KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG HAGYOMÁNY SZABADSÁG TARTALOM 2008 5 Oroszországon át Tuzson János képei elé 3 Pierre Manent: Mi a nemzet? (Halm Tamás fordítása) 5 MÛHELY Dobos Balázs: A kisebbségi önkormányzatiság kérdõjelei 16 JÓLÉT ÉS KAPITALIZMUS Bartus Gábor: Szükségünk van-e jóléti vállalatokra? 26 LELET A kolozsvári magyar fõkonzulátus 1988-ban 42 ESSZÉ K. Lengyel Zsolt: Nemzettörténet mint kapcsolattörténet Anyaggyûjtés a magyar példatárból 45 INTERJÚ Igazából kívülálló vagyok Beszélgetés Oplatka Andrással 54 MESSZELÁTÓ Magyarics Tamás: (Amerikai) álom és valóság 63 Mráz Ágoston Sámuel: A polgári ellenzék szerepfelfogásai Németországban 73 VITA Ungváry Krisztián észrevételei 83 Pók Attila: Én, mi és ti A magyarországi holokauszt kutatásáról 84 Gyáni Gábor: A pontosítás jegyében Észrevételek Pók Attila írásához 89 RE:CENSOR Böszörményi Nagy Gergely: A kétpártiság mellett The Aspen Institute 92 Takács Tibor: SZEMLE Behálózva az állambiztonság és Antall József
K O M M E N T Á R 2008 5 T A R T A L O M (Rainer M. János könyvérõl) 96 Kósa László: Két könyv a Kárpát-medencei magyar szórványokról 102 Nagy Ágoston: Filozófus a barlang sarában (Bence György könyvérõl) 112 Schlett István: Politikai mérséklet, gyakorlati okosság (Horkay Hörcher Ferenc könyvérõl) 118 Soós Viktor Attila: Mozaikok a pártállam és a belügy mûködésérõl 1956 1990 (Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Számunkat Tuzson János 1912-ben, Oroszországban készített fotóival illusztráltuk. Köszönjük Tuzson Balázs és Tuzson Balázsné, valamint Somlyay Lajos nagylelkû segítségét. Lapunk megjelenését Tombor András, a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, a Barankovics István Alapítvány, az E-On Hungária Zrt., az ERP Consulting Kft., a Nézõpont Intézet Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: titkarsag@kommentar.info.hu Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974
K O M M E N T Á R 2008 5 OROSZORSZÁGON ÁT Tuzson János képei elé Az 1870-ben, Szászcsanádon született Tuzson János nagyszebeni és budapesti középiskolái után 1894-ben lett a nagyhírû selmecbányai fõiskolán tanár, majd tíz évvel késõbb a budapesti József Nádor Mûegyetem oktatója. Harminckilenc évesen a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, majd 1912-tõl a budapesti tudományegyetem növényrendszertani és növényföldrajzi tanszékének tanára 1940-es nyugdíjba vonulásáig. Munkássága igen kiterjedt volt a növényszövettan, a paleobotanika, a növényföldrajz, a rendszertan területén, de foglalkozott gombákkal, erdészeti szakirodalommal is. Két háború közötti munkásságában mint az a honi tájleíró irodalomban bevett volt dominált az Alföld kutatása. Tudományszervezõnek sem volt utolsó: nemzetközi rangra emelte intézetét, fáradhatatlanul gyarapította gyûjteményét: utóbbiak 40 ezer növényt, 9 ezer kötetes könyvtárat és 2600 darabos paleobotanikai gyûjteményt számláltak; emellett Tuzson János Taron faiskolát létesített kutatásaihoz és gyógynövény-nemesítéssel is foglalkozott. 1943-ban hunyt el Budapesten. A botanikus 1912 nyarán, az MTA támogatásával és két kollégája kíséretében (egyiküket a fõváros küldte, a másikat a földmûvelésügyi minisztérium és most hagyjuk a jelenkori párhuzamokat) nagy tudományos körútra indult a cári Oroszországba. Azon kevés állam egyikébe a korabeli Európában, ahová az Osztrák Magyar Monarchia állampolgárainak útlevél kellett. Szentpétervárról (itt a botanikus megragadta az alkalmat, hogy tanulmányozza a Finn-öböl dûnéinek flóráját) Moszkvába, majd Voronyezsbe ment a kicsiny expedíció, itt fogott bele tulajdonképpeni feladatába, a sztyeppe növényeinek és talajának vizsgálatába. Innen mentek csaknem három napot vonatozva Orenburgba, ahol a kirgiz puszták tanulmányozása lett a feladatuk. Az Ural folyón átkelve, e helybeli zemsztvó-hivatal által melléjük adott két kultúrmérnök és egy csendõr kíséretében földrajzi értelemben is átkeltek Ázsiába. A kirgizek elõzékeny, szíves emberek írta benyomásairól jelentésében * az utazó. Lóháton járva be mezõiket, ha bennünket megpillantottak, felénk tartva»aman«üdvözletük kíséretében bizalmasan nyújtottak kezet és szívesen láttak jurtáikban. Innen, behatolva a kazak pusztákra, Aktyubinszk érintésével Celkarba érkezett a kis csapat, hogy az Aral-tó és Kaszpi-tenger közé esõ puszták növényeit kutassa fel. Majd Szamarán keresztül Asztrahánba érkezve a hatalmas kiterjedésû sztyeppe nyugati szegélyét is bejárták. Az innen Caricinbe (a mai Volgográdba) vezetõ út viselte meg az utazókat bár addig sem volt könnyû dolguk. Egy ízben 24 órára börtönbe zárták õket ( jogosan jegyzi meg engedékenyen Tuzson János), küzdeniük kellett a rendkívül szélsõséges idõjárási viszonyokkal, a szúnyogokkal, a Caricin-környéki mocsarak egészségtelen kipárolgá- * Dr. TUZSON János: Jelentés oroszországi utamról, klny. az Akadémia Értesítõ 277. számából, Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája, Budapest, 1912. 3
K O M M E N T Á R 2008 5 saival. Az Azovi- és a Fekete-tenger környékén végzendõ felmérések céljából Kherszon felé vették az útjukat (vélhetõen itt készült a borítónkon is látható autós felvétel: ekkor a helyi múzeum igazgatója sietett segítségükre jármûvével). A május 26-án indult expedíció végül egy hét híján két hónappal késõbb, július 19-én érkezett vissza Lemberg érintésével Budapestre. Tuzson lelkes fényképész volt: azon felvételeit válogattuk be összeállításunkba, amelyek nem a növényvilágot, hanem éppenséggel az embereket és a tájakat mutatják be. A tudóst a képek tanúsága szerint lenyûgözte a végtelen tér, a Volga mögötti sztyeppei területek lakóinak szilajsága és a korszak Oroszországban is rohamosan terjedõ technikai vívmányai: a vonat és az autó. Az üveglapokra készített felvételek a szerzõ egykori tanszékének elköltöztetése során gazdátlanul maradtak. Ezeket egy áldozatkész muzeológus, Somlyay Lajos mentette meg, aki digitalizálás, azonosítás céljából juttatta vissza a Tuzson család tagjaihoz. Az õ engedélyükkel közlünk most ezekbõl egy válogatást. Szélmalom Kherszon város határában 4
K O M M E N T Á R 2008 5 Pierre Manent MI A NEMZET? A címben szereplõ kérdést ritkán szoktuk feltenni magunknak. Általánosságban is inkább kerülni szoktuk a dolgok mibenlétérére irányuló kérdéseket, ám annál szívesebben látjuk el õket jelzõkkel: értekezünk arról, hogy ezek a dolgok jók vagy rosszak, hasznosak vagy károsak. Ez különösen igaz, amikor politikai jelenségekrõl van szó. Így aztán gyakran hallunk értekezéseket arról, hogy a nemzet mint olyan jó és értékes dolog, vagy éppen arról, hogy rossz, sõt kifejezetten káros képzõdmény. Mindezen fejtegetések azonban többnyire elegánsan eltekintenek attól, hogy feltegyék az alapvetõ kérdést: mi is az a nemzet? Hazámban Ernest Renan volt az, aki nagyhatású, a francia nemzeti önazonosságot máig meghatározó esszéjében szembenézett a kérdéssel, és választ próbált rá adni. (Qu est-ce qu une nation?, 1882). Renan egy olyan korban élt, amelyben a nemzetet reflektálatlan módon a politikai élet természetes, megkérdõjelezhetetlen formájának tekintették, s ezért fel sem merült, hogy mibenlétét kritikai vizsgálat tárgyává tegyék. A francia nemzet azonban az 1871-es francia porosz háborúban elszenvedett megalázó vereség hatására (melyet ráadásul a Német Birodalom megalakulása kísért) önértékelési zavarba került, s ez a kivételes történelmi pillanat lehetõséget adott Renannak arra, hogy szembenézzen a címben is idézett kérdéssel. 