszont, hogy aránylag kis költséggel rövid idı alatt nagy mennyiségő vizet lehet vele levezetni. Kellı szilárdságú, kötött talajokon vakond-ekével készített vakond-drénezést is alkalmaznak. A felszín alatt kiképzett üregek laza homoktalajokon és láptalajokon könnyen beomlanak, ezért ott nem alkalmazhatóak. Elınyük a mőanyag dréncsövezéssel szemben az olcsóságuk, hátrányuk viszont a rövid élettartamuk. Hazánkban az İrségben eredményesen alkalmazták. A felesleges víz elvezetésével a gyepek növénytársulásaiban jelentıs változások mentek végbe. A talajvíz süllyedésével ugyanis a savanyú főfélék (sásfélék, sárga nıszirom, boglárkafélék, vízi menta, csombor menta) mennyisége csökkent, helyükre édesfüvek (tarackos tippan, réti ecsetpázsit, zöld pántlikafő) telepedtek meg. 4. ábra Vízleveztı árok egy hortobágyi szikes legelın A gyepek vízviszonyainak rendezéséhez tartozik a gyepöntözés is. Hazai kísérletek alapján a gyepnövénykeverékek zavartalan fejlıdéséhez évente kb. 700 mm csapadékra van szükség. Ezzel szemben az alföldi gyepek átlagosan mindössze 548 mm csapadékban részesülnek. Ezért szükséges a vízpótlásról is gondoskodni. A gyepöntözésnek négyféle módja ismeretes: árasztó öntözés, sávos csörgedeztetı öntözés, esıszerő öntözés, valamint a skatulyázás és legelıbarázdálás. E négy módszer közül a skatulyázás és legelıbarázdálás okoz látványos geomorfológiai változást a legelıkön. Mindez tulajdonképpen nem is nevezhetı öntözésnek, mivel csupán a téli hólé és a tavaszi esık felfogásáról van szó. A skatulyázás során a terep lejtésétıl függıen 60-100 méteres távolságban a rétegvonalak mentén, majd ezekre merılegesen, 20-30 cm magas bakhátakat kell kialakítani közönséges ekével. A gyepterület négyszögletes skatulyahálózata megakadályozza a hóolvadék és a kora tavaszi esık gyors lefutását, így kellı víz felfogásával nincs szükség a terület öntözésére. A belvízlevezetı- és öntözı csatornák kimélyítése különösen a szikes talajú területeken jelentıs eróziós folyamatok elindítói lehetnek. A természetes szikpadkákhoz hasonló, de azoknál lényegesen gyorsabban fejlıdı és markánsabb formakincs képzıdik a bolygatott talajú csatornapartokon. A lépcsıs eróziós szikpadkaképzıdés sokszor duplán lezajlik ezeken a területeken. Ilyenkor az idısebb, meredekebb, alul elhelyezkedı padkaperem felett, a padkatetı intenzív lineáris és areális eróziót szenved el, melynek következtében folyamatosan alacsonyodó, pusztuló, kopár, vakítóan fehér felszínné válik. Ezen a felszínen néhány szikfokspecialista növényfaj szálankénti megjelenése a jellemzı. Az alsó padkatetı intenzív lealacsonyodása vezet tehát a felsı, fiatalabb, lankásabb padkaperem kialakulásához (5. ábra). A fokozatosan erodálódó alsó padkatetı felszínébe a szikerecskék lineáris eróziós