1882-es elõadásában Renan tulajdonképpen azokat a nézeteit fejtette ki visszafogott és tudományos stílusban, melyeket a David Friedrich Strauss-szal a háború alatt folytatott levelezésében jóval élesebben már megfogalmazott. Renan elõadásában szembeállította egymással a német és a francia nemzetfogalmat: míg az elõzõ a származás és az anyanyelv nyers tényein alapul, addig az utóbbi az egyes népcsoportok és egyének szabad elhatározásából jön létre és áll fenn. Híressé vált megfogalmazásával: a nemzet mindennapos népszavazás. A Renan által felállított dichotómia kétségtelenül látványos, de egyáltalán nem meggyõzõ. Egy nemzetnek ugyanis ahhoz, hogy fennmaradjon, valójában mind a francia, mind pedig a német komponenssel rendelkeznie kell. Akármennyire is nyitott egy nemzet, végsõsoron mégis a gyermekei alkotják, akik a földjén születnek, amint azt a natio 1 szó etimológiája is mutatja. A nemzet végsõsoron haza, Vaterland, motherland, patrie. A nemzet elõtt álló kihívás éppen az, hogy a születés nyers tényét valamiképpen egyesítse, összeolvassza a szabad akaraton alapuló értelmi és érzelmi elkötelezõdéssel. Renan valószínûleg maga is egyetértene ezzel, nemzetdefiníciója, amely valójában két eltérõ nemzetkoncepció ütköztetésén alapul, mégsem nyújt kielégítõ választ a nemzet mibenlétét firtató kérdésre. 1 A latin natio szó a nasci (születni) ige származéka. 5
K O M M E N T Á R 2008 5 Renan tanulmánya óta azonban nagyot változott a világ. A ma embere számára Renannal és kortársaival ellentétben már korántsem evidens, hogy a nemzet lenne az emberi társulás legmagasabbrendû formája. Az elmúlt fél évszázadban Európa egy hatalmas politikai vállalkozásban vett részt, amelynek kimondva-kimondatlanul éppen az volt a célja, hogy meghaladja az európai nemzetállamot. Három francia német háborút követõen, amelyek közül kettõ világháborúvá terebélyesedett, mind a francia, mind a német nemzetfogalom értéke és értelme megkérdõjelezõdött. De talán épp ez az alkonyati óra lehet alkalmas arra, hogy Minerva baglya szárnyra kapjon: a nemzet, úgy tûnik, elérte zenitjét, így kiváló alkalmunk nyílik arra, hogy megragadhassuk a mibenlétét. Bonyolítja a helyzetet ugyanakkor, hogy a 20. század nagy katasztrófáiért sokan épp a nemzetet teszik felelõssé. Ha pedig a nemzet ennyire rossz dolog, miért kellene a természetét kutatnunk? Ez magyarázza, hogy a politikatudósok nem magának a nemzetnek a mibenlétét, hanem a nacionalizmus jelenségét kutatják, amelyben szerintük kifejezésre jut a nemzet lényege. Ez a kutatói hozzáállás természetesen meglehetõsen elfogult, hiszen kiindulópontja eleve egy lesújtó morális és értékítélet a nemzetrõl. Erre persze sokan azt mondják, fölösleges a semleges elemzés ábrándját kergetnünk, s a politikai és közösségi lét szempontjából nincs is igazán szükségünk arra, hogy a nemzet mibenlétérõl átfogó és pontos képpel rendelkezzünk. Véleményem szerint azonban nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. Hogy csak egy okot említsek: több mint fél évszázad próbálkozásai után még mindig nem sikerült megteremteni azt az egyesült Európát, amely meghaladná, elavulttá tenné a régi jó nemzetállamokat. És a tapasztalatokból okulva már senki sem várja, hogy ez a közeljövõben bekövetkezzen. Egyértelmûnek tûnik, hogy az életünket még jó ideig nemzeti keretek között fogjuk élni. Kétségtelen, hogy ezek a nemzetek sok tekintetben különböznek Renan és Strauss nemzeteitõl. De annál sürgetõbb, hogy vizsgálat tárgyává tegyük õket. Lehetséges, hogy a mai nemzetek csupán árnyai egykori önmaguknak, de annál izgatóbb a kérdés, hogy milyenek voltak életük teljében. Úgy tûnik, hogy egy különös, de valahol megnyugtató konstelláció kialakulásának vagyunk tanúi: Európa és az európai nemzetállamok már nem a politikai szervezõdés egymást kizáró alternatíváiként tûnnek fel, hanem egy hatalmas, képlékeny és titokzatos történelmi jelenség egymástól kölcsönösen függõ és összefonódó modalitásaiként. Mindenesetre egyre világosabban látszik, hogy a nemzet a par excellence európai politikai forma: Európa egyedi történelmi adottságai és körülményei szülték. (Az amerikai nemzet ilyen szempontból az európai nemzet egyenesági leszármazottja.) A nemzet elõtt: a várostól a birodalomig Eddigi elmélkedéseinkben kizárólag a nemzetek körén belül mozogtunk, s a különbözõ nemzetkoncepciók összehasonlításával próbáltunk közelebb kerülni a nemzet mibenlétéhez. Úgy vélem azonban, hogy vizsgálódásunk sikere érdekében kissé el kell távolodnunk vizsgálatunk tárgyától, s egy tekintélyes lépést kell tennünk visszafelé az idõben. 6
P I E R R E M A N E N T: M I A N E M Z E T? Meg kell próbálnunk mintegy kívülrõl tekintenünk a nemzetre. De hogyan lehetséges ez nekünk európaiaknak, ha emberemlékezet óta nemzeti keretekben éltünk? Szerencsénkre a nyugati civilizáció emlékezete jóval távolabbra nyúlik vissza, mint a nemzeti emlékezetek. Így rendelkezésünkre állnak más politikai formák is, amelyeket összehasonlíthatunk a nemzettel. A szóbajöhetõ politikai formák száma szerencsére véges, sõt valójában igen csekély. Vizsgálódásunk szempontjából valójában három politikai forma releváns: a nemzet, a város és a birodalom. A város és a birodalom a görög és a római antikvitás tipikus politikai formái voltak, így idõben, és talán származásban is a mai nemzetek elõdeinek tekinthetjük õket. Ráadásul jóval könnyebben meg tudjuk õket ragadni egy világos, logikus definícióval, mint a nemzetet. Tekintsük elsõként a várost! A három szóbanforgó forma közül ez az egyetlen, amelyre teljes és tökéletesen kielégítõ meghatározást adhatunk. A várost azért különösen könynyû definiálni, mert természete szerint a finese, a határai határozzák meg. Leo Strauss találó szavaival a polisz az a teljes egyesülés, amely igazodik az emberi megismerés és szeretet természetes terjedelméhez. 2 Ez a definíció persze legalább annyira program, mint statikus leírás. Az antik város klasszikus és talán legjobb elemzõjének meghatározása szerint pedig a városállam legkedvezõbb kiterjedése az, amikor a lakosság száma legfeljebb akkora, amekkorát az autarkeiával [önellátással] rendelkezõ élet szempontjából át lehet tekinteni. 3 Fontos megjegyeznünk ezt: a város jól áttekinthetõ, euszunoptosz. A birodalmat már nehezebb meghatároznunk, hiszen a várossal ellentétben a fõ jellemzõje éppen a határtalanság. Egyáltalán nem euszunoptosz, határai a látóhatáron túlba vesznek. Csak a képzelet segítségével ragadható meg, amelyet felkavar, sõt lángba borít. Természetesen mondhatjuk azt, hogy éppen ezzel a meghatározatlansággal tudjuk megragadni, definiálni a birodalmat: ebben a felfogásban a birodalom nem más, mint az összes nép egyesítése egyetlen uralom alatt, amely végül az egész emberiséget felöleli. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a várossal ellentétben ez a birodalom egy elképzelt közösség csupán: a történelem során még a legnagyobb birodalmak is az emberiségnek csak egy részét voltak képesek átfogni. A birodalma fogalma ilyen értelemben performatív: birodalom az a politikai forma, amely természete szerint uralmának egyre nagyobb kiterjesztésére törekszik. Végsõ célja a teljes emberi faj összefogása, ami emberileg lehetetlen, emberfeletti vállalkozás. Nem véletlen, hogy a birodalmak uralkodóit gyakran természetfeletti, isteni eredettel ruházták fel. Birodalmak a világ minden táján, minden civilizációban kialakultak: Kínában, Afrikában, Közép-Amerikában, az antik és az újkori Európában és így tovább. A várossal más a helyzet. Akármennyire is természetes politikai formáról 4 van szó, ahogy azt 2 Leo STRAUSS: Természetjog és történelem, ford. Lánczi András, Budapest, Pallas Stúdió Attraktor Kft., 1999, 223, 2. jegyzet. 3 ARISZOTELÉSZ: Politika 1326b (Szabó Miklós fordítása). 4 Az esszében gyakran szereplõ political form kifejezés végsõ soron megfeleltethetõ az államforma szónak, az eredeti szöveg logikájához való hûség érdekében azonban következetesen politikai formának fordítottam. (A Ford.) 7
K O M M E N T Á R 2008 5 Arisztotelész kifejti, a város teljes valójában csak a széles értelemben vett európai kultúrkörben bontakozott ki, a görög poliszoktól kezdve Észak-Itália és Észak-Európa városain át egészen az új-angliai telepesek városaiig, amelyekrõl Tocqueville is írt. Vagyis a város és a birodalom együttesen alkotják a görög és római antikvitás jellegzetes politikai formáit, amennyiben az antikvitás birodalmai a korábban fennállt antik városok után, s részben rájuk épülve alakultak ki, ellentétben a többi civilizációban kialakult birodalmakkal, amelyeket nem elõzött meg szervesen a város mint politikai forma. A birodalom és a város kapcsolata nagyban különbözött a hellenisztikus és a római birodalom esetében. A makedón birodalom, bár kétségtelenül magáévá tette a görögség embereszményét (nem véletlenül volt Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa), úgy hajtotta az uralma alá a görög városállamokat, hogy belsõ szerkezetüket tekintve lényegében változatlanul hagyta õket. Róma esetében viszont a birodalom a városból született, magának a városnak a kereteit szétszakítva. Mivel ez az írás már így is elég szerteágazó talán túlságosan is az, a római birodalom történetének ezen szakaszát nem elemzem nagyobb részletességgel. Hadd vázoljam fel röviden inkább, mi az, ami Rómát igazán érdekfeszítõvé teszi a nemzet eredetét és természetet kutató vizsgálódásunk szempontjából. Érdemes feltenni a kérdést: vajon miért nyûgözte és nyûgözi le Róma az utókort, évszázadokkal, sõt évezredekkel a bukása után, annak ellenére, hogy tudjuk, Róma története korántsem volt mentes dicstelen és visszataszító epizódoktól? Ezt a kérdést nyilván sokféleképpen meg lehet válaszolni, s többfajta válasz is érvényes és legitim lehet. Az én szerény javaslatom ez: Rómát az teszi egyedivé és lenyûgözõvé, hogy az összes politikai közösség közül a legmélyrehatóbb átváltozáson ment keresztül. Természetesen a görög városok különösen Athén is jelentõs politikai változásokon estek át: a klasszikus politikatudomány tulajdonképpen éppen a politikai változások, különösen a politikai rendszerváltozások tanulmányozására jött létre. De akármilyen jelentõsek is voltak ezek a változások, magát a politikai formát nem érintették, a város a változások során mindvégig megmaradt városnak. Athén alávetette magát Philipposznak, de eközben megmaradt polisznak. Róma viszont teljes átváltozáson ment át, és új politikai formává alakult: városból birodalom lett, ami egyszerre jelentette a politikai forma megváltozását és rendszerváltozást. E lenyûgözõ történet talán legizgalmasabb része az a hosszú, görcsös és véres folyamat, amely az átmenetet jelentette a két politikai forma között. A hagyományos és megszokott értelmezés ezt a folyamatot két politikai rezsim: az arisztokratikus köztársaság és az abszolút monarchia; illetve két rendkívüli államférfi: Cato és Caesar küzdelmeként fogta fel. Ennek az értelmezési keretnek megvannak az elõnyei, de számos dolgot figyelmen kívül hagy. Tegyük fel a klasszikus plutarkhoszi kérdést: miben különböznek Róma nagy államférfiai Hellász nagy államférfiaitól? A görög államférfiak, bár politikai vitáik során hajlandóak voltak más városok vagy a nagy király fegyveres segítségét kérni, sosem voltak képesek saját szülõvárosuk politikai és fegyveres energiáit a város politikai intézményeitõl függetlenül irányítani. Rómában azonban a köztársaság politikai energiái mintegy elszakadtak a szenátori rezsimtõl, és eszközzé válhattak annak a kezében, 8
P I E R R E M A N E N T: M I A N E M Z E T? aki meg tudta ragadni õket. Gondoljunk csak Caesar galliai hadjáratára, amelyet majdhogynem egy évtizedig folytatott nemhogy a szenátus támogatása nélkül, de kifejezetten a szenátus akarata ellenére. Christian Meier német történész meggyõzõ tézise szerint Sulla és Pompeius, illetve Caesar között az volt a lényeges különbség, hogy míg az elõzõek megõriztek egy bizonyos tiszteletet a szenátori rezsim iránt (még ha ez nem is feltétlenül terjedt ki maguknak a szenátoroknak a személyére), utóbbi mind a szenátus intézményét, mind a szenátorokat megvetéssel sújtotta. Vajon Caesar tudatosan készült egy új politikai rendszer, a monarchia bevezetésére? A kérdés ebben a formában alighanem megválaszolhatatlan, és nem pusztán azért, mert Caesar meghalt, mielõtt e kérdésben színt kellett volna vallania. Caesar mûködését figyelve ugyanis egyértelmûen úgy tûnik: õ egyszerûen megvalósította a saját korlátlan uralmát, anélkül, hogy szükségesnek érezte volna, hogy arról bármilyen értelmezés keretében számot adjon. A város politikai energiái elsõsorban azért tudtak elszakadni a várost irányító politikai rendszertõl, mert elmosódott a határvonal a belsõ és a külsõ, a polgár és az idegen között. Ennek fontos momentuma volt a Kr. e. 1. században lezajlott szövetséges háború, amelyet Róma itáliai szövetségesei éppen a polgárjog elnyeréséért vívtak. Sulla volt az elsõ római államférfi, aki hódítóként vonult be saját szülõvárosába, s ellenséges polgártársaival úgy bánt, mint ahogyan korábban csak Róma idegen ellenségeivel volt szokás. Ezzel valójában Caesar Rubiconon való átlépését készítette elõ. Figyelemre méltó, hogy az európai hagyomány (beleértve annak republikánus, köztársaságpárti vonulatát is) nem állt egyértelmûen Brutus és társai mellé Caesar ellenében. Caesar és gyilkosai szembenállása ugyanis nem egyszerûsíthetõ le az egyeduralom, diktatúra vagy önkényuralom illetve a szabadságon alapuló köztársaság ellentétére. Caesar lenyûgözõ politikai pályafutása, bár a köztársaságot felszámoló egyeduralomba torkollott, paradox módon valójában egy nagyon is köztársasági eszmének, az öntudatos polgár saját erejébe vetett hitének diadala és betetõzése volt. Caesar elmosta a határvonalat a köztársasági önkormányzás és a monarchikus uralom között, ezzel mintegy megtestesítve és beteljesítve egyfajta pogány, dacos, büszke öntudatot. A római pápa címe közül a legszebb a servus servorum Dei: Isten szolgáinak szolgája. Ennek mintájára, kissé megkésve ugyan, de találó módon illethetjük Caesart a következõ titulussal: dominus dominorum mundi: a világ urainak ura. Az egyház és Európa új politikai formája Kissé elkalandoztunk eredeti tárgyunktól, de korántsem vesztettük szem elõl. Nem volt hiábavaló felvázolnunk az antikvitás politikai formáinak kialakulását és fejlõdését, ezáltal ugyanis széles perspektívából és közvetlenül szemlélhettük a politikai formák természetes rendjét. A keresztény Európa elsõ századaiban s még jóval azután is két politikai forma létezett: a város és a birodalom. A városok természetes módon alakultak ki, különösen Észak-Itáliában és Észak-Európában. A római birodalom eszméje pedig olyan erõs volt, hogy újabb birodalmat ihletett: a Német Nemzet Szent Római Birodal- 9