tevékenységükkel mélyen bevágódhatnak, így az alsó padkaperemen egy kapu, szikfok képzıdik. E nyílás elıterében a szikerecskék rendszerint hordalékkúpot építenek. A padkatetık intenzív kopása gyakran badlandes felszínekhez hasonlít, melyeken a beszivárgó vizek gyakran a padkaelıtereken búvópatak formájában kerülnek a felszínre (5. és 6. ábra). Ehhez a folyamathoz a térszín hirtelen nagy esése szükséges, ami a mesterségesen létesített belvízlevezetı és öntözıcsatornák partján adott (2,5 m szintesés 10 méteren belül). Emellett az intenzív állati taposásnak (7. ábra) és a heves záporoknak is fontos szerepe van, melyek vize a bolygatott, laza csatornapartot könnyen megbonthatja. Az erózió kedvezı feltételek mellett évente 10-15 cm-es padkahátrálást és 2-3 cm-es areális felszínalacsonyodást, kopást idézhet elı, melynek eredményeként a legelı területe évrıl évre egyre kisebb lesz. 5. ábra Két lépcsıs szikpadkaképzıdés egy hortobágyi belvízlevezetı csatorna peremén (Tóth Cs. 2002) A gyep kultúrtechnikai munkái 6. ábra Areális és lineáris erózióval intenzíven formálódó badlandes csatornaperem a Hortobágyon (Tóth Cs. 2002) Hazánk hegyvidéki területein és a folyók völgyében gyakran elıfordulnak köves legelık. Sajnos mind több helyen találkozhatunk olyan legelıkkel is, ahol az emberi gondatlanságból kihordott szemét útján sok építési törmelék, tégla, üveg, cserép stb. kerül a gyepre. A legelın heverı kövek károsak, mert feltörik az állatok lábát, területet foglalnak el a hasznos növényektıl, és erısen felmelegedve szárítják a talajt, ami gyomosodáshoz vezet. Éppen ezért a felszíni, nem mélyen beágyazódó kövek összegyőjtése fontos antropogén beavatkozás a legelıkön. Az összeszedett kövek felhasználhatóak a csordaitató helyek, kutak környékének feltöltésére, vízmosások megkötését szolgáló gátak építésére, határjelzésre, útépítésre stb. A gyombokrokkal erısen benıtt, elhanyagolt gyepeken a bozótos jelentıs mennyiségő területet vesz el a hasznos füvektıl. Sokszor csak emberi beavatkozással hozhatók rendbe az ilyen gyepek, így a bokorirtás szükséges mővelet. Legtöbbször a túllegeltetés és a nehéz gépek károsítása (keréknyomok) a zárt gyeptakaró megbomlásához, az pedig a talajszerkezet leromlásához vezet (7. és 8. ábra). Ha a talajt borító gyep tömege eléri a 180 g/m 2 szárazanyagtömeget, akkor az tökéletes védelmet nyújt az erózió ellen (Vinczeffy, 1993). A talaj elkopárosodásának és az elhanyagolt talajsérülések természetes következménye, hogy fıleg hegy- és dombvidéki területeken heves záporok alkalmával a lerohanó víz a gyepet kikezdi, kimossa, árkos erózióval kimélyíti. A kezdetleges árkot a lerohanó víz mélyíti és alámossa. Az alsó támasz nélkül maradó árokpartok súlyuknál fogva leszakadnak, és nagy területekre kiterjedı csuszamlások,
suvadások indulnak be környezetükben. Az árokba leszakadt talajt a lefolyó víz elhordja, ami újabb alámosáshoz vezet. Így egyre mélyebb és szélesebb vízmosások, árkok, szakadékok alakulnak ki. A szakadékos vízmosások továbbfejlıdését a túlmeredek partrészletek lefaragásával, teknısítésével, gátak építésével (kıgát, cövek-rızsegát), fásítással (akác) és gyepesítéssel lehet megakadályozni. Homoki gyepek túllegeltetése esetén nemcsak az erózió, hanem a szélverés (defláció) is felerısödik. A defláció gyepesítéssel megszüntethetı. 