K O M M E N T Á R 2008 5 mát. De bármennyire is grandiózus volt ez a birodalom, és bármennyire is lenyûgözõ volt számtalan város, Firenze, Velence, Köln és Amszterdam virágzása; a keresztény Európa legfontosabb jellegzetessége az, hogy sem a városi, sem a birodalmi forma nem bizonyult tartósnak számára. A város és a birodalom, a guelfek és a gibellinek közötti ellentétet egy új, a régiek elõtt ismeretlen, nekünk viszont annál ismerõsebb politikai forma: a nemzet oldotta fel. A város és a birodalom közötti õsi és természetes ellentét egy más korban talán hagyományosabb módon oldódott volna fel: vagy az egyik forma gyõzelmével, vagy a kettõ közötti bonyolult egyensúly kialakulásával. Ez a régi dinamika azonban esetünkben mégsem lépett mûködésbe. Ennek az volt az oka, hogy megjelent a színtéren egy harmadik, politikán kívüli erõ, amely mintegy tompította, elsimította a város és a birodalom közötti ellentéteket. Természetesen az Egyházra gondolok. Az Egyház a szó szoros értelmében nem politikai forma, mégis, mivel színre lépésével mélyrehatóan újraértelmezte és átalakította az emberi egyesülés kereteit, talán mégis helyes a politikai formák között számba vennünk. Ha másért nem, hát azért, hogy semmiképpen se veszítsük szem elõl azt a döntõ szerepet, amelyet Európa politikai tájképének kialakulásában játszott. Néhány bekezdéssel ezelõtt igen röviden felvázoltam az antikvitás politikai formáit, ha úgy tetszik, a pogány vagy természetes politika természetrajzát. Még ennél is vakmerõbb de immár elkerülhetetlen próbálkozás lesz néhány bekezdésben fölvázolni az Egyház politikai jelentõségét. Bizonyos értelemben az Egyház politikailag erõsebb mind a városnál, mind pedig a birodalomnál. Ennek a politikai erõnek lelki, spirituális okai vannak. Az Egyház, mivel irányultsága szerint a tökéletes társadalmat testesíti meg akár valós, akár képletes értelemben, aláássa a város és a birodalom mint emberi társulások morális alapjait. Az Egyház fõ mûködési elve ugyanis a szeretet (caritas), s ennek révén mélyebbre hatol, mint a város; s messzebbre terjed a legnagyobb birodalomnál is. A caritas Isten és a felebarát szeretetének eszméje olyan új lehetõségeket és perspektívákat nyit, amelyek alapjaiban változtatják meg az emberi társulásokról alkotott elképzeléseinket. Anélkül, hogy az Egyház számos erényének és hibájának taglalásába fognánk, elegendõ annyit megjegyeznünk, hogy az Egyház nem e világból való. Ezért nem volt képes és nem is lehet képes arra, hogy a caritast a politikai szervezõdések mozgató elvévé tegye. Ahogy Machiavelli saját korára vonatkozóan találóan megfogalmazta: az Egyház túlságosan szembenállt a világi intézményekkel, de ahhoz nem volt elég erõs, hogy a helyükre lépjen. Az Egyház visszavonhatatlanul és gyökeresen megváltoztatta az európai kultúrában az emberi társulásokról kialakított képet, s ezzel a politikai élet feltételeit is, anélkül azonban, hogy maga valaha is képes lett volna arra, hogy politikailag kormányozza. Az Egyház és a politika viszonyának épp ez volt a legfontosabb jellemzõje kontinensünkön: a keresztény egyház egész történelmünk során egyszer sem szerezte meg a politikai hatalmat Európa felett, még akkor sem, amikor a plenitudo potestatist magának vindikálta. Tulajdonképpen ennek az igazságnak egy másik arcát fogalmazták meg polemikus és némi kereszténységellenes éllel modern filozófusok Machiavellitõl Hobbeson át Rousseau-ig, amikor Rousseau szavaival arra mutattak rá, hogy a kereszténység hozzájá- 10
P I E R R E M A N E N T: M I A N E M Z E T? rulása az európai politikumhoz az volt, hogy a keresztény államokban minden alkalmas politikai berendezkedést lehetetlenné tett. 5 Az Egyház és a város, illetve a birodalom össszeférhetetlensége kölcsönös és kétirányú. Az Egyház erõsebb a városnál és a birodalomnál, mert mint kifejtettük mélyebbre hatol, mint a város, s terjedelme meghaladja a legnagyobb birodalomét is. Másként fogalmazva, a város polgári ethosza, humanista-emberközpontú beállítottsága miatt kerül szembe az Egyházzal, a birodalom pedig egyetemes igényei miatt. Vagyis európai elõdeinknek a középkorban három alapvetõ emberi egyesülés, három politikai forma állt rendelkezésére, amelyek azonban kölcsönösen összeegyeztethetetlenek voltak. Hogyan született meg a nemzet ebben a kilátástalan helyzetben? Hogyan alakulhatott ki egy új, nemzetekre-nemzetállamokra alapuló rend a káoszból? Természetesen nem szabad lebecsülnünk a politika alatti tényezõket: a földrajzi, nyelvi, szokásbeli adottságokat. Ezek azonban Arisztotelész kifejezésével élve csupán anyagi okok, amelyek nem vezetnek el minket a formához, esetünkben a politikai formához. A nemzet úgy jöhetett létre, hogy mûködésbe lépett maga a forma pontosabban az, ami a legformálisabb ebben a formában: az egység. A születõ nemzet egysége a keresztény király szeméjében testesült meg. Mintegy rajta és a neki való engedelmességen keresztül lépett be a nemzet a történelembe. A keresztény király Ha az Egyház és a város, illetve a birodalom. kölcsönösen összeférhetetlennek bizonyultak, úgy a keresztény király és az Egyház kölcsönösen kiegészítik egymást. A keresztény király ugyanis mind a városi polgárságnál, mind a birodalom uralkodójánál elfogadhatóbb az Egyház számára. A város polgárait olyan szenvedélyek ragadják el, amelyek hatására megfeledkeznek lelki üdvükrõl. A birodalom uralkodója pedig a maga plenitudo potestatisára törekszik, s így összeütközésbe kerül az Egyházzal, amely hasonló igénnyel lép fel. A keresztény király viszont engedelmességre kényszeríti alattvalóit, akik ezután az isteni törvénynek és az Egyház parancsainak is könnyebben alávetik magukat. Ugyanakkor a király hatalmi ambíciói jól körülhatároltak: csak a királyság területére terjednek ki, így nem kerülnek ütközésbe az Egyház univerzalitásra való törekvésével. Fontos rámutatni, hogy az Egyház és a király viszonya az utóbbi számára is kielégítõ: a király ugyanis eltérõen a városi polgároktól és a császártól rendelkezik a megfelelõ eszközökkel ahhoz, hogy a világi-szekuláris szférát megvédje az Egyház illetéktelen beavatkozásától. A városi polgárság befolyásolható, széthúzó, s ezért könnyen meginog az Egyház fenyegetései és ígéretei hatására, a túlnõtt birodalom pedig definiálatlan, elmosódott határai miatt egyszerûen nem kormányozható ésszerû és hatékony módon. A keresztény király történelmi jelentõsége ezért rendkívüli: céljai érdekében képes együttmûködni az Egyházzal (gondoljuk csak VI. Sándor 5 Jean-Jacques ROUSSEAU: A társadalmi szerzõdés, ford. Mikó Imre, Bibliotheca, Budapest, é. n., 273. 11
K O M M E N T Á R 2008 5 1493-as bullájára, melyben a spanyol koronának apostoli missziót adott az Újvilág területére), ugyanakkor keményen és hatékonyan képes védekezni az Egyház szerinte túlzó követelései ellen. Készséggel elismerem, hogy a keresztény királyról adott jellemzésem bármennyire is helytálló még korántsem nyújt elégséges fogódzót a nemzet megragadásához, amelynek élén állt. Ha úgy tetszik, az eddigiekben az európai nemzet lelkérõl adtunk leírást. De vajon mit mondhatunk el a nemzet testérõl? Hiszen nem politikai lélekrõl, hanem politikai testrõl, corpus politicumról szoktunk beszélni. Bármennyire is híve vagyok a meghökkentõ és nagyívû gondolatmeneteknek, arra nem vállalkozhatom, hogy az európai nemzet lelkébõl kiindulva egyenesen levezessem testének mibenlétét. A nemzetek ugyanis a környezeti és emberi körülmények változatossága miatt igen sokfélék. De ez a fajta esetlegesség valójában a nemzet lényegéhez tartozik: a nemzet valamiképpen mindig a város erõs lokalitása (egy igazi firenzei polgár nem szívesen merészkedett messze a Ponte Vecchiótól) és a birodalom önmagán állandóan túltekintõ, terjeszkedni vágyó impulzusa (a római birodalom sosem tett le a párthusok leigázásáról) közötti középutat jelenti. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nemzetek teste elválasztható volna a lelküktõl. A nemzet lelkének egyik fontos vetülete az, amit nemzeti képzeletnek nevezhetünk. A nemzeti képzelet egyszerre gazdag, áradó és jól körülhatárolt. Ennek a ténynek jellegzetes megnyilvánulásai a gondosan meghúzott országhatárok. Ebben az összefüggésben legyen szabad a következõ hipotézist elõvezetnem. Az említett középút keresése, a nemzeti képzelet korlátozása, körülhatárolása a keresztény érzületben gyökerezik. A kereszténység tanítása szerint ugyanis minden ember a felebarátom: ez a felfogás enyhíti a hozzám valóban közel álló személyek esetleg fojtogató közelségét, egyúttal pedig közelebb hozza azokat, akik távol vannak tõlem. Mindezt a nemzet szintjére lefordítva: enyhíti a lokalizmus nyomasztó szûkösségét, ugyanakkor mérsékli a távoli emberek fölötti uralom szédítõ vonzerejét. Természetesen nem állítom azt, hogy a nemzet ezen politikai jellemzõi a caritas teológiai erényének egyenes következményei volnának, azt azonban igen, hogy a caritas eszméje jelentõsen befolyásolta elõdeink képzeletvilágát. Elõsegítette, hogy megtalálják a középutat a kicsi és a hatalmas között, és ezzel mintegy felkészítette a lelküket a nemzet megszületésére. A fenti gondolatmenet, bár nem kapcsolódik konkrét eseményekhez vagy egy adott történelmi korszakhoz, reményeim szerint jól megvilágítja azt a hosszú és összetett folyamatot, amelynek során a keresztény uralkodók egyre szigorúbban uralmuk alá hajtották alattvalóikat, s ezzel egyre jobban körülhatárolt politikai testet hoztak létre, amelynek tagjai lassan közös öntudatra, nemzeti öntudatra ébredtek. A keresztény nemzet és a közép dimenziója Ezután következett a válság korszaka, a léleknek és a testnek, az uralkodónak való engedelmességnek és az összetartozás érzésének küzdelmes összeforrasztása. Természetesen 12
P I E R R E M A N E N T: M I A N E M Z E T? a reformációra gondolok. Vizsgálódásaink összefüggésében a reformáció a kereszténység nemzetiesítéseként pontosabban: a kereszténység nemzetek általi birtokba vételeként, sõt kisajátításaként tûnik fel. Ennek legfõbb eszköze a népnyelvekre lefordított Biblia volt. A kereszténység nemzetek általi birtokba vétele, kisajátítása pedig feltételezte a nemzet mint kisajátító alany létrejöttét. Csak a nemzet kikristályosodásával vált lehetõvé, hogy a keresztény szabadság és a keresztény engedelmesség feltételei egybeessenek egy politikai közösségen belül. A reformáció során a keresztény univerzum darabokra tört, s új politikai forma született: a keresztény nemzet. A nemzet születése szempontjából kulcsfontosságú volt az a folyamat, ahogyan a keresztény király önként vagy kényszerbõl, tisztségét megõrizve vagy elveszítve átadta helyét a személytelen, szekuláris, semleges, vagy Hobbes szavaival élve absztrakt államnak. Hobbes, a kereszténység európai történelemben játszott szerepének legjózanabb, legfelkészültebb és legmeggyõzõbb kritikusa, a fent leírt folyamat egyik elsõ éles szemû elemzõje és propagátora volt. Hobbes a reformációt követõ politikai káosznak egy olyan új politikai forma (államforma) bevezetésével óhajtott véget vetni, amely kizárólag az egységes, abszolút monarchikus uralmon alapszik. Kristálytisztán érvelt amellett, hogy a római antikvitástól örökölt két forma a köztársasági szabadságeszme és birodalmi-katolikus jellegû autoritás, valamint az egyéni kegyelembe vetett evangéliumi protestáns hit nemhogy kiutat jelentenének a káoszból, de csak fokoznák azt. Ezért Hobbes felállította az engedelmesség tudományát, melyet biztos és világos elvekre kell építeni. S mûvében megvetette a modern állam alapjait is. Éles szemmel rámutatott arra, hogy ez az Egyház addigi társadalmi szerepének gyökeres változását is maga után hozza: És ezért az olyan Egyház, mely parancsolni, ítélni, feloldani, büntetni vagy bármilyen más cselekedetet végrehajtani képes, nem más, mint egy keresztényekbõl álló világi állam, amelyet világi államnak azért neveznek, mert az alattvalói emberek, egyháznak pedig azért, mert az alattvalói keresztények. 6 De amennyiben Európát keresztényekbõl álló politikai közösségek alkották, úgy a szuverén, semleges, absztrakt államnak is szüksége volt egy keresztény politikai közösségre, a keresztény nemzetre. Ha visszatekintünk gondolatmenetünk kiindulási pontjára, világossá válik, hogy a semleges állam és a keresztény nemzet fent leírt összekapcsolódása valójában megoldotta a római dilemmát, amely az ókor óta gyötört bennünket. Róma a Kr. e. 1. századtól kezdve vergõdött a köztársasági város és a monarchikus birodalom, vagyis a kicsi és jól körülhatárolt, valamint a hatalmas, korlátlan corpus politicum között. A politikai fizika ezen központi problémája évszázadokon át megoldásra várt, miközben az Egyház véglegesen delegitimálta a birodalmat mint alternatívát. A megoldás, amint a fentiekben megkíséreltem kifejteni, az európai nemzetek, e nagy, de egyúttal jól körülhatárolt politikai entitások megjelenése volt, amelyet a kereszténység eszméi tettek lehetõvé, sõt bizonyos értelemben szükségessé. 6 Thomas HOBBES: Leviathán, vagy az egyházi és világi állam formája és hatalma, II., ford. Vámosi Pál, Kossuth, Budapest, 1999, 88. 13
K O M M E N T Á R 2008 5 A történet folytatása közismert. A keresztény király szerepét a szuverén és semleges állam vette át, a nemzeti-keresztény összetartozás érzésében egyre inkább háttérbe került a keresztény, s egyre inkább elõtérbe a nemzeti elem. Az európai nemzetek többségének politikai képzeletét lázba hozta a horizonton túl elterülõ, felfedezésre váró kontinensek és a megtérítendõ és civilizálandó, vagy csupán kizsákmányolandó õslakosok képe. A 19. század végén pedig a nemzeti képzeletvilágok helyét átvették az osztály és a faj birodalmi jellegû eszméi. Majd hamarosan a nacionalista vagy inkább imperialista Európa megindult az önpusztítás útján. Hol tartunk most? Bizonyos értelemben újra a startvonalnál, hiszen a nacionalista és imperialista téveszmék bukása után újra meg kell birkóznunk azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent számunka az európai nemzet. Legyünk akár franciák, németek, olaszok vagy spanyolok, már korántsem egy keresztény nemzethez való tartozáson keresztül határozzuk meg magunkat. A közelmúltban ugyanis eldobtuk, vagy legalábbis jelentõsen megkurtítottuk nemzeteink szuverenitását: lebontottuk a nemzetállamaink közötti határokat, amelyeket õseink oly nagy gonddal húztak meg és oly szenvedélyesen védelmeztek. Jelenleg félúton vagyunk egy félkész Európa és a félig lebontott nemzeteink között, s azon tûnõdünk, továbbhaladjunk-e ezen az úton egy univerzális összetartozás-érzésen alapuló, határtalan európai birodalom felé; vagy megálljunk ezen a ponton, sõt inkább próbáljunk kicsit visszalépni, s némi életet lehelni a jó öreg nemzetekbe, mert komoly kétségeink vannak, hogy a nemzeti kereteket meghaladó létezés tényleg kívánatos, sõt egyáltalán lehetséges-e. Vagyis újra a jól ismert római dilemmával kell szembenéznünk. Egyrészt vonz minket a kisebb, nemzetállami keret otthonossága, még akkor is, ha nemzeteink a politikai szuverenitás és önkormányzás jelentõs részét már feladták; ugyanakkor bennünk munkál a birodalmi ösztön is, amely egyre a horizonton, a mindenkori Európa határain túli területek felé hajt minket. Mindeközben pedig elveszítjük a középutat, a közép