7. ábra Az intenzív legeltetés (juh) miatt felszakadozó gyeptakaró a Hortobágyon (Tóth Cs. 2002) 8. ábra Nehéz gépjármővek által felvágott szikes gyep a Hortobágyon (Tóth Cs. 2002) Jó talajú, de gondozatlan gyepeken gyakoriak a vakondtúrások, melyek idıvel begyepesedhetnek és ilyenkor legtöbbször hangyák telepednek meg rajtuk. Így a kismérető vakondtúrásból idıvel akár fél méter magas hangyaboly is lehet. Ha az adott legelı 15-20 %- át vakondtúrások, hangyabolyok foglalják el, akkor sajnos bevett gyakorlat azoknak kapával való szétverése, rétgyaluval és simítókkal való eltávolításuk. Legelın elıforduló talajegyenetlenségek közé tartoznak a zsombékok is, melyek részben a zsombékoló savanyúfőfélék (pl. a zsombéksás, Carex stricta) gyökérzetének sajátos fejlıdésével alakulnak ki; másrészt a felázott talajon történı legeltetés során a legelı állat taposásával is képes kiszaggatni ezeket a kisebb-nagyobb púpokat. Az intenzív gyepgazdálkodás során ezeket a kismérető pozitív formákat sima- és győrőshenger, valamint réthasogató segítségével nyomják szét, dolgozzák el. Összefoglalás Amíg a sivatagperemi területeken a transhumance pásztorkodás vagy a mérsékelt övben a nomád legeltetés volt a füves térségek hasznosításának egyetlen módja, addig egy egészséges egyensúlyi állapot állt fent a természet és a társadalom között. Különösen a társadalmi tényezık megváltozása (népességszám növekedése, állatállomány gyarapodása, intenzív gyephasznosítás), a füves ökoszisztémák egyensúlybomlásához vezethetnek. Mindez legjobban a törékeny egyensúlyú Száhel példáján követhetı nyomon, de a mérsékelt övben, hacsak nyomokban is, de megfigyelhetıek ezek a jelenségek. A Száhel-övben jelentkezı
égetı problémák felszámolása az ott élı több millió ember életben maradását és életfeltételeinek javítását jelentheti. Ugyanakkor a mérsékelt övi gyepterületek problémái, antropogén átalakulása csupán mezıgazdasági, táj- és természetvédelmi szempontból lehet aggályos, az itt élı emberek megélhetése ugyanis nem függ olyan mértékben a gyepektıl, mint a Száhel-övben. Felhasznált irodalom ADAMS, W. M. GOUDIE, A. S. ORME, A. R. (ed.) 1996: The Physical Geography of Africa. Oxford University Press, England. pp. 343-353. BAKSAY TÓTH B. 1966: Legelı és rétmővelés. Mezıgazdasági Kiadó, Budapest. pp. 7-164. GÁBRIS GY. 1996: Szudán: átmeneti öv a Szaharától délre. In: Probáld F. (ed.) Afrika és a Közel-Kelet földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. pp. 184-190. MAGYAR NAGYLEXIKON 2003: Száhel. Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest. p. 426. NIR, D 1974: Man, a geomorphological agent. Keter Publishing House, Israel. PENNING DE VRIES, F. W. T. DJETEYÉ, M. A. (ed.) 1982: La productivitédes des paturages Sahéliens: Une etude de sols, des végétatioins et de l exploitation de cette resource naturelle. Wageningen, Neth. PROBÁLD F. (ed.) 1996: Afrika és a Közel-Kelet földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. pp. 52-56. THOMAS, D. G. 1993: Sandstorm in a teacup? Understanding desertification. Geographical Journal, 159 (3), pp. 318-331. TONY BINNS (ed.) 1995: People and Enviroment in Africa. John Wiley and Sons Ltd, England. TÓTH CS. 2003: A hortobágy negyedidıszak végi felszínfejlıdésének fıbb természeti és antropogén vonásai. Doktori (Ph.D.) értekezés. Debreceni Egyetem, Debrecen. pp. 108-143. VINCZEFFY I. (ed.) 1993: Legelı és gyepgazdálkodás. Mezıgazda Kiadó, Budapest. pp. 78-98.