dimenzióját annak szorosan összefonódó fizikai és spirituális aspektusaival együtt, azt a középutat, amely magában hordozza mindazt, ami az egyes nemzeti történelmekbõl és közös európai történelmünkbõl megõrzésre és fenntartásra érdemes. Ebben az értelemben mi, európaiak a pusztulás, a kollektív önfelszámolás határán vagyunk. Ahhoz, hogy elhárítsuk ezt a végzetes veszélyt, elõször is újra tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi volt a jelentése, jelentõsége nemzeteink évszázadokon átnyúló történelmi fejlõdésének. Ennek elsõ lépése pedig az, hogy újra fel kell ismernünk a mai nemzetek keresztény gyökereit. Természetesen szó sincs arról, hogy ennek során megkérdõjelezzük az állam szekuláris, semleges jellegét, hiszen mint korábban kifejtettem, a római dilemma megoldása éppen hogy a szekuláris állam és a keresztény nemzet összefonódása volt. Nem is egyfajta kultúrvallásosságra vagy éppen negédes, nosztalgikus múltba révedésre van szükség. A lényeg nem az, hogy kegyeletteljesen emlékezzünk a történelmi gyökereinkre, hanem hogy tisztában legyünk a nemzet politikai genezisével és így valódi mibenlétével is. Érdemes eljátszanunk a gondolattal, mi történne akkor, ha tényleg elveszítenénk ezt a középutat. Elõször is Európa egyre több, egymástól elszigetelt részre hullana szét, 14
P I E R R E M A N E N T: M I A N E M Z E T? másrészt pedig Európa közös intézményei és az azokat mûködtetõ politikai osztály kiüresednének és feloldódnának abban homogén és körülhatárolatlan politikai entitásban, amelynek megvalósítására törekszenek. Mindennek következtében közös képességünk az emberi tapasztalásra és az arra adandó racionális válaszra elkerülhetetlenül erodálódna. Megtalálni a középutat a parányi és a hatalmas, a jelentéktelen és a korlátlan között nem egyéni, sõt nem is közösségi képesség vagy akarat kérdése. Nem tudjuk egyik napról a másikra, intézményi úton létrehozni. Az említett helyes középút (vagyis maga a nemzet) ugyanis a politikai viszonyok olyan együttállása, amely nem a tervezõasztalon született, hanem a történelem hosszú évszázadai során, esetleges módon alakult ki. A nemzet mint politikai forma korántsem természet adta képzõdmény még akkor sem, ha az ember természete szerint valóban zoón politikon. A nemzet elõdeink törekvéseinek eredménye, akik a keresztény világkép adta lehetõségek és korlátok között alakították ki saját közösségeik politikai formáit. Ma tudatos erõfeszítéseket kell tennünk ahhoz, hogy újra felismerjük ezeket a lehetõségeket és korlátokat, s azt a közvetett de nagyon is jelentõs hatást, amelyet ma is kifejtenek ránk. Ma az európai nemzetet legjobb esetben is leginkább egy unalmas háziállathoz tudjuk hasonlítani, akinek bundája valamelyes vigaszt és védelmet nyújthat nekünk a globalizáció hûvös fuvallatai ellen. Vagyis szem elõl tévesztettük a középutat, s a nemzet egyre inkább csak a parányi otthonosságát jelenti nekünk, miközben félelemmel tekintünk a hatalmasra. Pedig az európai nemzet mint azt bemutattuk egyaránt magában foglalja a parányit és a hatalmasat, sõt éppen e kettõ egyensúlyaként jött létre a keresztény eszmék talaján és azoktól megerõsítést nyerve. Vagyis korántsem arról van szó, hogy mi, európaiak megvilágosodva mintegy kinõttük volna a nemzeti kereteket. Sokkal inkább arról, hogy elvesztettük érzékünket a parányi és a hatalmas törékeny egyensúlya iránt. (Fordította Halm Tamás) Eredeti megjelenés: Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in Europe, ISI Books, 2007. A fordítás az Intercollegiate Studies Institute és a szerzõ szíves engedélyével, a következõ szerkesztett változat alapján készült: What is a Nation?, Intercollegiate Review Fall 2007, 23 31. Excerpted from Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in Europe by Pierre Manent, @ 2007, by ISI Books. Reprinted by arrangement with Intercollegiate Studies Institute and with the author. 15
K O M M E N T Á R 2008 5 M Û H E L Y Dobos Balázs A KISEBBSÉGI ÖNKORMÁNYZATISÁG KÉRDÕJELEI Az 1980 1990-es évek fordulóján a demokratizálódás útjára lépett Magyarország politikai napirendjén nemzeti-etnikai szempontból kihívásként és megoldandó feladatként egyaránt megjelent a határon túli magyar, illetve a hazai kisebbségek ügye, a velük kapcsolatos szakpolitikák kialakítása, új elvi-koncepcionális alapokra, valamint a korábbiaktól eltérõ gyakorlati és intézményes keretek közé helyezése. Jelen tanulmány leginkább az utóbbiak, a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek témájára kíván fókuszálni, és ezen belül is elsõsorban a legfontosabb szakpolitikai célkitûzés, a kisebbségi önkormányzatok által megjelenített autonómia kidolgozásával és késõbbi mûködésével összefüggõ fõbb dilemmák, és problémák jelzésére összpontosít. Az 1993-ban törvénybe iktatott autonómiamodellt 1 ugyanis kezdetben széleskörû politikai és szakmai elismerés övezte nemzetközi és hazai szinten egyaránt, de a megvalósítás folyamatában egyre inkább feltárultak annak hiányosságai és problémái. Különösen szembetûnõk voltak a mindennapi mûködés során jelentkezõ esetlegességek, akárcsak a komoly politikai, tudományos és médiafigyelmet kiváltó választási anomáliák. A fokozódó, és egyre inkább külföldrõl is érkezõ bírálatok hatására a jogszabályt 2005-ben módosították, 2 és a legutóbbi, 2006 2007-es kisebbségi önkormányzati választásokat már az új, módosított rendszer szerint bonyolították le. A módosítás hatásainak, a korrigált szisztéma mûködésének átfogó értékelése elkerülhetetlen, ami egyaránt jelenti pozitív fejlemények, változatlan tendenciák és esetlegesen felmerülõ újabb problémák jelzését. A dolgozat a maga szerény eszközeivel ezekhez a munkálatokhoz is hozzá kíván járulni. A kérdéskör részletesebb tárgyalása elõtt azonban nemigen kerülhetõ meg az utalás a magyarországi és a határon túli magyar szereplõket megszervezni hivatott magyarságpolitikával 3 fennálló összefüggésekre. A rendszerváltás óta politikai és szakmai körökben ugyanis rendre visszatérõ és vitatott kérdésnek bizonyul ezen szakpolitikák elvi egysége, koherenciája, akárcsak a több vonatkozásban különbözõ adottságokon, társadalmi valóságokon alapuló határon túli és a hazai kisebbségi szempontok egymáshoz való viszonya. A sokak által osztott nézet szerint a magyarországi kisebbségpolitika mindig is a határon túli politika foglya vagy szolgálóleánya volt, s ezt az állítást a jogalkotónak mindeddig nem sikerült megnyugtató módon cáfolnia; igaz, nem is különösebben törekedett erre. 4 Az ezzel szemben megfogalmazódó álláspont ezt a bezzeggyerek -hi- 1 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. 2 2005. évi CXIV. törvény a kisebbségi önkormányzati képviselõk választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról. 3 A fogalomhasználatról lásd BÁRDI Nándor: A szükség mint esély. Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni?, Kommentár 2006/5., 43 58, 2006/6., 7 18. 4 MAJTÉNYI Balázs: Mi lesz veled bezzeggyerek? Változóban a kisebbségi jogi szabályozás, Fundamentum 2005/3., 109. 16
D O B O S B A L Á Z S: A K I S E B B S É G I Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G K É R D Õ J E L E I potézist inkább vádként értelmezi. 5 Kétségtelen, hogy a térség legújabbkori történelmében korántsem szokatlan gyakorlat a határon túli nemzettársak érdekében (is) mutatkozó anyaországi példamutatás, ez a fajta sajátos befolyásolás, 6 mint ahogy az is igazolható, hogy a hazai kisebbségpolitikában a probléma újbóli felmerülésétõl, az 1960-as évek második felétõl kezdve jelen vannak a határon túli megfontolások 7 és a példaértékûségrõl szóló célzások. A magyarországi kisebbségi törvény mielõbbi elfogadása a rendszerváltások nyomán megszervezõdõ határon túli magyar pártok törekvéseibe is illeszkedett. Álláspontom szerint azonban mégsem jelenthetõ ki, hogy az 1989 1990 utáni hazai kisebbségpolitikát s fõleg a kisebbségi törvény és az önkormányzati rendszer kimunkálását egyértelmûen, minden szempontból és folytonosan a határon túli érdekek dominálták volna, mintegy maguk alá rendelve a többi hazai érdeket és körülményt. Ehelyett az elõkészítést egy rendkívül sokszereplõs, számos célkitûzést és érdeket felvonultató folyamatként értelmezem, amelyben a határon túli megfontolás csupán egy és korántsem túlsúlyos elem volt. 8 Az anyaországi példamutatás szándékát pedig amely mégis elsõsorban a korabeli nemzetközi standardokat meghaladó és elõremutató kisebbségi jogokat és intézményi megoldásokat eredményezett addig nem tartom tudományos szempontból bírálandónak, amíg a jogszabályi rendelkezések alapvetõen a hazai kisebbségi adottságokhoz és igényekhez, nem pedig egyéb megfontolásokhoz igazodnak. Érdekek kereszttüzében: az elõkészítés sajátosságai Az 1980-as évek közepére a hazai kisebbségpolitikai gyakorlat elérte teljesítõképességének végsõ határát, és válságba került. A politikai rendszer jellegébõl adódóan leginkább a központosítottság, a felülrõl történõ kezdeményezés és a döntéseknek a szükségesnél felsõbb szinteken való meghozatala jellemezték, amelyek egy extenzív, mennyiségi szempontú fejlesztési szándékkal társultak. A felülrõl kapott feladatok helyi, települési szinten már torzultak és nem szervesültek, miként a rendszer nem tette lehetõvé a 5 Lásd SZARKA László: A 21. század eleji magyar nemzetfogalom értelmezési keretei, Magyar Kisebbség 2006/3 4., 16 17. 6 Példaként említhetõ Gustav Stresemann-nak, az 1920-as évek német külügyminiszterének törekvése a németországi kisebbségek széleskörû kulturális autonómiájának biztosítására, lásd Rogers BRUBAKER: Nacionalizmus új keretek között, L Harmattan Atelier, Budapest, 2006, 130 132. Továbbá Szlovéniával kapcsolatban is megfogalmazódott, hogy a területén élõ magyar és olasz kisebbségek számára biztosított kiterjedt jogok egyik célja a példamutatás az Ausztriában és Olaszországban élõ szlovénok helyzetének javítása érdekében; lásd GYÕRI SZABÓ Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris, Budapest, 2006, 351. 7 A szomszédos országok magyarságának kérdésével való foglalkozástól elválaszthatatlan a magyarországi nemzetiségi kérdéssel való foglalkozás. A közvetett ráhatás legjobb eszköze a jó magyarországi belpolitika, a következetes és meggyõzõ nemzetiségi politika. Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1969. augusztus 5- i állásfoglalása a szomszédos szocialista országok magyar anyanyelvû lakosságának kulturális helyzetérõl és az ezzel kapcsolatos feladatokról, Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS 288. f. 41/121. õ. e. Szintén ez az az idõszak, amikor elõtérbe kerültek a kettõs felelõsség, majd a kisebbségek kettõs kötõdésének, hídszerepének koncepciói a kisebbségekkel szembeni elõzékeny, ún. lenini nemzetiségpolitikai gyakorlat meghirdetése mellett. 8 Vö. DOBOS Balázs: The Development and Functioning of Cultural Autonomy in Hungary, Ethnopolitics 2007/3., 456. 17
K O M M E N T Á R 2008 5 M Û H E L Y kisebbségi lakosság hatékony érdekképviseletének megszervezését sem. A korszak ún. nemzetiségi szövetségei a folyamatosan módosuló struktúráik ellenére alapvetõen tagság és helyi szervezetek nélküli, a párt- és állami szervek által ellenõrzött formációk voltak. Ráadásul a hivatalosan elismert kisebbségekkel (horvátok, németek, románok, szerbek, szlovákok, szlovénok) való törõdést az államszocialista rezsim fõképp csak a kultúra és az oktatás területeire korlátozta, a deklaratív jogszabályok ezeket az ágazatokat érintették, míg az ezeken kívül esõk kisebbségi szempontból lefedetlenek voltak. Az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldást az aktív kisebbségvédelmi szemlélet elterjesztésében, az identitásválasztás szabadságának rögzítésében, az alulról jövõ civil kezdeményezések, az érintettek megszervezésének, részvételének és saját ügyekben való döntések lehetõvé tételében kell keresni, azaz kisebbségi törvényt kell alkotni Magyarországon. A törvény ügyének 1988-as napirendre kerülésében a fentebb jelzett határon túli szempont és a politikai intézményrendszer reformja mellett szerepet játszottak még a kérdéssel foglalkozó apparátus és egyes kisebbségi vezetõk megújítási törekvései, akárcsak a párton kívüli ellenzéki csoportok ez irányú nyomása. Az idõk során az elsõsorban a nemzetiségi oktatás és érdekképviselet terén felhalmozódó problémákat újabbak is kiegészítették: a döntéshozóknak választ kellett adniuk a cigányság és a zsidóság köreibõl érkezõ, hivatalos kisebbségi státust megcélzó igényekre. A kisebbségek irányába tett kompenzációs szándék mellett még jelen volt a nemzetközi kötelezettségeknek való megfelelés is, amit idõvel a nemzetközi kisebbségvédelmi normák továbbfejlesztésének és az euroatlanti integrációs szervezetekhez való csatlakozás céljai váltottak fel. Megítélésem szerint a jogszabály elõkészítése során az alábbi körülmények, célkitûzések és érdekek bizonyultak meghatározónak, amelyek a kisebbségi önkormányzati rendszer mûködésének késõbbi problémáira is kihatással voltak: 1. A szakirodalomban gyakorta idézett álláspont az Igazságügy-minisztérium (IM) által képviselt, ún. nemzetállami liberalizmus, és a kormány szakosított szervei, 1990-tõl a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (NEKH), valamint a kisebbségi érdekszervezetek által megjelenített autonomista koncepció küzdelmét hangsúlyozza. Az elõbbi a kisebbségi közösségek fennmaradása szempontjából jobbára megelégedett volna az általános demokratikus keretek és inkább az egyéni jogok rögzítésével. 9 Szabályozni csak azt kívánta, ami elengedhetetlen, amit feltétlenül szükséges. A korabeli, jelentõs jogszabály-elõkészítési feladatokkal amúgy is megterhelt, és a teendõket eleinte halasztani igyekvõ 10 IM a kisebbségek autonómiáját illetõen úgy vélekedett, hogy a különbözõ érdekek és értékek társadalmi szervezõdésének alapja a már 1989-ben rögzített egyesülési jog. Ennek megfelelõen a késõbbiekben létrejövõ kisebbségi önkormányzati struktúrát viszonylag gyenge jogosítványokkal ellátott és lényegében rendkívül plurális elren- 9 Lásd BÍRÓ Gáspár: Az identitásválasztás szabadsága, Osiris Századvég, Budapest, 1995, 36 39. 10 Lásd Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter levelét Radics Katalinhoz, az MSZMP KB Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztályának vezetõjéhez (Budapest, 1988. július 14.), MOL M-KS 288. f. 36/1988/105. õ. e. Lásd még TIMORÁNSZKY Péter: Gondolatok egy nemzetiségi programról = A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I., szerk. Timoránszky Péter, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1989, különösen 246, 251. 18
D O B O S B A L Á Z S: A K I S E B B S É G I Ö N K O R M Á N Y Z A T I S Á G K É R D Õ J E L E I dezést eredményezõ egyesületi alapon gondolta el, 11 amely többek között nemigen tette volna lehetõvé egy legitim és hatékony érdek-képviseleti szisztéma kifejlõdését. Ezzel szemben az autonomista elképzelés a kelet-közép-európai tapasztalatokat alapul véve egyfelõl úgy tartotta, hogy biztos az, ami szabályozva van, másfelõl viszont szorgalmazta a kollektív jogok és a külön, közjogi alapon, választások útján szervezõdõ kisebbségi önkormányzati rendszer rögzítését. E téren legmesszemenõbb a Kisebbségi Kerekasztal 1991. májusi törvénytervezete volt, amely meglehetõsen bizalmatlanul és túlszabályozó módon széleskörû kisebbségi jogokat és kulturális autonómiát kívánt, a kötelezettségek és a finanszírozás terén pedig meghatározó szerepet az államnak szánt. A sokat bírált államcentrikus tervezet amely a jogrendszerbe nehezen illeszthetõ rendelkezései ellenére kétségkívül példamutatásra is alkalmas lett volna nagyban különbözött a késõbb elfogadott kisebbségi törvénytõl, hiszen a rendszerváltás a korábbi mindenható és paternalista állam bizonyos mértékû leépítését is jelentette. Az állami szerepvállalás csökkenése pedig éppen a kisebbségi szervezõdések és aktivitások élénkítése, valamint általános jogszabályi keretek és szándékok kinyilvánítása felé hatott, habár a rendszerváltás utáni elsõ kormányzati ciklus nagy részében a döntéshozatali folyamatok irányítása, az érdekérvényesítés tekintetében a civil érdekekkel szemben fennmaradt az állami dominancia. 12 A kommunikáció terén az autonomista diskurzus uralkodott el, a konkrét politikai cselekvés eredményeként megszületõ késõbbi tervezetek viszont miként maga a kisebbségi törvény is kettõs természetûek lettek, egyaránt magukon viselik mindkét megközelítés jegyeit. 2. A fenti, jórészt jogfilozófiai vitán túlmenõen a jogszabály elõkészítése során más szempontok is meghatározónak bizonyultak a késõbbiekre nézve. A közjogi alapon, választások útján legitimált kisebbségi önkormányzati rendszer megteremtése felé hatott a kisebbségi érdekképviselet korabeli helyzete is. 13 Az egyesületi jog törvénybe iktatásával a korábbi szövetségek jelentõs átalakuláson mentek keresztül, megteremthették alapszervezeti és tagsági bázisukat, amelyek mellé számos kisebbség esetében új, ún. alternatív szervezetek alakultak a makroszintû érdekképviselet igényével, miként színre léphettek a korábban hivatalosan el nem ismert kisebbségek szervezetei is. Egyes kisebbsé- 11 Lásd Vágvölgyi Péter, az IM Közjogi Fõosztály vezetõjének levelét Manherz Károly címzetes államtitkárhoz (Budapest, 1991. szeptember 18.), MOL XXVII-A-1. 2. d. 2. t. 12 Vö. PESTI Sándor: A kormányzati döntéshozatal mechanizmusai Magyarországon, Századvég2000. õsz. A törvényelõkészítés története egyébként részben megcáfolja azt a nézetet, amely szerint az ilyen típusú emberi, kisebbségi és csoportjogi alapú, illetve szabályozó és újraelosztó jellegû szakpolitikák eleve a kisebbségben lévõ érdekek felülkerekedésével, vagy a kisebbség azon meggyõzõ képességével járnának együtt, hogy a csoport számára a többség javakat biztosítson (lásd például a kisebbségek parlamenti képviseletének ügyét); vö. Thomas A. BIRKLAND: An Introduction to the Policy Process. Theories, Concepts, and Models of Public Policy Making, M. E. Sharpe, Armonk, 2001, 140. 13 A kelet-közép-európai térség számos más országával ellentétben Magyarországon nem váltak a politikai verseny meghatározó szereplõivé az etnikai pártok. 1989 és 2006 között több mint 20 etnikai pártot jegyeztek be a bíróságok az 1998-as Nemzetiségi Fórumot kivéve mindet a cigánysághoz köthetõen. Közülük mindössze csak hét volt képes legalább egy egyéni képviselõjelöltet állítani legalább a parlamenti választások egyikén, mandátumot szereznie azonban egyiknek sem sikerült. Soraikban egyaránt megtalálhatók voltak a kiérlelt szakpolitikai célkitûzéseket megfogalmazó és komoly szervezeti hálót létrehozó pártok, miként egy bûncselekményt elkövetõ és feloszlatott álpárt is. 19
K O M M E N T Á R 2008 5 M Û H E L Y geknél viszont csak egy országos egyesület maradt vagy vált meghatározóvá. A másoknál tapasztalható szervezeti pluralizmus azonban szintén nem igazán a közösségi érdekek és célok megvitatását és az érintett csoportok nagyfokú mobilizálását hozta magával, hanem a rivalizálás egyúttal az érdekképviselet gyengüléséhez is vezetett, amihez az állammal szembeni számonkérés és akár irreális igények konkurens megfogalmazása is társult. Márpedig az elõkészítés folyamatában nélkülözhetetlen volt az adott kisebbségi világot és szükségleteket ismerõ, legitim tárgyalópartner megléte. Ez a kormány és az országgyûlés számára az 1991 elején csúcsszervezetként létrejött Kisebbségi Kerekasztal lett, amely az év õszére képes volt a NEKH-vel folytatott tárgyalásokon kompromisszumos törvénytervezetet kialakítani, bár legitimitását a kezdeti idõszakban szintén megkérdõjelezték. 14 Államigazgatási körökben gyakorta felmerült, hogy a rendszerváltást követõen a kisebbségi szervezetekben a paternalizmus felszámolására, a vezetõk demokratikus kontrolljára, valamint az elit cseréjére, õrségváltásra, a demokratizálódási folyamat felgyorsulására van szükség. 15 Ebben az összefüggésben a kisebbségi önkormányzati rendszer és a választások megszervezése a civil érdekképviselet kívánt letisztulásának, a legitimáció megszerzésének eszközéül is szolgált. 3. A kisebbségi szervezetek és a kerekasztal a korábbi, negatív történelmi tapasztalatokra (németek kitelepítése, magyar szlovák lakosságcsere, déli szlávok és cigányok diszkriminálása) hivatkozva az elõkészítés során következetesen elutasították a kisebbségi lakosság bárminemû nyilvántartásba vételét, miközben erõs jogosítványokat is követeltek a kisebbségi testületek számára. Ez viszont ismerve a magyarországi kisebbségek népszámláláson bevallott és becsült létszámadatai közti többszörös különbségeket rendkívül bizonytalanná tette a tervezés folyamatát, a potenciális jogalanyok hozzávetõleges számát. Komoly politikai és szakmai kihívásnak bizonyult így a ki a kisebbségi? kérdés lehetséges megválaszolása, illetve a törvény személyi körének meghatározása a már korán konszenzust élvezõ identitásválasztás szabadságának rögzítése mellett. A jogszabálynak a kisebbség fogalmának definiálására, illetve a honos népcsoportok és nyelvek bõvíthetõ taxációjára épülõ személyi hatályát végül a kormánydelegáció és a kerekasztal közötti, 1992. májusi tárgyalásokon rögzítették. 16 4. Az akkori kedvezõtlen pénzügyi-gazdasági helyzetben a Pénzügyminisztérium (PM) értelemszerûen a finanszírozás és a megvalósíthatóság oldaláról vizsgálta és bírálta a tervezeteket, kifogásolva mindenekelõtt a jogalanyok számának képlékenységét. 14 Lásd Wolfart Jánosnak, a NEKH elnökének és Doncsev Tosónak, a Kisebbségi Kerekasztal soros elnökének levelezését 1991 májusában: MOL XXVII-A-1. 3. d. 2. t. 15 Wolfart János: Feljegyzés Nagy Ferenc József tárca nélküli miniszternek a nemzeti és etnikai kisebbségi törvénytervezet kormány elé terjesztésérõl (Budapest, 1992. január 7.), MOL XXVII-A-1. 3. d. 2. t. Lásd még: Cserébe kompromisszumkészséget tudunk ajánlani. (Wolfart János államtitkárnak, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökének interjúja = Megkérdezem Önt is. A magyarországi cigányság és a rendszerváltás, szerk. Osztojkán Béla, Phralipe, Budapest, 1994, 36 37.) 16 Emlékeztetõ a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényjavaslat 1992. május 18-ai tárgyalásáról a kormány kijelölt delegációja és a Kisebbségi Kerekasztal között, MOL XXVII-A-1. 1. d. 2. t. A kerekasztal elérte az általa képviselt 13 kisebbség törvényi szerepeltetését: a bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák és szlovén közösségeket már tartalmazó felsorolásból kikerült a zsidóság, viszont részévé vált az ukrán kisebbség. 20